A minőség forradalma

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 03 24

Természetszemléletem

A minőség forradalma

(Kézirat)

A társadalomtudományok sem ismerték fel, hogy a technikai forradalmak során ugyan egyre nőtt az ismeretek mennyisége, de egyre csökkent a munkaerő többségének minőségével szembeni igény. Ez a folyamat a 20. elején érte el mélypontját, és század során fordult meg. Ettől kedve elképesztő gyorsasággal nőni kezdett a munkaerő minősségével szembeni igény.

Az ugyan fajunk ősi felismerése volt, hogy a fajfejlődésben minőségi változást jelent megjelenésünk. Számunkra a fejlődés már alapvetően más törvények alapján történt, és történik, mint amit Darwin felismert. Ő helyesen tárta fel, hogy a fajok az életterük adottságaihoz a mutációval és a szelekcióval igazodnak. Azt azonban nem vette észre, hogy az ember a legkülönbözőbb környezetben is ugyanaz a faj marad, annak ellenére, hogy a viselkedése a nagyon különböző környezetben gyorsan nagyon különböző módon viselkedik, de mint faj, változatlan marad.

Az ember az első és egyetlen faj, amelyik az eszének köszönhetően alkalmazkodik a környezetéhez. Fajunk viszonylag nagyon rövid történelme során elképesztő, hatványozottan gyorsuló változáson ment keresztül. Az életének utolsó egyetlen százaléka során többet változott, mint előtte összesen. Az utóbbi egyetlen ezrelék alatt pedig többet, mint előtte tízszer hosszabb idő alatt. Az utolsó egyetlen tízezred alatt a legtöbbet.

Mindezt nem lehet a darwinizmussal magyarázni. Az ember fejlődésére más biológiai törvény vonatkozik. Az emberi faj fejlődése csak a fejlett agyának törvénye alapján érthető meg. Múltunk történetének magyarázatához a kulcsot az agyunk viselkedése alapján érthetjük meg.

Fajunk minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

Ez már Darwin korában markánsan jelentkezett. Ő a hazájában sokkal fejlettebb életkörülmények között élhetett, mint ahogyan a trópusi őserdőkben gyűjtögető népek éltek. Az ember már akkor nagyon eltérő módon, nagyon eltérő ismeretek birtokában élt, mégis azonos faj maradt.

Az agyfejlődéshez ugyan nem értek, de azt tudom, hogy az emberi agy az előemberekéhez viszonyítva is minőségi ugrást jelentett. A vitathatatlanul legfejlettebb elődünk a leander völgyi ugyan kétszer hosszabb ideig élt, mint mi, mégsem hagyta és szinte semmi nyomát annak, hogy az agya szabályozta az életét. A homo sapiens néhány tízezer év alatt nemcsak szinte minden földrajzi környezetben berendezkedett, hanem már ott kulturális emlékeket hagyott maga után. Mára pedig a kiindulási életmódjának százszorosára emelkedett. Olyan mértékben megnőtt a természeti környezetére gyakorolt hatása, hogy jelenleg már az éghajlatot is alakítja.

Elég végig gondolni, hogy mekkora különbség van a mai gazdag, képzett és okos ember életmódja és a még ma is gyűjtögetőké között. A leander völgyi emberek egyedeinek 350 ezer éves életvitelében alig lehetett különbség.

A fajunk történetét csak a fejlett agyunk viselkedésével lehet megérteni.

Az ugyan az állatvilágban is előfordul, hogy eszközt használ, de a tűz és a pattintott kő használatáig egyetlen állat sem jutott el. Őseink azonban néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben képesek voltak ahhoz igazodni. Ez a berendezkedési képesség nem ösztönös, hanem tudatos volt.

A két lábra állás a madaraknál már a fejfejlődés sokkal korábbi szakaszában megjelent. Esetükben azonban azért, mert a mellső lábakat repülésre használták. Mivel ami jó a repülésre, az nem lehet alkalmas a járásra. Ezt a szelekció hosszú időn át alakította ki.

Az ember esetében a két lábon járás kialakulása ugyan előttünk is elkezdődött, de az még nem járt az emberi kéz funkcióinak kifejlődéséhez. Az embernek azért lett tökéletes, a járásra már nem is alkalmas keze, mert a fejlett agya sok, bonyolult feladatot adott a számára. Amennyire közismert az ember fejlett agya, a példátlanul fejlett kezét nem is hangsúlyozzuk.

Az emberi fajt általában az jellemzi, hogy a fizikai adottságai, fizikai ereje, reflexe, haladási sebessége, szaglása, látása az emlősállatokéhoz viszonyítva is, gyenge. Három tulajdonsága azonban kiváló. Az esze, a hangképző képessége és a kezei csodákra képesek. Ebből csak az eszét hangsúlyozzuk, pedig a másik kellő is alapvető szerepet játszik történelmünk alakulásában.

A viszonylag sok hangképzésre több állatfaj is képes, de ezt a képességét nagyon egyoldalúan, csak ösztönösen használja. Az ember a hangszálainak köszönhetően mára már szinte minden kommunikálására képes, méghozzá művészi szinten is. Ráadásul, az elmúlt száz évben fajunk létrehozta a technikai lehetőségét annak, hogy szinte minden ember számára elérhetővé válik a távolságtól független kommunikáció.

Az ember keze is óriási fölényben van minden biológiai elődjéhez képest. Elég meghallgatni egy zongoraversenyt, megnézni egy festményt, hogy az emberi kéz csodálatos teljesítő képességét megértsük.

De az ember hangképző képessége és kezének tökéletessége sehol nem volna, ha ez nem az agyunk fejlettségének volna köszönhető.

Az emberi faj nem hangoztatott tulajdonsága, hogy az egyedek között éppen az agyuk, a kezük és a hangjuk kapacitásában nagyon nagy az egyének közti szóródás. A társadalomnak egyre nagyobb szüksége van az agy, a hang és a kéz minél nagyobb kapacitására, ahogyan a minőség társadalmává váltunk, amiben az egyének társadalmi értékének a differenciálódása jellemző. A legnagyobb tudós, feltaláló, énekes, szobrász, zongorista akár ezerszer annyit ér, mint az átlag. Ezzel szemben a társadalom alsó minőségi tizedének-huszadának nincs társadalmi értéke. Ez nagyon új jelenség. Korábban nem volt a társadalom számára káros, vagy akárcsak haszontalan réteg.

Az emberi faj életének első kilencvenöt százalékában szinte változatlan, de nagyon alacsony sűrűségben élt. Térben azonban a fajok történelmében példátlan sebességgel elterjedt.

A jégkorszak megszűnése azonban az öntözhető területeken öntözéses gabonatermelésre kényszerítette az ott korábban élőket, és az oda menekülteket. Az önözéses gabonatermelés ugyan a gyűjtögetésre alkalmas területek tizedét sem jelentette, de azon a lakosság eltartó képessége mintegy hússzorosára nőtt. Sokkal nagyobb területen viszont az állattartásra tértek át. Ezen az ember eltartó képessége kevésbé, mintegy öt-tízszeresére nőtt.

Az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás egészében azt eredményezte, hogy alig ezer év alatt az emberiség létszáma a korábbinak mintegy tízszeresére nőtt.

A tudomány azonban alig veszi tudomásul, hogy a fizikai munkára épült társadalmak mindegyike túlnépesedő volt. Ez abból fakadt, hogy az ember ösztönös, spontán szaporasága a várható életkornak a húszak évek első felén lévő halálozással van összhangban. A várható élettartam azonban a jelenkorig a kétszeresére nőtt. Ezért minden osztálytársadalom csak a halálozás fokozásával volt képes a túlnépesedés ellen védekezni.

A történészek sem foglalkoznak azzal, hogy a különböző korokban a megszületett lányok várhatóan hány évet töltenek termékeny korban. Becslésem szerint, 5-7 évet. A homo sapiens azért ilyen termékeny, hogy ilyen rövid termékeny kor is elég legyen ahhoz, hogy a létszámát tartani tudja.

Arra sem hívta fel senki a figyelmet, hogy az ember a nagytestű emlősök világában kimondottan szapora. A szexuálisan érett korú nők havonta több napon termékenyek, a férfiak pedig folyamatosan azok.

Ahogyan az ember, fejlett agyának köszönhetően, javítani tudott életviszonyain, mindenekelőtt a tápláléka megtermelésével, a várható életkora növekedni kezdett. A biológiai fejlődésben nagyon rövid idő alatt a fajára jellemző várható életkor megkettőződött. A hosszabb életkor azonban azzal járt, hogy a néhány ezrelékes ingadozású, alig változó létszámú fajunk túlszaporodó lett. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, nem értheti meg az utóbbi hatezer éves történelmünket. A magának élelemről gondoskodó ember elviselhetetlenül túlszaporodóvá vált. Ezt azonban képtelen volt eltartani.

Mivel az ember szexuális vágya, szaporodási ösztöne, szinte a tízes évek közepétől mintegy három évtizeden keresztül folyamatosan működik, a szexuális élettel járó fogamzás pedig nem szabályozható, előállt a túlnépesedés.

Ezt ugyan így nem ismerte fel senki, mégis minden társadalom ösztönösen tudomásul vette. Nem ismerünk olyan jelentős társadalmat, amelyik tudatosan harcolt volna a túlnépesedés ellen. Ismereteim szerint, csak a spártai és a 20. századi református parasztok éltek a gyermekvállalás korlátozásának eszközével. A papi nőtlenség ugyan számos társadalomban jelen volt, de azt nem tudatosan a gyermekvállalás korlátozandósága okán vezették be.

Tegyük azonban hozzá, hogy a fogamzás megakadályozását célzó törekvés minden társadalomban jelen volt, de ezt a társadalom nem támogatta. A családok azonban szinte minden korban próbálkoztak vele. Erről sem ismerek felmérést, de vitathatatlan, hogy minden család felmérte a saját gyermekvállalási igényét, ami sokkal kisebb volt, mint a szexuális életükből fakadó gyermekszületés.

A gyermekvállalás korlátozásának irodalma csak a paraszti társadalmi életből van, de egyértelmű, hogy minden családnak volt számára optimális gyermekszám. A paraszti társadalmakban, ahol a család jövedelme elsősporban az egy családtagra jutó föld nagyságán múlt, az ideális a két gyermek lett volna. A túlnépesedett falvakban pedig a kettőnél is kevesebb gyermek volt a kívánatos. A nagyon magas gyermekhalandóság mellett nem két gyermekszületés, hanem a felnőtt kort megélő gyermek volt a család és a közösség érdeke. Csak a változatlan létszám mellett nem csökken az egy laksora jutó jövedelem. A két gyermek azonban a szülők öregkori ellátása biztossága szempontjából nem jelentett garanciát, a magas gyermekhalálozás miatt.

A magyar református falvakban jellemzővé vált egyke, egyetlen gyermekvállalása arra épült, hogy a falvakban sokkal többen éltek, mint amekkora munkaerőre szükség volt. Ezért a falu lakosságának a csökkenése jelentette az egy lakosra jutó jövedelem növelését.

A proletárok esetében, az alacsony bérből való megélés mellett minden további családtag csökkentette az egy családtagra jutó, eleve alacsony jövedelmet.

A feudális társadalmakban a földbirtokos osztály gyakran alkalmazta az olyan örökösödési rendszert, ami a birtokot egyben tartotta. A családi birtok egyetlen örököse az elsőszülött fiú volt. A további fiúk papnak, katonának mentek. Csak a lányok kiházasodása esetén járt hozomány. De az olyan örökösödési jog mellett, amiben egyetlen fiú örökli a vagyont, átlagban csak egy lány találhat olyan férjet, aki vagyont örökölt. A megmaradt lányok számára csak az apácakolostor jelentett jövőt.

A fel nem ismerés ellenére minden túlnépesedő társadalom ösztönösen alkalmazta a halálokozást: adókkal csökkentette a dolgozó többség nyomorát, hadakozással fokozta a nyomort, a halálozást, végül üldözte az ember tudásvágyat.

Eddig az ember rendkívül fejlett agyának szerepét méltattam, most kiderül, hogy az osztálytársadalmak működtetése ösztönös volt. Erre egy magyarázat van. A társadalom viselkedése ösztönös volt, de azon belül a részek racionálisan működtek. Nemcsak az egyedek és a családok, de az osztályok is racionális döntéseket hoztak. A társadalom érdekét ugyan nemcsak akkor, de ma sem képes felfogni a vezetés és a tudomány, de az egyedek a fejlett agyunknak köszönhetően az érdeküknek megfelelően cselekszenek.

Évtizedek óta egészen más alépítményű társadalmakban él az emberiség fejlett része, a társadalomtudományok számára ez mégsem tudatosul. Ez talán a leginkább karakterisztikusan a gyermekvállalás esetében jelentkezik. A tudomány ugyan nem ismerte fel a túlnépesedés okozta kárt, de a képzett családok már úgy vállalnak gyermeket, ami a létszámtartásához is kevés. A családok a fejlett agyuk alapján döntenek.

A tudásvagyon növelése.

A társadalomtudományok sem vették tudomásul, hogy az elmúlt hatezer évben az társadalom tudásvagyona ugyan egyre gyorsuló mértékben növekedett, de a társadalom tudásigénye a dolgozók óriási többségének minőségével szemben egyre csökkent.

Amíg a gyűjtögető társadalmak szinte a társadalom minden tagjával szemben minőségi követelményeket támasztottak, a termelés hatékonyságát növelő találmányok a munkaerő többségével szemben egyre alacsonyabb tudásigényt támasztottak. Az osztálytársadalmak mindegyike nem csak a számára hasznosíthatnál több munkaerővel, de az igényénél jobb minőségűvel is rendelkeztek. Amíg ezt fel nem ismertem, értetlenül álltam a tény előtt, hogy nemcsak a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallások tekintették a tudásvágyat eredendő bűnnek, hanem minden vallás tudásüldöző volt. Az első kivételt a reformáció jelentette.

Nem véletlen tehát, hogy Max Weber a tőkés osztálytársadalmakat hatékonyan működtető viselkedést protestáns etikának nevezte. Azt még ő sem vehette észre, hogy amit megállapított ugyan a tőkés osztálytársadalomra is igaz, de az már a tudásalapú társadalom igénye volt.

Csak öregkoromra értettem meg, hogy az osztálytársadalmak nemcsak lakosságfeleslegesek, de tudásfeleslegesek is voltak. A reformáció előtt a lakosság fejlett agyának a kapacitása sok volt, az ő korában azonban már kevésnek bizonyult.

De minden osztálytársadalom két ágazatban, a gazdagok művészet, a tömegek cirkusz igényében kielégíthetetlen volt. Ezért ez a két szakma soha nem volt osztály, mert mindkettő a képességfejlesztésre törekedett. Ha a további mondanivalómat egy mondatban fogalmaznám meg, azt mondom: a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben a képességfejlesztésben azokat a módszereket kell alkalmazni, ami a művészek és a hivatásos sportolók képzését és jutalmazását jellemezte.

Sokáig az volt a véleményem, hogy az emberek fizikai képességek fejleszthetőségében kicsik a potenciális lehetőségek, a szellemiben pedig elképesztően nagyok. Az elmúlt hetven évben, ami a versenyspotban történt, meggyőztek arról, hogy az emberek fizikai képességeiben is óriási lehetőségek vannak. Maradok ezért abban, hogy a 20. század, vagyis a tudományos és technikai forradalom előtt a társadalom a munkaerő többségétől elérhető fizikai teljesítményt kívánt. Ezt a munkaerő óriási többsége teljesíteni tudta. A mezőgazdaságban az aratást tartottam a legnagyobb fizikai erőt igénylő munkának. Ennek elvégzésére azonban a paraszti lakosság szinte egésze képes volt. A bányászat volt a másik jelentős fizikai erőt kívánó munka. A 20-50 éves férfiak nagy többsége azonban alkalmas volt erre is.

Ezzel szemben a jelenkor legjobb sportolói olyan teljesítményre képesek, amire az emberek közül sok ezerből egy is csak sokévi kemény munkával lehet képes. Ezért maradok annál, hogy az osztálytársadalmakban a termelés akkora fizikai igényt támaszt, a mi a munkaerő többségétől elvárható. Kivétel a versenyspot, a cirkusz, a mi a fizikai képességekben is akkora igényt támasztott, amire sok ezerből is kevés lehetett képes.

A tudományos és technikai forradalom azonban egyre több munkafolyamatban olyan képességet és minőséget igényel, amit a többség nem képes megszerezni, de aki képes, annak is több éves tanulásra van ehhez szüksége. Ezért a társadalomnak arra van szüksége, hogy mindenkit a vele született képessége kifejlesztésében segítsen. Alig van olyan képesség, aminek a kifejlesztése nem társadalmi érdek. Ugyanakkor csak olyan képesség kifejlesztése hasznos a társadalom számára, amiben a tulajdonosa a szakma jó minőségébe kerülhet.

A képességek kifejleszthetősége annál nagyobb, minél korábban arra irányul a képzése. Amennyire ez a művészetekben és a hívatásos sportokban elfogadott, annyira közömbösen kezeli az oktatáspolitika általában, hogy a képességfejlesztést korán kell kezdeni.

Ma már bizonyított tény, hogy képességek fejleszthetősége már a magzati korban elkezdődik. Ezt Finnországban már a múlt század 30-as éveiben elkezdték mérni. A Szovjetunió és Finnország háborúja idején a finnek törvényt hoztak az újszülöttek fizikai adottságainak, testsúly, testhossz, koponya körméret, rögzítésére, és az életpályájuk ötévenkénti nyomon követésére. Kiderült, hogy a jó magzati kihordás az egész életpályára hat. A nagyobb újszülöttek iskolai, majd az életpályán elért eredményei jobbak. A kihordás minőégétől függő eredményekben olyan jelentősek a különbségek, hogy társadalmi érdek volna az újszülöttek fejlettsége alapján az anyákat jutalmazni. A finn adatok azt bizonyítják, hogy a társadalmak következő generációjának eredményei nagyobb mértékben függnek a magzati kihordás minőségétől, mint a megelőző ötven év politikai vezetésének milyenségétől.

A közelmúltban került a kezembe egy felmérés arról, milyen családi háttér mellett mekkora a négyéves gyerekek szókincse az Egyesült Államokban. Ebből kiderült, hogy a szókincsben mutatkozó különbségek négy éves korban már 1:5 arányban szóródnak, elsősorban a szülők iskolázottsága és jövedelme alapján. Arra vonatkozó adatok még nem készülhettek, hogyan függ a gyerekek életpályája attól, mekkora volt a szókincsük négyéves korukban, de arra van bizonyíték, hogy a következő nemzedék iskolázottsága és a jövedelme szoros korrelációban van a szülők iskolázottságával és jövedelmével, ezen keresztül a gyerekkorban megszerzett szókincsével.

Ennek tudatában terjed a fejlett társadalmakban a gyerekek minél korábbi közösségbe vonása.

A tanulócsoportok homogenitásának a jelentőségét az oktatáspolitika azonban csak a Távol-Keleten ismerte fel. Nem véletlen, hogy az oktatás minősége terén, a finnektől eltekintve, egyetlen ország sem képes a távol-keletiekkel versenyezni.

Azt a pedagógusoknak kellene a legjobban tudni, hogy sikeresen csak a képesség irányában és mértékében homogén tanulócsoportot lehet tanítani. Nincs olyan oktatási módszer, ami az eltérő irányú és szintű képességű tanulókhoz igazodhat.

Ugyanakkor a tanulócsoport eredménye is jelentősen függ a homogenitásától. Csak a hasonló képességűek hatnak pozitíven egymásra. Ennek bizonyságát tanultam meg a Fasori Lutheránus Gimnázium világraszóló eredményéből. Abban az iskolában a 20. század Magyarországának a két értékes fiatalságából verbuválódtak a tanulók. Az iskolaépítés célja a főleg vidéken élő lutheránus értelmiség fiai számára tovább tanulást megalapozó gimnázium volt. Az igényes iskolához pénz kellett. Ebben sietett a segítségükre a budapesti, már nagyrészt kikeresztelkedett és elmagyarosodott zsidó polgárság. Ezek ugyanis felmérték az első zsidótörvény várható következményeit. A fehér forradalom után a gróf Telei kormány, belügyminisztere, Klebelsberg a zsidóság felső oktatását korlátozó törvényt, a numerus clausust, fogadtatott el az országgyűléssel. Ez a felsőoktatásban a zsidók számára 6 százalékos részvételt engedett meg. Ez volt akkor a zsidók aránya. Előtte ugyanis a műszaki, a jogi, a közgazdasági egyetemeken ennek többszöröse volt az arányuk. Ezért a zsidó polgároknak számítani kellett arra, hogy a gyerekeiknek az egyetemi felvétele előtt a korábbinál magasabb akadállyal kell megküzdeni. Nemcsak zsidó gimnáziumot alapítottak, de megállapodtak egy katolikus szerzetesrend, és az épülő Fasori Lutheránus gimnáziummal, hogy nagyobb arányban vesznek fel a zsidó családok fiaiból. Az ilyen ígéret ellenében járultak hozzá a Fasori Gimnázium építésének és működésének költségeihez. Azt aligha látta bárki, hogy ez a gimnázium azért lesz világhírű, mert a tanulói a zsidó polgárságból és a lutheránus értelmiségből állnak össze. Ez a két társadalmi háttér az ország kozmopolita és a hazafias elitjét jelentette. A diákok átvették egymás erényeit. A lutheránus értelmiség hazafias gyermekei világpolgárok, a zsidó polgárok gyermekei pedig kiváló magyarok lettek. Volt szerencsém a világhírű tudósokká emelkedett zsidó diákokat hallani. Sok évtized után is úgy beszéltek magyarul, mint a vidéki református papok. A magyarságukat sem tagadták meg, annak ellenére, ha itt, vagy Németországban maradnak, elpusztítják őket. Mi csak azért lehetünk büszkék rájuk, mert elmenekültek.

Azt, hogy a legtehetségesebbek csak egymással közösségben nőhetnek igazán nagyokká, később, már ugyanaz a Klebelsberg is felismerte, mint kultuszminiszter, amikor létrehozta az Eötvös Kollégiumot. Neki köszönhetjük a másik ugyancsak világszínvonalú felsőoktatási intézményünket, a Testnevelési Főiskolát is.

A Fasori Gimnázium szinte páratlan volt a középiskolai oktatásban. A Testnevelési Főiskola, ma már Egyetem, a sportolók képzése területén, minden egyetemünknél rangosabb. Ha egy másik főiskolát keresünk a világon is rangosak között, csak a Zeneművészeti Főiskola jöhet szóba. Az már száz éve a világszínvonalon van.

Ezek az adatok megerősítenek abban, hogy a legmesszebb akkor juthatunk a felzárkózásban, ha a legelső feladatunknak tekintjük a következő nemzedék minőségének optimalizálását.

Ennek sarokpontja, hogy a következő nemzedék mögött minél erősebb legyen a családi háttér. Ezt a keresztény erkölcs számára nagyon nehéz lesz bizonyítani. Ezért sürgősen fel kell mérni, milyen mértékben függ a felnevelés eredménye a családi háttértől. Az ilyen felmérés vitathatatlanná tenné, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban attól függ, milyen volt a családi háttér. Ez igazolná a folyamatosan hangoztatott jelmondatom. Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, nagyobb lépést érhetnénk el a Nyugathoz való felzárkózásban, mint ezer év alatt összesen.

Az is tény, hogy ezer év óta először adott a felzárkózás lehetősége. Ehhez arra volt szükség, hogy a mennyiségi társadalom átalakuljon minőségire. Ezer éven keresztül azért stagnált a lemaradásunk, mert nem volt polgárságunk, és nem volt Nyugatra vezető utunk.

A korábbinál sokkal nagyobb lehetőséget először biztosított a vasút százada. Ezt két fontos feltételt javított.

-       Egyrészt a nyugati piacokra való szállítás költsége és ideje tizedére csökkent. Vonatkozott ez az országon belüli személy és árumozgatása is.

-       Másrészt a magyar zsidóság először teremtett elegendő magyarul beszélő polgárságot.

A második világháború után mindkét tekintetben lényegesen változott a helyzet.

-       A Szovjetunió összetörte az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát. Ehhez nem volt elég erő a magyar társadalomban.

-       A bolsevik évtizedek alatt felnőtt az elég széles értelmiség.

-       A vasúthálózat mellé kiépült az autópályák hálózata. Ezzel lehetővé vált a nagyobb távolságon is az alvállalkozói, a beszállítói együttműködés.

-       Elveszítettük a zsidó polgárság öthatodát.

Az első három változás egyértelműen kedvező, a negyedik azonban katasztrófa, mert a magyar társadalom súlypontja a nyugat-európainál lényegesen jobbra tolódott