A minőség forradalma

Kopátsy Sándor                   EE                 2015 04 22

Társadalomszemléletem

A minőség forradalma

(Kézirat)

Soha nem gondoltam, hogy egyszer egy írásomnak ezt a címet adom. Tizenéves koromban talán egyetlen könyv sem hatott jobban rám, mint Németh Lászlónak ezzel a címmel megjelent esszégyűjteménye. Csodálhattam belőle a szerző csodálatos műveltségét. Nem láttam benne a politikai iránytűt, csak magam számára marat az. Felismertem, hogy műveltség nélkül naiv ábránd a személyem függetlensége. Mindez a harmincas évek vége felé történt. Németh László nem praktikus politikai tanácsokat akart adni, csak ráérzett valamire a gyorsan változó világban, és arról volt személyes véleménye.

Most háromnegyed század múlva ezzel a címmel írom le a politika számára, hogyan kellene a társadalom minőségigényét jobban kielégíteni. Meggyőződésem szerint, a jelen és még sokkal inkább a jövő fejlett és a felzárkózásban reménykedhető társadalmainak a kor igényéhez igazodva minél jobb, azaz mi nőségi emberekről gondoskodni. A jelenkori fejlett társadalmak már nem túlnépesedők, ezért ezeknek a társadalomnak már nem elég a népszaporulat féken tartása, hanem a lakosság minőségének javítása az elsődleges feladata.

Kiderült, hogy a gazdag és iskolázott lakosság már nem túlnépesedő, sőt megkülönböztetett támogatás nélkül még a létszámát tartó gyermeket sem vállal. Pedig ezeknek a társadalmaknak az elsődleges feladata, hogy a tudományos és technikai forradalom igényeinek minél jobban megfelelő lakosságot termeljen.

A lakosság mennyiségét fékező legfejlettebb osztálytársadalmak már elérték azt a szintet, és rendelkeznek azokkal az eszközökkel, ami spontán megállította a túlnépesedésüket. Ezen a fejlettségi szinten azonban kielégíthetetlen minőségi igény jelentkezett. Az új társadalmat ezért kell a minőség társadalmának tekinteni.

Ahogyan a termőföld hiányos társadalmakban a földesurak alkották az uralkodó osztályt, a tőkehiányos társadalmakban a tőkések lettek azok. A minőség társadalmaiban azonban egyre inkább az egyedek minősége arányában oszlik meg a társadalmi hatalom. Az ennek az igények megfelelően olyan felépítményt hoz létre, ami a minőség maximalizálását szolgálja.

Ahogyan a lakosság spontán szaporodása leállt, a politikai hatalom kénytelen volt a gyermekvállalást támogatni. Ez a támogatás ugyan többé-kevésbé biztosítja a létszám tartását, de kontraszelekciót jelent. Mivel a gyermekvállalás állami támogatása a gyermekszámmal arányos, csak a szegényebb, és a kevésbé iskolázott családok számára jelent aránylag sokat, ezért azok vállalnak viszonylag több gyermeket. A gazdag és iskolázott szülők számára az állami családtámogatás jelentéktelen. Ezért a gyermekvállalás mögötti családi struktúra a társadalmi érdekkel ellentétes. Ott születik aránylag kevés gyerek, ahol a felnevelés várható eredménye jó, és ott születik viszonylag sok, ahol a felnevelés várható eredmény gyenge. Ennek ellenére a fejlettek fölénye ugyan nő, de csak lassabban, mint nőhetne.

Már megindult az adózási összegéhez kötött gyermekvállalási támogatás, ami jövedelemarányos, de fordulatot ez sem hozott. Ez ugyan a nagyobb jövedelmű családok gyermekvállalását ösztönzi, de a tapasztalatok szerint nem eléggé, és sérti azokat, akik a gyermeküket a saját helyzetüknél magasabb szintre emelték.

A társadalom érdekét csak az olyan gyermektámogatás szolgálná, ami a támogatást a felnevelés eredményéhez köti, méghozzá úgy, ha a gyermekük társadalmi felemelkedését elérő szülők nagyobb jutalmat kapnak, mint akik a saját magas szintjükön tartják. A társadalom érdekét az szolgálja, ha szegény és iskolázatlan szülők nagyobb jutalmat nyerjenek a diplomás gyermekük után, mint a gazdag és diplomás szülők.

A felnevelés eredménye azonban csak utólag állapítható meg. Ezért, az elvet csak a gyermeknevelés eredményéhez kötött öregkori ellátás oldhatja meg.

A nyugdíjrendszert nem a munkabérrel és a szolgálati idővel arányos megtakarításra, hanem a gyermeknevelés hatékonyságára kell építeni.

A lakosság jelenleg általános öregkori ellátása csak a tőkés osztálytársadalmaknak felelt meg, mert a tőkeigény jelentős hányadának a pénzfedezetét szolgálta. A munkások bérének meghatározott hányadából a tőkepiacon teremtettek keresletet. Ez a kereslet jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a részvények ára emelkedjen. A nyugdíjalapok lettek, a tőkésosztály vagyona után, a második legnagyobb tőketulajdonosok. A liberális gazdaságpolitika hívei ezért olyan megszállott támogatói a magán nyugdíjpénztáraknak.

Ugyanakkor ez az öregkori ellátási rendszer a dolgozók számára nem jelent gyakorlati érdekeltséget. Nagyon ritka az olyan munkavállaló, aki bízik a megígért nyugdíjban, Ezt jól mutatja, hogy az egyéni vállalkozók csak a kötelező minimumot fizetik be a saját öregkori ellátásuk érdekében.

Az ember az egyetlen faj, amelyikben az utódok nevelése az öregkoruk biztosítását jelentette. Ez bármennyire az biológiai csoda, alig tudatosult. Az állatvilágban ösztönön alapul a következő nemzedék gondozása, az előző egyre erőtlenebbé váló nemzedék fenntartásában azonban nem segítenek. Az ember az egyetlen emlős, amelynél a munkaképtelen szülőkért való felelősség működik. Ezért volt múltunkban jellemző, hogy a szülők számíthattak öregkorukban az általuk felneveltek támogatására.

Ez azonban csak addig működött, amíg a szülőktől örökölt vagyon, társadalmi pozíció volt a következő nemzedék életvitelének alapja. Ez karakterisztikusan jelentkezett a vagyonból élő társadalmakra, a földesúri, a tőkés és a kisárutermelő osztályra. Ennek ellenére jellemző volt, hogy a jövedelmet termelő nemzedék, érdeknek megfelelően, a szülők halálát várta. Ez már sokkal kevésbé maradt jellemző a bérből élőkre, akik egyrészt nem az örökölt vagyonból, hanem bérükből éltek, másrészt térben is mobilak lettek. Ezért vált általános társadalmi igénnyé az öregekről történő társadalmi gondoskodás.

Az öregkori gondoskodás társadalmi súlya a munkaképes kor feletti évektől függ. A jelenkori fejlett társadalmakban a várható életkor meghosszabbodása növelte az öregkori eltartottak számát, és az eltartásuk költségét.

A technika fejlődése ugyan egyre kevesebb fizikai munkaigényt eredményezett, de a politika szinte sehol nem tartott lépést a munkaképes kor meghosszabbodásával. A politika ugyanis kénytelen a választók elvárásaihoz igazodni. Minél hosszabb a várható életkor, a szavazók annál nagyobb aránya a nyugdíjkorhatár feletti, illetve már annak közelében van. Ráadásul, az idősebb korosztály nagyobb arányban megy el szavazni. Ezért a választók támogatásáért versengő pártok nem merik felvetni a nyugdíjkorhatár emelését. A bérből élők nagy többsége alig várja, hogy nyugdíjba mehessen.

Ezzel szemben a családi vállalkozásokban szinte nincs is teljes visszavonulás. A közelmúltban találkoztam egy mezőgazdasági tanulmánnyal, és abból kiderült, hogy az amerikai farmerek harmada már túl van a bérből élők nyugdíjkorhatárán, mégis tovább dolgozik. Ezért tartom jónak az olyan nyugdíjrendszert, ami kellően jutalmazza a korhatáron túl is dolgozókat.

A jelenleg általános öregkori ellátás alapvető hibája az, hogy a bérjövedelemmel arányos. A társadalom elsődleges érdeke a gyermeknevelés eredményének maximalizálása, és az ehhez igazított öregkori ellátás. Csak a nagyon korlátozott képességű gazdasági szakemberek hiszik azt, hogy az öregkori ellátás forrása a munkaképes kori megtakarítás. A nyugdíjak elsődleges forrása, nem a tőkepiaci megtakarítás, hanem a társadalom teljesítőképessége akkori teljesítménye. Ez pedig az akkor élők, az akkor termelők teljesítménye. Tehát abból kell kiindulni, hogy a nyugdíjasok jövedelme a nyugdíjas koruk társadalmától függ. A nyugdíjak forrásának nagysága a jövő időszak munkaerejének felnevelésén múlik. A szülők azzal tesznek a legtöbbet öregkori jólétük érdekében, ha értékes munkaerőt termelnek.

Nemcsak a bérjövedelmek függnek attól, ki, hogyan teljesít, hanem a nyugdíjak forrása is attól függ, ki milyen munkaerőt, állampolgárt nevelt fel az előző nemzedék. Ebben kell a szülőket is érdekeltté tenni. A munkaképes korúak jövedelme attól függjön, ki, milyen hatékonyan dolgozik. Az öregkori ellátás pedig attól függjön, ki hogyan járult hozzá a gyermeki értékessé tételéhez. Aki nem vállalhatott, vagy nem akart vállalni gyermeket, az legyen a nyugdíjpénztár tagja, és ezen keresztül biztosítsa öregkorát. Nagyon hasznosnak tartom azt a megoldást is, hogy a jómódú gyermektelen családok vállaljanak gyermeket, akiknek eredményes felnevelési lesz a nyugdíjuk.

Az eredményes gyermeknevelés a társadalom érdeke.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért koncentrál a politika és a társadalomtudomány a születések létszámára, és nem a felnevelésük minőségre. Azért, mert ez még a múltunk reflexe. Akkor a mennyiségi különbségek döntöttek a társadalmak egymás közti harcában, mert elsősorban a létszám jelentette az erőviszonyokat. A túlnépesedő osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmében szinte csak egymás rovására juthattak nagyobb élettérhez. Életteret hódítani pedig csak erőszakkal lehetett. Az osztálytársadalmak közti erőviszonyokat döntően a létszámok határozták meg. Ezért minden társadalom a minél nagyobb erejére, és nem a minőségre koncentrált.

A tudomány és a technika fejlődése azonban ebben a tekintetben is változást hozott. Jelenleg a katonai erő is a gazdasági háttér fejlettségétől, és a katonák minőségétől függ.

Ezt illusztrálta a hidegháború. A demokratikus oldal katonai fölényét nem a katonák létszáma, még nem is a felszereltség színvonala, hanem a társadalom fejlettsége, és a technikát működtetők minősége határozta meg. A hidegháborút az nyerte meg, aki a hadserege fejlesztését a jövedelme kisebb hányadából volt képes volt megoldani, és képzettebb volt a legénysége.

A még sokkal karakteresebb példa Izrael helytállása az arab tengerben. Az arab világgal szemen a százszoros létszám fölény ellen is tartani tudja katonai erőfölényét.

A politikai elit sem számol azzal, hogy a fejlett világon belül az erőszak alkalmazása értelmetlenné vált.

A világgazdaság fejlett kétötöde annyira összefonódott, és annyira tudásigényesé vált, hogy már nem a nagyobb élettéren, hanem a fejlettebbé váláson múlik a fölény, és annyira fejlett lett a haditechnika pusztító ereje, hogy a győztes is többet veszít, mint amennyit nyerhet. A legnagyobb háborús kárt a gazdasági élet normális működésének leállása okozná.

Az államok számára az életterük bővítéséhez ma már nem területre, hanem társadalmi és gazdasági fölényre van szükség. Ezért a nagyobb életteret csak komparatív előnnyel, társadalmi és gazdasági fölénnyel lehet biztosítani. Azok a társadalmak gazdagabbak, amelyeknek jobb a lakosságuk minősége.

Ezt két tény jól illusztrálja.

Szingapúr az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő állam, annak ellenére, hogy a világ legnagyobb lakosságsűrűségű városa. A területe azonban a világgazdaság legjobb adottság világkereskedelmi kikötő számára. Ehhez járult, hogy az oktatási rendszere a leghatékonyabb.

Dániában ezerötszáz farmer szakosodott a prémes állattartásra. Több prémet termelnek, mint Szibéria. Ezekben a családi vállalkozásokban az egy személyre jutó jövedelem több százszorosa a szibériai prémvadászokénak.

A társadalmi érdekhez igazodó gyermekvállalás.

A következő generáció felnevelésnek várható eredménye elsősorban a szülői, a családi háttértől függ. Ez a közvélemény számára ugyan közhely, az oktatáspolitika felelősei, és a pedagógia tudósai, azonban nem hajlandók tudomásul venni. Évtizedek óta türelmetlenül várok olyan felmérést, ami megmutatja, hogy a szülők iskolázottságától és jövedelmétől milyen mértékben függ a gyermekeik felnevelési eredménye. Az ilyen felmérésből egyértelműen kiderülne, hogy a már nem gyorsan szaporodó társadalom jövője elsősorban attól függ, mennyire jó a gyermekvállalás mögött a családi háttér.

Az Egyesült Államokban kiderült, hogy a családok felső tizedében született gyerekek négyötöde a felső tizedben, a kilenctizede a felső ötödbe kerül.

Még ennél is nyilvánvalóbb adat a Finnországi tapasztalat. Ott közel nyolcvan éve mérik az újszülöttek fizikai adatait. Ötven év tapasztalatai alapján kiderült, hogy a legjobban kihordottak újszülöttek felső tizede ötven éves korban is a legjobban iskolázott, kereső és adófizető ötödben van. Azt a finnek nem rögzítették, hogy a gyermekek szülei milyen jövedelmet élveztek, és milyen iskolázottak voltak. Nagyon valószínű, hogy már a magzati kihordás is jelentősen függ a családi hátér minőségétől. Annyi azonban bizonyított tény, hogy a magzati kihordás minőségétől jobban függ az életteljesítmény, mint a politikától, de talán még az oktatáspolitikától is, amit ugyancsak fontosabbnak tartok, mint a kormányok által képviselt ideológiát.

Születésszabályozás.

A családi háttér fontosságának tudomásulvételéből annak kellene következni, hogy a társadalom legfontosabb feladata az olyan születésszabályozás, ami ösztönöz a minél jobb családi háttérben történő gyermekvállalásra. Ezt az ösztönzést a legjobban az bizonyíja, ha a gyermekvállalás támogatása elsősorban a nevelés hatékonyságától függ. Ennek ellenére szinte általános ennek az ellenkezője, a gyermekszámmal arányos, illetve azzal progresszív támogatás. Ez azonban a társadalomnak, de fajunk egészének érdekével ellentétes szelekciót jelent. Ennél nagyobb társadalmi károkozás el sem képzelhető.

Annak ellenére, hogy a politikai igyekszik eltitkolni, a közvélemény előtt egyértelmű, hogy ott születnek kevesen, ahol a nevelési feltételek jók, és ott sokan, ahol kedvezőtlenek. Ezt a kontraszelekciót semmiféle oktatáspolitika nem tudja ellensúlyozni. Ezt meg kell fordítani. A társadalomnak nem a vállat gyerekek száma, hanem a felnevelésük eredménye alapján kell támogatni, jutalmazni. Ezen belül megemelt jutalom járjon azoknak a szülőknek, akik a saját szintjük fölé emelik a gyermekeiket. Ezért olyan felnevelési jutalmazást kell alkalmazni, ami a felnevelt gyermekek számát két szorzóval módosítja.

Az egyik szorzó az elért képzettséget fejezi ki. Például az általános iskolai végzettség hiánya esetében a szorzó 0.1. Az elvégzés után 0.5. A középfokú végzettség után 1. A főiskola végzése után pedig 3.

A másik szorzó a szülők anyagi és iskolázottsági szintjével fordítottan arányos. A magas jövedelmű és végzettségű családok szorzója 1. A közepeseké 1.5. Az alsó harmadba tartozóké pedig 3.

Két diplomás gyermek után a diplomás és jómódú család két diplomás gyermeket nevel a jutalmának a szorzója 2x1x3=6. Az alsó harmadban a két diplomás után a szorzó 2x1.5x3=9 Az alsó harmadban 2x3x3=18.

Két középfokon végzett gyermek után a diplomás család szorzója 2x1.5x1=3. A középső harmad szinten lévő családoké 2x1x1=4. Az alsó szintű családoké pedig 2X1.5x1.5=4.5

Két alsó fokon képzett gyermek után a diplomás család szorzója 2x0.1x1=0.2, azaz gyakorlatilag semmi. Az alsó harmadba tartozó 2x0.1x3=0.6

A fenti számok csak illusztrációk, amik azt mutatják, hogy egy szegény család nagyon nagy nyugdíjat élvez két diplomás gyermek felnevelése után, viszont kicsit, ha hat gyereket vállalt, de nem iskoláztatta. Az, hogy egy szegény család két diplomás gyermek után nagyon magas nyugdíjat élvez, olyan ritka eredmény, ami után jár a ritkán nagy nyugdíj.

Az ilyen nyugdíjrendszer kidolgozása azonban nagy munkát igénylő feladat. Az eredménye azonban ugyancsak példátlan lenne. Erre következtetni lehet a kínai eredményekből. Ott ugyanis csak az egy gyermek vállalhatóságát vezették be, hogy megálljon az elviselhetetlenül gyors népszaporulat. Ennek az eredménye is példátlanul nagy lett. Nélküle az országnak 300 millióval több lakosa lenne. A 25 év alatt az egy laksora vetített eredményeknek még a tört részéről sem lehetne szó. Ez a többletnépesség olyan tehet jelentett volna, ami India sorsára emlékeztetne.

Kínát a nyugati liberális közgazdászok bírálják a gyermekvállalás korlátozás brutális módszerei miatt, és a lakosság elöregedési veszélyeire figyelmeztetnek, de figyelmen kívül hagyják, hogy hol tartana ma Kína, ha 300 millióval több lakosa lenne.

Arra sem találtam utalást, hogy a családok gyermeknevelésének hatékonysága hogyan függ a gyermekek számától. Fiatalkoromban láthattam, hogy milyen különbség volt az egykéző református és a sok gyereket vállaló katolikus falvak gyermeknevelésben. Nemcsak az sokkal több jutott az egyre, mintha négyen lettek volna, hanem az egyet kincsként kezelték.

Ezt látjuk a gyermekvállalást csökkentő Szingapúrban, Dél-Koreában, és már Kínában is. A szülők sokkal több időt fordítanak a gyermekükkel való foglalkozásra, az iskolaválasztásra, az iskolán kívüli képzésükre. Ez a három ország küld legtöbb diákot a híres nyugati egyetemekre.

Hetven éve foglalkoztatat az egyke, de még nem találkoztam olyan felméréssel, amelyik megmutatta volna, hogy a vállalt gyermekszám és azok iskoláztatási eredménye hogyan függ egymástól. Pedig megdöbbentők lennének az adatok. Annál nagyobb irodalma van a minél több gyermekű családi élet előnyeivel. Természetesen a legrosszabb rendszereknek is vannak előnyei. A sokgyermekes család jó közösségi szellemet fejleszt, de azt nem a családnak, hanem az óvodáknak kell ellátni.

A sok gyermeket vállaló család hátrányait azonban még nem merte leírni senki. Ez áll az egyetlen gyereket nevelő család előnyeinek hangsúlyozása esetében is. Az ilyen irányú felmérések sokat segítene a közvélemény és a társadalmi érdek közelebb hozásában.

A családi érdek és a társadalmi érdek összehangolása egyáltalán nem történt meg. Ebben a katolikus kereszténység is súlyos hibákat követett el. Soha annyit, mint a jelenkorban, amikor egyre inkább a túlszaporodó népek vallásává válik.

Jó volna, ha mindenki tudná hol áll a világban és otthon.

A tudományos és technikai forradalom száz év alatt nagyon felforgatta a világot, azon belül a társadalmat is. Az osztálytársadalmakat ebben a tekintetben rend jellemezte, mindenki tudta a helyét, és az is tudta, hogy az nagyon determinált. Gyermekkorom falujában nagyon kevesen voltak, akik nem ott születtek. Ezeket a falusi közvélemény jött-menteknek nevezte. Egy megyeszékhelyen még az utcák is zárt közösségek voltak. A főváros sportegyesületei a kerületük nevét hordták, és kevés olyan sportolójuk volt, aki nem ott született, legalábbis ott kereste a kenyerét.

Most az országok között nagyobb a mozgás, mint száz éve az egy napi járóföldön kívül jutott.

Az még kevésbé tudatosult, hogy a lakosság nagy többsége a gazdag országokban is alig élt jobban, mint a szomszéd országokban. A képzetlen munkás, vagyis a munkások négyötöde szinte minden országban hasonló bért kapott. Most naponta több ember hagyja el az országát, mint valamikor száz év alatt. Nem csoda tehát, ha mindenki ugyan naponta látja a világot, mégsem tudja felmérni, hogy ő hol tart ebben a gyorsan változó világban.

Ezért tanítanám már az iskolában, hogy mi magyarok hol állunk a világban. Az ugyan köztudott, hogy a gazdag nyugat-európai országokban 3-4-szer magasabb az életszínvonal, de azt már kevesen tudják, hogy tartunk Argentínához, vagy Egyiptomhoz képest. Az még meglepőbb, hogy mindenki elgondolkodik a kérdésen, hol áll ő a magyar társadalomban.

Erről a politika alakítóinak is kevés fogalmuk van. Ezért javasolnám, hogy tudassuk a lakossággal, ki hol áll. Hol áll a 70 ezer forintos özvegyasszony, a két gyerekes tanító. A társadalmi helyzetükről az iskolás gyerekeknek sincs fogalmuk. Nagyon hasznos információnak tartanám, ha az adóhivatal bekérné a család jövedelmét és az eltartottak számát, és közölné, hol állnak az egy lakosra jutó jövedelmek rangsorában.

Tamási Áron jelmondatát sokan idézik. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk.” Ezen mindenki a szülőföldhöz való tartozást érti. De azt is tudni kellene, hogy hol vagyunk a világban, és azon belül a saját hazánkban.