Néhány 56-os esemény Gromiko levele Andropovhoz

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 31

Néhány 56-os esemény

Gromiko levele Andropovhoz

Az Új egyenlítő decemberi száma tovább folytatja az 56-os események ismertetését. Ebben fontosnak tartom Gromiko levelét a Szovjetunió magyarországi nagykövetéhez, Andropovhoz, amiben tájékoztatja a Nagy Imre jövőjét érintő álláspontról. Ebből a levélből az derül ki, hogy Nagy Imre és néhány társa Jugoszláviába akartak menekülni. Ezt érthető, hiszen azért menekültek a Jugoszláv követségre. Gromiko leveléből az érezhető, hogy ezzel Tito is egyetértene. Ebben azonban nem vagyok biztos. Más forrásokból úgy tudom, hogy a szovjet csapatok bevonulását és a több párti demokratikus kormány leverését Mao és Tito kezdettől fogva támogatta, sőt kezdeményezte. Ez számomra logikus volt, hiszen egyikük sem gondot soha több párti lehetőségre. Nagy Imre gazdasági reformjait elsősorban ők támogatták, de a több párti rendszerről hallani sem akartak. Jugoszlávia Tito halála után egymást gyilkoló etnikumokra esett szét. Kína pedig még ma is szigorúan őrzi a marxista párt osztatlan hatalmát.

Nagy Imre és kormánya megfeledkezett arról, hogy kiknek a véleményét kellett volna figyelni. Elsősorban a Szovjetunióét, aztán Kínáét és Jugoszláviáét. Egyértelmű volt, hogy a hidegháború merev frontjai között nem lehetett politizálni. Az elsődleges azonban annak szem előtt tartása volt, hogy a hidegháború az Egyesült Államok elsődleges érdekét szolgálta, amit nyíltan nem vállalhatott, de ragaszkodott hozzá. Nagy Imre sajnos ebből semmit nem látott.

Tito is nehéz helyzetben volt, mivel a két tábor közötti szerepet játszott. A gazdaságot piacosította, a kommunista párt diktatúráját azonban alapvető feltételnek tartotta.

Az elsődleges azonban a Kínával való egyeztetés lett volna. Ezt én a forradalom alatt az utcán láthattam. A forradalom első tíz napján az egyetlen reálpolitikai ellenállást a Kínai Nagykövetség szervezte. Ezek a diákok kommunisták maradtak, és fegyelmezetten harcoltak a szovjet csapatok ellen. A koalíciós kormány megalakulása után azonban azonnal leálltak. Nagy Imre azonban csak a magyar politikai forradalom erőivel foglalkozott. Felmérte, hogy a közvélemény óriási többsége az irreális politikai célokat tartja elsődlegesnek, és ezek uszályába került. Nem mérte fel, hogy a csatlós országok kommunista pártjaik számára az általa követett politika ugyanúgy öngyilkosság lett volna, ahogyan az Magyarországon történt. Lengyelországtól eltekintve, minden csatlós országban Rákosihoz hasonló sztálinisták voltak hatalmon.

Az pedig csak lidérces állom lehetett, hogy a Szovjetunió szembefordul a csalós országok sztálinista vezetőivel a mi kedvünkért.

Nekem Nagy Imre környezetéből csak Donáth Ferenccel és Vass Zoltánnal volt kapcsolatom. Egy demokratikus több pártos választás után ők sem rúgtak volna labdába.

Donáth Ferenc az utolsó napjai egyikében a kórházban így mutatott be a barátjának: Kopátsy de nem a hős, hanem a bölcs. Ez maradt a legnagyobb kitüntetésem.

Vass Zoltánnal egy színházi előadás szünetében találkoztam. Azzal üdvözölt: Öreg maga megúszta? De tőle a nagy ajándékot halála után a felesége küldte el, az 1954-es mechanizmus reform megmaradt példányát.

Visszatérve Gromiko levelére. Titót is elvtársának tartja, de azzal nem ért egyet, hogy Nagy Imre és társai Jugoszláviába menekülhessenek. Arra ugyan nem utal, hogy az Tito számára is kellemetlen lenne. Azt pedig Donáth Ferenctől tudom, hogy Nagy Imre még Romániából is Tito segítségére számított. Megdöbbentő, mennyire nem ismerte Tito véleményét és helyzetét.

Bibó István levele Nagy Imréhez, november 11-én

Ha megkérdeznének, ki volt a környezetemben a legokosabb, leginkább értelmiségi ember, Bibó Istvánt mondanám. Életem egyik szerencséjének tartom, hogy 1947 tavaszán úgy kerültem fel a Nemzeti Parasztpárt központjába a Kulturális Osztály vezetőjének, hogy fontos kérdésekben Bibó Istvánnal és Erdei Ferenc feleségével, Majlát Jolánnal konzultáljak. Bibó akkor, nekem túlságosan értelmiségi úriember volt, nyakkendőt viselt, de a műveltsége, igényessége lenyűgözött. Komolyan vette, hogy rá bíztak, sokszor elvitt magával a Tudományos Akadémiára, ahol Szentgyörgyi Alberttal ketten voltak megbízva az akadémikusok felülvizsgálásával. Meglepett, hogy azt a fontos feladatot Rákosi és Révai rájuk bízta.

Életem során minden Bibó írást érdeklődéssel elolvastam, de számomra a politikai tekintélyt Erdei Ferenc jelentette. Bibó túlságosan értelmiségi volt ahhoz, hogy reálpolitikus legyen. Ezt most jól bizonyítja, az új egyenlítőben közölt levele is, amit Nagy Imréhez igyekezett elküldeni a Jugoszláv Követségre, ahova menekültek.

A fontos, hogy a levél november 11-én keltezett. Bibó még mindig a Nagy Imre kormány miniszterének érezte magát. Ebben a már nem létező pozícióban is bölcsen fogalmazott, de a reálérzéke teljesen hiányzott, amikor a Nagy Imre kormány miniszterének érezte megát. Eddig csak azon botránkoztam, hogy Nagy Imre milyen nehezen és lassan vette tudomásul, hogy nincsen kormánya, hogy az ország érdeke azt kívánja, hogy mondjon le a már nem létező kormány fejét viselt rangjáról. Az ő megmaradt lehetősége már csak az volt, hogy adja át a szerepet Kádár Jánosnak.

A minden belső erőtől teljesen független szovjet bevonulást követő konszolidációt semmi sem könnyítette volna meg jobban, mint az, hogy Nagy Imre vállalja azt, amit Kádár tett meg helyette, a szovjet csapatok behívását. Ez még ma is abszurdnak hangzik. Hozzá teszem, hogy én sem vállaltam volna, pedig nekem is vállalni kellett volna.

Nagy Imre a Szovjetunióval való szoros egyeztetés útjáról letért, ez volt a megbocsáthatatlan hiba, aki ezt elkövette, annak kellett volna vállalni a közvélemény óriási többsége számára hazaárulásnak minősített feladatot. Nagy Imrének már más útja nem maradt, mint a szovjet csapatok behívása. Mivel azt ő nem vállalta, a számára sokkal nehezebben megoldható feladatot Kádár János vállalta. Ezt a munkás Kádár megértette, a zseniális értelmiségi Bibó azonban nem. Ő még 11-én is Nagy Imre koalíciós kormányának miniszterének érezte magát.