Thomas Piketty könyve megjelent magyarul

Kopátsy Sándor                   EE                2013 04 24

Thomas Piketty könyve megjelent magyarul

Nem először foglalkozom ezzel a könyvvel. A nyugati szaklapok azonnal kaptak rá, de nemcsak azok, hanem a szélesebb szakma is. Nem véletlen, mert Keynes óta tudományos igénnyel nem nagyon jelentek meg gazdaságpolitikai művek. A hidegháború évtizedei alatt az egyik oldalán szitok, a másikon vallás lett a marxizmus, illetve annak bibliája: A Tőke.

Marx Tőkéje azonban nem hozott Piketty művével összemérhető gyors sikert. Ötben év alatt sem jelentek meg akkora példányszámban Marx elméleti művei, mint az első évben Pikettyé. Az ő esetében azonban nem fenyeget a veszély, hogy Marxéhoz hasonló próféta lesz belőle. Még azt sem tudom elképzelni, hogy olyan hatása legyen, amilyen Keynesnek volt. Jelenleg ezt a művet túlértékelik.

Megmondom, miért.

Marxnak a történelemformáló sikere annak volt köszönhető, hogy a tőkés osztálytársadalmat akkor bírálta, amikor már a működésképessége azt bizonyította, hogy eljárt felette az idő, alapos felújításra szorul.

Piketty azonban olyan demokratikus társadalmakat bírál, amiknek példátlan sikerük van. Elég volna megnézni, hogyan alakult a Tőke megjelenését követő száz évben a demokrácia, vagyis a politikai jogoknak a lakosság egésze felé terjedése, hogyan emelkedett az egy főre jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság. Ha ezzel állítjuk szembe mi történt a második világháborút követő hetven év adatait a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban, óriási eredménykülönbséget látunk.

Piketty ugyanis döntően a fejlett államok vagyoni viszonyainak alakulásán keresztül akarja bebizonyítani, hogy rossz úton járnak. Sokkal inkább igaz, ennek az ellenkezője, hogy hetven éve csak ezek a társadalmak járnak sikeres úton. Ha valami fontos történt az utóbbi száz év során a társadalmi fejlődés történetében, akkor az a fejlett társadalmak sikere volt. Politikai téren kiszélesítették az állampolgárok jogait. Leállt a túlnépesedésük. A várható életkor e rövid idő alatt többel nőtt, mint az időszámításunk kezdete óta. A lakosság iskolázottsága a közép és a felsőfokon megsokszorozódott.

Ugyanakkor nem kisebb világtörténelmi jelentősége lett annak, hogy a világ kevésbé fejlett háromötödében elszabadult, és az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb lett a népszaporulat.

Piketty erről a változásról említést sem tesz. Ennél nagyobb politikai hibát nem is követhet el. Ha folytatom a Marxszal való összehasonlítást, ő a korának legnagyobb hibáját vetette fel, a tőkés osztálytársadalom a lakosság nagy többségének az érdekével nem törődött, elviselhetetlenné vált a munkanélküliség. Az ugyan százötven év után bebizonyosodott, hogy a világmegváltó tanácsait megfogadók kudarcot vallottak. Maga az általa jövendölt változás azonban bekövetkezett. Az elmúlt hetven év során sokszor megállapítottam, hogyha Marx feltámadna, a jóléti társadalmakban tanainak megvalósulását látná, ugyanakkor a marxisták által kialakított szocialista társadalmat középkori diktatúrának minősítené. 

Ha nem is úgy, ahogyan ő elképzelte. Mint tudós pedig azért bukott meg, mert nem bizonyította, hogy a maga korában a tőkés társadalom nemcsak az előzőknél hatékonyabb volt, és a maga korábban objektív szükségszerűségből lett olyan amilyen, de ő abban csak a rosszat látta.

Piketty a protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet vagyonelosztási hibáit illusztrálja. A vagyonelosztás aligha tökéletes, de a társadalom, aminek a hibáját bizonyítja, az eddig megélt társadalmak között messze a legjobb. Azt, hogy lehetne jobb, nehéz cáfolni. Azt azonban lehet bizonytani, hogy minden korábbinál jobb társadalom volt. Ez pedig bizonyítható. Elég lenne, hogyha nem a vagyon, hanem a jogok és a jövedelmek elosztását vetné össze a második világháború előtti és utáni időkben.

Az állampolgári jogoknak olyan bővülése, mint a 20. században, évezredek alatt sem történt. A század elején még sehol nem volt általános és titkos választójog. Ahol volt, ott csak az egyetlen pártra lehetett szavazni.

A legfontosabb jognak a munkából való megélést tartom. Ez fajunk történelmében sehol nem fordult jobban elő. Sajnos, a történelmet is úgy tálaljuk, mintha nem lett volna miden előző táradalomban széles munkából megélni képtelen réteg. Még azt sem írta le senki, hogy békeidőben a teljes foglalkoztatás ezer éves történelmünkben csak egyszer, a szovjetrendszerben volt megvalósított. Ebben a tekintetben a rendszerváltás után visszazuhanás történt.

Mániám, hogy a társadalmi fejlettségnek a megbízható mércéje a várható életkor, és a testmagasság alakulása. Nem véletlen, hogy a társadalomtudományok kényesen kerülik a két mutató használatát, mert akkor újra kellene írni a történelmet.

Ami a várható életkor alakulását illeti.

Ennek a mutatónak az átlaga a történelem során növekedett, és a növekedés mértéke jó mutató. Az egészségügy forradalmáig a lakosság sűrűségével fordítottan volt arányos. A fertőző betegségek terjedési sebessége ugyanis a lakosság sűrűsségével hatványozottan nő. Ezért a hadseregben, békeidőben is magas volt. Nagy volt a gőzhajózás előtt a tengeri hajókon, a bányászatban, a manufaktúrákban. Az sem tudatosul, hogy az ipari forradalom után, egészen a 20. századik, a gyárakban dolgozó, a szúfolt bérkaszárnyákban élő proletárok várható életkora is lényegesen rövidebb volt, mint a jobbágyoké.

Ebben a mutatóban a döntő változást azonban az egészségügy tudományos eredményei hoztak. Előtte nem volt olyan gazdag város, ahol a lakosság belső csökkenése megakadályozható lett volna. Ezt sem hangsúlyozzuk, hogy néhány kultúrától, például a görög-rómaitól eltekintve, nagyon alacsony volt az urbanizáció. Engem is meglepett, amikor megtudtam, hogy 1800-ban a világ népességének csupán 3 százaléka volt városlakó. Ezt a közelmúltban tudtam meg, amikor közölték, hogy a városlakók aránya túllépte az 50 százalékot. Ez is olyan adat, aminek nagyobb jelentősége lehet a jövőnk alakulása szempontjából, mint a vagyonelosztásnak.

Ami a testmagasság alakulását illeti.

Mintegy hatvan éve találkoztam nagy örömömre azzal, hogy egy bosztoni történész professzor a társadalmak fejlődését a testmagasság változásával méri. Tőle azt is megtudtam, hogy ezt a mutatót először egy kaposvári orvos, Véli György használta, aki a kiegyezés utáni sorozási adatokat dolgozta fel. Rádöbbentem, hogy engem is tanított a gimnáziumban. A testmagassággal foglalkozók mindenütt a világban ismerik a nevét, csak Kaposváron nem. Ő mutatta ki, hogy a két háború közti Magyarországon, abban a rendszerben, amit én akkor, és most is elképesztően rossznak tartok, a besorozottak testmagassága gyorsan nőtt. Jóval magasabbak voltak a katonakötelesek, mint a gazdagabb Japánban. Ma már tudom az okát is, ott egységnyi megművelhető területre ötször nagyobb a lakosság, mint nálunk.

Életem egyik nagy meglepetése akkor ért, amikor 2000-ben végre megszerezhettem a második világháború utáni sorozási adatokat. Ebből kiderült, hogy a háború után születettek testmagassága jobban nőtt, mint előtte valaha. Vagyis az általam is gyűlölt Rákosi rendszer nagyobb élelmezési javulást jelentett, mint történelmünk során valaha. Ezen megdöbbentem, és el kellett gondoskodnom. Rossz a kedvenc mutatóm, vagy nekem van ferde ítéletem a Rákosi korról. Rá kellett jönnöm, hogy nem a mutatóval van hiba. Én csak azt láttam, hogy ezekben az években nagy volt a politikai terror, folytak a kitelepítések, egyre több ember került börtönbe, internáló táborokba. Hogyan lehetséges az, hogy ebben a korban általában jobban kihordott gyerekek születtek, és azok jobb körülmények között váltak katonakötelesekké?

Ez csak azért történhetett meg, mert a begyűjtők ugyan a földhöz juttatottak padlásain is felsepertették a gabonát, de nekik mégis lényegesen több maradt, mint a háború előtt a nincsteleneknek, cselédeknek, sommásoknak.

A munkások esetében még nyilvánvalóbb volt a javulás. A számuk néhány év alatt megkétszereződött, és a munkahelyen naponta húsos ebédet és főzeléket kaptak. Ez a koszt ugyan nem volt olyan ízletes, mint anyáink főzte, de sokkal egészségesebb táplálkozást jelentett, mint a szegények hátköznapi házi kosztja. Azt a Tervhivatalban láthattam, hogy országosan lényegesen több volt a hús, a kenyér és a cukor fogyasztása.

Az igaz, hogy az arisztokraták és az úri középosztály sokkal rosszabbul élt. Az ő gyerekeik nem nőttek nagyobbra, mint a szüleik. Ez igaz volt még a parasztság felső tizedére is. De a rosszabb helyzetbe kerültek a lakosság tizedét jelentették. Ezek családjában születettek rontották a statisztikát, de a 90 százaléké sokkal többel javította.

Én pedig megtanultam, hogy a politikai naplapok és a társadalomtudósok munkáinak olvasása, és a magunk sérelemi helyett, jobb a tényekre figyelni.

Piketty a jelenkorról azzal akar megbízható képes adni, hogy kimutatja a fejlett világban a vagyonok differenciálódását. Számára, hogyan alakult az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az iskolázottság, figyelmen kívül hagyható. Még nagyobb hibát követ el azzal, hogy vagyon alatt csak azt érti, amit a klasszikus közgazdaságtan nemzeti vagyonnak tekint. Nem számol a szellemi vagyonnal. Ez megengedhető volt az osztálytársadalmakban, amelyikek túltermelték a népességet nemcsak mennyiségben, de a minőségben is. Ez azonban nem engedhető meg a minőségi munkaerőben hiányos fejlett társadalmakban, mivel azokban megszűnt a túlnépesedés, és általánossá vált a minőségi munkaerő hiánya.

A minőségi munkaerőben hiányos társadalmakat joggal nevezhetik tudásalapú társadalmaknak. Ezekben a társadalom elsődleges célja már nem a vagyon, hanem a minél jobb munkaerő termelése. Ezek működtetésére már csak az olyan közgazdaságtan alkalmas, amelyik a minőségi munkaerő újratermelésére ösztönöz. Ez az érdekeltség csak olyan társadalomban valósulhat meg, amelyikben a lakosság mennyiségi változása mindkét irányban az 1-2 ezreléken belül marad, a gazdag, egyre iskolázottabb, és a fogamzásgátlását megoldott. Ez spontán csak az emberiség ötödében történt meg. A szegénységből induló Kínában pedig a gyermekvállalás erőszakos megállításával állították meg.

Ma ezek a társadalmak adják a világgazdaság gyorsan fejlődő élcsapatát. Ebbe az élcsapatba azonban csak a puritán viselkedésű népek kerülhettek. Azoknak azonban mindegyike bekerült, vagy spontán, a cél elérését biztosító módszereket nem is ismerve, vagy tudatosan, felismerve annak szükségességét, erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. Ugyanakkor a nem puritán népek egyike sem volt sikeres, függetlenül attól, milyen ideológiai alapra építette a politikai felépítményét. Ezért lehet kimondani, hogy a jelenkorban csak a puritán erkölcsű népek képesek a többieknél gyorsabban fejlődni.

Piketty mégis annak bizonyításán fáradozik, hogy bebizonyítsa a hibás vagyonelosztás okán éppen azok a sikertelenek, amelyikek a valóságban a többieknél sikeresebbek.

Marx azért tévedett el, mert arra épített, hogy a fizikai tőke a tőkés számára természeténél fogva jövedelemtermelő. Pedig ez csak akkor igaz, ha a társadalomra a fizikai tőke hiánya a jellemző. Ha a társadalomnak már nem a fizikai, hanem a szellemi tőkében van hiánya, akkor elsősorban a szellemi tőkében gazdagok jutnak az értéktöbblethez. Ezt nem cáfolja a tény, ha a fizikai tőkének is van profitja, de az egyre kevésbé a tőketulajdonból, hanem a tőkét működtetők szellemi vagyonából származik. Ezt Piketty azért nem veszi tudomásul, mert a szellemi vagyon értéktöbbletet termelő szerepét figyelmen kívül hagyja.

A megoldást az jelentené, ha a minden értéktermelő tevékenységet úgy kezelnénk, ahogyan már az osztálytársadalmak kezdettől fogva kezelték a művészek és a hívatásos sportolók teljesítményét. Ezek esetében eleve ostobaságnak tekintették a munkaráfordítással történő értékmérést. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kötők, zeneszerzők, festők, szobrászok műveit a munkaráfordítással mérjék. Tudomásul vették, hogy azok értékét csak a keresletük és kínálatuk arányát kifejező árral lehet mérni. Addig mégsem jutott el senki, hogy minden termék és szolgáltatás értéke csak az árával mérhető. Marx is azon erőlködött, hogy az árak centrumát valami egzakt módon meghatározza. Ezért találta ki az érték fogalmát.

Azzal, hogy a termékeknek nincs árcentrumuk, az erdészeti termékek ártervezésekor találkoztam. Az tény, hogy a száz éves fa kitermelésekor számos termékké válik. Ezen belül a gyökerek és az ágak semmit sem érnek, de a tőlük való megszabadulás költséges. Ezzel szemben a hámozási rönk, vagyis az öreg fák egyenes törzse nagyon értékes. A kitermelés mennyiségi többségét pedig a viszonylag olcsó tűzifa teszi ki. Közöttük még számos elem válik áruvá, a bányafa, a talpfa, a kerítésoszlop ára valahol a tűzifa és a hámozási rönk között van, attól függően, hogy mire, és mekkora a kereslet. Az ötvenes években még szükség volt a bányafára, a vasúti talpfára, de még a kerítésoszlopra is. Ahhoz, hogy minek mennyi legyen az ára, csak a kereslet és kínálat ismerete adott támpontot.

A klasszikus közgazdaságtan árelmélete csak abban az esetben ad támpontot az ár centrumra, ha egyetlen áru a termelőfolyamat terméke. Ez azonban egyre ritkább eset, amire nem lehet, nem szabad elméletet építeni.

Aki elismeri, hogy a munkaerő árát is a kereslete és kínálata közti arány határozza meg, legfeljebb azt bírálhatja, ahogyan az állam beavatkozik a keresletébe és kínálatába.

Aki elismeri, hogy a tőke elosztást és a tőke utáni jövedelmet is a kereslete és a kínálata határozza meg, legfeljebb azt bírálhatja, ahogyan az állam abba beavatkozik.

Tekintettel arra, hogy Piketty csak a tőkeelosztás differenciáltságát bírája, abban csak az lehet hibás, amit a külső beavatkozás okoz. De ezzel sem foglalkozik, megelégszik azzal, hogy ezt nem tartja igazságosnak. Az azonban, hogy a társadalom felépítményének valamelyik eleme jól, vagy rosszul működik, csak annak alapján dönthető el, hogy milyen a hatékonysága.

Ha egyetlen mondatban kellene Piketty könyvét minősíteni, azt mondom, tévúton jár, mert azt bizonyítja, hogy a fejlett társadalmaknak rossza a felépítményük. Ezzel szemben a gazdaságtörténelem legsikeresebb társadalmai a jelenkori puritán társadalmak. Hozzájuk viszonyítva minden más társadalom minden téren egyre jobban lemarad.

Az általános társadalmi törvény, hogy minél fejlettebb a társadalom, a potenciális lehetőségét annál alacsonyabb mértékben használja ki. Vagyis minél fejlettebb a társadalom, annál alacsonyabb a kapacitáskihasználása. Ez azonban minden eszközre, felszerelésre jellemző. Elég arra gondolni, hogy a legegyszerűbb gépkocsi kapacitásának a kihasználása magas volt, a legdrágábbé pedig annál sokkal alacsonyabb. A legmodernebb szövegszerkesztő kapacitását a használók átlaga csak nagyon alacsony fokon használja ki. Így van ez a társadalmi felépítményekkel is. Az első osztálytársadalmak teljesítménye szinte csak az időjárástól függött. A jelenkor fejlett társadalminak a teljesítménye ugyan százszor nagyobb, de az elsősorban a működtetők képességétől függ, de attól egyre jobban.

A társadalmak teljesítményét azonban nem a kapacitásuk kihasználási fokával, hanem a többi társadalomhoz viszonyított teljesítményükkel kell mérni. Piketty könyve azt igyekszik bizonyítani, hogy romlik a társadalmi vagyon felosztása. Ezzel szemben ezek a vagyonukkal rosszul gazdálkodó társadalmak teljesítménye sokkal gyorsabban nő, mint akár a múltban valaha, akár a jelenben máshol. Piketty az állítását a fizikai vagyon differenciálódásával bizonyítja. Még azt sem veszi tudomásul, hogy a jelenkori vagyon hatékonysága egyre inkább a működtetők képességétől, a szellemi vagyonától, és egyre kevésbé a tulajdonosától függ.

Jó lett volna olyan adatokat látni, hogy a nemzeti vagyonnak mekkora hányadát működteti a tulajdonos, és mekkorát a menedzserek, vagyis a vagyon működtetésére szelektált szakemberek. Ebből kiderülne, hogy száz év alatt a vagyonból származó jövedelmek egyre kisebb hányada származik a tulajdonból, egyre nagyobb a működtetésével megbízott szakemberek minőségéből. Vagyis a profit egyre inkább nem a tőke nagyságától, hanem a működtetésükkel megbízott szakemberek munkájának a teljesítményétől függ.

A jelenlegi fejlett társadalomban már nem a vagyonelosztást, hanem a jövedelmek elosztását kellene vizsgálni. Ebből kiderülne, hogy a jövedelemelosztás egyre kevésbé vagyonarányos, és egyre inkább a munkavégzők teljesítményével arányos. A jövedelmek egyre inkább olyanokká válnak, mint ami már az osztálytársadalmakban is így volt, a művészetekben és a versenysportokban a jövedelmek teljesítményarányosak. Ma már a legnagyobb művészek, a legkiválóbb sportolók a legjobban kereső ezredben vannak, az társadalmi elismertségük pedig a legjobban kereső tőkésekénél és a legnagyobb hatalmú politikusokénál is nagyobb.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami kimutatta volna, hogy a művészetek és a sportok legnagyobbjainak hogyan alakult az idők folyamán az átlagoshoz viszonyított jövedelmük és a társadalmi elismertségük. A legnagyobb művészek és a legjobb sportolók mindig a legjobban fizetett munkások voltak, de a jövedelmük a feudális társadalmakban a földesurakéval, a tőkés társadalmakban a tőkésekkel nem volt összevethető. Ezek minősítése csak a jelenkorban nőtt egyre nagyobbá.

Bach jövedelme nem érhete el a város tekintélyes polgáraiét, azok őt is csupán az egyik alkalmazottjuknak tekinteték. Leonardo és Michelangelo jövedelme századát sem tette ki a pápa körüli tekintélyes érsekekének. Erkel annyi fizetést kapott, mint a többi katonai ezred karmestere. Bartók jövedelme eltörpült az arisztokratákéhoz és a bankárokéhoz képest.

Jelenleg azonban a legjobb karmesterek, operaénekesek, labdarúgók, golfozók jövedelméhez viszonyítva eltörpül a miniszterek a pártvezetők, nem is szólva az egyházak főpapjainak a jövedelme.

A társadalmi ismertségben pedig még nagyobbak a különbségek. A közvélemény egészében a legismertebb személyek a labdarúgás, és a könnyűzene sztárjai. Az értelmiség körében pedig a legnagyobb operaénekesek, karmesterek, zongoristák.

A háború előtt szinte mindenki tudta melyik a legnagyobb földbirtokos arisztokrata család, melyik a legnagyobb tőkés család. Ma a legnagyobb vagyonnal rendelkezők szinte ismeretlenek. Piketty mégis azt bizonygatja, hogy a tőke mennyre öröklődik. Pedig egyre kevésbé öröklődik, és egyre nehezebben tartható meg.