Kopátsy
Sándor EG 2012-05-16
AZ EURÓPAI UNIÓ ELTÉVEDT
A hidegháború
alatt egyértelművé vált, hogy a világgazdaságnak három nagy agglomerációja van
kialakulóban.
- Észak-Amerika azzal, hogy ez Egyesült
Államok minden tekintetben szuperhatalom lett. Ráadásul a gazdasági
fejlettsége, az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel mérve, jelentősen megelőzte
nemcsak az európai, de annak nyugati felén élők átlagát. A katonai ereje pedig
nagyságrenddel nagyobb.
- Európa nyugati fele elsősorban annak köszönhetően, hogy az elmúlt
ötszáz évben magasan a világ minden más térsége felett volt. Ennek a térségnek
az észak-nyugati fele pedig még mindig a világ legfejlettebb tizedébe tartozik.
Ezek élcsapatát pedig a puritán skandinávok és a svájciak alkotják.
- A Távol-Kelet Ez a térség négyezer
éven keresztül az emberiség élcsapata volt, és ötszáz éves lemaradása után
példa nélküli tempóban fejlődik. A népessége többször nagyobb, mint a puritán
Nyugaté összesen. A sikerének kulcs a munkaerő kiváló minősége. E tekintetben
legfeljebb a skandináv jóléti országok egyenrangúak velük. Munkában,
tanulásban, takarékosságban, fegyelemben a Nyugat előtt járnak.
Nyugat-Európa
történelmi múltban, és anyagiakban gazdag államai a hidegháborúban rádöbbentek
arra, hogy külön-külön nem lehetnek hangadók a világgazdaságban. Ehhez járult,
hogy a féktelenül fegyverkező Szovjetunió ellen tehetetlennek lettek volna. Az
Egyesült Államok védelmére szorultak. Felismerték, hogy legfeljebb együtt
lehetnek gazdasági és kulturális szuperhatalom, Észak-Amerika és a Távol-Kelet
egyenrangú partnere.
A kor
világgazdaságába való beilleszkedés feltételeinek ismerete hiányzott a közös
Európa feltételei közül.
Elsősorban a
jelenkor, és jövő világgazdaságába való sikeres beépülésnek nem ismerték a
feltételeit. A sikeres beépülés elsődleges feltétele ugyanis a kulturális
megfelelés. Szingapúr és Izrael példája jól mutatja, hogy a politikai
összeszövődésnek nem területi, hanem kulturális alapja van. A távolságok
legyőzése, különösen a tengeren lényegtelen szemponttá vált. Márpedig Európa,
de még annak nyugati fel kulturálisan nagyon tagolt. Viszonylag kis térségben nagyon eltérő kultúrák, társadalmi, nyelvi és
történelmi különbségek vannak.
Az európai közösségnek minden előfeltétele
eleve hiányzott.
Kulturális tekintetben Európa legalább
három egymással közösséget alkotni képtelen részre oszlik.
- A jelenkor kihívásainak megfelelő puritán
népek. Ezek a skandinávok, az angolszászok és a germánok. Ebbe a csoportba
tartoznak az etnikailag idegen finnek, észtek és a csehek. Az utóbbiak
kulturális szempontból azonban ebbe a csoportba tartoznak.
- A mediterrán népek. Ezek északi felén
a magatartásuk tekintetében nagyon közel van a puritánokhoz, de történelmi és
nyelvi alapon, és történelmi tekintetben latinok.
- A kelet-európai és a balkáni népek. Ezek
többsége szláv, ortodox keresztény, és a múltja nagycsaládos.
Európa nyelvi és politikai tekintetben
bábeli tarkaságú. Vagy két tucat olyan nyelve van, amihez többmilliós közösség
mereven ragaszkodik.
A politikai történelmük is nagyon
megosztott. Ez talán a
legnagyobb akadálya annak, hogy hatékony közösség lehessenek.
Vallási tekintetben is megoszlik a
három európai kultúra.
A három
felosztás, ha nem is fedi egymást, de nehezen dönthető el, hogy melyik a
fontosabb. A puritánok protestánsok, a mediterránok katolikusok, a
kelet-európaiak és a balkániak ortodox keresztények. A közös nyelv sem jelenti
a másik kettőhöz való tartozást. A germánok jelentős többsége ugyan protestáns,
de harmaduk katolikus. Az olaszok a közös nyelvük és államuk ellenére kulturális
tekintetben kettéválnak.
Az Európa
jövőjét tervezőknek először azt kellett volna végiggondolni, hogy Európa lehet-e a másik két nagy
agglomerációnak versenytársa. Egy ilyen felmérésből kiderült volna, hogy
egyelőre erre eleve alkalmatlan. Ehhez még a nagyon felgyorsult fejlődés
mellett is több generációra lenne szükség.
Miért nem lehet Európa sem
Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel versenyképes?
Mert kicsi, kulturális, politikai, nyelvi,
gazdaságföldrajzi és történelmi tekintetben rendkívül heterogén.
Ami Európa nagyságát illeti. Európának
csak az északnyugati negyede lehet a másik két agglomerációval versenyképes. Ez
lehet nagyon gazdag, de nagyon erős nem. Az egyértelműen puritán Európa
területe alig másfélmillió négyzetkilométer, a lakossága pedig alig kétszáz
millió. Ez ugyan nyelvi tekintetben nagyon tagolt, de ma már az angol közös
nyelvük lehet, mert a gazdaság és a tudomány ezen a nyelven is beszél. Ha a
felzárkózást ennél nagyobb, mintegy ötszáz milliós lakosságú térségre bővítjük,
kiderült, hogy az élcsapatban maradásra alkalmatlanná vált. Ehhez túlságosan
heterogénné vált.
Ami a kulturális tagozódását illeti. Erre
nemcsak a tízmillió négyzetkilométeres kontinens, de ennek a fele is három, egymással
nem egyesíthető kultúrából áll. Még a vallásuk sem lehet közös, nemhogy a
munkaerő és pénzpiacuk. Arra ugyanis nem
találunk a második világháború óta példát, hogy a nem puritán viselkedésű népet
támogatással fel lehet emelni. Minden világpolitikai és világgazdasági
koncepciónak abból kell kiindulni, hogy a
társadalmi és gazdasági élvonalba egyelőre csak a puritán és a konfuciánus
népek kerülhetnek. Aki nem ebből indul ki, eleve hibás következtetésre jut.
Márpedig Európa egyesítési folyamata erre a tévedésre épült.
Ezzel szemben
megállíthatatlan folyamat, hogy a Nyugat minden puritán népe, a földrajzi
elhelyezkedésétől függetlenül közösséggé válik. Ennek még a felismeréséig sem
jutott el a tudomány. Meggyőződésem szerint már az is hibának fog bizonyulni,
hogy Észak-Amerikát tekintjük a jövő egyik nagy agglomerációjának. Helyesebb
volna a puritán Nyugatot egyetlen agglomerációnak tekinteni. Vagyis a puritán
Nyugat alatt a puritán északnyugat Európát, Észak-Amerikát és Ausztráliát kell
tekinteni. Ezek együtt lehetnek a Távol-Kelet egyenrangú partnere.
Az állításom
azon alapul, hogy már ma is minden
nagyon közel van, ami a tengerjáró hajókon megközelíthető, és minden nagyon
távol, ami csak vasúton és közúton érhető el. Márpedig a fenti puritán népek gazdaságának kilenctizede hajóval
megközelíthető. Ráadásul a népességük kilenctizede angolul is beszél. Ezért ez
lesz a Nyugat agglomerációja.
Ezzel a puritán
Nyugattal szemben az EU jelenlegi 27 tagországa össze nem férő, heterogén
közösség. Aki a Nyugat jövőjét akarja biztosítani, az egy ilyen kulturálisan is
egységes közösségben gondolkodjon. Az
Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sokkal inkább testvére az
angolszász, germán és skandináv Európának, mint a jelenlegi mediterrán és
balkáni tagállamok bármelyike.
Elég arra
gondolni, hogy Észak-Amerikának igazi testvérei a nyugat-európai puritán népek,
mindenek előtt pedig Ausztrália és Új-Zéland. Ideje nem a múlt, hanem a jelen, és még sokkal inkább a jövő
dimenzióiban gondolkodni, építeni a jövőt.
Akik Európa jövőjét féltve fogtak hozzá a
nyugat-európai államok közösségének építéséhez, eleve hibás, járhatatlan útra
léptek. Nem Európát, hanem a Nyugatot kell megvédeni. A Nyugatból csak annak a puritán harmada lehet versenyképes, de
annak fele a négy volt angol gyarmaton van. Ezért a puritán Nyugat-Európának a
politikai és gazdasági együttműködést nem a kontinensen délre és keletre
kellett volna terjeszteni, hanem az új kontinensek négy puritán országa felé.
Ezek állnak hozzájuk legközelebb, nemcsak kulturálisan, a gazdasági
fejlettségükben, és még elérhetőség szempontjából is.
Vagyis az
Európai Unió helyett a Puritán Nyugat Unióját kellett volna építeni. Csak ez az
út lehet eredményes. Az Európai Unió
járhatatlan úton halad. De még ezen az úton is hibákkal tele.
Heterogén közösségnek is lehet vámuniója,
azaz az áruk szabad mozgását biztosíthatja.
Ennél azonban annak a munkaerő közös
piacának már sokkal keményebb feltétel van. A megközelítően azonos, gazdasági
fejlettség. Ezzel a közösség vezető elve nem számoltak. Közös munkaerőpiaca
csak azoknak az országoknak lehet, amelyekben a bérszínvonal plusz-mínusz húsz
százaléknál kisebb mértékben tér el. Az ennél sokkal nagyobb bérkülönbségek a
gyengébb gazdaságokból elszívják a munkaerőt, mindenek előtt annak elitjét. Az
elit elszívása csak fokozza a lemaradást ott, ahol utol kellene érni. A gyenge
elvándorlása pedig növeli befogadó országokban a gyenge minőségű munkaerő
foglalkoztatási problémáját. Ezért a kevésbé fejlettek igyekeznek fékezni a jók
kiáramlását, és örömmel fogadják, ha a gyenge minőségű megy ki. Ezzel szemben a
fejlettek örömmel fogadják a jót, és igyekeznek elzárkózni a gyenge munkaerő
beáramlását.
Vagyis a különböző fejlettségű országok
közös munkaerő piaca növeli a differenciálódást. Ellentétes a közösség
szándékával, a lemaradók támogatásával.
A közös pénz esetében még a közel azonos
fejlettség sem elég. Közös pénzügyi kultúrának is kell lenni. Márpedig az
Európai Unión belül a pénzügyi kultúrában óriási a különbség. A fejlett puritán
országok pénzügyi kultúrája, és a dél-mediterrán, valamint a balkáni népekének
még az előjele sem azonos.
Már az is
lehetetlen, hogy a németeknek és a franciáknak közös pénze legyen, mindkét fél
számára hátrányos. Az pedig, hogy a mediterrán népeknek közös pénzük legyen a
németekkel, eleve ostobaság volt. Mára ugyan egyértelművé vált, de mégsem
veszik tudomásul.
A fejletlen
régiókban bevezetett közös pénz a gyarmattartóknak volt érdekük, mert azok
kizsákmányolását segítette. Az utolérés érekével azonban ellentétes a
felzárkózni akarók számára. Ennek ellenre az IMF lelkesen buzdított erre. Ennek
volt a látványos áldozata Argentína, miért aztán súlyos árat kellett fizetni.
Ennek ellenére a brüsszeli bürokraták és politikusok lelkesen vezették be az
euró övezetet, annak tagjai közé a messze nem oda való mediterrán országokat
is. Ezzel aztán nemcsak azokat kergették teljesíthetetlen eladósodásba, de
maguk is évekig nyöghetik a pénzügyi kalandorságuk árát.
Az EU gazdasági
stratégiája az elmaradtabbak felzárkózásában is végzetesen hibás volt. Abban a
hitben életek, és élnek ma is, hogy a felzárkózást segélyekkel lehet
gyorsítani. Ez is általános hiedelem annak ellenére, hogy még sehol sem hozott
sikert.
Sikeres
támogatásnak a Marshall-segélyt szoktál felhozni. Az valóban sikeres volt azok
számára, aki eleve alkalmasak voltak a sikerre. Az ilyen puritán országok
aránylag keveset kaptak, mégis gyorsan fejlődtek, a mediterránok viszonylag
sokat kaptak, mégis egyre jobban lemaradtak. A háborút követő évtizedekben az eredményesség
és a segély nagysága között nincs korreláció. A siker mértéke a kultúrától, és
nem a segély nagyságától függött. Az egyértelmű tény, hogy a minden puritán és
konfuciánus nép, ha a gazdasága piacos volt, sikert ért el. Ezzel szemben a nem
puritánok mindegyike lemaradt.
Ennek klasszikus
példája a tény, hogy a Lisszabon – Róma vonaltól délre élők mind a
Marshall-tervből, mind a saját országuktól, mind a Közös Piactól óriási segélyt
kaptak, mégis lemaradnak.
Ideje volna
belátni, hogy a segély, az alamizsna nem lehet eredményes. Ennek ellenére a
tagországok koránya, és közvéleménye segélyekre vár, azok növelését követeli.
Az EU támogatásoknak másik, kezdettől fogva
jellemző hibája az agrártámogatás. Ennek eleve hibás politikai meggondolás
volt az alapja.
A konzervatív pártok
voltak elég erősek ahhoz, hogy a falusi lakosság kedvében járjanak. Kitaláltak
egy abnormálisan nagy, a mezőgazdasági termelést támogató rendszert. Ráadásul
úgy, hogy azon elsősorban a latin országok részesüljenek. Ebben az agrár lobbin
kívül az is szerepet játszott, hogy a franciákat lekenyerezik.
A volt
gyarmattartókban még mindig élt, hogy az élelmiszerellátás korunk háborújában
is stratégiai kérdés. Messzemenően nem az. Sokkal könnyebb hajókon importálni
az élelmezést, mint otthon biztosítani. Különösen igaz volt ez az akkor
aktuálisnak tekintett szocialista táborral szemben. Nem beszélve arról, hogy a
hidegháború után is ezt az ostobaságot folytatják.
Utólag érdemes
volna kiszámolni, hogy mennyi százmilliárdot dobtak ki annak érdekében, hogy a
konzervatív pártokat, és a latin tagországokat megnyerjék a közösség számára.
Ez az óriási forráselvonást jelentett a sokkal hatékonyabb támogatási céloktól.
A tagországok és a közösség egészének megnyerése érdekében sokkal jobb cél lett
volna, ha egyre inkább az agrárimportra rendezkednek be, amivel az
exportpiacukat bővíthették volna.
Nagyobb
ostobaságot nehéz lett volna kitalálni, mint Európa nyugati felének, mindenek
előtt a latin országokban a mezőgazdaságot támogatni. Nagy fantázia kellett
ahhoz, hogy a sokkal hatékonyabb észak- és dél-amerikai, valamint az ausztrál
mezőgazdaság, és a nagyon elmaradt afrikai országok legfőbb mezőgazdasági
exportja ellen óriási dotációval védekezni.
Az óta ugyan
csökkent az EU agrártámogatásának súlya, de még mindig abnormálisan nagy.
Az utókor Európa
nyugati felének ostobaságát a Közös Piac gyakorlatával fogja illusztrálni.
Európa tragédiája, hogy remény sem lehet arra, hogy a puritán Nyugat észre tér.
Ennek éppen az EU jelenlegi összetétele a legnagyobb akadály. A jelenlegi tagok
többsége ugyanis érdekeltnek érzi magát abban, hogy a reménytelen útján a
puritán Nyugat cipelje a nyakában.
A Nyugatot csak a négy volt angol gyarmat
lesz képes megmenteni. Észak-Amerika ugyanis látja, hogy neki a mediterrán
kultúrája latin-Amerika csak teher, nem kívánja magához integrálni, hagyja,
hogy menjen az a maga útján.
A puritán
Nyugat-Európa ötszáz év sikerei után az ugyancsak irigylésre méltó második
vonalra szorul. Még száz év múlva is lényegesen, sőt egyre jobban él, mint a
világ összes többi magas-kultúrája, de egye jobban lemaradva a Távol-Kelettől,
és a volt négy angol gyarmattól.
Európa
északnyugati, puritán harmada a 20. század végén elmulasztotta a kínálkozó
történelmi lehetőségét azzal, hogy nem a tengerentúli puritán Nyugattal, hanem a
fejlettekkel lépéstartásra képtelen déli és keleti szomszédjaival akart nagy
lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése