A társadalmak népességigénye

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-02-15

 A társadalmak népességigénye

A társadalomtudományok érthetetlen okból megkerüli azt a kérdést, az adott viszonyok között, hol, mekkora lakosság volna az optimális. Pedig minden kapacitásnak van optimális kihasználási mértéke, és ennek alapján egy függvénygörbe, ami megmutatja, hogyan változik a hatékonyság a kihasználtság fokától függően.

Ezzel a kérdéssel a Nyugat felé címen megjelent könyvemben részletesen foglalkozok.

Amíg a társadalmak erőforrásaik többségét a lakosság élelmezésére, és a mezőgazdasági nyersanyagok biztosítására fordította, viszonylag egyszerű volt a lakosság eltarthatóságának a görbéjét megrajzolni, a karakterét értelmezni. Tekintettel arra, hogy az ipari forradalom előtt szinte minden társadalomban a munkaerő és a vagyon többségét a mezőgazdaság igényelte, annak eltartó képességéből lehetett az eltartható lakosság nagyságára következtetni.

Az első évezred végéig lényegében két termelési mód volt jellemző. Az öntözéses gabonatermelő, és pásztorkodással állattartó.

Az öntözéses gabonatermelés nagyon nagy lakosságot tudott eltartani. Az öntözött terület négyzetkilométerenként akár száz lakost is. Ezért az önözés alá fogható területtel párhuzamosan a lakosság is növekedhetett. Szerencsére, a nagyobb öntözött terület munkaalkalmat is teremtett. Az ókori termelési technika mellett egy hektáron való termelés mintegy 200 munkanapot igényelt a termelés, szállítás és feldolgozás. A Nílus öntözhető területe viszonylag kicsi, az ország népessége azonban a birodalmak igényét érte el. Az öntözött gabonatermelés hatékonyságát, termelési költségét, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés hatékonysága csak a traktorok és a műtrágyák elterjedése után haladta meg. Ötezer éven keresztül az önözött gabona termelése a leghatékonyabb.

Az öntözött gabonatermelő kultúrák mind túlnépesedtek, mert az optimumot meghaladó népesség esetében lassan csökkent az egy lakosra jutó termelési érték. Az a Nyugat történelmében markánsan jelentkezett Egyiptomban, a kezdettől fogva nagyon túlnépesedett táraalomban.

A pásztortársadalmak eltartó képessége nagyon alacsony, tizede sincs az öntözött gabonatermelésűeknek, de az optimum után nagyon gyorsan csökken a hatékonysága. A lakosságot eltartó képesség ugyanis alig függ a nagyobb munkaráfordítástól. Annál inkább az állatok takarmányozhatóságától. Az állatok tartásához szükséges takarmányt ugyanis nem a pásztorok termelik, hanem a természet adja. Annak mennyisége csak az éghajlat, mindenek előtt a csapadék mennyiségétől függ.

A természetes takarmány mennyisége tehát adott, az állatok táplálására tehát adott mennyiségű, a pásztorok munkájától független, csak az éghajlat ingadozástól függ a takarmány mennyisége. Vagyis az állattartás mennyisége csak az éghajlattól függ, azt nem az ember termeli. Az állattartás a pásztortársadalmakban csak akkor lehet hatékony, ha a megtermő takarmány az állatok számára elegendő. Ekkor a legnagyobb az állatok súlygyarapodása, szaporulata és hozama. Ha ennél több állaltot tartanak, akkor gyorsan csökken a termelés. Tehát a pásztorkodó társadalmak eltartó képessége nagyon determinált. Az eltartható lakosság is bőven több állatot tudna tartani, legeltetni, de az súlyosan sérti a többi pásztor érdekét. A pásztorok viszonylag tovább élnek, mert egészségesebben táplálkoznak, gyorsan túlnépesednek. Ennek negatív hatása olyan élesen jelentkezik, hogy a közösségek folyamatosan ölik egymást. Ha akad zseniális szervező, az kirajzásokat szervez. A növénytermelő társadalmak állandóan ki voltak téve a kirajzó pásztornépek hódításainak.

A pásztor nemcsak kényszerből rajzott ki, hanem annak okán is, hogy a lőpor megjelenéséig ült, a pásztor sokkal jobb katona volt, mint a földműves.

Megszokták a szabadban való életet, lovaikkal nagy távolságot, viszonylag mozgékonyan tehettek meg. Ráadásul katonáskodásból állt az életük, hiszen egymástól is félni kellett.

A történészek sem ismerik fel annak jelentőségét, hogy a lőpor, aztán pedig a gépek megjelenéséig a pásztor jobb katona volt, mint a földműves, de akár a városi polgár.

Történészeink nem győzik hangsúlyozni, hogy milyen tragédia volt a mohácsi csatavesztés. Nem látják, hogy a lőpor megjelenése előtt a pusztán élő magyarok kiváló lovas katonák voltak, a lőpor megjelenése után pedig elvesztették katonai értéküket. A mohácsi csatamezőn először találkoztunk katonai fölényt élvező ellenséggel. Ez a katonai leértékelődésünk csak fokozódott a hadviselés gépesítésével.

Esős földművelés.

A 9. századig az emberiség nagy többségét az önözéses gabonatermelők és a pásztorkodók tartották el. A magas-kultúrát és a nagy többségét a viszonylag meleg és enyhe éghajlatú térségek önözhető vidékén élők.

A pásztorkodó társadalmak nem is voltak a szó szorosabb értelmében vett termelők, hiszen ezeket az ember segítségére szorult állatok tartották el. Az ember lényegében az állat életét segítő szerepet játszott. Már többször leírtam, hogy ezt a pásztorkodást már jó tizenötezer évvel ez előtt felismerték a rénszarvasokkal pásztorkodó őseink. Ennek csak azért nem lehetett az egész emberiség fejlődését lényegesen segítő szerepe, mert nagyon csekély mennyiségű lakosságot tartott el, nagyon alacsony népességgel.

Amíg az önözéses gabonatermelés közel százszorosára növelte a gyűjtögetés eltartó képességet, a pásztorkodás tízszeresnél is kisebb arányban. A természetes csapadékra épült, döntően állati erőt hasznosító növénytermelés a kettő között volt.

A történészek alig foglalkoznak azzal, hogy minek köszönhette a Nyugat, hogy magas-kultúrává emelkedhetett, majd magasan azok fölé emelkedett. Mivel ennek okával foglalkozó anyagot nem találtam, magamra vagyok utalva.

A Nyugat bölcsőjét, joggal a görög városállamok kulturális eredményében látják. Én sokkal inkább a Fölközi Tenger adottságaival magyarázom. Az időszámításunk előtti első száza közepén jutott a hajózás arra a szintre, hogy a nagyon tagolt, és derűs éghajlatú Földközi Tenger kikötői között hatékonyan meg lehetett oldani a szállítást. Ennek köszönhetően megindult a tengeri kereskedelemre szakosodott kikötők városállamokká emelkedése. Márpedig, ha valami először volt alkalmas a gyors társadalmi fejlődésre, akkor a tengeri kereskedelem kikötői voltak azok.

A nagy piacot a távolsági kereskedelem számára először csak Egyiptom jelentett. Ennek azonban sokkal fontosabb volt a Nílus, mint a tenger. A Nílus volt a birodalom tengelyét jelentő, nagyon hatékony út. Azon érkezek a fontos nyersanyagok. Jellemző, hogy Egyiptomnak Nagy Sándor előtt nem volt jelentős kikötője, pedig akkor a legjobb kikötői adottság az egész Földközi Tengeren, a Nílus torkolatvidékén volt. Ezt azonban évezredeken keresztül egyetlen fáraó sem tartotta fontosnak.

Az, hogy a Földközi Tenger Keleti medencéjében születik meg a Nyugat érthető, mert ott volt Egyiptom, de a mezopotámiai piac is, és oda érkeztek a Selyemúton a keresett áruk is. Mivel az akkori hajózás még nagyon a partvonalak közelére kényszerült, a szigetekkel nagyon tagolt keleti medence a földünk egészén is az egyik legjobb adottság. Tagolt a partvonal, sok a sziget és a derűs éghajlatnak köszönhetően jók a látási viszonyok.

A történelmünk megértésének egyik kulcsát látom a vízi közlekedés fejlődésében.

Már fajunk gyors elterjedése a földünk szinte minden természeti környezetében, a vizeken történt. Csak a vízi szállató eszköz, kezdetben a tutaj, volt alkalmas arra, hogy többnapi élelemmel utazhassanak. Az a tény, hogy őseink néhány tízezer év alatt eljuthassanak a földünk szinte minden területére, csak a vízen történő utazásoknak volt köszönhető.

A Egyiptom, azaz a Nílus völgye volt az egyetlen olyan öntözéses kultúra, amelyiket az eltartó folyama beltengerbe ömlött.

Itt is megemlítem, hogy az összes önözéses kultúra olyan folyamok völgyében alakul ki, amelyek a jégkorszak idején olyan gyors folyásúak volta, hogy nemcsak önözésre, de még hajózásra sem voltak alkalmasak. Tekintettel arra, hogy a mainál 70 méterrel alacsonyabban volt a torkolatuk. Csak amikor a felmelegedés következtében elolvadt jég hatására 70 méterrel felemelkedett a tengerszint, váltak lassú folyásúkká, a völgyeik gravitációs úton önözhetővé. Ma már egyszerű probléma volna olyan térképeket készíteni, amik a 70 méterrel alacsonyabb tengerszintet mutatják. Ötven éve várok ilyenre, de hiába.

Annak köszönhetően, hogy a Nílus alsó szakasza lassú folyású, megoldhatóvá vált még a vitorlássokkal történő hajózása is. A folyamok hajózása minden öntözéses kultúrában, egymástól függetlenül, megoldódott, de minden folyam óriási óceánokba ömlött, a Nílus volt az egyetlen, aminek a torkolata nagyon tagolt beltengerbe ömlött, ami tele volt lakott szigetekkel, kikötőkkel.

A Földközi Tenger keleti medencéje jó iskola volt arra, hogy a kevésbé tagolt nyugati medencét is meg tudják hódítani.

Az óceánok meghódításához Európa számára páratlan lehetőséget jelentett Nyugat-Európa páratlanul kedvező atlanti partvidéke. Kezdetkor nagy előny volt a Golf-áram, ami megkönnyítette a hazatérést. Mindig könnyebb vállalkozni az olyan ismeretlen útra, ami nehéz elmenni, de viszonylag könnyű hazatérni. A vikingek sikereivel kezdődött az Atlanti Óceánnak való ismerkedés. Nagyon hamar kiderült, hogy a tengeri hajózásban is fölényt jelent a puritán erkölcs. A skandinávok és a hollandokról már a középkorban kiderült, hogy fegyelmezettebbek, az ellátásukban igénytelenebbe, a veszélyekkel szemben bátrabbak, mint a mediterrán népek. Középkori krónikában említik meg, hogy a hollandok fölénye két téren jelentkezett, fegyelemtartóbbak voltak, nagyobb hajókon jártak, és szerényebb ellátással meg voltak elégedve a hosszú utazásuk során. Ezért ők lettek a legolcsóbban szállítók.

Azóta kiderült, hogy nemcsak a hajózásban, hanem szinte minden téren a protestánsok fölényben vannak a latinokkal szemben.

A spanyolok, és a portugálok felfedezéseit megkönnyítette az afrikai partok közelsége a Dél-Ázsia felé való felfedezésekben, és hogy az Atlanti Óceán közepén a keleti szelek Amerika felé vitték a hajóikat. Ha ezt nem tudják, eszükbe sem jut, hogy nyugati irányba próbáljanak keletre jutni.

Az is fontos szempont volt, hogy Európa nagyon rá volt szorulva a luxuscikkekre, a fűszerekre, a nemes és a színes fémekre.

Mindez megérthetővé válik, ha összehasonlítjuk Kína bezárkózásával. Az óceánok meghódításához Kína sokkal jobban fel volt készülve, mint Európa. Nagyságrenddel nagyobb tengeri flottája volt, de mivel semmiben nem szenvedett hiányt, és a centrális birodalmi vezetés nem szívesen vállalkozott olyan terjeszkedésre, amit aztán kicsúszhatott az irányítása alól. Jellemző módon az Afrikáig eljutó flottáját, hazatérés után, császári parancsra, megsemmisítették.

Európának szerencsét hozott, hogy nem ült rá a távolsági kereskedelemre az állami hatalom. Ilyen ugyanis nem is alakulhatott ki, elsősorban a nagyon tagolt földrajzi térsége, kulturális és nyelvi tarkasága okán. A távolsági kereskedelmét a gazdasági tekintetben független városállamok, városokra bízták, amelyek éles versenyben voltak egymással, és a városokon belül a vállalkozók is.

Jelenleg mintegy 7.5 milliárd ember él, ami abnormálisan sok. Ráadásul még mindig nagyon gyorsan szaporodunk. Sajnos, a társadalomtudományok fel sem vetik, hogy a jelenlegi fejlettségi fokon mekkora volna az optimális létszám. Mint sok évtizedes lelkes vadász átéltem a vadállomány nagyon kemény létszámellenőrzését. Ebben a szakmában a túlvadászat jelent veszélyt. Kivéve a vaddisznóállományt, ami mindig nagyobb, mint a kívánatos. Az ugyanis nagyon szapora, tehát néhány év alatt katasztrofálissá szaporodik. Fiatal koromban jellemző volt, hogy 7-9 évenként úgy elszaporodott, hogy szinte kipusztította a legelős disznótartással az élőhelyre vitt pestisfertőzés. Vagyis megtanultam, hogy a fertőzések akkor robbannak, ha sűrűvé válik az állomány.

Ezt éltük meg az intenzív baromfitartás első éveiben. Az állatok világában tehát állományszabályozó a természet. Ez akkor szűnik meg, amikor az állatorvosi szakma képes a fertőzések ellen védekezni, gyógyszerekkel, higiéniával, levegőszűréssel.

Ez történt a vaddisznók esetben is. A disznótartásban megszüntették nemcsak a pestist, de a legeltetést is. Így a vaddisznókat sem fenyegetik a járványok. A gyorsan szaporodó állományt az embernek kell kilőni. De a disznó nemcsak tízszer gyorsabban szaporodik, de sokkal nehezebben vadászható, másrészt a értékes trófeája csak az idősebb kanoknak van, amelyek nagyon óvatosak, nehezen elérhetők. Amíg egy értékes trófeás szarvas kilövési engedélye még a társasági tagoknak is ritkán adódik, addig a fiatal disznók kilövésére nincs is elég igyekezet.

Ezzel azt akartam bizonyítani, hogy a vadászatban fontos hatósági feladat az állomány szabályozása. Az ember esetében ez nyíltan, erkölcsileg elfogadhatatlan. Valóban történelmük során mindig jelen volt, és csak az utóbbi száz évben szabadult el. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy százezer év alatt a létszámunk nem érte el a 2 milliárdot, az utóbbi száz évben ellenben 5.5 milliárddal növekedett. Ma sokkal jobban élne az emberiség, ha megálltunk volna a 2 milliárdnál. De azt is csak megérzésből mondhatom, mert még senki sem mert a fajunk optimális létszámával foglalkozni.

Az azonban aligha vitatható, hogy ami az utóbbi száz évben történt, a fajunk életében elkövetett legnagyobb hiba volt.

Mekkora a megengedhető népszaporulat?

Ezzel sem mert még senki foglalkozni. A demográfusok is elismerik, hogy ami az elmúlt száz évbe n történt, és ami a belátható időben történi fog, nagyon gyors, és jó lenne ezen lassítani. De az, hogy mennyi lenne a jó, az máig tabutéma.

Mind diákkorom óta a népiek lelkes híve, az egykével sokat foglalkoztam. Ezt felismertem, hogy nálunk a jobbágyfelszabadítás óta bőven elég gyerek születik. Tehát nem több gyermekre van szükség, hanem hosszabb életre. A két háború között nálunk nem azért volt viszonylag lassú a lakosság növekedése, mert kevesen születtek, hanem azért mert hamar meghaltak. Azt már közvetlenül a háború után megállapítottam, hogy Csehszlovákiában valamivel alacsonyabb volt az ezer lakosra vetített születések száma, mint nálunk, mégis gyorsabban nőtt a lakosság. Az ok az volt, hogy ott öt évvel hosszabb volt a születéskor várható életkor.

Vagyis az ország lelkiismerete azon háborgott, hogy kevés a gyerek, holott azon kellett volna káromkodni, hogy korán meghalnak. Most nem számítok, csak állítom, hogy a gazdagabb országok többségében kevesebb gyerekek születik, de a kevesebb mellett is szaporodnak, mert tovább élnek. De azóta sem változott semmi. Most is a kevés gyermekvállalás miatt siránkoznak, pedig nem kevés a gyerek, hanem rövid az élet, sokan korán, még munkaképes életkorban meghalnak. Ennél is nagyobb hiba, hogy ott születnek viszonylag kevesen, ahol kedvezők a felnevelés feltételei, és sokan ott, ahol szinte reménytelen, hogy értékesek lehetnek.

Számomra akkor ért meg az egykézés melletti érvelésem, amikor az 50-ess években Rácz Jenő és Bródy András könyvéből arról értesültem, hogy a népszaporulat mibe kerül. Ők dolgozták fel számomra először, hogy mekkora az egy állampolgárra jutó vagyonigény. Vagyis az adott természeti környezetben a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya állandó. Az ebből fakadó következményeket azonban nem vonja le senki. Ebből ugyanis az következik, hogy a lakosság növekedése esetében nem elég a jövedelmet növelni, a vagyont is kell.

A közgazdaságtudomány azonban addig sem jutott el, hogy a lakosság növekedése egyúttal többletköltséggel jár. De arról még semmit nem találtam, hogy a többletlakosságnak vagyont is kell biztosítani, lakást, infrastruktúrát, munkahelyet. Márpedig ehhez többször annyi vagyonra van szükség, mint az éves fogyasztásukhoz. Az idézett könyvben két fontos kiegészítést is tesznek.

1. A nemzeti jövedelemhez viszonyítva 3-5-ször nagyobb vagyonigény kell. Északon több, délen kevesebb. Ez az arány azonban évszázadok alatt sem változik lényegesen. Tehát ennek az aránynak a tartása rövidtávon kötelező feladat.

2. A fejlett nyugati államokban a nemzeti jövedelemhez viszonyítva lassan csökken a vagyonigény.

Azt azonban ők sem vették észre, hogy csak a klasszikus értelemben vett fizikai vagyonnal számoltak. Nem vették tudomásul, hogy a fejlett társadalmak tudásalapúak lettek, és a tudásvagyon aránya az utóbbi ötven évben, a nemzeti jövedelemhez képest sokszorosára emelkedett. Számításaim szerint, a 20. század elején a szellemi vagyon a nemzeti jövedelem tizede sem volt, ma kétszerese körül van. Akkor a tized is több volt, mint amennyit a társadalom igényelt, ma a húszszor nagyobb is kevés, az a keresletéhez viszonyítva a legszűkebb keresztmetszet.

Ma a fejlett társadalmú államokban a fizikai és a nemzeti vagyon együtt a nemzeti jövedelem hatszorosa. Vagy az aránya kétszerese annak, amivel az 50-es években Rácz és Bródy számoltak.

Akkor megdöbbentem azon, hogy a népesség 1 százalékos növekedése 3 százalékos felhalmozási igénnyel jár. Ma már tudom, hogy nem is három, hanem hat százalékkal. A 3 százalék is bőven elég volt annak bizonyítására, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés, hosszú távon elviselhetetlen.

Azt hamar felismertem, hogy a közgazdaságtudomány nem számol sem a munkaerő sem a az emberi vagyon sem a  tudásvagyon létrehozásnak, sem annak bővítésének költségeivel.

Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan is elvileg tudomásul veszi, hogy a munkaerő ugyanolyan termelési tényező, mint a vagyon, de megmarat annál, hogy csak a fizikai vagyon változását követi nyomon.

Elméletileg nem lehet vitatni, hogy a munkaerőt nem lehet csak a közvetlen értéktermelőkre korlátozni, az értéktermelés az egész lakosság produktuma. Azt Marx is elismerte, hogy a munkaerő újratermelése az egész lakosság produktuma, de azzal már nem foglalkozott, hogy mit értsünk a munkaerő értéke alatt. A problémát leegyszerűsítette arra, hogy a munkaerő ki van zsákmányolva, mert kevesebb a bére, mint az általa termet érték. Azzal már nem fáradozott, hogy mekkoránál kisebb a munkás bére az értékénél, megelégedett azzal, hogy a kisebb.

Ebből következett aztán az is, hogy a munkaerő felnevelését ó sem tekintette értéktermelésnek. Aki ugyanis ezt teszi, annak a lakosság szükségleteit kielégítő fogyasztást értéktermelésnek kell.

A klasszikus közgazdaságtan olyan tudomány, ami nem foglalkozik azzal a termelési tényezővel, amiből a társadalom igénye kisebb, mint a kínálata. Ahogy a levegő nem érték, mivel bőven van belőle, a munkaerőből is mindig több és jobb volt, ezért értéktelennek lehetett tekinteni.

Valóban minden osztálytársadalom gyorsabban szaporodott, mint ahogyan az életterének bővítésére képes volt. A munkaerő azonban nemcsak több, hanem jobb is volt annál, amire az adott technika alapján igénye volt.

Ez a földosztás során döbbentett meg. Azonnal egyértelművé vált, hogy a magyar falvak területe és az adott technikai szint sokkal kisebb létszámú és tudású munkaerőt igényelt, mint amennyi meg akart élni rajta. A klasszikus közgazdaságtan osztálytársadalmi tudomány, ami eredeti formájában a jelenlegi fejlett, már nem osztálytársadalomban, amiben már nincs túlnépesedési nyomás, a munkaerő minősége pedig nem elégíti ki a társadalom igényét.

Mindig olyan társadalmi felépítmény jön létre, ami a szűk keresztmetszeteket akarja enyhíteni. A közgazdaságtudománynak pedig arra kell épülni, amire a társadalom épül.

Minden osztálytársadalom alépítményének közös jellemzője volt a túlnépesedési nyomás, ezzel a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata, ugyanakkor a vagyonhiány. Ebből fakadóan minden osztálytársadalom leértékelte a munkaerőt és annak minőségét, ugyanakkor éréke felett jutalmazta a vagyon tulajdonosait.

Hogyan alakul jelenleg a világ lakosságának népesedése?

A lakosságeltartó képességet kifejező három adat azért fontos, mert az eltartható lakosság sűrűsége, az urbanizáció nélkül nincs gyorsa fejlődés. Az emberek közötti szoros kapcsolat jelentőségét nem hangsúlyozzák, holott a tapasztalatok, ismeretek élénk cseréje nélkül nagyon lassú a fejlődés. Ezért hiányzik még nagyon az olyan történelemelemzés, ami kellő súlyt helyezne arra, hogy mikor, hol milyen volt az emberek közti ismeretcsere. Az urbanizáció jelentőségét ugyan nem vonják kétségbe, de annyira el vannak foglalva az államok történelmével, hogy az urbanizáció szerepe háttérben marad. Az is hangsúlyt kap, hogy az írás, majd a könyvnyomtatás történelmi szerepet játszott és játszik ma is. De arról még nem olvastam, hogy a különböző társadalmakban az egyedek mennyi másik személytől vettek át tapasztalatot.

Ezelőtt nyolcvan évvel még az ország lakosságának negyede tanyákon, pusztákon élt, nagy részük még olvasni sem tudott, de azok között is ritka volt az olyan, aki olvasott, és nagyon ritka, aki az írástudását használta. Ezért értékelem az ország történelmében a politikai eseményeknél fontosabbnak, hogy megoldották a tanyákon, pusztákon élők alapfokú oktatását.

Gyermekkorom falujában ugyan a felun belül tökéletes volt az ismeretáramlás, de kívülről nagyon kevés ismeret érkezett. Elemibe még egy négyszáz házas, azaz családos faluban éltem, ahol gyár és bánya volt a közelbe, de ahova négy napilap járt, legfeljebb minden huszadik ember követte az újságok híreit. Ezzel szemben a faluban történt eseményekről mindenki naprakészen tájékozott volt.

Aztán az érettségiig egy megyeszékhelyen éltem, ott már sokkal színesebb és nagyobb volt az információk áramlása. De Budapesten, az egyetemre járva azt kellett látnom, hogy nagyon elmaradt világból érkeztem.

Az életutam is fontos és meredek volt, de eltörpült amellett, hogy közben megjelent a rádió. Fajunk életében először fordult elő, hogy a világháború eseményeit már két oldalról követhettem. Nemcsak én, de az értelmiség jelentős többsége is. De akkor még a politikai hatalom képes volt elérni, hogy a lakosság nagy többsége csak egyoldalú tájékoztatást kapjon. Lényegében egyéni szerencsémnek, nyelvtudásomnak és ügyességemnek köszönhetem, hogy a bolsevik rendszerben is követhettem a világban történteket.

Aztán a kommunikációban bekövetkezett forradalom negyed század alatt szinte mindenki számára olyan információs lehetőségeket adott, amihez a múlt lehetőségeit összevetni sem lehet. Arról sem lehet képet alkotni, hogy ez az információgazdagság hogyan fog hatni az emberek tudatára.

Az alulnépesedett társadalmakban a néhány ezrelékes népesség növekedés, az túl népesedettben pedig a néhány ezrelékes csökkenés kívánatos. Ezek esetében is az a legjobb megoldás, ha a néhány ezrelékes többletet szelektálva importálják. Ez esetben ugyanis a felnevelési költség elmarad, a jó szelekció pedig minőségjavulást jelent.

Mivel az elmúlt száz évben az emberiség rákosan szaporodott, az elmúlt száz évben, vagyis fajunk életének utolsó egyetlen ezreléke alatt közel ötszörösére nőtt a létszámunk. Ezért a fajunk egészének elsődleges érdeke a létszámának csökkentése.

Mivel múltunkban az egyedek társadalmi értéke között viszonylag kicsik voltak a különbségek, elegendő volt a népességet darabban számolni. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben az egyedek társadalmi értékének szóródása megsokszorozódott. Ennek következtében a lakosság száma mellett a minőségét is figyelembe kell venni.

Az elmúlt félévszázad azt bizonyítja, hogy a társadalmak teljesítménye, és még inkább a jövője elsősorban a lakosság kulturális milyenségén, viselkedésén, képzettségén múlik. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy az elmúlt félévszázad során csak a puritán viselkedésű népek voltak sikeresek, a Nyugaton a protestánsok, a Távol-Keleten a konfuciánusok.

A belátható jövőnek egyik fő adottsága, hogy a Nyugat protestáns népei óriási alulnépesedett, de jó adottságú területen élnek. A Távol-Kelet konfuciánus népei pedig harmad akkora területen kétszer annyian.

Jelenleg csak Euró-Ázsia északi része, Észak-Amerika és Ausztrália olyan térség, ahol a népszaporulat nem nagy, és a népesség még messze alatta van az eltarthatóság optimumán. Ezen a területeken jelenleg az emberiség mintegy tizede él, és nincs lassú a belső népszaporulatuk. Itt az optimális megoldás az, ha néhány ezrelékkel csökkenne a belső népszaporulat, de annyi szelektált befogadás legyen, amivel a népesség növekedése nem lépi túl a 4-5 ezreléket. A befogadási stratégia évente maximum tízmillió szelektált lakost fogadna be a fejlett világba. Ez a szám az eleve túlnépesedett társadalmak szaporulatának tizedét sem éri el. Ez nem okozna lényeges javulást a túlnépesedésükben. De óriási kárt származna azzal, hogy lényegében a munkaerejük szaporulatának legjobb tizedet vesztenék el, akikben eleve nagy a hiányuk.

Az emberiség belátható jövőjének a legnagyobb társadalmi feszültsége abból fakad, hogy a fejlett, nem túlnépesedő emberiség eleve sokkal gyorsabban fejlődik, a lemaradó többség pedig egyrészt egyre nagyobb túlnépesedési nyomás alá kerül, másrészt elveszíti a társadalom szellemi elitjének jelentős hányadát.

Az egyedek értéke.

A még munkaképes állampolgárok társadalmi értékét három tulajdonságuk, a képességük, a tudásuk és az erkölcsük szorzata határozza meg. Ennek a három tulajdonságnak az értéke azonban a befogadó környezettől függ. Minél fejlettebb a társadalmak tudományos és technikai alépítménye, azokban a munkaerő éréke és annak differenciáltsága annál nagyobb.

Ennek a szorzatnak azonban lehet negatív értéke is. a fejlett társadalmakban a képzetlen, tehetségtelen munkaerő értéke elve negatív, amit nem lehet hatékonyan használni, de fenntartása költséggel jár. Amíg az osztálytársadalmakban elegendő volt a munkaerő fizikai ereje, keresték, ha olcsó, a jelenkori fejlett társadalmakban a képzetlen munkaerő nem éri meg a normatív árát. A nagy probléma azonban a munkaerő erkölcsével van. A nem puritán erkölcs éréke a puritán társadalmakban negatív. A nem puritán módon viselkedő munkaerő használata károkozó.

Ezt fényesen igazolja a tény, hogy a puritán társadalmakban élő, vagy befogadott nem puritán etnikumú népek egyre nagyobb társadalmi károkozók. Ez bármennyire egyértelmű tény, a keresztény társadalmakban még a kimondása is bűnnek számít.

A befogadott munkaerő értéke elsősorban a környezettől függ. A képzett, tehetséges és puritán munkaerő ezért lett a világ gazdag társadalmaiba is szívesen látott polgár. Másként fogalmazva, a fejlődéssel hatványozottan nőtt és nő a munkaerő elitjének nemzetközi értéke. Minden szakma elitje a fejlett világban szívesen látott és hatványozottan megfizetett világpolgár lett. Ehhez elegendő valamelyik világnyelv ismerete.

A munkaerő felső tizede számára az érvényesülés elsődleges módja a gazdagabb társadalomba költözés. Ez ellen egyre csökken a védekezés lehetősége. Ezért ezzel a jövőben egyre inkább számolni kell. A minőségi munkaerő már ma is a legkeresettebb árú. Ezekért a gazdag országokkal a kevésbé gazdagoknak sem lehet versenyezni, mert nekik mások számára elérhetetlenül sokat ér. Ráadásul, maga az áru, a munkaerő is érdekelt abban, hogy jobb vevőt találjon.

A felépítmények egyre eltérőbbek lesznek.

A fejlődéssel hatványozottan differenciálódó világban a felépítmények is egyre eltérőbbek lesznek. Abban Marxnak igaza volt, hogy a társadalmak felépítmények az alépítményükből fakadó érdekeket szolgálják. Abban tévedett, hogy valamiféle egységes felépítményt nemcsak elképzelt, de akár erőszakkal is, de megvalósítható célnak tekintett.