Széchenyi István közgazdász szemmel

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 04 08

Széchenyi István közgazdász szemmel

Pusztai Tamás felfigyelt a történelemszemléletemre. László Gyula kettős honfoglalás elmélete. Nem az a nagy történelmi személy, aki többet akart, de semmi sem volt reális. Én a többet elérőket tartom nagynak.

Ezért Széchenyi volt a minden idők legnagyobb magyarja.

Nem voltak látványos politikai céljai, de mindeninél jobban gazdagította az országot.

Hét megyényi árterületet tett búzatermővé. A gőzhajó és a vasút tizednyi közelségbe hozta a Nyugatot. Előtte mi nagyon távol voltunk.

Csak reális politikai céljai voltak. A történelmi Magyarországot csak a Habsburg Monarchián belül tartotta reális feladatnak.

A Hitel az arisztokráciától és a főpapságtól várt társadalmi reformot. Igaza volt, de tévedett. Ez még az első és a második világháború után is naiv elképzelésnek bizonyult.

Nem voltak politikai céljai. Nem említi a jobbágyfelszabadítást, Horvátország és Erdély önállóságát, a kisebbségek önkormányzatát.

Nem vette tudomásul, hogy mi várható a modern közlekedéstől. A következő száz év gazdasági, társadalmi és tudományos sikerei a magyar zsidóság polgárosodásának volt köszönhető.

Kitért még a selyemhernyó nevelésre is. Ez inspirált engem a Kádár rendszerben a háztájira, a kalákás falusi családi házépítésre, a hobby kerekre, a prémes állattartásra, vagyis az igazán hatékony reformokra.

Akkor érhet el valaki a legtöbbet, ha csak a reális célokra koncentrál.

Megelégedettségi index. Európában az utolsók közt vagyunk.

Boldogságindex

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 04

Boldogságindex

Pár napja írtam az ENSZ által használt mutatókról. Abban említést sem tettem néhány sokat mondó mutatóról. Több általam fontos mutatót, korrupció, börtönlakók száma és a lakosság megelégedettsége, ott nem említettem. A mai helyi újság az utóbbi első tíz helyzettét közölte. Érdemes elgondolkodni felette.

A Word Heppinees Report 157 országban mért fel a lakosság megelégedettségét az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor, a társadalmi támogatás és a korrupció alapján. Az első tíz helyezettet érdemes felsorolni: Dánia, Svájc, Izland, Norvégia, Finnország, Kanada, Hollandia, Új-Zéland, Ausztrália, Svédország. Az első tízből nyolc az ENSZ rangsorban is az első tízben van. Izland és Franciaország csak itt szerepel. Izland az ENSZ rangsorban a kicsisége miatt nem szerepel. Franciaország az ENSZ rangsorban csak a 21. Ebből a rangsorból hiányzik Egyesült Államok, amit megértek.

Örömmel látom, hogy az első tízből kilenc többségen reformátusvallású ország. Franciaország az egyetlen katolikus. A jó szereplését két okkal magyarázom, a nemzeti büszkeségükkel és a viszonylag kényelmes tempójukkal. Franciaország jól jellemzi a nyugat-európaiakat, képességükhöz viszonyítva kevesen és keveset dolgoznak, kiváló az éghajlatuk, gazdag a múltjuk, büszkék a hazájukra. A latin országok között a leggazdagabbak, a legpolgárosultabbak. Nem sokon múlt, hogy nem lettek részben protestánsok. Egyetlen latin nép, amelyik az Európai Unióban is megférne a protestánsokkal egy szinten.

Elszomorító, hogy Magyarország ebben a rangsorban 91. helyen áll. A nagyon gyenge szereplésünk ugyan nem meglepő, annál inkább az, hogy nálunk ez nem téma. Még nem találkoztam olyan magyar társadalomtudóssal, aki ezt a témát felvetette volna. Pedig minden népnek megvan az oka arra, hogy vizsgája elégedetlenségének az okát. Elég volna azon elgondolkodni, hogy melyik népnek van szomorúbb himnusza, szózata. Az előbb említettem a franciák viszonylag nagyon jó szereplését. Elég volna a két nép himnuszát egymás után meghallgatni. Petőfi rabnak tartja az országát, amelyiket sokkal inkább kellene rabtartónak nevezni. Nekünk ezer éven keresztül olyan országunk volt, amiben a legnagyobb jóindulattal is a lakosság másik fele felett uralkodtunk.

Éppen egy francia történésztől olvashattam, hogy Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak volt nagyobb történelme, mint amennyinek a súlyát képes volt elviselni. E kettő között is mi vagyunk az elsők.

A szomorússágunk jelentősen megnőtt Trianon óta. Akkor ugyanis a másik végletbe estünk. Mi lettünk az a nemzeti állam, amelyiknek viszonylag a legtöbb etnikai testvére került más országban kisebbségbe. Ez ugyan ok a szomorúságra, de nem annyira nekünk, akik a saját országunkban élhetünk, mint sokkal inkább azoknak, akik nálunk is szegényebb országok kisebbsége lettek. Személyes tapasztalataim alapján mondom, hogy illene összeállítani a kik, hogyan jártak sorrendjét.

Lényegesen jobban jártak, akik Ausztriához kerültek. Ezek az óta osztrákok lettek. Gyakran emlegetem Sopront, a leghűségesebb magyar várost. Trianon előtt Sopronban úgy éltek, mint Bécsújhelyen. Ma az osztrák város lakosságának az életszínvonala kétszerese a soproniakénak.

A második világháború alatt és utána is azt kellett látnom, hogy a Csehországhoz kerültek lényegesen jobban éltek, és nagyobb arányban volt szavazati joguk, mint nekünk, az anyaországiaknak. A Jugoszláviába került magyarság a Rákosi uralom idején jobban éltek, és szabadabbak voltak, mint mi. A Romániába került magyarok lényegesen rosszabb helyzetbe kerültek. A legrosszabból az Ukrajnához kerültek jártak. De a két háború között, Csehszlovákiában töltött negyed század alatt a magyarság ott is jobban, szabadabban élhetett.

Azt is be kellene vallani, hogy a kisebbségbe került magyarság létszáma ott csökkent a legjobban, ahol jobban jártak, és a legkevésbé, ott, akiket joggal sajnálunk. Indokolt volna a kisebbségbe került magyarságot annak megfelelően kezelni, hogy figyelembe vesszük, kik, hogyan jártak.

Én azon kevés magyar közé tartozom, akik a határon túli magyarokért vállalt felelősséget nemcsak segélyezésben látjuk, hanem a jövőjük optimalizálása az első. Az ő jövőjüket nem szabad feláldozni a mi nemzeti önzésükért. Akinek nincs ott jövője, ide kell hozni.

Az országunk lakossága érdekében nem szabad a határon túliak jövőjét feláldozni.

A legsürgősebb feladat azonban az, hogy Trianont el kell felejteni, mert a Kárpát Medencében élő minden népnek joga a saját jövőjét elsődlegesnek tartani. Trianont annak kell tekinteni, hogy a Kárpát Medencében minden népnek joga volt az önállóságra, nemcsak nekünk, magyaroknak. Jellasics nem kisebb hőse a horvátoknak, mint nekünk Kossuth volt.

Mi szükség az ENSZ-re és a NATO-ra

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 06

Mi szükség az ENSZ-re és a NATO-ra

Az ENSZ szerepe.

Az ENSZ, és elődje a Népszövetség politikai szerepe nem indokolja, hogy legyen egy ilyen, politikai hatalommal rendelkező szervezet. A Népszövetségnek nem volt semmi tényleges hatalma, az ENSZ-nek is legfeljebb a vétójoga jelentett komoly akadályt arra, hogy ne történjen semmi.

A Biztonsági Tanács állandó tagjai a győztes hatalmak voltak, a vesztesek pedig kimaradtak. Franciaországnak nem sok oka volt a győztesek szerepére. Nagy Britannia is csak az Egyesült Államoknak és a Szovjetunónak köszönhette ezt a kitüntető címet. Egyértelmű győztes csak az Egyesült Államok volt. A Szovjetunió ugyan a legnagyobb áldozatot hozta, de kezdettől fogva a kultúrája és a gazdasága messze a szuperhatalmi szerephez szükséges szint alatt volt. A Szovjetunió katonai szuperhatalmi szerepére csak az Egyesült Államoknak volt szüksége. A gyarmati rendszer gyors és következetes felszámolásának az volt a feltétele, hogy a volt gyarmattartók, ne csak a vesztesek, a nyertesek is, féljenek a Szovjetunió katonai erejétől.

A Szovjetunió szétesése, 1990 után a hidegháború ugyan megszűnt, de a tőle való félelem is indoktalanná vált. Márpedig Nagy Britannia és Franciaország vétójának soha nem volt lényeges politikai szerepe.

Az ENSZ-nek katonai szerepe csak a Koreai Háborúban volt, de ott is csak papíron. A katonai erő az Egyesült Államok volt. Még az is jelentéktelen maradt, hogy a Biztonsági Tanács két tagja, a Szovjetunió és Kína az ENSZ-szel szemben a másik oldalon harcolt, illetve segített.

Az ENSZ szerepével csak az adatközlésein keresztül találkoztam. Erre a szerepére továbbra is szükség volt, és lesz. Tapasztalatim szerint, ennek a feladatának jobban is megfelelt.

A NATO szerepe.

A hidegháború jelentéktelen lett volna, ha az Egyesült Államok nem állíthatja maga mellé a demokratikus államok hadseregét. Ez akkor is így van, ha a tagállamok összesített katonai ereje is eltörpül az Egyesült Államoké mögött. Ennek azonban csak addig volt értelme, amíg a Szovjetunió és csatlósainak az ereje jelentős volt. Jelenleg azonban a marxista oldalon Szinte csak Kína jelent katonai erőt, a magára maradt Oroszország katonai ereje csak arra elegendő, hogy a hazai nemzeti büszkeséget megjátszani tudja.

A hidegháború óta a katonai kiadások súlya a tört részére zuhant. A NATO tagok hadserege eltörpül az Egyesült Államoké mögött. De a jelen világpolitikai helyzeten a fejlett világon belül nincs veszély. Kína katonai ereje legfeljebb védekezésre ér valamit. Oroszország még békében sem képes katonai erejét fenntartani.

A NATO elvesztette világpolitikai szerepét. Itt felejtették.

Hogyan mentsük meg Európát

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 05

Hogyan mentsük meg Európát

Végre a The Economist is eljutott odáig, hogy a feni címmel írta meg múlt heti vezércikkét. Hatvan év után a múlt héten még úgy ünnepelték az Európai Unió megalapítását Rómában, hogy a jelenlévő 27 fős tagság mindegyike aláírta az ünnepélyes zárónyilatkozatot, mi szerint Európa számára ünnep az egységes Európa koncepciója, növelni kellene a rugalmasságát, de áldás, hogy eddig eljutottunk. Az azonban egyetlen tagállamnak sem jutott esszébe, hogy az elmúlt száz, ezen belül az utolsó 60 évről mérleget készítsen.

Száz éve már az Egyesült Államok elnöke, Wilson, felmérte, hogy Európa rossz úton jár. Nem vette tudomásul, hogy megváltozott a világ, a gyarmattartás és a több etnikumú, vegyes kultúrájú államok ideje lejárt. A gyarmatokat fel kell szabadítani, és minden néhány milliós etnikum számára az önálló államiságát biztosítani kell. Mindkét irányban jelentős lépések történtek, de a lényeg nem változott. A soketnikumú, vallású Habsburg Monarchia, benne Magyarország elemeire esett szét. Ugyanakkor a fél tucat balkáni nép számára létrejött Jugoszlávia, a csehek és szlovákok közös állama, Csehország fennmaradt. A bolsevik marxista Szovjetunió pedig még a cári Oroszországnál is vegyesebb birodalom lett.

Néhány gyarmat is felszabadult, de a gyarmati rendszer egésze fennmaradt. A fasiszta államok pedig imperialisták, terjeszkedők, gyarmatosítók lettek. Külön említést érdemel, hogy a két háború között Japán lépett fel új gyarmatbirodalomként.

A második világháború alatt és után Roosevelt Wilsonnál is erősebben lépett fel a gyarmati rendszerrel szemben. Ennek érdekében hagyta az imperialistává váló Szovjetuniót katonai szuperhatalommá emelkedni. Azzal, hogy a Szovjetunió katonai ereje nagyobb lett, mint a volt gyarmattartóké, azok védelmük érdekében az Egyesült Államok hűséges szolgái lettek. A hidegháború tehát a gyarmatok felszámolásának fontos külpolitikai feltétele volt.

A háborút követő hidegháború viszonyai között, az Egyesült Államok vitathatatlan szuperhatalma árnyékában a két volt európai nagyhatalom, Németország és Franciaország vezetői számára az Európai Unió azért volt csábító lehetőség, mert egy erős és egységes Európa alapot ígért arra, hogy annak vezetőiként Nagyobb világpolitikai rangjuk lehet. A két katolikus vezető, Adenauer és De Gaulle számára az európai egység alapja a kereszténység volt. Azzal nem számoltak, hogy Európa három kultúrájának a három eltérő kereszténysége, a római, az ortodox és a protestáns lényegében három alapvetően eltérő kultúrához igazodó vallás, ráadásul ezek három jelentősen eltérő gazdasági szinten is vannak.

1990-ben a Szovjetunió szétesése után megszűnt a hidegháború, új helyzet állt elő.

A mediterrán államok boldogan csatlakoztak az új közösséghez. ebben Franciaország támogatására számíthattak.

A Szovjetunió katonai erejüket vesztett utódállamai és csatlósai igyekeznek a fejlett és gazdag Nyugat-Európához csatlakozni.

Jelentkezőkben tehát nem volt hiány. Az EU gyorsan 28 államból álló gyülekezet lett. A gyülekezet kifejezés találó. Szerintem ugyanis a történelemben még nem fordult elő hasonló heterogén politikai és gazdasági szerveződés.

Meg kell elégedni azzal, hogy a jelenlegi tagok a vámuniónál messzebb nem mehetnek, de az is csak úgy, ha minden tagország szuverén a saját valutája árfolyamának alakításában.

A munkaerő áramlását korlátozni nem lehet, de a felnevelési költségük megtérítése kívánatos volna.

Szuverén államok közös valutája eleve ostobaság.

Az Európai Unió számára egy közös Titkárság indokolt volna, de ennek a nyelve angol legyen. Egyetlen feladata a közösség számára statisztikai szolgáltatásadás és az adatok elemzése.

A társadalmi fejlődés feltételei

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 04

A társadalmi fejlődés feltételei

Az emberiség nagy többsége az elmúlt ötezer évben olyan osztálytársadalmakban élt, amiben az elsődleges feladat a népszaporulat megfékezése volt. Ezt minden osztálytársadalom ösztönösen tudomásul vette, és ehhez csak a halálozás fokozásával tudott elviselhető módon alkalmazkodni. A halálozás fokozása azonban nem volt elegendő arra, hogy a társadalmakat ne az optimálisnál nagyobb lakosság jellemezze.

Fajunk utóbbi ötezer évének történelme csak akkor válik érthetővé, determinálttá, ha azt tartjuk szem előtt, hogy minden osztálytársadalomnak a túlnépesedés ellen kellett védekezni.

Ennek ellenére a történészek máig sem veszik tudomásul, hogy a magukat a termelésükkel eltartó társadalmak csak azért élhették túl az elmúlt ötezer évet, mert minden társadalom ösztönösen tudomásul vette, hogy növelni kell a halálozást. Ennek érdekében mesterstégesen közvetlen és közvetett eszközökkel növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat. Ezt a fasizmusok vették tudomásul azzal, hogy az embernek, mint fajnak természetes ösztöne az ember pusztítása. Azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy az ember életének 95 százalékában, amíg gyűjtögetésből élt, nem volt emberölő. Azzá csak akkor vált, amikor a gyűjtögetésről áttért a termelésből való megélésre. Ez ugyanis minőségi változást hozott a fajunk életében. Az életfeltételeket munkájával biztosító ember jelentősen megjavította az életfeltételeit, növekedni kezdett a várható élet hossza.

Még soha nem olvastam arról, hogy a termelésből megélő ember az első faj, amelyik lehetővé tette, hogy a várható életkorát meghosszabbítsa. Az ember várható életkora a gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt nem változott, minden életterében a 25 év volt jellemző. Az elmúlt ötezer évben aztán folyamatosan egyre gyorsabban emelkedett. Ma már a legfejlettebb társadalmakban a most születettek várható életkora meghaladja a 80 évet, közel a négyszeresét annak, ami 150 ezer évig változatlan volt. Jelenleg az emberiség szegényebb felében fele akkora a várható életkor, mint a legfejlettebbekben.

Az viszont jelenkori jelenség, hogy a gyermekvállalás a társadalmi jólét bizonyos szintje alatt olyan mértékben csökken, ami a létszám tartásához is kevés. Ezzel szemben az emberiség szegényebb fele egész százalékokkal szaporodik. Nem véletlenül vallom, hogy a társadalmak viselkedésének megértéséhez elengedhetetlen a demográfiájuk ismerete.

Hol fejlődött a társadalom.

Ezelőtt ötszáz éve még bőven voltak ugyan óriási térségek ahol nagyon alacsony volt a lakosság létszáma, de ott is többen éltek, mint az eltartó képességük optimuma. Nem kevesen, hanem bizonyos lehetőségek, információk hiányában éltek. A Nyugat felfedezése előtt Amerika és Óceánia térségében Eurázsiához és Afrikához viszonyítva nagyon kevés ember élt. 50 millió négyzetkilométernél nagyobb lakható terület viszonylag alulnépesedett volt. De ez csak a szántóföldi gabonatermelésre épült osztálytársadalmakhoz viszonyítva volt így. Önerejéből, csak a saját ismeretei alapján, ez a gyér népesség is túlnépesedett volt.

Ezt bizonyította a tény, hogy a két amerikai kapáskultúra legalább olyan emberölő, a többség nyomorát növelő volt, mint a fejlett osztálytársadalmak. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki a maya és az inka kultúra emberölését, adóztatását indokolni próbálta volna. Pedig ez a két kultúra is túlnépesedett volt, mert önerőből nem tudott nagyobb népességet eltartani.

Amerikába is az eurázsiai magas-kultúra ismereteinek kellett behatolni, hogy a kapás növénytermelés által determinált szinten túl léphessenek. A Nyugat behatolása következtében, elsősorban a bevitt betegségek hatására, az őslakosság száma a tört részére zuhant. Mára azonban sokkal több indián él ott jobban, mint annyi élhetne ott, ha nem jelent volna meg ott a Nyugat. Jelenleg Amerikában a leggyorsabban szaporodó etnikum az indián.

Egyetlen történész sem vizsgálta annak okait, miért rekedt meg a két amerikai kapáskultúra. Kiderült volna, hogy elsősorban azért rekedt meg, mert nem voltak a szántóföldi növénytermelés szállítási és a talajművelési igényét megoldó, az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igásállatok. E két kultúra sok évezred óta rendelkezett magas termőképességű haszonnövényekkel, de hiányoztak a szántóföldi műveléshez nélkülözhetetlen szállítási és talajművelési feladatok megoldására alkalmas háziállatok. A biológusok számításai szerint a burgonya és a kukorica előbb volt kapásnövény Amerikában, mint a búza és az árpa a Közel-Keleten.

Jellemző módon, a két legfontosabb amerikai kultúrnövény a burgonya és a kukorica karriert először Európában csinált. Az európai történelem ugyanis lényegesen felgyorsult az amerikai kultúrnövények szántóföldi termelésére való áttérésnek köszönhetően. Mind a kukorica, mind a burgonya ugyanis a búzánál és az árpánál lényegesen nagyobb népességeltartó képességű kultúrnövény.

Amerika felfedezésének a jelentőségét ugyan a történészek is tudomásul veszik, de az amerikai kultúrnövények megjelenését szinte meg sem említik. A kukorica megjelenése Európában elsősorban a latin népek számára jelentett sokat. A burgonya pedig Európa fagyos telű, északabbi részén növelte meg a lakosságot eltartó képességet.

Ausztrália még inkább egyértelműen bizonyítja az elszigetelődés következményét. Ott ugyan az ember előbb, jó 40 ezer éve, megjelent, mint Amerikában, mégis a lakosság a gyűjtögetés szintjén maradt. Ennek a magyarázatát abban találtam meg, hogy Ausztráliát alig érintette a felmelegedés, ott nem volt jelentős az éghajlatváltozás. Márpedig változatlan éghajlati viszonyok között megáll a fajok fejlődése. Ezen belül az ember társadalmi fejlődése is.

Darwin ugyan felismerte, hogy a fajok a mutáció és a szelekció hatására a természeti környezetükhöz igazodnak. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy a fejfejlődésnek ez az órája nagyon lassan jár. Gyors és jelentős fejlődés csak ott történik, ahol az életkörülmények jelentősen megváltoznak. Változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés.

Az ember az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának köszönhetően, nemcsak a mutáció és a szelekció lassan járó órája szerint alkalmazkodik a környezetéhez, hanem az esze tanácsát követően, a viselkedését gyorsan igazítja a környezetéhez. Az új természetei környezetbe kerülő ember néhány generáció alatt kialakítja az új környezethez történő alkalmazkodását. Ennek során nagyon megváltozhat az életmódja, de ennek ellenére genetikailag változatlan marad.

Ehhez hasonló fajon belüli változás csak az emberhez először domesztikált állat, a kutya esetében történt. A kutyáknak mára sok szász egymástól nagyon eltérő faja alakult ki, de genetikailag ugyanaz a faj maradt. Kisebb mértékben, de hasonló történt a többi háziállat esetében is. Viszont egyetlen vadállat esetében sem találunk olyan alaki és viselkedési variációkat, mint a háziállatok esetében, ahol az ember szelektálta ezeket a céljai érdekében.

Az ember azonban nemcsak a háziállatait, de önmagát is szelektálta. Az emberi faj viselkedései között már ma is olyan óriási különbségek vannak, és ezek a különbségek egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Ez a fajok életében elképzelhetetlen. Darwin erre nem figyelt fel.

Az emberiség eddigi életében az egyetlen jelentős változást a jégkorszak megszűnése hozta. Arra a tényre, hogy az ember teremtését tárgyaló mítoszok nem az emberi faj megjelenésétől, tehát mintegy 150 ezer évtől számolják, hanem csak attól kedve, hogy fajunk nagy többsége a gyűjtögetésről áttért a szántóföldi gabonatermelésre, vagyis mintegy 7 ezer évtől. Ez jelenik meg a zsidó, ezért a keresztény és a mohamedán vallás közös bibliájában is. A biblia a paradicsomi jelenetet, vagy az ember teremtés helyét a Közel-Keleten képzeli el, ahova az ember a teremtése után sok tízezer évvel később jelent meg. Az időszámításuk is ennek felel meg. Senkinek nem tűnt fel, hogy Ádám és Éva nem az első ember, hanem csupán az elsők, akik a munkájukból élnek.

Ezt igazolja a vízözön legendája is. A tengerszint emelkedése és a fajok kipusztulásának veszélye nem az emberi faj megjelenése, hanem csupán a mintegy 7-8 ezer éves felmelegedés idejére esett.

Összefoglalás.

A fentieket azért tartottam elmondandónak, mert jelenleg a tudomány félelmet terjeszt az általunk okozott felmelegedés negatív hatásai okán. Az ugyan nem vitatható, hogy a klímaváltozás számos faj létét is veszélyezteti. A fajok történetében minden klímaváltozás fajok pusztulásával járt. De ezeknek köszönhetjük, hogy egyre fejlettebb fajok jelentek meg. Az emberi faj életében egyetlen jelentős előrelépés történt, amit a tőlünk teljesen független felmelegedésnek köszönhettünk. Ennek a változásnak a negatív hatásai ellen látszólag védetlenek voltunk. Mégis ezerszer annyit köszönhettünk a ránk kényszerült változásoknak, mint amennyit ezzel vesztettünk.

Amit az elmúlt ötezer évben elértünk, mindent az éghajlatváltozásnak köszönhetjük. Még ma is század ennyin lennénk, tizednyi színvonalon élnénk, ha a felmelegedés hatására nem kényszerülünk arra, hogy a gyűjtögetésről áttérjünk a munkával megtermelt javakból élésre. 

A távol-keleti országok adóterhe

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 10

A távol-keleti országok adóterhe

Szinte minden nemzetközi összehasonlítás során belebotlok abba a közgazdasági problémába, hogy a felhalmozást és az adóterhet az országra vetítve mutatják, pedig ennél sem volna szabad eltekinteni attól, hogy mekkora a népesség növekedése. A többlet lakosság felnevelése és vagyonnal való ellátása súlyos tehet jelent az állam számára.

A klasszikus közgazdaságtan ezt a két jelentős társadalmi és állami terhet nem vette figyelembe, ezt a szülők családi feladatának tekintette. Ezt csak azért engedhette meg magának, mert a társadalom a halálozást olyan mértékben fokozta, hogy a népesség növekedés átlaga az egyetlen ezrelék közelében maradt, amiből a társadalom és az állam szinte semmit nem vállalt. Vagyis a társadalom úgy kezelte a túlnépesedési nyomást, amit a családok viseljenek el. Máig nem tudatosítjuk, hogy a lakosság növekményének felnevelése és vagyonnal történő ellátása nem érintette sem a társadalmat, sem az államokat.

Még nem találkoztam olyan kimutatással, hogy az osztálytársadalmak és a jelenkori államok költségvetése miben különbözött.

Az uralkodó osztály elvonása.

A kivetett adók szinte egésze sokáig az uralkodó osztály jövedelme volt. fizetés nélkül látták el a közigazgatást, tartották fent a hadsereget. Ők adót nem fizettek. Az uralkodó osztálynak fizetett adók és tejesített szolgáltatások jelentősen meghaladták az indokolt eltartásuk költségét, kincseket képezhettek, közmunkákat végeztetek. Az adózás társadalmi feladata az értéktermelő lakosság nyomorának olyan szinten tartása volt, ami mellett a halálozás szinten tartotta a társadalom érdeke által megengedhető népszaporulatot.

Aki nem veszi tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt minden társadalom spontán népszaporulata nagyságrenddel meghaladta volna az elviselhető mértéket. Vagyis túlszaporodott volna, ha az osztálytársadalmak mindegyike nem növeli az értéktermelők nyomorát, és nem üldözi a tudásvágyat. Még egyetlen társadalomtudós sem tette fel a kérdést: „Hogyan alakult volna a népszaporulat, ha az értéktermelők jövedelmének és munkaidején jelentős hányadát nem vonja el az uralkodó osztály?”

Pedig egyértelmű a válasz: „Néhány generáció után elviselhetetlenné vált volna a túlnépesedés.” A túlnépesedés ellen csak a lakosság megtermelt jövedelmének lényeges elvonása, és a tudásvágy üldözése volt az egyetlen védekezési módszer mindaddig, amíg fennállt a túlnépesedés veszélye.

Ez csak a tudományos és technikai forradalom eredményének köszönhetően, a 20. század derekán, és szinte csak a Nyugat és a Távol-Kelet puritán lakosságú társadalmaiban szűnt meg. Kiderült, hogy a túlnépesedés csak ott szűnik meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet, valamint általánossá vált a fogamzás elleni védekezés. Ez a három feltétel csak a Nyugat, majd a Távol-Kelet puritán lakosú államaiban jött létre. Az ilyen társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, hogy a társadalom vált kénytelenné arra, hogy a gyermekvállalás állami támogatást, az iskolázás és az egészségvédelem pedig állami szolgáltatássá váljon.

Ezért a jelenkor fejlett társadalmakban az államnak olyan adóbevételt kell biztosítani, ami a három legnagyobb költségvetési terhet, a gyermeknevelési támogatás, az oktatás és az egészségügyi ellátást, sőt még az öregkori ellátást is fedezi. Az utóbbi azért lett a jóléti állam kötelessége, mert az életszínvonal emelkedése felgyorsította a várható életkor meghosszabbodását.

Mivel az elmúlt évtizedekben a Távol-Keleten volt a leggyorsabb a változás, ott vált elkerülhetetlenné, hogy az állami bevételek a létszámváltozás hatásához igazodjanak.

A közölt adatok szerint az alábbi országokban adóbevétel a nemzeti jövedelem százalékában: Kína 18, Vietnám 17, India 16, Thajland 16, Malaysia 15, Fülöp Szigetek 13, Indonézia 11 százalék. A fenti országok adóigénye inkább a fordítottja lenne. A legtöbb adót az a Kína szedi be, amelyik népessége stagnál, illetve csökken. A lakosság növekedése pedig a Fülöp Szigeteken a leggyorsabb, közel 3 százalék.

A jelenkori közgazdászoknak sem jut eszébe, hogy mennyibe kerül egy többletlakos 18 éves korig tartó felnevelése. Pedig ez óriási költség. Évente az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy négyötöde. Ezen felül vannak a vele járó állami kiadások, ami a család gyermektartásénak legalább fele. A munkaképes korig tehát a középszintű 18 éves felnevelése az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legalább ötszöröse, a diplomás 24 éves korábban pedig legalább nyolcszorosa.

Körülbelül ilyen költséget mutat az is, hogy az ENSZ Nagy Britannia szellemi vagyonát, munkaerejének értékét a nemzeti vagyon 82 százalékra becsüli. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a népesség növekedés minden százaléka legalább a nemzeti jövedelemből 3-4 százalékkal több állami elvonást kíván.

Ez a néhány költségvetési adat is egyértelműen igazolja azt az állításomat, hogy nem volt, és ma sincs olyan ország, ami egy százalékos népességnövekedés felett is biztosítani tudja a többlet lakos felnevelését és a vele járó vagyonigény biztosítását.

Nem véletlen, hogy a jelenlegi római katolikus pápa is kénytelen volt a Fülöp Szigeti látogatásakor, hogy a szülők felelősek abban, mennyi gyermeket vállalnak.

Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 08

Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

A világ két legnagyobb gazdasága között a hidegháború alatt nem folyt külkereskedelmi forgalom. Az óta a semmiből 600 milliárd dollárra nőtt, méghozzá négyötödös egyenleggel Kína javára. Ez a legutóbbi választás egyik fontos témája lett. Az új republikánus elnök 45 százalékos megkülönböztetett vámmal fenyegeti Kínát.

A közgazdász szakma is a leértékelt kínai valutával magyarázza a hiányt, pedig Japán talpra állása óta minden kelet-ázsiai gazdasági csoda általános jellemzője volt a felemelkedő ország exportsikere az Egyesült Államokkal szemben. A Kis Tigriseknek is máig nagyobb az egy lakosra vetített export többlete, mint Kínának az Egyesült Államokkal szemben. Németországnak pedig a kínainál is nagyobb a külkereskedelmi egyenlege annak ellenére, hogy hogy a bérek színvonal hasonló, mert a német munkaerő jobb, mint az amerikai.

A bérek esetében máig nem jutott el a közgazdaságtudomány odáig, hogy azt is vásárlóerő paritáson kell mérni, nem a devizapiaci árfolyamon. Ha ezt tennénk, kiderülne, hogy a távol-keleti országok munkaereje a hatékonyságához képest alacsony. Természetesen, a kínai bérek nemcsak devizaárfolyamon mérve alacsonyak, hanem az értékükön még inkább azok. Dél-Koreában ma már a bérek alig alacsonyabbnak, mint az Egyesült Államokban, de az előbbi országban évente tizenöt százalékkal több órát dolgoznak, és 12 évvel később mennek nyugdíjba. Ezért aztán a dél-koreai bér ugyan tíz százalékkal alacsonyabb, de ezért 20 százalékkal több órát teljesítenek, ráadásul fegyelmezettebbek, valamint az életük folyamán 14 évvel többet töltenek munkaviszonyban. Ezért aztán a dél-koreai munkaerő ára vásárlóerő paritáson felébe sem kerül.

A legutóbbi ötven év legnagyobb világgazdasági változása az, hogy a távol-keleti, vásárlóerő paritáson nagyon olcsó munkaerő aktív szereplője lett a világkereskedelemnek.

Olcsó lett a tömegáru.

Először a szovjet megszállás alatt vettem észre, hogy a hadsereg katonái olcsón árulják az üzemanyagot, a szerszámokat a lakosságnak. Ez az olcsóság elsősorban a környékükön lakó szegények számára jelentett megkülönböztetett jövedelmet.

A Kádár rendszerben pedig a virágzó lengyel piac kedvezett a szegényebb rétegeknek. Ezen a piacon a gazdagok nem vásároltak.

Ennél ezerszer nagyobb hatása volt a távol-keleti országok tömegáruinak a megjelenése. Előbb a japán, majd a dél-koreai és tajvani, húsz éve pedig a kínai tömegáruk fogyasztói nem a gazdagok, hanem a viszonylag átlagnál alacsonyabb jövedelmű fogyasztók igényét elégítették ki. Ha volna olyan statisztika, hogy a Nyugat gazdag országaiban a lakosság milyen rétege járt jól, kiderülne, hogy az évente a gazdag országokba áramló 1.000 milliárd dollárnyi kínai export nagy többsége, vagy közvetlenül, vagy közvetve az alacsony jövedelmű rétegekhez került, méghozzá harmadával alacsonyabb áron, mintha a gazdag országokban termeték volna. Ez a jótékonysági akció évente hússzor nagyobb segítséget jelentett a rászorultabbakon, mint a Marshall-segély, és ez jó ötven éve tart. A távol-keleti országok mindegyikének a nagy export többlete a munkaerejük a minőségéhez viszonyított olcsósága volt.

Most, hogy az Egyesült Államok új elnöke felvetette a kínai import 45 százalékos vámját, az egyik nagy nemzetközi bank közölte, hogy ennek hatására, 37-45 százalékos áremelkedés várható, mert ezeknek a termékeknek a hazai termelése ennyivel lesz drágább.

Megdrágult a jó munkaerő.

A jelenkor egyik nagy közgazdasági változása a minőségi munkaerő kielégíthetetlen keresete. A tudományos és technikai forradalom alapvetően megnövelte a minőségi munkaerő keresletét. A jó munkaerőből nincs elég, a gyenge minőségéből pedig túlkínálat van.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a protestáns erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy nemcsak a protestánsok viselkednek puritán módon, hanem például a katolikusnak maradt germánok is. Az pedig akkor még fel sem merült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbul viselkednek.

A puritánok fölénye már a két világháború között a fasizmusok esetében is egyértelműen bebizonyosodott. A fasizmusok nem azért buktak meg, mert politikai diktatúrák voltak, hanem vagy azért, mert imperialista módon terjeszkedtek, vagy azért, mert a lakosságuk viselkedése nem puritán volt. Máig senkinek nem jut az eszébe felvetni, hogy a puritán németek fasizmusának és a japán katonai diktatúrának a gazdasági teljesítménye kiváló volt nemcsak a latin népek fasizmusaihoz, de a tőkés demokráciákhoz viszonyítva is. De nemcsak a gazdaságban, de háborús teljesítményükkel is élen jártak.

Még a hadtörténészek sem állapították meg a nyilvánvaló tényt, hogy a német és a japán hadsereg létszámához viszonyítva kiválóan teljesített, még a protestáns angolszászokkal szemben is. Ugyanakkor a latin és az ortodox keresztény népek katonai teljesítménye létszámukhoz viszonyítva, azokénál sokkal alacsonyabb volt. Sokat elárulnának az olyan adatok, amik megmutatják, hogy melyik fronton mekkora volt az emberveszteségek, halottak és foglyok aránya. Az észak-afrikai fronton az olaszok vesztesége halottakban és hadifoglyokban négyszer nagyobb volt, mint a németeké. Szinte ugyanezek az arányok voltak jellemzők a keleti fronton a németek és az ortodox keresztény szlávok esetében. A keleti fronton négyszer több volt a kelet-európai hadifoglyok és halottak száma, mint a németeké. A német fronton minden áttörés ott történt, ahol nem német alakulatok, hanem olaszok, románok, magyarok voltak.

Azt sem állapította meg senki, hogy az első két gazdasági csodát a háborút vesztő japánok és a németek érték el.

Máig gazdasági csodájuk csak a puritán népeknek volt. Nyugaton a protestánsoknak, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusoknak.

Még kevesebb hangot kap az a tény, hogy a puritán népek fölénye a társadalom minden területén beigazolódik.

Az oktatás csak a puritán Nyugaton és Távol-Keleten van a világ élvonalában.

A boldogság indexe, vagyis a közvélemény a társadalma teljesítményével is a puritán kultúrákban van jobban megelégedve.

Kezdettől fogva a rendszereket annak alapján értékelem, mekkora a lakosság körében az elfogadottságuk. A közvélemény csak az olyan rendszerrel van megelégedve, aminek látja a teljesítményét. A bolsevik rendszer addig volt népszerű, ameddig lényegesen magasabb foglalkoztatást biztosított, mint a tőkés demokráciák. Népszerű olt annak ellenére, hogy a társadalom teljesítménye alacsony volt. Ugyanezt láttam a fasizmusokban is. Népszerűek voltak, ameddig munkát adtak.

Mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszerek akkor buktak meg, amikor imperialisták, a demokráciák pedig jóléti államok lettek.

A bolsevik marxizmusok két okból buktak meg. Egyrészt azért, mert imperialisták lettek, másrészt a lakosság viselkedése nem volt puritán. Ugyanakkor a marxista rendszer példátlan sikeres lett Kínában, ahol a lakosság eleve puritán, a gazdaságban a piac az iránytű, és a túlnépesedést pedig megfékezték. Jelenleg már csak két marxista politikai diktatúra van, a mindenkinél sikeresebb Kína, és a mindenkinél sikertelenebb Észak-Korea. Ez a két ország bizonyítja, hogy a legalkalmasabb népre is rá lehet kényszeríteni a társadalmi abszurditást. Hatékony társadalma azonban csak a puritán erkölcsű népeknek lehet.

Visszatérve a távol-keleti sikerekre.

A második világháborút követő hetven év legfontosabb világtörténelmi eseménye a Távol-Kelet példátlan sikere.

1990 előtt, a hidegháborúban csak a demokraták oldalán álló távol-keleti országok arattak példátlan sikert. Japán és a négy Kis Tigris volt a világgazdaság és világtörténelem legnagyobb sikere. Japán, Nagy Britanniához képest, harmad annyi idő alatt lett a nagy szegénységet nem ismerő, a társadalom élvonalába emelkedő ország. A Kis Tigrisek ezt az időt is megfelezték. Kína pedig utoljára indult, de eléri a korábbiak rekordját. Kína várható sikerét értékesebbé teszi, hogy az elődeinél tízszer népesebb ország egyrészt még hátrébbról indult, másrészt ott még nem állt le spontán az elviselhetetlen túlnépesedés, a gyermekvállalást erőszakkal kellett megfékezni.

A század közepére a Távol-Kelet minden országa a fejlett társadalmak közé emelkedik. Több lesz a gazdag és kevesebb a szegény a konfuciánus társadalmakban, mint a protestáns Nyugaton.

Összefoglalás.

Az Egyesült Államok sokat fog veszíteni azzal, ha nem vállalja Kínával a szabad külkereskedelmet.

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 06

Az emberi faj csodái

A közgazdaságtan nagyon szegénynek azt tekinti, akinek a napi jövedelme nem haladja meg az 1.9 dollárt 2011-es árszínvonalon. Ezek száma 1990-2013 között 1.850 millióról 800 millióra csökkent. A csökkenés 90 százaléka Kelt-Ázsiában és Óceániában történt. Ennek kétharmada pedig Kínában, ahol az ilyen szegények száma 660 millióról 25 millióra csökkent. A jelenkor csodája tehát a Kínai Csoda. Ehhez hasonló csoda a fajunk életében még nem történt. Fajunk legnagyobb ajándékának eddig a jégkorszak megszűnését tartom, ami mintegy 6-7 ezer éve kiváltotta a gyűjtögetésről a termelésre térést és a haszonállatok domesztikációját talán tized ennyi népesség számára.

De még az is páratlan csoda, hogy Dél-Ázsiában az 570 millió nagyon szegények száma, negyed század alatt a felére csökkent.

Tragédia pedig az, hogy a Szahara alatti Afrikában 50 százalékkal nőtt a szegények száma. Ez a kétségbe ejtő helyzet elsősorban abból fakadt, hogy a lakosság ilyen rövid idő alatt is ennyivel növekedett. A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy ezeknek a fajunk történetét alakító adatoknak az elsődleges oka az eltérő népesség növekedés. Ami a Szahara alatti Afrikában 3, dél-Ázsiában 2, Kelet-Ázsiában 1 százalék, Kínában pedig ez idő alatt 2 ezrelék alatt volt. Ötven éve prédikálom, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat már nem viselhető el.

Megdöbbentő, hogy ezekről a mindennél fontosabb eredményekről a kommunikációs csatornák említést sem tesznek. Ezzel szemben néhány ember halálát okozó balesetről is széleskörű nemzetközi tájékoztatás történik.

A liberális közgazdászok pedig a kínai reform bevezetése óta azzal foglalkoznak, hogy munkaerőhiány lesz majd Kínában. Közben kiderült, hogy Kínában az egyetlen gyermekvállalás várható felnevelési eredménye lényegesen nagyobb, mint több gyermek esetben. Kína a gyerekvállalást korlátozó reform után 20 évvel már felzárkózott az ENSZ legjobb iskolázású országok élvonalába. Tehát minden bizonnyal a kevesebb gyermekből értékesebb munkaerő lesz, mint a többől. Hetven éve egyik kedvenc témám a magyar református falvak egykézése. Már akkor felismertem, hogy az egykéző falvak nemcsak gazdagabbak, de a gyerekek iskolázottabbak lettek. Ebből mégsem vontam le olyan messzemenő következtetéseket, ami Kínában történik.

Az is hetven éves témám, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár, mivel az egy lakosra jutó vagyonigény a jövedelemmel arányosan növekszik. Azt jóval később ismertem fel, hogy az iskolázottsági igény a jelenkorban gyorsan nő, ezzel a felnevelési költség, vagyis a tudásvagyon igénye is. Száz éve még elfogadható megoldás volt, ha a foglalkoztatási statisztika 15 éves korral határozta meg a munkaképességet. Ma már a 20 év is kevés az egyre gyarapodó diplomások esetében.

A munkaképesség felső határa 60 év volt, ami a távol-keleti országokban idejétmúltnak számít már ma is. Dél-Koreában a nyugdíjba vonulás átlagkora meghalja a 71 évet.

Melyik ország mikor számolta fel a nagyon szegénységet.

A társadalomtudományok számára sokat mondanak azok az adatok is, hogy hol, mennyi idő alatt számolták fel a nagyon szegény réteget.

Nagy Britanniában 1820-ban a lakosság 40 százaléka élt a mai nyomor szintje alatt, 1920-ban már csak 10, 1960-ban pedig megszűnt ez a szegénység.

Japánban 1870-ben még 80 százalék volt ilyen szegény, száz évvel később pedig megszűnt.

Kína, a legnépesebb ország, ahol 1990-ben 660 millió volt a nagyon szegény, mára pedig 25 millió maradt.

A világban, 1981 és 2013 között, a nem szegények száma 7 milliárd fölé nőtt. Nem szegények joggal tekinthetjük azoknak, akiknek a jövedelme meghaladja az 1.9 dollárt. Ezek többsége ugyan szegény az átlagához képest, de a 200 év előtti szegénységhez viszonyítva jól él. 200 éve még Európa lakosságának négyötöde úgy imádkozott, hogy „Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket”. Még gyermekkoromban is a férfi napszám 4, a női 2 kiló kenyér ára volt, amiből nemcsak a munkavégzőket, de a még és már nem munkaképeseket is el kellett tartani.

Az emberiség csodája az is, hogy a létszámunk 35 év alatt 4.5 milliárdról 7.5 milliárdra nőtt, ezen belül a nem szegényeké 2.5-ról közel 7 milliárdra nőtt.

Ha csak száz éve mondtunk volna ilyen mesét a mára elérhetőről, Verne Gyula fantáziáját lebecsülték volna.

Száz éve még a kövér ember csak a gazdag lehetett. Ma az emberiség kétharmada olyan társadalmakban él, ahol több a túlsúlyos, mint az alultáplált.

Nyolcvan éve kaptunk az öcsémmel közösen egy használt kerékpárt. Annak használatát technikai forradalomnak éltem meg, mivel közel tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem. Ötven éve volt saját autóm, amivel további tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem, és bejárhattam Európa sok országát.

Középiskolás koromban a logarlécet forradalmi technikának tartottam, 55 éves koromig csak kézzel írtam, utána tanultam meg géppel és vakon írni. 90 éves korban vettem nagyobb kapacitású szövegszerkesztőt.

A legnagyobb előrelépés azonban a kommunikációban történt. Száz éve csak vezetékes telefon volt, de azzal is az emberiség maximum egyetlen százaléka rendelkezett. Ma az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol az ötven éve még a szakmában is elképzelhetetlenül fejlettebb marok telefonok a családok többsége számára elérhetők.

Azt mondhatom, hogy a kevesek közé tartozom, aki lépést tartottam a technikával. El sem tudom képzelni, hol tartanák, ha koromnak megfelelően leállok. Ennek ellenére megdöbbenek, amikor valami olyan történelmi változással találkozom, amit eddig tudomásul sem vettem.

A Világbank becslése szerint 2020-ra a szegények aránya 9, 2030-ra 3 százalékra csökken. Ezek is szinte csak a Szahara alatti Afrikában élnek, vagyis ott, ahonnan 150 ezer éve elindultunk.

A gazdaság motorja a szellemi vagyon növekedése

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 03 30

A gazdaság motorja a szellemi vagyon növekedése

A közgazdasági szakma meglepődve fogadja a tényt, hogy növekszik a világgazdaság. A meglepetés érthető, hiszen a jelenkori közgazdaságtan még ma sem veszi számba az egy lakosra jutó jövedelem, a fizikai vagyon újratermelésének igényét. Úgy számol, mint ahogyan a 19. század végéig lehetett, mert a lakosság növekedése ritkán haladta meg az 1-2 ezreléket. A közgazdászok továbbra is a viszonylag alig változó népesség mellett megengedhető társadalmakkal foglalkoztak. Ez ugyan akkor is súlyos elméleti hiba volt, de a tényleges viszonyok között mégsem okozott súlyos félreértéseket. Mivel az osztálytársadalmakat a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata jellemezte, ezeket úgy lehetett kezelni, mint a levegőt. Bőven volt belőle, a hiánya nem jelentkezett.

Száz éve azonban a lakosság korábbi 1-2 ezrelékes ingadozási elhanyagolhatók voltak az állandó népességfelesleg mellett. A munkaerő minősége is jobb volt a fele szemen felmerült igénynél. A népesség növekedése azonban az 1-2 ezreléktől a 2-3 százalékra ugrott. A növekménynek a felnevelése jelentős többlet feladattá vált. Ennek ellenére a közgazdaságtan továbbra is úgy tekintette a lakosság növekedését, hogy azt majd féken tartja a nyomor. Közben azonban a felesleges népességről is gondoskodni kell a társadalomnak. Érthetetlen módon száz év nem volt elég annak tudomásul vételére, hogy a nem dolgozókról is gondoskodni kell. Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom túlnépesedett, de a felesleges lakosságról a gazdasági életnek nem kellett gondoskodni. Szinte minden osztálytársadalomban is volt a munkátlanoknak a foglalkoztatása, de ezt számon kívül hagyták. A közmunkák többsége nem racionális gazdasági célokat szolgált.

Nem tudatosítjuk, hogy százötven élve a munkások legfeljebb néhány százaléka kapott fizetett szabadságot, nyugdíjat, betegellátást, családi pótlékot. A társadalom számára a nem dolgozók nem jelentettek költséget. Gyermekkoromban a munkaerő piacon nem keresett cigányság szinte a társadalom kívül élt, csak a rendészetnek jelentettek munkát.

A tudomány és technika fejlődése azonban létrehozta a jóléti társadalmakat, amiben a lakosság újratermelési egyre inkább társadalmi feladattá vált. Elég volna megnézni, hogy százötven éve hogyan nézett ki a költségvetés. A hadsereg legénységi állománya nemzeti kötelességből szolgált, csak etette az állam. Jelenleg a költségvetés legnagyobb hányadát a lakosság mennyiségének és minősségének az újratermelése teszi ki. Ezt a tényt, figyelmen kívül hagyni, súlyos elméleti hiba.

A szellemi vagyon alakulásától függ. Ezzel azonban nem számolnak a közgazdászok.

A klasszikus közgazdaságtan által figyelembe vett vagyon ugyanis egyre kevésbé indokolja a jelenleg is tapaszalt sikert. A vállalkozások mérlegeiben szereplő vagyon azonban nem indokolja a jelenlegi sikert. Ezt a sikert elsősorban a szellemi vagyon változásának köszönhetjük. Ennek illusztrálásával először a kisvállalkozások esetében találkoztam. Ezek teljesítményére ugyanis jelentős hatás volt a megjavult kommunikációnak. Még nem találkoztam olyan felméréssel, hogyan hatott a kisvállalatok teljesítményére a mobil telefon és a számítógép. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy ez a két eszköz a költségükhöz képest nagyon hatékony fejlesztések volt. A gyors telefonkapcsolat, vagy a számítógépen elért információ egyetlen alkalommal megtéríti a beszerzés költségét.

Az elmúlt ősszel írtam egy kis könyvet Iránytű címmel. Ez a cím azt jelezte, hogy az iránytű viszonylag jelentéttelen értékű befektetés, mégis a meglévő tengeri hajók értékét, hatékonyságát megkétszerezte, és ezzel a világgazdaság alakulásának egyik legfontosabb technikai tényezője lett. Vagyis a világgazdasági változások nemcsak a működő tőke nagyságától függnek. Ez a tudományos és technikai forradalom óta hatványozottan igaz. Egyre több az olyan technikai feladat, aminek hatékonysága elsősorban a működtetőjének a minőségétől függ. Minél nagyobb teljesítményűek a technikai eszközök, a hatékonyságuk annál inkább a működtetőjük minőségétől függ. Az a katonai felszerelésekben vált a leginkább feltűnővé. Minél modernebb egy fegyver, a hatékonysága annál inkább a működtetőjének képességétől függ. Az arab izraeli háborúkban a hasonló minőségű repülők és tankok hatékonysága 1:10 arányban attól függött, milyen képzett a személyzetük.

Az elmúlt 30 éven kétmilliárd mobiltelefon jelent meg, lényegesen nagyobb kapacitással, és szinte az emberiség szegényebb harmadában is elterjedtté vált. Arról, hogyan hat a mobil telefon a lakosság tudatára, viselkedésére, egyelőre fogalmunk sincs. A számítógépek az első olyan szélesen elterjedt technikai eszközt, aminek a tudtunkra való hatása elsősorban attól függ, milyen képességű, aki használja.

Valami olyan történik az életünk egyre nagyobb hányadában, ami a művészetekben kezdettől fogva érvényes volt. A műalkotás értéke nem attól függ, ki, mennyit dolgozott rajta, hanem szinte csak attól, milyen képessége van az alkotónak. Ezért vagyok megszállott híve annak, hogy az oktatási rendszerünket át kell állítani az ismeretek átadásáról a képességek kifejlesztésére.

Visszatérve a világgazdaság jelenlegi sikerére. A fejlődés motorja nem a több tőke, hanem a több képesség. Ezt kevés más adat jellemzi jobban, mint a diplomások arányának a növekedése. Sokat mondana az olyan statisztika, ami megmutatná, hogyan nőtt a gazdaságban dolgozók iskolázottsága, ezen belül a diplomások aránya. Gyermekkoromban a diplomások többsége a vallás és a közigazgatás szolgálatában dolgozott. Jelenleg a nagy többségük a vállalkozásokban, az oktatásban és az egészségügyben dolgozik.

Jelenleg a világgazdaság fejlődése elsősorban annak köszönhető, hogy a szellemi tőke növekszik, és ennek köszönhetően javul a munka hatékonysága. Az eredmény nem annak köszönhető, hogy többen dolgoznak, hanem elsősorban annak, hogy két okból javul a munkaerő minősége. Egyrészt nő az iskolázottsága, másrészt egyre több eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy nagyobb legyen a munkavégzés hatékonysága. Ezt jól mutatja a tény, hogy a munkaerő javát egyre jobban megfizetik, a gyenge minőségűt pedig meg sem vásárolják.

A jelenlegi világgazdasági siker nem általános. Annak négyötödét a távol-keleti országok adják, azon belül is négyötödöt ad Kína. A jelenlegi sikerhez csak a puritán erkölcsű Nyugat járul még hozzá. A két eredeti magas-kultúra, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet, vészesen lemarad. A latin kultúra népei mind Európában, mind Amerikában viszonylag hátrább csúsznak. A gyors lemaradás a Szahara alatti Afrikában történik. Ez azonnal nyilvánvalóvá válna, ha a változást az egy lakosra jutó eredménnyel mérnék. Van erre egy még egyszerűbb mutató is. Melyik kultúra hol áll az oktatási rendszerek hatékonyságában. Ez mindennél jobban mutatja a társadalmak várható eredményét.

Minden kultúra felépítménye eltérő

Kopátsy Sándor                EE                    2017 03 30

Minden kultúra felépítménye eltérő

Az, hogy minden kultúra és minden képzettség eltérő felépítményt kíván, a legvilágosabban a foglalkoztatásban válik nyilvánvalóvá. Ennek ellenére minden állam ezt egységes szabályozással akarja megoldani. Pedig minden társadalomnak az érdeke, hogy minden etnikumát, minden képzettségi fokok azonos szinten oldja meg. Azt, hogy ezt nem képes megoldani, azzal leplezi, hogy titokban tartja. De mivel ezt a közvélemény nemcsak látja, de még a ténylegesnél is rosszabbul megoldottnak tartja, megelégszik azzal, hogy tiltja a publikálását.

Az általános hiba minden olyan országban, ahol a lakosság etnikai és kulturális tekintetben nem homogén, hogy az átlagnál kevésbé puritán és kevésbé képzett munkaerő foglalkoztatása alacsony. Ez Magyarországon elsősorban a cigányság alacsony foglalkoztatásában jelentkezik. Nincsenek publikált adatok, de nálunk a foglalkoztatás 60 százalék alatt ingadozik, de a lakosság 1-2 százalékát kitevő cigányok esetében 30 százalék alatt van. Ez csak azzal lehet megoldható, ha a cigányok foglalkoztatása a munkaadók számára olyan feltételekkel történik, amelyikek mellett a foglalkoztatási rátájuk közel azonos lesz a nem cigányokéval.

Ez még olyan módosítást is kíván, ami az átlag fölé emeli a cigányok foglalkoztatását, mivel a társadalomnak megkülönböztetett érdeke, hogy a leszakadt réteg felzárkózzon. Az ilyenek számára a tartós munkanélküliség aránylagosan nagyobb erkölcsrontást okoz, mint a lakosság átlagánál. Szinte nem lehet adni egy munkaerkölcsében leszakadt réteg foglalkoztatása számára annyi engedményt, ami végül nem több előnnyel, mint költséggel jár.

Ezt az osztálytársadalmak bámulatosan korán felismerték, és a munkát nem találó téteget közmunkára fogták. Ezt példázzák már a kőkori kultikus építmények is. Az egyiptomi önözéses gabonatermelő társadalomban szinte azonnal megjelentek a piramisépítkezések, amik a munkát nem találók foglalkoztatását biztosították. A középkori nyugat-európai feudális társadalmakban általános volt a települések méretéhez viszonyítva óriási és nagyon munkaigényes templomok építése.

A tőkés osztálytársadalmak tragikus hibája volt a munkaerő alacsony foglalkoztatása. A jobboldali és a baloldali ideológiák azért voltak népszerűek, mert a foglalkoztatást magasabb szintre emelték, mint a liberális demokráciák. Nem a két szélső ideológia volt sikeres, mind amennyire hibás volt a liberális tőkésosztály foglalkoztatási politikája.

A 20. század második felében a jóléti államokban nemcsak viszonylag magas volt a foglalkoztatás, de a munkanélküliekről is segélyekkel gondoskodtak. Ez olyan mértékű lett, hogy a munkaerő alsó néhány százaléka életformának is elfogadta a segélyből élést. Ezért sokkal jobb megoldás a támogatott foglalkoztatás. Ezt mégsem alkalmazzák.

Magyarországon a Fidesz kormány bevezette a belügy alá rendelt közmunkát. Ez azonban legfeljebb a kisebbik rossz megoldás. Az egyetlen jó foglalkoztató ugyanis a vállalkozó. Ezért csak az a jó megoldás, ha a vállalkozó a foglalkoztató. Ezt most már a kormány is felismerte, és igyekszik a közmunkásokat a vállalkozói szektorba vinni. Addig azonban még nem jutottak el, hogy a vállalkozó szektor számára kell érdekeltséget teremteni arra, hogy keresse a gyenge minőségű munkaerőt. Ezeket kell a munkaadó számára olcsóbbá tenni.

Ennek érdekében tartom indokoltnak az alacsony értékű munkaerő árát, legyen az kisebb értékű etnikum, vagy alacsonyan képzett és foglalkoztatott, csökkenteni kell a munkaadó számára.

Szinte csak a távol-keleti, és a skandináv országokban olyan homogén az etnikum és általánosan magas a munkamorál, hogy egységes lehet a foglalkoztatás szabályozása. Ezt az élet azzal bizonyítja, hogy a távol-keleti országokban lényegesen magasabb a foglalkoztatás, lényegesen nagyobb a ledolgozott órák száma, és a magasabb nyugdíjkorhatárnál is lényegesen később mennek nyugdíjba. A távol-keleti országok gyorsabb fejlődése elsősorban a munkaerő lényegesen jobb kihasználásának köszönhető. Ebben a tekintetben van az EU a legjobban lemaradva. Ennek ellenére még nem találtam olyan EU felmérést, ami megmutatná, hogy mekkora előny származik abból, hogy a Távol-Keleten sokkal jobb a munkaerő kapacitásának kihasználása.

A munkaerő jó kihasználása a távol-keleti gyorsabb növekedés elsődleges magyarázata. Ezt a nyugat-európai közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Az elmúlt ötven évben, a leggyorsabban fejlődő társadalom, az egy főre jutó jövedelemben, a várható életkorban és az iskolázottságban mérve, Dél-Korea a leggyorsabban fejlődő ország. De első az oktatási rendszere is, tehát nemcsak kihasználják a munkaerejüket, de annak a minőségét is másoknál gyorsabban javítják. Azt csak a közelmúltban tudtam meg, hogy Dél-Koreában az EU tagországoknál 12 évvel később mennek nyugdíjba, és a foglalkoztatottak évente négy-ötszáz órával többet teljesítenek. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a tőkés demokrata Német Szövetségi Köztársaság 45 év alatt még egyszer akkora nemzeti jövedelművé emelkedtek, mint a bolsevik Kelet-Németország. Ennyi idő alatt Dél-Korea 16-szor lett gazdagabb, mint a bolsevik Észak-Korea.

De nemcsak a kelet-ázsiai országok munkaerő kihasználásáról hallgatunk, de arról is, hogy egyrészt az EU tagországok foglalkoztatásában is nagyobb a különbségek, másrészt az óceánokon túli angolszászokéban a skandinávoknál is lényegesen magasabb, mint a foglalkoztatás, mind a foglalkoztatottak ledolgozott óráinak a száma.

Egyértelmű, hogy a lemaradásunk elsőleges oka az, hogy kevesen és keveset dolgoznak.

A magyar törvényhozás a napokban nyilvánította ünneppé a nagypénteket. Az senkinek nem jutott az eszébe, hogy sokat ünnepelünk, kevesen és keveset dolgozunk.

A jelenkor legsikeresebb szuperhatalma, az Egyesült Államok annak ellenére, hogy a puritán Nyugaton az a legkevésbé homogén társadalmú állam. A lakosságának 90 százaléka három kultúrára oszlik, a protestánsokra, a latin-amerikaikara és az afrikaiakra. Hozzá tehetjük, hogy hatvan éve a legtöbbet tett a három etnikum egyenjogúsága érdekében. Ebben az országban élnek a világon a legjobban a protestánsok, a latin-amerikaiak, vagyis a mediterránok utódai, és a feketék is. Ennek ellenére a különbségek nem csökkentek.

Ezért lepődtem meg az ENSZ tagállamok fejlettségi rangsorának olvasása közben.

Az első tízben hat európai kis állam és a négy óceánokon túli angolszász állam van. Ezen belül meglepett, hogy az Egyesült Államok csak a tízedik, és hogy megelőzi a három óceánokon túli angolszász társa. Az utóbbinak egyetlen magyarázata van, azokban sokkal alacsonyabb mind a latinok, mind az afrikaiak aránya. Nem az ok lepett meg, hanem annak az ismeretlensége. Pedig gyorsan kiderült, hogy ha az Egyesült Államokban is csak annyi latin és afrikai élne, mint a másik háromban, vitathatatlan lenne velük szemben az elsősége. Ez vitathatatlan annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élnek mind a latinok, mind az afrikaiak jobban, mint bárhol a világon.

Ezzel el is jutottam több évtizedes meggyőződésem igazolásához. Nagy előny az, ha egy állam kulturálisan és gazdasági tekintetben homogén. Ez alól az sem kivétel, hogy a világtörténelem legnagyobb gazdasági, katonai és tudományos szuperhatalma. Az, hogy az Egyesült Államok ebben nem fog beleroppanni, kétségtelen, mert más tényezők mellette szólnak. Ebben az országban mindenki jövevény, azaz beilleszkedő, nem úgy az Európai Unióban ahol az államok többségének sok évszázados múltjuk, kéttucatnyi anyanyelvük, több évszázados vallási különbség van. Vannak köztük olyan államok, ahol az egy lakosra jutó jövedelem alacsonyabb, mint az amerikai négereké, de olyanok is, ahol a társadalom gazdagabb, mit az amerikai átlag.

Az Egyesült Államok száz év múlva is szuperhatalom lesz, Európa pedig hátrább lesz annál ahol most tart.

Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 03 15

Tegyük helyre 1848. március 15.-ét

Középiskolás koromban Trianon meg nem értése volt a fő problémám. Később, Eredi Ferenc munkáit megismerve az Oszmán Hódoltság meg nem értése izgatott. Most azon lázongok, ahogyan 1848. március 15.-ét, mint forradalmat és szabadságharcot ünnepeljük. Ez az ünneplés a szélsőjobb, a 63 vármegyés Történelmi Magyarország revíziójának felel meg. továbbra is azt akarjuk a közvéleménnyel elfogadtatni, hogy nemcsak 1848-ban és 1920-ban, de ma is reális igényünk van a Kárpát Medence egészérem mind a magyarok országára igényt tartani. Képtelenek vagyunk annak belátására, hogy mi képtelenek voltunk annak a tudomásulvételére, hogy az egész Kárpát Medence az országunk nem lehet. Sokkal jobban jártunk volna, ha ezt tudomásul vesszük, és megelégszünk azzal, hogy a magyar lakosságú területek országa legyünk. Erre kiváló alkalom kínálkozott volna 1849 tavaszán, amikor az Olmützi Alkotmány kialított volna egy a trianoninál lényegesen nagyobb nagy magyar többségű Magyarországot. Jellemző módon, a magyar politikai elit és a történészek máig hallgatnak arról, hogy a bécsi forradalom elől Olmützbe menekült császári kancellária a leváltott V. Ferdinánd helyébe ültetett ifjú császárral aláíratta az új alkotmányt, ami felosztotta Magyarországot. Nemcsak Horvátország függetlenségét ismert el, hanem létrehozta a Temesvár székhelyű szerb vajdaságot és a császári örökös tartományként működő Erdélyi Fejedelemséget is. Ennek alapján a Magyar Királyság megtarthatta volna a többségében szlovákok által lakott Felvidéket is.

Az ugyan aligha vitatható, ha a szlovákok inkább a rokon csehekkel közös országot választották volna. De, mint kiderült, nekik az sem volt elfogadható, ők is saját országot akartak, de elfogadták volna az etnikai határokat. Mi, magyarok a nálunk sokkal hatékonyabb zsidókat gyűlöltük, a kisebb fölényt évező svábokat, örömmel kitelepítettük, a kisalföldi szlovákok velünk voltak egyenrangúak voltak, a lényegesen mögöttünk álló románokat, a szerbeket és ukránokat lenéztük, a cigányokat pedig nem is vettük ember számba. Én, személy szerint a szlovákok között jól éreztem magamat. Horvátokkal nem volt személyes kapcsolatom, de a baranyai rácok kicsit a magyarok mögött maradtak. Bárhogy is alakult volna az Olmützi Alkotmányban rögzített ország felosztás, Trianonnál sokkal kedvezőbb, kevésbé sokkoló. Ennél is nagyobb baj, hogy máig igyekszünk eltagadni a tényt, hogy 1849 tavaszán nem az Antant, hanem maga a Bécsi Udvar is úgy érezte, a történelmi Magyarország nem tartható fenn. Nem lehetne azzal etetni a népet, hogy Trianon nem történelmi szükségszerűség volt, hanem valamiféle imperialista összeesküvés az ártatlan magyar nép ellen.

Mi a Habsburg Monarchiában is a történelmi lemaradás európai képviselői voltunk. A II. József császár soknemzetiségű, vegyes kultúrájú, sokvallású és nagyon differenciált fejlettségű birodalmában Magyarország volt társadalmi fejlettségében a leginkább elmaradottak. A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy 1790-es években a Habsburg birodalom minden örökös tartományában felszámolták a jobbágyrendszer, de Magyarországon fennmaradt. Ma is azt ünnepli a magyar kormány, hogy a márciusi forradalom és a szabadságharc felszámolta a jobbágyságot. Ezzel szemben csak az történt, hogy V. Ferdinánd áprilisban jóváhagyja azt, ami hatvan évvel korábban már megtörtént a Monarchia minden többi örökös tartományában.

Arról is mélyen hallgatunk, hogy II. József általánossá kívánja tenni, hogy a Monarchia hivatalos nyelve egységesen a német legyen, de mi magyarok ennek is sikerrel ellenálltunk. Azt még senki sem említette meg, hogy Csehország ezt a reformot is elfogadta, mégsem forgott veszélyben a cseh nyelv elhalása. Ugyanakkor a Csehország nem utolsó sorban nyugat-európai kultúrájú ország lett jelentős részben annak köszönhetően, hogy a hivatalos nyelve időlegesen német lett.

Itt igazolódik ismét az államalapításkor történt döntésünk feletti kétségem, jobb lett volna a királyi koronát nem a római pápától, hanem a német-római császártól kérni, és elfogadni a császárság választófejedelmével élést. Ezt tették a csehek, és jelentős mértékben ennek köszönhetik, hogy nyugat-európai társadalom lettek. Ezt mindennél jobban bizonyítja a két főváros, Prága és Budapest történelmi pályája. Prága jelentős időben a Német Római Császárság fővárosa, az egyik legfontosabb európai egyetemnek otthont adó lehetett. Ezzel szemben Magyarországnak közel ezer évig nem volt rangos fővárosa, nem volt saját egyeteme, nem volt az országban egyetlen olyan városa, ami akárcsak a száz legjelentősebb között szerepelt volna. Az országunk első méretében és szerepében rangos fővárosa a 19. század második felében Budapest lett. Ezt azonban egyrészt annak köszönhette, hogy a vasúthálózat központja lett, ezzel a Kárpát Medencében egyetlen, ami nemcsak politikai, de gazdasági és kulturális főváros is lehetett. Budapest és bolygóvárosai azért lehetett világváros, mert egyrészt Európa nyugati felén, Párizs után, a legnagyobb térség centruma volt, másrészt a világ legnagyobb zsidó etnikumú városa lett.

Miért lehetett az első világháborút megelőző ötven évben Budapest a legnagyobb zsidó város?

Ezzel is érdemes volna a történészeknek jobban foglalkozni.

Az Európában több évszázad óta élő zsidósággal a vasúthálózat kiépítéséig alig történt valami, ki voltak a politikai, és kulturális életéből zárva. A vasút azonban tízszeresre, százszorosra növelte a szárazföldi utazás és szállítás racionálisan legyőzhető távolságát. Ennek köszönhetően a Kárpát Medence ideális nemzetállami térséggé változott. Ezt a lehetőséget a feudális magyar arisztokrácia és az úri középosztály képtelen volt kihasználni. Az eddig kizárt zsidóság azonban élt az alkalommal, és két generáció alatt a Nyugat legfejlettebb etnikuma lett. Nemcsak kereskedőként, vállalkozóként gyorsan meggazdagodott, de iskolázottságával is a világ kulturális, tudományos és művészi élvonalába került. Ez példátlan a népek történetében. A zsidóságéban is. Amíg az Európában élő zsidóság példátlan eredményeket ért el, és ér el ma is, a Közel-Keleten a környezete színvonalán maradt.

Az európai zsidóság a fejlett, puritán, már gazdag és polgárosodott nyugat-európai társadalmakban csupán az élcsapat része maradt, kelet felé az egyre polgárság hiányos társadalmakban a fejődés motorja lett. Számukra az optimális társadalmi környezetet Lengyelország és Magyarország jelentette. Ezektől nyugatra nem volt hiány a polgárságban, keletre pedig szinte megmozgathatatlan volt a társadalom.

Ezért vált a Kárpát Medencét uraló Magyarország a legkedvezőbb adottsággá.

Sajnos a magyar arisztokrácia és az úri középosztály elég erős volt ahhoz, hogy megakadályozza a szükséges társadalmi átalakulást. Ez a helyzet szülte a Trianon utáni nemzeti állammá kicsinyített Magyarországot, hogy a zsidóságtól való megszabadulás és a teljes revízió legyen az elsődleges feladat.

Ennek a döntésnek a társadalmi háttere máig feltáratlan.

A jobbágyság felszabadításának megakadályozása.

A Habsburg Monarchia sorsát az indította el a felbomlása felé, hogy a keleti fele, Magyarország II. József reformjait elszabotálta. Ezt a császári udvar felismerte, ezért próbálta a birodalom kettéosztottságát felszámolni. Erre kínált alkalmat az 1848-as Bécsi Forradalom. Bécsben többet akartak, mint amennyit az Udvar bölcsnek tartott. Ez elől Csehországba, Olmützbe menekült, ahol megoldották az alkalmatlan V. Ferdinánd császár félreállítását, és a 18 éves Ferenc József császárrá koronázását. A fő faladatnak azonban a társadalmi tekintetben lemaradt Magyarország feldarabolását tekintették. Erre alkalmat kínált a horvát bánnak kinevezett Jellasics teve, mi szerint Horvátország kiválik a Magyar Királyságból, és önálló állammá alakul. Ez azonban elindította a magyar szabadságharcot, ami viszonylag gyorsan a Monarchiából való kiszakadáshoz vezette Magyarországot. Azzal, hogy Magyarország kivált a Habsburg Monarchiából, a bécsi udvar előtt megnyílt a lehetőség arra, hogy feldarabolja Magyarországot. Amikor már 1849tavaszán a magyar szabadságharc ügye veszésre állt, a még mindig Olmützben székelő Császári Udvar döntött Magyarország feldarabolásáról. Ezt rögzítette az új császár, Ferenc József által aláírt alkotmány.

Ebben engem is meglepett, hogy a 18 éves leendő császár csak Ferenc főherceg volt, a József nevet mellé csak császárként kapta, ezzel jelezve a reformszándékot. Ez még 1849 tavaszán volt, de őszre megváltozott a helyzet. Nemcsak a magyar szabadságharc bukott el, de a Császári Udvar is megijedt. A Császárság olyan gyenge, hogy minden változtatás láncreakciót indíthat el. A stabilitás érdekében a fél-feudális, konzervatív Magyarország jó féknek bizonyulhat. A Világosi Fegyverletétel már Magyarország stabilizációját igyekezett biztosítani. A Szabadságharcot csak katonai lázadásnak minősítették, a felelőseket csak a katonai esküjük megsértésének mi nősítették.

A magyar politikusok és történészek a Szabadságharc utáni bosszút felnagyították. Tizennyolc évvel később a kiegyezésben már a politikai felelőseket az ország hőseinek tekinthették, az önkritikát gyakorlók hazajöhettek, a meghaltak díszes temetést kaphattak, Petőfi az ország legnagyobb költője maradhatott. Szemere Bertalan Kossuth miniszterelnöke az emigrációból haza jöhetett. A Szabadságharcot elindító, és abban végig a császárt támogató horvát bán Bécsben grófi címet és halála után lovas szobrot kapott.

Ferenc József az Olmützi alkotmányt aláíró, az országot feldaraboló császárt magyar királlyá koronázzák. Kossuth Lajos pedig a magyar történelem egyik legnagyobb alakja maradhatott.

A pesti fiatalok 1848. márciusi tüntetése minden volt, csak nem forradalom. Nem vett benne részt a kor egyetlen jelentős politikus sem. Ennek ellenére a 12 pontba foglalt Nemzeti óhajtások forradalmi eszmét hordoztak.

A leginkább a 12. pont, Unió Erdéllyel, vitatható. Ez mutatja meg leginkább, hogy a pesti fiatalok abban a hitben élnek, hogy ez az ország csak a magyarok országa. A magyar etnikum ugyan még a magyar hatóságok felmérései alapján is legfeljebb a lakosság fele volt, de az ország megyéinek többségében a magyarság kisebbséget jelentett. Egyértelmű volt ez Horvátországban, a mai Szlovákia északi négyötödében, Kárpát-Ukrajnában és Erdélyben. Ennek ellenére a pesti fiatalok döntöttek Erdély hovatartozásáról annak ellenére, hogy az etnikumtól és vallástól független egyenjogúság elvének érvényesítették.

Trianon igazságtalansága felett máig és még sokáig háborogni fog a magyar közvélemény többsége, követlejük a 63 megyés történelmi országunkat, de máig nem sem merül, hogy a megyék lakosságának az etnikai összetételét publikálnánk. A 12 pontot követelőknek eszébe sem jutott, hogy hány megye szakadt volna el, ha etnikai és vallási egyenjogúság van.

Erdély elvesztését elsősorban az okozta, hogy nem lehetett a magyarok, germánok és a románok közös országa, az unióval, a germánokat is kiszorítva, csak a magyaroké lett, aztán pedig csak a románoké, ami az ott élőknek is a legrosszabb megoldás lett. Most már nem lehet semmit visszacsinálni.

Ideje volna, legalább utólag belátni, hogy a Kárpát Medencében eltöltött bő évezred legnagyobb hibáját azzal követük el, hogy nem alakítottuk ki az itt élő népekkel a közös államban élés feltételeit. Ez különösen élesen jelentkezett Erdélyben, de érvényes volt Magyarország egészének a tragédiája is. Most arra lettünk kárhoztatva, hogy ez az életér öt állam között megosztva kénytelen élni.

Az ugyan nem bizonyítható, hogy a Kárpát Medence lehetett volna számos nép közös állama, de az biztos, hogy ez lett volna az egyetlen, minden itt élő nép közös országa. Ennek a fő elrontói mi, magyarok voltunk, akik egyedüli uralkodó akartunk lenni.

Amíg nem erre építjük a történelmünket, érthetetlen csalódásban fogunk továbbra is élni.

Kiegészítő gondolatok az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ VI. Amit már én is megéltem

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 14

Kiegészítő gondolatok az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ

VI.

Amit már én is megéltem

A jelenkor a tengerek megművelésének kezdete lesz.

Fajunk történetének legnagyobb fordulata az, amikor a természet ajándékaiból élésről áttért a szántóföldi gabonatermelésre. Most a vizek megművelésére térünk át. Méghozzá a kor tempójában. Ötven éve még újdonságnak számított a tengervízi farmokban termelt lazac, 2016-ban pedig már ezekben termelték a tengerekben kifogott halak felét. Még megdöbbentőbb adat, hogy ez évben a tengeri halfarmokban annyi kiló halat termeltek, mint amennyi marhahúst.

Közel kétszáz éve az angol Malthus azon kesergett, hogy a túlnépesedés táplálékhiányt fog okozni. Ma pedig ez látszik a legkisebb problémának. Hatvan éve Burgert Róbert barátommal az láttuk, hogy a szarvasmarhát, de még a sertést is ki fogja szorítani a baromfi. Ez szükségszerűen fakadt abból, hogy a baromfi százszor szaporább, és huszad annyi idő alatt lehet belőle végtermék, hús és tojás, mint a szarvasmarhából hús és tej. De már akkor felvetettem, hogy az igazi forradalmat a még sokkal szaporább, és gyorsabban szelektálható hal fogja jelenteni.

Ma már senki sem kételkedhet abban, hogy a hal, és a többi hidegvérű állat lesz a jövő fehérjéje.

Az emberiség törtnetében a történészek százszor annyit foglalkoznak a királyokkal és a hadvezérekkel, mint a táplálkozással. Pedig sokkal inkább fordított arányban kellene.

A hatvanas években fél évet Olaszországban tölthettem, ott találkoztam először a növényi fehérje történelmi szerepével. Azt már előzőleg tudtam, hogy az amerikai bab milyen fontos növényi fehérje, mert a baranyai sokácoknál láthattam, hogy a fő táplálékuk a bab volt. Ez és a gesztenye volt a két jelentős növényi fehérje. Mégis meglepett, amikor Dél-Olaszországban egy nagyon gazdag és művelt ügyvédnél vendégeskedtünk. Mivel éppen az egyiptomi bab, a fáva ünnepnapja volt, az nem ettek mást, csak fávát. Ezt a pillangóst ugyan ismertem, hiszen tarlóvetésként Baranyában termelték. De csak ott tudtam meg, hogy a fáva ünnepe ötezer éves egyiptomi örökség. A nagyon sűrű lakosságú Egyiptomban ritka kincs volt a hal és a hús, ezért volt nagy tisztelete a fehérjében gazdag fávának. Ott ez a bab volt a fehérjét jelentő táplálék. Arról az olasz vendéglátóm sem sokat tudtak mondani, hogyan lett Olaszországban is ünnep a fáva napja, de mégis keményen megtartották.

Amennyire köztudott, hogy Európa milyen sokat köszönhetett az amerikai burgonyának és kukoricának, annyira keveset tudunk arról, hogy a városi lakosság számára mit jelentett az amerikai bab. Az olcsó és tárolható fehérjét.

Most már biztosak lehetünk abban, hogy a jövő emberiség fehérjével való táplálását a halfarmok fogják biztosítani. Az mégsem tudatosult, hogy mekkora lehetőséget jelent a haltenyésztés térhódítása. A sok tudós évtizedek óta a felmelegedéssel járó nehézségekkel riogat, de eszükbe sem jut, hogy mint jelenthet a sós vizekben elterjedő haltermelés.

A közelmúltban éppen a magyar édesvízi haltermelés fellendülésével foglalkozunk. Egy véletlen hír hívta fel a figyelmemet arra, hogy a halastavak termelését lényegesen hatékonyabbá tehetjük azzal, ha a vizüket a Paksi Atomerőmű éjszakai ármával melegítjük. Kiderült, hogy az év hala, az egyiptomi harcsa, azért népszerű, mert Egyiptomban, ahol nincsen tél, ezek kétszer gyorsabban nőnek. Tehát a magyar halastavak hozama kétszeres is lehetne, ha télen fűtenénk a vizüket. Ehhez itt van a paksi éjszakai áram, amit nem tudunk hasznosítani.

A zsebben hordható számítógép.

Fajunk úgy jelent meg, mint a legkevésbé életképes faj. Az agyunktól eltekintve, minden fizikai képességünk viszonylag gyenge volt. De a fejlett agyunknak köszönhetően egyre gyorsabban, minden képességünk magasan az állatvilágban minden képesség fölé emelkedett. A technikai fejlődés történelmét korábban az olyan szerszámok jellemezték, amik megkönnyítették a fizikai munkák végzését, csökkentette azok használata a hozzáértést. A tudományos és technikai forradalom az ember képességét növelő feladatok megoldását sokszorozta meg. A munkaerőtől egyre nagyobb, a használójától egyre kisebb feladatot igényelt. Ezt a legjobban az ember korlátozott kommunikációs képességét megsokszorozó kommunikációs forradalom falósította meg. Egy modern okos telefon elkészítéséhez egyre több tudományos eredményre van szükség, a használata pedig egyre kevesebb képességet igényel és korábban elképzelhetetlen eredményt hoz.

A gyerekek elképesztő érzékkel használják a távirányítókat, az okos telefonokat annak ellenére, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan lehetett ezeket előállítani. Gyermekkoromban nyilat, sípot, csúzlit készítettünk, ma a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogyan készül a mobiltelefon, a távirányító, de gátlás nélkül használják, kinevetik az öregeket, akik logikájukra támaszkodva próbálják hasznosítani ezeket. Ők pedig természetesnek tekintik, hogy egy másik kontinensről úgy beszélnek és nézik a nagypapájukat, mintha a lakás másik szobájában ülne. Fel sem merül bennük, hogy kétszáz éve ez még a tudósok számára is elképzelhetetlen volt.

Talán egyetlen találmány sem jelentett akkora változást az emberiség többsége számára néhány évtized alatt, mint egy zsebben hordható számítógép. Ennek ellenére ma ezeket a kis csodákat az elmaradt világban is általánosan használják. Azzal a tudósok sem foglalkoznak, hogyan fog hatni ez az emberiség tudatára.

Az atombomba hatása.

Kevés tudományos eredménytől vártak akkora történelmi változást, mint az atombombától. A tudósoktól a közvéleményig az iszonyú emberpusztítással járó háborúktól féltek. Az óta hetven év telt el, és nincsenek háborúk, az atombombákkal csak kísérleteznek és ijesztgetnek.

Éppen ma nézhettem a televízióban egy elemzést a Japánra dobott két atombomba hatásáról. Ennek a végén az volt a következtetés, hogy a két atombomba ledobása két-háromszázezer japán halálát okozta. De ezzel befejeződött a háború, aminek legalább tízszer, de inkább hússzor több áldozata lett volna, ha a tradicionális fegyverekkel még egy évig tart a háború. Csak az Egyesült Államok embervesztesége lett volna félmillió.

Az ebben az esetben sem merül fel, hogy Japán volt az agresszor, aki hadüzenet nélkül elpusztította az Egyesült Államok csendes óceáni flottájának a felét, a háború alatt pedig példátlan kegyetlenül bánt a megtámadott ellenséggel.

Az atomfegyverek megjelenésének mérlege példátlanul pozitív. Az óta a fejlett világban nem volt háború, ugyanakkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió között folyt egy példátlan drága fegyverkezési verseny, aminek az elkerülhetetlen következménye lett az imperialista Szovjetunió szétesése. Ennél olcsóbb megoldást nem is lehetett volna elképzelni a Szovjetunió felszámolásáról. Elképesztően sokat fordítottak a hidegháborúban fegyverkezésre, de ez a sok is eltörpül a mellett, mibe kerülhetett volna egy igazi atomháború.

Ez is meggyőző példája annak, hogy a végső mérlegek elkészítése nélkül hamis történelem készül. A hidegháború az emberiség történetében a legkisebb áldozattal és a legnagyobb eredménnyel zárult fegyverkezési verseny volt, aminek a sikere csak azzal magyarázható, hogy az atomfegyverek birtokában a nyertes is lehet vesztes.

Miért nem háborúznak a fejlett társadalmak?

A közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy miért nincs a tudományos és technikai forradalom körülményei között háború. A második világháborút azért lehet joggal a fejlett társadalmak közti utolsó háborúnak tekinteni, mert feltehetően valóban az utolsó volt. A tudományos és technikai forradalom ugyanis olyan világgazdaságot hozott létre, amiben a fejlettek számára az lett a legnagyobb előny, ha egymással kereskednek, osszák meg a munkát.

Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt a fejlettek azzal jutottak jövedelemhez, hogy a kevésbé fejlettekkel kereskedtek. A világkereskedelem nagy többsége a fejletteknek a kevésbé fejlettekkel, ezen belül a gyarmataikkal és a befolyási övezetekkel folytatott árucsere volt. A tudományos és technikai forradalom hatására azonban a világkereskedelem súlypontja a fejlettek közti munkamegosztás lett. A történészek sokat foglalkoznak a gyarmati rendszer felszámolásának a politikai feltételeivel, de meg sem említik, hogy a tényleges ok a tudományos és technikai forradalom volt. Ezt megelőzően a világkereskedelem többsége a fejlettek és a kevésbé fejlettek közti árucsere volt.

Az ipari forradalom olyan világkereskedelemnek teremtette meg az alapját, amiben az iparosodott országok gyáripara óriási komparatív előnybe került a nem iparosodottakkal szemben. Mivel az ipari forradalom csak az ipart és a szállítást érintette, és csak jó kétszáz évvel később a mezőgazdaságot, a világkereskedelem súlya egyre inkább a fejlett országok ipari termékek exportjának a kevésbé fejlett országok mezőgazdasági és bányászai termékekre történő cseréje felé tolódott el. A gyarmati rendszer ennek megfelelően vált jellemzővé, mert abban az iparosodott országok a saját gyarmataikkal és befolyási övezeteikkel való cserében oldották meg a munkamegosztásukat.

A tudományos és technikai forradalom két okból azonban alapvető változást hozott. Egyrészt megtörtént a mezőgazdaság technikai és biológiai forradalma, másrészt a fejlett országok iparának hatékonysága egyre inkább a fejlettek közti munkamegosztásra épült.

A mezőgazdaság tudományos és technikai forradalma.

A gazdaságtörténészek is alig foglalkoznak azzal, hogy a 20. században mi történt a mezőgazdaságban.

Előtte a mezőgazdaságnak nagyon nagy volt a munkaerőigénye és működtetése viszonylag kevés tőkét és sok képzetlen munkaerőt igényelt. A 20. században a mezőgazdaság gépesítése és a fajok biológiai fejlesztése tizedére csökkentette a mezőgazdaság munkaerőigényét, és az átlag fölé emelte mind a tőke nagyságával, mind a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt. Ugyanakkor a mezőgazdaságban a családi gazdaság vált az optimális üzemformává.

Mivel a farmergazdaságok elsősorban a Nyugat négy óceánokon túli angolszász országában győztek, illetve bontakozhattak ki zavartalanul, ezekben érte el a legmagasabb szintet. Vagyis száz éve még a mezőgazdaság fejlettségében kisebbek voltak a fejlettségi különbségek, mint az átlag, jelenleg ennek a négy országnak a mezőgazdasága lett a leghatékonyabb. Vagyis a családi vállalkozás először a mezőgazdaságban győzte le a nagyüzemet. Éppen az ellenkezője történt annak, amit a bolsevik marxizmus kikényszerített.

A kisvállalkozások térhódítása.

A nyugdíjba menetem előtt vizsgáltam, hogyan alakult a vállatok nagysága az Egyesült Államokban a második világháború után. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a leggyorsabban a 10 fő alatti vállatok nőttek és leggyorsabban csökkent az 500 főnél többet foglalkoztató vállatokban dolgozók aránya. Azt már tudtam, hogy a mezőgazdaságban termelt érték 90 százalékát a családi vállaltok adják, de ezekben tovább csökkent a dolgozók aránya, akkor már 3 százalék körül volt.

Az viszont meglepett, de megértettem, hogy hogy az autógyártásban volt a legnagyobb csökkenés. A háború után még az autógyárban szinte a nyersanyagokból készítettek gépkocsit. 1980-ban azonban az autógyárakban 16-20 óra munkával a beszállított alkatrészeket gépkocsivá állították össze. Szinte függetlenül attól, hogy milyen értékű lett a gépkocsi. A legnagyobb autógyárak 50-70 ezer alvállalkozóval voltak kapcsolatban a beépített alkatrészek és a kész gépkocsik értékesítési folyamatában. Torinóban azt mondták, hogy több száz kárpitos vállalt biztosítja a szükséges kárpitosmunkáknak a napi gyártmányösszetételhez való igazodást.

A bolsevik rendszer ebben a tekintetben is az ellenkező úton járt, minél kevesebb nagyvállalattal igyekezett megosztani a feladatokat. A bolsevik rendszer arra épült, hogy minél olcsóbban termelje a kárpitot, a piacos gazdaság pedig arra, hogy minél olcsóbban kiszolgálja a vevők érekét.

Miért nem látható a jövő?

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 03 22

Miért nem látható a jövő?

Sokszor megállapítottam, hogy hosszú életem során több eseményt élhettem meg, mint korábban tucatnyi elődöm. Ennek illusztrációja során nem említettem meg, hogy az emberiség életviszonyai nagyon differenciálódtak. Ennek egyik példáját a heti The Economistben találtam. Azt mutatja be, hogyan aránylanak a reálkeresetek az Egyesült Államokban elérthez képest. Vagyis 8 ország reálvérei menyivel volnának magasabbak az Egyesült Államokban. A két szegény és túlnépesedett országban, Jemenben és Nigériában ugyanazért a munkáért tizenötöd annyit fizetnek, mint az Egyesült Államokban. Indiában tizenkétszer, Mexikóban négyszer alacsonyabb ugyanannak a munkának a bére.

Ezek a reálkereset arányok a múltban elképzelhetetlenek voltak. Száz éve Indiába azért ment Nagy Britanniából a textilipar, mert ott a bérek legfeljebb harmadnyiak voltak. Ezért az lenne a várható, hogy a tőke továbbra is az olcsóbb munkaerőt keresi, oda áramlik, ahol alacsonyabbak a bérek. De nem ezt történik, mert a tőke oda áramlik, ahol hatékonyabb a termelés. A termelés hatékonysága azonban a tudományos és technikai forradalom hatására ott nagyobb, ahol hatékonyabb a munkamegosztás.

Ezt cáfolni látszik, hogy a tömegáruk termelése az utóbbi negyedszázadban Kínába vándorolt. Látszólag azért, mert ott olcsóbb a munkaerő. Ez ugyan tény, de nemcsak olcsó, hanem kiváló is. A jelenlegi kínai béreknél sokkal alacsonyabbak a bérek a fennemlített Jemenben és Nigériában, de ott hiába olcsó a munkaerő bére, a minőségéhez viszonyítva drága. A kínai munkaerő a béréhez viszonyítva olcsó, mert fegyelmezett.

Érdemes megnézni Németország külkereskedelmi mérlegét. Nagyobb a pozitívuma, mint a hússzor népesebb Kínának, a bérei pedig hatszor magasabbak. A minőségi autókat csak olyan országokban lehet nyereséggel gyártani, ahol a beszállítók igényesek. A beszállítók havi jövedelméről ugyan nincsenek adatok, de azok egy órára jutó jövedelme az autógyárakban dolgozókénál sokkal magasabbak. Német munkást alig lehet látni a futószalagok mellett, de beszállítók szinte csak németek.

A jelen világgazdaságában a munkások jövedelme nem attól függ, mit termelnek, hanem attól, hogy milyen fejlett országban élnek.

Az idézett bérarányok azt bizonyítják, hogy a munkavégzés hatékonysága nem attól függ, ki mit és hogyan csinál, hanem attól milyen a befogadó környezet. Ezzel szemben a klasszikus közgazdaságtan azt tanítja, hogy a munkaerő árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg. Mára azonban bebizonyosodott, hogy a munkaerő ára a társadalom hatékonyságától függ. Az Egyesült Államokban ugyanazért a munkáért tizenötször többet fizetnek, mint Nigériában. Történik ez annak ellenére, hogy a tengeren való szállítás elképzelhetetlenül olcsó. Ebből az következne, hogy szinte mindent ott érdemes elkészíteni, ahol olcsóbb a munkaerő.

Ezzel szemben szinte mindent ott készítenek el a leghatékonyabban, ahol drága a munkaerő.

Ezzel fajunk olyan fejlettséget ért el, ami nemcsak a faj, de az emberi faj életében is eddig a viszonylagos egyenlőség volt jellemző a társadalmak lakossága többségének az életviszonyai között. Jelenleg azonban az emberiség puritán egyötöde tizenötször jobban él, mint a nem puritán kétötöd. A még viszonylag szegény puritán egyötöd példátlanul gyorsan felzárkózik, a maradék egyötöd pedig egyre jobban lemarad, de a lemarat kétötödhöz képest irigylésre méltóan élhet.

Arról azonban fogalmam sincs, mi ebből a kiút.