Szingapúri tanulságok

Tartalom

A nyugat-európai feudális társadalom. 3

A sötét középkor vége. 3

Visszatérve Szingapúrra. 3

Oktatásban is az élen. 3

A közigazgatás. 3

Az Egyesült Államok csak katonai erejével marad az élen. 3

Kopátsy Sándor                 EE                  2015 03 31

Társadalomszemléletem

Szingapúri tanulságok

(Kézirat)

Szingapúrral aránytalanul keveset foglalkoztak a nyugati társadalomtudósok. Az európai történészek mindig állam és politika centrikusak voltak, kevés figyelmet szenteltek az Európán, illetve a Nyugaton kívüli kulturális, a tudományos és a technikai folyamtoknak. Pedig a gazdasági, a kulturális folyamatok és a városok éppen az európai történelem alakításában kezdettől fogva fontos szerepet játszottak.

Európa kultúrája a görög városállamokban született.

A világtörténelemben példátlan, hogy néhány egymással szinte szomszédos városállam, amelyeknek a lakossága együtt is eltörpült a kor birodalmainak nagyvárosi mögött, egy kontinens életében ilyen jelentős, évezredekre ható szerepet játszott. Ráadásul, a görög városállamok rabszolgatartó polgárok irányítása alatt működtek. A világtörténelemben, Földközi Tenger néhány városától eltekintve, a jelentős városok csak a birodalmak közigazgatási központjai, az uralkodók székvárosai voltak, ahol a politikai főszerepet a korlátlan hatalmú uralkodók akaratát végrehajtó apparátus, a papok, vagy a katonák játszották. A görög városok a vezetőiket azonban a rabszolgatartó polgárok választották maguk közül.

A Római Birodalom lényegében Róma város polgárainak a társadalma volt. Minden hatalom Rómában koncentrálódott, és lényegében a Rómától függő városok hálózata volt. A lakosság nagy többsége a vidéken élt, azokkal csak, mint adófizetőkkel számoltak. A római társadalom a városi polgárok társadalma volt.

Amikor aztán, az időszámításunk első századaiban, a Közel-Keletről a hajók legénységével és a légiós katonákkal behozott járványok kipusztították a mediterrán városok lakosságát, Európában megszűnt magas-kultúra. Ezt hívjuk sötét középkornak. Mégsem mondjuk ki kereken, hogy Európa területén közel ezer évre megszűnt a magas-kultúra.

Európát csak a nyugat-európai agrártechnikai forradalma emelte újra magas-kultúrává. Európa nyugati felén egy sok tekintetben úttörő típusú, korábban sehol nem lévő feudális társadalom épülhetett fel.

Az Európa-centrikus történelemfelfogás folytonosságot hirdet a görög-római és a feudális Nyugat-Európa között, annak ellenére, hogy bevallaná a tényt, és feltárná annak az okát, miért szűnt meg a görög-római, és mire épült a nyugat-európai feudális társadalom. Pedig viszonylag egyszerű a magyarázat. A görög és a római kultúra és társadalom ugyanis nem állhatott volna meg a saját lábán, mivel nem tudta saját forrásokból fedezni a városok lakosságának és a hadseregeknek az élelmezését, kenyérrel való ellátását. Amikor azonban az importált gabonával és a Közel-Kelet mediterrán részét megszálló hadsereggel behozták a városok lakosságát elpusztító kórokozókat, a görög-római kultúra megsemmisült.

Nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy az időszámításunk kezdete utáni században, egészen az ipari forradalomig, a mediterrán térségben a városi lakosság egészségvédelme nem volt technikailag megoldható. Pedig a Római Birodalom a történelemben példátlan áldozatokat vállalt a városi lakosság egészségvédelme érdekében.

Megszervezte a városi lakosság kenyérrel való ellátását.

Alig tudatosítjuk, hogy a Római Birodalom létrejöttének és létének feltétele volt a Közel-Keletről és Észak Afrikából hozott gabona. Ennek megszervezése és bonyolítása a világtörténelem minden korábbinál nagyobb gazdasági és katonai feladata volt. Több ezer kilométerről több ezer hajóval, több tízezres legénységgel és kikötői munkással kellett a millió lakosú Rómát, és a mediterrán városok további egymilliós városi lakosát, valamint a milliós hadsereget kenyérgabonával ellátni.

Kiépítette a városokat fertőzetlen vízzel ellátó rendszereket.

Mivel a behozott kórokozók megfertőzték a városok alatti talajvizet, viszonylag nagy, több tíz kilométeres távolságú források vízét kellett, nagyon nagy áldozatokkal megépített vezetékeken a városokba szállítani. Becslésem szerint, a Római Birodalomban kiépített vízvezetékek megépítése nagyobb feladat volt, mint a piramisok építése Egyiptomban. Ahogyan a Római Birodalom létrejöhetősége és fenntartása szempontjából főszerepe volt a közúti hálózatnak, a vízvezetékek a városok lakosságának megmenését célozták a vízvezetékek. De az előbbi a politikai hatalom szempontjából volt nélkülözhetetlen, az utóbbi a birodalom létét, az urbanizációját kívánta megmenteni.

A bortermeléssel akarták a fertőzött vizeket ihatóvá tenni.

Annak ugyan nyomát sem találtam, hogy ki vetette fel a borral vegyített víz ihatóságát, de tény volt, hogy az időszámításunk körüli századokban a mediterrán térségben olyan szőlőtelepítés történt, aminek nagysága ugyancsak példátlan volt. Ez nem annyira a központi politikai akarat, mint a piaci igény kényszerítette ki. A lakosság rájött, hogy a borral kevert víz iható. Ezzel a bortermelés lett a legjövedelmezőbb mezőgazdasági ág. Ráadásul, a szőlő olyan meredek talajon is jól érezte magát, ami a szántóföldi művelésre alkalmatlan volt.

A Nápolyi Öböl déli bejáratánál épült kikötővárosban, Amalfiban becsültem meg először, hogy a meredek tengerparton csak úgy épülhetett meg a 12. században ez a néhány ezer lakosú kikötőváros, hogy a meredek tengerparti területét teraszosították. Úgy becsültem, hogy ehhez egy piramishoz szükségesnél több követ kellett megmozgatni. Nem a székesegyház volt a műszaki teljesítmény, hanem a városi polgárok házai számára a telket és utat jelentő teraszok, a lépcsők megépítése.

Ez a piramisokban való lépték többször előjött életem során. Volt olyan francia kisváros, aminek a hatalmas gótikus temploma nagyobb építés költséget testesített meg, mint a város összes lakóháza együtt.

Pár nappal később, párszáz kilométerrel délebbre mentünk egy kis halászfaluba üdülni. Ott azt láttam, hogy az egész hegyoldal teraszos szőlő volt. Ennek a teraszaihoz ugyancsak piramisnyi követ kellett beépíteni. vagyis egy kis halászfaló piramisnyi építést végzett annak érdekében, hogy a meredek lejtón megélhessen.

Összességében a Római Birodalom mediterrán térségében százszor, talán ezerszer annyi épület, vízvezeték és terasz épült, mint akár Egyiptomban piramis, a Római Birodalomban cirkusz. Amíg a piramisok és a cirkuszi arénák a hatalom szimbólumai voltak, a szőlőt termő teraszokat az anyagi érdekeltség, a piac hozta létre.

Harminc évvel később egy amerikai egyetem könyvtárában találtam rá egy érdekes törvényre. A szenátus törvénnyel büntette azt a rabszolgatartót, aki a ragszolgájának nem borral fertőtlenített ívó vizét adott. A rabszolgatartó megölhette, eladhatta a neki nem tetsző rabszolgát, de a társadalom számára értékes munkaerőre vigyáznia kellett. A bortermelést nem lehetett szenátusi törvénnyel elrendelni, azt csak a piaci érdek hozhatta létre. Azonban, ha már van bor, a használatát a törvény is kikényszerítheti.

Ez volt számomra az Itáliában töltött félév egyik nagy tanulsága. A gazdaságot csak a piac tudja helyes úton tartani, útra terelni, de a piac által létrehozott helyzethez való igazodást, ahol erre még nem értett meg a lakosság viselkedési kultúrája, a politikai erőszakkal kell kikényszeríteni.

Erre a tanulságra épült Magyarországon az új mechanizmus, Szingapúrban kezdettől fogva, Kínában pedig az 1990 óta a bevezetett reform. Mindhárom a piacosított gazdaság és a politikai erőszak kombinációja.

A nyugat-európai feudális társadalom.

A sötét középkor akkor ért véget, amikor az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően Nyugat-Európának az Alpoktól északi része kenyérgabona termelővé vált. A négy évszakos Európa csak akkor vált városeltartóvá, azaz magas-kultúrává, amikor képesség vált a városi lakosság élelmezésére. Ez csak akkor történt meg, amikor a búza és az árpa már a téli fagyokat elviselte, és új gabonaként megjelent a rozs és a zab, feltalálták a talajforgató ekét, a ló igavonásra és lovaglásra használatát biztosító hámot és patkót. Ennek a technikai változásnak a szerepét alig érintik a történészek, pedig ez adott magyarázatot arra, hogy létrejöhessen Európa egész nyugati felén egy magas-kultúrát hordozó, sok tekintetben új minőségű feudális társadalom, ami a következő ezer évben a többieknél gyorsabb fejlődést ért el, és egy fél évezred alatt az ezer évekkel ősibb kultúráknál hatékonyabban bizonyult.

A nyugat-európai feudális társadalom fölénye.

Szinte nyoma sem található az európai történészek munkáiban, hogy keressék az okát, minek köszönhette az eleve területben és lakosságban kis Európa ötszáz év alatt vezető szerephez jutott, és a következő fél ezredben magasan a többi, lényegesen nagyobb kultúrával szemben fölényt élvezett.

Amennyire közismert, hogy mit köszönhetett Nyugat-Európa az ipari forradalomnak, a feudális társadalmának a megkülönböztetett, a többi feudális társadalmaknál nagyobb értékével senki nem foglalkozott.

Az ugyan biztos, hogy az én véleményem nem lesz elegendő magyarázat, ezt a problémát a történész szakma egészének kell majd feldolgozni.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

Bármennyire köztudott, és fontos, nem hangsúlyozta senki, hogy ez volt az egyetlen kiscsaládos jobbágyrendszer. Azt ugyan a történészek természetesnek veszik, hogy az uralkodó osztály, a földesurak abban voltak érdekelek, hogy ne maguk műveljék meg a földjüket, hanem adják életre szóló bérletbe a nekik elkötelezett jobbágyoknak. Arról azonban szinte szó sem esik, hogy a világtörténelemben először, az uralkodó osztály nem a nagycsaláddal, hanem a kiscsaláddal kötötte meg a bérleti szerződést.

Azt csak a napokban ismertem fel, hogy miért volt a nagycsalád minden ősi társadalomban általános. A nagycsalád csak a családon belüli munkamegosztásra épült gyűjtögető társadalmaknak volt a megfelelő társadalmi sejt, mert azokban nem volt a családén kívüli anyagi érdek. Ezt még nem ismerte fel egyetlen korábbi társadalomtudós sem.

Azt, hogy a nagycsaládos társadalom a családon túli munkamegosztásos társadalmakba nem hatékony a bőrünkön tapasztaltuk meg a bolsevik megszállás idején. Felmérhettük, hogy másképpen szántja a földjét, takarítja be a termést, vigyáz a jószágra, szerszámra, akinek a termés a sajátja lesz, mint aki egy nagyobb közösség jövedelem elosztásában részesül. Másképpen vigyáz a saját házára az, aki a magáéban lakik, mint aki olyanban, ahol a fenntartásért más a felelős.

Már diákkoromban felismertem, hogy Európa nagy szellemi és technikai forradalmai csak a kiscsaládos társadalmak körében találtak fogadásra. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás gyorsan elterjedt a kiscsaládos társadalmakban, de megállt a nagycsaládosok határán.

Az óceánok meghódítása.

Az óceánokat megjárni képes hajókat a kínaiak előbb megépítették, sőt még azok óceánjáró képességét is bebizonyították, de a gyarmatosítást megtiltotta a kínai császár, ennek érdekében már megépített, erre alkalmas flottát is elpusztították, mert nem volt érdekük olyan térségek meghódítása, ami felett az ellenőrzést elveszíthetik. Egyébként, a Kínai Birodalom sem szorult a távoli földrészek termékeire.

Ezzel szemben a több tucat államból álló, és a több tucat gazdasági tekintetben önkormányzatú kikötővel rendelkező, nyersanyagokban, főleg gyarmatárukkal szegény Európában az államok fejedelmei és a kikötők polgárai egymással versenyezve akarták feltárni a világot.

Európa abban a tekintetben is egyedül volt, hogy kis hajókkal tanulhatta meg a tengerjárást. Egy tengeri hajó megépítését, megvásárlását a gazdag polgárok is megtehették. Ez annak volt köszönhető, hogy a tengerhajózás kifejlődéséhez kedvezők voltak a földrajzi feltételek. A lassú folyású Nílus és Egyiptom kötöttsége a folyamhoz, lehetővé tette, hogy az legyen szinte az egyetlen áruszállító útjuk. A nílusi hajók mérete és felszerelése már elegendő volt arra, hogy a viszonylag kicsi Földközi Tengeren létrejöhetett a partközeli hajózás. Ezen lassan kifejlődhetett a technika, ami lehetővé tette a partoktól eltávolodó hajózást is. A Földközi Tenger talán a világ lekedvezőbb beltenger az iránytű nélküli part távoli utak megtételére. Enyhe az éghajlata, derűsek az éjszakák, látszanak a csillagok, tele van szigetekkel, néhány ezer kilométernél nem hosszabbak a kikötők közötti legnagyobb távolságok. Aligha lehetne találni jobb beltengert az óceánok meghódításához szükséges tapasztalatok megszerzéséhez.

Ehhez járult, hogy Európának luxuscikkekre, nemesfémekre és trópusi fűszerekre volt szüksége. Ezek tengeri szállítása csak a Közel Keletig volt megoldható. Ez a magyarázat arra, hogy Európa Ázsiával való kapcsolatát csak a Földközi Tenger keleti térségén keresztül tarthatta. Ide azonban elsősorban csak szárazföldi karavánok hozhatták, vihették a távolsági kereskedelem áruit.

A nagyon nehezen legyőzhető ázsiai útnak volt köszönhető, hogy egyáltalán felmerült Ázsia nyugati irányból való megközelítése. Ez vezetett Amerika felfedezéséhez. Ennek a távolságnak a legyőzését hamarosan követte az Afrikát megkerülő út használata. Arról gyorsan kiderült, hogy sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mint a selyem-út. A sokkal hosszabb tengeri út nagyobb hatékonysága abból fakadt, hogy egyetlen hajóra lehetett építeni a kikötőtől kikötőig történő szállítást. Ehhez elég volt, ha állami szinten szervezik meg a kalózoktól történő védekezést. Nincsenek adataim, de a kalózok okozta veszteség nem lehetett nagy, mert a hosszú utas tengeri szállítás viharos meggazdagodással járt.

A királyok személyének változása sokkal kisebb történelemformáló szerepet játszott, mint az angol és a holland kelet-indiai társaság, amelyik a távolsági tengeri szállítás feltételélt az állam helyett teremtette meg. Az európai tűzfegyverek, mindenekelőtt az ágyuk elegendő védelmet jelentettek a viszonylag kisebb hajók számára is.

A Szuezi Csatorna megépítése pedig felére csökkentette Ázsia és Európa közti hajózási távolságot.

Ez jó alaklom arra, hogy elmondjam, a világtörténelem megértéséhez milyen fontos a szállítási módok teljesítményének az ismerete. Még nem találkoztam olyan világtörténelmet tárgyaló könyvvel, ami a szállítási módok tonna/kilométer költségét megmutatta volna. Ennek ismerete számos világkereskedelmi változást érthetővé tett volna.

A világgazdaság történetének alakulása aligha érthető a szállítási költségek ismerete nélkül.

Elmondok egy példát.

1965-ben egy nemzetközi küldöttséggel ellátogattunk Szalernóba, meglátogattunk egy két ezerötszáz éves kerámia gyárat. A város felett, mintegy 15 kilométerre volt egy agyagbánya, ahonnan évezredeken keresztül málhás állatokkal szállították, majd keskenyvágányú vasúton gurították le az agyagot. Látogatásunk előtti évben azonban jobb megoldást találtak. Ausztráliából évente egyszer jött egy 300 ezer tonnás hajó az agyaggal. Ez volt az olcsóbb és jobb minőségű nyersanyagot biztosító megoldás, mert ezt lehetett gépesíteni, és homogénebb volt az agyag minősége.

Ezen meglepődve számoltam ki, hogy mibe került a Szuezi Csatorna időleges lezárása. Az akkori modern tartályhajókkal Afrika megkerülése tonnánként kevesebbe került Rotterdamig, mint ott a városban egy zongorát áttetetni a szomszéd szobába.

Később kiszámoltam mibe kerül egy tonna áru vasúti szállítása Leningrád és Moszkva között. Kiderült, hogy sokkal többe, mint a világ legtávolabbi kikötői között. Az újra Szentpétervár kikötője a szállítási költség szempontjából, mint Moszkvához.

A sötét középkor vége.

Néhány évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy talpra álljon a Római Birodalom városi hálózata, és megszülessen a reneszánsz, vagyis a görög-római kultúra folytatása. Azt is elhallgatjuk, hogy a görög-római kultúra megismerését az akkor sokkal fejlettebb, virágzó arab kultúrának köszönhetjük. Amennyire hangsúlyozzuk az arab terjeszkedés megállításának történelmi jelentőségét, annyira elsiklunk a felett, hogy ők hozták vissza nekünk a görög-római kultúrát.

Azt nekünk, magyaroknak kellene a legjobban hangsúlyozni, hogy a honfoglalás idejére a nyugat-európai feudális társadalmak azért lehettek a kor világszínvonalán, mert a lakosság jelentős hányada polgár volt. A legfontosabb információt az 50-es évek marxista történészeitől azzal kaptam, hogy kimutatták a nyugat-európai feudális társadalmakban mintegy hatszor annyi polgár élt, mint amennyi tagja volt az uralkodó földbirtokos osztálynak. A közép-európai államalkotó társadalmakban, élükön Magyarországgal, fordított volt az arány, sok nemes és kevés polgár volt. Ez ad magyarázatot arra, hogy az ipari forradalom Közép-Európában nem talált polgárságot. Ezeket csak a vasúthálózat kiépítése után pótolta a polgárosodásra nagyon érzékeny zsidó etnikum. Amit azonban szinte megsemmisített a két világháború közti antiszemitizmus. A zsidóság nagy többségének elvesztése után a polgárság hiányát nem lehet pótolni. A zsidó etnikumok elvesztése visszaállította a feudalizmusban is jellemző szakadékot a polgárosult Nyugat-Európa és a kontinens polgárhiányos keleti fele között.

A második világháború után a szakadék úgy élt tovább, hogy a nyugat-európai, polgárságban gazdag társadalmak demokratikus tőkés osztálytársadalmak lettek, a polgársághiányosak pedig marxista, illetve fasiszta diktatúrák.

A második világháború után Európa keleti felét a Szovjetunió kapta meg, és a fasiszta tódiktatúrákat a bolsevik diktatúrák váltották fel. Szerencsére, a bolsevik diktatúra ellenségként kezelte a feudális maradványokat, az arisztokráciát és az úri középosztály hatalmát összetörte.

A kisparaszti mezőgazdaság felszámolását én is társadalmi kártevésnek minősítettem. Azt csak utólag vettem tudomásul, hogy a parasztság ugyan nem szüli a kapitalizmust, de a farmergazdaságot sem. A túlnépesedett paraszti falvak lakossága nem szül semmit, a fennálló viszonyok megőrzésére koncentrál.

A parasztság érdekében a legtöbbet az erőltetett iparosítás tette azzal, hogy csökkentette a falvak túlnépesedését, a munkaerő feleslegét. Megtanultam, hogy a paraszt csak ott válik farmerré, ahol sok a föld, és kevés a munkaerő.

A bolsevik gazdaságpolitika a társadalmi fejlődés érdekében két eredményt mondhat a magáénak, a parasztok többségét munkássá emelte, és felnevelte a munkás és paraszt szülők gyermekiből az új értelmiséget. Ezt sem tudatosan, az eredményét előre látva tette, hanem a saját célja érdekében.

A kelet-európai és a távol-keleti marxizmus között a legjelentősebb különbség az értelmisége felnevelésében történt. Az utóbbi mandarinokat, az előbbi ortodox hívőket akart nevelni magának. A kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer az ortodox kereszténység példáját követve, hithű marxistákat akart nevelni magának. A kelet-ázsiai marxizmus pedig minőségi mandarinokat nevelt a társadalom irányítása számára. A bolsevik társadalmak hívő klérust akartak, a távol-kelti azonban a képességek maximalizálására törekedett. Az európai fogalmakkal kifejezve, a bolsevik oktatási rendszer az ortodox keresztényég klérusának nevelési módszerét, a távol keleti pedig minőségi mandarinokat szelektáló módszert alkalmazott. Ezzel a protestáns kereszténység igényéhez igazodott.

Visszatérve Szingapúrra.

Ma ebben a kikötőben fordul meg a világ teherhajó forgalmának a kétötöde. Lee Kuan Yew nemcsak a 20. század legsikeresebb, de a legszerencsésebb politikusa volt.

Abban is szerencséje volt, hogy véleményt, politikai módszerét elmagyarázhatta a század egyik legfontosabb politikusának, a kínai reformok atyjának, Deng Xiaoping-nek. Azt tudtam, hogy amíg otthon az ázsiai kegyetlenséggel a kulturális forradalmat szította, kiszemelt utódját, Denget tapasztalatgyűjtésre Szingapúrba küldte. Azt most olvastam, mindketten a kínai Hakka etnikumból származtak. Tehát nemcsak a mandarin, hanem gyermekévei nyelvén is konzultálhattak. Nem csoda, hogy megértették egymást. Lányegében mindketten ugyanazt akarták, csak nagyon más feltételek mellett. Yew egy városállamban, a világgazdaság legkedvezőbb kikötőjében. Teng pedig a világ legnagyobb lakosságú államában alkalmazkodott az adottsághoz. Szerencséjük volt abban is, hogy céljukat kínai, konfuciánus emberekkel hajthatták végre. Amit Szingapúrban elért Yew, és ami történik Kínában 1990 óta, csak kínaiakkal lehet megvalósítani.

Amit jó száz éve felismert Max Weber, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns etikájú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, az fokozottan igaz a jelenkorban azzal a kiegészítéssel, hogy a puritán Nyugaton az európai zsidó diaszpóra még a protestánsoknál, a Távol Keleten pedig a kínai diaszpóra még az konfuciánus népeknél is alkalmasabb.

Azt már sokszor leírtam, hogy a 20. században az emberiség két legfejlettebb, legképzettebb, legokosabb etnikuma Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra volt.

Ezt a nyugati zsidó diaszpóra a példátlanul kedvezőtlen térségben alapított országa, Izrael alapításával úgy bizonyította be, hogy a térségében élő arab népeknél sokkal jobban teljesített. Amit a nyugati zsidó diaszpóra Izraelben elért, arra sem lett volna képes egyetlen más nép sem.

A nyugati zsidó diaszpóra nemcsak rossz helyre települt, de rossz politikai felépítményt is választott. Izrael alapítói liberális puritánok voltak. Ezért lett az államuk felépítménye politikai tekintetben liberális a zsidó polgárok számára liberális. A szorult helyzetükben, ha a létüket az arab környezet veszélyeztette, a zsidók példásan összefogtak, de otthon, a belpolitikában, egymás között a liberális sokszínűséget gyakorolták. Ha vállalni kellett a háborút, példás egységet alkottak, de békében tucatnyi párt között megosztva veszekedtek. Soha nem volt olyan vezetőjük, amelyik az ország zsidó lakosságának az abszolút többsége támogatását élvezhette.

Annak, hogy Izrael megmaradt, az arabok elleni egységes összefogásánál is fontosabb oka volt az Egyesült Államok garanciája, és az ott élő zsidóság anyagi támogatása.

Rövidtávon Izrael jövője ugyan biztosított, de a távoli jövője annál inkább ingatag. A 21. században a vallásra épülő állam anakronizmus. A világ zsidóságát ugyanis eleve a kettéosztottság jellemzi. A nyugati zsidók a világ legfejlettebb etnikuma, a közel-keleti és etiópiai zsidók pedig a környezetüknél is elmaradottabbak. Az utóbbiak felzárkózása érdekében ugyan Izrael páratlan sikereket ért el, de az államuk zsidóságának egysége még nagyon távol van. Nemcsak a felzárkóztatásuk időigényes, hanem az arab világgal való szembenállás is örök terhük marad.

Sokszor leírtam, hogy a Szovjetunió szétesésének az elsődleges oka az elviselhetetlen fegyverkezési teher volt.

Észak-Korea is ebbe pusztul bele.

Izrael is egészen más szinten volna, ha nem kellene az erejét meghaladóan fegyverkezni. Az a fegyverkezés annak ellenére elviselhetetlen, hogy a költségeihez hozzájárul az amerikai zsidóság.

Szingapúrban a kínai diaszpóra azt bizonyította be, hogy a páratlanul kedvező adottságú szigeten, a mély szegénységből kiindulva, egyetlen párt uralma és egyetlen személy vezetése alatt a világ egyik leggazdagabb országa lett. Szingapúr történetét a nem liberális, hanem keményen puritán kínai diaszpóra alakította. A sziget Malajzia része volt, de a társég államai számára közömbös volt, hogy a kis, etnikai tekintetben tarka sziget politikai tekintetben önállósul.

Szingapúr kínai lakossága sem akart saját nemzeti államot alakítani, megelégedett azzal, hogy kezükben tarthatják a vezetést.

Ez estben is hangsúlyozni kell az angolszász alkotmányok szerepét, amiben egyszerű többség mindent visz. Elég hivatkozni a legutolsó választási eredményre, ahol a kínaiak pártja ugyan a szavazatoknak csak a 60 százalékát kapta, de ez elég volt arra, hogy a törvényhozásban 93 százalékos többsége legyen. Ez az egyetlen adat is elég volna arra, hogy a sok párt és a listás mandátumok káros szerepét világosan lássuk. Csak az ilyen választási rendszernek volt köszönhető, hogy Szingapúrban egyetlen etnikum, egyetlen pártja, és egyetlen apa és fia legyen a nagy parlamenti többséggel rendelkező vezető. Márpedig az vitathatatlan, hogy csak az ilyen egyértelmű folytonos vezetés tette lehetővé a páratlan sikert.

Yew ugyan egyénként még az egy lakos egy szavazat rendszerrel sem értett egyet, de bölcsen tudomásul vette a Nyugaton és a Távol-Keleten kialakult választási gyakorlatot. Elvileg én is úgy látom, hogy a tudományos és technikai forradalom világában az egyedek társadalmi értéke fergetegesen differenciálódik. A jövő olyan választási rendszert hoz, amiben a szavazatok súlya az állampolgárok társadalmi értékéhez, esetleg a fizetett adó nagyságához igazodik. Meg lennék elégedve, ha nem lennének a listás szavazatok alapján törvényhozók. Csak az lehetne törvényhozó, akit a körzetében megválasztanak. Ez azt jelentené, hogy 2010-ben a Fidesz 99, 2014-ben pedig 90 százalékos többséget nyert volna.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a politikai felépítmény minőségét csak az eredményességével szabad mérni. Az nem tudomány, hanem vallás, ami az elveknek nagyobb súlyt ad, mint a tényeknek. Jó lenne, ha a politikai felépítmény minősítése csak az elért eredmények mérlegelése alapján történne.

Az elmúlt ötven év azt bizonyítja, amit Európa történelme is, hogy a kisebb politikai egységek, a városállamok a társadalmi fejlődés élcsapata.

Ez jelenleg Európában jelenleg kicsit másként jelentkezik. Néhány városállam gazdagsága ugyanis abból fakad, hogy adóparadicsom. Ezt példázza Luxemburg. De Európa hat legfejlettebb társadalmú állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc is viszonylag kicsi.

A Távol Keleten azonban sokkal markánsabban jelentkezik a kicsik előnye. Ott olyan fergeteges fejlődés indult útjára az elmúlt ötven éve, amint Európában meg sem lehet érteni.

1960-ban az Egyesült Államokban vásárlőerő paritáson 17 ezer dollár/fő volt a nemzeti jövedelem. A Távol Keleten ez a mutató Japánban 4, Kínában 1 ezer dollár/fő volt. Hong Kong közel a japán, Szingapúr pedig közel a kínai szinthez.

Az Egyesült Államok ugyan jelentősen gyorsabban növekedett a fejlett nyugat-európai protestánsoknál is. Ugyan 2012-ben már 43 ezer dollár/fő volt a szintje. Szingapúrban azonban 50 ezer dollár/fő. Japánt már jelentősen megelőzte Hong Kong, két éve pedig Tajvan, és most Dél-Korea is. Kína azonban csak 1990 óta fejlődik gyorsan az egy laksora jutó mutatók alapján.

Oktatásban is az élen.

Évtizedek óta látom, hogy a Távol-Kelet az ENSZ PISA módszer alapján fölényesen vezet. Szinte a távol-keleti országok közé csak Finnország fér be. A két városállam az elsők között is az első. Ez a fölény a konfuciánus kultúrából fakad, hiszen a világ legjobb egyetemein is a távol-keleti diákok az átlagnál jobban szerepelnek. Az azt bizonyítja, hogy az oktatás eredményessége elsősorban a tanulóközösség minőségén múlik. A képességük alapján homogén tanulócsoportokkal a pedagógus csodára képes, a heterogénnel pedig kudarcra van ítélve.

Szingapúrban az oktatás azért még a sikeresek közt is a legsikeresebb, mert a tanulócsoportok homogenizálásában, és a pedagógusok teljesítményarányos megfizetésében is az élen jár.

A képességek tekintetében egyre homogénebb csoportok kialakítása folyamatos. Ennek eredménye, hogy az érettségi idejére a tantárgyak legjobbjaiból álló osztályok jönnek létre. Vagyis tizenkét év után végül egyetlen osztályban találkozik a legjobb kéttucat matematikus, kémikus, történész, irodalmár, sportoló, stb. Az ezekben az elitosztályokban végzők állami ösztöndíjjal mehetnek a világ legjobb egyetemeire, ott pedig felvételi nélkül várják őket.

Az elitosztályokat a legjobb és a legjobban megfizetett pedagógusokra bízzák. Ezek a világ legjobban megfizetett középiskolai tanárai. Vagyis a társadalom számára legfontosabb értéktermelők, a tudásvagyon gyarapítói, a pedagógusok is teljesítményük alapján kapnak jövedelmet.

Az oktatási rendszer modernizációjával már sokszor foglalkoztam, itt megelégszem azzal, hogy azokat a módszereket kellene alkalmazni, ami a művészek és a hivatásos sportolók esetében eleve jellemző volt. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb érdek főződik ahhoz, hogy minden szakmában a képességekhez igazodjon az oktatási rendszer.

A múltban a nép legjobb képességű gyermekei választották a pedagógus pályát, jelenleg egyre inkább kontraszelekció a jellemző. Az ambícióval megáldott fiatalok ebben a szakmában látnak a legkevesebb kiemelkedési lehetőséget. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan oktatáspolitikussal, aki felismerte, hogy jó pedagógusokra addig nem számíthatunk, amíg ezen a pályán nincsen lehetőség országosan elismert sikerre, kiemelkedő jövedelemre.

A közigazgatás.

A tudományos és technikai forradalom a korábbi sokszorosára emelete a közigazgatás és az oktatás minősségével szemben támasztott igényt, ugyanakkor szinte ez a két pálya, ahol nem fizetik meg a teljesítményt, ezért egyre gyengébb képességű és erkölcsű fiatalok választják.

Amíg a pedagógus pályán nincs lehetőség a korrupciós meggazdagodásra, a közigazgatásban egyre nagyobbak erre a lehetőségek. Egy szakterület erkölcsi súlyának csökkenését semmi sem okozza jobban annál, ha a legális anyagi elismerés korlátozott, az illegális azonban korlátlan. Elég megnézni a szakmák közvélemény előtti rangját. Elől vannak a mentők, a tűzoltók, a pedagógusok. A legnépszerűtlenebb szakma a politika és közigazgatás.

Nagyon hamar elnyerte a figyelmemet az oszmán közigazgatás. Ott találkoztam először a szakmai alapon szelektált személyzettel. A közigazgatás és a hadsereg szervezete az iskolarendszeren keresztül történő szelekció alapján alakult. Szemben a magyar gyakorlattal, ami alapvetően vérségi alapon, a képességtől, a teljesítménytől függetlenül történt.

Ezért fogadtam örömmel, hogy a kelet ázsiai társadalmakban a közigazgatás és a hadsereg eleve a mandarin rendszerre, azaz képességre épült.

A keresztény egyház klérusa ugyan elszakadt a származási alapoktól, de nem elsősorban a képességre, hanem a dogmákhoz való hűségre épült.

Ez jellemezte a Szovjetuniótól örökölt pártdiktatúrát is. A bolsevik párt is a dogmákhoz való hűségre épült. Ez volt az egyik oka a kudarcának. Ezért fogadtam örömmel a híreket Kínából, ahol a párt a képességek alapján szelektálta önmagát. Számomra iránytű volt a felismerés, hogy a bolsevik rendszer első élcsapata a Népbiztosok Tanácsa volt Lenin vezetése alatt talán Európa történetének legmagasabb IQ szintű kollektívája. Ennek minősége 70 év alatt egyre csökkent, és végül gyengébb lett, mint a tőkés demokráciák miniszter tanácsa. Ezzel szemben a Kínai Kommunista pártot vezető kollektíva nemcsak magasról indult, de tovább emelkedett. Szerintem az a világ legmagasabb IQ-s élcsapata.

Yew ezt a problémát is eleve felismerte és példásan kezelte. Szingapúrban a világon a legmagasabb a miniszterek fűzetése. Azt ugyan sehol nem vonják kétségbe, hogy a legfontosabb állás a miniszterség, de azon botránkoznak, ha azokat legalább úgy megfizetik, jutalmazzák, mint a nagyvállatok, bankok vezetőit, ha a miniszterek állása nem attól függ, mikor melyik párt került hatalomra, hanem ki, milyen eredménnyel végezte a munkáját. Ennek érdekében folyamatosan mérni kellene a miniszterek népszerűségét, és a legnépszerűbb a kormányváltáskor sem volna leváltható.

Tudomásul kellene venni, hogy az a tisztviselő, akinek sokkal nagyobb a hatásköre, mint a fizetése, korrupttá válik.

Az Egyesült Államok csak katonai erejével marad az élen.

A társadalomtudományok a társadalmak fejlettsége helyett még mindig a nagyságukkal, a katonai és gazdasági erejükkel mérnek. Azt, hogy milyen nagy a jövedelműk, iskolázottságuk, meddig élnek, figyelem kívül hagyják. A közvélemény ez esetben is bölcsebb a tudománynál. Ha készül olyan adatfelvétel, hogy mi melyik országban szeretne élni, a jóléti államok és a négy tengerentúli angolszász gyarmat áll az élen. Az mégis mindenkit meglep, hogy a mutatók alapján a városállamok állnak az élen, és az országok között is csak a tízedik az Egyesült Államok. Azt megelőzi nemcsak hat, viszonylag kis jóléti ország, de a másik három tengerentúli angolszász ország is. Az sem köztudott, hogy az első tíz mindegyike protestáns.

Az Egyesült Államok viszonylagos lemaradását elsősorban a lakosságának az összetétele magyarázza. A megelőző kilenc etnikailag sokkal homogénebb. Az Egyesült Államok ugyan példaértékű módon kezeli az afrikai etnikumát, de ez ennek ellenére visszahúzó erő. Ilyen és még inkább ilyen lesz a spanyol etnikuma, ami bevándorlókkal és nagyobb szaporodása okán lassan túlsúlyba kerül. Az ugyan vitathatatlan, hogy ott élnek, boldogulnak a latin népek a legjobban, de a protestánsokkal nem lesznek versenyképesek. Az etnikai összetétel fékező szerepét jól mutatja, hogy a másik három tengerentúli angolszász ország megelőzi. Azokban is jelen van szinte minden európai nép, de kevés az afrikai és a mediterrán.

A társadalomtudományok számára ugyan közismert a tengerentúli angolszász országok sikeres befogadó képessége, de ennek részleteit nem elemzik.

Ebben a tekintetben a távol-keleti országokról nagyon keveset foglalkoznak. Számomra unikum Szingapúr páratlan sikere, ahogyan a kínai etnikumnak a maláj, indiai etnikummal közös államban élni. Malajziában személyes tapasztalatom volt a kínai etnikum elleni törvényeket megismerni.

Japánról azt tudom, hogy befogadásra alkalmatlan. Ők is nehezen mennek más országba, de be sem fogadnak. Ezt bizonyította a koreai vendégmunkások kezelése a háború alatt és után. Annak ellenére, hogy a két nép kulturálisan rokon, és mindkettő bebizonyította fejlődőképességét, a több milliós koreai etnikum végül kivándorolt, mert idegenekként kezelték. Japánok nem tudnak példát arról, hogy házasságot kötöttek volna egymással.

Ezzel szemben Dél-Korea lakossága könnyen meg külföldre, a külföldieket is befogadja. Ezt abból látom, hogy egymillió lakosból koreaiak tanulnak külföldi egyetemeken a legtöbben, és gyakran külföldön is maradnak.

Indiát, Japánhoz viszonyítva, a másik pólusnak tartom. Az angol nyelven végzett diplomásaiból nagyon sokan mennek angol nyelvű országokba, és ott sikeresen beépülnek, de a lakosság óriási többsége még az országon belül sem mobil. Nyoma sincs a közös nyelvnek, a népek, etnikumok közti kiegyenlítődésnek.

Szingapúr ebben is példát mutat.