Szolgáltató társadalom

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 03 16

Társadalomszemléletem

Szolgáltató társadalom

(Kézirat)

Az elmúlt száz év társadalmi fejlődését a szolgáltatások térhódítása jellemzi. Ezért indokolt a jelenkori társadalmakat szolgáltató társadalmaknak minősíteni. Ennek ellenre a közgazdaságtan még mindig abban a hitben él, hogy a jelenkori fejlett társadalmak tőkés társadalmak. Az azonban senkinek nem tűnik fel, hogy a szolgáltatások területén a jövedelem maximalizálásában vállalkozások érdeke nem egyezik, sőt szemben áll a társadalom érdekével. Ezeken a területeken általában a szolgáltató vállalat profitban, jövedelemben mérhető érdeke nem egyezik a társadalom érdekével.

Az egészségügy.

Az egészségügy piacosítása ugyan hatékonyan hatott a tudományos fejődésére, de iszonyúan sokba kerül, és a sok költség nem látszik meg az egészségügy színvonalát illusztráló mutatókban, az átlagos várható életkor növekedésében. Nem jó az, ha az orvosok feladata nem a minél hosszabb, egészségesebb élet, hanem a minél költségesebb gyógyítás.

Ezért az egészségügyi biztosítókat nem a ráfordítások, hanem az élet meghosszabbítása alapján kellene finanszírozni. Erre irányuló próbálkozásokkal mégsem találkoztam. Az egészségügy abban érdekelt, hogy minél több legyen a beteg, a társadalom érdeke pedig a hosszabb és egészségesebb élet. Az egészségügy abban érdekelt, minél drágábban gyógyítson, a társadalom érdeke azonban a minél hosszabb munkaképes élet.

Amennyire a társadalom gazdasági szektora hatékony csak akkor lehet, ha abban a vállalkozói szektor piaci érdekeltsége rugalmasan érvényesül, annyira rossz a társadalmi érdek érvényesítése a közszolgáltatások területén. A gazdaságban a vállalkozók jövedelmének maximalizálása a jó iránytű. A közszolgáltatásokban azonban a közérdek szolgálata a fontos. Nem véletlen a szektor megnevezése, közmű, vagyis a közérdekért működés.

A nyugdíjpénztárak.

A nyugdíjpénztárak abban érdekeltek, hogy a járadékosok már a nyugdíjba menetelük idején meghaljanak. Számukra az olyan biztosított tag az ideális, amelyik a nyugdíjazás előtt meghal. A biztosítottak azonban azért fizetnek, hogy minél tovább élvezhessék a nyugdíjas éveiket.

A társadalom érdeke, hogy gondoskodjon azokról, akik nem voltak képesek, illetve nem voltak hajlandók az öregkorukról gondoskodni. Ezt a tőkés osztálytársadalom megoldotta azzal, hogy a dolgozók bérének meghatározott hányadát erre a célra elvonta, és a tőzsdén gyarapította. Ráadásul ez a módszer akkor indult útjára, amikor még a dolgozók nagy többsége vagy előbb meghalt, vagy nem sokáig élvezte a nyugdíját.

Az életmód javulása, a társadalom munkaerőigénye azonban egyre több évvel tolta ki a képzés, az iskolába járás idejét, az életminőség javulása, és az egészségügy fejlődése pedig folyamatosan hosszabbítja a nyugdíjas évek számát. Ezért aztán egy éves munkaidőre egyre több képzési és nyugdíjas év jut. Be kell látni, hogy a képzés és a nyugdíjas évek hosszabbodása nem engedi meg, hogy alapképzéssel teremtsük meg az öregkori gondoskodás pénzügyi feltételét.

Ennek egyetlen alapja lehet, a következő nemzedék nagyobb teljesítménye. Vissza kell térni a fajunk történetében jellemző megoldásra. A szülők a jövőjükről azzal igyekeztek gondoskodni, hogy gyerekeket neveltek, akikre öreg korukban gondoskodnak. A nagyon magas halálozás okán, ezt mindig túl kellett biztosítani. Ennek ellenére ez az öregkori biztosítás nem felel meg a modern társadalomnak, amiben a lakosság egyre nagyobb hányada él a munkaképes koránál tovább.

A tudományos és technikai forradalom ugyan felnövelte a munkaképes korba nyúló tanulást, de tört részére csökkentette a munkavégzéshez szükséges fizikai erőt. Ennek hatására ugyan nő a nyugdíjkorhatár, de sokkal lassabban, mint amennyire megnövelhető a munkaképesség korhatára. Ezt azonban a társadalmi tudat nem hajlandó tudomásul venni. Szinte mindenki vívmánynak tekinti az alacsony nyugdíjkorhatárt. Egyetlen országot ismerek, Japánt, ahol a tényleges nyugdíjba vonulás idejének átlaga három évvel meghaladja a más országokénál magasabb, 68 éves korhatárt.

Tapasztalataim alapján egyre több az olyan munka, ami a korhatáron túl nemcsak örömöt és jövedelmet, hanem hosszabb életet is jelent.  

Az oktatás.

Az oktatási hálózat is abban érdekelt, hogy minél több ráfordítást tudjon az állammal elszámolni. Számára az oktatás erkölcsis feladat, az eredményét nem méri, számára közömbös. A társadalom érdeke azonban a minél nagyobb, minél hatékonyabb tudásvagyon. Ezt mindenki nagyon fontosnak tartja, de a nagyságát még nem mérte senki. Széchenyi a reformkorban már meghirdette, hogy a legnagyobb érték a tudás. Máig azonban a nemzeti vagyont a fizikai vagyonnal azonosítják.

Ennek a nagyága és az oktatásra ráfordított költség között nincs kimutatva az összefüggés. Sőt, az oktatás minél eredménytelenebb az, annál költségesebb. Az oktatás hatékonysága ugyanis elsősorban attól függ, mennyire igazodik a tanítványok képességéhez. Nincs rosszabb befektetés, mint az olyanok oktatása, akiknek annak befogadására nincs képességük. Ennek ellenére még ma is olyan oktatási rendszert működtetünk, ami nincs összhangban a tanítványok képességével.

Jó oktatási rendszer eleve két területen volt, a művészetekben és a hívatásos sportban. Ott azért, mert e két terülten volt minden társadalomban magas a tehetségigény. E két területtől eltekintve a képzés a tanítványok képességétől függetlenül működött.

A közüzemek.

A közüzemek abban érdekeltek, hogy minél nagyobb költséget számolhatnak el a fogyasztókkal. A közgazdászok sem veszik tudomásul, hogy a közüzemeket azért hívják közüzemnek, mert a közösség érdeke a feladatuk. De azzal, hogy nyereségérdekelt vállalatok formájában működnek, önérdekűekké váltak.

Ezek a szolgáltatások a múltban, az osztálytársadalmakban azért nem jelentkeztek, mert a szerepük eleve nem lehetett jelentős. Elsősorban azért, mert a lakosságból, illetve a munkaerőből, illetve a szellemi vagyonból több és jobb volt annál, amennyit a társadalmak hasznosítani tudtak. Kabarétémának lehet minősíteni a közgazdaságtant azért, mert a legfontosabb termelési tényezőt, a lakosságot, és annak a munkaerejét figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a termőföldet, a telket, a bányakincseket az általuk hozott jövedelem alapján tőkének tekintették, és vették számba. Fel sem tűnt e tudomány képviselőinek, hogy legalább a munkaerő árából, jövedelméből ugyanúgy meg kellene állapítani az értékét. Ahogy a föld és a bánya jövedelmének tőkésítéséből megállapítják a vagyonértéket, a bér tőkésítésével.

De a klasszikus közgazdaságtan nemcsak a munkaerő értékét hagyja figyelmen kívül, hanem annak változását is. Az még érthető, hogy a meglévő munkaerő újratermelését amortizációnak tekinti, de ha az akár mennyiségében, akár minősségében bővítetten termeli újjá a társadalom, a bővítést sem tekinti vagyonnövelésnek.

Tekintettel arra, hogy minden osztálytársadalom a lakossága az elviselhetőnél gyorsabban szaporodott, és minőségében a hasznosíthatónál jobb volt, a közgazdaságtanuk működését nem zavarta, ha a munkaerőt is úgy kezelték, mint a levegőt.

A tudományos és technikai forradalom azonban a jó minőségű munkaerővel szemben kielégíthetetlen igényt támaszt, ezért a munkaerő minőségének bővített újratermelése lett a társadalom elsődleges feladata. Ennek ellenére, annak még a nyomon követése sem történik meg. Ahogy a tőkeszegény társadalmakban a tőke bővített újratermelésére lett a társadalom elsődleges feladata, a jelenkori fejlett társadalmakban a munkaerő minőségének, tudásvagyonának a növelése lett az elsődleges társadalmi feladat. Ennek érdekében olyan közgazdaságtudomány vált szükségessé, a melyik a tudásvagyon gyarapítását tekinti elsődleges feladatának.

Tudásvagyon.

Hol jön létre a társadalom igényének megfelelő tudásvagyon?

Elsősorban a gyermeknevelő családokban.

A tények tanúsága szerint, a következő nemzedék minősége elsősorban a családjában történik. A vérségi alapú családok gyorsan fogynak. A vagyoni, illetve jövedelmi alapú társadalmi tétegek azonban a gyakorlatban tovább élnek. Ez csak azért nem válik feltűnővé, mert a magas jövedelmű és magasan iskolázott családok aránya rohamosan nő. Az a jövedelmi rétegek esetében azért nem feltűnő, mert a rétegeket jövedelmi tizedekre osztja a statisztika. A fejlett társadalmakban az utóbbi száz év alatt az átlagjövedelem megsokszorozódott, de a tízedek közötti különbségek nőnek. Az osztálytársadalmakban a vagyonból származó jövedelmek elsősorban a vagyon nagyságától függtek. A munkabérek pedig az iskolázottsággal és a feladat politikai súlyával voltak arányosak. A diplomások jövedelme a betanult munkásokénak a többszöröse voltak.

A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a teljesítménytől függővé váltak. Az azonos képzettségű munkaerő jövedelme differenciálódott. A szakmunkások, kisvállalkozók legjobbjai a diplomások átlagkeresetének többszörös jövedelmet élvezhetnek. Ugyanakkor a diplomások leggyengébb néhány százaléka a szakmunkások átlagkeresetét sem éri el.

Ennek ellenére az iskolázottságot az iskolában végzett évekkel mérjük. A diplomások aránya ugyan száz év alatt közel százszorosára nőtt, de közöttük már vannak olyanok is, akik a jövedelmük alapján középréteg aljára szorultak. Ezért a család iskolázottsága önmagában nem jó mutató, mellé kell állítani a jövedelmét is. A diplomás anyák gyerekeinek nagy többsége diplomás lesz akkor is, ha szerény a jövedelmük, és a nagy jövedelmű, de nem iskolázott családok is megengedhetik, hogy a gyerekeik a legjobb iskolákban tanulhassanak.

A lakosság felső jövedelmi tizede mégis viszonylag zárt osztály, nem azért, amiért a tőkésosztály az volt, mert tőkét örökölt, hanem azért, mert magas képzettséget szerezhetett. A gyerekek várható jövedelme jobban függ a képzettségüktől, a tudásvagyonuktól, mint az örökölt vagyontól. Ma a várható jövedelem jobban függ a gyermekkoruk családi környezetétől, iskolájuk minőségétől, mint az örökölt vagyontól. A szülők gyermekeik jövőjét jobban segítik azok minőségi nevelésével, oktatásával, mint a rájuk hagyott vagyonnal. Még nem láttam olyan statisztikát, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a gyerekek mennyi fizikai és mennyi tudásvagyont örökölnek. Megérésem szerint egyre csökken az örökölt fizikai, és egyre nő a szellemi vagyon aránya.

Azonban még ott sem tartunk, hogy módszerünk volna a szellemi vagyon, a felnevelt gyerekek munkaerejének az értékét megmutató vagyon mérésére. Ezt a munkaképes korúvá válás idejéig történt ráfordítások összegével lehet mérni. A felnevelés költsége a család egy tagjára jutó jövedelemmel arányos. Az átlagjövedelem tízszereséből élő családban a gyermeknevelésre fordított kiadás az átlag tízszerese. Ez a legszegényebb tizedbe tartozó családok esetében lehet az átlag harmada. Az ilyen adatok ismerete után nyilvánvalóvá válna, hogy a gyermeknevelés ráfordítása elsősorban nem a gyermekek számától, hanem a család jövedelmétől függ.

A közelmúltban találkoztam a négy éves korú gyerekek szókincsének amerikai felmérésével. Kiderült, hogy a felső tizedben nevelt gyerekek szókincse ötször nagyobb, mint az alsó tizedben nevelteké. Előtte eszembe sem jutott, hogy mennyire találó kifejezés a szókincs, vagyis mennyire indokolt az általunk használt szavak mennyiségét kincsnek minősíteni. Ebből a felmérésből kiderül, hogy a négyéves gyerekek szókincse egész életükre kiható kincs, szellemi vagyon. Másképpen működik azoknak az agya, akik nagyon korán sok szót használnak, mind azoké, akik nagyon keveset.

Abból, hogy milyen családi légkörben nőnek fel a gyerekek, nagyon függ, milyen értékes állampolgárok válnak belőlük. Ennek ellenre a társadalom a szülők gyermeknevelését a darabszámuk alapján támogatja. Teszi ezt annak ellenére, hogy a felső tized az átlagosnál sokkal értékesebb munkaerőt termel, az alsó ezred pedig olyanokat, akikről a társadalomnak kell gondoskodni. Ezekkel kevesebbet ad a társadalomnak, mint amennyibe majd az eltartásuk kerül.

Számomra sokáig a közgazdasági abszurdumot az önköltségi faárak jelentették. 1950-ben a gazdasági élet irányításának első embere, a miniszterelnök helyettes, Gerő Ernő adta ki a feladatolt, tájékoztassuk mi az oka annak, hogy a magyar erdészet nagyon kevés bútoripari rönköt termel. Kiderült, hogy a szovjet mintára az erdőgazdaságok is önköltségi árakon működtek. Minden választéknak az ára, a tuskótól a hámozási rönkig az átlagos ráfordítás volt. Mivel a tuskót nehéz volt tűzifává felhasogatni, az drága volt. A rönknek azonban elég volt a két végét láncfűrésszel levágni, az volt a legolcsóbb, annak ellenére, hogy a világpiacon ára százszoros volt. Ezért aztán a kertekben kivágott diófa törzsét sem adták el, hanem eltüzelték. A bútoripar pedig százszoros áron importálta a számára szükséges rönköt.

Számomra évtizedeken keresztül ez volt az emberi butaság illusztrációja. Csak a családi pótlék vizsgálat hívta fel a figyelmemet, hogy a gyermeknevelés társadalmi támogatása ennél ezerszer fontosabb, mégis azonos a módszere, mint a bolsevik rendszerben a fakitermelésé. Pedig a gyermekvállalás társadalmi szabályozását minden politikai és gazdasági módszernél fontosabbnak tartom. Ezért írom le rendszeresen a jóslatomat.

Ha a családok felső harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó, és fordítva az alsó csak annyit, mint a felső, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk annál, amit akár a legjobb politikai vezetés elérhet.

Állításom adatokkal ugyan nem tudom bizonyítani, mert nincsenek adatok. A kormányok egyike sem hajlandó felmérni, hogy milyen életpálya várható a családok felső harmadban, és milyen az alsó harmadban született gyerekek esetében. Még arra sem lehet adatot találni, hogy a gyerekek hány százaléka születik az alsó harmadban, vagy éppen a tejesen reménytelen alsó tizedben. Viszonylag tragikusan sok. Pedig nincs fontosabb társadalmi feladat, mint a következő generáció felnevelése. Ennek csak egyik, a mennyiségi fele volt, amit a túlszaporodó Kína megoldott. Ne szülessen több gyermek, mint amennyi a létszám szinten tartásához szükséges. Ez azonban a társadalom demográfiai feladatának az első, a kisebbik fele. Ennek technikai feltétele a fogamzásgátlás megoldása, de csak az első, és nem a fontosabb. Erre erőszak alkalmazása nélkül is csak a puritán társadalmak lehetnek képesek, de azok is csak akkor, ha már képzettek és gazdagok. Ha nem, akkor csak kemény politikai diktatúrával lehet azt megvalósítani. Ez is azt bizonyítja, hogy a felzárkózó társadalmak számára a politikai diktatúra az eredményhez vezető út.

Öregkori ellátás.

A túlnépesedés megállítása ugyan a gyors társadalmi fejlődés elsődleges feltétele, de ennél is fontosabb, a következő generáció minőségének javítása. Ez csak ott lehet eredményes, ahol a gyermeknevelés nemcsak a szülők, de a társadalomnak is elsődleges feladata. A társadalom számára azonban nem elég a születések számának a korlátozása, hanem még fontosabb a felnevelésük minőségének optimalizálása. Ezt csak azzal lehet megoldani, ha az öregkori ellátás nagysága a gyermeknevelés minősége alapján történik.

A világon általános gyermeknevelési támogatás teljesen hibás, mert nem a felnevelés minőségét, hanem a felnevelt gyermekek számának növelését támogatja. Ez csak ott nem ellentétes a társadalom érekével, ahol a lakosság létszámának szinten tartása még a bölcsen szelektált bevándorlással sem biztosítható. Ettől a nagyon kivételes helyzettől eltekintve, nem a születések száma, hanem a felnevelés minősége az elsődleges érdek.

A jövedelemarányos nyugdíjalapképzés legfeljebb a szűk, rövidlátó költségvetési egyensúly szempontját szolgálhatja, vagyis adózási forma. Ami ráadásul mesterséges értékpapír keresletet teremt, ezzel a tőkebefektetők érdekének felel meg. Még senki sem mutatott rá arra, hogy a nyugdíjalapok tulajdonképpen a tőzsdei árakat emelő keresletet teremtenek.

A társadalmi érdeket azonban csak az olyan öregkori ellátás szolgálná, amelyik a szülőket nem a több, hanem a jobban felnevelt gyerekek vállalására ösztönzi. Az egyetlen sikeresen felnevelt gyermek is nagy társadalmi érdek, viszont akikből nem válik keresett munkaerő, a társadalom számára teher, annál nagyobb minél többen vannak.

(Ide kívánkozik az anyag, amit a kínai gyermekvállalási szabályozásról írtam.)

A jelenkori társadalom oktatási rendszere.

Az osztálytársadalmakban csak két foglalkoztatási területen volt szűk a minőségi kínálat. A művészetekben és a hívatásos sportban, azaz a cirkuszban. Minden más területen több és jobb volt a munkaerő kínálata annál, amekkora a társadalomnak igénye volt. Ezért csak ezen a két területen volt jellemző a képességhez igazodó képzés. Erre a két szakmára csak azokat tanították, akinek arra veleszületett képességük volt. Csak ebben a két szakmában volt a teljesítményhez igazodó anyagi és erkölcsi elismerés. Csak az a két szakma volt, ahol a legjobban nagyon jól kerestek, a szakma nagy többsége azonban még a fizikai munkát végzők keresetét sem érte el. Ez ugyan éppen a legnagyobbak esetében azért nem mindig volt jellemző, mert a vevők, a piac még nem értette meg a zseniket, akik a koruk előtt jártak. A művészetekben utólag azonban kiderült, az utókor ugyanis előbb-utóbb utolértre a korukat megelőzőket. Elég a műkereskedelmi árakat megnézni, a múlt zsenijeinek a műveinek ára a jelenkori átlagnak a milliószorosát is meghaladja. A művészetet választottak többségének a jövedelme azonban a szakmunkások jövedelmét sem éri el.

Ez jellemző a sportolókra is, de az esetükben a teljesítmény megbízhatóbban mérhető. A jelenkor kommunikációs eredményeinek köszönhetően, a sportok legjobbjai világhírű személyek, és a legjobbak mesés jövedelmet élveznek. Ezzel szemben a sportot űzők nagy többsége nem keres, inkább fizet érte.

A tudományos és technikai forradalom azonban egyre több szakmában a zseniket éppen úgy megfizeti, mint a művészetekben és a sportokban, ugyanakkor a tehetségtelen diplomások jelentős hányada még szakmunkás keresethez sem jut.

Ezért minden szakmára való felkészítésnek, képzésnek igazodni kell ahhoz, ami a művészek és a sportolók esetében korábban is jellemző volt.

Mindenkit arra kell képezni, amire jók az adottságai. Minél tehetségesebbek annál jobb tanárokra kell a képzésüket bízni. Vagyis az oktatóikat is a tanítványok képességéhez kell igazítani. A sportok és a művészetek zseniális tanulót a zseniális tanárok képesek kibontakoztatni. Ennek megfelelően, a zseniket képző tanárokat a zsenikéhez hasonló jövedelemben kell részesíteni.

A világ legjobb labdarúgó csapatához olyan vezető edzőt kell szerződtetni, akit a játékosok jövedelméhez igazodó szintű jövedelmet élvez.

Világ legtehetségesebb teniszezőivel való foglalkozásra a korábbi világbajnokok, vagy a korábbi világbajnokokat kinevelők lehetnek alkalmasak. Ezeket is ennek megfelelően kell megfizetni.

Nemcsak Magyarország, de minden kevésbé fejlett ország is képes világszínvonalon képezni a sportolókat. A művészeket már nem annyira, de még azokat is jobban. Az oktatási rendszerük azonban éppen a legfontosabb szakterületeken, az alap- és középszinten messze lemarad. Az alsó szinten szinte nincs képességfeltárás, de még a többséget középszinten is képességüktől függetlenül, vegyes képességű tanulócsoportokban oktatják. Kivételt néhány elit középiskola jelent, de még azok között is ritka, ami az azonos képességeket azonos szinten oktatja.

Szinte figyelmet sem kap a távol-keleti országok nagyon sikeres oktatási rendszere, amelyikek folyamatosan minél homogénebb képességű tanulócsoportokat képeznek. Szingapúrban például az érettségit a városállam legjobbjai szakmákként egyetlen osztályban érik el. Ezek diákjait az állam külföldön tanítatja tovább, és a világ legjobb egyetemei versengnek ezekért.

Magyarországon is ezt a módszert kellene alkalmazni. A fővárosban és a megyékben minden szakterület tehetségeit egyetlen osztályba kellene gyűjteni.

De nemcsak a legtehetségesebbeket, hanem minden osztályt folyamosan kellene homogén képességűvé alakítani. A leggyengébbeket is. Mert csak azonos képességű tanulócsoportok számára lehet hozzájuk igazított módszerrel oktatni.

A közművek ne legyenek nyereségorientált vállalatok.

A tőkés közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a nyereségorientált közművek nem a közt, a társadalmi érdeket szolgálják, hanem a saját nyereségüket maximalizálják. Ez azonban nemcsak nem azonos a társadalom érdekével, hanem ellentétes azzal.

Ezzel a problémával harminc éve az Egyesült Államokban, Vermontban találkoztam. Ott már akkor az árammérőkön mindig jelen volt a fogyasztás akkor éppen érvényes ára. Tehát nem éjjeli áram volt, hanem jelezte az árammérő az akkor éppen érvényes árat. Ezt a fogyasztók figyelemmel kísérték, és bizonyos fogyasztásukat akkor kapcsolták be, amikor olcsóbb volt.

Ezzel azonban a szolgáltató nyereségérdeke sérült, hiszen az a maximális árbevételben volt érdekelt. A zseniális megoldás mégis lassan terjedt, mert a szolgáltatók nem voltak érdekeltek az olcsóbb tarifában. Mára azonban általánossá vált azzal, hogy külön vállaltok alakultak arra, hogy ők bizonyos havi összegért vállalják az energiafogyasztásuk árának mérséklését. Vagyis a fogyasztó és a szoláltató közé a kereskedő ékelődött. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A fogyasztói csúcsok jelentősen csökkentek. Ezzel a csúcsra járató, drágán termelő erőművek létesítési igénye lecsökkent.

Nálunk ilyen fogyasztói szerződések csak a nagy fogyasztókkal kötnek.

Gyermekkori mániám az alföldi homokok öntözése is olcsón megoldható lenne azzal, ha a vizet az önözendő területnél magasabb tárolókban pumpálnák nemcsak éjjeli, de nappal is a hálózatból nem fogyasztott árammal. Ez a mai technikával könnyen megoldható olyan módon, hogy a szivattyúkat nem a fogyasztó, hanem az áramszolgáltató kapcsolja be és ki.

Összefoglalás.

Minél fejlettebb a társadalom, abban annál nagyobb hányadát jelentik a szolgáltatások. Ebben a már jelenleg is óriási szektorban a profitérdekeltség ugyan nem egyeztethető össze a társadalmi érdekkel, ezért nem szabad a nyereségorientált vállalkozásokra bízni. Ugyanakkor a hatékonyságuk sokkal fontosabb annál, hogy annak méréséről lemondjunk. A gyermeknevelés, az oktatás, az öregkori ellátás, sokkal fontosabb ágazatok annál, hogy az eredményességük méréséről lemondhatunk. A működésük hatékonyságának mérése alapvető társadalmi feladat.

Ezzel szemben a valóság, hogy a szolgáltatások többségének a hatékonyságát nem mérjük, közigazgatási feladatnak tekintjük, a közműveket pedig nyereségorientált vállaltok formájában működtetjük.