A Szovjetunió utóélete

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-02-25

A Szovjetunió utóélete

Ukrajna a polgárháború küszöbén áll. Kiderül, hogy a Szovjetunó utódállamai megélik azt, amit kezdettől fogva mondok. A kelet-európai és a balkáni népek számára a cári fél-feudális, a bolsevik és a tőkés rendszer közül a bolsevik volt a kisebbik rossz, aminél számukra csak rosszabbak vannak. Nemcsak a tőkés Nyugat politikusai, de még a pravoszláv kultúrájú országok lakosainak többsége is, felszabadulásként értelmezik a bolsevik rendszer összeomlását, és a tagországok önállóvá válását.

A bolsevik rendszer összeomlása kezdetben eredményesnek mutatkozott. Miért?

- Megszabadultak az elviselhetetlenül magas katonai erőfeszítésektől. Máig nem látja senki az illetékesek közül, hogy a nemzeti jövedelmük ötöde szabadult fel a hadikiadások csökkenésének köszönhetően.

- A nagyon magas felhalmozási ráta jelentősen csökkent. Az erőltetett iparosítás nagyon alacsony hatékonyságú befektetései elmaradtak.

- Az exportált olaj és földgáz ára nem csak kétszeresére emelkedett, de nagyrészt a KGST-nél jobb piacra is került. Ez az ajándék, vagyis a bányajáradék azonban csak néhány, olajban gazdag utódállamon segített. Azokban is csak keveseknek, de sokat.

Ez a három forrás lehetőséget adott volna arra, hogy a lakosság jövedelmét megkétszerezzék.

Ennek az ölükbe pottyant óriási jövedelemnek nagy része a spekuláns, politikai kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalatlan tőkésekhez került. Az olajban, és földgázban gazdag utódállamokban olyan mértékben szaporodtak a dollár milliárdosok, amihez hasonlót nem ismer a történelem. De még az elszegényedő Ukrajnában is születtek dollár milliárdosok.

A hatóságok korrupciója ugyancsak példanélküli lett.

A sokból viszonylag kevés maradt a lakosságnak.

Két évtized alatt kiderült, hogy nemcsak a lakosság nagy többsége, de a társadalom egésze is rosszul járt.

Megpróbáltam a bányajáradék növekedését, és a hadikiadások csökkenését levonni az utóállamok nemzeti jövedelméből. Ez azt mutatja, hogy a kelet-európai rendszerváltás relatív rontott a lakosság nagy többsége helyzetén. A Szovjetunió utódállamai a rendszerváltás után lemaradók lettek.

A Szovjetunió szétesésén csak a három balti ország járt jól. Ezek azonban kulturálisan idegen test voltak a Szovjetunió pravoszláv és mohamedán kultúrájú népei között. Ez a három nép tartozik a nyugati kereszténységhez.

Tőlük eltekintve, a bolsevik rendszer összeomlásával lényegében a legkevesebb társadalmi változást megvalósító, a diktatúrát tovább működtető Fehér-Oroszország járt a legkevésbé rosszul. Ezt igazolja az ENSZ rangsora is, ami három mutató alapján, az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mért jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság rangsorol. Ez a mutató jobbnak minősíti Fehér-Oroszországot, mint nemcsak Ukrajnát, de Oroszországot is. Pedig az utóbbi nemzeti jövedelmének negyede a bányajáradék.

A Szovjetunió létezése során, főleg a két világháború között, he nem is ért a nyugatiak közelébe, de közeledett hozzájuk. Nem is annyira a gazdasági szektorban, a termelésben, mint a foglalkoztatás, a jövedelemelosztás, a tudományok, az oktatás, és az etnikumok közti viszony területén. A politikai demokráciában, és a gazdaság piacosításában viszont maradt a nagy szakadék.

A bolsevik rendszer viszonylagos eredményei nem leptek meg. A szovjet megszállás óta mondom, hogy a pravoszláv és a mohamedán népek számára a tőkés demokráciával szemben a bolsevik diktatúra a kisebbik rossz. Ez különösen akkor vált volna egyértelművé, ha a bolsevik Szovjetunió nem válik erejét messze meghaladó mértékben fegyverkező imperialistává, és piacosítja a gazdaságát. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért mert imperialista és piacellenes volt. Ha olyan utat választ, mint amin huszonöt éve Kína halad, illetve amivel mi a Kádár-rendszer alatt próbálkoztunk, ma is virágzik. Nem előzi meg a Nyugatot, de sokak számára ott is vonzó példa marad.

Ez sem jelenti az, hogy a Szovjetunió sikere eléri a kínai szintet, csak azt, hogy nem omlik össze, sőt lassan felzárkózó lehet. A nyugati puritán népekkel a pravoszlávok és a mohamedánok akkor sem lehetnek versenyképesek, ha a legjobb felépítményben működnek. Nemcsak Marx, de a Nyugat politikusi és társadalomtudósai is tévednek, amikor a különböző kultúrájú és fejlettségi szintű társadalmak számára azonos felépítményt tartanak boldogítónak.

Egyelőre csak a nyugati és a távol-keleti puritánok lehetnek győztesek. Minden máskultúra a puritánokkal szemben versenyképtelen.

A bolsevik rendszerek bukásáról beszélnek, mert ez a rendszer megbukott Kelet- és Közép-Európában, de hallgatnak arról, hogy ugyanez a rendszer lélegzetelállító siker arat a háromszor népesebb Kínában. Ugyanakkor Kelet-Ázsiában a kelet-európainál is nagyobb kudarccal működik Észak-Koreában, ahol épen úgy fegyverkeznek, üldözik a piacot, ahogyan ezt a sztálinizmus tette, ráadásul ott örökletes családi diktatúra van.

Még nem találtam olyan elemzést, ami párhuzamot vont volna a két kelet-ázsiai bolsevik rendszer között. Feltette volna a kérdést:

Hogyan alakul Észak-Korea sorsa, ha csak annyira fegyverkezeik, annyira piacosítja a gazdaságot, és a vezetés annyira nem örökletes, hanem szelektált mandarinokból áll, mint Kínában.

Sokkal indokoltabb volna arról beszélni, hogy a marxisták mire mennek Kínában, mind arról beszélni, hogy eleve rossz volt az Európa keleti felén alkalmazott formája. Kelet-Ázsiában ugyanis mind a nyugati, demokrata, mind a marxista diktatúra hatékonyan működik. A siker alapja tehát nem a felépítmény ilyen vagy olyan formája, hanem a puritán kultúrájú lakosság.

Minden puritán nép sikeres, és az összes nem ilyen, tőlük lemarad.

Ezt sem Marx, sem az antimarxisták nem ismerték fel.