Mekkora a Föld optimális eltartó képessége?

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 02 01

Mekkora a Föld optimális eltartó képessége?

Minden faj ösztönösen igazodik ahhoz, hogy az életterén optimális létszáma legyen. Az ember ebben a tekintetben is túllépett az elődein. Ösztönösen javította életkörülményeit, de ezzel párhuzamosan mindig túlnépesedett. Ezt azonban keményen féken tartotta a gyűjtögető életmódja, ami nem engedte meg, hogy tartósan és lényegesen többen élhessenek az életterükben, mint amennyit az ott spontán megtermő élelem eltarthatott. Ez a létszámszabályozás egészen a jégkorszak megszűnéséig működött. Olyan ellátást biztosított, ami mellett az átlagos várható életkor valahol a húszas évek közepén stagnált.

Ezzel szemben a fejlett társadalmakban a most születettek várható életkora 75-80 év. Ezen belül a termékeny évek száma meghaladja a 20-25 évet. Ezért a fogamzásgátlás nélkül elképesztő lenne a népszaporulat, és ahol ez nem általánosan megoldott. Márpedig az emberiség kétharmada ma még viszonylag gátlástalanul úgy szaporodik, mint akkor, a mikor a várható életkor 25 év közelében mozgott. Ez azt jelenti, hogy évente 70 millióval nő a létszámunk, ezen belül a lemaradókban 100 milliós a gyarapodás.

Ennek következménye, hogy az elmúlt száz évben ötszörösére nőtt a létszámunk. Csak azért nem jobban, mert Kínában drasztikusan ráléptek a gyermekvállalást korlátozó fékre. Ennek köszönhetően Kínában 500 millióval kevesebben szennyezik a levegőt, ami így is olyan szennyező, hogy a zöldek ezzel ijesztgetnek. Két okról azonban megfeledkeznek.

-       Mennyivel szennyezettebb lenne Kínában a levegő, ha 500 millióval többen szennyeznék?

-       A gyermekvállalást féken nem tartható Indiában az egymilliónál nagyobb lakosú városokban a levegő szennyezettsége háromszor nagyobb, mint Kínában.

A liberális társadalomtudósok azonban a demokráciákban a nagyobb hibákat is kisebbnek látják.

Nemcsak Indiában, de például Brazíliában is, a milliós városok nyomornegyedeiben sokkal rövidebb a várható életkor, mint Kínában. Jelenleg nemcsak a várható életkor, de az iskolázottság és a testmagasság is Kínában nő a leggyorsabban. Hatvan éve tudom, hogy az életfeltételek javulását minden adatnál megbízhatóbban mérhetjük az életkor és a testmagasság növekedésével. Ezt azonban a társadalomtudományok azért nem használják, mert az nem a tudósoknak legjobban tetsző politikai felépítményt tartja a mércének.

De volnának még olyan mutatók is, amelyekkel lehetne tárgyilagosabban mérni. Ilyen mutatót használ az ENSZ is, amikor a tagállamainak a fejlettségét méri. Ez három adat, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a fogyasztói árparitáson, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője.

Ezzel szemben a közgazdaságtan az országok teljesítményét a nemzeti jövedelmükkel méri. Ez még annál is ostobább mérce, mintha az emberek értékét a testsúlyukkal mérnénk. Ez még járható volt a pásztorok számára, ha a legelőterületük eltartó képességét az állatállomány súlyával mérik.

Az ember azonban olyan biológiai lény, amelyik a természeti környezetét nemcsak a táplálékigényével, hanem a jövedelmétől függő fogyasztással is terheli. Ez az élettér eltartó képessége függ a fogyasztása nagyságától és annak összetételétől, az életmódjától, és az éghajlati feltételektől is.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki megállapítsa a Föld jelenlegi eltartó képességét. Mivel addig nyomát sem találtam az ilyen becslésnek, vállalhatom abban a reményben, hogy a tudósok nemcsak azon vitatkoznak, hogyan lehetne a természeti környezet szennyezését csökkenteni a károsítás korlátozásával, hanem azt is megmondanák, mekkora a létszámunk hatása a környezetre.

Az nem vitatható, hogy a kevesebb létszám kevesebb szennyezést okoz. Azt a tények bizonyítják, hogy a jelenlegi létszám már jelentősen károsítja a környezetünket. De arról nem találtam adatokat, hogyan függ a létszámtól a környezetszennyezés. Pedig azt nem lehet állítani, hogy a létszámunktól független. Ennek ellenére ezt a tényezőt fel sem vetik. Azon az elvi alapon állnak, a létszámunk alakulásához nem szabad hozzányúlni, azt el kell fogadni olyannak, ahogyan alakul. Ez pedig ostobaság.

Ostobaság azt állítani, hogy fajunknak az ugyan kötelessége, hogy a természeti környezetét ne károsítsa, de az kötelessége, hogy bármekkora is a létszámunk.

Az ugyan nem vitatható, hogy a tudományos és technikai fejlődésnek köszönhetően egyre nő a fajunk létszáma. Tehát nem azt kell vizsgálni, a múltban mekkora lett volna az optimális létszámunk, hanem azt, hogy most mennyi lenne.

Az egyszerűség kedvéért azt állítom, hogy a száz évvel korábbi létszámunk, ami ötöde a jelenleginek és nyolcada a század végére várhatónak, sokkal közelebb volt a környezetterhelés optimumához.

A jövedelem és iskolázottság hatása a környezetre.

Nem találtam arra vonatkozó adatot, hogyan függ a lakosság jövedelmétől, iskolázottságától és az adott természeti környezettől a természetre gyakorolt hatás.

Az biztos, hogy a gyűjtögető életmód alig hatott a természeti környezetre, nagyon kicsi volt az eltartható lakosság és még kisebb annak a környezetet változtató szerepe. Ez a szántóföldi termelés előtt szinte elhanyagolható volt. Ezt a kor történészei inkább felnagyítják, mint elhanyagolják. A gyűjtögető kor fegyvereinek olyan kicsi volt a hatékonysága, hogy a vadászat alig hathatott az állatállományra. Meggyőződésem szerint ezerszer annyi dögöt ettek őseink, mint elejtett állatot. A növények esetében inkább fajterjesztő, mint pusztító volt az ember.

A mai tudomány már képes volt arra, hogy a haszonnövények megjelenési korát megállapítsa. Ennek alapján kiderült, hogy a gyűjtögető ősink már sok ezer éve lakóhelyük közelében termeltek kapáskultúrával burgonyát, kukoricát, búzát, árpát, rizst, kölest. Ezek szántóföldi növénytermelésre való alkalmassá válása több ezer éve folyt, amikor szántóföldi termelésre fogták. Gyakran idézem, hogy a burgonyát az indián őslakosok mintegy 16 ezer éve termelték a lakóhelyük közelében, és szántóföldi termelésére csak a 18 században és Európában került sor. Az is érdekes információ, hogy Amerika felfedezése idején sok száz burgonyafajtát termeltek az Andok völgyeiben. Ezek a völgyek között azonban sok ezer éven keresztül izoláltan éltek, akárcsak az emberek. Minden termékeny völgy ezer éveken keresztül fajaival izolált maradt, nemcsak a kapás növényeik, de a lakosságuk is.

Tényként lehet tudomásul venni, hogy a haszonnövények évezredeken keresztül izoláltan szelektálódó kapás növények voltak, és ezen keresztül váltak alkalmassá arra, hogy szántóföldi művelésre is foghatók lettek.

Ezt felismerve értettem meg, hogyan lehetett a mai kultúrnövényeket a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés idején magas-kultúrákat eltartó szántóföldi termelésre vonni.

Azt pedig az öntözéses kultúrák mutatták meg, hogy ez a termelési mód olyan nagy ember sűrűség eltartását biztosította, hogy az eredeti természeti környezetből szinte semmi nem maradt.

Azt is tisztázni kellene, hogy mit értsünk környezetkárosítás alatt. A termelésből élő ember megjelenése ugyanis az eredeti természeti környezetet mindig változtatta, de ezek a változások egészen az ipari forradalomig, nem okoztak jelentős klímaváltozást. Jelentős alatt azt értve, ami az elmúlt száz évben történt. Ez is eltörpül a fajfejlődésben fordulatokat kiváltó természeti katasztrófákhoz viszonyítva.

A jégkorszak végét okozó éghajlatváltozást az emberi emlékezet katasztrófaként élte túl. Arra nemcsak Darwin, de a mai tudomány sem figyelt fel, hogy fajtafejlődés csak ott van, ahol jelentős változások történtek a környezetben. Változatlan környezetben áll a biológiai fejlődés órája.

Jelentős környezetváltozásra a fajunk életében csak egyszer került sor, a mintegy 8-6 ezer éve bekövetkezett felmelegedés során. Ez okozta a lényegében fajunk életének korábbi eseménytelenségét megszakító lényeges változást. Még nem találkoztam olyan biológussal, aki megállapította volna, hogyha nincs jelentős felmelegedés, minden bizonnyal még ma is csak néhány millióan és gyűjtögetésből élhetnénk. Ugyanis, ha nincs jelentős, a jelenleg várhatónál sokkal nagyobb felmelegedés, nem történhetett volna meg az a szédítő fejlődés, aminek következtében ma ezerszer többen élhetünk, méghozzá háromszor több évig, százszor magasabb életszínvonalon.

Akkor ezt a változást csapásként élték meg őseink, a tengerszint mintegy 70 méterrel emelkedett, a legkedvezőbb adottságú területek jelentős hányadát ellepte a tenger, több tízmillió négyzetkilométernyi terület elsivatagosodott. Fajunk életében egyetlen óriási fajpusztulás történt. Ezt a mitológiák, mint vízözönt, természeti csapásokat őrzik meg.

Arról említést sem tesznek, hogy a melegebb éghajlatnak köszönhetően a Föld lényegesen nagyobb flórát és faunát lett képes eltartani.

Az óriási változás legnagyobb haszon élvezője az emberi faj lett, ami mintegy 150 ezer évig alig tudott változtatni az élete minőségégén, ezt követően pedig a létszáma viszonylag egyre gyorsulva ezerszeresére nőtt.

A természetvédők az éghajlatváltozás által okozott nehézségek miatt aggódnak. A vele járó előnyökről említést sem tesznek. Pedig százszor több az előny, mint a hátrány.

A hátrányok elhárításához ezerszer annyi eszközzel rendelkezünk, mint a jégkor végén.

A vele járó károk század sem várható.

A jelenlegi tapasztalok alapján, a melegebb éghajlat gazdagabb növény és állatvilágot eredményeznek. Egy kicsit mást, de összességében gazdagabbat. Az is bosszant, hogy a természetvédők szerint az eredeti természet az ideális, azon minden változás károkozás. Számomra az ember céljaira átalakított természet is lehet szebb az eredetinél. A parkok, kertek, temetők, szőlőtermelő teraszok minden bizonnyal szebbek, mint amilyen az eredeti adottság volt.

Nagyon gyakran látom, hogy az ember által épített természet még az énekes madaraknak, virágoknak, fáknak is jobb.

Általában azoknak köszönhetők az eredmények, akik a természettől kapottnál is szebbet akartak.

A fajfejlődés motorja a meglévőnél is jobbra törekvés, az elégedetlenség.