Az emberi faj elődleges érdeke a létszámának optimalizálása

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 02

Az emberi faj elődleges érdeke a létszámának optimalizálása

Darwin figyelmen kívül hagyta, hogy a fajok fejlődését nemcsak a mutáció és a szelekció biztosítja, hanem a létszámának a szabályozása is. Azt ugyan a biológusok is tudják, hogy néhány csúcsragadozó érezve a túlnépesedését megöli, elpusztítja a felesleges utódait. Ez a nagy macskák és a jegesmedvék, valamint néhány ragadozó madár esetében köztudott. Ezen a hozzá nem értők ugyan botránkoznak, de a hozzáértők az állatok esetében természetesnek tartják.

Az emberi faj is minden osztálytársadalomban buzgón gyakorolta az ember pusztítását nemcsak nyomorral és fegyverrel, de a tudásvágy üldözésével is. Ezen azonban a farizeusok botránkoznak, és ezt embertelennek tartják.

Engem nyolcvan éve foglalkoztat az eredendő bűnnek minősített tudásvágy. Ezt sokáig csak a vallások érdekével magyaráztam. Ugyanis minden vallás közös érdeke a dogmák feletti kételkedés szigorú tilalma. Azt azonban, hogy a tudásvágy üldözése nemcsak a vallás, de minden túlnépesedő társadalom érdeke, csak öreg koromban ismertem fel. Ebben az volt a segítségemre, hogy felismertem, hogy a világvallások mindegyike csak akkor született, amikor a felmelegedés megnyitotta az utat a gyűjtögetésről a termelésre való áttérésre.

Minden vallás és mítosz az ember teremtését ugyanis nem az emberi faj megjelenésének, hanem a termelésre való áttérésének idejére tette. Ez akkor vált számomra felismertté, amikor a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás az ember teremtés helyét nem a homo sapiens megjelenése idejében és helyén Dél-Afrikában, hanem valahol a Közel-Keleten kereste. Ugyancsak az időszámítások kezdete sem a homo sapiens, hanem a termelésre áttérő társadalmak idejére keltezte. A két jelenség között azonban óriási a különbség. A homo sapiens mintegy 150 ezer éve jelent meg, az időszámítások pedig maximum az öntözéses gabonatermelés idejéig mennek vissza. Szinte érthetetlen, hogy az a különbség egyetlen történésznek és teológusnak sem tűnt fel.

A tudásvágynak eredendő bűnként kezelése csak akkor jelent meg, amikor az ember túlnépesedő fajjá vált. Vagyis nem a fajunk, hanem csak a túlnépesedő fajjá változásunk után vált bűnné.

Ez a felismerésem azzal is igazolódott, hogy a jelenkorban megjelenő, a már nem túlnépesedő társadalmakban a tudásvágy bűne azonnal erénnyé vált. A jelenkor már nem túlnépesedő társadalmaiban a tudásvágy, a dogmákban való kételkedés azonnal az ilyen társadalmakban erénnyé vált.

Az, hogy Széchenyi István és Németh László eleve példaképem volt, és utólag egyre inkább igazolódott,

Széchenyi István volt talán a világon az első, aki a társadalom fő feladatává tette a kiművelt emberfők gyarapítását. Az óta sem találtam a tudománytörténelemben olyant, aki ugyan harcos híve volt a bátor gondolkodásnak, és megcáfolta a szentnek tartott dogmákat, de még nem hirdette, hogy a jelenkori fejlett társadalom elsődleges feladata a tudásvágy kibontakoztatása.

Németh László esszégyűjteménye, a Minőség forradalma, csak száz évvel később jelent meg, de ez már nemcsak több kiművelt emberfőt, hanem kiművelt társadalmat követelt. Ismereteim szerint, ő is első volt.

Az emberiség ötöde mára olyan társadalmak tagja, amiben a lakosság óriási többsége száz éve elképzelhetetlen jólétben él, a gyermekeit jobban iskoláztathatja, mint száz éve az uralkodó osztály. Ezt vitathatatlanul bizonyítja a tény, hogy ma a fejlett társadalmakban a munkások és a farmerek átlagos testmagassága nagyobb, a várható életkora és a gyermekei iskolázottsága magasabb, mint száz éve a tőkéseké, ötszáz éve a földesuraké, és kétezer éve a rabszolgatartóké volt.

A társadalmi újraelosztás.

Az osztálytársadalmak mindegyikében az elvonás szinte csak a dolgozó többséget sújtotta, és azt szinte csak a néhány százalékos uralkodó osztály élvezhette. Ma az emberiség fejlett társadalmú ötödében a jövedelem elvonás progresszívan a gazdagokat érinti, és viszonylag a szegények kapnak többet vissza abból. Száz éve még a proletárok álma volt a követelés: fizessenek a gazdagok.

Sajnos, nincs olyan testmagasság statisztikám, de meggyőződésem, hogy az osztálytársadalmakban sokkal nagyobb volt a gazdagok és a szegények testmagasága, várható életkora és iskolázottsága közti különbség, mint a jelenkor fejlett társadalmakban. Azt már középiskolás koromban megállapítottam, hogy a legmagasabbak az arisztokraták, a legalacsonyabbak pedig a kubikusok voltak. A faluban pedig azt láttam, hogy a birtoknagyság és a testsúly aránya hasonló volt.

A történészek azonban irtóznak az olyan társadalmi mércék használatától, ami nem a politikai eseményekre, hanem azok eredményére koncentrálnak.

Abban is szerencsém volt, hogy a gimnáziumomban az egészségügyet egy olyan zsidó orvos, Dr. Véli György tanította, akit a szakma a testmagassággal az életszínvonal mérés úttörőjének tart. Ő volt az első, aki a Kaposvári 44-es gyalogezred sorozási adatai alapján a testmagassággal az életviszonyok javulását mérte a kiegyezés és a második világháború között. Mára már a testmagasság alakulásának vizsgálata a történelemtudomány egyik fontos ága lett. Azt ugyan nem tudom, hogy milyen átlagos testmagasság lesz a maximum, de egyelőre még nem érték el még ott sem, ahol a jelenleg született férfiak várható testmagassága meghalja a 185 centimétert.

Márpedig a testmagasság alakulása sokkal pozitívebb képe ad az átkosról, mint amit a politikusok és a történészek hirdetnek. Nagyrészt ennek köszönhetem, hogy a bolsevik megszállást tárgyilagosan értékelhetem.

Bármennyire megbízható ez a mutató, a politikusok, és a történészek nem használják, mert nagyon mást bizonyítanak, mint amit ők állítanak.

A jövedelem és a vagyon aránya.

Közgazdászként óriási hatással volt rám Rácz Jenő – Bródy András könyve az 50-es évek elején. Hazánkba ők hozták be az egy lakós évi jövedelme és vagyona közti arány mérését. Ezt a mutatót, a nemzeti jövedelem és fizikai nemzeti vagyon arányát tartották az adott természeti viszonyok közt állandónak, vagyis a gazdasági fejlettségtől függetlennek. A szerzők akkor még csak azt állították, hogy az a mutató az átlag hőmérséklettel fordítottan arányos. Ez érthető volt, hiszen a hideg éghajlaton drágább lakás, több fűtés és ruházat kell, a hosszú telek átéléséhez pedig több táplálék tartalék szükséges. Ez ma sem vitatható. Mára azonban kiderül, hogy ez a kultúrától is függ. A melegből hidegebbre kötözők viselkedése ugyanis lassan változik. Néhány éve ismertem meg az Egyesült Államokban élő etnikumok eltérő vagyonigényét.

Ott a távol-keleti etnikumok, a konfuciánusok vagyona 4.5- szer nagyobb, mint az éves jövedelmük. A protestánsoké 2.5-szeres, a latinoké 2.6-szoros, az afrikai feketéké pedig 0.8-szoros. Ha az iskolázottságukat, vagyis a tudásvagyonukat is figyelembe vennék, még nagyobb volna a különbség.

Azt már a háború utáni Baranya-megyében felismertem, hogy a svábok vagyona nagyobb volt, mint a magyaroké, azon belül a reformátusoké nagyobb, mint a katolikusoké.

Most azon döbbentem meg, hogy náluk a nem cigányoké 3-4-szeres, a cigányoké pedig még alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban a feketéké. Nem véletlen, hogy mi az ilyen mutatókat sem mérjük.

A jövedelemhez viszonyított minél nagyobb vagyont társadalmi célnak tartottam. Ezért lett az életem talán legnagyobb eredménye, amikor beindulhatott a falusi lakosság kalákás összefogásból történő lakásépítkezése. Ennek köszönhetően a 60-es évek után, a Kádár rendszerben, a falvakban tízszer annyi lakás épült, mint jelenleg. A csökkent lakosság számához viszonyítva több mint bárhol a világon.

Most próbálom felmérni, hogy ezer falusi lakosra vetítve hány lakás, azok hány négyzetmétere, mekkora közművesítéssel épült a két háború között, és mennyi a Kádár rendszerben. Becslésem szerint tízszeresnél is több. Ezek a számok mindennél jobban bizonyítanák, hogy miért járna minden faluban szobor Kádár Jánosnak.

Mi lenne, ha évente néhány százalékkal nőtt volna a lakosság.

Sokszor idézem a Nigériával való összevetésünket.

Nigériának száz éve annyi volt a lakossága, mint a trianoni Magyarországnak, azaz 9 millió. Lagosnak, a fővárosnak pedig annyi, mint akkor Kaposvárnak, azaz 30 ezer. Ezzel szemben ma Nigéria lakossága 250 millió, vagyis 27-szer több mint akkor. Lagosnak pedig 12 millió, vagyis 300-szor annyi, mint Kaposvárnak. El sem tudjuk képzelni, mi lenne Magyarországon, ha az ország lakossága 250 millió, ha nem is Kaposváré, de Budapestté pedig 12 millió lenne.

Ezt mindenki megérti, de botránkoznak azon, ami 1990 óta Kínában történik. Ott a 70-es évek óta évente 30 millióval nőtt a lakosság, azaz közel 3 százalékkal. Ennek ugyan kisebb hányada a javuló életviszonyokból, a növekvő várható életkorból fakadt, de a nagy többsége, a 90 százaléka a gyermekvállalás magasságából származott.

Ismereteim szerint a világon először, és máig egyedül a kínai vezetés számolta ki, hogy ilyen gyors népszaporulat mellett lehetetlen lesz az egy lakosra jutó vagyon szinten tartása, és elviselhetetlen lesz a városokba özönlés, és ott az életfeltételek és a munkahelyek biztosítása. Ezt belátva döntöttek úgy, hogy minden családban kikényszerítik az egyetlen gyermek vállalhatóságát. Ennek következtében, az elmúlt negyedszázad során mintegy 500 millióval kisebb lett a népesség növekedése. Ez a korlátozás az optimumnál szigorúbb volt, de aligha lehetett volna más megoldással próbálkozni. Az ilyen népszerűtlen korlátozás nem lehetett volna rugalmasan megoldani. Elméletileg az lett volna a társadalmi érdeknek leginkább megfelelő, ha az egy családra jutó gyermekvállalás országos átlaga 1.5. Ezen belül a legszegényebb, és a legiskolázatlanabb házaspároknál nulla, a leggazdagabb tizedben pedig nem korlátozott. Ez eredményezhette volna a következő nemzedék optimumát, de aligha lehetett volna kikényszeríteni.

Az eredmények azonban a kínai vezetés döntését bizonyítják.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon az elmúlt negyed század során háromszor gyorsabban nőtt, mint a világ fejlett, puritán, és tízszer gyorsabban, mint a nem puritán, de túlszaporodó országokban.

Ezt már sokszor bizonyítottam Kína és India összevetésével. E két óriási lakosságú országban a nemzeti jövedelem növekedése hasonló, közel van a 10 százalékhoz. De, ha az egy lakosra vetített eredményeket nézzük, még az előjelek sem mindig azonosak. Kínában az egy lakosra jutó nemzeti vagyon növekedése 25 éve megközelíti a 10 százalékot, Indiában azonban az egy laksora jutó vagyon csökken. Kínában nemcsak az urbanizáció, de a foglalkoztatási ráta is nő. Indiában is nő a városok lakossága, a foglalkoztatási ráta azonban csökken.

Az ENSZ társadalom fejlettségi rangsorában Kína példátlan gyorsasággal lép egyre előbbre, India viszont egyre hátrább szorul az élvonalhoz viszonyítva.

Nem ismerek olyan országot, az olajban nagyon gazdagoktól eltekintve, amelyikben 1 százaléknál gyorsabban nő a lakosság, és versenyképes marad. Két éve az olajárak harmadára csökkenése óta már az olajban nagyon gazdagok sem jelentenek kivételt. Előre láthatólag, nem lesznek még egyszer ilyen magasak a nyersanyagárak, közte az olaj ára, mint az előző negyedszázadban voltak. Nem várható a belátható jövőben olyan iparosítás, ami Kínában a negyedszázadban volt. Az olajfogyasztás ugyan nőni fog, de egyrészt kisebb sebességgel, másrészt a palaolaj és a palagáz feltárhatósága óta nem kell az 50 dollár/hordó árnál magasabb árral számolni.

Kína példátlan sikerének köszönhetően, a század derekára az emberiség két ötödében leáll a túlnépesedési nyomás, a mádik háromötödében azonban, ha lassul is, az elviselhető többszöröse lesz.

A jelenlegi világgazdaság tanulsága.

Az elmúlt száz évben, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a gazdag és iskolázott puritán világban leállt, és Kínában leállították a túlnépesedési nyomást, és kielégíthetetlen hiány keletkezett a jó minőségű munkaerőben. Ennek köszönhetően ezekben a társadalmakban, a fajunk történetében először, megszűnt a halálozás fokozásának szükségszerűsége, kialakultak azok a jóléti társadalmak, amiben a minőségi munkaerő hiánycikk, ezért jól megfizetetté vált. Ezekben a társadalmakban a munkaerő kétharmada olyan jövedelemhez jutott, amiről a marxista forradalmárok sem álmodhattak.

Ugyanakkor a jóléti társadalmakban a gyenge minőségű munkaerő is olyan társadalmi ellátásban, gyermeknevelési segélyben részesül, amiről csak álmodhat az emberiség háromötödében a lakosság 30-50 százaléka, vagyis mintegy 3 milliárd ember. Ezek ezrede sem számíthat befogadásra.

Mi a teendő?

A viszonylag is egyre gazdagabb társadalmak csak azzal tudják a fajunk többségét a végzetes lemaradástól megmenteni, ha a túlszaporodó társadalmak anyagi támogatása elsősorban a kevesebb gyermekvállalásra ösztönöz.

Ennek érdekében elsősorban olyan családtámogatási rendszert kell bevezetni, ami a kevesebb gyermeket vállalásában, de annak minél jobban iskolázatása legyen anyagi érdek. Ugyanakkor a fogamzásgálások alkalmazását ingyenessé kell tenni. Jelenleg azonban sokkal inkább az ezzel ellentétes érdekeltség működik szerte a világon. Nem kevesebb, de jobban iskolázott gyermeket akarnak nevelni, hanem minél többet, és ezért kevésbé iskolázottakat.

Itt kitérek arra, hogy a kínai egyetlen gyermeket engedélyező rendszernek köszönhetően az iskolarendszerük feljavult a többi már gazdag konfuciánus társadalom mellé. Bebizonyosodott, hogy a szülők az egyetlen gyermek nevelésére és iskoláztatására lényegesen több időt, és költséget fordítanak. Az egy gyermeket engedő korlátozás negatív hatásáról ugyan hemzseg a sajtó, de még utalást sem találtam arra, hogyan hatott ez az oktatás eredményére.

De ilyen felmérést egyetlen nyugati országban sem találtam. Az államok ugyan egyre több pénzt költenek az iskolarendszerek bővítésére és hatékonyságuk javítására, de sehol sem mérik, hogy a család által vállalt gyermekszámtól hogyan függ az iskoláztatás színvonala. Azt ugyan még a pedagógusok sem vonják kétségbe, hogy a gyermekek iskolai teljesítménye hogyan függ a családi háttértől és azoknál a gyermekek számáról. Pedig ezt egyetlen adat is meggyőzően bizonyítja. A diplomás nők termékenysége szinte minden fejlett országban nagyon alacsony, 1.5 a gyermekvállalásuk átlaga, de ezek a gyerekek magas iskolázottságot kapnak. Vagyis a diplomás anyák ugyan későn és kevés gyermeket vállalnak, de azokat eredményesen nevelik. Ezzel ők nagyobb értékű munkaerőt adnak a következő generációban, mint azok a képzetlen anyák, akik sok, de alacsonyan iskolázott gyermeket nevelnek.

Jó húsz éve javasolgatom, hogy olyan öregkori ellátásra, nyugdíjrendszerre volna szükség, amelyik nagysága a felnevelt gyermekek értékétől függ. Egy diplomás sokkal többet ér, mint hét képzetlen gyermek. Ezért az öregkori ellátást a szülők gyermeknevelési eredményéhez kellene kötni. Jelenleg azok jutnak nagyobb nyugdíjhoz, akik az életükben a kerestük maximalizálására, és nem a minél értékesebb gyermekek nevelésére koncentrálnak.

A jelenkor jelszava: Kevesebb gyermeket, de azok sikeresebb felnevelését! Ez még akkor is igaz, ha az adott társadalomban fogy a lakosság. A mennyiségi fogyást nem több születéssel, hanem sikeresebb felneveléssel lehet jobban pótolni.

Jelmondatom: Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ugyan nem változna másként a lakosság száma, de a következő generáció társadalmi értéke még egyszer akkora lenne.