Az agyunk adja a magyarázatot.

Kopátsy Sándor                 EE                   2014-02-14

Az agyunk adja a magyarázatot.

Az ember viselkedését csak azon az alapon lehet megérteni, hogy abban különbözik minden fennmaradt elődjétől, hogy rendkívül fejlett agya van. Ez tette lehetővé, hogy életének eddigi alakulását nem lehet azzal magyarázni, amivel Darwin a fajok fejlődését megfejtette. Megmutatta, hogy a fajok a génjeik mutációival és azoknak a környezet igényeihez történő szelekciójával alkalmazkodtak. Ez az alkalmazkodási mód azonban csak akkor működik, ha ezt a megváltozott természeti környezet kikényszeríti. Darwin sem vette észre, hogy változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés, hiszen a faj viszonylag gyorsan idomul a környezetéhez. Ha ez megtörtént, a szelekció kiirt minden olyan mutációt, ami nem felel meg a változatlan természeti környezetnek. A szelekció őrködik azon, hogy a természeti környezethez nem illő mutációk kipusztuljanak. Változatlan környezetben tehát áll a biológiai óra.

Ebből következően, aki a világűrben az élet nyomait keresi, annak nem elég azt keresni, hogy hol vannak a földi élethez hasonló életkörülmények, hanem olyan bolygót kell keresni, aminek a történetében a mi földünkhöz hasonló változások történtek. Ennek kereséséhez azonban nincsenek eszközeink. A bolygók történetének feltárása egyelőre reménytelen.

Darwinnak eszébe sem jutott, hogy az emberi faj történetét magyarázza. Pedig fajunk élete nagyon rövid idő, mintegy százezer év alatt óriási változáson ment keresztül, amihez hasonlót a fajok története nem ismer. Ősszüleink és Darwin élete között nagyobb különbség keletkezett, mint a fajfejlődésben valaha. Azóta még sokkal gyorsabb fejlődésnek lehetünk tanúi. Erre a fergeteges változásra nem ad magyarázatot a mutáció és szelekció.

Fajunkra életének magyarázatához egészen más törvényeket kell megismerni.

Az ember és az állat között nagyobb különbség, fejlettségi ugrás van, mint amire a fajfejlődés magyarázatot adhat. Nagyon izgalmas volna biológiai elődeink nagyobb ismerete. Nem reménytelen, hogy a tudomány ezekről is feltárhat többet. Számomra az a fontos ismeret, hogy kihaltak, az ember pedig példátlan sikert arat. A leander-völgyi ember közel 400 ezer éven keresztül élt, de az emberéhez hasonlítható fejlődésnek a nyomai sem találhatók. Mivel a leander-völgyi ember több százezer év alatt sem ért el jelentős eredményt, a homo sapiens pedig százezer év alatt csodát produkált, a kis DNS különbség is minőségi ugrást jelentett, titokzatos ennek a genetikai kulcsa, amitől az ember képessé vált arra, hogy minden természeti környezethez az eszével igazodott.

A társadalmak, az emberi közösségek mozgástörvényeinek megértéséhez az út az emberi agy viselkedésének megértésén keresztül vezet. Ezt kell egyre jobban megérteni.

Az ember agya csak akkor ad az örökölt reflexétől, a múltjából fakadó viselkedéstől eltérő útmutatást, ha még át nem élt helyzet elé kerül.

Amióta az ember elsősorban a termeléssel teremti meg életvitelének feltételeit, minden társadalom spontán túlnépesedik. Az ember, mint faj, jobban szaporodik, mint amennyit képes eltartani. Vagyis fajunk szaporodási törvénye nem fért bele a fejlettség azon színvonalába, amelyet az ember munkával teremtett meg magának. Erre a tényre nem figyeltek fel a társadalomtudományok. Nem vették tudomásul, hogy minden termelő társadalom jobb életkörülményeket teremtett, mint amennyit megengedett a társadalom eltartó képessége. Minden társadalomtudós háborgott azon, hogy az osztálytársadalmakban olyan felépítmény működik, ami

- növeli a szegénységet, a fő halálokot;

- erőforrásinak nagy hányadát a hadviselésre, az erőszakos emberpusztításra fordítja;

- szinte minél szegényebb, aránylag annál több improduktív kincsképzést és felhalmozást végez, annál jobban jellemezi a kevesek luxusa;

- szervezetten üldözi, elnyomja az emberben rejlő tudásvágyat.

Ezen a jobb világért küzdők háborogtak, de senki sem vetette fel, hogy mi lenne, ha az ember nem önmagát pusztító társadalmakban élne. Pedig egyértelmű a válasz: az emberiség gyorsan önpusztító mértékre szaporodott volna. Egyetlen jobbító tudós vagy forradalmát nem vetette fel, mivel járt volna az osztálytársadalmak „megjavítása”. A faj szempontjából mellékes, hogy ez az erősszakkal létrehozott halálokozás nem a társadalom sejtjein belül, hanem a sejtek, vagyis a kisebb-nagyobb közösségek között folyt.

A fasizmus ideológusai vetették fel először, hogy az ember genetikai tulajdonága az emberölés. Nem vették tudomásul, hogy az ember csak akkor önpusztító, amikor az adott élettere túlnépesedett. Ahol a lakosság létszáma nem éri el az életterének optimális nagyságát, ott értékes az élet. Ezzel szemben a túlnépesedett társadalmak mindegyike emberpusztító. Az szempontunkból mellékes, hogy a fasiszták más népek pusztítására töreketek.

Az osztálytársadalmak erkölcse csak akkor védte az egyedek élethez való jogát, ha járványok, háborúk az életterük eltartó képessége alá csökkentette a létszámukat.

Ezzel szemben, a túlnépesedő társadalmakban nem volt az életnek becsülete. A túlnépesedő társadalmak az ember életét csak azért védték, hogy erősebbek legyenek a szomszédos társadalmak elleni védekezésre, vagy azok pusztítására. Ha nem volt lehetőség a szomszéd életterének elrablására, azonnal jellemzővé vált a belső emberpusztítás.

De ennek módja, és mértéke attól függ, mennyire túlnépesedett a társadalom.

Először azt kell megállapítani, hogy mi a fajunk érdekének megfelelő népesség. Az, ami mellett az egy lakosra jutó jövedelem a maximális. Ennek ellenére még a közgazdaságtan is a társadalmi közösségének az erejét maximalizálja. Nem számol azzal, hogy minden faj érdeke, hogy az egyedi érdeke optimálisan alakuljon. A csúcsragadozók ösztönösen megérzik a túlnépesedésük, és ezért a hímek megölik a saját fajuk szaporulatát. Lényegében ezt tette, és teszi minden osztálytársadalom. Ezért az osztálytársadalmakat a túlnépesedésük ellen védekező társadalmaknak tekinthetjük. Ebben ugyan a tudatosság semmi tényét nem ismerjük, tehát az emberölést fejlett agyunkból fakadó ösztönös viselkedésnek tekinthetjük.

Az ember abban a tekintetben is különleges faj, hogy képes az életterének eltartó képességét növelni. De ez sokkal lassabb népesség növekedést enged meg, mint amennyi az ember ösztönös szaporodása. Az osztálytársadalmakban azonban csak néhány nyomát találunk annak, hogy tudatosult volna a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége. Ennek egyikklasszikus példája a spártai társadalomban az újszülöttek kitétele. Életrevalóságának a próbája. Ezt azonban csupán a katonatársadalom igénye próbájának tartom.

Annál meglepőbb, hogy minden osztálytársadalom egymástól függetlenül alkalmazta a halálozás növelésének mind a négy módszerét. Vagyis a társadalmi érdek felismerése, és a szükséges módszer alkalmazása a kollektív bölcsesség eredménye volt.

Nagyon jó volna tudni, hogy mi késztette az összes osztálytársadalmat arra, hogy négy azonos módszerrel növelje a halálozást.

Miért adóztatták a szegény többséget?

Ez a kérdés az óta izgat, amióta a tudásalapú társadalmakban spontán megjelent ennek a fordítottja, a jövedelmek progresszív adóztatása, és a degresszív visszaosztása. Az okát ugyan meg tudom magyarázni, de annak nyomát sem leltem, hogy ennek okát valaki felismerte volna.

Az ugyan egyértelmű, de az is felismeretlen társadalmi érdek volt, hogy csökkenjen a n épesség szaporodása, de ezt senki sem fogalmazta meg. Az osztálytársadalmak mindegyike mégis alkalmazta. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a hatalom birtokosainak az önzése örömmel fogadta a szegényektől elvont jövedelmet. De ez az önzés miért nem működött a gyűjtögető társadalmakban, és miért nem működik a jelenkori tudásalapú társadalmakban? Nem az egyének önző érdeke nem volt meg a gyűjtögető, és nincs meg a jelenkori jóléti társadalmakban, hanem a társadalom érdeke változott meg. Vagyis létezik valamiféle kollektív bölcsesség.

Ez a felismerésem a nyugat-európai kiscsaládos feudális társadalom elemzése során erősödött meg.

A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyanis egy szenzációs, mégis egyedülálló módszere a gyermekvállalás csökkentésének. Nyoma sincs annak, hogy ebben volt tudatosság, mégis megvalósult. Az alapja a kiscsalád, vagyis csak a szülőkből és gyermekeikből álló társadalmi sejt. Minden kultúrában a nagycsalád, azaz több tucatnyi tagból, több generációból álló közösség volt a társadalom alapsejtje. Ennek sok racionális oka volt, még ma is sok híve van. Ennek ellenére Európa nyugti felén a földesurak birtokában lévő földet kiscsaládok között osztották fel. Ennek racionális oka volt, mégis csak Nyugat-Európában vált általánossá. Amíg a nagycsaládok munkaképes tagjainak száma széles határok között mozgott, a kiscsaládban lényegében két felnőtt, az apa és az anya volt munkaképes. Ezért a jobbágytelek nagysága állandó lehetett. Nem kellett néhány évenként a nagycsaládok eltérő létszámú munkaerejével arányosan újra osztani. Ez a birtokhatárok rendezetlenségével járt. A hármas vetésforgó megjelenése és a jobbágytelek felszereltsége szempontjából a jobbágytelkek állandósága fontossá vált.

A kiscsaládos jobbágyrendszernek forradalmi jelentőséget azonban az adott, hogy alkalmas volt a gyermekvállalás csökkentésére. Ezt ugyan senki sem ismerte fel, pedig fennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele minden más kultúra fölé emelkedett.

A kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalás csökkentő szerepét, és annak forradalmi hatását más többször leírtam, de nem találtam megértésre.

A francia történészek már a két háború közt kimutatták, hogy Európa nyugati felén a jobbágyok a húszak éveik végén házasodtak. Szemben a világ minden más kultúrájában a házasságokat tizenévesek kötötték. Tehát a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, ahol az első 2-3 szülés elmaradt. Ennek következtében az anyák alig fele annyi gyereket szültek, mint bárhol a világon, annak ellenére, hogy az anyák várható életkora hosszabb volt. A középkorban még a sok szülés önmagában is halálokozó volt.

Ezzel párhuzamosan számos további előnye is volt a kiscsaládnak.

- A szülők, elsősorban az anyák már felelős felnőttként nevelték a saját gyermeküket. A nagycsaládos rendszerben a még tapasztalatlan anyák szültek, de a gyermeknevelés a nagycsalád közös gondja volt. A munkaképes korú anyák dolgoztak, az öregek, a nagyobb gyermekek foglalkoztak a kicsikkel.

- A nagycsalád előnyére már utaltam, a legnagyobb hátránya azonban az, hogy a már munkaképtelen öregeké a korlátlan hatalom, az értéktermelők pedig érdektelenek. Ezt megtanulhattuk a kollektivizálás első éveiben, amikor a tényleges hatalom a gépállomások kezébe került, az üzemen belül pedig a pártitkáré volt a főhatalom.

- A kiscsalád az újra fogékony, a nagycsalád pedig konzervatív, visszaretten minden újtól. Ez végigvonult Európa történetén. Európa kiscsaládos népei emésztették meg a reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, az ipari forradalmat, a polgári demokráciát éppen úgy, mint a marxizmus nyugat-európai formáját, a szociáldemokráciát.

A kiscsalád tehát a nyugat-európai feudális rendszer zseniális találmánya volt, de nem a zseniális politikai vezetők találták ki, hanem a kollektív bölcsességnek köszönhetjük.

A rendszer lényege, hogy csak annyi gyermeket vállaló család jöhet létre, ahány jobb ágytelek van. Ez pedig alig nő, mert a földesurak érdeke, hogy ne legyen kisebb a jobbágytelek, mint amennyit a két szülő képes megművelni. Ez esetben maximális a beszedhető tized.

Európa nyugati fele azért emelkedhetett minden más kultúra fölé, mert sokkal kisebb túlnépesedési nyomást kellett elfojtani, mint a többi kultúrának. Ezért lehetett humánusabb.

A történészek azt sem vették észre, hogy a jobbágyfelszabadítással megugrott a népszaporulat.

Amíg a földesúré volt a föld, ő vigyázott arra, hogy teleinél ne legyen több gyermekvállaló család. A felszabadulások után a jobb ágyból a saját földjén gazdálkodó kisárutermelő paraszt lett, aki már a gyermekei között feloszthatta a birtokát. Ezért aztán a jobbágyság felszabadítása megszüntette a sok évszázados késői házasság kényszerét. Ennek hatására megugrott a gyermekvállalás éppen akkor, amikor a higiénia felerősödött, csökkent a halálozás. Európa nyugati felén a sok évszázados évi néhány ezrelékes népszaporulat többszörösére gyorsult. Ebből csak azért nem lett túlnépesedési vállság, mert egyrészt Nyugat-Európa a világ ipari műhelye lett, másrészt megindulhatott a kivándorlás. Amerika felfedezése Nyugat-Európa életterét megtízszerezte.

Európa a jobbágyfelszabadulás után csak azért nem került a túlnépesedés vállságába, mert óriási jövedelem folyt oda a gyarmatokról, és munkaalkalmat lehetett találni az óceánokon túl.

A 20. század tudományos és technikai forradalma aztán a fogamzásgátlással, a nemi érettségbe nyúló tanulás és a jólét meghozta a gyermekvállalás tervezhetőségét. Európa nyugati felén spontán leállt a népszaporulat, ezzel az osztálytársadalmak objektív szükségszerűsége. Ahol nincs túlnépesedési veszély, ott nincs szükség osztálytársadalomra.