1956 Egy olyan közgazdásztól, aki átfogóan látta és átélte A forradalmat.

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 05

Életemben ritka öröm ért. A HAJLÉKTALNOK IDŐSZAKOS LAPJA lehozta egy évvel az 56-os forradalom ünnepe előtti írásomat. Jobb helyet kitalálni sem tudtam volna.

1956

Egy olyan közgazdásztól, aki átfogóan látta és átélte

A forradalmat.

Ez valóban forradalom volt, és ez lett a végzete. 1956-ban a hidegháború közepén, semmilyen forradalmi változásnak nem volt lehetőssége. Meg kellett volna azzal elégedni, hogy reformot csinálhatunk. Ráadásul, erre is csak nekünk lett volna lehetőségünk. Ennek megértésében nem előbbre, hanem hátrábbra vagyunk. Ma is úgy kezeljük ezeket a gyönyörű napokat, mintha rajtunk múlt volna a forradalmi változtatás módja. A forradalom után kialakult helyzetben szerepünket úgy kezeljük, mintha raktunk is múlt, hogy nem leszünk demokrácia. Pedig nem mentek együtt a teljesen reménytelen forradalommal, ellenforradalmárok voltak.

Ismereteim szerint, egyedül voltam, aki nagyon akarta a gazdaság piacosítását, de egy percig sem hittem, hogy ennél tovább is lehet menni. Ezt csak ma tudom úgy megfogalmazni, hogy csak nekünk volt alkalmunk 1956-ban meglépni azt, amit Kína 1990-ben meglépett. Piacosítani a gazdaságot, és fenntartani az egyetlen párt korlátlan uralmát. A magyarság óriási többségének azonban ez kevés volt, képtelen volt felmérni, mekkora volt a maximális mozgásszabadságunk. Sajnos, ezt az óta sem mérték fel, és úgy értékelik az 1956-ot, mint elárult forradalmat. Akik pedig tudomásul vették a lehetősségekkel való élés kötelességét, ellenforradalmárok lettek.

Kádár Jánosról azt tartják, ő hívta be a szovjet csapatokat. Azt senki sem méri fel, hogy a szovjet csapatok, nem azért jöttek, mert hívták. Azok akkor is jöttek volna, ha senki sem hívja őket. Legfeljebb jól jött nekik, hogy arra hivatkozhattak, hogy hívásra jöttek. Mi meg örülhettünk annak, hogy úgy viselkedtek, mintha hívták volna őket. Az igazi hazaárulás az lett volna, ha fegyverrel állnak szembe velük. Az ugyanis nem hazafias cselekedet, ha valaki olyan ügyben fog fegyvert, amiben a győzelem esélytelen, azzal csak rontunk azon, ami elkerülhetetlen. Ez volt akkor is a véleményem, de azt is felmértem, hogy erre képtelen lettem volna. Szerencse, hogy voltak bölcsebbek, akik vállalták a behívás szerepét. Nekik köszönhetjük, hogy Nagy Imre minden forradalom előtti vágya megvalósulhatott. Ma már talán az egyetlen élő tanúja vagyok annak, hogy Nagy Imrétől soha nem hallottam olyan jövőre szóló megjegyzést, hogy több párti demokráciát, vagy a Szovjet uniótól való elszakadást akart volna. Csak addig ment el, hogy hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akiket Rákosi és társai osztályellenségnek tartottak. Ezek között nem volt senki, aki a Kádár rendszerben nem működött aktívan a gazdasági mechanizmus kiépítésében. Megtanultam azt is, hogy érdemes volna azokat is bevonni a bolsevik rendszer piacosításába, akiket Rákosi és társai osztályellenségként internáltak.

Nem ártana, ha Kádár kritikusai megneveznék azt, aki nála jobb megoldást jelentett volna, kivéve azt a Nagy Imrét, aki nem akart kilépni a hidegháború bolsevik táborából. Ilyent én nem ismertem.

Ha Kádár nem vállalja a forradalom előtti viszonyok visszaállítását, akkor Rákosi és társai jönnek vissza, és fel sem merülhet, hogy mi leszünk a vidám barakk. Aki ezt nem érti meg, annak Kádár átállt az ellenforradalomhoz, aki pedig megérti, annak a magyar történelem egyik legnagyobb alakja. Nekem is az.

Biszku Béla ellen most is pert folytatnak, mint a forradalom bukását követő megtorlást levezénylő belügyminisztert vonják felelősségre. Ő engem ugyan nem csukott be, de még húsz év múlva is megbízhatatlannak tartott és félre állított, de utólag sem tudnák nála jobbat javasolni, akiben a megszállók bíztak. A kor ismerőinek illene tudni, ha nem Kádár, akkor Rákosi, és annak belügyminisztere megmutatta volna, hogyan szokták a bolsevik történelemben a forradalmárokat megbüntetni. Nem azt mondom, hogy nem voltak jogtalan és az indokoltnál szigorúbb büntetések, csak azt, hogy a kelet-európai marxizmusban ennél gorombábban szoktak büntetni. tudomásul kellene venni, hogy a marxizmus kelet-európai formájának egészen más a stílusa, mint az angolszász marxizmusé. Sokkal kevésbé humánus.

Számomra a Pécsett tartott első május elseje világossá tette, hogy Kelet-Európában nemcsak a kereszténység más, de a marxizmus is. Ehhez a különbséghez alkalmazkodni kellett, amíg a világpolitikai erők minket Kelet-Európához csatolnak. Aki ezt nem vette tudomásul annak kemény sorsa volt.

Nyers Rezső érdeme volt, hogy a magyar gazdasági élet a szocialista táboron belül a leginkább szociáldemokrata, vagyis viszonylag nyugat-európai barakk lehetett. Ennek ellenére, pár éve az újságból értesültünk, hogy a másokénál nagyobb nyugdíját soknak tartják. Ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi véleményalakítók mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy kiknek, mint köszönhetünk azért, hogy a rendszerváltás előtt a Szovjetunió érdekkörébe rendeltek között nemcsak a mi rendszerünk volt nemcsak a legvidámabb, de a leghatékonyabb barakk.

Ideje volna, ha a politikusok és a történészek a bolsevik évtizedek szereplőit annak alapján értékelnék, hogy kinek, mennyi érdeme volt abban, hogy a legvidámabb barakk lehettünk. Ebből az is következik, hogy nem azok voltak a rendszerváltás előtt a nemzet ügyének hatékony szolgálói, akik attól a rendszertől távol tartották magukat, hanem azok, akik tették, ami még tehető volt.

Ezen az alapon tartom Kádárt nagy magyar politikusnak, Biszkut nem bűnös belügyminiszternek, Nyerset pedig a kiemelt nyugdíjra érdemesnek.

A személyek értékelésénél százszor fontosabb volna az 56-os forradalom reális megítélése.

Sokszo9r leírtam, elmondtam, hogy életem ajándékának tartom, hogy a földreformot és az 56-os forradalmat átélhettem, mert mindkettő a nagyon ritka történelmi esemény közé tartozik, amikor kiszabadult a nép vágya. Ezért voltak gyönyörük.

Ugyanakkor az első órák után láttam, hogy a forradalom irreális, nincs realitása. Megállíthatatlan, pedig minél messzebb megy, annál kevesebb valósulhat meg a reális célokból.

Nagy Imre reális reformjából nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész gazdasági élet piacosításából, demokratizálásából annál kevesebb valósíthat meg, minél messzebb megy a politikai forradalom. Amíg a gazdasági élet piacosítás nemcsak reális, de megkerülhetetlen, a politikai demokrácia irányában a világpolitika nem engedhetett meg.

Ez csak az 1990-es kínai reform után számíthat megértésre. A világpolitika és a világgazdaság legnagyobb sikerét az hozta, hogy Kínában nem forradalom történt, hanem csak a gazdaság piacosítása, a politikai forradalmat sikerült tankokkal leverni. Azon lehet vitatkozni, hogy mi történt volna, ha a gazdasági reformokat Kínában politikai forradalom követi. Meggyőződésem szerint, a politikai felépítmény, vagyis a politikai demokrácia bevezetése esetén Kína elemeire esett volna szét, és megvalósíthatatlanná vált volna a reform nélkülözhetetlen eleme, az egy gyermek vállalás kikényszerítése.

Kína csak azért lehetett a világ csodája, mert csak a gazdaság piacosítása és a népszaporulat fékezése történt meg, a politikai forradalmat tankokkal eltiporták.

                                    Kopátsy Sándor