A mezőgazdasági forradalom előzményei

Kopátsy Sándor               EH                    2018 05 02

A mezőgazdasági forradalom előzményei

Betoldás a Harari könyvhöz

Harari egyik nagy tévedése, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelést becsapásnak minősíti, holott az a Homo sapiens emberré válását jelentette. Azt mégis elismerte, hogy ezt megelőzően a Homo sapiens egy jelentételen tagja volt a többi homoknak. Ezzel bevallja, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelésre tért Homo sapiens csak attól kezdve lett isten megkülönböztetett teremtménye, hogy igényit termelő munkával elégítse ki.

Harari téved, hogy a háziállatok domesztikációját meg sem említi az emberré válás feltételi között. Nem veszi tudomásul, hogy az igásállat fizikai ereje és trágyája, és az élelmezést biztosító kultúrnövények, mindenekelőtt a gabonák nélkül nem valósulhatott volna meg a szántóföldi gabonatermelés. Ennek jó példája a két amerikai kapáskultúra, a burgonya és a kukorica kapás kultúraként kiszelektálódása ugyan megtörtént, tehát voltak ugyan már sok évszázad óta voltak kiváló kultúrnövények. Nem volt azonban az ember fizikai erejének sokszorosát jelentő igásállata, ami elvégezhette volna a talajmunkákat és trágyája a szántóföldek talajerejének biztosítását jelenthette volna, és nem ismerték a kerekes járművet, amik nélkül nem lett volna megvalósítható a szántóföldi gabonatermelés szállítási igénye, és trágyájuk nélkül nem lett volna megőrizhető a szántóföldek talajának termőereje. A két amerikai kapáskultúra megfeneklése bizonyítja, hogy az igavonó és trágyát termelő állat domesztikációja nélkül Afroázsiában sem jelenhetett volna meg a szántóföldi gabonatermelés.

Harari azt sem keresi, hogyan történhetett meg a klímaváltozás során olyan gyorsan, hogy a kultúrnövények szántóföldi termelése. Hogyan történhetett meg olyan gyorsan, hogy a rizst, a kölest, a búzát és az árpát szántóföldön termelhették. A lakosság élelmezésének alapját jelentő növények vad ősei hogyan válhattak kultúrnövényekké. Erre ugyanis csak a pálmafák esetében találunk példákat, hogy azok vadon is gyümölcsfák voltak. Az az óta sem fordult elő, hogy egy növény hosszú, sok ezer éves tudatos szelekció nélkül, kultúrnövényként lett használható. Ma már ismeri a tudomány a rizs, a köles, a búza, az árpa, a burgonya és a kukorica vad formáját, de ezek mindegyike ma is alkalmatlan haszonnövényként termelésre.

A kultúrnövények között újoncnak a cukorrépát ismerem, ez ugyanis a napóleoni háborúk idején jelent meg a nádcukor pótlásaként. Hozzá tehetjük, az agrártudomány szinte a jelenkorig rangos növényének tekintette. Gyermekkoromban a nyugat-európai mezőgazdasági nagyüzemekben fontos növény volt a cukorrépa. A mély szántást elvégző gőzgépeket és a szántóföldre fektetett iparvasúti szállítást, a cukorrépa termelés érdekében alkalmazták. Az csak a második világháború után vált nyilvánvalóvá, hogy a trópusokon termelt nádcukorral a répacukor nem lehet versenyképes. A 20. század végére a cukorrépa termelés szinte megszűnt.

Én azon akadtam meg először, hogy a klímaváltozáskor honnak került elő a búza és az árpa. Izgatott a kérdés, milyen növény volt Mezopotámiában a vadbúza és a vadárpa, és azok szinte azonnal hogyan válhattak a klímaváltozáskor a szántóföldi öntözéses gabonatermelésre alkalmassá. Ezért éltem az alkalommal, hogy Iránba menjek, és megnézhessem milyen a vadbúza. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vadbúza ma is egy viszonylag kisméretű mocsári fű, ami nagyon messze van ahhoz, hogy az elvetett magja tízszeres termést adjon. Érthetetlen volt a számomra, hogyan szelektálódhatott ki a vadbúza kultúrnövénnyé. Azt képzeltem el, hogy a vadbúza kiszelektálódását a vadászoknak köszönhette. Azok felismerték, hogy dárdával, nyíllal éjszakai leshelyet építettek. A vadbúza jó csalogató takarmánynak kínálkozott. A vadbúza kalászából a búzaszemek ritkán potyogtak ki. Ez a vadat nem zavarta, mivel a kalászostól megehette. A vadbúza magja a kalászából nehezen esett ki, tehát csépelhető nem volt. Ez azonban ezzel természetes szelekciót jelentett. A ritkán kipotyogó maguk nagyobb valószínűséggel kikelhettek. E szelekciónak köszönhetően évezredek alatt csépelhető kalászos növénnyé válhattak.

Jó tíz évvel később tudtam meg, hogy szinte minden későbbi kultúrnövény évezredek óta a lakóhely közeli kapás műveléssel termeltek voltak. Vagyis nemcsak a kalászos gabonák, a búza, az árpa, a rizs évezredek óta a teleülések közelében szelektálódó növények voltak. Vagyis minden gyűjtögető társadalomban a klímaváltozást évezredekkel megelőzően háztáji kapás kertművelők voltak. A valamilyen okból a gyűjtögetésben aktívan részt venni nem tudók, otthon kiegészítő növényterelők voltak. Azt felismerték, hogy a vízben bővelkedő növények jobban növekedtek, több magot termeltek. Tehát a háztáji növénytermelés vízben gazdag viszonyok közé került. Nem volt tehát véletlen, hogy a klímaváltozáskor öntözött rizst, búzát és árpát termeltek.

Azt a természetes csapadékkal megelégedő és a téli fagyokat elviselő nyugat-európai búza és árpa esetében felmérhettük, hogy az ilyen gabona kiszelektálódása a Golf Áram mérséklet és viszonylag párás éghajlata, és enyhe tele mellett is ezer év erőfeszítéseinek eredménye volt a kisebb vízigényű és a fagyos telet elviselő búza és árpa kiszelektálódása is ezer évig tartott. Ennyi időre és szelekciós erőfeszítésre volt szükség, hogy a közel-keleti búza és árpa az Alpoktól északra is termelhető legyen.

Ezért aztán már nem volt meglepő, amikor a jelenkori genetika már képes volt megállapítani, hogy minden kultúrnövény, legalább ezer évvel a felmelegedés előtt a lakóhely közelében kapásan termelt és szelektálódó volt. Ez nemcsak az afroázsiai kultúrnövények, de az amerikaiak esetében is igaz volt. Amerikában a burgonya és a kukorica közel olyan korai kultúrnövény, mint a rizs, a búza és az árpa volt.

Harari nem is említi, hogy a szántóföldi gabonatermelés elengedhetetlen feltétele volt az erős igavonó állat, annak a trágyája és az általa vontatott kerekes jármű. Ezek nélkül, sem lehetett volna túllépni a kapás kultúrákon. Márpedig, ha így van, ebből következett, hogy csak Afroázsiában jöhettek létre az eredeti szántóföldi magas-kultúrák. Vagyis a szántóföldi önözéses gabonatermelés csak ott jöhetett létre, ahol a tengerszínt emelkedésének köszönhetően óriás folyamok völgyei gravitációsan öntözhetővé váltak. Volt a vízben, sárban járóképes, hasított körmű domesztikált igásállat, a szarvasmarha és a bivaly.

Itt azonnal ismét érdekes ténnyel találkozunk. Amerikában bőven volt bölény, de nem volt domesztikálható. Domesztikálni ugyanis csak olyan állatokat lehetett, amelyek korábbi életterét a klímaváltozás nagyon beszűkítette. Ennek volt köszönhető a szarvasmarha, a bivaly, a birka, a juh, a kecske domesztikálhatósága.

A közel 10 ezer éve megindult felmelegedés csak ott hozott létre magas-kultúrákat ahol a megelőző ezer évben létrejöttek a klímaváltozás által kínált előrelépés technikai feltételei.

Az első domesztikáció.

Azt már megállapította a genetika, hogy az első háziállat a kutya volt, ez azonban mintegy 20 ezer éve történt. Ez a tény viszonylag közismert, hiszen az szinte máig fennmaradt. Aligha vitatható, hogy az első domesztikáció a sarkkör közeli tundrán történt, vagyis a gyűjtögető ember számára a legmostohább adottságú térségben, ahol a hideg éghajlat következtében a legalacsonyabb volt a növények növekedése, ezért a legritkább az állatállomány és a gyűjtögető embert eltartó képesség is.

Amíg a sarkköri tengerpartok, főleg folyótorkolatok sok tekintetében a kőkori ember ideális életterei voltak, a tundra volt a legmostohább élettér. Amíg a vadászó ember fegyvere csak a pattintott hegyű lándzsa és a bunkó volt, a legkönnyebben elejthető zsákmány a lassan mozgó és fegyvertelen foka volt. A kezdeteges hálókkal halászók számára pedig a könnyen elejthetők az ivóhelyükre visszatérő halak voltak. De nemcsak itt volt a legnagyobb esélye a vadásznak, halásznak, hanem a zsákmány egész évre beosztható is volt.

A történészek alig szentelnek figyelmet annak, hogy a vadászok zsákmánya a meleg éghajlaton nehezen volt tárolható, a hidegben pedig ennek lehetősége szinte korlátlan volt.

Ezért tartottam a kőkori ember számára az ideális élettérnek a fókában és ivó halakban gazdag térségeket, és az elejtett zsákmány elfogyasztásának beoszthatóságát. A sarkkörök közelben az elejtett zsákmány egész éven belüli beoszthatósága biztosított volt. Ha északon agyonvertek egy fókát, annak a húsa az egész évben beosztható volt. De még a halak gyorsa romló ikrája is tárolható volt.

A melegben történő tárolhatóságot az ember először csak a 20. században tudta lefagyasztással megoldani. Ennek szem előtt tartása nélkül aligha érthetjük meg, hogy fajunk fejletségének súlypontja miért vándorolt egyre északabbra. Jelenleg az emberiség leggazdagabb tíz országa négy évszakos klímájú. Azt ugyan Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor, a tudományos és technikai forradalom csak ott működhet hatékonyan, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezi. Azt ő sem ismerte fel, hogy puritanizmus csak ott van, ahol a télre a hideg ellen védelmet nyújtó lakással, ruházkodással, tartalékolt élelemmel kell felkészülni.

Ezt a tényt először Rácz Jenő és Bródy András könyvében ismerhetem fel. Ők nemcsak azt bizonyították, hogy minden népet az jellemzi, hogy az egyéves jövedelmének hányszorosa a vagyona. Ez a mutató a társadalmi fejlettségtől független. A felismerésük az óta azzal módosult, hogy ők még nem vették figyelembe a szellemi vagyont, főleg pedig a személyek tudásvagyonát. Ez ugyanis az éves jövedelemhez viszonyítva a jelkorban növekszik.

A Homo sapiens jelenkori történetének az egyik legnagyobb újdonsága, hogy a lakosság szellemi vagyonképzése egyre jobban kiterjed. Fajunk átlagos várható életkora az utóbbi tízezer évig alig haladta meg a 25 évet. Csak a 19. század végén, az egészségügyi forradalomnak és a közművek kiépítésének köszönhetően kezdett gyorsan növekedni.

Amennyire kedvező élettér lehetett egy északi tengerparti folyó torkolatvidéke, annyira reményetlen élettér a tenger partoktól távoli tundra. Itt voltak a gyűjtögetésből megélés lehetőségi a legalacsonyabbak. A ragadozók elleni védelmet és a táplálékuk megszerzését a rénszarvasok is csak úgy tudták megoldani, hogy óriási csordában folyamatosan a táplálékot keresve vándoroltak, és a csordák tömegükéhez viszonyítva, a jegesmedvék és a farkasok is csak elviselhető veszteséget okozhattak.

Nagyon kevés ember vállalta a tundrán való megélést. Mégis ezek éltek a legbiztonságosabban.

A vadkutyák sora még szomorúbb volt. A térség két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkasokkal nem lehettek versenyképesek. Nem véletlen tehát, hogy a két legkisebb képességű faj, az ember és a vadkutya fogott össze. A vadkutya volt a leggyengébb képességű ragadozó, az ember pedig a leggyengébb képességű vadász. Egymást azonban hatékonyan kiegészítették. Az ember, a kutyájával, sokkal hatékonyabban védekezett a ragadozókkal szemben, és hatékonyabb vadász lett, mint egyedül. Az ember által elejtet vadak csontozata viszont több és biztonságosabb táplálékot jelentett, mint az általuk elejthető zsákmány. Azzal, hogy összefognak, mindketten nyernek. A kutya szaglása, hallása sokkal jobb, mint az emberé, tehát a vad megtalálásában, nyomának követésében százszor eredményesebb, mint az ember. Ezt kiegészíti a kutya rossz vadászviselkedése, hogy mindig és mindenre vadászik. A kutya az egyetlen ragadozó, ami akkor is vadászik, ha nem éhes, és arra is, amivel szemben esélytelen. Ez is nagy előny lehet a vadász számára, hiszen a nagy állat nem fél a kis kutyától, ugyanakkor annak jelenléte eltereli a vadászról a figyelmét. Tapasztalatom szerint, a jó kutyával tízszer sikeresebb vadász lesz a nyíllal rendelkező vadász. Azt, hogy a Homo sapiens egy állattal együttműködve lett sokkal eredményesebb vadász, példátlan a természetben.

Hasonló csak sokkal később, a ló esetében történt. Csak ez a két állat vált leginkább alkalmassá arra, hogy a gazdája érzelmeihez igazodjon. A vadászkutya és a versenyló kiváló teljesítményre csak a gazdája bizalma mellett képes.

Az első jármű a szán.

Az első igavonó állat a rénszarvas volt. Pedig, ha valaki felismerte a járművek szerepélt az ember életének formálásában, annak fel kellett volna figyelni arra, hogy az egyik faj a másikat először akkor szállította, amikor a rénszarvas csordákhoz csatlakozó embert, és csomagjait a járomba fogott rénszarvas havon, füvön, szánnal szállította. Ez is először a Homo sapienssel fordult elő. Már maga az is csoda, hogy a több ezertagú csorda ösztönösen megérezte, hogy előny számára az emberrel és kutyáival alkotott közösség. Ezt az érdekközösséget az sem sértette, hogy az ember élelmezését a levágott rénszarvasok jelentették. A Homo sapiens maga sem ismerte fel felsőbbrendűségét, de a rénszarvasok ebben nem kételkedtek.

A vadászó ember először a vadkutyát domesztikálta. Vagyis egy viszonylag gyenge hatékonyságú ragadozót. A fejfejlődés történelmében először fordult elő, hogy egy nehéz helyzetbe kerülő ragadozó vállalta a vadászatban ugyancsak gyengének számító Homo sapienset társának, hogy együtt vadásszanak. Ennek a társulásnak a vadkutya csal a passzív, ösztönös szereplője volt. A kutya ösztönösen megérezte, hogy érdeke az emberrel való társulás. Ez a csordaállat lett előbb a vadászó ember hűséges tára, majd egyre nagyobb arányban a családok védelmező kedvence. Ez a vadon viszonylag ritka állat ma sok százmillió család kedvence, vagyonának éber őrzője lett.

A kutya volt az első domesztikált állat. Nem is maga a kutya védelmezett, csak riasztott. A rénszarvas csordák éjszakai pihenőit megtámadó ragadozók érkezését a kutyák észlelték először. Csaholásuk felébresztette az embereket, azok nem is annyira fegyvereikkel, hanem tüzes fáklyákkal riasztották el a jegesmedvéket, vagy a farkasokat. A tüzek közeledésére még a már elejtett zsákmányt is ott hagyták. A két erős ragadozót nem a védelem ereje, hanem a tüzek riasztották el a tett színhelyéről. Tehát nem a kutyák és az emberek ereje kerekedett felül, hanem a tűztől való félelem, vagyis a Homo sapiens nagyobb okossága. Ha a vadkutyák alkalmasok lettek volna a medvék és a farkasok elzavarására, fel sem merülhetett volna, hogy a gyenge fegyverzetű emberrel működjenek együtt. A leggyengébb ragadozó társult a legokosabb emlőshöz.

Az a tény, hogy a vadkutya az ember háziállata lett, jó tízezer évvel a klímaváltozás előtt történt meg.

A többi állat domesztikációját azonban a felmelegedéssel járó igen nagy térség eltartó képességét az életterek jelentősen lecsökkent eltartó képessége kényszerítette ki. Bármennyire egyértelmű, hogy csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek nyertek ezzel. Vagy szinte kipusztultak volna az életterükben, vagy az ember mellett jobb sorsuk volt. Harari is úgy kezeli a háziállatokat, mint amiket az ember rabszolgává tett. Egyrészt a háziállatok sokkal többen vannak, másrészt botránkozok azokon, akik az állatok sorsát emberi normák alapján értékelik. Ez Harari betegsége is. Én elismerem, hogy nem tudok a patkányok, a brojler ketrecekben élő baromfi helyzetét megítélni, mégsem minősítem a sorukat jobbnak, vagy rosszabbnak. Nem tartom az embert alkalmasnak arra, hogy a vaddisznó és a házi sertés élete közti különbséget megítélni. Azt ugyan tapasztalatból tudom, hogy a természetben magára maradt háziállatok élete szomorúbb, mint a háznál hizlalt sertésnél, amit éves korban levágnak, de addig úgy etetik, hogy minél gyorsabban gyarapodjon.

Vadászkánt pedig azt mondhatom, hogy a vadmalacok nagy többsége meg sem élheti az egy éves korát. De mégsem azon merengek, hogy a disznónak mi a jobb élete, ha hizlalják, vagy a sorsát a természetre bízzák. Az állatok sorsáért aggódóknak pedig azt mondom, minden faj a maga fajának sorsával, és ne az állatokéval foglalkozzon.

A rénszarvas csordákkal az együttélésben engem az ember sorsa érdekel. Ez az együttélés mintegy tízezer évvel megelőzte a felmelegedést, tehát attól függetlenül történt, mégis már sok újat hozott azzal, hogy az ember, a kutya és a rénszarvas közösséget alkotott. Ez ugyan még nem volt pásztortársadalom, mert az ember nem terelte a csordát, ahogyan a pásztor, hanem együtt vándorolt vele. A csorda gondoskodott arról, hol talál legelőt. Ebben az ember nem volt alkalmas arra, hogy tudja, hol van a hótakaró alatt zuzmó, vagy fű. Ezt csak a rénszarvasok is ösztönösen tudták. Ezzel szemben a pásztorok tudták hol van ívó víz, ha kellett kutakat ástak, a vizet azokból felmerték.

A rénszarvas csodához azért csatlakozott az ember, mert ezzel a saját életét biztosította. A rénszarvasok csak azzal nyertek, hogy a velük élő emberek és kutyáik, védelmet jelentettek a jegesmedvék és a farkasok ellen. Ezzel szemben a pásztorok nemcsak védték, de etették, itatták a csodát, sőt a téli táplálékukról és szállásukról is gondoskodtak.

A pásztorok olyan állatokról gondoskodtak, amelyek nélkülük elpusztultak volna. Ezzel szemben a rénszarvasok már sokkal az ott megjelent néhány ember nélkül is tovább éltek volna. Ezt jól példázzak az afrikai gnúk, amelyek ugyancsak sokezres csordában élnek, és nem kapnak az embertől védelmet.

A rénszarvasokkal együtt élő Homo sapiens szánon történő vándorlása azonban egyedülálló volt az állatvilágban. Az egyik vadfaj, járművel, szánnal biztosította a fele élő emberek és csomagjaik szállítását. A tundrák havas vagy nedves füvek síkságain a szán ideális megoldás volt. De a homokban és a hegyvölgyes terepeken a szán nem volt használható, ehhez kerekes járművekre lett szükség.

A kerék megjelenésének történetét ugyan nem ismerem, de a jelentőségét annál inkább. Szerintem párhuzamosan terjed el szinte minden kultúrában. Nem meglepő, mivel a két amerikai kultúrában nem volt rája szükség, mivel a kerekes járművek erős igavonót és viszonylag kis magasságkülönbséget igényeltek. A két amerikai kultúra hegyvidéken működött, ahol a kerék nem felelt meg.

Az életterek értékének felméréséhez a traktorok, teherautók elterjedése előtt döntő tényező volt a termékek szállíthatósága. A leghatékonyabb termékmozgatást a csatornák jelentették. Azokon egy ember egy kötéllel nagyobb szállítási teljesítményre volt képes, mint a nagyon tagolt, vagy gyorsan folyó vízzel szemben az erős igavonók állatokkal vontatott kerekes járművekkel. Ezért tartottam Egyiptomot a legkedvezőbb adottságú gabonatermelő adottságú kultúrának. A nagyon hosszú, de viszonylag keskeny árterülete a legjobb szállítású adottságú gabonatermelése jelentette. Ugyanakkor a legkedvezőtlenebb az állattartó adottsága volt. Ezért volt Egyiptom a legolcsóbb kenyeret, és a legdrágább állati fehérjét termelő kultúra.

Ugyanakkor Kína volt az egyetlen világbirodalmat eltartó térség annak köszönhetően, hogy megépült a Kínai Nagy Csatorna, ami a négy folyam vízhálózatát hajózható csatornával kötötte össze.

Az önözésessel a természetes csapadékra épülő gabonatermelés mindaddig versenyképtelen volt, amíg meg nem jelentek az önjáró mezőgazdasági gépek, traktorok, teherautók és kombájnok. Ezek aztán megfordították a helyzetet, ma a gépesített természetes csapadékkal termelt kenyérgabona, és takarmány a legolcsóbb élelmiszer. Ennek köszönhetően az utóbbi száz évben kialakult élelmezési helytét az jellemzi, hogy a családi vállalkozás ebben a fontos ágazatban legyőzte a bérmunkásokkal dolgoztató nagyüzemet.

Az elmúlt ötven évben a mezőgazdasági munkák gépesítése olyan óriási mértékben megnövelte az egy család által megművelhető területet, hogy a néhány százhektáros családi farm lett az optimális üzemnagyság. Ez a technikai forradalom azonban csak a természetes csapadékkal megelégedő, legfeljebb esőpótló önözéses mezőgazdaságban történt. A tudományos és technikai forradalom az elárasztó öntözéses gabonatermelést viszonylag érintetlenül hagyta.

A kis- és középvállatok térhódítása.

Nyugdíjba vonulásom előtt megdöbbentett egy felmérés, ami azt bizonyította, hogy a 20. század mások felében már az Egyesült Államokban is gyorsan csökkent a dolgozók számával mért átlagos vállaltnagyság. A munkaerő részaránya a 10 fő alatti létszámú vállalatokban gyorsan nőtt, az 500 főnél nagyobb létszámukban pedig gyorsan csökkent. Ez az átrendeződés a legnagyobb az amerikai mezőgazdaságban volt, ahol jelenleg a megtermelt érték 90 százaléka a családi farmokból származik.

Meglepő azonban, ami a gépkocsigyártásban történt. Ez a fontos ágazat a kis- és a közepes vállatok termékeinek az összeszerelője lett. Szinte a tudományos és technikai forradalom következménye lett, hogy minél nagyobb feladat egy drága és bonyolult termék előállítása, annál több kis- és középvállat összeszervezésére lett szükség.

Ezt a változást jellemzi a tény, hogy a jelenlegi fejlett gazdaság csak az autópályák hálózatára épülhet. A végtermékek sok száz, sok ezer nemcsak napra, de órára történő beszállító megszervezésére van szükség. Ez azonban csak az autópályák hálózatán oldható meg. Ahogyan az ipari forradalomnak a vasúthálózatra, a tudományos és technikai forradalomnak az autópályákra van szüksége. Száz éve az autógyáraknak saját acéliparra, abroncsgyártásra volt szüksége, és minden alkatrészt maga gyártson. Mára az autógyárak újabb és újabb járműveket terveznek, és ehhez megszervezik a beszállítók ezreinek a hálózatát. A gyárban csak az összeszerelés 10-20 órája marad, és az értékesítés.

Ez a teljes átrendeződés a hadiipart sem kímélte meg. Száz éve a fegyvergyártás az ipar egyik viszonylag izolált ágazata volt. Ma már a korszerű fegyvereket is csak a beszállítók ezreivel lehet elkészíteni. Ezt a változást két tény jellemzi, hogy a Szovjetunió két okból vesztette el a fegyverkezési versenyt.

Egyrészt, amikor a világ mezőgazdaságában a családi gazdaságok győztek, a Szovjetunió felszámolta a családi gazdaságokat, és azon belül a nagyokat gyűlölt ellenségeként felszámolta. Ezzel párhuzamosan az agrártechnikai forradalom elseperte a nagyüzemeket.

Másrészt az erőltetett hadiiparát úgy működtette, hogy az hermetikusan el legyen szigetelve a gazdaság polgári szektoraitól. Ezzel párhuzamosan a tudományos és technikai forradalom a hadiipar egyre szorosabban a polgári ágazatokkal legyen összefonódva.