Mire költ sokat az Egyesült Államok?

Kopátsy Sándor                 PG                 2015 03 16

Mire költ sokat az Egyesült Államok?

A válasz egyszerű. A hadseregre és az egészségügyre.

Ami a hadseregre költött erőforrásokat illeti.

Ezért Európa csak hálás lehet. A két világháború azért dőlhetett el a demokráciák javára, mert az Egyesült Államok a demokráciák mögé, majd mellé állt. Az első világháborúban ennek ugyan nem volt fontos szerepe, mert ennek hatására csak a háború előtti világpolitikai viszonyok stabilizálódtak a gyarmattartók javára. Ezzel a már akkor idejét múlt társadalmi viszonyok szilárdultak meg. A tőkés osztálytársadalmak működésének hatásfoka azonban csökkent.

A gazdasági világvállság azonban éppen a legegészségesebb tőkés országban volt a leglátványosabb. Ennek ellenére a kilábolás is szinte csak ott indult meg a helyes úton. A New Deal volt az első sikeres útkeresés a tőkés társadalom békés átalakulására. Ott ismerték fel, hogy a foglalkoztatás a megoldás felé vezető első lépés. Az is helyesnek bizonyult, hogy a foglalkoztatást nem a piaci, a vállalkozási szektorban, hanem az infrastruktúra fejlesztésében oldották meg. Helyesen ismerték fel, hogy a viszonylag ritkán lakott országban a közúti hálózat korszerűsítése a legfontosabb feladat.

Nyomát ugyan nem találtam, de tudom, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan belső munkamegosztást, olyan belföldi szállítási rendszert kíván, ami a leginkább alkalmas az alvállalkozókkal történő együttműködésre. Amíg az ipari forradalom a vasútállomások közötti szállítást oldotta meg, a tudományos és technikai forradalom közúri szállítás a gyártótól a felhasználóig történő szállítást követeli meg.

Az Egyesült Államokban az autópályák hálózatának kiépítése során a katonai szempontok fel sem merültek. A náci Németország az autópálya hálózatát ugyan elsősorban a hadsereg igényének kielégítésére szánta, de a háború utáni felemelkedését az országon belül kiépült autóhálózatnak köszönheti.

A fejlett közúti szállítási hálózat kiépítése a Szovjetunió számára lett volna a legfontosabb. Ezt azért nem ismerték fel, mert a bolsevik gazdaságpolitika még a vasútra, és a komplex kombinátokra épült, nem a nagyon fejlett belföldi munkamegosztásra.

Az ipari forradalom olyan technikai alapra épült, amiben minimális a munkamegosztása, a komplex nagy gyárak lehetőleg minden munkát maguk végeznek. Ezt még a 20. század első felének autógyárai is jól jellemezték. A kohászattól a kárpitozásig minden a gyár területén történt. Ezzel szemben a jelenlegi autógyárak több tízezer beszállítóval dolgoznak, a gyárban szinte csak az új típusok fejlesztése és a kívülről megrendelt elemek összeszerelése történik. A piacra kerülő gépkocsik összeszerelése 12-18 óra munkát igényel. A termelés hatékonysága az új gyártmányok minőségétől, és a sok ezer beszállító munkájától függ. A beszállított elemek nagy többsége órákon belül beépítésre kerül. Ez a gyártási mód csak a fejlett közúti szállítás mellett lehet hatékony.

Ezt jól jellemzi a tény, hogy a leghatékonyabb autógyárak nem ott működnek, ahol a legdrágább a munkaerő. A termelés hatékonysága szempontjából a környezet fejletsége az elsődleges. A gépkocsiba fektetett költség kilenctizede a besszállítóknál és a besszállításnál jelentkezik.

A jelenlegi tudományos és technikai bázist a 15-25 milliós térségek jelentik, ahol szinte minden megtalálható a tudományos és gazdasági igények szempontjából. Ezeken belül kell létrehozni a teljes infrastrukturális hálózatot. Számomra ennek a tipikus európai példája volt a Ruhr-vidék. Egy ilyen egységek kialakítása folyik Kínában. Ahol a lakosság, mindenekelőtt a munkaerő mozgatását kötött pályákon, az áruk mozgatását pedig közúton kívánják megvalósítani.

Még a tervhivatali éveim alatt ilyen térségnek tekintettem a Bruno – Bécs – Pozsony – Budapest térséget. Ez lehetne Közép-Európa szíve. A magyarság ezer éves vágyának, a nyugat-európai társadalommá válásnak sokkal fontosabb feltétele a csehekkel és osztrákokkal való kulturális és gazdasági kapcsolatunk, mint a Kárpát-Medencében élő etnikumokkal.

Az Egyesült Államok második világháborús szerepe sokkal pozitívebb volt. Roosevelt a második világháborúban örült, hogy a gyarmatbirodalmakat hogyan leckézteti meg a náci Németország és a császári Japán. Szerencsére, ezt egyik ország vezetése sem értette meg. A két diktatúrának nem az Egyesült Államok volt az ellenfele, hanem a gyarmattartók. Roosevelt háborús céljának tekintette a gyarmatok felszabadítását. Ebben közelebb állt Sztálinhoz, mint Churchillhez.

Az Egyesült Államok világpolitikai koncepciója a háború végén, a Jaltai Egyezményben teljesedett ki. A nyugati történészek ebben az egyezményben Roosevelt hibájának tartják, hogy Churchill elvárásaival szemben Sztálinnak kedvezett. Ezzel engedte meg a Szovjetuniónak, hogy az imperializmus és az erejét meghaladó fegyverkezés zsákutcájában sétáljon bele. Még egyetlen történész sem vetette fel a gondolatot:

Hogyan alakulnak a világpolitikai események, ha a Szovjetunió nem kapja meg a balti országokat és Lengyelország keleti felét, valamint a közép-európai és a balkáni államok feletti felügyeletet, közte Németország keleti harmadát?

Európa országai nem tekintik létüket fenyegető imperialistának a Szovjetuniót, a baloldali pártjaik pedig ügyük védelmezőjét láthatják benne.

A Szovjetunió nem érezheti magát szuperhatalomnak. Aligha foghat egy az erejét meghaladó fegyverkezési versenybe.

Németország és Japán nem menekül az Egyesült Államok védelme alá, és nem válik a háborús ellenfelei hűséges szövetségesévé. Fel sem merülhet egy NATO létrejötte.

A hidegháború nélkül nincs fegyverkezési verseny, tehát nem robban össze a Szovjetunió.

Vagyis egészen más úton zajlik a világ, és különösen azon belül a Nyugat története.

Az Egyesült Államok nagy szolgálatot tett a társadalmi fejlődésnek azzal, hogy a demokráciákat közös táborba szervezete, a Szovjetuniót pedig önpusztító fegyverkezési versenybe csábította.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami felmérte volna, hogy a tudományos és technikai forradalom vívmányaira épült társadalmak számára mekkora költséget kell fegyverkezésre fordítani. Minden bizonnyal a jövedelem sokkal kisebb hányadát, mint az osztálytársadalmak hatezer éves történelme során. Az utóbbiak békeidőben is a nemzeti jövedelmük tizedénél többet költöttek fegyverkezésre. Ha ennek a költségét úgy számoljuk, hogy a kötelező katonai szolgálat ideje is költségráfordítás, még a tized is kevésnek tűnik. A háborúk által okozott károk, járványok ezen az arányon felül jelentkeznek.

Az OECD országok a második világháború óta, a hidegháborúban is csupán a nemzeti jövedelmük 2-3 százalékát fordították fegyverkezésre. Az Egyesült Államok ennek közel háromszorosát. A fejlett országok közül viszonylag sokat csak Izrael és Dél-Korea költött. Kína jövedelméhez viszonyítva annyit, mint az Egyesült Államok. A Szovjetunió azonban a jövedelméhez viszonyítva 25-30 százalékot. Ezért hangsúlyozom, hogy a Szovjetunió ma is áll, ha a jövedelméhez viszonyítva csak annyit fegyverkezik, mint a nyugat-európai demokráciák, vagy annyit, mint az Egyesült Államok.

Ha a gazdaságát olyan mértékben piacosítja, mint 1990 óta Kína teszi, a Nyugatnál gyorsabban fejlődhetett volna, vagyis közelebb állna a fejlettek színvonalához. Ezt az állítást bizonyítja Dél-Korea és Tajvan, ez a két ország a katonai diktatúra ideje alatt is gyorsabban növekedett, mint a fejlett Nyugat-Európa. Vagyis a felzárkózáshoz a politikai demokrácia egyáltalán nem követelmény, sőt felzárkózni csak a politikai diktatúráknak sikerült, de ezek közül csak azoknak, amelyek a gazdaságot piacosítva működtették.

Az Egyesült Államok a hidegháború alatt a nemzeti jövedelméből az indokoltnál mintegy 3-4 százalékával többet költött fegyverkezésre. Ennek volt köszönhető a Szovjetunió összeomlása.

Ami az egészségügyi kiadások nagyságát illeti.

Az előzőkben azt láthattuk, hogy a jelenkori fejlett társadalmak katonai kiadási az osztálytársadalmakra jellemzőnek a tört észére csökkentek. Ennek ellenére is az indokoltnál sokkal nagyobbak az indokoltnál. A történelmünk során a fejlettek soha nem voltak akkora fölényben, mint jelenleg. Ezzel szemben sokszorosára nőttek az egészségügyre, az oktatásra, az öregek ellátására, a gyereknevelés támogatására fordított kiadások. Ma ezek jelentik a költségvetési kiadások nagy többségét, ezek aránya egyre növekszik.

Az Egyesült Államok egészségügyi kiadása aránylag nagyon magas. 1980-ban még Németországgal azonos szinten, 9 százalékon volt. Az OECD országoké pedig a 7 százalék alatt. ezzel szemben az óta az Egyesült Államoké minden fejlett országénál sokkal gyorsabban emelkedett 17 százalékra. E közben a fejlettek kiadása 9-11 százalékra nőtt. Ez a nagy különbség azonban nem eredményezett jobb egészségügyi állapotot. A legtöbb fejlett ország egészségügyi mutatója jobb, mint az Egyesült Államoké. Egyértelműen kiderült, hogy az egészségügy piacosítása értelmetlen, mert a piacosított egészségügy drága, és rosszabb hatékonyságú.