Gondolatok a magyar polgárosodásról

Kopátsy Sándor                 PH                   2015 03 06

Gondolatok a magyar polgárosodásról

A történészek a nyugat-európai polgárságot úgy kezelik, mint a Római Birodalom városi polgárainak utódjait. Ennek alapja az, hogy Európa nyugati felén a Római Birodalom urbanizációja, megfogyva, de átélte a sötét középkort. Ezért történhetett meg, hogy feudális társadalomban végig sokkal több volt a polgár, mint földesúr. Ott olyan volt a feudális társadalom, amiben a földesurak aránya egyetlen százalék körül mozgott, de hatszor annyi volt a városi polgárság, és fennmaradt a városok önkormányzata. Ezzel szemben Európa közepén, mindenekelőtt a Kárpát Medencében a városokból csak a romok maradtak meg. Az alföldi sztyeppére érkező hunok, avarok és magyarok itt nem találhattak városokat, nem találkozhattak polgárokkal. Ennek következtében itt a feudális társadalomra áttérő poroszok, lengyelek és magyarok csak polgárság nélküli feudális társadalmat alakíthattak ki. Ezt a tényt első királyunk sokkal jobban tudomásul vette, mind a magyar történészek. Az államalakításunk politikai feltételeit részletesen tárgyalják, az urbanizáció és a polgárság hiányáról említést sem tettek. Ezt a hiányosságot először a háború utáni marxista történészek ismerték fel, de az utódaik máig sem vették ezt a tényt komolyan.

Arra sem gondolt senki, hogy a városi lakosság miért maradhatott jobban Nyugat-Európában, mint akár a mediterrán térségben, akár a tengertől távoli Közép-Európában. A telet alig ismerő mediterrán városok lakossága jó ezer évre a korábbi tört részére zsugorodott, mert a Közel-Keletről és szak-Afrikából behozott kórokozókat nem pusztították el a téli fagyok. Európa déli és nyugati felén a sötét középkorban urbanizáció csak ott lehetett, ahol a tél elpusztította a kórokozókat.

Ezért a nyugat-európai városok viszonylag jól túlélték a sötét középkort. A túlélésük másik oka, hogy ezek a városok kereskedő városok voltak. Velük szemben a közép-európai római városok elsősorban katonai és közigazgatási feladatokat láttak el. Ezek pedig a Birodalommal megszűntek.

A középkori városok azonban még ott sem tudták megőrizni a lakosságukat, ahol nem volt katasztrofális a halandóság, ami mindenütt meghaladta az ott szültettek számát, tehát a sok évszázad során a vidéki betelepülők utódai között elfogyott az eredeti római polgári réteg. Európa északnyugati felén nem pusztult ki teljesen a Római Birodalomtól örökölt polgárság, ahogyan ez Európa keleti felében, ahol kihalt a távolsági kereskedelem, mivel nem voltak tengeri kikötők. Ezt különösen hangsúlyozni kellene a Kárpát Medence történetében.

Európa nyugati felében az urbanizáció ugyan lassan, de egyre gyorsulva növekedett annak ellenére, hogy a népessége soha nem volt képes születésekkel pótolni a halálozást.

A Kárpát Medence területén, egészen a 16. századig alig volt polgárság, abban pedig ritkaságnak számított a magyar. Ekkor azonban megindult egy nagyon gyors, Nyugat-Európában alig ismert formája a polgárosodásnak. Az Oszmán Hódoltságon megszűnt a jobbágyság, a falvakban élő jobbágyok szabadon költöző, kereskedő, ingatlant vásárolható, a szultánok tulajdonában lévő földbérlő parasztok lettek. Ezek gyorsan áttelelni és adót fizetni nagy parasztvárosokba költöztek össze. A korábbi jobbágy városban élő polgár lett annak ellenére, hogy a tanyáján, a bérletén továbbra is földművelő paraszt maradt.

Erre a polgárosodásra nemcsak a politikai elit, de történészek sem figyeltek fel. Ezt tárta fel a 20. század második felében Erdei Ferenc. A magyar etnikumon belül egészen a jobbágyfelszabadításig, csak ilyen parasztpolgárok voltak, akik a tanyákon földműveseként éltek, de télre a városba költöztek, ahol a városok polgárai voltak. Ezt látták csodálkozva a Nyugatról érkező protestáns térítők, akik az alföldi városokat óriás falvaknak látták. Ezek a nyáron tanyás, télen városi parasztpolgárok élvezhették a vallásszabadságot, és többségük gyorsan valamelyik protestáns egyház híve lett.

Sokáig nem értettem, hogyan lehetett gyorsan protestáns a magyar etnikum többsége. Egyszerűen azért, mert nem volt földesuruk, akinek a vallását követni kellett. A földesuruk a szultán volt, aki közömbös volt a bérlők vallásával szemben.

A magyar nép történetének, karakterének megértéséhez a kulcs ez a parasztpolgárság lett. Ebben voltak a magyar polgárok egészen mások, mint a nyugat-európaiak.

A 60-as évek fiatal marxista történészei vették először tudomásul, hogy a magyar etnikumon belül a hódoltság előtt, vagyis a középkorban, nem volt polgárság. Amíg a nyugat-európai népek 1 százaléka volt nemes, 6 százaléka városi polgár, a magyar etnikumnak 6-8 százaléka volt nemes, és nem volt polgársága. Magyarországon polgárok csak nyugati népek befogadottjai voltak, de azok is viszonylag kevesen és izoláltan a garantált jogaikkal éltek, és nem érték el az ország lakosságának néhány százalékát. Nagyon hasznos volna a magyar történelemnek olyan feltárása, ami nemcsak a nagyon vegyes lakosságú magyar állam történetét, hanem ezen belül kiemelten a magyar etnikumét is tárgyalná. A magyar történészek még ma is azt akarják elfogadtatni, hogy Magyarország története a magyar etnikum történetével azonosítható. Pedig Magyarország története csak Trianon után lett a magyar etnikum történelmével azonosítható.

Többségében magyar lakosú városok egészen a vasúthálózat kialakulásáig csak az Oszmán Hódoltságban voltak. Csak a vasúthálózat kiépülésétől kezdve nőtt az ország szinte minden térségében a városok magyar lakossága. Aki ebben kételkedik, vegye elő az 1847-es népszámlás adatit. Jelentős, magyar többségű városok szinte csak az Alföldön voltak. Ezek közül szinte csak Szabadka az egyetlen város, ahol 1847-ben a lakosság többsége magyar volt, és Jugoszláviához került.

A városok lakosságán belül a magyarok aránya a vasúthálózat kiépülésével párhuzamosan, 1920-ig rohamosan nőtt. Mindenekelőtt az ország nyugati felében, a Dunántúl és a Kisalföldön.

Az urbanizáció egészen az ipari forradalomig, még nagyon alacsony volt. A városi lakosság halandósága egészen a vasúthálózat és a városi infrastruktúra, a csatorna és az ivóvízhálózat kiépüléséig meghaladta a szültések számát. A növekedés forrása a vidéken élő parasztság volt. Ennek következtében a városok gyorsan a vidéki beköltözők etnikumához igazodtak. A vidék nyelvét még a más etnikumú városi polgárok is átvették.

A vidékkel való kereskedelmi kapcsolatnak, és a magyarság kezében tartott közigazgatásnak köszönhetően, az először a történelmünk folyamán jelentőssé vált az elmagyarosodás. Ezért vallom, hogy a vasúthálózat többet tett Magyarország gazdasági és etnikai egységének kialakítása érdekében, mint a soviniszta politika. Ugyan én is Széchenyit tartom a kor legnagyobb magyarjának, de annak érekében, hogy a Kárpát Medence gazdasági egységgé tehető, nála is többet tett Baross Gábor a Budapest centrumú vasúthálózat megépítésével.

Ebben a tekintetben sokáig csak azt hangsúlyoztam, hogy a vasútnak köszönhetően időben tizedére csökkent az országnak a Nyugathoz való távolsága. Azt csak jóval később ismertem fel, hogy a vasút előtt reménytelen volt a Kárpát Medencét gazdasági egységként kezelni. Ezt lényegében csak a kiegyezés után tehettük volna meg, ha a kisebbségek számára elfogadható kulturális és önkormányzati jogokat biztosítunk.

Elfelejtettem és is, hogy a vasút nemcsak a Nyugatoz való távolságot csökkentette tizedre, hanem az országon belül az egynapi járóföldet is tízszeresére növelte.

Széchenyi csak azt ismerte fel, hogy a Tisza szabályozása egyrészt ötmegyényi szántófölddel, azaz élettérrel növelte meg a magyarok lakta életteret, másrészt lehetővé tette a gabonának a nagyvárosokba, elsősorban Budapestre, Temesvárra, Szolnokra és Szegedre való összegyűjtését. A Baross Gábor által kialakított vasúthálózat azonban az ország minden városához tizednyi távolságra hozta a vidékét. A vasút előtt a holt áruk racionális mozgatási távolsága az egy napi járóföld, mintegy 10 kilométer volt. A vasút ennek a tízszeresét biztosította. A vasút előtt a belső anyagmozgatás csak a vízen volt hatékony. Erre először az döbbentett rá, mikor azt olvastam, hogy az ipari forradalom bölcsője azért lehetett Nagy Britannia és a Németalföld, mert ebben a két országban a lakosok 80 százaléka a vízi úthoz 30 kilométernél közelebb lakott. Ennek alapján fogalmazódott meg bennem, hogy a Kárpát Medence csak akkor lehetett volna először gazdasági egység, amikor kiépült a vasúthálózat. A vasútnak köszönhetően az ország lakosságának 90 százaléka került 30 kilométernél közelebb a vasútállomáshoz.

Sajnos, ahogyan létrejött a Kárpát Medence gazdasági és politikai egységnek technikai előfeltétele, éppen akkor durvult el a magyar nacionalizmus. A politikai elit, és a hatására a magyar közvélemény, az országot nemcsak gazdasági és politikai egységnek, hanem magyarnak is akarta látni. Ekkor vetődött fel a 30 millió magyar lakta ország ábrándja. Ahogyan a kisebbségekben felmerült a nagyobb nyelvi és kulturális autonómia igénye, az uralkodó magyar elit annál jobban erőltette a tejes magyar hegemóniát. Ez azért történhetett meg, mert a viszonylag gyenge magyar polgárság csak a városok önkormányzataiban volt úr, az ország politikai vezetése, még a polgári városok feletti hatalom is, az arisztokrácia és az úri középosztály kezében maradt.

Ezen az sem változtatott, hogy az ország kétharmadát elcsatolták, sőt ennek tejes revíziójának támogatása mögé állt a magyar közvélemény óriási többsége is. Az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának felszámolásához nem volt a magyar társadalomban elegendő erő. Az arisztokraták és az úri középosztály hatalmának megdöntéséhez elengedhetetlen volt a bolsevik megszállók nyomása. E nélkül nem tarthatnánk ott, ahol a rendszerváltás óta tartunk. Ezt ugyan én is kevésnek tartom, több maradt meg a magyar nacionalizmusból, mint amennyit szeretnék. Ugyanakkor belátom, hogy eddig sem juthattunk volna el önerőből. Ezért vagyok a magyar társadalom többségénél megbocsátóbb a bolsevik rendszerrel szemben. Nem tudom eldönteni, hogy mennyi kelet-európai brutalitás volt szükséges, mennyi az elégséges, és hogyan lehetett volna azt mérsékelni. Szerintem, a történelmi lehetőségek soha nem optimális arányban adódnak, azokkal úgy kell élni, ahogyan élhetünk velük.