1848. március 15.

Kopátsy Sándor               PH                   2015 03 14

1848. március 15.

167 éve nemzeti ünnepünk ez a nap. Ez sem volt elég arra, hogy a helyére tegyük. Senki sem merte vállalni, hogy ez a nap a történelmi helyzetünk félreértésének szimbóluma. Abban a hitben éltek a pesti magyar fiatalok, hogy csak a magyaroké a Kárpát Medence, itt minden jogunk megvan arra, hogy saját kedvünkre berendezkedjünk. Ez akkor az ébredő nemzeti öntudat irreális álma volt. Előbb ébredtünk, mint az ország nem magyar lakói. A Kárpát Medence egészét uralni akaró magyarság vágya robbant a budapesti magyar fiatalok szívében.

Amennyire természetes volt a korban ébredő nacionalizmus számára a nemzeti függetlenség minden mást megelőző rangja, annyira naivitás volt ezt az országban élő etnikumoknak alaptalannak tekinteni.

Az ország magyar etnikuma számára érthető, ha nem is vitathatatlan volt a Habsburg Osztrák Birodalomtól való függetlenség. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik számára ezer éve a nyugatosodásunk volt az elsődleges társadalmi cél. Annak érdekében ma is pozitívnek minősítem az osztrákokkal és a csehekkel közös birodalmat. Már az államalapítás idején jobb megoldásnak tartottam volna, a koronát nem a pápától, hanem a német-római császártól kérni, ahogyan tették ezt a csehek. Ők ennek a döntésüknek köszönhették, hogy kulturálisan germánok, vagyis nálunk mindig inkább nyugat-európaiak lehettek, hogy a társadalmi fejlődésben előttünk járhattak, és járnak ma is.

A Habsburg Császárság tagságával járó előnyöket történészeink utólag sem említik. Ahogyan a jelenünket, a múltunkat is abban az értékrendben látjuk, hogy az állam szuverenitása minden társadalmi érdeket megelőz. Ez egy nemzeti állam esetében még megengedhető, de mi, Trianon előtt soha nem voltunk nemzeti állam. Ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának a nagyobb felét soha nem tettük ki. Még akkor sem, amikor mi számoltunk. Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki az ország érdekét nem a magyar etnikum érdekével tette egyenlővé.

A márciusi fiatalok 12 pontja között semmi sem szerepelt, ami a kisebbségek érdekét érintette volna. Sőt a 12. Pont kimondja az Erdélyi Fejedelemséggel való uniót is, ami még a sok évszázados államalkotó joggal rendelkező szászok megkérdezését is figyelmen kívül hagyja. Horvátország megkérdezését sem említi, holott az jogi tekintetben csak a közös király jogán része az országnak. A közvélemény is tudhatta, hogy önállósulási törekvésüket Bécs is támogatja.

A márciusi 12 pont legfeljebb egy nemzeti állam kívánságlistája lehet, nem egy soknemzetiségű államé. Számomra 1848. március 15. világos bizonyítéka annak, hogy a magyarság semmit nem értett meg abból, hogy a 19. század gyorsan terjedő követelménye a nemzeti államok megalakulása. A soknemzetiségű Magyarországnak csak akkor maradhatott esélye az egész Kárpát Medencét birtokló országra, ha azon belül Horvátország, Erdély és a Felvidék önkormányzatként működhet.

Azt, hogy ezt Bécs világosan látta, nagyon hamar igazolódott, amikor Horvátország önálló örökös tartománnyá válását támogatta. Azt máig nem értjük meg, hogy Jellasics ugyanazt akarta Horvátország számára, amit Kossuth Magyarországnak, nagyobb nemzeti önállóságot.

Az, hogy a császári udvar felismerte a nagyobb nemzeti etnikumok önállósága a Monarchia fennmaradásának egyetlen feltétele, közismert volt. Alig egy évvel később, 1849 áprilisában, Olmützben, pedig bebizonyosodott. Ferenc József a tizenéves fiatal császár számára, a Bécsi Forradalom elől oda menekült Kancellária, egy modernizált Habsburg Monarchia alkotmányát dolgozta ki, amit a császár ott alá is írt. Ez a reform döntően a Magyar Királyságot érintette.

Az új alkotmányban fenntartották az Erdélyi Fejedelemséget, tehát megtagadták a 12. márciusi pontot. Ők világosan látták, hogy az etnikailag még az ország egészénél is etnikailag tagoltabb Erdély csak az ott élő három legnagyobb etnikumnak, a magyarnak, a germánnak és a románnak közös állama lehet. Erdély elvesztéséért felelős elsősorban az unió kimondása volt

Kimondták Horvátország önállóságát. Tehát teljesítették Jellasics követelését. Ez nyílt szembenállást jelentett a Szabadságharc eredeti céljával.

Temesvár székhellyel Szerb Vajdaságot hoztak létre. Ennek a döntésnek nem voltak történelmi előzménye.

Ha valamit súlyos bűn volt elhallgatni az ország, elsősorban a magyar közvélemény előtt, akkor az Olmützi Alkotmány az. Ez ugyanis közismert volt mind Erdélyben, mind Horvátországban, mind a tervezett Szerb vajdaságban. Mi azzal bolondítjuk máig is a magyar közvéleményt, hogy az ország trianoni felosztásával 1914-ben sem kellett számítani. Pedig ez csak a magyar közvéleményt érhette váratlanul.

Trianon óta tény, hogy annak megelőzését csak az Olmützi Alkotmány végrehajtása jelenthette volna. Minden ennél nagyobb revízió ugyanis irreális volt. Ez azonban azt jelentette volna, hogy Magyarország magyar lakosságának szinte egésze a saját országában maradhat. Amennyiben az Erdélyi Fejedelemséget a magyarok, a germánok és az ott élő románok közös országának tekintjük, az önálló Erdélyi Fejedelemségben a magyarság államalkotó nép marad. Horvátországban és a Szerb Vajdaságban viszont kevés magyar élt.

Azt, hogy a szlovák többségű Felvidéket Magyarország részének tekintette az Olmützi Alkotmány, azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar még a Szabadságharc alatt is jobban bízott a magyarokban, mint a csehekben.

Megmagyarázhatatlan politikai és történészi bűnnek tartom, hogy a Trianon feletti közel száz éve tartó kesergésünk során fel sem vetette a hatalom, és az azt szolgáló történész szakma, hogy mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmány életbe lép.

Azt is elhallgatjuk, hogy az Olmützi Alkotmány ismeretében kereste meg a kor három legnagyobb magyarja, Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József a császári hadak parancsnokát, Widischgaetz herceget, hogy a vesztésre álló Szabadságharc befejezéséről tárgyaljanak.

Tudom, hogy nem sok értelme van az olyan felvetésnek: Mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmányt végrehajtják. Arról mégsem lehet vita, hogy sokkal könnyebb helyzetben lehettünk volna Trianonban, és még inkább a két háború között, ha megelégszünk olyan revízióval, ami az Olmützi alkotmányban rögzített állapot helyreállítását jelentette volna.