Kopátsy
Sándor EH 2012-05-06
A KÁRPÁTMEDENCE HELYE EURÓPÁBAN
A NYUGATHOZ VISZONYÍTOTT HELYZETÜNK
A magyar
történetírás alig fordít figyelmet arra, hogyan változott a Kárpát Medence
gazdasági és politikai helyzete, súlya a világpolitikában és a világgazdaságban
bekövetkezett változások hatására. Azt már elismerjük, hogy a társadalmi és
gazdasági fejlődés hatására, sorsunk egyre jobban függ a világpolitika
erőviszonyaiban bekövetkezett változásoktól, de a világgazdasági változások
hatását alig kíséri figyelemmel.
Marx logikája
alapján: csak a világ felépítményét tartják elsődlegesnek, az alépítményét, a
természeti adottságokat, a tudomány és technikai eredményeit, a kulturális
állapotot másodlagosnak kezeli. Márpedig az utóbbiak sokkal fontosabbak.
Viszonylag kevés
figyelmet szentelnek annak, hogyan alakul az emberi társadalmak egységeinek a
környezetükkel való összefonódása.
Százötven éve a
magyarországi falvak még közel kilencven százalékban önellátók voltak. A
környezettel alig volt kapcsolatuk, néhány állami monopóliumra, sóra,
petróleumra, gyufára, és néhány iparcikkre, voltak rászorulva. Ma már nincs
olyan állam, amelyik olyan önellátásban élhetnek, mint akkor egy falu.
Ez fakadt abból,
hogy az ember és az áruk mozgása csak nagyon kis hatékonysággal volt
megoldható. Ezért tartom nagyon fontosnak a történelem megértése szempontjából
a közlekedés és a szállítás technikai fejlődését. Sokkal fontosabbnak, mint a
politikát. Ennek ellenére az utóbbival ezerszer többet foglalkoznak.
Ezért
illusztrálom röviden, hogyan alakult a technikai fejlődése során a szállítási
módok abszolút, és viszonylagos költsége. A tengeren és a nem gyors folyókon a
szállítás költség tört része volt a szárazföldi szállításnak. Ez már elegendő
magyarázat arra, miért fejlődtek ki az első magas-kultúrák a nagy folyamok
öntözhető síkságain.
Alapvető
történelmi ismeretnek tartom annak ismeretét, hogy a jégkorszak megszűnését
követően mintegy négyezer éven keresztül az osztálytársadalmakba szerveződött
emberiség négyötöde a kelet-ászai és dél-ázsiai öntözött síkságokon élt. Az
öntözött síkságokon a földművelés tízszer, százszor akkora népességet tathatott
el, mint a pásztortársadalmak, és ötször annyit, mint az időszámításunk első
évezredének végén a nyugat-európai, természetes csapdákra épülő mezőgazdaság.
A technika
fejlődése ugyan jelentősen változtatta a különböző szállítási módok egymáshoz
viszonyított költségét, de a tengeren mindig sokkal hatékonyabb volt. A
belvízen a lassú folyású folyókon, és általában a folyás irányában ugyancsak
nagyon hatékony volt a termékek mozgatása. A szárazföldön mindig sokkal költségesebb
volt. Még akkor is, amikor a vasúton és közúton történő szállítás hatékonyága
és időigénye a korábbi századára, csökkent.
Alapvető
történelmi ismeretnek tartom, hogy a vízi úton nem elérhető térségek hatékony
gazdasági és politikai integrálódása csak a vasút, majd a közút hálózatának
kiépítése után történhetett meg. Vagyis a 19. század előtt a nemzetállam sem
lehetett teljes gazdasági egység.
A Kárpát Medence
távolsága a Nyugattól.
A magyar
történészek nagyon kevés figyelmet szentelnek arra, miképpen alakult a
királyságunk megalakulása óta a Nyugathoz való távolságunk legyőzése.
AZ AGRÁRTECHNIKAI FORRADALOM EURÓPA NYUGATI FELÉN
Nemcsak a
magyarok honfoglalása utáni száz év történelme, de a világtörténelem következő
ezer éve sem érhető meg a száz évvel korábban kibontakozó agártechnikai
forradalom nélkül. A 9. század végén, a világtörténelemben először létrejött
Európa nyugati felén, az Alpoktól északra, a természetes csapadékra és
állattarásra épülő olyan földművelés, ami már képes volt fenntartani egy új
típusú magas-kultúrát, ami középutat jelentett a belterjes, nagy népességet
eltartani képes önözéses földművelés a pásztorkodó társadalmak között.
Középutat jelentett eltartó képességben, annak határköltsége meredekségében.
Ezzel létrejött egy olyan magas-kultúra a kis Nyugat-Európában, ami egy fél
évezred alatt minden más magas-kultúra fölé emelkedhetett, és létrehozta fajunk
szinte egészének társadalmi egységgé válását.
A nyugat-európai
agrártechnikai forradalom erejét jól mutatja, hogy alig két évszázad alatt
eljutott egészen a Kárpát Medencéig. Ez a sebesség a kor viszonyai között csak
azzal magyarázható, hogy óriási hatékonysági fölényt eredményezett a térség
korábbi, főleg erdei pásztorságával szemben.
Elég volt a
megjelenését követő két évszázad ahhoz, hogy Nyugat-Európa népessége
megkétszereződjön, az urbanizációja szinte semmiből tíz százalék fölé
emelkedjen, és hódító háborút kezdjen a közel-keleti Szentföld elhódítása
érdekében.
Az a technikai
forradalom azt jelentette, hogy a földműves lényegesen jobban élhetett, mint a
pásztor. Aki ezt a fordulatot nem tartja szem előtt, az nem értheti meg, hogy
mi történt a Kárpát Medencében a magyarok honfoglalása és a feudális államuk
alapítása között.
A honfoglalás
előtti évezredekben a Kárpát Medence erős hegy-és dombvidékein erdei, az
alföldjein pedig sztyeppei pásztorkodás volt a leghatékonyabb termelési mód. A
földművelésre kényszerültek szegények, lényegesen kevésbé hatékony életet
éltek, mint a pásztorok. Ezért a honfoglalásunknál korábban jöttek, pásztorkodásuk
fenntartására kényszerültek. Márpedig a pásztorkodás, sem ez erdei, sem a
pusztai nem volt elég hatékony ahhoz, hogy arra magas-kultúra,
osztálytársadalom, azaz feudális állam épülhessen. Ezért pusztultak el a hunok,
és ezért nem voltak képesek államot alapítani az avarok. Az utóbbiak feudális
államot ugyan nem alapíthattak, de mire mi megérkeztünk a megmaradt etnikumaik
már áttértek a földművelésre. De nemcsak ők, hanem az itt élő szláv népek is.
A honfoglalás
előtti állapotban a Kárpát Medence népei már inkább földművelők, mint pásztorok
voltak. Különösen jellemző volt az a római Pannónia térségében és az Alföldek
peremterületein. Az Alföld nagy részben elnéptelenedett. Ezt találták a
honfoglaló magyarok az új hazájuknak. Gyorsan kiderült azonban, hogy a
Dunántúlon, és az Alföld peremvidékén jobb életet élnek az emberek, köztük a
velünk rokon avarok is.
Ez a lényegesen
jobb életforma gyorsan hatott, a magyar pásztorok spontán áttértek a
földművelésre, és a hozzá kapcsolódó állattartásra.
A honfoglalás
idején az itt élő népek már nemcsak pásztorok voltak, hanem nagyrészt
keresztények is. Géza fejedelem már azt látta, hogy a népe felhagyja a nomád
pásztorkodást, állandó falvakba költözik, és keresztény hitre tér. Tehát mind a
földművelésre, mind a kereszténységre való áttérés nem felűről, hanem alulról
történt. Ebben a tekintetben át kell írni a magyar történelmet.
Ez ugyan nem
csökkenti sem Géza fejedelem, sem István király érdemeit. Óriási történelmi
érdem, nagyon ritka történelmi esemény, hogy egy pusztai nép fejedelme megérti
az idő szavát, és a társadalmi haladás lére áll.
Sokkal nehezebb
megérteni az eddig történelmi felfogást, ami a népünk életében bekövetkező
legnagyobb, szinte mindenikit érintő társadalmi változást a felső vezetés
akaratának állította be. Pedig elég lett volna tudomásul venni az Európa nyugti
felén történteket.
A kereszténység
szinte egyetlen századon belül nyugatról keletre végigseper a Római Birodalom
északi limesének két oldalán, Dánián és Friezián keresztül a germán fejedelemségeken
és Csehországon keresztül Lengyelországig és a Kárpát Medencéig. Tehát a
kereszténység nem a politikai vezetés, hanem a földművelés forradalma hátán
terjed.
Géza fejedelem
és Szent István tisztában volt azzal, hogy a népünk ugyanúgy el fog tűnni, mint
az előttünk ide érkező rokonaink, a hunok és az avarok, ha nem szervezzük
magukat a nyugati feudális társadalmak mintájára, vagyis nem alkotunk
nyugat-európai feudális államot. Azt azonban el kell ismerni, ha mi magyarok
nem szerveződünk feudális keresztény államba, megteszik a térségben élő népek
vagy külön, vagy más nép vezetőinek az uralma alatt.
Az is érthető,
hogy sem a hun, sem az avar vezetés nem jutott el sem a feudális államig, sem a
kereszténységig. Ők ugyanis korán jöttek, amikor a földművesek szegényebbek
voltak, mint a pásztorok. Márpedig egyetlen pásztornép sem vált kereszténnyé. Ennek
a feltétele csak a mi honfoglalásunk idejére érett meg. Méghozzá jelentősen. A
hunok és az avarok még joggal nézték le az itt élő, a földműveléssel bajlódó
népeket, hiszen azok nemcsak szegényebbek voltak, de jobban ki voltak szolgáltatva
az időjárás szeszélyeinek.
Az időjárásnak
való kiszolgáltatottságot figyelembe sem veszik történészeink. A Kárpát Medence
történetét csak akkor érthetjük meg, ha arra építjük, hogy ez a térség középen
van a nyugat-európai, a Golf-áram által nagyon mérsékelt, viszonylag párás
csapadékos, és a kelet-európai kontinentális, szélsőséges éghajlat között. Ezt
ma is látni kellene, de nem vesszük tudomásul. A 10. században azonban szinte
minden ezen múlt.
A 10. század
előtt az Alpoktól északra lévő térségben azért volt sötét középkor, mert a
mezőgazdaságának a gabonái, és a földmegművelésének technikai feltétele, az
igavonás és az eke alkalmatlan volt e térség éghajlatához.
- A két gabonája
számára még a nyugat-európai telek is kemények voltak. Nagyon gyakran kifagyott
a vetés.
- A
talajforgatást kívánó talajokhoz nem volt sem megfelelő eke, sem patkolt ló,
sem megfelelő igahúzó szerszám.
- A gabona
őrléséhez kevés volt az energiatermelésre használható vízfolyás.
Ezek hiányában a
földművelők élete, a pásztorokénál nemcsak bizonytalanabb, de nyomorúságosabb
is volt.
A 10. század
elejére azonban fordul a viszony.
- Az elmúlt
századok során fagyállóbbá szelektálódott a búza és az árpa. Ugyanakkor
megjelent két új gabona is, a fagyállóbb rozs, és a tavaszi vetésű, fehérjét is
tartalmazó zab.
- A tavaszi
gabonák lehetővé tették a kettes vetésfogóról, a hármasra való áttérést, ami a
terület, és munkaerő sokkal jobb kihasználását jelentette.
- Feltalálták a
talajfogató ekét, ezzel megnőttek a termésátlagok.
- Patkolni,
hámmal felszerelni tudták a lovakat, ezzel azok mezőgazdasági, szállítási és
katonai értéke többszörösére nőtt.
- A szélkerekek
lehetővé tették a Golf Árammal hozott szelekkel a gabonák hatékonyabb
feldolgozását.
Ezek
megjelenését hívjuk a nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak. Ennek
köszönhetően vált Nyugat-Európa térsége képessé eltartani egy magas-kultúrát. A mezőgazdaság termelékenysége közel
kétszeresére emelkedett. Ezzel arányosan nőtt a térségek eltartó képessége
is. Nagyságrenddel nőtt az eltartható
városi lakosság, ezzel az urbanizáció.
A megugorott
eltartó épesség azonban rövid idő alatt elérte a felső határát. Ezért olyan társadalmi rendszerre volt
szükség, ami fékezi a gyermekvállalást. A nyugat ezt is kitalálta, kialakította
a kiscsaládos jobbágyrendszert.
Az európai
történetírás közel száz éve ismeri a kiscsaládos jobbágyrendszer
gyermekvállalás korlátozó hatását, mégsem jutott odáig, hogy belássa a
nyugat-európai feudális társadalmi rendszer, ennek köszönhette a sikerét,
mindenek előtt a humanizmusát. A nyugati feudális társadalom volt az első, és
lényegében a jelenkorig egyetlen, amelyik közel felére csökkentette az egy
anyára jutó születések számát. Ezért a túlnépesedésének megfékezése érdekében
sokkal kevesebb embert kellett elpusztítani.
Ezek a nyugat-európai vívmányok nemcsak azt
tették lehetővé, hogy Európa nyugati fele a többi magas-kultúrák méltó
versenytársa lett, hanem olyan kultúra, ami képes volt magasabb szintre
emelkedni. Alig ötszáz évre volt szüksége, hogy minden más kultúra fölé
emelkedhessen, és életterét megtízszerezze.
Nem kisebbítve Géza és István érdemét,
tudomásul kell venni, hogy a földművelésre és a kereszténységre való áttérés
nem felső parancsra, hanem a spontán lakossági akart tudomásulvételével
történt. Államunk tartóssá válását azonban annak köszönhetjük, hogy Géza és
István megértette az idők szavát, felismerte a feudális államszervezet és
vallás szükségességét.
Nekik volt
köszönhető, hogy Magyarország ötszáz évig jelentős középhatalom lett.
A korona kérése.
A magyar
történészek egyértelműen bölcs döntésnek tekintik azt, hogy első királyunk nem
a császártól, hanem a pápától kérte a koronát. Ez ugyan az egyéni hatalma, uralkodói
érdeke szempontjából érthető döntés volt, de Magyarország érdekének nem felelt
meg.
A magyar és a
lengyel király a pápától kért koronát, a cseh pedig a német-római császártól.
Egyértelműen a csehek jártak jobban, azzal, hogy a királyuk ragos
választófejedelem lett, Prága jó időre a császárok székvárosa lehetett, és a
csehek az egyelten szláv nép, amelyik államalapítása után azonnal a Nyugat
szerves részévé vállhatott.
Mind Géza, mind
István egyértelműen a német királyi családi kapcsolatot tartotta indokoltnak,
és német lovagokra támaszkodott, de a koronát inkább a hatalommal nem rendelkező
pápától kérte, nemhogy a hatalomban felette álló császárt elismerje. Inkább független király akart lenni, nem
pedig a császárság egyik választófejedelme.
Utólag könnyű
megérteni a választását, de még könnyebb megérteni, hogy az ország lényegesen akkor jár jobban, ha szervesen beépül a német-római
császárságba. A kettő között
akkor már minőségi különbség volt. A pápaság a nagy múltú mediterrán kultúra
képviselője volt, de a jövőt akkor már Nyugat-Európa jelentette.
Politikusaink és történészeink gyakori hibája,
hogy a nagyobb függetlenséget jobban értékelik, mint a minél fejlettebb,
gazdagabb társadalmat.
Számunkra a
tőlük nyugtra lévő térségekhez képest a
nagy hátrány jelentett, hogy a Római Birodalomtól nem örököltünk urbanizációt,
polgárságot. Nyugat-Európa és Kelet-Európa között három államalkotó nép, a
porosz, a lengyel és a magyar, társadalmára volt jellemző, hogy államalapításuk idejére eltűntek
területéről a városok, ezzel a polgárságra alkalmas réteg nélkül építették
fel a feudális társadalmukat. Ezek között is, mi magyarok jártunk a
legrosszabbul, mivel nem volt vízi utunk
a Nyugat felé.
Ezért nem tudtuk hasznosítani a
gabonatermelésre kedvező éghajlati adottságunkat.
Nagyon meggyőző
e három nép államának eltérő történelmét összevetni, ha figyelembe vesszük
szállítási adottságukat a nyugati piacok felé.
A poroszok számára minden vízi útjuk a
Balti, illetve a Keleti Tengerre vezetett. Tehát számukra a nyugati piacok, a
szállítási költség tekintetében tized annyiba sem kerültek. Ráadásul a nyelvük
és a politikai kötődésük a nyugati germánokhoz kötötte őket. Ennek ellenére a
germán államszövetségen mindig a konzervatív társadalmi erőt jelentették. A
politikai, közigazgatási befolyásuk szinte a jelenkorig konzervatív volt. A
katonai tekintetben pedig a legerősebb választófejedelemség voltak. Az
aránytalan politikai súlyuk csak akkor szűnt meg, amikor a második világháború
után a térségét a Szovjetunió és Lengyelország kapta meg, és onnan
kitelepítésre kerültek, valamint a németek keleti harmada a Szovjetunió
csatlósa lett. A végleges beolvadásuk aztán a két német egyesülésével zárult
le.
A lengyelek minden víz útjai ugyancsak elérhetővé
tették a nyugati piacok olcsó elérését. Ezért aztán nagyon korán a Nyugat
legfontosabb babonaszállítói lettek. Ebből fakadt azonban az is, hogy a katonai
erejük, lakosságszámukhoz viszonyítva kicsi volt. A főleg marhákkal dolgozó
parasztok soha nem voltak jó katonák, ráadásul a gazdaságukat sem tudták hosszú
időre elhagyni, ezért nehezen voltak háborúkra mozgósíthatók. Nyelvi kötődésük pedig
inkább a szlávok családjába kötötte őket.
A magyarok számára, a Nyugat felé
vezető vízi út hiányában, a gabona, általában a holt áruk számára a nyugati
piacokra felé elérhetetlenek voltak.
Csak a lábon elhajtható állat, és a drága fémek jelentettek exportbevételt.
A földesurak pénzigénye csak az élő állat kivitelével volt kielégíthető. Ezért viszonylag
sok állatot tartottak, amihez sok pásztorra, hajcsárra volt szükségük. Márpedig a lőpor felfedezése előtt, a
legjobb katona a lovas pásztor és hajcsár volt. Ebből fakadt, hogy a tüzérség elterjedése előtt Magyarország
katonai ereje mesze meghaladta a gazdasági erejét. Ez azonban gyorsan
gyengeséggé vált, amikor a tüzérség lett a döntő katonai erő. Nagyon fontos
volna hangsúlyozni, hogy Magyarország
addig volt jelentős katonai hatalom, amíg a pásztor jobb katona volt, mint a
városi polgárság. A lőpor megjelenésével ez megfordult.
Ebből fakadóan a
16. század előtti magyar történelem megértésének két kulcsa volt.
Számomra ezek az
adatok tették világossá, miért alakult úgy a történelmünk, ahogyan alakult.
Azt már Pauer
Gyula felismert, hogy amíg Nyugaton a
jobbágyság szabadsága, függetlensége egyre nőtt, Európa keleti felén, így
nálunk is, egyre csökkent. Ezt ő második jobbágyságnak nevezte.
Jellemző módon
két történészünk zseniális felismerése alig talált visszhangra a magyar
történészek körében.
A polgárság és a nyugati piacok elérhetetlensége
megértése nélkül, a magyar állam történelme nem érthető meg.
A LŐPOR MEGJELENÉSE A
HADVISELÉSBEN
A magyar
történészek a mohácsi csatavesztést fordulópontjának tekintik a történelmünkben.
Joggal, de nem értik meg a lényegét. Ismereteim szerint a csaták, de még a
háborúk elvesztése sem játszott fontos szerepet az államok, népek
történelmében. Mohács sem jelentett volna
töréspontot, ha nem esett volna egybe az ország nemzetközi súlyának ettől
független csökkenésével.
A mohácsi csata
nemcsak Európa, de Magyarország történetében is sorsfordító időben történt.
I. Ekkor indult útjára az óceánok
meghódítása, Európa életterének megtízszerezése, és az egész világ
hasznosítása, ami gyarmatok, és befolyási övezetek szerzését jelentette. A
lényegében lakatlan két Amerika és Ausztrália megszerzése azt jelentette, hogy
egy magas kultúra kitörhetett a saját térségéből, és életterét tízszeresnél
nagyobbra növelhette. Ettől kezdve megkülönböztetett előnybe került a Nyugat
minden más magas-kultúrával szemben.
II. Ekkor történt Európa kereszténységének
megújítása. A magyar történészek még mindig nagyon szemérmesen kezelik a
reformáció szerepét. Pedig, ahogyan fél évezreddel korábban Nyugat-Európa
magas-kultúrává vált, a 16. században elkezdte a világ összes többi magas
kultúrája fölé emelkedését, és a mediterrán világgal szemben fölénybe került, a
vallása, azaz az ideológiája mediterrán maradt. A kereszténység történetében ez
volt az első eset, amikor a keresztényég, mint vallás nem igazodott a társadalmi
alépítményhez. Az első agrárforradalomnak köszönhetően a puritán kultúrájú
Nyugat-Európa népeinek vallása a mediterrán kereszténység maradt.
Ennek a lemaradásnak a behozását, a vallás tekintetében,
a reformáció jelentette. Ekkor vált egyértelművé, hogy Európa észak-nyugati,
puritán része nemcsak a kelet-európai, de a mediterrán része fölé is emelkedik.
A magyar történészek elmennek a tény
mellett, hogy Magyarország protestáns ország lehetett volna, ha nem lép közbe a
hisztérikusan katolikus Habsburg birodalom, és nem veri vissza a reformáció
győzelmét.
Az, hogy a reformáció mégsem tűnt el
teljesen az Oszmán Birodalom megszállásának, befolyásának köszönhető. Ennek
ellenére a protestáns egyházak még mindig pogány uralomnak minősítik a törökök magyarországi
jelenlétét.
Európa egészének
szempontjából még inkább egyértelmű, hogy a
15. és 18. század között az Oszmán Birodalom pozitív szerepet játszott az
európai fejlődésben azzal, hogy lekötötte az elkötelezetten reformáció ellenes
Spanyol Osztrák Habsburg Birodalom erőforrásit. Ha ez a birodalom nem
fenyegeti Bécset, és nem hódítja meg a Balkánt, és Észak-Afrikát aligha
győzhetnek ilyen arányban a puritán Északnyugat Európában a kereszténység
puritánabb egyházai. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy előbb-utóbb nem
alakulhat ki a puritán népek kereszténysége, csak azt, hogy a politikai
történelem másként alakult volna.
A kereszténység
is olyan vallás, ami alkalmazkodik a térsége kultúrájához. Ezért csak idő
kérdése lehetett, hogy a kultúrájában, gazdaságában a mediterrán térség fölé
emelkedő puritán népeknek ne váljon puritánabbá a kereszténységük is.
NYUGAT-EURÓPA AZ ÓCEÁN FELÉ
FORDULT
Az óceánok
meghódítása előtt az egyre jobban fejlődő Nyugat-Európa csak kelet felé
terjeszkedhetett. Nemcsak az ázsiai fűszerek, luxuscikkek kelet felől voltak
elérhetők, de a gabonát, nyersanyagokat is csak a keleti szomszédoktól
kaphatták, a túlnépesedésük pedig ott talált megélhetést. A gabonát, fát csak
Lengyelországból és a Baltikumból kapták, a fűszerek, és a keleti luxuscikkek
csak Kis-Ázsián keresztül érkezhettek.
A magyar
történészek nem hangsúlyozzák, hogy miért volt Brassó, az óceánok meghódítása
előtt, a leginkább nyugati típusú város.
Afrika
megkerülése, és Amerika felfedezése után a gyorsan fejlődő Nyugat-Európa
számára leértékelődött a kelet felé történő világkereskedelem. Ez lényegesen csökkentette
a Kárpát Medence gazdaságföldrajzi értékét. A keleti orientáció csak a
gyarmatosításban viszonylag kis szerepet kapó Németország számára maradt meg.
Tanítani kellene,
hogy a Dél- és Kelet Ásziból érkező termékek szállítási költsége a korábbi
tizedénél kisebbre esett már akkor is, amikor még meg kellett kerülni Afrikát.
Szem előtt kell tartani, hogy az óceánok
meghódítása után, szállítási szempontból minden viszonylag közel került, amit
hajóval lehetett szállítani. Ez a Kárpát Medence számára azt jelentette,
hogy a szállítási költségekben, a világ óriási többsége sokkal közelebb került
a legfontosabb piacnak számító Nyugat-Európához, mint Magyarország.
Aki ezt nem tartja szem előtt, nem értheti
meg Magyarország Mohács és a vasúthálózat kiépítése közti történetét. A kor
legfontosabb magyar terméke a gabona, aminek Európa térségében a termelési
adottságai nagyon kedvezők voltak, drágában került a nyugati piacokra, mint az
ukrán vagy a román gabona. Az Ázsiából származó cikkek esetében még nagyobb
lett a szállítási hátrányunk.
Az óceánok meghódítása előtt a nemes és a
színes fémek, vagyis a fémpénz szűkössége volt a jellemző. Ezek
termelésében mind a Cseh, mind a Kárpát Medence fontos szerepet játszott. Ezek
nagyon magas ára elviselte az ezer kilométeres, nagyrészt szárazföldi
szállítást is.
A magyarországi bányavidékek a tengerentúli
bányákhoz képest versenyképtelenek lettek. E kor magyar történelmének
fontos eseménye, hogy a Magyar Középhegységek bányakincsei leértékelődtek. De
nem ezt tanítjuk, hanem még mindig azon sírunk, hogy Trianonban elveszettük
azokat a bányákat, amelyek már háromszáz évvel korábban elveszették értéküket.
A történelemoktatásunkban nem is szerepel a tény, hogy az amerikai az ausztrál
bányákhoz viszonyítva nemcsak a Kárpát Medencében, de egész Európában nincsenek
olyan nemes-, színesfém, vasérc, szén bányakincsek, amelyek versenyképesek
maradtak volna.
A Kárpát Medence gazdaságföldrajzi értéke
jelentős volt az izolált Európában, és jelentéktelen az óceánokat legyőző
világgazdaságban. Aki ezzel nem számol, csak a politikai eseményeket
elemzi, nem értheti meg, mi, mért történt térségünkben a 16. század után. A szerepvesztésünknek sokkal inkább
objektív, mint politikai okai voltak.
A HÓDOLTSÁG.
A bolsevik
szocialista évtizedek alatt megtanultam, hogy hasznos volna több történelmi ismeretünk a Hódoltság alatti magyar
társadalmi viszonyokról. Amit erről tudok, azt Erdei Ferencnek köszönhetem.
De ő sem menet el elég messze.
A Hódoltságban ugyan szolgaság volt, de
jobbágyság nem. A rendszer sok tekintetben hasonlított a 20. századi bolsevik
mezőgazdaságra. Akkor sem volt földesúr, minden föld a szultán tulajdonába
került, és a művelője a szultánnak fizette az adót. Vagyis a jövedelemben az
állammal osztozott. Ráadásul nem
egyének, hanem a faluközösség volt az adóköteles. Vagyis a 20. századi
fogalmakkal, nem a szövetkezeti tag, hanem a szövetkezet. A behajtásáról pedig
nem a földesúr, hanem a szpáhi, a szultán magas rangú rabszolgája gondoskodott,
akit le lehetett, bizonyos határok között, korrumpálni mivel nem magának
gyűjtött. A párhuzamosságot világosan mutatta a tény, hogy a bolsevik
évtizedekben, és a Hódoltság térségben váltak jellemzővé a tagság nagyobb
mozgásszabadságát biztosító álszövetkezetek.
Megtanultam,
hogy a távoli hatalomnak való adózás a kisebbik rossz a közvetlen tulajdonosnak
való adózással szemben. Ezt még személyesen is láttam, hogy a két háború közt a
szolgaság a kuláknál volt a legkegyetlenebb. Erre Marx sem figyelt fel. A tőkés
világcégeknél is több a munkás és a munkaadó közti kompromisszum, mint amikor a
tőketulajdonos a közvetlen munkaadó.
Arról még
kevesebb szó esik a magyar történelemoktatásban, hogy a Hódoltság alatt a jobbágy kereskedhetett, gazdagodhatott, lehetett
ingatlan is a tulajdona. Nagyon hasznos volna feltárni, hogy a Hódoltság alatt indult meg a városokban
lakó jobbágyok polgárosodása, a települések önkormányzata. A jobbágyság
megszűntetése előtt a magyar etnikumú
polgárok szinte csak a Hódoltságot megért, illetve az alatt alakult városokban
voltak. Előtte a magyar lakosú városok között csak a hódoltsági térségben
volt az önkormányzati választásokon a lakosság többségének választói joga.
Szinte semmit
nem tanítunk abból, hogy alapvetően más
volt a földesúri, egyházi uralom alatti városok, és az alföldi városok jogrendszere.
Előttük csak a szász városok voltak a maguk gazdái. Az alföldi városok ugyan lényegében óriás falvak maradtak abban az
értelemben, hogy nagy többségben parasztok lakták, de a lakosság jogai terén
nyugat-európaiabbak voltak, mint a Királyság városi.
Tanítanám, hogy
Tököli Imre fejedelmünk lehetett, annak ellenére, hogy az apja még hódoltági
jobbágy volt, aki dúsgazdag marhakereskedőként a császártól is nemességet
vásárolhatott. Ilyen csak a Hódoltságon történhetett.
Vannak gazdasági
jelzései is annak, hogy a Hódoltságban
volt gyorsabb modernizálódó.
- Buda eleste után húsz évvel háromszor
több marhát exportálunk Nyugatra, mint előtte valaha. Ennek az exportnak
szinte az egésze a Hódoltságon keresztül érkezett.
- A földesurak és a főpapok ugyan a királyi
területekre menekültek, de ezek sokszorosát tették ki azok a jobbágyok, akik a
Hódoltságra menekültek. Ráckeve lakossága, Buda eleste után, húsz év alatt
háromszorosára nőtt. A növekmény nagy többsége a Dunántúlról menekült jobbágy
volt.
- Vallásszabadság csak a Hódoltságban volt.
Arra ugyan büszkék vagyunk, hogy Erdélyben az oszmán felügyelet alatt
vallásszabadság volt, de nem tesszük hozzá, hogy ez az Oszmán birodalomban
általános volt.
- Az ország felszabadítása után a
visszaadott, vagy jutalomként adott nagybirokon törvény tiltotta, hogy magyar
is jobbágy lehessen. Az ott maradottak nem is akartak, hiszen szabadok
voltak, de az ország más részeiről bőven lett volna áttelepülő. Ezt azonban a
földesurak országának törvényhozása megtiltotta. Azt tanítjuk, hogy a Hódoltság
alatt kipusztult a lakosság. Ez nem igaz, sőt jobban ott maradt meg. A magyar
városok lakossága ott volt a legmagasabb. Csak a főpapok és a földesurak
hiányoztak. Azokat azonban gyorsan pótolták.
Az oszmán megszállást a magyar történészek
közel sem kezelik olyan fontosan, ahogyan az a magyarság sorsának alakulására
hatott. Ez azért meglepő, mert közel kétszáz éven keresztül a magyar
etnikum háromnegyede vagy a Hódoltságban, vagy az oszmán provinciának számító
Erdélyen élt.
AZ ORSZÁG FELSZABADÍTÁSA UTÁN
Most a szovjet
megszállás után húsz évvel jobban megértem a megszállt területeken történő újra
berendezkedést, mert ugyan az óta minden nagyon más, mégis lehet látni a
hasonlóságot.
Az Oszmán
Birodalom katonai világhatalom volt, a közép-európai társadalom számára is
idegen társadalmi berendezkedéssel, de lett volna mit tanulni a
tapasztalatokból. Amit tanulni lehetett volna, azt gondosan elhallgatjuk. A
hibáikat felnagyítjuk, az erényeiket elhallgatjuk. Akárcsak a rendszerváltás
után, amikor csak a szovjet megszállás alatti sérelmekről beszélhetünk. De
erről majd később.
Az oszmán
társadalom sok tekintetben hasonló volt a kínaihoz, azzal a különbséggel, hogy
az öntözéses földművelő, befelé forduló, ez pásztorkodó, és terjeszkedő.
Itt voltak
százhetven éven keresztül, az ország háromnegyedét megszállva, vagy
provinciájukként uralták, mégsem tanítunk róluk semmi érdemit.
A
világtörténelem is csak újabban fedezi fel, hogy mind a kínai, mind az oszmán
birodalomban az uralkodó hatalma korlátlan volt, amit lényegében rabszolgákkal
irányított. A hatalom apparátusa lényegében nagy átruházott hatalommal és
jövedelemmel rendelkező rabszolgákból állt. Ezeket hatékonyan működő oktatási
rendszer szűrőin keresztül szelektálták. A hatalom apparátusa tehát nem vérégi,
vagy vagyoni alapon állt, hanem minőségi alapon szelektált rabszolgákon.
Még mindig
hiányzik annak a világtörténelmi feldolgozása annak ábrázolására, hogy az
osztálytársadalmak között a főszerep milyen arányban osztódott meg a vérségi, a
vagyoni és a képességi alapon szelektált vezetések között. Véleményem szerint
az európai feudális és tőkés modell az elmúlt négyszáz évben nem volt jellemző,
inkább kivételnek számított.
Mindenek előtt
azt kell látni, hogy az ipari forradalom előtt az osztálytársadalmakban élőknek
és a gazdasági teljesítménynek négyötöde, Kínát és Indiát jelentette. Ami ezen
kívül volt, kivételnek számított.
De a
rabszolgákkal működtetett társadalom nemcsak a mennyiségi különbséget, de a
minőséget is jelentette. A mai európaiak számára az lenne a természetes, hogy
azt a társadalmat tartsák jobbnak, amelyikben a képesség alapján szelektáltak.
A hódoltág megszűnése
párhuzamot jelent a szovjet megszállással. Mindkettő idegen kultúra volt a
Nyugathoz kötődő magyar társadalom számára, tehát nem lehetett tartós. Ennek
ellenére számunkra sok tanulságot hordozott.
- Az oszmán uralom megszüntette a
jobbágyságot. Ugyan nem szabadságát hozott, de felszabadított a földesúri
hatalom alól. Ez hasonló volt a szovjet megszálláshoz, ami elhozta a
nagybirtokrendszer felszámolását, de állami felügyelet alá helyzete az egyéni
parasztgazdaságot. Ez a kisebbik rossz volt, hiszen a falusi lakosság először a
történelem során munkához jutott, sőt, több munkával, de jobban élt, mint a
városi munkásság.
- Lehetővé tette a vallásszabadságot, teret
engedett a reformációnak. Ennek
köszönhetjük a népoktatást, a magyar nyelvű bibliát. A bolsevik rendszer
azzal, hogy a munkások, és parasztok gyerekei előtt megnyitotta a
felsőoktatást, először nevelt fel érdemi alapon szelektált értelmiséget.
- Az oszmán megszállóktól való
megszabadulást konzervatív társadalmi visszarendeződést követte. Akárcsak a
rendszerváltás, ami túlzott liberalizációt, elviselhetetlen munkanélküliséget
jelentett.
Talán ennyi is
elég annak bizonyítására, hogy a
Hódoltságban történt társadalmi változásokkal alaposabban kellene foglalkozni.
A MONARCHIÁBAN A KIEGYEZÉS ELŐTT
Mohács után
egészen Trianonig a sorsunk lényegében Ausztriához kötődött. Ezt a kötődést ma
is alapvetően negatívan ítéljük meg. Pozitíven csak az osztrák uralkodótól való
megszabadulási kísérelteket minősítjük. Fel sem vetődött, amit már első
királyunk esetében is felvetettem, hogy a magyar társadalom jövője
szempontjából az elsődleges feladat lett volna az, hogy minél szorosabban a
Nyugathoz idomuljon. Nem a mediterrán Dél-Európához, még kevésbé a Balkánhoz, hanem
a puritán Nyugathoz.
Azzal, hogy az osztrák császár lett a
magyar uralkodó, lényegében megvalósult a Nyugatot jelentő germán kultúrához
való kötődésünk. Szinte választófejedelmi státuszba kerültünk. Az is
nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria, illetve az osztrák császár is rászorult a
Kárpát Medence térsége feletti uralomra.
A magyar arisztokrácia és nemesség azonban
fontosabbnak tartotta az ország függetlenségét, mint a magyar nép érdekét.
Érthetetlen módon, máig fel sem merült annak tisztázása, hogy mi a történelmünk fontosabb célja, az
ország szuverenitása, vagy a népének jobb élete. Természetesnek fogadjuk
el, hogy minden népnek az a jobb, ha a kormánya függetlenebb. A függetlenségen pedig csupán a politikai
függetlenségeget értjük.
Példának mindig
a csehek példáját idézem. Ők mindig velünk szinte párhuzamosan a kisebb
politikai függetlenséget választották.
Ezer év után,
mindenek előtt a szabadságharcuk, a
Fehér-hegyi Csata elvesztése óta, lényegesen jobban élnek, fejlettebb a
társadalmunk, mint nekünk. Elég arra gondolni, hogy nem volt velünk egyenlő
politikai rangjuk a Monarchiában. Száz évvel később lett cseh nyelvű egyetemük.
A magyarság
történelme során mindig polgárhiányos volt. Messze maradtunk attól, amit
Nyugaton polgári társadalomnak neveznek. Mi voltunk a függetlenebbek, de a
szegényebbek, és elmaradottabbak, a csehek fejlettebbek, a népük szabadabb.
Tízen éves korom
óta sajnálom, hogy a 18. század végén
nem II. József reformjait követtük, mint a csehek, hanem, ha elmaradottabban
is, de függetlenebbek maradtunk.
Legalább utólag
be kellene látni, hogy számunkra mind az
osztrák, mind a cseh politikai, sőt a gazdasági kapcsolat is pozitív,
nyugatosító hatású volt.
Mátyást azért
tartom a legnagyobb királyunknak, mert Bécs és Prága, nem pedig a Balkán felé
orientálódott. A magyar történészek azonban ezt hibájának tartják.
Kossuthot pedig
azért hibáztatom, mert a Monarchia nyugati felétől akart független lenni, hogy
az ország magyarabb legyen, ugyanakkor dunai föderatív, soknemzetiségű államról
ábrándozott. Igaz, úgy hogy annak mi legyünk a vezető hatalma. Számomra ez láz
állom.
Nagyon hiányzik
a magyar történelemből annak vizsgálata, hogy az oszmán megszállás után miért lépett a Monarchia minden örökös
tartománya a társadalmi modernizáció útjára, ugyanakkor Magyarországon a
társadalmi elmaradottágunk ellenére társadalmi visszarendeződés indult meg.
Az ország felszabadulása, vagyis az Oszmán
birodalom fenyegetésének megszűnése után, egy emberöltőn belül, minden örökös
tartományban megszűnik a jobbágyság, a Magyar Királyságban azonban még ott is
visszarendeződik, ahol részben megszűnt.
Ezt én úgy
tanítanám, hogy 18. század végén, az
oszmán kiűzése után, a Monarchia társadalmi és gazdasági szempontból
kettéhasadt. Az örökös tartományok megindulhattak a tőkés társadalmi
fejlődés, a polgárosodás, az iparosodás útján, Magyarország pedig visszafelé
lépett. A felszabadult hódoltsági területen, és Erdélyben visszaállították a
feudális viszonyokat. Erdély ugyan örökös tartományi státuszt kapott, ott
mégsem került sor a jobbágyok felszabadítására, az akkor már többséget jelentő
románság államalkotó szerepének elismerésére, és a vallásszabadság is szűkebb
lett.
Ismét a csehekre
hivatkozom. Ők a II. József által kezdeményezett reformok, mindenek előtt a
jobbágyfelszabadítás megvalósításával, a német nyelv hivatalossá tételével, a
katolikus egyház, különösen a szerzetesrendek befolyásának csökkentésével,
munkára fogásával, a zsidóság szerephez engedésével olyan modernizációt
indított el, amiből csak a Magyar Királyság és Erdély maradt ki.
Véleményem
szerint, ez lett volna a nagy lehetőség
arra, hogy Magyarország végre a nyugat-európai népek családjába
betagozódhasson. A magyar törvényhozás azonban hisztérikusan tiltakozott a
reformok ellen. Ez ugyan a földesurak szempontjából logikus hatalomféltés volt.
Az azonban nehezen érthető, hogy még a 20. század végén is politikai
dicsőségünknek deklaráljuk, hogy sikerült a császár szándékainak magyarországi
megvalósítását meghiusítani. Nekünk máig fontosabb, hogy a császár meg sem
koronáztatta magát, hogy sikerült megakadályozni, hogy a német nyelv legyen a
hivatalos, hogy állítólag a császár a halálos ágyán minden reformját
visszavonta. Magyarországon sikerült a fél-feudális állapotokat fenntartani, a
megérett társadalmi változásoknak ellenállni.
Itt megállok
annak indoklása érdekében, hogy a magyar nyelv történelmi szerepét nem érinti a
történelemtudomány sem. Mi csak azt hangsúlyozzuk, hogy rokontalan nyelvünk
milyen csodálatos érték, de fel sem vetjük, hogy mennyi áldozattal járt, hogy
görcsösen ragaszkodtunk hozzá.
Abban ugyan
egetlen történész sem kételkedik, hogy ezer éve az elsődleges társadalmi
feladatunk a nyugat-európai kultúrába való beépülés. Ennek ellenére fel sem
vetjük, hogy ebben milyen akadályt jelentett a rokontalan nyelvünk.
Meggyőződésem
szerint, egyik döntő oka a Nyugattól
való távoltartásunknak a nemzeti nyelvünk túlértékelése volt.
A reformáció
előtt ennek még nem volt nagy jelentősége, de az óta egyre nagyobb lett. Ma már
azt állítom, hogy az ország lényegesen gazdagabb, puritánabb erkölcsű lenne, ha
mindenki tudna németül. Ennél ma már még nagyobb előnyt jelentene az angol
nyelv általános ismerete.
Ezzel szemben mi
még a 20. században is görcsösen ragaszkodtunk, hogy az ország minden lakosa
magyarul beszéljen. Mára, ugyan egy sokkal kisebb országunkban eljutottunk odáig,
hogy aligha van olyan állampolgárunk, aki nem tud magyarul, de az utolsók
vagyunk abban, hogy hányan beszélnek valamelyik világnyelven is.
Ideje volna
megvizsgálni, hogyan alakult azoknak az országoknak, népeknek a sorsa, amelyek
nem ragaszkodtak görcsösen a nyelvük uralmához.
Egyetlen olyan
nép az ír volt, amelyik elvesztette a saját nyelvét, és átvette a mára
toronymagasan világnyelvvé emelkedett angolt.
Ennek köszönheti
az elmúlt évtizedekben elért gazdasági sikerét, hogy Európa kapuja lehetett.
Könnyű megérteni, hogy az angol nyelve is fontos szerepe játszott abban, hogy
minden világcég nyelvi tekintetben otthon érezheti magát. Ha kelta nyelvét
megőrzi, sokkal inkább elszigetelődik.
Írország
egyedülálló csodája, hogy az angolszász világban ma tízszer annyi ír él, mint
az őshazájában. Ezt annak köszönheti, hogy nem kelta, hanem angol nyelven
beszélnek, tehát a kivándoroltak, és az otthon maradtak egyaránt angolul
beszélnek. Ennek köszönhetően, sok nemzedéken keresztül írek maradtak. Az
angolokon kívül, ők az egyetlen nép a világon, amelyik nem vesztette el a
kivándorlóit. Negyven millió ír él gazdagon a volt angol gyarmatokon, és tartja
a rokonságát.
Ezzel szemben a
magyar kivándorlók második generációja is csak ritka esetben tud magyarul,
illetve büszke származására.
Gyakran
hivatkozom arra, hogy Trianon után egyetlen elszakított rész magyarsága él
sokkal jobban, mintha az ország része marad. Ezek a burgenlandiak. Ma háromszor
jobban élnek, mint a határ magyar oldalán maradtak. Sopront a leghűségesebb városnak
tartjuk, mert a trianoni döntés érelmében Ausztriához kerültek volna, de
népszavazással Magyarországnál maradtak. Ezzel szemben Sopron lakosai ma
háromszor gazdagabbak lenének, ha Ausztria mellett maradnak. Elég Bécsújhelyig
menni, hogy meggyőződjünk.
Ismét a csehekre
hivatkozom. Ők mindenben engedtek II. József reformjainak, és szint minden cseh
tudott németül is, mégsem veszett el a nyelvük. Irodalmuk, zenéjük, kultúrájuk
karakterisztikusan cseh maradt, és szinte mindenben előttünk járnak.
Svájc pedig a
klasszikus példája annak, hogy az sem akadály, ha minden etnikum nyelve
fennmarad. A svájciak három anyanyelven osztoznak, de mindenki svájci módon él,
gondolkodik. Az egymás nyelvét könnyebb megtanulni, mint a másik kultúrát a
közös nyelven megérteni. Elég Olaszországra gondolni. Ott a nyelv közös, de a
kultúrában óriási a különbség. Egy nyelven beszélnek, de eltérő módon élnek,
gondolkodnak, és ezért meg sem érthetik egymást.
Azt is látni
kellene, hogy ma Magyarországon kétszer-tízszer többet ér az olyan ember, aki
egy világnyelvet, mindenek előtt az angolt vagy a németet beszéli. Minél
magasabb a képzettsége, és képessége annál nagyobb a szorzó. Kivételes
esetekben százszoros is lehet. Jogos tehát a kérdés: Megér ennyit a rokontalan
nyelvünk?
Nekem egyénileg
igen, de a magyarok 99 százalékának aligha. Ideje volna végre a többség
érdekére is gondolni. Nálunk azonban a politikusoknak sokkal fontosabb a
szentkorona-tan, mint az óriási többség érdeke.
A megoldás,
természetesen nem az, hogy mondjunk le a nyelvünkről, hanem az, hogy tegyünk
sokkal többet az angol és nemet nyelv ismeretének terjesztése érdekében. Foglalkozzunk
olyan mértékkel ezzel, amilyen súlya van. Semmivel sem lehet a következő
nemzedéknek többet adni, mint azzal, ha egy világnyelvet tud. Tehát ez a
mindennél fontosabb tantárgy.
Visszatérve a
18. század utolsó negyedében történtekre.
Ekkor menet
rossz pályára a magyar társadalom sorsa. Ezt kellene tudományosan feltárni.
A feltárásnak az
alapja csak az lehet, hogy mi a magyar nép számára a fontos. Az állam minél
nagyobb önállósága, vagy a lakosság jóléte. Amennyire egyértelmű, hogy az
utóbbi alapján lehet csak értékelni a történelmünket.
Az első és legfontosabb feladat a
jobbágyság felszabadítása lett volna. Ennek elmaradását máig mély hallgatás
burkolja. Vívmánynak azt tekintjük, hogy erre hetven évvel a Monarchia örökös
tartományaiban sor került, hogy aztán közel hetven évvel később mi is
megvalósítsuk. Ez a hetven éves
késedelem pótolhatatlan kárt okozott a magyar társadalom polgárosodásában.
Ennek bevallása azonban mindmáig hiányzik a magyar történelemből. Illene
bepótolni.
Nekem van egy
személyes ismeretem arról, hogyan állt a magyar törvényhozás a reformkorban,
Széchenyi István Hitel könyvének megjelenése évében, a jobbágyok felszabadításához.
Deák naplójából tudom, hogy friss követként azzal állt a pozsonyi diéta elé,
hogyha nem szabadítjuk fel a jobbágyokat, akkor legalább tegyük lehetővé, hogy
annak a néhánynak, akinek erre pénze van, vehessen ingatlant. Nem kellett
félni, hogy ilyen sok lesz, mégis reményetlennek látszott az ilyen törvény
meghozatala. A barátai közölték Deákkal, hogy tegyen annyi engedményt, hogy a
törvény nem minden, csak a magyar jobbágyokra vonatkozzon. Deák hajlandó volt a
kompromisszumra, és úgy írta a törvénybe, hogy az csak a magyarul tudó
jobbágyokra vonatkozik. Így aztán megszavazták. Deák még úgy módosította a
végső szöveget, hogy hozzá toldta: „és magyarul tanuló” szavakat. Vagyis
etnikumi hovatartozáshoz kötöttük a szükséges pénzzel ritkán rendelkező jobbágyok
ingatlanvásárlási jogát. Nem értana néhány ilyen tényre is felhívni a diákok
figyelmét, akkor talán egyszer megértenénk, hogy miért történt meg Trianonban
az ország feldarabolása.
Hetven évvel
később megvalósult jobbágyfelszabadításról sem mondjuk el, hogy mennyire
következetesen megvédte az arisztokrácia érdekeit, és mennyi jobbágy maradt a
megélhetését biztosító föld nélkül, hogy a két háború között Magyarország
páratlan mértékben megőrizte az arisztokrácia földtulajdonát.
SZABADSÁGHARC.
Már a szabadságharc
szó is erősen vitatható. Amit mi szabadságharcnak nevezünk, lényegében az
Ausztriához való függetlenségünk, és a kisebbségeink feletti nagyobb hatalmunk
érdekében folyó háború volt. Az ország lakosságának a fele számára az
autonómiájuk megadása ellen folytatott háború volt.
Máig nincs
tisztázva, hogy milyen nemzeti érdekünk főződött ahhoz, hogy elszakadjunk Ausztriától.
Véleményem szerint ilyen nemzeti érdekünk nem volt, sőt, akkor már az is világos volt, hogy a soknemzetiségű történelmi
Magyarország csak abban az esetben fér bele az európai hatalmi struktúrába, ha
a Kárpát medence nagyobb etnikumai az örökös tartományokhoz hasonló státust
kaphatnak. Ezt Bécsben már világosan látták, csak a magyar nemesi
társadalom nem értette meg.
Ezt jól
bizonyítja az Olmützi Alkotmány, amelyik lényegében azt célozta meg, ami sokkal
brutálisabb formában az első világháború elveszése után, Trianonban megtörtént.
Jellemző módon, a magyar közvélemény ma sem ismeri az
Olmützi Alkotmányt, pedig az ismeretében nem lehetne azt állítani, hogy ami
Trianonban történt, váratlan esemény volt.
Röviden ennek a története.
Az 1848.
márciusi bécsi forradalom elől a császári család, és az udvar Olmützbe
menekült, és ott kereste a megoldást. Világosan felismerték az egyelten kiutat,
a Monarchia népei számára nagyobb autonómiát kell biztosítani. Ez döntően a
királyi Magyarországot érintette. A
Kárpát Medencében kell az etnikumi tömörüléseknek nagyobb, az örökös
tartományokéhoz hasonló autonómiát biztosítani.
1849 tavaszán, amikor
már a szabadságharc bukása előre látható jelent meg a Monarchia, elsősorban a
királyi Magyarország, azaz a Kárpát Medence reformját tartalmazó Olmützi
Alkotmány. Nem volna szabad Trianonról történelmi értékelés készíteni úgy, hogy
nem ennek az alkotmánynak a közlésével kezdődik.
Ez kimondja,
hogy a Magyar királyságról leválik Horvátország, Temesvár székhellyel egy Szerb
Vajdaság, Erdély, amelyben államalkotó népként ismerik el a románt is. Ami
marad, az a Magyar királyság, aminek a királya az osztrák császár.
Ebben a
Csehországban született alkotmányban furcsa módon nem szerepel a szlovák nép
önkormányzata. Azt, hogy miért csak sejteni lehet, de jó volna tudni. Valószínű
a császári udvar is aggódott az erős szláv állam miatt.
Vagyis Szlovákia
autonómiája nélkül ez egy etnikailag a Trianoni Szerződésnél etnikai
tekintetben a magyar etnikai határokat jobban figyelembe vevő elgondolás volt,
amit a magyar arisztokrácia is ismert.
Az is fontos
történelmi ismeret, hogy az Olmützi Alkotmány ismeretében Széchenyi István, Eötvös
József és Deák Ferenc felkeresi Windischgraezet, a császári csapatok
főparancsnokát, és tárgyalni akarnak a békekötésről. A hadseregparancsnok
azonban azt tanácsolja, hogy Kossuthtal tárgyaljanak, hiszen ő rendelkezik a
haderő felett. Ez ugyan a magyar történészek számára is tudott, mégis mindmáig
fennállhat az a tévhit, amit Kossuth az emigrációból terjesztett, hogy Görgey
Artúr árulta el a szabadságharcot. Ha árulás volt, akkor azt a kor három
legnagyobb alakja követte el. Ha meg nem, akkor Kossuth volt kalandor. Az is
érdekes, hogy a három úr egyike sem vallotta be nyilvánosan, hogy ők már 1849
tavaszán békéről tárgyaltak az osztrák csaptok főparancsnokával.
Ha e tényeket a
történészek is titokban tartották Trianon előtt, még érthető, de nem érthető,
hogy máig hallgatnak róla. Szegény Arany János sem tudott róla, pedig ő naponta
együtt dolgozott az Akadémián Eötvös Józseffel, és leírhatta a Walesi bárdok
című balladában, hogy nem akadt senki, aki azt mondta volna, hogy éljen a
király, ha tudja, hogy a három legnagyobb magyar, köztük a főnöke, a király
mellé állt.
Az is tudni
kell, hogy ez az alkotmány ismert volt a magyarországi etnikumok vezetői előtt
is. Azt csak gondolom, hogy a trianoni tárgyalásokon is felvetették.
Az is köztudott,
mégsem hangsúlyozott, hogy Kossuth már ismerte mind az Olmützi Alkotmányt, mind
az orosz cár garanciáját arra, hogy a császári hatalom védelmére katonai
segítséget nyújt, amikor kimondatta a trónfosztást. Tehát Kossuth felelőtlenül
hozatta a szabadságharc kimenetele szempontjából végzetes törvényt.
Bármennyire
világos volt már akkor, hogy a történelmi Magyarország csak akkor maradhat
fenn, ha abban a kisebbségek jól érzik magukat, mi szabadságharcnak hívjuk a
háborút, ami mi az Ausztriától való elszakadás és a kisebbségek feletti
hatalmunk erősítése érdekében vívtunk.
A CSÁSZÁR ÉS A MAGYAR ARISZTOKRÁCIA SZÖVETSÉGE
Sokáig
értetlenül álltam az osztrák császár és a magyar arisztokrácia közt ápolt
szövetség megértésével szemben.
Nem értettem,
hogy miért volt a császár annyira megértő a magyar arisztokráciával szemben,
amikor a csehek esetében kegyetlen megtorlást hajtott végre.
A 19. századi
magyar történelem megértésének egyik kulcsa a szabadságharc bukása utáni enyhe
bosszú oknak feltárása.
A magyar
történészek még addig sem jutottak el, hogy csillapítsák a világosi
fegyverszünet utáni bosszú felnagyítását.
A bosszú méretét
akkor látjuk tisztán, ha a Fehérhegyi Csata utáni bosszúval állítjuk szembe. Az
ugyanis százszor nagyobb, és kegyetlenebb volt. Az okot a császárnak a magyar
arisztokráciával és a magyar főpapsággal való érdekszövetsége jelentette. A
bécsi udvarban felismerték, hogy a magyar arisztokráciával nem szabad
szembeszállni, mivel mögötte áll a nagyszámú, és nagy befolyású magyar
nemesség, és azon keresztül a magyar közvélemény. Ugyanakkor Magyarország
jelentette a Monarchia lakosságának kétötödét, jelentős mezőgazdasági és
bányászati hátterét. Ők tudták, amit a
magyar vezetés nem, hogy Magyarország nélkül nem lehet erős középhatalom a
Monarchia a Németország és Oroszország közötti térségben.
A magyar
arisztokrácia viszont nem látta, hogy Ausztria nélkül nincs létjogosultsága a
soknemzetiségű Magyarországnak. Ezért az uralkodó osztály érdeke volt a duális
államszövetség. Ennek az osztrák oldalán viszonylag türelmesen kezelték az
etnikumokat. A magyar oldalon azonban ennek nyoma sem volt. Ezt Bécsben
világosan látták, Budapesten pedig nem vették tudomásul. Nem vették tudomásul
még azok sem, akik látták, de megértették, hogy a magyar közvélemény ezt nem
képes elfogadni. Tehát bölcsen hallgattak. A bölcsek bölcse Jászi Oszkár volt,
de ő is csak a polgári forradalom győzelme után, és az emigrációban merte
kimondani.
Ma, közel száz
évvel később sem akad nemcsak politikus, de még történész sem, aki kimondaná,
hogy a kisebbségek megnyerése nélkül nem volt reális létlapja a történelmi
Magyarországnak.
Azt azonban
titok övezi, miért változott meg a
császári vezetés stratégiája az Olmützből Bécsbe visszaköltözésük után. Az
Olmützi Alkotmány még teljesen II. József szellemét tükrözték, a Monarchia
egészének, tehát a fél-feudális Magyarországnak a társadalmi modernizációját
is. Fél évvel később a Világosi Fegyverletétel idején azonban már a
szabadságharc előtti társadalmi viszonyok változatlan fenntartása mellett
döntöttek.
Azt csak
sajthetem, hogy ez a feudális viszonyok fenntarthatóságában töretlenül bízó
orosz cár befolyásának eredménye lehetett. Annak ellenére, hogy ez a stratégiai
fordulat rendkívül fontos hatású volt a magyar történelem, mindenek előtt a
kiegyezés megkötéséhez vezető folyamatban, a magyar történészek figyelembe sem
vették. Máig lapítunk róla.
Márpedig, ha
valami fontos történt 1849 tavasza és ősze között, akkor ez a fordulat volt az.
Tavasszal az Olmützi Alkotmány még
feldarabolta az országot, a területének felét leválasztotta a magyar
Királyságról, ősszel, a teljes katonai győzelem után pedig a háború előtti helyzetet
szentesítette. A magyar történészek azonban a feudális hatalom
érzékenységét babonásan tisztelve, említést sem tesznek erről. A két háború
közti hisztérikusan revizionista hatalom érdekét is sértette volna az, hogy
mint akart a császári vezetés 1849 tavaszán, és mit döntött ugyannak az évnek
az őszén, a szabadságharc végleges veresége után.
Még meglepőbb,
hogy ezt a kérdést a bolsevik évtizedek alatt sem feszegették. Nem ok nélkül,
még ezek is féltek a magyar közvélemény nacionalizmusától. Esetükben talán az
is közre játszott, hogy nem akarták még a cári Oroszországot sem úgy
beállítani, mint a feudális viszonyok megőrzőjét.
A rendszerváltás
után sem változott semmi. A liberálisok ugyan addig feszítették a liberális
reformok bevezetését, hogy önmagukat számolták fel ezzel, mégsem nyúltak hozzá
a magyar nacionalizmust sértő történelmi múlt tisztázásához.
A szoclib
politika bukása után ismét hallgatnak a történészek, hiszen a nacionalizmus
felerősödött, már ott tartunk, hogy a Horthy-rendszert is lehet dicsőíteni.
Egyelőre reményét sem látom annak, hogy
belátható időn belül realistává emelkedhet a magyar történelemírás.
A KIEGYEZÉS
A kiegyezés azt jelentette, hogy rendezett
viszonyok jöttek létre abban, hogy a magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia
és a nemesség tudomásul veszi a közös uralkodót, az uralkodó pedig tudomásul
veszi, hogy a Magyar Királyság járhat a maga útján. Tehát mindkét fél
tudomásul vette, hogy fenntartják azokat az állapotokat, amelyek tartósan már
nem fenntarthatók.
A nem
fenntartható alatt az értem, hogy ugyan Európa számos térségében kísérleteztek
vele a háborúkat követő rendezések során, és csak az ezredfordulóra omlott
össze az utolsó ilyen kísérlet.
A kiegyezést máig nagy magyar győzelemnek
tartják a magyar politikusok és történészek, de még az sem teszik hozzá, hogy
azzal lénygében a kisebbségek feletti magyar uralom kossuthi formájának szentesítése
történt meg. Ebből fakadóan csak az ország magyar etnikumi felének a
hatalmát stabilizálta. A nem magyar etnikumok között csak a zsidóság többsége
számára látszott kedvezőnek, a többi etnikum alapvető érdekét azonban sértette.
Tehát a Trianon felé vezető utat építette.
Ezt a véleményem
fenntartom annak ellenére, hogy a kiegyezést előkészítők csaptában, Deákkal az
élen voltak olyanok, akiket nem a magyar sovinizmus fűtött. Ezekre a hatalomnak
azonban csak addig volt szüksége, amíg a kiegyezést létrehozzák. Húsz évvel a
kiegyezés után már elszabadulhatott az erőszakos magyarosítás. Élükön Apponyi
Alberttal.
Még kevesebb szó
esik arról, hogy a Magyarországnak nagyobb politikai rangot adó császári
politika két olyan irányban is felerősödött, ami siettette a Monarchia szétesését.
Az egyik a katolikus, vagy más szóval
nyugati szlávokkal szembeni bizalmatlanság, a másik a Balkán felé történő
terjeszkedés.
Alig találni a
magyar történelmi publikációkban hangsúlyozást annak, hogy az uralkodó osztály
hisztérikusan küzdött a Csehországnak a kettős monarchiába harmadik
királyságként való bevonása ellen. Saját rangjának csökkentését látta abban,
hogy nem csak két, hanem egy harmadik is kiemelt politikai státuszt kapna.
Ehhez a butasághoz Deák is görcsösen ragaszkodott. Mi magyarok játszottuk a fő
szerepet abban, hogy a csehek és a horvátok nem érezhették magukénak a
Monarchiát.
Az talán túlzás,
hogy ez a szerepünk döntő volt abban, hogy elvesztettük az első világháborút,
és hogy a Monarchia szétesett, de az nem túlzás, hogy ehhez nagyban hozzájárult.
E felett érdemes
elgondolkodni.
- Csehország
volt a Monarchia leginkább polgárosult része, a leginkább nyugat-európai. Ezért
túlzás nélkül lehet állítani, hogy a polgárosodás élcsapata.
- Csehország
egyenlőségi rangja sokat számított volna abban, hogy nem legyen olyan vonzó a
számukra a pánszláv eszme. Ők kulturálisan sokkal közelebb álltak az
osztrákokhoz, mint a többi szláv néphez. Ebbe még a nyugati keresztény
szlovákokat és a horvátokat is bele számíthatjuk.
- Ha Csehország
a Monarchia harmadik alkotó királysága, sokkal jobban otthon érezhették volna
magukat abban. Ez főleg a háborúban lett volna fontos tényező, mivel a haderő
felszerelésében övék volt a főszerep.
- Esetleg a világháború
kitörését is megakadályozhatták volna. Őket izgatta volna a legkevésbé a
balkáni terjeszkedés.
- Aligha
vitatható, hogy a magyarok hisztérikus cseh ellenessége jelentős mértékben
felgyorsította a Monarchia egyéként is elkerülhetetlen szétesését.
Mindezt a bécsi
udvar illetékesei tisztán látták. Jellemző módon, mindkét trónörökös, Rudolf és
Ferdinánd ezen a véleményen voltak. Ez is szerepet játszott abban, hogy a
magyar politikai elit nem szerette őket. Ferdinánd meggyilkolása mégis indokot
jelentett a magyar kormánynak arra, hogy Szerbia ellen háborút kezdjen, ami az első
világháború elindulását jelentette, és az elvesztése pedig az ország
felosztáshoz vezetett.
A történészek
még mindig azt vitatják, hogy Tisza István mennyire értett egyet a
hadüzenettel. Arról szó sincs, hogy a magyar kormány Ausztriának a Balkán felé
való terjeszkedését eleve támogatta. Nekünk is kellett Bosznia. A magyar
nacionalistáknak még a Kárpát Medence sem volt elég, ahol a lakosság nagyobb
fele nem volt magyar. A balkáni hódítások csak növelték volna az eleve
tarthatatlan állapotot, az idegen etnikumok feletti uralmat.
TRIANON UTÁN.
A magyar
politikai elit politikai vakságát jelenti, hogy a háborúvesztés következményeit
mennyire nem látta előre. Minden, ami utána történt, várható volt, mégsem
látták előre. Pedig nem volt nehéz előre felmérni, hogy mivel jár az általunk
kezdett háború elvesztése.
Az
arisztokráciának és a nemességnek látni kellett volna, hogy a hatalmuk
megőrzése veszélybe kerül, ha elvesztik a háborút. Már a háború előtt is a
hatalmuk csak politikai volt. A gazdaság és a kultúra teljesen a polgárság
kezében volt. A polgárságon belül pedig a zsidóságé. Az egyetlen támaszuk az
osztrákokkal közös, még középhatalmi szerepre képes Monarchia volt.
A polgári
forradalom győzelme után az arisztokrata Károlyi Mihálynak mégis az első dolga volt,
hogy elszakadjunk Ausztriától, még akkor is, ha ezzel megszűnik a
soknemzetiségű országunk léte, az országot utódállamok közt osztják fel. Egy
ilyen trauma után megbukik a jelentős hányadában a zsidók erejére épült polgári
köztársaság. Utána csak vagy bolsevik diktatúrába, vagy fél-fasiszta állam
győzhet. Ezt a két kimeneteli lehetőséget Károlyi ugyan nem tudhatta, de azt
illett volna tudni, hogy a
soknemzetiségű Magyarországra addig lehet szükség, ameddig egy erős
középhatalom, a Monarchia része. A független Magyarországra egyetlen európai
hatalomnak nincs szüksége.
A magyar
történelmi tudat deformáltságára jellemző, hogy a szélsőjobb Jobbiknak Károlyi Mihály
szobra azért van útjában, mert felelősnek érzik Trianonért. De a felelőséget
nem az önálló, Ausztriától független magyar állam kimondásában, hanem abban
látják, hogy tényként kezelte a ténylegesen már elveszett háborút tudomásul
vette.
A polgári
forradalom bukását a bolsevik Tanácsköztársaság követte. Ők követték el először
azt a hibát, hogy nem a Nyugathoz akartak felzárkózni, hanem a kelet-európai
példát másolták. Ezer év óta ez volt az első keleti orientációs kísérlet. Meg
is bukott gyorsan. Velük szemben nemcsak a politikai tapasztalatokban gazdag
arisztokrácia és úri középosztály, de a magyar közvélemény is ellenük fordult. Gyorsan megtörtént a magyar etnikumra
korlátozott országban a háború előtti társadalom restaurációja.
A Horthy Miklós
vezetőjüknek elismerő arisztokraták összefogtak a nacionalista dzsentrikkel, és
az ortodox proletárdiktatúrával szemben melléjük állt a közvélemény. Ezek az
urak nem elégedtek a háború előtti társadalommal, azt csak polgárság, gyakorlatilag
a magyar zsidóság nélkül képzelték el.
A
Horthy-rendszernek nem elég a konkrét tetteit értékelni, az ítéletet ezektől függetlenül
is meg lehet hozni. Az általuk bevezetett rendszer társadalmi visszalépést jelentett
még a háború előttivel szemben is. Ezer év óta nem volt a magyar társadalom
akkora elmaradásban a szomszédjaihoz képest, mint két háború között.
Ezer év óta, a magyar
történelemben a fejlődés mércéje a Nyugathoz való lemaradás mértéke. Ennek
alapján az első ötszáz évben a lassan fejlődő Nyugattal tartani tudtuk a
tempót. Mátyás királysága jelentette a viszonylagos csúcsot. Országunkat is
elérte a reneszánsz. Az ország orientációja Prága és Bécs felé történt. A
huszita mozgalom, vagyis a reformáció első hullámának a szele minket is elért.
Majd Mohács után az ország lakosságának nagy többsége áttért a Nyugat
keresztény egyházaihoz.
Sajnos, az
európai politikai erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy az ország a reformáció
keleti bástyája lehessen. A magyar politikai elit többsége a reformációval
szemben a mediterrán kereszténység védelmét választotta. Ideje volna tudomásul
venni, hogy az oszmánterjeszkedéssel
szemben mi a reformáció ellenzőinek az érekét védtük. Nem a kereszténység
védelmében álltunk szembe az Oszmán birodalommal, hanem a mediterrán
kereszténységet védtük a nyugat-európai kereszténység térhódítása ellen. A
reformáció első két századában a mediterrán kereszténység ellen az Oszmán
Birodalom volt a reformáció fő szövetségese.
(Idekerül be a
Werbőczy beszélgetési Lutherrel írtak.)
Mohács óta a magyar társadalom fejlődése
olyan vágányra került, amin egyre nőtt a lemaradás a Nyugathoz képest. Ez a
lemaradás felgyorsul Amerika felfedezése, majd az ipari forradalom során. A
Kárpát Medence nemcsak a gyorsan fejlődő Nyugattal, de a Monarchia nyugati
felével szemben is fél-perifériává süllyed. A több nemzetiségű Magyarországon
belül, a magyar etnikum, a zsidó és germán etnikumok kivételével, a többivel
szemben tartotta fölényét. A fölényét azonban olyan módon gyakorolta, hogy
ezekben az etnikumokban egyre erősödött az elszakadási szándék.
Az első
világháború előtt ugyan Csehországhoz és Ausztriáshoz képest el volt maradva a
magyar társadalom, de ez az elmaradás óriásit nőtt a háború után. Az első
világháború előtt az vált jellemzővé, hogy a királyi Magyarország a Monarchia
nyugati felének fél-perifériája. A fél-periféria státuszukon belül a magyar
zsidóság fergetegesen emelkedett, a germán etnikumok tartották Ausztriával és
Csehországgal a lépést, az államalkotó, magyar etnikum azonban lemaradt. Náluk
is jobban lemaradtak a térségben ezer év óta élő etnikumok, a horvátok, a
szlovákok, a szerbek, a rutének és a románok.
A második
világháború elvesztése után a megmaradt Magyarország a társadalmának
élcsapatából csak a szászokat, a bánáti svábokat, és a határ közeli térség
magyarságát veszette el. A harmadára kisebbedett országban maradt a motort
jelentő zsidóság többsége, akiknek a magyarságát nem lehetett volna kétségbe
vonni. A sváboktól eltekintve, szinte egy nemzetiségű ország lettünk. Az új ország lakosságának összetétele
lehetővé tette volna, hogy a Trianon utáni Magyarország jelentősen modernebb
társadalom legyen, mint amilyen a háború előtt volt.
Már annak sem
volt értelme, hogy király nélküli királyság legyen. Ez a polgári és a proletár
forradalmak során fel sem merült.
Mivel királyra
alkalmas személy nem állt a Szegeden összegyűlt arisztokraták és dzsentrik rendelkezésére,
jobb híján a bécsi udvarban nevelkedett dzsentrit, a tengerész admirális
Horthyt választották vezérüknek.
A betegesen
királypárti katolikus főpapságnak ugyan nem tetszett a református Horthy, de a
polgárok, vagy a proletárok köztársaságánál sokkal kedvezőbbnek találták, ha
átmenetileg Ő lesz a kormányzó.
Az arisztokraták
és a nacionalista dzsentrik mielőbb meg akartak szabadulni a társadalmi,
gazdasági és gazdasági motorként szereplő zsidóságtól. Az új rendszer eleve a
magyar zsidóság nélkül képzelte el a jövőjét. Egyetlen ember nem volt a fehérek
táborában, aki felismerte volna, hogy egyrészt a zsidóság nem nélkülözhető,
mivel sem arisztokrácia, sem a dzsentri nem volt a gazdasági vállalkozásokra
alkalmas. Ezzel szemben egyik első feladatuk volt a zsidóság felső szintű
képzését korlátozó törvény meghozatala.
Az elcsatolt
országrészekről Szegedre menekült, nagybirtokos arisztokratáknak eszükbe sem
jutott, hogy földet osszanak, sőt a megmaradt országban igyekeztek földbirokhoz
jutni.
Az idejét múlt társadalmi
rendszerüket azzal igyekeztek elfogadhatóbbá tenni, hogy teljes területi
revíziót tekintette mindent megelőző feladatának. Valljuk be, hogy ebben a
tekintetben sikeresek voltak, annak ellenére, hogy a határ menti többségében
magyarlakta területek visszaszerzésén túl semmi realitása nem volt.
A két háború közti két évtizedet, a
Horthy-rendszert úgy fogja megőrizni az utókor, mind Európában az utolsó
feudális erőfeszítést. Nemcsak az lesz a bűne, hogy visszafelé akarta
forgatni a történelem kerekét, hanem mint egyik élharcosát a Nyugaton példátlan
sikert hozó zsidóság felszámolásának. Márpedig ennél nagyobb bűnt Európai
keleti fele nem követhetett el nemcsak a zsidósággal, hanem saját jövőjével
szemben. Ma, és a belátható jövőben a
Rajnától keletre és az Alpoktól északra elterülő Európa társadalmi és gazdasági
lemaradása elsősorban a zsidóság hiányából fakad. Ennek az egész térséget
érintő lemaradásnak a két legnagyobb áldozata Lengyelország és Magyarország,
illetve a három nemesekben leggazdagabb nép, a porosz, akinek nemcsak az álli
létük, de a politikai befolyásuk is megszűnt. A lengyel és a magyar nép, ahol
az előző száz év eredményei leginkább a zsidóságuknak volt köszönhető.
Lesz még idő,
amikor már belátja a tudomány, hogy a mai Magyarország népe
nem Trianonnal, hanem a zsidóságuk kilenctized részének felszámolásával
vesztettek a legtöbbet.
SZOVJET MEGZÁLLÁS ALATT
A saját tapasztalataim tanítottak meg arra,
hogy a jelen megértéséhez távlatra van szükség.
Nem tartoztam a
magyar közvéleményt alakító értelmiség többsége közé, akik nem vállaltak a
rendszerrel együttműködést, akik a magyar állam szuverenitását többre
tartották, mint a nép érdekérvényesítését, akik a módszereket fontosabbnak
tartották, mint az eredményt, mégis lényegesen negatívabban ítéltem meg a kort,
mint ma. Minél távolabb kerülök az eseményektől, annál inkább csak a
következmények alapján ítélek.
A másik oka a
rendszerrel szembeni viszonylagos megértésemnek az volt, hogy a
Horthy-rendszerhez hasonlítva nem lehetett olyan rossz, hogy ne a kisebbik
rossznak tartsam. Ez a viszonyításom az óta csak fokozódott, ahogyan találkozom
azokkal az erőkkel, akik a két háború közti viszonyokat nemcsak a kisebbik
rossznak, hanem restaurálhatónak is tartották.
A teljes kommunista átvétel előtti választások
arról győztek meg, hogy önerőből képtelenek vagyunk a fél-feudális
örökségünktől megszabadulni. Ezt nemcsak 1947 előtt, de 1956-ban, 1990-ben,
és 2010-ben is éreztem, sőt ma is érzem. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy
ugyanannak az úri világnak a visszatérése fenyegetne, csak az, hogy
visszakerülünk arra a társadalmi pályára, amin a 16. század, a második
jobbágyág megerősödése óta jártunk. Nemhogy
közelednénk a Nyugathoz, hanem egyre jobban lemaradunk tőle. Nem azért,
mert nálunk nincsen fejlődés, hanem azért, mert ott gyorsabb a tempója.
Amennyire én is
világosan láttam, hogy a bolsevik rendszer a diktatúrát ázsiai módszerekkel
gyakorolja, és ennek megfelelő brutalitással bánt a politikai ellenfeleivel,
soha nem feledkeztem meg arról, hogy a Horthy-rendszerben elnyomottak számához,
és helyzetéhez ne viszonyítsak. Minden ilyen összevetésből az derült ki, hogy a
két háború között sokkal többen voltak jogtalanok, nyomorultak, mint a
Rákosi-rendszerben, nem is szólva a Kádár-rendszerről.
A
Horthy-rendszerben az ország egyharmada volt jogtalan, élt nyomorban. A
Rákosi-rendszerben a lakosság tizede volt az arisztokrácia, az úri középosztály
és a módos parasztság. Ezek tizede volt börtönben, internáló táborban, és
kitelepítve. A Kádár-rendszerben a tizedből század lett.
A legnagyobb
különbséget azonban abban láttam, hogy a Horthy-rendszer áldozatai politikai
értelemben ártatlanok voltak. A Rákosi-rendszerben legfeljebb tizedük nem volt
a fennálló rendszer ellensége. Ha nem is erőszakos megdöntésén munkálkodó, de
passzív ellenálló.
Az is
nyilvánvaló volt, hogy nemcsak ők, hanem a lakosság többsége is rendszerellen
volt. Tehát a Rákosi-rendszert a lakosság nagy többsége elutasította, ezért
demokratikus eszközökkel nem lett volna fenntartható. A 60-as évek előtt a bolsevik
rendszer tehát nemcsak azért volt diktatúra, mert a Szovjetunió uralmát
felettünk a Nyugat szerződésben biztosította, hanem azért is, mert a módszereit
a lakosság négyötöde elutasította. A diktatúra tehát nemcsak a világpolitikai
kényszerből volt ránk kényszerítve, hanem azért is, mert a magyar társadalom
még azt sem fogadta el, ami a többség érekének megfelelt volna.
A magyar
történészek máig adósak annak a kijelentésével, hogy a háború után a társadalom
érdeke nem volt a társadalom többsége által támogatott. Ha megnézzük a fordulat
éve előtti választások eredményét, akkor belátjuk, hogy a Szovjetunió
egyértelmű nyomása, és a választási csalások ellenére is többséget szereztek
azok a pártok, amelyek nem fogadták el a Jaltában ránk helyzetet. Jellemző
módon a ma hősnek minősített Mindszenti bíboros mögött állt a magyar
közvélemény többsége, akitől nem várhattunk volna a Horthy-rendszernél
modernebb társadalmat.
Ezzel szemben a
bolsevik diktatúra bűnei, hibái eltörpülnek az eredményei mellett.
Ezer éves
történelmünk legkiemelkedőbb eredménye az volt, hogy mindenkinek munkát adott.
Mindenkinek, aki a rendszert elfogadta, és munkára kényszeríttette a politikai
ellenfeleit is. Előszór fordult elő a történelmünkben, hogy mindenkinek
dolgozni kellett, a nagy többségüknek először volt erre alkalma, a korábban nem
dolgozó, és dolgozni sem akarókat pedig munkára kényszeríttette.
A fordulat éve
után, három év alatt kétmillió ember kapott munkát. De nemcsak munkát, hanem
annak megfelelő anyagi és erkölcsi elismerését is. Akkor nem láttam, ma tudom,
hogy a dolgozónak csak akkor van rangja a munkaadóval szemben, ha munkaerőhiány
van. Márpedig a bolsevik rendszer olyan túl-keresletet teremtett a munkaerővel
szemben, hogy ők lettek az urak. Nekik sem a személyzetistől, sem a
pártitkártól nem kellett félni.
A rendszerváltás
óta pedig az is bebizonyosodott, hogy hiába védi a jog, a szakszervezet a
munkavállalót, ha nagy a munkanélküliség, retteg a munkás. Ezért a dolgozók semmivel sem kaphatnak nagyobb ajándékot, mint a magas
foglalkoztatással.
Sajnos a magyar
történészek figyelembe sem veszik a testmagasság alakulását. Más sokszor
kifejtettem, hogy a társadalmak fejlettségére ennél nincs jobb mutató. Az
általános életkörülmények alakulását semmi sem mutatja megbízhatóbban, mint az
átlagos testmagasság változása. (Idejön egy fejezet erről a témáról.)
Kevés adat
lepett meg jobban annál, amikor végre megszereztem a sorozási adatokat, és
kiderült, hogy az 1947-56 időszakban születettek testmagassága ugrásszerűen
megnőtt, annak ellenére, hogy magam is úgy éltem meg ezeket az éveket, mint a
szegénység és gyenge táplálkozás idejét. Aztán megértettem, hogy van rá
magyarázat. A két háború közti magyar társadalomban a lakosság mintegy harmada
szűken és korszerűtlenül táplálkozott. A Rákosi korban aztán megfordult. A
társadalom felső negyede ugyan nagyon elszegényedett, de a korábbi éhező harmad
életszínvonala emelkedett. A korábban jómódú, igényes harmad táplálkozás
romlott, de sokkal többen voltak olyanok, akiknek még a közétkeztetés is óriási
javulást jelentett. Főleg azzal, hogy rendszeresebb és sokkal változatosabb
volt.
Ez esetben is bebizonyosodott, hogy a
bolsevik politikai terror kevesebbeknek jelentett romlást, többeknek
felemelkedést. Amíg a történészek nem az átlagos életszínvonallal, hanem a
társadalom felső tizedének politikai szabadságával mérik a társadalmak
fejlettségét, alapvetően tévednek.
A második
világháború után egész Európában gyorsan növekedett a testmagasság. Ennek az
országok közti alakulásáról ugyan nincsenek adataim, de meggyőződésem szerint,
ha ilyenek volnának, kiderülne, hogy előtte ezer éven keresztül, és a
rendszerváltást követő húsz évben, nem volt olyan gyors a testmagasság
növekedése, és nem közeledett úgy a nálunk fejlettebb országokéhoz, mint a bolsevik
rendszer alatt. Egy ilyen statisztika birtokában alaposan át kellene írni a
magyar történelmet. Hozzá teszem, hogy a világtörténelmet is.
A MAGYAR TÁRSADALOM
ÁTALAKULT
Szomorúan látom,
hogy a Fidesz kétharmados választási győzelme után ugyan az elmúlt húsz év
liberális tobzódása lezárult, de megindult a Horthy-rendszer felértékelése, és
a bolsevik rendszer leértékelése.
Az idő be fogja
bizonyítani, hogy a Horthy-rendszer, a Trianon utáni magyar politika
kudarcokkal teli történelmünkben is az egyik legkevésbé egészséges vágányon
haladt, amitől való megszabadulás akkor is nagy pozitívum, ha az is hibás
vágányon haladt.
A bolsevik
évtizedek alatti rendszer ugyan nem a magyar nép akaratának megfelelően
alakult, de egyrészt mentségünkre szolgálhat, hogy nem mi akartuk, de nem volt
más lehetőségünk. De óriási érdeme, hogy összetörte azokat a társadalmi erőket,
amelyek összetöréséhez nem lett volna a magyar táradalomnak ereje.
A magyar
társadalomban olyan erős volt a nemességből kialakult úri középosztály politikai
befolyása, hogy nem lehetett számítani arra, akárcsak az első világháború után,
a második után sem, hogy polgári társadalom jöhet létre. Márpedig ennél minden
más megoldás jobb. A háború után a bolsevik rendszer ötven éve sem volt elég
arra, hogy a lakosság többsége az egyértelmű polgári átalakulás mögé álljon.
A fordulat éve
előtti választások egyértelműen azt bizonyították, hogy a magyar társadalom
többsége az úri középosztály uralmát támogatja, lényégében a két háború közt
járt társadalmi utat kívánja folytatni. Természetesen nem egészen úgy, de
lénygében folytatva. A nagybirtokrendszert nem állították volna ugyan vissza,
de azért olyan földreformról sem lehetett volna szó, amit a Szovjetunió
nyomásra hajtottunk végre.
Semmi alapja
nincs annak a ma divatos közfelfogásnak, hogy a szovjet megszállás és politikai
nyomás elmaradása esetén, Magyarországon nyugati típusú polgári demokrácia
lehetett volna. Ma még azok sem veszik ezt tudomásul, akiknek a társadalmi
felemelkedésére nem is kerülhetett volna sor.
A szovjet
megszállás és befolyás legerősebb történelmi hagyatéka az lett, hogy a bolsevik
rendszer a számára megbízható káderek nevelésre kialakította a népi kollégiumok
rendszerét, ahol a munkás és parasztgyerekek tízezreit nevelték diplomásnak.
A társadalomtudomány máig adós annak
feltárásával, hogyan lehetett a pártállam katonáinak nevelt fiatalokból egy
olyan közép-jobb társadalmi elit, amelyik jelenleg a demokratikus Európában
példátlan társadalmi támogatást élvez.
Ennek a jelei
már 1956-ba is megmutatkoztak, és a rendszerváltás során hatalomra is került
volna, ha nem ültetik a hazai és nemzetközi liberális erők a népies, közép-jobb
párként megalakult Demokrata Fórum élére a konzervatív, a liberálisokkal
paktumot kötő Antall Józsefet. Neki aztán egyetlen ciklus alatt sikerült a
közép-jobb Fórumból alkotmányos konzervatív pártot formálni. Ennek lett aztán
az eredménye a páratlan méretű választási bukása, és az utódpárt szerepét
folytató MSZP abszolút választási győzelme.
Az Antall előtti
Fórum helyét azonban, húsz év után, a 2010-es választáson elseprő győzelmet
szerző Fidesz töltötte be. Vagyis, most
van olyan kormány kétharmados többségben, amelyik olyan, mint a magyar
társadalom.
Ezt ugyan a
liberális politikai erők elfogadhatatlannak tartják, de ez felel meg a
társadalom igényének, tehát nagyon rossz módon kell működnie ahhoz, hogy
kibukjon a hatomból. Ebben még a tőle jobbra álló pára is, biztosan
támaszkodhat. A liberális és a baloldali erők aligha számíthatnak a társadalom
negyednek, ötödének támogatására.
A jelenlegi
európai politikai viszonyok között, semmi veszélye nincs annak, hogy a Fideszt
jobbról megbuktathassák, vagy az EU kötelékéből kizárják. Az EU tagság nélkül
egyetlen ország nem reménykedhet a felzárkózásban, a tagság elvesztése pedig
óriási anyagi veszteséggel járna. Belátható ideig az EU sem engedheti meg
magának, hogy kizárjon egy közép-európai országot. Ezek ugyanis lényegesen
könnyebben integrálhatók, mint a mediterrán réség déli fele, és a balkáni
országok. Nem elehet olyan kormány
Magyarországon, amelyik az EU legreménytelenebb tagjának minősül.
Magyarország
ötszáz éve, különösen az EU tagsága óta arra kényszerül, hogy igazodjon az
európai erőviszonyokhoz. Ez akkor a legszerencsésebb számára, ha ez a Nyugttal
való szorosabb kapcsolatot jelent.
Ebből az
következik, hogy akkor járunk jól, ha nem az állami önállóságunkat tekintjük
elsődlegesnek, hanem a lakosság jólétét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése