Nem mindig a politikai demokráciával kell kezdeni

Kopátsy Sándor               EH                     2015 03 30

Kopátsy Sándor               EH                     2015 03 30

Nem mindig a politikai demokráciával kell kezdeni

A liberális Nyugat nem ok nélkül hallgatott évtizedeken keresztül a szingapúri csodáról. Ennek a csodának ugyanis egyetlen párt, egyetlen vezetője volt az atyja. A Nyugat liberális politikusai és társadalomtudósai a sok párt, és a maximális politikai szabadság megszállottai. Ezért aztán mélyen hallgatnak azokról a példákról, amik a minél kevesebb párt és kevesebb állampolgári szabadság fölényét bizonyítják.

Ez három esetben a leginkább jellemző.

Az angolszász és az európai demokráciák szembeállítása.

Angliában és a négy tengerentúli angolszász országban általában csak két párt van, és olyan a választási rendszer, amiben a választókerültekben győztes egy ciklusra kormányzati hatalomra kerül. Náluk csak az lehet törvényhozó, aki a választási körzetben nyertes. Ezzel szemben Európában, Anglia kivételével, nemcsak több párt kerül a parlamentbe, hanem a listáknak köszönhetően, parlamenti képviseletet kapnak az olyan pártok is, melyek egyetlen körzetben nem nyertek. A kormányra került pártot, illetve koalíciót a parlamenti többség bármikor megbuktathatja.

Mivel a sok párti demokráciák csak a második világháború után váltak jellemzővé, az eredményességüket csak az óta érdemes az angolszászokkal összevetni. Az öt angolszász demokrácia között a második világháború óta Anglia fejlődött lassabban, mert elvesztette példátlan gyarmatbirodalmát, vagyis a külső forrásból származó gazdagságát. Ez a csoport hetven éve közel kétszer gyorsabban növelte az egy lakosra vetített mutatóit, mint az európai demokráciák, és még a protestáns nyugat-európai országoknál is sikeresebb volt. Sajnos az Európa nyugati felét jelentő Európai Unió sem akarja belátni, hogy nemcsak a Távol-Kelettől marad le, de a tengerentúli angolszász országokhoz képest is. Pedig az EU számára az volna teljesítményének reális mércéje, hogyan alakulnak a mutatói a tengeren túli angolszász országokhoz képest. Ezek a mutatók egyértelművé tennék, hogy az Európai Unió célja, a világgazdaság élvonalában maradás, irreális.

Kína és India szembeállítása.

Az emberiség jövője szempontjából kétségtelenül ez a két ország sorsa kiemelten fontos. Mindegyik sok évezredes magas-kultúra, és lakossága a világ népességének ötöde. A szembeállításuknak további jelentőséget ad az, hogy eltérő úton járnak.

-       Kína huszonöt éve megállította a túlnépesedését, India pedig ebben a tekintetben tehetetlennek bizonyult.

-       Kína politikai diktatúra maradt, India pedig sok pártos politikai demokrácia.

Ha valami bizonyítja, hogy egy elmaradt ország a népszaporulat megállítása és politikai diktatúra nélkül nem lehet versenyképes, akkor India elmúlt negyedszázada az.

Ami a népszaporulat leállítását illeti.

1990 óta Kínában 500 millióval kevesebb volt a lakosság növekedése, mint akkor lett volna, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Indiában viszont ezen a területen nem történt érdemben semmi, és ezért a lakossága az óta további 500 millióval nőtt. Vagyis annak ellenére, hogy Indiában is gyorsan, 5 százalék felett nőtt a nemzeti jövedelem, az egy lakosra jutó mutatók növekedése harmada sem volt a kínaiak. Az egy lakosra jutó vagyon pedig Kínában gyorsan nőtt, Indiában csökkent.

A nyugati liberális közgazdászok azon siránkoznak, hogy Kínában elöregedik a lakosság, Indiában pedig nő a munkaképes korúak aránya. Ezzel szemben 2050-re az várható, hogy Kína a gazdagok csoportjában lesz, India pedig a kétmilliárdot messze meghaladó lakosságával alkotó elemeire esik szét, és egyetlen utódállama sem lesz a fejlettek között. Ez lesz a 21. század legfontosabb világpolitikai változása.

Szingapúr és Izrael

A két kis állam nagyon eltérő kulturális környezetben alakítja sorsát, de mégis oka van annak, hogy a nagyon eltérő fejődési útjukból keressük a tanulságot. Kezdem a minket közel érintő Izraellel

A zsidó diaszpóra szerepe nélkül Európa keleti felének a 19. és a 20. század közepe közti történelme aligha érthető meg. Hozzáteszem, hogy az ezt követő száz év történelmére is rá fogja ütni a bélyegét.

Amennyire Európában lelkiismereti okokból élénk téma marad a zsidóság kipusztítása és kitelepítése, annyira nyomát sem találni annak, hogy megértenék, mint köszönhetett a fent említett száz évben Európa keleti fele a zsidóságának, de annak sem, hogy milyen szerepet játszik a hiányuk a következő száz évben.

A megmaradt európai zsidóságnak azonban sikerült államot alakítani kultúrájuk szülőföldjén. Sőt oda fogadták a lemaradó közel-keleti és afrikai hittestvéreiket is.

Az európai zsidóság nemcsak Európa keleti felén szerepelt csodálatos eredménnyel, de a nagyon mostoha természeti, kulturális és politikai környezetű hazájukban, Izraelben is.

Érdemes azonban a világtörténelem két legjelentősebb diaszpórájának, a zsidónak, és kínainak a jelenkori történelmét is párhuzamba állítani.

Azt már érintettem, hogy mint köszönhetett Európa keleti fele az ott élő zsidó etnikumnak.

A Távol-Keleten azonban a mintegy tízszer nagyobb kínai diaszpóra szerepe sem kisebb. Mindkettőnek a közös vonása, hogy a nem örömmel fogadott kisebbségi létük ellenére, a befogadott ország társadalmi és gazdasági fejlődésnek motorja lettek.

A 20. század első felére a nyugati társadalmakban élő zsidó diaszpóra lett a világ leggazdagabb és legiskolázottabb népe. Ez a később ébredő Távol-Keleten később bizonyosodott be. Előbb Japán, majd Dél-Korea és Tajvan értek el a történelemben eddig példátlanul gyors eredményt. Őket is túlszárnyalta a két városállam, Szingapúr és Hong-Kong. Amíg az utóbbi a távol-keleti konfuciánus kultúra közepében, kínai lakosokkal, Szingapúr a sikerekkel nem dicsekedhető Délkelet Ázsiában, trópusi környezetben, többségben nem is kínai lakossággal, de annak vezetése alatt érte el páratlan sikerét.

Izrael és Szingapúr égövi helye hasonló, mindkettő az elmaradt meleg égövi környezetben izolált sziget, lemaradó környezetben érte el a maga sikerét.

Azonban csak Szingapúr lett világsiker. 1960-ban a Malajzia részeként, annak szintjéről, 2.000 dollár/főről indult, 2012-en ezzel a mutatóval megelőzte az Egyesült Államokat, négyszer gazdagabb, mint a vele azonos szintről indult Malajzia, és kétszer gazdagabb, mint Izrael.

A kétszeres eredménynek Izraelhez viszonyítva sok oka van. Szingapúr a világ legjobb adottságú kikötője. Izrael pedig kedvezőtlenebb adottságú térséget nem is találhatott volna.

Ennek ellenére vannak tanulságok.

Azt ugyan nem tudom eldönteni, hogy a többségében kiirtott zsidóság életben maradt tagjaként hogyan döntöttem volna. Az én fejemmel, mint a vallásomhoz nem ragaszkodó értelmiségi, az Egyesült Államokba mentem volna. A nyugati zsidóság többsége azonban az őshazájukban akart zsidó államot alapítani. Ezt csodálatos elszántsággal meg is tette.

Azon sem vitatkozom, hogy lehetőség volt az ott élő arabokkal együttműködni. Az is biztos, hogy azon az alapon, hogy a zsidó ott államvallás, nem lehetett volna vegyes etnikumú államot alakítani.

Szingapúrban valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de ott sem volt könnyű. El kellett szakadni Malajziától, ahol ma is a kínai etnikumú lakossággal szemben korlátozó törvények vannak. Az elszakadt Szingapúr azonban vegyes etnikumú lakosságúként rendezte be az életét. Ott is voltak etnikai feszültségek, de a viharosan emelkedő életszínvonal lecsendesítette a politikai hatalomban csak másodszerepet játszókat a tény, hogy Malajziában csak negyed akkora jövedelemből élnének.

Azt, hogy Izrael lakóinak joguk van vallási alapon szervezett államban élni, senki sem vitathatja. Én azonban kívülről úgy látom, hogy Izrael lakói sokkal gazdagabbak lehetnének, ha nem államvallásként kezelnék a zsidó vallást. Ennek az ideje lejárt. Ezt példátlanul kegyetlen leckeként épen a nyugati zsidóság élte át. Csak idő kérdése, amíg megtanulják, hogy a vallás alapján éppen úgy nem szabad az emberek között különbséget tenni, mint a bőrük színe, a nyelvük alapján.

Szingapúr ebben is történelmi példát mutatott.