2012. május 2., szerda

A társadalom érdeke





Kopátsy Sándor                EG                    2012-04-18

A TÁRSADALOM ÉRDEKE

Marxszal, mint marxista kerültem ellentétbe. Elég korán felismertem, hogy a feje tetejére állította a saját zseniális elméletét azzal, hogy a felépítmény erőszakos megváltoztatásával akarta létrehozni az ideálisnak tartott alépítményt. Már az is elméleti hiba volt, hogy tökétes alépítményt akart létrehozni az általa fejlettnek tartott felépítmény segítségével.
Zseniálisan felismerte, hogy a társadalom felépítménye lényegében az alépítmény által determinált. A determinációt mégis megfordította. Abban hitt, hogy az általa megtervezett tökéletes felépítményt erőszakkal is létre lehet hozni, ami aztán létrehozza a tökéletes alépítményt.
Marx volt az első, aki tudományos alapra helyezte az emberi társadalom történetét. Felismerte, hogy ami fajunkkal történik, annak a magyarázatát az alapvető okokban, az alépítményben kell keresni. Arra már viszonylag kevés gondot fordított, hogy mit kell érteni alépítmény alatt. Megelégedett azzal, hogy valami anyagi adottságot. Ezzel elindította az útjára a történelmi materializmust. Ettől a tudományos alaptól azonban ellendítette a forradalmársága. Annyira felháborította a múlt, és a saját korának igazságtalansága, hogy félretette a társadalma gazdasági működéséről készített gondos vizsgálatában tapasztaltaknak okai elemzését, megelégedett azzal, hogy a korabeli felépítmény legfontosabb elemének a tőkés kizsákmányolásnak az erőszakos felszámolását, a tőkések kizsákmányolását elegendőnek tekintse ahhoz, hogy létrejöhessen egy általa tökéletesnek tartott, kommunizmusnak nevezett felépítmény. Vagyis a legnagyobb materialista tudós átalakult idealistává. Kitalált egy olyan felépítményt, amitől a társadalom alépítménye is tökéletessé válik.
Ezzel a Nyugat zseniális materialista tudósa vallásalapító messiássá vált. Az utolsó nagy világvallás megalapítójává, profétájává vált az, aki elméletileg először ismerte fel, hogy a fajunk történelmét nem az isten közvetlenül irányítja, hanem az is a természet törvényei alapján alakul. Mint minden, az emberi faj története is a természeti törvények alapján determinált.
Ezt azonban nem akarta tudomásul venni. A helyett, hogy a múltunkat alakítók okokat kereste volna, azt bírálta, az ember által elrontottnak tartotta. Az ő elméleti felismeréséből ugyanis az fakadt volna, hogy ami eddig fajunkkal történt, az lényegesen nem is történhetett volna másként.
Marx alig szentelt figyelmet annak, hogy miért jött létre a tőkésosztály társadalma, csak azt bizonyította, hogy az milyen rossz, ezért mennyire indokolt a lecserélése. Arról már szinte semmit nem mondott, hogy miért jött létre. Márpedig, ha a felépítményt az alépítmény determinálja, akkor az elsődleges tudományos feladat annak feltárás, mi hozta létre. Azt, amit az alépítmény létrehozott, nem lehet kritizálni, indokolatlannak minősíteni mindaddig, amíg az alépítménye meg nem változott.
Aki a tőkésosztály társadalmánál jobbat akar, annak először azt kell feltárni, hogy milyen technikai és tudati alapja legyen az alépítménynek, ami aztán spontán, akaratunktól függetlenül létrehozza azt, amit szeretnénk. Természetesen csak olyan társadalmat lehet létrehozni, amihez felismertük, milyen alépítmény szükséges. Ettől azonban még ma is nagyon messze vagyunk.
Azt már tudjuk, hogy olyan gazdag és iskolázott társadalom, egyelőre csak ott jött létre, ahol a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus erkölcs jellemzi, és nem szaporodik számottevően a lakosság.
Kezdetben Marx is csak a fejlett, nyugati társadalmakban tartotta reálisnak az általa elképzelt kommunista társadalom létrehozását, de idővel belement abba az idealista megoldásba is, hogy az általa elképzelt társadalom ott is létrejöhet, ahol még nem értek meg az átalakulás társadalmi és gazdasági feltételei, de a fennálló rendszer gyenge. Ez már teljes feladása a történelmi materializmusnak, hiszen az alépítmény szerepét nem létrehozónak, hanem erőszakkal létrehozhatónak tartja.
A 20. század második felében kialakult hidegháború két frontján a fejlettek és puritánok, mint antimarxisták álltak szemben a fél-perifériások, nem puritánokkal.
Az egyik oldalon a már fejlett alépítményű, puritán viselkedésű, már nem túlnépesedők, azaz a társadalmi átalakulásra már értettek állak. Akik tagadták a társadalmi átalakulást, mégis átalakultak tőkés osztálytársadalomból össznépivé.
A mások oldalon álltak a nem puritánok, és a társadalmi átalakulásra még éretlen, magukat marxistának valló bolsevikok, akik gyors társadalmi átalakulást akartak, de belebuktak.
Marxnak abban lett igaza, hogy a fejlettebb társadalom csak fejlettebb alépítményre épülhet. Ugyanakkor megbukott abban, hogy a fejlettebb társadalom felépítményét erőszakkal is létre lehet hozni.
A bolsevik marxisták még ezen is túlmentek, amikor azt gondolták, hogy a fejlett gazdaságú, és puritán társadalmak forradalmai nélkül, erőszakkal a viszonylag elmaradott Oroszországban is létre lehet hozni a tökéletes felépítményt, az pedig a tökéletes alépítményt is kiépítheti.
Így lett a zseniális materialista társadalomtudós elméletből idealista vallás. Ma már megállapíthatjuk, hogy minél kevésbé voltak meg az össznépi társadalommá való átalakulás alépítményi feltételei, annál inkább vallássá vált a marxizmus, és minél jobbak voltak a feltételek, annál halványabban maradtak meg a marxizmus vallásos elemei.
A marxizmus ott lett ortodoxvallás, ahol a legkisebb esélye volt a tényleges társadalmi átalakulásnak.

A KISZÁKMÁNYOLÁS OKA.

A felismerésem alapján oda jutottam, hogy a tőkés kizsákmányolás marxi magyarázata is logikai tévedés. A tőke profitjának forrását még helyesen magyarázta azzal, hogy a tőkés értéke alatt veszi meg a munkaerőt, így a munkás által termelt értékből számára profit marad. De a további kifejtés már ismét idealista logikára épült. Azt hitte, hogyha a munkaadó nem tőkés, akkor nem lesz a munkaadónak profitja. Marx szerint a profit nem a társadalom alépítményéből, hanem a tőkés tulajdonviszonyból, vagyis a felépítményből fakad. Vagyis ebben a kérdésben is idealista logikára épített.
Szerinte a tőkések hozták létre a tőkés osztályuralmat. Ezzel szemben a marxi elmélet logikájából az fakad, hogy az ipari forradalom olyan új, a korábbinál sokkal hatékonyabb technikai alépítményt követelt, amiben a gyáripar óriási fölényt jelentett a manufaktúrákkal, és a háziiparral szemben. A sokkal hatékonyabb gyáriparra való áttérés óriási tőkeigénnyel járt, ugyanakkor csökkent a munkaerőigény mennyisége, és főleg a minősége.
Az ipari forradalommal kapcsolatban nem került hangsúlyozásra, hogy ugyan korábbinál nagyobb minőségi igény lépett fel a munkaerő felső 1-5 százalékával szemben, ugyanakkor a 95-99 százalékkal szemben a korábbinál is alacsonyabb minőségi igényt jelentett. Nem tudatosítjuk, hogy a feudális rendszer, a jobbágytelek és a háziipar lényegesen nagyobb tudásigényt támasztott a munkaerő többségével szemben, mint a gyáripar.
A tőkehiány értéke fölé emelte a tőke, a kínálatához képest alacsony mennyiségű, és minőségű munkaerőigény pedig értéke alá vitte a munkaerő árát. A tőke profitja tehát nem a tőketulajdonból, hanem a tőkehiányból, a munkaerő érték alatti ára pedig a mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakadt. A magas profit és az alacsony bér tehát nem a tulajdonviszonyból, hanem az ipari forradalom által létrehozott alépítménynek a keresletet és kínálatot átalakító hatásából fakadt. A profit és a kizsákmányolás tehát nem a tulajdonviszonyból, hanem a tőkehiányból, és a munkaerő feleslegből fakadó szükségszerűség. A kizsákmányolás csak akkor szűnhet meg, hogy olyan alépítmény jön létre, amiben mind a tőke, mind a munkaerő kereslete és a kínálata egyensúlyba kerül.
A tőkéstulajdon felszámolása tehát nem eredményezheti sem a profitnak, sem a munkásosztály kizsákmányoltságának a megszűnését. Mindkettő a tőkés osztálytársadalom az alépítményből fakadó objektív szükségszerűség.
Ezért a munkásosztály csak akkor szabadulhat fel, ha mind a tőkehiány, mind a munkaerő felesleg megszűnik. A munkásosztály elsődleges érdeke tehát nem a tőkések kisajátítása, hanem a munkaerő túlkínálatának megszűnése. Amikor korábban, valamilyen speciális okból időlegesen megszűnt a munkaerő túlkínálata, sőt hiánya lépet fel, megszűnt a kizsákmányolás is. Ilyen helyzet a múltban csak akkor fordult elő, ha nagy járvány pusztította a lakosságot, vagy az ostromlott várban hiány keletkezett munkaerőben, mindenek előtt katonában.
Tekintettel azonban arra, hogy az emberi faji tulajdonsága, hogyha javulnak az életviszonyai, akkor gyorsabban szaporodik, minden osztálytársadalomra százszor jellemzőbb volt a munkaerő túlkínálata, mint a hiánya. Ezért minden osztálytársadalom objektív okból kizsákmányoló volt, és maradt.
Ma is a gyorsan szaporodó társadalmakban általános a dolgozók kizsákmányolása. Ez volt a jellemző a bolsevik Szovjetunióban is. Tehát a tőkések kisajátítás nem jelentheti a dolgozók kizsákmányolásának megszűnését. Ez csak akkor történhet meg, ha nem lesz a munkaerőben túlkínálat. Ez csak olyan társadalomban válhat jellemzővé, ahol megáll a népszaporulat.
Itt jegyzem meg, hogy a közgazdaságtan nem számol a munkahelyteremtés korlátaival és költségével.
A már túlnépesedett társadalomban egyre többe kerül a munkahely teremetés, amihez nemcsak sok tőke, de a szűkölő természeti erőforrások biztosítása is szükséges. A már túlnépesedett társadalmakban egyre nagyobb költséggel és természeti erőforrás biztosítással jár a népesség növekedése, Márpedig jelenleg a világ népességének négyötöde túlnépesedett térségben él. Ezek között az össznépi társadalommá való áttérés útjának mindkét előfeltétele, mind a népesség növekedésének meg állíthatósága, mind a puritán viselkedés hiányzik.
Az alépítményre épülő elméletéből az következik, hogy az osztálytársadalom csak akkor, és ott szűnik meg, ahol megszűnt a munkaerő túlkínálata. Ehhez tehát forradalomra, nem proletárdiktatúrára van szükség, hanem a túlnépesedés megállására, illetve a munkaerő kínálatának a keresletéhez való illesztés nem oldható meg.
Ez, a körülmények összejátszása, és a tudományos technikai forradalom megváltozott munkaerőigényének köszönhetően, a 20. század második felében, a fejlett nyugat-európai államokban megvalósult.
Azzal, hogy a Nyugat meghódította, betelepítette a két Amerikát, és Ausztráliát, az élettere tízszeresére nőtt, a jólétnek és a fogamzásgátlásnak köszönhetően túlnépesedés megszűnt. A magas-kultúrák történelmében először fordult elő, hogy nem kényszerült osztálytársadalommá válásra, mert nem nyomta a túlnépesedése, és a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen igényt támasztott a minél jobb minőségű munkaerőben. Ilyen, fajunk történetében először fordult elő. A történészek előtt sem vált nyilvánvalóvá, hogy minden osztálytársadalomban óriási potenciális felesleg volt kiművelt képességekben.
Minden osztálytársadalomban többlet volt a munkaerő mennyiségében is. Ma is, a Nyugat az egyetlen magas-kultúra, ami nem túlzottan túlnépesedett. Gondoljunk arra, hogy az egész Nyugaton, vagyis Európában, a két Amerikában és Ausztráliában 60 millió négyzetkilométeren kevesebb ember él, mint Kínában, vagy Indiában. Ráadásul Kína lakosságának nagy többsége az ország keleti negyedében zsúfolódott össze.
Egészen a jelenkorig az emberiség többsége az önözéses kultúrákban élt, ahol viszonylag gyorsan beállt, és évezredeken keresztül jellemző maradt az optimálisnál lényegesen nagyobb népsűrűség, ez pedig a társadalmi fejlődés megfeneklést jelentette.
Bármennyire általános tény, hogy csak a mezopotámiai és az egyiptomi magas-kultúra volt képes a térbeni terjeszkedésre, és a fejlettebb társadalmi formák kialakítására. Minden másik magas-kultúra lényegében a létrejöttének térségében ragadt, és önerőből megfeneklett, sőt néhányuk el is pusztult.
A mezopotámiai és egyiptomi magas-kultúra évezredekig lényegében alig millió négyzetkilométernyi térségben élt, és ezért stagnált. A belőle kisarjadó európai kultúrák ma ötvenszer nagyobb térségben, ma 70 millió négyzetkilométeren rendezkedtek be.
A történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy a Nyugat felemelkedésének kulcsa a két Amerika és Ausztrália beintegrálása volt. E nélkül nem kerülhetett volna ki a túlnépesedés nyomása alól, és nem gazdagodhatott volna meg annyira, hogy teret adjon a tudományos és technikai forradalomnak.
Lényegében a nagyon alulnépesedett kontinensek benépesítésnek köszönhetően csökkent annyira a túlnépesedési nyomás, ami lehetővé tette, hogy a jólét olyan szintjét érhesse el, amiben mára a korábbi tört részére csökkent a fajunkat korábban jellemző gyermekvállalás. Elsősorban a kisebb túlnépesedési nyomásnak köszönhetően jött létre az olyan alépítmény, amelyen a felépítményben már nem volt szükség a többség kizsákmányolásra, nyomorára, vagyis létrejöhetett az egész lakosság társadalma.
A Nyugat volt az első olyan magas-kultúra, amiben, már jó kétezer éve, viszonylag alacsony volt, a két Amerika és Ausztrália betelepítése után pedig szinte megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ebből azonban a társadalomtudományok nem vettek észre semmit. Máig nem tudatosult a tény, hogy csak a nem szaporodó társadalom lehet össznépi, a dolgozókat nem kizsákmányoló.
Ma a lassú népességnövekedés Észak-Amerikában és Ausztráliában nemcsak megengedhető, de kívánatos is, mert a lakosság még kisebb, mint az eltartó képesség optimuma. Ugyanakkor itt a lakosság viselkedési módja is megfelel a kor követelményének. Ilyen ország jelenleg csak négy van, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De még ezekben is csak a lassú népességnövekedés engedhető meg, hanem ennek is az ideális formája a minőségre koncentrált bevándorlás.
A szelektált bevándorlás két okból a legjobb megoldás.
- Egyrészt kiváló lehet a minősége, mivel jobb minőséget lehet szelektálni, mint amit a belső szaporulat átlaga ad.
- Másrészt nem járnak vele a felnevelés költségei. Amit drága volna otthon felnevelni, azt jó minőségben, ingyen kaphatják.
A közgazdaságtan nem számol a munkaerő felnevelési költségével, azt nem tekinti nemzeti vagyonnak.
Ennél is ostobább, hogy a népszaporulat erőszakos féken tartását nemcsak bűnnek, hibának minősítik, holott a fejlődés előfeltétele. Az emberiség történetének legnagyobb gazdasági csodáját annak köszönhetően érte el Kína, hogy kevesebb gyermek vállalását kényszeríttette ki. Ezt mégis erkölcsileg bűnnek, gazdaságilag károkozónak tartják. Attól féltik ezt a fergetegesen gyorsan fejlődő országot, hogy ezzel munkaerőhiányt, és fedezetlen öregkori ellátást okoz. Ezzel szemben a kínaiak ma is legfeljebb India lakossága színvonalán, a jelenlegi harmadán élnének, ha 500 millióval többen lennének. Sőt Kína akkor lenne a leggazdagabb, ha a jelenleginél is sokkal kevesebben lennének.
Ez az emberiség egészére is igaz. Ha fele akkora volna a világ népessége, lényegesen jobban élhetne. Az adott térségben akkor élhet a lakosság a legjobban, ha a létszámuk nem haladja meg az optimális sűrűséget. Márpedig jelenleg a világ népességének tizede él olyan országban, ahol a népsűrűség az eltarthatóság optimuma alatt van. Olyan ország pedig csak négy van, ahol a jólét növekedésének a kulturális előfeltétele is adott. Jelenleg az emberiség 95 százaléka azért nem él úgy, ahogyan élhetne, mert sokan vannak.
Sokszor hivatkozom a tényre, hogy szültésem óta a világ népessége három és félszeresére nőtt. Ha megmaradt volna az 1922-ben elért 2 milliárd szintjén, lényegesen kevesebben élnének elképesztő nyomorban, és az emberiség négyötöde pedig sokkal jobban élhetne. Az elmúlt száz évben a világ népessége tízszer gyorsabban növekedett, mint ami tartósan elviselhető volna.
Elég volna szem előtt tartani a tényt, hogy a fajunk egyedeinek jelenlegi jövedelme elsősorban azért alacsony, mert sokan vagyunk. De a társadalomtudomány még addig sem jutott el, hogy a faj érdeke nem a minél nagyobb létszám, hanem az egyedek minél jobb élete.

A MUNKÁSMOZGALOM IS ELTÉVEDT

Amennyire fontos volt Marx felismerése arról, hogy a politika csak a társadalom felépítménye, azon csak az alépítmény változása változtathat, annyira hibás volt a marxisták által meghirdetett politikai harc ott, ahol az alépítmény meg nem érett meg a politikai változásra. A marxi elméletből annak kellett volna következni, hogy csak ott van értelme a politikai harcnak, ahol már létrejöttek a társadalmi változás, vagyis a felépítmény modernizációjának a feltételei.
Ebből következett az, hogy az egész nép társadalmáért folyó politikai harcnak csak a legfejlettebb, puritán társadalmakban van értelme, másutt a haladás híveinek azon kell munkálkodni, hogy az alépítmény legyen olyan, amelyiken létrejöhet az egész nép társadalma, amit Marx kommunista társadalomnak nevezett. Ennek éppen az ellenkezője következett be. A marxisták a kevésbé fejlett társadalmakban erőszakkal építették az általuk marxistának tartott társadalmi felépítményt, amit szocialistának neveztek.
Ma már azon is vitatkozni lehet, hogy Marx korában, a legfejlettebb társadalmakban már olyan volt-e az alépítmény, amire lehetett volna a nép egészének társadalmát építeni. Meggyőződésem szerint, csak a 20. század közepén, és akkor is csak a legfejlettebb nyugati, puritán társadalmakban volt olyan alépítmény, amire az egész nép társadalma épülhetett.
Marx elmélete tehát száz évvel megelőzte a korát.
Az már csak másodlagos, hogy a 20. század második felében létrejött társadalmak sok alapvető tekintetben egészen mások voltak, mint amit Marx kommunista társadalomként elképzelt. Elsősorban abban lett lényegi különbség, hogy nem kell a tőkéseket kisajátítani, mert azokra szükség van, a társadalom csak akkor virágozhat, ha a gazdaságot a piac irányíthatja, a tőkés vállalkozók minél nagyobb profitra törekednek. Profit pedig csak akkor lesz, ha fennmarad a tőkehiány, és a munkaerő felesleg. A tőkések az osztályhatalma ugyanis, nem a tőkéstulajdonon, hanem a tőkehiányon alapul.
A 20. század végére ugyanis az egyik oldalon csökkent a fizikai tőkével szembeni igény, ugyanakkor megszűnt a munkaerő gyors szaporodása, ezzel túlkínálata, és létrejött a minőségi munkaerőben való kielégíthetetlen igény.
Marx sem ismerte fel, hogy a társadalmi hatalom nem erőszakon, hanem az alépítményben létrejött hiányon alapul. Ahol az erőszak érvényesül, ott annak a hiány feletti rendelkezés a forrása.
Ahol a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ott a földesúri osztály uralkodott, ahol a tőke, a tőkésosztály uralkodott, ahol a munkaerő mennyisége és minősége lett a szűk keresztmetszet, ott a minőségi dolgozók lettek az urak.
A felépítmény erőszakosan csak ott változtatatható tartósan, ahol az alépítmény ugyan már megérett a változásra, de az idejét múlt osztályuralom birtokosai még őrzik a hatalmukat. Ez az állapot Marx korában még a legfejlettebb nyugati társadalmakban sem volt jellemző. Ennek ellenére a marxizmus ott volt erőszakosabb, ahol kevésbé volt meg ennek a társadalmi alapja. Kezdetben maga Marx is azt gondolta, hogy tanai ott találnak termékenyebb talajt, ahol fejlettebb a társadalom. Ennek sokkal inkább a fordítottja történt. Ez abból fakadt, hogy az idealista, vallásalapító, a felépítményt erőszakkal átalakítani javasló Marxnak sokkal több híve volt ott, ahol a vallásnak még helye van, mint annak a Marxnak, akinek az elméletéből az következi, hogy a politika csak felépítmény, azaz hosszú távon a társadalom számára másodlagos.
Ez jól tükröződött abban, hogy hol, hogyan működtek a magukat marxistának tartó pártok.
- A legfejlettebb nyugati társadalmakban a marxisták szociáldemokrata pártokba szerveződtek. Ezek nem erőszakkal akarták a társadalmukat megdönteni, csupán baloldali demokratikus, úgynevezett szociáldemokrata pártokba szerveződtek. Ezek olyanok voltak, mint a kereszténységen belül a protestánsok.
- A demokratikus Nyugat oldalán lévő latin, vagyis kevéssé puritán népek marxistái euró-kommunisták, a szociáldemokratáknál radikálisabb, de még nem erőszakra építők, kommunisták lettek. A keresztény egyházak közt ők lennének a római katolikusok.
- A fél-perifériákhoz tartozó marxisták lettek bolsevikok, akik az erőszakra építettek, elutasították nemcsak a politikai demokráciát, de még a gazdaságit is. Nem véletlenül, hiszen ott a társadalmuk alépítményében leginkább hiányoztak az egész nép társadalmának a feltételei. Az államhatalmat a bolsevik párt klérusa gyakorolta. Ez a marxizmus az ortodox keresztény kultúra vallása lett. Bele is bukott, de nemcsak azért, mert vallásos alapon működő politikai diktatúra volt, hanem azért, mert a lakosságának a viselkedése a demokráciára is alkalmatlan. Bebizonyosodott, hogy a demokrácia is csak ott lehet hatékony, ahol a két előfeltétele, a puritán kultúra és a népesség lassú növekedése az alépítményben adott. Ahol ez egyik hiányzik, ott az osztálydiktatúra objektív szükségszerűség.
- Ugyanakkor az is kiderült, hogy a bolsevik diktatúra is működhet hatékonyan, ahol a lakosság életvitele puritán, és a népesség nem növekszik gyorsan. Kínában a bolsevik politikai diktatúra hozza létre a történelem legnagyobb társadalmi csodáját, azzal hogy több mint egymilliárd ember életviszonyai javulnak három-négyszer gyorsabban, mint a Nyugat életében a legsikeresebb államban. Kínában ugyanis a bolsevik diktatúra először győzött olyan társadalomban, amelyik piacosította a gazdaságot, és leállította a népszaporulatot.
Kína példája azt bizonyítja, hogy a politikai diktatúra is lehet valahol a legjobb megoldás. Kína lesz az első olyan ország, amelyik a periféria szintjéről induló országból száz év alatt visszaállítja az ország 1500 után elvesztett világ első pozíciójába. Máig alig veszi a Nyugat történelemoktatása tudomásul, hogy Amerika felfedezése előtt a világgazdaság harmadát, felét jelentette a Kínai Birodalom. 2050-re ismét ebbe a státuszba várható. Ez az úr háromszor gyorsabb, mint amit az ipari forradalom és a 20. század között megtett Európa nyugati fele. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy 2050-ben az Egyesült Államok, vagy Kína lesz a nagyobb szuperhatalom, de azon aligha, hogy a Közel-Kelet nagyobb gazdasági erőt jelenthet, mint a Nyugat egésze.
Ezt a világtörténelmi változást lényegében a marxista diktatúrával, nagyon mélyről indult birodalomnak köszönhetjük. Vagyis a 20. század közepét követő száz év legnagyobb diadalát nem a liberális politikai demokráciák érték el, hanem a kínai diktatúra.
Ez a példátlan siker természetesen nem azt jelenti, hogy erre a Nyugat is képes lett volna, ha nem a demokratikus utat választja. Vita felett áll, hogy a Nyugat csak a polgárok demokráciája után juthatott el idáig. Még az is igaz, hogy az egész Távol-Kelet is járhatott volna ezen azt úton, ha Kína a 20. század közepén már ott tartott volna, mint Japán. De ehhez kellett volna az, hogy már a 19. század közepén a japánéhoz hasonló iparosítási útra léphessen, és a 20. század közepén a hidegháború demokratikus oldalán álljon. Kína, azonban mint nagyon szegény, elmaradott ország lépett a 20. század közepén a nyugatosodás, valamint a tudományos és technikai forradalom világgazdasági színpadára. Messze vezetne annak a bizonyítása, hogy miért csak így alakulhatott a Távol-Kelet történelme.
A lényeg az, hogy Kínának, mind nagyon szegény, és a hidegháború bolsevik oldalára került milliárd lakosú országnak kellett beépülni a világgazdaságba. Ebben a helyzetben kellett felismerni, hogy a Szovjetunió által uralt tábor zsákutcás utat jár. Erre az útra nemcsak azért kényszerült, mert a Szovjetunió erre kényszeríttette, hanem azért is, mert nem lett volna más lehetősége.
Már többször kifejlettem, hogy Európa keleti felének nem volt olyan erős polgársága, ami önerőből végrehajthatta volna a következetes demokráciával a múltjának összetörését. A Szovjetunió nagy szolgálatot tett azzal, hogy a fél-feudális társadalmak modernizációját kelet-európai erőszakkal összetörje. Ezt nemcsak a közép-európai és baltikumi, csatlós országok sem hajlandók tudomásul venni, de még Kína esetében sem értik meg, hogy Mao módszereire elkerülhetetlen szükség volt. Márpedig, aki ezt nem érti meg, nem értheti meg a 20. század második felének történelmét sem. Nem értik meg, annak ellenére, hogy az elmúlt 60 évben nem volt egyetlen olyan a fél-perifériához tartozó ország sem, amelyik demokratikus módszerekkel modernizálódhatott volna.
Ezért állítottam már ötven éve is, hogy a demokrácia csak olyan társadalom számára járható út, amelyiknek több évszázados polgári tradíciója van. Ezért soroltam húsz éve a 20 század három legnagyobb alakja közé, Roosevelt mellett Lenint, és Maot. Ez a harminc év előtti állításom ma, különösen Magyarországon, abszurdnak tűnik. Csak akkor érthető, ha belátjuk, hogy polgárok nélkül nem lehet demokratikus társadalmi rendszert létrehozni, még kevésbé működtetni. Aki ezt nem fogadja el, azzal nem lehet ezen vitatkozni. Egy érvem azonban van, nem ismer a történelem példát arra, hogy olyan társadalomban tartóssá vált a demokrácia ott, ahol nem voltak polgárok, még akkor sem, ha a demokrácia kiépítéséhez külső segítséget kapott. Elég volna a 20 század oroszországi, vagy magyarországi polgári forradalmának megalapozatlanságára gondolni. Az erős polgárság nélküli polgári forradalmakat vagy szélső-bal, vagy szélső-jobb uralom, vagy a fél-feudális állapotok restaurációja követte. Márpedig elég erős elvi bizonyíték, ha nem találunk arra cáfoló példát.
Felfogásom szerint Oroszországban a cárok feudális államának megdöntése után nem volt más lehetőség, mint a baloldali terror, vagy a restauráció. Ezért járt Lenin az egyetlen helyes úton, amikor a polgárháborúban nemcsak a politikai, de a gazdasági diktatúrát is elfogadta, és akkor is, amikor a polgárháború után a gazdaság piacosításának útját kereste. Végül ez nemcsak azért bukott meg, mert Lenin meghalt, hanem azért, mert még ez is korai volt. Halála után közel három generációval még mindig az derült ki, hogy a gazdaság piacosítására sem érett a társadalom.
Nem kevésbé tanulságos az első világháborút követő magyar polgári forradalom sorsa. Ebből nagyon gyorsan előbb a szélső-bal uralom rövid életű győzelme, majd a fél-feudális viszonyok restaurációja következett.
Ma még kevésbé fogadják el, hogy szovjet megszállás nélkül még a második világháború után is fél-feudális restauráció mögé állat a közvélemény.
Annak kimondása pedig eretnekségnek számít, hogy az 56-os forradalom leverése is abból fakadt, hogy nem álltunk meg a lehetőségek határánál.
Ezek alapján meggyőződésem, hogy Kínában csak a bolsevik kisebbség terrorja tudta stabilizálni a hatalmat, és évtizedek kemény terrorja, és a kulturális forradalom, majd a gazdasági reformok bevezetése idején politikai demokráciát követők tankokkal való eltiprása, és a párt diktatúra kellett ahhoz, hogy a birodalom ne essen szét, és működőképes maradhasson a gazdaság piacosítása, és lehetséges a gyermekvállalás korlátozása. Ekkor tettem Tenget tűntetést tankokkal leverő a 20. század három legnagyobbja mellé negyediknek.
Mao és Teng szerepe nélkül, aligha képzelhető el a jelenlegi, és a várható kínai siker. Márpedig a 20. század legnagyobb világtörténelmi eseménye Kínában történt. Ott, ahol a diadalra vezető utat ez a két ember jelölte ki.

A SZAKSZERVEZETEK SZEREPE

Nemcsak a marxista politikusok, de a szakszervezetek is Marx tévedésére építenek.
Mivel Marx sem vette észre, hogy a dolgozóknak csak ott lehet kedvező a politikai és gazdasági helyzetük, ahol hiány van belőlük, minden marxista az osztályharc útját járja. A szakszervezetek is. Munkaerőhiány, békeidőben, csak ott jöhet létre, ahol nem nő néhány ezreléknél gyorsabban a lakosság, és a gazdaság minőségi munkaerővel szembeni igénye kielégíthetetlen.
Az természetes, hogy a gyorsan szaporodó népesség esetén a munkaerőben mennyiségi túlkínálat van. Ez önmagában elegendő oka annak, hogy a gyorsan szaporodó társadalom szükségszerűen osztálytársadalom, ahol a munkaerőt kizsákmányolják. Elég lett volna annak a felismerése, hogy a néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalomban szükségszerű a munkaerő túlkínálata, ezért a munkások kizsákmányolása. Aki ezt szem előtt tartja, és tudomásul veszi, hogy jelenleg még az emberiség nagy többsége gyorsan, százalékban mérve, szaporodik, azt is tudomásul kell venni, hogy a kizsákmányolás objektív szükségszerűség. Ezért a gyorsan, azaz néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalomban csak a lakosság kis hányada lehet szabad, a nagy többségét el kell nyomni, ki kell zsákmányolni.
Ebből a Nyugat társadalomtudománya még nem ismert fel semmit.
A szakszervezeti mozgalom is idealista maradt. Ahogyan Marx eltévedt azon, hogy elég a felépítményt erőszakkal létrehozni, elérhető a társadalmi sikere, a szakszervezetek is abban a tudatban élnek, hogy elég, ha megvédik azok jogait, érdekét, akik munkaviszonyban vannak. Ők sem ismerték fel, hogy a munkások kizsákmányolása nem az őket védelmező jogtól, hanem a keresletük és kínálatuk arányától, és a társadalom gazdagságától függ.
Ahol a munkaerő jelentős kínálatára nincs elegendő kereslet, vagyis, ahol nagy a munkanélküliség, a munkavállaló akkor is jogtalannak érzi magát, ha a joga megvédené. A munkaadó hatalma nem a jogon, hanem a munkaerő túl kínálatán múlik. Ez bármennyire nyilvánvaló, a szakszervezetek úgy viselkednek, mintha nem így volna. Véleményem szerint, minél több jog védi a munkavállalót, annál rosszabb a munkanélkülieknek. A munkanélküliség jelentős hányada azért nem talál munkát, mert a munkaadók tudják, hogy az egyszer már munkaviszonyba került munkástól nehéz megszabadulni.
A nyugati társadalomtudomány azt hiszi, hogy elég a demokratikus politikai felépítmény, azon, és csak azon lehet elérni nemcsak a gazdasági sikert, de a társadalmi boldogságot is. Mindkét megközelítési mód, mind a polgári, mind a marxi, idealista, a felépítményt tartja elsődlegesnek.
Ezzel szemben a kínai államvezetés felismerte, hogy a népszaporulat leállítása a gazdasági siker elengedhetetlen feltétele. Az emberiség négyötöde a kínai gyermekvállalás korlátozása előtt, háromötöde pedig még utána is, a kívánatosnál nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, tehát eleve nem lehet sem gazdasági, sem társadalmi téren sikeres.
Mi volna a dolgozók érdekérvényesítésének útja?
Elég volna azt tudni, hogy a munkaerő iránti kereslet elsősorban attól függ, milyen olcsó a munkaerő, és milyen könnyű a feleslegessé válótól megszabadulni. Ezzel szemben a szakszervezetek azért harcolnak, hogy minél magasabbak legyenek a vérek, és minél nehezebb, költségesebb legyen a felmondás. Vagyis a szakszervezetek olyan célokért harcolnak, aminek elérése csökkenti a munkaerővel szembeni keresletet, vagyis rontja a munkásosztály egészének az érdekét.
1.     Megállítani a népszaporulatot.
2.     Harcolni a munkahelyteremtésért.

A NÉPSZAPORULAT LEÁLLÍTÁSA

Bármennyire furcsának hangzik, a dolgozók elsődleges érdeke a munkaerő túlkínálatának megszüntetése. Társadalmi rendszertől független törvény, hogy rangja, joga csak annak van, amiből keresletéhez viszonyítva kevés van. Ez azt jelenti, hogy minél jobban szaporodik a munkaképes lakosság, annál inkább ki lesz szolgáltatva. A kiszolgáltatottság ugyanis nem harccal, nem politikai erővel, hanem csak a túlkínálat felszámolásával szüntethető meg. Bizonyításul elég volna arra gondolni, hogy a lakosság többségének elnyomása, kizsákmányolása mindig ott volt nagyobb, ahol nagyobb a népszaporulat.
Még könnyebben belátható bizonyíték, hogy a dolgozók joga, tekintélye a munkaadóval szemben elsősorban attól függ, milyen nagy a munkanélküliség. Ezzel szemben minden szakszervezet azért harcol, hogy a dolgozóknak minél több joguk, jövedelmük legyen. Ennek azonban az a következménye, hogy egyre magasabb lesz a munkaerő ára, egyre kisebb a velük szemben jelentkező kereslet.
A gyermekszámtól függő családi pótlék is a munkások érdekét sérti. A társadalomnak csak annyi gyermekre van szüksége, amennyi a létszám fenntartását biztosítja. Ha a létszám megtartásához szükségesnél többen születnek, nő a dolgozók kiszolgáltatottsága. Ráadásul a társadalomnak még ennyi utánpótlásra sincs szüksége, ha az nem éri el a minőségi igényt. Ezért nem minél több gyermekre, hanem minél sikeresebben felneveltekre van szükség.
Nálunk ennek a legrosszabb formája működik. A gyermekszámtól függő családtámogatás ugyani azt jelenti, hogy a leszakadt rétegekben, ahol eleve szinte reménytelen a sikeres felnevelés, ez gyakran jövedelemforrás. Az igényes gyermeknevelés költségeinek pedig az elenyésző hányada. Ezért aztán aránylag sok gyerek születik ott, ahol a felnevelés reménytelen, és nagyon kevés ott, ahol nagyarányú a sikeres felnevelés.
Jelenleg a fejlett világban, általánosan a gyermektámogatás a társadalom érdekével ellentétes. Ott születik kevés, ahol a felnevelés eredményes, és ott sok, ahol eredménytelen. A fajuk létszáma mennyiségében az elviselhetőnél sokkal gyorsabban nő, ugyanakkor a kielégíthetetlenül magas minőségi igénnyel ellentétes az összetétele. Jelenleg az emberi faj érdekével ellentétes módon szaporodik.
A munkások érdekvédelmét ellátó szakszervezeteknek tehát a munkaerőpiacnak megfelelő gyermekvállalás volna az egyik elsődleges érdeke. Tudom, hogy ez ostobaságnak hangzik, pedig igaz. Nemcsak azért, mert ezzel csökken a munkaerő túlkínálata, hanem a bérek színvonala is elsősorban attól függ, milyen az adott generáció munkaerőértéke. A munkajövedelmek színvonala ugyanis elsősorban attól függ, milyen magas az egy lakosra jutó jövedelem. Ennél is jobb mutató az, hogy mekkora az egy munkaképes dolgozóra jutó jövedelem. Ez azért sokkal jobb mutató, mert nemcsak azokra vetíti a jövedelmet, akiknek munkájuk van, hanem azokra is, akik munkaképesek. Csak az olyan társadalomban lehet magas a munkajövedelem, ahol magas a foglalkoztatási ráta.
Elég volna megnézni, hogy minden országban az átlagos munkásjövedelem attól függ, hogy milyen gazdag az ország. Norvégiában az átlagbér hetvenszer magasabb, mint Nigériában. Ehhez képest legfeljebb néhány százalékot jelenthet az, hogy hol, milyen erős a szakszervezet. Vagyis a munkajövedelmek szempontjából nagyságrenddel fontosabb a gazdaság átlagos fejlettsége, mint a szakszervezetek ereje. Ebben a konkrét esetben is csak az alépítmény fontos, a politikai, jogi feltételek szinte jelentéktelenek.
Aki elfogadja, hogy gyorsan szaporodó népesség esetén eleve lehetetlen az egy fője jutó jövedelmet versenyképesen növelni, azt is el kell fogadnia, hogy a népesség növekedését olyan társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem még 10 ezer dollár alatt van, csak az erős politikai diktatúra képes. Ezt a képtelenséget is csak a tapasztalat alapján lehet bizonyítani. Eddig még a halvány jelével sem találkoztunk annak, hogy a közvélemény az ilyen korlátozást támogatja. Ezért ilyen törvényt a több pártrendszeres demokráciában nem lehet elfogadtatni. Erre jó példa a fergetegesen gyorsan fejlődő India nem képes az elviselhetetlenül gyors népszaporulatát képtelen leállítani. Ezért aztán az egy lakosra jutó jövedelme negyed olyan gyorsan nő, mint Kínában, és az egy laksora jutó vagyon pedig csökken. Ezért aztán nagyon csalódni fognak azok, akik Indiát felzárkózónak tartják. Indiában is csak a kemény politikai diktatúra, az erőszak lenne képes a népszaporulat leállítására. Ez azonban ebben a társadalmi és kulturális birodalomban szó sem lehet. Ezért aztán a demokratikus India pusztulásra van ítélve. Elemeire fog szét esni. Néhány állama ugyan felzárkózhat, de a nagy többség lemaradása elkerülhetetlen.
Ideje volna felismerni, hogy korunk elsődleges társadalmi érdeke a népszaporulat leállítása, és számos térségben, például szinte az egész Afrikában csak a lassú népességcsökkenés az egyetlen megoldás.

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG KÖLTSÉGE.

A tartósan munkanélküliek eltartása ugyanis olyan költség, amit le kell vonni a munkavégzők jövedelméből. Ennél is sokkal nagyobb társadalmi kárt okoz a tartós munkanélküliség erkölcsrombolása, és a születési struktúra deformálása.
Ezeket a negatív hatásokat ugyan nem lehet tagadni, a közgazdaságtan mégsem számol vele.
Ennek klasszikus példája, hogy a statisztika az egy évnél rövidebb, és az annál hosszabb, tehát tartós munkanélküliséget összeadja.
A viszonylag rövid munkanélküliség társadalmi szempontból hasznos. Csak e mellett van a kezdő vállalkozók számára szabad munkaerő, csak ez fegyelmezi, orientálja a nem megfelelő térségekből az eláramlást, az indokolttá váló szakmai váltás, illetve továbbképzést. A bolsevik rendszer egyik hibája volt, hogy olyan munkaerő keresletet teremtett, és olyan adminisztratív kényszert alkalmazott, hogy még rövid idejű munkanélküliség sem volt. Ez is hiba, azonban sokkal kisebb társadalmi kárral jár, mint a rendszerváltás óta Magyarországon jellemző nagyarányú tartós munkanélküliség.
A több éves munkanélküliség pedig, talán a legnagyobb társadalmi károkozással jár.
- Az államnak pénzbe kerülnek. Sokkal többe, mint amennyivel a veszteséges foglalkoztatásuk kerülne. Nemcsak el kell őket tartani, de nem folyik be a jövedelmük után az egészségügyi és az öregkori állátást biztosító alapokba.
- Az ilyen munkanélküliek erkölcsileg és szakmailag leértékelődnek, és az egész társadalomra ilyen irányban hatnak. Nemcsak a köz- és vagyonbiztonságot rontják, de az egészségügyet, és az oktatást is.
- A tartós munkanélküliek az átlagosnál sokkal gyorsabban szaporodnak. Bem a nagyobb számuk, hanem az átlagosnál sokkal gyengébb felnevelési eredményük generációkra ássa alá a társadalom jövőjét.
Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a rövid idejű, és a tartós munkanélküliségnek az előjele sem azonos. Az összeadásuk tehát elemi hiba.
A szakszervezetek, mivel nem számolnak azzal, hogy a bérszínvonal elsősorban a társadalom gazdasági teljesítményének függvénye, eleve nem lehetnek a munkavállalók közös érdekének védelmezői. Ezért a gazdaság hatékonyságának növelése lenne az elsődleges munkavállalói érdek. Amelyik szakszervezet csak a már alkalmazottak jövedelmét igyekszik maximalizálni, nem lehet hasznos. Csak azt lehet munkajövedelemként elosztani, ami nem kell más nélkülözhetetlen társadalmi célra fordítani.
A munkavállalók hosszú távú érdeke tehát azonos a társadaloméval. Nincs olyan jelentős munkavállalói érdek, ami szemben áll a társadalom érdekével. Erről azonban a szakszervezeteknek fogalmuk sincs. Csupán a már foglalkoztatottak közvetlen érdekét maximalizálják. Ez pedig súlyosan sérti a társadalom és azon belül a munkanélküliek érdekét.
A klasszikus kapitalizmusban még csak elment az olyan szakszervezeti politika, ami arra koncentrált, hogy a munkaadó és a munkavállaló között a jövedelem elosztása legyen a számukra kedvezőbb. Akkor az állami elosztás a tőke- és a munkajövedelemhez viszonyítva másodlagos volt. A jelenkori fejlett társadalomban a tőkejövedelem vált másodlagossá a munkajövedelmekhez, és az állami újraelosztáshoz viszonyítva. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a tőkejövedelem mellékes az elosztás szempontjából, de azt igen, hogy a munkajövedelemhez és az állami elosztáshoz viszonyítva másodlagos.
Még fontosabb, hogy a tőkejövedelem az osztálytársadalomban szinte csak munkanélküli jövedelem volt. Ezért a marxisták a profitot tisztán munkanélküli jövedelemnek tekintették, pedig azért a tőkésnek mindig volt munkája, ha kevesebb és könnyebb, mint a munkások robotja.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban egyre inkább a tőke jövedelme is teljesítménytől függővé változott. A tudományos és technikai forradalom előtt az átlagos képesség is elég volt ahhoz, hogy a tőke jövedelmet hozzon. Ennek következtében a tőkésosztály is lényegében zárt osztály maradt, a generációkon keresztül örökölték a tőkés státuszukat.
Mára a tőketulajdonosi jövedelme is a tulajdonos képességétől függővé vált. A tőke jövedelme egyre inkább nem annak nagyságától, hanem a működtetésének hatékonyságától függ. Ezért a jelenlegi tőke óriási többségét magasan képzett, nagyon szelektált menedzserek működtetik. Vannak olyan menedzserek, akiknek a piaci értéke dollár milliárdokban mérhető. Vagyis a tőkejövedelmet is egyre inkább magasan kvalifikált munkaerő hozza létre. Ez jól jelentkezik abban is, hogy a nagy tőkéket működtető elit jövedelmének egyre nagyobb hányada osztalék formájában jelenik meg. A menedzserek magas jövedelme akkor is munkajövedelem, ha osztalék formájában fizetik ki. Elméletileg csak az a tőkejövedelem profit, amit a vállalat munkájában részt nem vevő, passzív részvényesek között osztanak szét. A menedzserek osztaléka munkajövedelem, teljesítménybér.
A közgazdaságtan azonban az ilyen jövedelmeket profitnak tekinti, pedig a menedzsereknek a profitból fizetett teljesítménybér. Az így értelmezett profit nem éri el a nemzeti jövedelem, vagyis a megtermelt jövedelem huszadát sem, ezzel szemben mind a vállalkozásokban kifizetett bér, mind az állami elvonás a megtermelt érték harmadát is meghaladja.
Semmi alapja tehát nincs annak, hogy a jelenkori fejlett társadalmakat tőkés társadalomnak nevezzék.
A jelenkori jóléti társadalmat mindennek lehet tekinteni, csak tőkés osztálytársadalomnak nem.
Ha nézhetnék a túlvilágról.
- A történelem legnagyobb alakjai, hogy nem éltek hiába, fajunk eljutott a földi paradicsomba. A nagy többség jobban élhet, mint korukban a királyok.
- A keresztények azt érezhetnék, hogy megvalósult Krisztus tanítása.
- A marxisták, hogy megvalósult Marx jóslata.
Ezt a meglepő állításom három érvvel szoktam indokolni.
- Ha fajunk legnagyobb alakjai feltámadnának, azt hinnék, hogy a jelenkor fejlett társadalmai csupán álmaik világa.
- Ha Krisztus visszatérne a jóléti társadalmakba, azt állapíthatná meg, hogy megfogadták a tanítását.
- Ha Marx támadna fel, Skandináviában érezné azt, hogy minden bizonnyal ezek az országok fogadták meg leginkább a tanítását.
De nem volt olyan elme, amelyiknek száz éve még fogalma lehetett arról a jólétről, ami ma Norvégiában általános.
Mindebből az következik, hogy a társadalom tagjainak érdekét az szolgálja, ha a lakosság szellemi képességeit minél jobban kihasználja. Ahol ez sikerül, a társdalom egészének érdeke maximálisan érvényesül.
A dolgozók nem ott élnek jobban, ahol övék a teljes politikai hatalom. Hanem ott, ahol a társadalom hatékonyabban működik. Vagyis nem az osztályharcban való erejüktől, hanem a társadalom érdekéhez való igazodástól függ a jólétük.
A tőkések nem ott élnek jobban, ahol övék az osztályuralom. Hanem ott ahol a társadalmi érdek jobban érvényesül.
Marx alapvetően tévedett abban, hogy a történelem lényegében az osztályok közti harc. Az elméletéből az következik, hogy az elmúlt ötezer évben, a magas-kultúrákban a társadalom érdeke csak az osztályuralom alapján, a többség jogtalanságban tartásán keresztül érvényesülhet. Ennek ellenére, az osztálytársadalmakat a társadalom alépítményével ellentétes felépítményeknek tekintette. Ez azonban éppen azt jelentette volna, hogy a felépítményt nem az alépítmény determinálja, vagyis a saját elméletének hamis az elvi alapja. Ezzel szemben a marxista elméletből az következik, hogy a történelem determinált, lényegében és egészében nem történhetett jelentősen másként, ahogyan történt.
A történésznek tehát nem az a feladata, hogy minősítse a történelmet, hanem adjon magyarázatot arra, hogy miért történ úgy, ahogyan történt, miért nem is történhetett volna jelentősen másként. Ha megismerjük, miért volt olyan a történelmünk, segítséget kaphatunk ahhoz, hogyan lehet a kiváltó okokat úgy módosítani, ami lehetővé teszi az olyan alépítmény kialakulását, amire ráépül a kívánatos felépítmény. A marxi történelemfelfogásból az következik, hogy az osztályharcnak csak ritka történelmi helyzetben olt, és van értelme. Akkor, amikor a felépítményén már túllépett a társadalom, de annak a politikai szerkezete még nem idomult hozzá. Például, az ipari forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben már nem a termőföld volt a szűk keresztmetszet, tehát megszűnt a földesúri osztály politikai hatalmának társadalmi, gazdasági indokoltsága, és a tőke lett a szűk keresztmetszet. Ebben a helyzetben azok szolgálták a társadalom érdekét, akik a politikai hatalmat is a tőkésekre bízták.
Azt azonban még ma sem ismerte fel a társadalomtudomány, hogy amíg néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik a népesség, addig nem jöhet létre olyan felépítmény, amiben nem egyetlen, a lakosság kisebbségét jelentő osztály kezében van a teljes politikai hatalom.
A puritán Nyugaton bekövetkezett a népszaporulat leállása nem tudatos felismerés, hanem a körülmények véletlen összejátszásának volt az eredménye. Ezt a Nyugat utólag sem ismerte fel, sőt a népesség számának csökkenését, de még a stagnálását is, társadalmi érdeket sértő deformációnak tartja.
A nyugati magas-kultúrán belül sem a népszaporulat volt az össznépi társadalommá válás egyetlen alépítményi előfeltétele.
A népesség növekedés leállásának az oka sincsen feltárva. Pedig ezek ismerete nélkül nem találhatjuk meg az emberiség négyötöde számára a megoldást.
Az elsődleges feltétel a fogamzásgátlás megoldása. Még nem olvastam olyan társadalomtudományi művet, ami felvetette volna, hogy a gyermekvállalások jelentős hányada nem a szülői akaratból történt, hogy lényegesen kevesebben születtek volna, ha egyszerűen megoldható a fogamzás elkerülése. Meggyőződésem szerint, a könnyű és biztos fogamzásgátlás mellett fajunk története egészen másként alakul. Ennek hiánya esetén még a fejlett Nyugaton sem állt volna le az osztálytársakon való túllépés elsődleges feltétele, a lényegesen kevesebb gyermekvállalás.
A tények azt bizonyítják, hogy a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalás csak ott következhet be erőszak nélkül, ahol a szülők jövedelme és iskolázottsága elért egy szintet, valamint megoldott a fogamzásgátlás. Annyit legalább tudomásul kellene venni, hogy össznépi társadalom csak ott jöhet létre, ahol spontán leáll a népesség néhány ezreléknél nem gyorsabb növekedése. Csak az ilyen társadalom lehet az egész nép számára demokratikus.
Azt jó száz éve Max Weber már felismerte, hogy már az osztálytársadalmak, a tőkés is, a puritán erkölcsű társadalmakban hatékonyabb. Az óta azt is bebizonyosodott, hogy az össznépi társadalomra ez fokozottan igaz. Egyelőre nem jött létre össznépi társadalom ott, ahol a lakosság viselkedését nem a nyugati puritán, illetve a távol-keleti konfuciánus magatartás jellemzi. Ezt az alapkövetelményt a társadalomtudomány máig nem hangsúlyozza. Ma már a Nyugat minden puritán társadalma össznépi, és gazdag. A Távol-Keleten pedig Japán és a Kis Tigrisek is ilyenek lettek, ott csak három ország, Kína, Vietnám és Észak-Korea, nem lett össznépi, hanem osztálydiktatúra maradt. A két előbbi azonban azzal, hogy erőszakkal az elviselhető szinte fékezte a népszaporulatát, és piacosította a gazdaságát, példátlanul gyorsan növekszik. Észak-Korea a példát erősítő kivétel maradt. Annak lett a klasszikus példája, ami miatt a bolsevik rendszer megbukott, nem piacosította a gazdaságát.
Arra viszont nem találunk példát, hogy néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó, nem puritán országban sikerült volna túllépni az osztálytársadalmi formán.
Ezzel egyértelművé vált, hogy az össznépi társadalom alépítménye a lakosság puritán viselkedése, a népszaporulat leállása, és a gazdaság piacosítása. Egyelőre nem találunk példát arra, hogy ezek bármelyike nélkül is létrejöhet össznépi, azaz demokratikus társadalom.
Van azonban egyetlen világtörténelmi példa, Kína, ahol a népszaporulatot erőszakkal lefékezték. Ez esetben a felépítmény, a politikai diktatúra ugyan megmaradt, de a gazdaság, és az iskolázottság példátlanul gyorsan növekszik. Kiderült, hogy a kínai marxisták felismerték Marx tévedését. A társadalom fejlődése érdekében az alépítmény egyik hiányzó előfeltételét kell, akár erőszak árán is, megteremteni. Ezzel ők lettek az első következetesen marxisták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése