Kopátsy Sándor PA 2012-05-22
AZ AGRÁRPOLITIKÁNK NEM TÉR ÉSZRE
Az országunk
legnagyobb komparatív előnye a mezőgazdasági adottsága. Annak ellenre, hogy a
jelenkori mezőgazdaságban már nem a természeti adottság az elsődleges, ahogyan
a múltban az volt, hiszen nem az élelmezés a legfontosabb gazdasági feladat, a
gazdag országokban a jövedelmük tiedét jelenti az élelmezés, és ennek harmada a
mezőgazdaságban termő érték.
Ezt a munkaerő
huszada is bőven megtermelheti.
A mezőgazdaság
jelentősége a megtermelt nemzeti jövedelemben ugyan közel tizedére visszaesett,
de a piaca százszorosára nőtt. Ma közel hússzor annyi ember él a földön, mint a
honfoglalás idején, és három és félszer annyi, mint születésemkor.
A mennyiségi
növekedés azonban eltörpül a mezőgazdasági termékek piacának növekedése mellett.
A legfontosabb mezőgazdasági termék, a gabona a honfoglalás idején a
termőhelytől alig pár kilométerre került fogyasztása. Kilencven százaléka a
falvak határán belül maradt. A születésemkor már vasúton ezer, hajón több ezer
kilométerre is piacot találhatott. A többségét azonban még termőterület
környékén használták fel. Ma pedig a jelentős hányada kontinensek között mozog.
A mezőgazdasági
termékek potenciális fogyasztóinak száma sok ezerszeresre nőtt. Minden
terméknek, ha versenyképes korlátlan piac van. Ezért a mezőgazdasági termelés
komparatív előnye kiaknázhatatlan kincsesbánya.
Ezt a
hidegháború viszonyai között jól hasznosítottuk azzal, hogy a szocialista tábor
elmaradt mezőgazdaságához igyekeztünk igazodni. Azoknak elsősorban gabona
kellett, de szinte minden mezőgazdasági termék, függetlenül azok minőségétől.
Ennek megfelelően a szocialista országok piacára rendezkedtünk be. Ez főleg
gabonatermő nagyüzemet jelentett. Ez nem sokat ért volna, ha a hidegháború
frontjának a másik oldalán vagyunk, de jó volt arra, hogy az erőltetett
iparosítás nyersanyagigényét volt mivel kifizetni.
A hidegháború
végén, a rendszerváltás idején váltani kellett. Az új világpiachoz kellett
volna igazodni. Ehhez ugyan kedvező adottságot jelentett az állami dotációkkal
felszerelt, viszonylag drágán termelő, nagyüzemi mezőgazdaság. Ezt azonban
ostoba politikai célok szolgálatában szétvertük.
22 évvel a
rendszerváltás után minden tekintetben lényegesen hátrább van a mezőgazdaság,
mint akkor volt. Még annyira sem illeszkedett a világpiac elvárásaihoz, mint
amilyen volt a bolsevik rendszer összeomlása idején.
Mindezt most
azért írom le, mert az újságban látok egy statisztikát az önözésre felhasznált
víz mennyiségének alakulásáról. 2000-ben még 216 millió köbméter vizet használt
fel az önözéses mezőgazdaság. 2010-ben már csak ennek a harmadát, 55 milliót.
Ezzel szemben az lenne a kívánatos, hogy nem harmadát, hanem háromszorosát
használnánk fel, és még ott sem volna szabad megállni. A felhasználható víz
ugyanis még annak is többszöröse.
Egy napfényes,
homokos síkságokkal rendelkező ország ostobaságát azzal lehet jól mérni, hogy
az öntözésre felhasználható vizet milyen arányban hasznosítja. Mi ugyan ebben a
tekintetben, 2000-ben is a legbutábbak voltunk, de most háromszor olyan ostobák
vagyunk.
Jelenleg a világ
két legsikeresebb önözése Kaliforniában és Izraelben van.
Izraelben közel
százszorosába kerül a víz. Kaliforniában csak tízszer annyiba. Izrael
elsősorban Európába, mintegy ezer kilométerre exportál. Kalifornia ezer
kilométernél nagyobb távolságról, és több száz méter szintemelési magasságot
legyőzve jut vízhez. A fő piaca pedig az óceán keleti partján, háromezer
kilométeres szárazföldi szállításra van. Tegyük hozzá, hogy mind a két esetben
olyan piacra szállítanak, amelyik nagyon kényes a minőségre.
Ezzel szemben a
mi nyugati piacunk 300 kilométerre kezdődik, és maximum 1.500 kilométerre van.
Ráadásul nekünk van olyan óriási keleti piacunk is volt, és lehetne ma is, ha
nem mondjuk, „konyec!”
Tegyük hozzá,
hogy az ostobaságunkat felsokszorozza, hogy a magyar falvakban krónikus
munkanélküliség uralkodik.
Azt hiszem,
ennyi is elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése