Kopátsy Sándor EH 2016 02 04
Út az osztálytársadalmak megértéséhez
A klasszikus közgazdaságtan egyik
fogyatékosságának tartom, hogy a szellemi vagyont, illetve a munkaerő
mennyiségi és minőségi változásait figyelmen kívül hagyja. Az osztálytársadalmakban ez nem okozott problémát, mert azokban a
munkaerővel szemben támasztott mennyiségi és minőségi igény mindig kisebb volt,
mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezzel szemben a jelenkori
társadalmak szűk keresztmetszete lett a társadalom szellemi vagyona, és a
munkaerő minősége.
Az osztálytársadalmak elsődleges
problémája az volt, hogy a lakosság gyorsabban szaporodott, mint amennyit a
társadalom foglalkoztatni képes volt, azaz spontán túlnépesedett. Ezt a
klasszikus közgazdaságnak is tudatosítani kellett volna. Ennek figyelembe
vétele nélkül az osztálytársadalmakat ért kritika érthetetlen maradt. Pedig az
osztálytársadalmi felépítményeket az a tény hozta létre, hogy a termelő munkára
épült társadalmakban az életviszonyokat munkával javítani lehetett. Az életviszonyok minőségének a legjobb
mércéje a várható életkor. Az emberi közösségek életterének eltartó
képességét keményen korlátozta a természet adta élelemforrás. Csak annyi ember
élhetett az adott élettérben, amennyi táplálék ott a vadon termettből
begyűjthető volt. Fajunk eddigi életének mintegy 95 százalékában a létszámunk
csak abban a mértékben nőhetett, amennyire sikerült új természeti
környezetekben berendezkednünk.
Mivel az ember volt az első faj,
amelyik nem a darwini módon, nem lassan, sok tízezer év alatt adaptálódott,
szelektálódott a más életterekhez, hanem az agyának és kezének köszönhetően
alakította az életmódját a környezetéhez, példátlanul gyorsan, alig több mint
140 ezer év alatt a földünk szinte minden természeti környezetébe kialakította
az annak megfelelő életmódját.
A társadalomtudományok sem
hangsúlyozzák, hogy a fajok történetében
az ember volt az első és az egyetlen, amelyik a nagyon eltérő természeti
környezetkehez nagyon eltérő módon igazodva élt, ugyanakkor ugyanaz a faj
maradt. A nagyon eltérő életmódok ellenére
az adott életéren az eltartó képesség viszonylag nagyon alacsony és változatlan
szinten maradt.
Két jelenségre mégis érdemes
felfigyelni.
A rénszarvas csodákkal együtt vándorló életmód.
Ma már a biológusok képesek voltak
megállapítani, hogy a kutya és a
rénszarvas mintegy húszezer éve az emberhez szelídült. Ennek a három fajnak
az együttélése ugyanis már jelentős lépést jelentett a pásztorkodás, az
állattartás felé. Még nem volt állattartás, mert a rénszarvasokat nem terelték,
nem takarmányozták, hanem a csodáikhoz csatlakoztak, velük együtt éltek. De
nemcsak az ember szorult a rénszarvasra, hanem azokat az ember védte meg
kutyáival és tűzzel a medvék és a farkasok ellen.
A rénszarvas is ösztönösen
felismerte, hogy az ember és a kutyája számára nagyobb biztonságot teremt a
náluk sokkal erősebb ragadozóval, a medvével és a farkassal szemben.
Ez azért sem volt pásztorkodás, mert
a csordát nem az ember terelte, hanem az vándorolt ösztönösen ezer kilométeres
útján. Az ember nem terelte a
rénszarvasokat, hanem vándorlásuk során is velük maradt. De nemcsak az
ember, a kutya is létérdekből csatlakozott a rénszarvas csordákkal együtt
vándorló emberhez.
Vagyis az első lépés a munkával biztosított élelmezés felé a rénszarvas,
az ember és a kutya kooperációja volt. Ez mind a három faj számára előnyt jelentett.
A kapás növénytermelés.
A kultúrnövények kiszelektálódása sok
ezer éves folyamat nélkül el sem képzelhető. Ezt először a Közel-Keleten igyekeztem
megfejteni. Ott láttam a vadbúzát először, egy rövidebb szárú, kisebb kalászú
fűféle, aminek a magjait szinte csak erőszakkal lehet kicsépelni. Ezt látva
építettem fel a kinemesedésük titkát. Vadásztapasztalataim alapján tudtam, hogy
tízezer éve dárdával és csapdával csak úgy lehetett vadat elejteni, ha
takarmánnyal csaltuk közel. A vadbúza és a vadárpa azért volt a legjobb
takarmány a vadak számára, mert nemcsak szénát, de tápláló magot is
tartalmazott. Ezért ezt a két takarmányt hordták a leshelyek közelébe. A rájáró
vadak kitiportak néhány könnyebben kieső magot, ami ott kikelt. Évezredek során így kiszelektálódott a
magját könnyen elejtő gabona.
Pár évtizeddel később tudtam meg,
hogy a burgonya és a kukorica volt az első kultúrnövény, mindkettőt az indiánok
a lakóhelyük közelében kapás műveléssel, kiegészítő tápláléknak termelték. Ez
magyarázza, hogy az Andokban sok száz burgonyafaj alakult ki. Szinte ahány
völgyben emberek éltek, annyi faj alakult ki egymástól függetlenül. Mind a
burgonya, mind a kukorica csak akkor vált szántóföldi kultúrnövénnyé, amikor
Európába került, ahol már sok ezer éves kultúrája volt a szántásnak.
Az önözéses szántóföldi gabonatermelés.
Csak a jégkorszak végén jelent meg a szánóföldi gabonatermelés. Sokáig
ennek is csak az önözéses formája. Ennek a magyarázatával sem találkoztam.
Mi kellett ahhoz, hogy Ázsia és
Afrika folyamvölgyein viszonylag gyorsan kialakuljon az önözéses
gabonatermelés, ami már nagyon magas népességeltartó képességet biztosított?
Klímaváltozás.
Mintegy ötven éve a tudósok és a
természetvédők hisztérikusan foglalkoznak a levegőszennyezés okozta
felmelegedés fenyegető veszélyeivel. Azt még egyikük sem vetette fel, hogy az elmúlt mintegy hatezer év minden
bámulatos eredményét kizárólag annak köszönhetjük, hogy tőlünk függetlenül
óriási éghajlatváltozás, felmelegedés következett be. Ha ez nem szakad
ránk, ma ezrednyien lennénk, és gyűjtögetésből élnénk, a várható életkorunk 25
év körül volna. Ráadásul akkor nem volt a felmelegedés hatásai ellen védekező
képességünk. Tejesen ki voltunk szolgáltatva a jelenleg várhatónál
nagyságrenddel nagyobb változásoknak, nem rendelkeztünk a védekezés technikai
eszközeivel.
A tengerszínt emelkedése.
Most a tudósok is azzal ijesztgetik
közvéleményt, hogy a század végére három méterrel emelkedik a tengerszint. Nem
teszik hozzá, hogy a jégkorszak megszűnése 70 méteres emelkedést okozott.
Ráadásul az százszor akkora terület elöntésével járt, amely dagály járta lapos
partok a legnagyobb lakosságeltartó területek voltak. Az okozott kár százszor
nagyobb volt.
A tengerszint emelkedés pozitív
hatásáról azonban említéssel sem találkoztam. Pedig az öntözéses gabonatermelés
fel sem merülhetett volna a megelőző tengerszinten. A magas-kultúrák olyan folyamok völgyeiben jöttek létre, amelyeket csak
a megemelt tengerszínt tett önözhetővé. Elég arra gondolni, hogy a Nílus
milyen gyorsfolyású folyam volt a 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe
ömölve. Aligha lett volna árterülete, a gyors folyás pedig nem tette volna
lehetővé a vitorlás hajókkal való közlekedést.
Ez természetesen minden öntözéses
kultúrát eltartó folyamról ugyanúgy igaz. Ennek ellenére nem találtam olyan
térképeket, amik a jégkorszaki tengerpartokat ábrázolták. Márpedig egészen másként alakul az emberiség történelme, ha nincsenek
öntözhető völgyek, ha nem jöhetett volna létre a kínai, az indiai, a
közel-kelti és a nílusi öntözéses kultúrák.
Az igás állatok.
A két amerikai kultúra megfeneklése a
kapás növénytermelésnél arra ad magyarázatot, hogy domesztikált igásállat nélkül nem jöhet létre a szántóföldi
gabonatermelés. Szántóföldi gabonatermelés nélkül pedig nem jöhet létre magas
kultúra. Ezt még tovább szűkíthetjük azzal, hogy az önözéses gabonatermelés csak csülkös és az ember fizikai erejét
többszörösen meghaladó állat alkalmas.
Az önözött gabonatermelés estében a talaj szántása, a termékek behordása
és a kimerült talajok trágyázására csak az ember erejét öt-tízszer meghaladó,
hasított körmű szarvasmarha és a bivaly alkalmas. Az európai történészek sem
hangsúlyozzák, hogy a ló csak patkolva, és akkor is csak a természetes
csapadékra épülő gabonatermelésben alkalmas a fuvarozásra és szántásra.
Amerikában és Ausztráliában azért nem alakulhatott ki szántóföldi
gabonatermelés, mert nem volt domesztikálható igavonó állat. Potenciálisan a bölénye ereje
megfelelő lett volna, de azok nem szorultak az ember segítségére,
takarmányozására, itatására. Ezt jól mutatja, hogy az európai bölényből sem
lett háziállat.
A trágyázás.
A két amerikai kultúra története
hívta fel arra a figyelmemet, hogy az intenzív növénytermelésnek nagy a
trágyaigénye. Ezért szinte kinccsé vált az emberi ürülék is. Ez a probléma több
figyelmet igényel Európa történetében is.
Ahogy az ezredforduló környékén kezd
elterjedni a természetes csapadékra épülő gabonaterelés és kevés a trágya, a
szántóföldek felét kell a talajerő visszaállítása érekében parlagon hagyni.
Vagyis a szántóföldek felén nincs termés. Ezért nem is lehet jelentős népesség
és nagyon alacsony az urbanizáció.
A hármas vetésforgó az ugarolást a
szántóterület harmadára csökken, az élelemtermelést szolgáló, lakosság eltartó
terület feléről a kétharmadára nő. Ezzel a lakosságeltartó képesség további
munkaerő és igaerő, valamint felszerelés igénnyel nem jár. Az adott
szántóterület eltartó képessége harmadával megnőtt. Ez már képes volt eltartani
a magas-kultúra igényének megfelelő urbanizációt. Ezzel Európa észak-nyugati
harmadán kialakulhat az első nem önözéses, hanem a természetes csapadékra épült
magas-kultúra.
További ezer évre volt szükség arra,
hogy a természetes csapadékra épült gabonatermelés meghódítsa Európa keleti
felét, majd Amerika és Óceánia felfedezése és betelepítése azt jelentette, hogy
mintegy ötezer év után a természetes csapadékra épült gabonatermelés lett az
emberiség legnagyobb élelmezője. A
Nyugat élettere mintegy hússzorosára nőtt.
Kelet-Európában
szinte azonnal megjelent a hármas vetésforgó és az európai kereszténység, de
alig harmadnyi lakosságeltartó képességgel. Az Uráltól keletre, Nyugat-Szibériába
azonban csak a 20. században vált jellemzővé. Azt kevéssé hangsúlyozzuk, hogy
Kelet-Európa nagycsaládos maradt. Ezzel nemcsak a népességeltartó képességével,
de viselkedési kultúrájával, kereszténységével Európa nyugati fele után kullog.
Európa keleti fele máig nem emelkedett a Nyugat színvonalára.
Amerika és Óceánia azonban gyorsan felzárkózott Nyugat-Európához. Ahol a protestánsok rendezkedtek be, Észak-Amerikában és Óceániában a
protestáns Nyugat-Európa fölé emelkedtek. Ahol a mediterrán európaiak
gyarmatosítottak, az európai mediterrán népek színvonalán rekedtek meg.
Az utóbbi fél ezer év
világtörténelmében nem hangsúlyozzuk a tényt, hogy a klasszikus Nyugat élettere tízszeresére nőtt. Amerikában és
Óceániában ugyan maradtak őslakosok, és települtek oda más kontinensekről is,
de mindkét kontinens tipikusan nyugat-európaivá vált. Az új Nyugat területe tízszer, eltartó képessége és katonai ereje
tízszerese a történelmi Nyugat-Európáénak. Ezt jól jelezte a 20. század két
világháborúja és a hidegháború, amikben az óceánokon túli angolszászok,
mindenekelőtt az Egyesült Államok mentette meg a barbárosodástól az európai
demokráciákat.
Az utóbbi ötszáz év világtörténelmében nem hangsúlyozzuk, hogy
Nyugat-Európa élettere áttevődött az óceánokon túlra. Ezt az emberiség történelmének
legnagyobb eseményét úgy tálaljuk, hogy Európa Nyugati fele meghódította
Amerikát és Óceániát. Pedig sokkal inkább az történt, hogy Nyugat-Európa nagyobb része átköltözött az óceánokon túlra.
Nyomát sem találni annak, hogy az emberiség
egy viszonylag kisterű magas-kultúrája meghódított, betelepített egy nála
tízszer nagyobb területet, ahol többre vitte, mint ameddig otthon eljuthatott.
Fajunk ugyan 150 ezer év alatt
benépesítette a földet, de az soha nem fordult elő, hogy egyik magas-kultúra
kinőtte az életterét, másik kontinensre költözött, ahol nagyon gyorsan az
emberiség élcsapatává nőtte ki magát. Pedig ez történt az utóbbi fél évezred
során. Ma már Amerikában van a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma. Az
Egyesült Államok ma olyan katonai, tudományos és gazdasági fölényt élvez, a
világ minden társadalmával szemben, amihez hasonló nem volt, de nem is
lehetett. Voltak úgynevezett világbirodalmak, de azokban alig másként éltek az
emberek és hatalmuk alig lépett túl az életterükön.
A legnagyobb különbség azonban a nép életszínvonalában van.
Egészen a 20. század elejéig a
lakosság szegényebb négyötöde az országának fejlettségétől függetlenül,
szegényen élt. Ma azonban a fejlett országok szegényebb négyötöde is közel
olyan színvonalon él, mint amilyen az ország átlagos fejlettsége. Ezt azzal
szoktam kifejezni, hogy ma az emberiség szegényebb felében a lakosság nagy
többsége szegényebben él, mint egy jóléti államban az alsó tized. Ma mintegy 3
milliárd ember él szegényebben, mint Norvégiában az alsó tized. Ennyi ember él
ma olyan szegénységben, mint a gazdag országok szegényei.
Nem hangsúlyozzuk, hogy a 19.
században az angol proletárok alig éltek magasabb színvonalon, mint a kínaiak.
Az osztálytársadalmakban a többség nyomorban élt.
Az emberiség nagy többsége az utóbbi ötezer évben olyan
osztálytársadalmakban élt, amiben a lakosság nagy többsége a létminimumnál alig
élt jobban. Mivel ez minden osztálytársadalomban így volt, tudomásul kellett
volna venni, hogy ennek objektív oka volt. Ezt a közös
okot mégsem kereste senki.
Akik keresték hamis okokat találtak
ki. Az utolsó nagy tévedő a zseniális Marx volt. Azt találta ki, hogy a nép, a
munkások azért élnek nyomorban, mert a tőkéstulajdonos embertelen,
kizsákmányoló. Azt hitte, hogyha a tőkéseket a társadalom kisajátítja,
megszűnik a kizsákmányolás. A tőkések nélküli társadalom már nem lesz
kizsákmányoló. Ő is tévedett.
A termelő társadalmak azért zsákmányolták ki a többséget, mert több és
jobb volt a munkaerő, mint amennyit a társadalom foglalkoztathatott. Abban Marx sem kételkedett, hogy a
munkaerő a tőkés társadalomban is áru. De addig mégsem jutott el, hogy az áruk
ára az értéküktől függ, de attól úgy tér el, ahogyan a kereslet és a kínálat
egyensúlya megköveteli. Ha valamiből a kereslet a nagyobb, az ára az értéke
fölé kerül. Ha a kínálata nagyobb, az ára az értéke alá süllyed. Ez a törvény a
munkaerő esetében is működik. Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő
kínálata nagyobb és jobb volt a társadalom által hasznosíthatónál, az ára
szükségszerűen az éréke alá került.
De már is baj van a logikával. A
munkaerő ára akkora, amekkora a mennyiségi és minőségi újratermelését
biztosítja. Mivel minden
osztálytársadalomban a munkaerő mennyiségében és minőségében bővítetten
termelte újra magát, az ára meghaladta az értékét. Elég lett volna arra gondolni, hogy
az ember korábbi gyűjtögető életformájában úgy élt, hogy a várható életkora a
húszas évek közepén volt, és közel 150 ezer névig az életterén belül alig
szaporodott. Csak akkor növelhette a létszámát, ha új életteret talált, és ott
berendezkedett. Ennek megfelelően a gyűjtögető életmódot az egyszerűen
újratermelőnek lehet tekinteni.
A jégkorszak megszűnését követően az
életterekben bekövetkező változások hatására, az emberiség többsége rátért a
termelésből való megélésre. Ez az új életmód azonban jelentősen javított az
életmód minőségén. Ez elsősorban abban jelentkezett, hogy a várható életkor elkezdett növekedni. Az életkor növekedés azonban
gyors szaporodást eredményezett. A termelési mód technikája, hatékonysága
azonban a nagyobb eltartó képesség elérése után alig változott. A túlnépesedés ellen a társadalomnak
kellett védekezni. Ezért vált minden termelésre épült társadalom felépítménye a
halálozást fokozó osztálytársadalommá. Ettől kezdve minden társadalomnak
olyan mértékben kellett fokozni a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulat
ne haladja meg az 1-2 ezreléket.
Minden osztálytársadalomban a
népesség átlagos növekedése az 1-2 ezrelék közelében maradt. Az életterük
eltartó képességét ugyanis csak ennyivel voltak képesek növelni.
Elég lett volna, ha a
társadalomtudósok felvetik, hogyan alakult volna a lakosság létszáma, ha a
többség jövedelmét nem vonja el az uralkodó osztály, ha nincsenek háborúk, ha
nem üldözik az ember természetes tudásvágyát. Azonnal kiderült volna, hogy
elviselhetetlen túlnépesedés következett volna be, anarchiába, önpusztítóvá
vált volna minden társadalom. A halálozást fokozó, a fejlődést fékező
társadalom tehát a társadalom érekét szolgáló felépítmény volt. Minden 1-2 ezreléknél gyorsabban növekvő
társadalom csak a halálozást fokozó osztálytársadalom formájában
stabilizálhatta magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése