Az embert pusztító ember

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 27

Az embert pusztító ember

A fasiszta ideológusok állították, hogy az embernek természetes ösztöne az emberpusztítás. Ennek az okozóját azonban nem keresték, természetünkből fakadónak tekintették. A vallások és a forradalmárok pedig nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy az ember természeténél fogva emberölő. De az egyik oldalon sem vetődött fel, hogy milyen okból válik az ember emberölővé, mi lett volna, ha az ember nem növeli fajának halandóságát.

Társadalomtudósként felismertem, hogy az ember csak az óra növeli a fajának a halandóságát, amióta túlnépesedővé vált. A halálozásokozás csak akkor vált jellemzővé, amikor az ember áttért a gyűjtögetésről a termelésből való megélésre. Ezt megelőzően, fajunk idejének mintegy 96 százalékában nem volt emberölő. Vagyis az emberölés nem fajunk tulajdonsága, mert csak akkor vált számunkra jellemzővé az emberölés, amikor jelentős mértékben javítani tudtunk az életfeltételeinken, ezzel a várható életkorunkon.

A demográfusok sem tarják fontosnak, hogy mekkora várható életkor mellett volt létszámfenntartó a fajunk ösztönös szaporasága. Ez a 25 év körüli várható életkor mellett jelentett a létszám tartását biztosító stabilitást. Ez a várható életkor függött attól is, hogy milyen ennek a szóródása. Minél nagyobb a gyermekkori, azaz a nemi érettség előtti halálozás, annál magasabb az a várható életkor, ami mellett biztosított a létszám tartása.

Ötven éve állítom, hogy a termelésből való megélés viszonyai között, a spontán, vagyis az ember által okozott halálozás nélküli helyzetben a lakosság mintegy tízszer gyorsabban nőtt volna, mint ahogyan az életterének lakosságeltartó képessége növekedetett. Vagyis az ember olyan faj, amelyik túlszaporodóvá válik akkor, ha a várható életkora meghaladja a 25 évet. Mivel a gyűjtögetés mellett a várható életkora 25 év körül volt, az életterén belül nem volt jelentős túlnépesedés. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert fajunk a gyűjtögetés mintegy 180 ezer éve alatt szinte példátlanul elszaporodott annak ellenére, hogy az egyszer elfoglalt élettérben gyorsan elérte az eltartható népességet, és ott külső hatás nélkül tízezer évek alatt sem változott lényegesen a népesség.

Ezt Ausztráliában tudtam felmérni. Ott mintegy 40 ezer éve jelen meg az ember, ez idő alatt benépesítette a kontinens minden életterét, de azokban a népsűrűség az eltarthatóság szintjén megállt. Az ember mér ezen a nagyon alacsony várható életkoron is gyorsan szaporodó fajta volt, de ez a fajok történetében példátlan módon történt. A gyűjtögethető táplálék erősen ingadozott, de nem volt növelhető. A gyenge termés esetén az éhhalál volt a szabályozó. Ez elől csak kirajzásokkal lehetett védekezni. Minden korábbi fajra az volt a jellemző, hogy csak a megszokott életteréhez hasonló térségekbe települhetett át. Ha egy faj új élettérbe kényszerült, legtöbbször kipusztult, ritkán azonban a mutáció és szelekció nagyon lassú útján új fajjá változott. Az ember volt az első olyan faj, amelyik fejlett agyának köszönhetően a legkülönbözőbb élettereken is ugyanaz a faj maradt, de a viselkedésével alkalmazkodott a nagyon eltérő életterekhez is. Néhány tízezer év alatt a föld szinte minden természeti környezetébe képes volt berendezkedni a nélkül, hogy új fajjá változott volna. Az ember annak ellenére, hogy nagyon másként élt a trópusi őseredőkben, mint a sarkkörön túl, de mint faj nem változott.

Fajunk életében jelentős fordulatot a jégkorszak végét jelentő felmelegedés. Ennek hatására számos életterében jelentősen megváltozott a természeti környezet, ebben nagyon más életmódra kényszerült. Ez a kényszer ugyan nem járt a megszokottól eltérő életterében történő kipusztulással, de ott jelentősen más életmódra kényszerült. Ugyanakkor az éghajlatváltozás sok faj kipusztulásával járt. Egyes fajok az ember gondoskodására szorultak, domesztikálódtak. Ezt a tudomány még ma is csak az emberen múló felismeréssel magyarázzák.

A biológusok sem adnak súlyt annak, hogy egyes állat és növényfajok domesztikációja sokkal korábban megtörtént. Ma a biológia már meg tudja állapítani, hogy a kutya és a rénszarvas az északi tundrán mintegy tízezer évvel a felmelegedés előtt domesztikálódott. Lényegében hasonló történt a későbbi kultúrnövények esetében is. Amerikában a burgonya és kukorica, Eurázsiában a rizs, a köles, a búza és az árpa több ezer évvel a felmelegedés előtt, kapás kultúra volt.

A naprendszerünkben történt változás hatására a földünk éghajlata néhány fokkal felmelegedett, és ennek hatására annyi jég olvadt el, ami mintegy 70 méterrel megemelte a tengerek szintjét. Ez semmi összefüggésben nem volt azzal, hogy a földön az emberek hogyan, és mennyien éltek. Ennek ellenére fajunk életében már megjelent mind néhány állat domesztikációja, és néhány növény kapás termelése. Tehát elindult fajunk lassú fejlődése. Ez azonban olyan kis hányadát érintette az emberiségnek, ami nem okozhatott volna jelentős minőségi fordulatot. Minden esetre a klímaváltozás nélkül az emberiség nagy többsége még ma is gyűjtögetne.

Ezt bizonyítja a tény, hogy Ausztráliéban, és a trópusokon, ahol nem volt klímaváltozás belső okokból, külső hatás nélkül szinte a jelenkorig gyűjtögetnének.

Darwin óta ugyan óriásit fejlődött a fajfejlődés tudománya, mégsem jutott el odáig, hogy a biológiai óra csak ott jár, ahol változott és változik a természeti környezet. Változatlan környezetben nem jár a biológiai fejlődés órája.

A fajok fejlődésében csak akkor történnek jelentős változások, előrébb lépések, ha a környezet változik. Ha a földünkön kívüli okokból jelentősen megváltoznak az életfelt-ételek, jelentős fajfejlődési lépések történnek. Az élet fejlett formái csak ott létezhetnek, ahol az életfeltételek sok változáson mentek keresztül. Ezért a világűrben az élet nyomati keresőknek nem elég olyan égitesteket keresni, amelyeken az életfeltételek a földünkön lévőhöz hasonlítanak, mert ez nem elég. Ha a földünkön nem változtak volna az életfeltételek, rajta ma is csak a nagyon korai életformák lennének. A földünkön azért van fejlett élet, mert nagyon mozgalmasan változtak rajta az életfeltételek. Ha a földön ma is olyanok lennének az élet feltételei, mint néhány milliárd évvel ezelőtt, az életnek csak a kezdeti formái lennének rajta.

Az ember a legfejlettebb faj, ma is úgy élne, mint 150 ezer éve a megjelenésekor, ha nem történik 6-7 ezer éve jelentős felmelegedés. A gyűjtögetésről a termelésre való áttérést, és az óta történt viharos fejlődést csak annak köszönhetjük, hogy a földünkön kívüli okokból jelentősen megváltoztak a földünkön lévő életterek.

Ezért ütött meg Austin Fuentes: The Creativ Spark: New Imagination Made Humans Excepional most megjelent könyvének az a része, ami az emberölő ember megjelenését, amiben azt írja, hogy tévedésben élt a tudomány, ami az emberölés megjelenését 14 ezer évesnek tartotta. Fuentes állítása szerint az csak 5 ezer éve jelent meg. Tehát, ha neki, nekem is igazam van. Az ember csak az óta öli, pusztítja saját faját, amióta már az általa termeltekkel tartja el önmagát.

A termelésre való áttérés olyan fordulatot, olyan minőségi változást, ami megnövelte a várható életkort, ezzel olyan mértékben gyorsította fel az ember ösztönéből fakadó természetes népszaporulatot, ami elviselhetetlen túlnépesedést okozott. Ebben a helyzetben alakultak ki azok az osztálytársadalmak, amelyekben növelni kellett a halálozást. Ezt csak azzal lehetett megvalósítani, hogy a társadalom fokozta a halálozást. Ennek érdekében jövedelem elvonással kellett fokozni a szegénységet, és fegyverekkel pusztítani a lakosságot és annak vagyonát, valamint üldözni kellett az ember természetes tudásvágyát. Mivel az elmúlt mintegy 5 ezer évben nem volt olyan fejlett társadalom, amire nem volt jellemző a lakosság nagy többségét elszegényítő jövedelem elvonás, a drága embert és vagyont pusztító háborúzás, valamint a tudásvágy üldözése, tudományosan nem lehet kétségbe vonni, hogy ennek a minden osztálytársadalomra jellemző ténynek objektív oka volt. Ez az ok, hogy a spontán népszaporulatát nem volt képes eltartani a társadalom.

Fajunk történetében jelenkori tény, hogy a már gazdag puritán erkölcsű társadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás, annak ellenére, hogy elképzelhetetlen mértékben megnőtt a várható életkor. A nem túlnépesedő társadalmakban megszűnt a lakosság jövedelmének csökkentése. Az osztálytársadalmak csak elvontak a többségtől, de vissza szinte semmit nem osztottak.

Jelenleg a fejlett társadalmakban is van jövedelem elvonás, de a visszaosztás ennél több. Tehát a társadalom csökkenti a jövedelemelosztás piaci differenciáltságát, és a nivellálás érdekében oszt vissza.

Jelenleg a fejlett társadalmakban a katonai kiadások tört hányadát teszik ki, mint a múltban voltak. A fejlett társadalmak között nincsenek háborúk, a túlnépesedő társadalmakkal folytatott háborúk ember- és vagyonvesztesége viszonylag alacsony.

Jelenleg a fejlett társadalmakban a legnagyobb visszaosztás az egészségvédelem, az oktatás és az öregkori ellátás. Mindhárom az várható élekor, ezzel a népszaporulat és a tudásvágy növelését szolgálja.

A nem túlnépesedő fejlett társadalmak felépítménye tehát nem a népszaporulatot fékezi, hanem támogatja, a tudásvagyont nem üldözi, hanem növeli az osztálytársadalmakkal ellenkezően a gyermekvállalást. A jelenkori fejlett társadalmak felépítménye ellenkező célokat szolgál, mint a túlnépesedő osztálytársadalmaké.

Az idézett könyv mondanivalójának a lényege, hogy az emberölés nem az ember természetes ösztönéből fakad, hanem csak akkor jellemző, amikor a társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés féken tartása.

A homogén állam a kívánatos

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 03 28

A homogén állam a kívánatos

A fiatal Marxnak abban igaza volt, hogy csak az alépítményének megfelelő felépítményű állam lehet hatékony. Ez azonban ő hagyta leginkább figyelmen kívül, aki az általa kitalált, semmilyen tapasztalattal nem bizonyított felépítményt, a kommunista társadalmat tekintette minden alépítményű társadalom számára az ideálisan működőnek. Vagyis tudományos elvi alapot fogalmazott meg az alépítmények szerepének. Azonban a forradalmár az alépítményétől független felépítményt talált ki, amit minden alépítményű társadalom számára üdvözítőnek tartott.

Marx halála után, csak a 20. század küszöbén lépett Max Weber tovább, amikor felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amit csak a puritán etikájú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Felismerése a következő században fényesen beigazolódott, mert minden puritán nép fölénye bebizonyosodott. Kiderült, hogy a Nyugat és a Távol-Kelet minden puritán népe, minden más népnél meggazdagodott, illetve ezek nagyobbik fele a még alutól indult Kína példátlanul gyorsan gazdagodik. A 21. század derekára minden puritán nép a többieknél lényegesen gazdagabb, fejlettebb lesz, az összes többi kultúrához tartozók pedig viszonylag egyre jobban lemaradnak.

A legfejlettebbek csoportjában csak a puritán, már fejlett, iskolázott népek férnek meg, de még azok is csak akkor, ha független a valutájuk.

Az euró övezet a világgazdaság történelmében páratlan. Maga a közös valuta 16 éve jelent meg azzal, hogy a latin-amerikai Argentína a dollárhoz kötötte a valutáját. Csak a pihent agyú bankárok találhatták ki, hogy a világgazdaság egyetlen szuperhatalmának a valutájához kössék egy negyed olyan fejlettség szinten lévő ország valutáját, mint Argentína. Gyorsan kiderült, hogy ez ostobaság. Miden ország gazdasági felépítményének fontos része a jegybank, és az általa bonyolított valutapolitika.

Ez ugyan nem volt teljesen új gondolat, hiszen közösnek kezelték a bankárok a világ négy legnagyobb, de még nem a fejlettek közé tartozó országát, a BRICS négyest, Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát. Ennél négy különbözőbb országot nehéz volna kitalálni.

Brazília a legnagyobb latin-amerikai ország. A felzárkózása reménytelen. Nemcsak azért, mert egyetlen másik latin amerikai ország sem lesz képes több okból felzárkózni.

Elviselhetetlenül gyorsan szaporodik a lakossága. A világtörténelem még nem ismert olyan felzárkózó országot, ahol a lakosság növekedése meghaladta volna néhány ezreléket. Kína nemzeti jövedelme ugyan már a reformja előtt is gyorsan nőtt, de az egy lakosra jutó vagyont képtelen volt ezzel arányosan növelni.

Brazília lakossága kulturálisan példátlanul vegyes.

A többség ugyan latin-amerikai, portugál kultúrájú, ami önmagában sem mutatja a felzárkózás jeleit, még ott sem, ahol alacsony a lakosság növekedése.

Az indián és az afrikai néger etnikum ma is jelentős, az átlagnál gyorsabban szaporodó, és még a latin többségtől is egyre jobban lemarad. Brazília etnikai összetétele talán a lemaradó Latin Amerikában is leginkább reménytelen.

Mellette szól a bányakincsekben lévő gazdagsága. Mivel a közelmúltban történt nyersanyag árcsökkenés visszafordulására nem lehet számítni, erről belátható időre, le kell mondani.

Reálisabb kincsnek kell tartani a termőföldekben való kimeríthetetlen gazdagságát. Kínára, mint vevőre ugyan számíthat, de nem annyira, hogy növekvő lakossága jövedelmét és vagyonát jelentősen növelni tudja.

Amíg nem találunk egyetlen latin amerikai felzárkózó országot, mert a latin-amerikai lakosságot a korrupció jellemzi, korrupt kultúrájú nép nemcsak eddig, de eztán sem fog meggazdagodni.

Brazília már jelenleg is válságban van.

Oroszország is nagyon gazdag nyersanyagokban, de azok fénykora belátható jövőben is lejárt. Rá is vonatkozik, amit Brazíliáról írtam. Kelet-európai és balkáni, ortodox keresztény nép még soha nem mutatott gazdasági csodát. A Szovjetunió nemcsak azért esett szét, mert bolsevik marxista volt, hanem politikai demokráciájával és piacos gazdaságával sem fog többre menni.

A jelenlegi olajárak mellett már egyértelmű, hogy nem fog meggazdagodni.

India mára már a világtörténelem legnépesebb, jelenleg a leggyorsabban növekvő országa, de ennek ellenére lemaradó, mert a lakosság foglalkoztatatását és vagyonigényét képtelen ennek megfelelő mértékben növelni. A fejlett Nyugat egyértelműen mögötte áll, és számos előnnyel rendelkezik, amik ellenére képtelen az egy lakosra jutó jövedelmét, vagyonát, iskolázottságát ezzel arányosan javítani.

India politikai felépítménye ugyan a fejlettségéhez képest demokratikus, de az ország heterogénsége okán nem lesz egyben tartható, és ami még nagyobb akadálya a fejődésnek, képtelen lesz a lakossága növekedését elviselhető szintre csökkenteni. Nemcsak India, de egész Dél-Ázsia etnikai tekintetben olyan heterogén, hogy sok államra való szétdarabolódása nem lesz megállítható.

A történészek nem számolnak azzal, hogy Dél-Ázsia és Afrika annyira heterogén, hogy eredményesen csak sok-sok kis államra kell szétbomlani. Ennek módjával és elkerülhetetlenségével senki sem foglalkozik.

India legnagyobb kincse, hogy a lakosságának jelentős hányada, diplomásinak többsége tud angolul. Ennek köszönhetően a világgazdaság legnagyobb szolgáltatója lesz. A világ adminisztrálása Indiába központosul.

Kína a négyesből az egyetlen ország, amelyik megállíthatatlanul fel fog zárkózni a már gazdag és fejlett puritánok közé. Annak köszönhetően, hogy piacosította a gazdaságát és megállította a túlnépesedését a világgazdaság történetének a legnagyobb csodáját mutatja. Száz év múlva a világgazdaság, a diplomások nagyobb fele kínai lesz. Nem először az osztálytársadalmak ötezer éve alatt.

A jelen század közepére a világ minden puritán kultúrájú népe meg fog gazdagodni. A társadalmak fejlettsége tovább fog differenciálódni. A lemaradók is jobban fognak élni, mint valaha, valaki elképzelte.

Arról azonban, hogyan lehet majd a világ népességének növekedését lefékezni, egyelőre senki sem gondolkozik. 

Az euró övezet szörnyszülött

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 03 29

Az euró övezet szörnyszülött

Széchenyitől sokat idéztem életem során, Kossuthtól csak egyszer, az euró övezet létrehozásakor, de ezt az óta sokszor. „A jegybank sokkal fontosabb intézmény annál, hogy bankárra lehet bízni.” Ez soha nem volt indokoltabb, mint az euró övezet létrehozásakor. Az Európai Unió szerencsétlenségére, Németország kapott az alkalmon, és lelkesen vállalta a vezető szerepet, hogy ezzel a német márka világpénz rangjára emelkedhet. Az egyértelmű volt a számára, hogy a nála gyengébb országokkal közös valutája lehetővé teszi, hogy a kemény márkáját leértékelje, ezzel külkereskedelmi fölénybe kerülhet nemcsak a közös valutát vállalókkal, hanem a világpiacon is.

Azt, hogy fejlett ipari és takarékos lakosságú Németországnak jó lesz a nála kevésbé fejlett gazdaságú, és kevésbé takarékos lakosságú országokkal, a közös valutával rendelkezni, nem volt nehéz felmérni.

Kossuth csak azt mondta, hogy nem szabad a jegybankot bankárra bízni, az eszébe sem jutott, hogy a pénzteremtést más országra, szervezetre lehet bízni.

Az euró övezet jelenlegi tagjai között csak a puritánok közel egyformán fejlettek és takarékosak. Az eleve könnyelműség volt, amikor Franciaország vállalta az euró övezetben a papíron egyformának tűnő főszerepet Németország mellett. Az ugyanis eleve halott ötlet volt, amikor Franciaország vállalta a Németországgal megosztott főszerepet. Elég lett volna előzőleg megnézni, hogy amióta az országok jegybankjai a pénzteremtő, mekkora volt a pénzromlás a puritán és a latin országok között. Franciaország ugyan a négy mediterrán rokonánál kevésbé élt a pénzrontással, de sokkal könnyebben, mint a germánok és a skandinávok.

Először azt kellett volna megnézni, hogy melyik európai kultúra milyen fejlett és milyen takarékos. Azonnal kiderültek volna a kultúrából fakadó különbségek. A németekhez viszonyítva a franciák latinok.

A 80-as évek közepén megnéztem a különböző országokra jellemző adómorált. Kiderült, hogy egy Oszló – Athén vonalú koordináta rendszerben csökken az adómorál, nő a korrupció és az infláció. Ezt hetven éve vallom sok más tekintetben, hogy a nyugat-európai népek társadalmi értéke a Golf áram hatásával arányos. Ez igaz a pénzzel való bánásra is. A németek az első világháború után megdöntöttek minden pénzromlási rekordot, aminek hatására az inflációval szemben még a földrajzi helyzetüknél is óvatosabbak.

Ennek tükrében nézzük meg az euró övezet jelenlegi tagságát.

Az első hiba az volt, hogy Nagy Britanniát eleve kihagyták, holott Európában csak nekik volt a világpénzzel bánásban gyakorlatuk. De mind Németország, mind Franciaország éppen Nagy Britanniával szemben akart világpénzt teremteni. Azt pedig sem a németek, sem a franciák nem voltak képesek megérten, hogy közös világpénzt legfeljebb a fejlett puritán európai nemzetek, Nagy Britannia, a germánok, és a skandinávok képesek együtt működtetni. A latin népek, különösen a négy mediterrán részvétele eleve lehetetlenné teszi, hogy a közös valutájuk világpénz lehessen. A németek által teremtett közös valuta kártékony lenne a Visegrádi Négyek és a három balti ország számára. Szlovákia és a baltiak mégis bevezették az eurót.

Európa öt legfejlettebb, puritán európai országából csak Finnország lépett be az unióba. A legfejlettebb három puritán ország a közös valutából eleve kimaradt. Az első, Norvégia, és a valutájára a legjobban vigyázó, Svájc, még az EU tagja sem lett. Dánia és Svédország pedig csak az eurót nem vezette be.

Az euró övezet kártékonyságát jól mutatja, ha megnézzük, mely tagországok számára bizonyult az euró puhábbnak, és melyikeknek elviselhetetlenül keménynek.

Németország számára a közös euró mintegy harmadával leértékelt valuta lett a márkához képest. Ennek lett köszönhető, hogy a német külkereskedelem aktívuma a legnagyobb a világon. Ebben ugyan az euró leértékeltségén kívül szerepet játszik, a német külkereskedelem jól megválasztott profilja is. Elsősorban igénye, többnyire egyedi termékeket exportál. Még gépkocsiból, repülőből, vasúti szerelvényekből a legjobbakat.

Az euró övezet mérlegét az mutatja a legjobban, hogy a fejlett tagok viszonylag jól jöttek ki a kalandból, az oda nem valók, pedig reménytelenül eladósodtak. A négy mediterrán állam még évtizedek múlva is nyögni fogja a külföldi adósságát. Ennek a soha be nem hajtható adóságnak nagy többségét pedig majd a német pénzalapoknak kell egyszer leírni.

Azt, hogy a viszonylag keményvaluta akkor is eladósít, ha nem közös, jó példája Magyarország, ahol évekig viszonylag kemény volt a forintunk az euróhoz képest. Ennek szükségszerű következménye lett a gyors eladósodásunk. Ahogy az euró forintos árát emelni kezdtük, megállt, majd megindult az adósságunk csökkenése. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy harmadával dráguljon az euró. A klasszikus közgazdaságtan szavaival élve rontani kellett a forintot. A rontás alatt azt értve, hogy hagyni kellett a forint keménységének olyan csökkenését, ami mellett az eladósodásunk nemcsak megáll, de csökkenhet is. Vagyis a forint romlásáról beszél a szakma, holott a forint közeledett az optimális árához, ami lehetővé teszi a külkereskedelmi és az idegenforgalmi aktívumot. Nem bölcs, ha a tudomány nem az optimum felé közeledéssel méri a javulást.

Ennél csak az a nagyobb hiba, ha egy olyan közösség jön létre, ami korlátozza, majd elveszi a tagállamok jogát, hogy a valutájuk árfolyamát az érdekükhöz igazítsák.

Azt nem tudom bizonyítni, hogy a közös valuta kitalálói eleve tisztában voltak azzal, milyenek lesznek a következmények. Azt azonban állítani lehet, hogy amikor látták a számukra, elsősorban Németország számára jelentkező egyoldalú előnyöket, hagyták, hogy a károsultak válságba kerüljenek

A második reformkor

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 03 20

A második reformkor

Az első világháború előtt voltunk legközelebb a nyugat-európai társadalmakhoz. Ezt ugyan a romantikus történelemfelfogásunk a boldog békeidőnek tekinti, de nem hajlandó tudomásul venni, hogy a sikert elsősorban a magyar zsidóság polgárosodásnak köszönhetjük.

A feudális társadalommá alakulásukat követő ezer év megértéséhez a legtöbbet a második világháború után a fiatalt marxista történészek azzal adtak, hogy megmutatták, miért jártunk mi, és a legyelek ezer évig lényegesen más történelmi utat, mint a nyugat-európai társadalmak. Elsősorban azért, mert tízszer annyi nemesünk, és tized annyi polgárunk volt. Ezt ugyan első királyunk felismerte, de ő még nem annyira a városi polgárokat hiányolta, hanem sokkal inkább a földesurak nehéz lovagságát. Az utódok azonban már elsősorban városlakó polgárokat hiányolták. Ezek elsősorban germán polgárok voltak, akik az önkormányzataik megtartásához ragaszkodtak. Ez biztosította, hogy sok évszázaddal a betelepülésük után is idegen etnikumok maradtak. A második világháború után pedig, mint germánok lettek visszatelepítve, illetve hazateleültek.

A magyarországi germánok a kiegyezés előtt élvezhették, hogy olyan országban lehetnek polgárok, ahol az államalkotó etnikumnak nincs polgársága. A szászok és a svábok lényegesen jobban élhettek Magyarországon, mint az államalkotó magyar etnikum. Ez akkor olvadt el gyorsan, amikor a magyarországi zsidóság polgárosodása elkezdődött. A vasúthálózat kiépülése után egy generáció alatt mintegy tízszeresére nőtt iparosodás és kereskedelem az izolált szászokat alig érintette, ugyanakkor az ország lakosságának mintegy 6 százalékát kitevő zsidóság ennek minden előnyét zavartalanul learathatta.

A politikai hatalmat korlátlanul birtokló arisztokrácia és az úri középosztály élvezte a politikai hatalmát, és úgy érezte, hogy a gettókból kiszabadult zsidóság előttük kaparította el a mesés meggazdagodás lehetőségét. Azt sem a magyar arisztokrácia, sem a magyar úri középosztály nem értette meg, hogy alkalmatlan volt mind az ipar, mind a kereskedelem felvirágoztatására.

A lakosság mintegy 6 százalékát jelentő zsidóság azonban felvirágoztatta nemcsak a társdalom politikai elitjét, de még a kisárutermelő parasztság felső harmadát is.

A magyar arisztokrácia gyorsan gazdagodott annak köszönhetően, hogy a Tisza ártereinek megmentése után több gabona termett, és számos mezőgazdasági termék elérhette a nyugat-európai piacokat. A földesurak azonban fel sem mérték, hogy mennyivel gazdagabbá tette őket a nyugat-európai piacok elérhetősége.

Az úri középosztály pedig azzal nyert, hogy a gyorsan gazdagodó állam egyre nagyobb és jobban megfizetett adminisztrációt igényelt. A mindig szegény nemesség többsége átalakult jól megfizetett állami adminisztrátorrá vált. Szinte adatok sem találhatók arra, hogy a szegény nemesség hogyan alakult át a hadsereg tisztikarát, az állam közigazgatását kiszolgáló tisztviselővé.

A két világháború közti fél-feudális rendszer viszonylag sikeres működését nem lehet megérteni a nélkül, hogy figyelembe vegyük a szegény nemesség átalakulását jól megfizetett állami tisztviselőkké.

Azt sem rögzítik a történészek, hogyan lett a vérségi alapú, nemesi oklevelű szegény osztályból jól megfizetett állami alkalmazott. Ezt az átalakulást jól jellemzi a tény, hogy az úri középosztályba kerüléshez nem oklevélre, hanem érettségire volt szükség.

Ez egyértelmű volt a katonai szolgálatnál. Aki leérettségizett, az karpaszományos, azaz tartalékos tisztségre jogosult lett. Érettségi nélkül azonban a nemes sem élvezhette ezt a megkülönbözetett státuszt. Azt csak évtizedek múlva tudtam meg, hogy Trianon előtt általános volt, hogy az érettségi után a fiatalok lovaglóbotot, vagy sétapálcát kaptak, mert bottal korábban csak a nemesek és a rokkant öregek járhattak. Az érettségi azonban bothasználatot is jelentett. A falusi öregeknek a bírók adhattak engedélyt a bottal járáshoz. Ezt is tanítani kellene, hogy jobban megértsük, hogyan örökölte a nemesség szerepét az úri középosztály.

A 20, század küszöbét tehát annak kell tekinteni, amikor először volt a magyar társadalomnak magyarul beszélő aktív polgársága. Ezért nem volt meglepetés, hogy a háborúvesztés egy polgári forradalommal járt. A polgári forradalomnak azonban el kellett bukni, mert a nemzeti államok kialakulása fel sem vetődött még a magyar polgárok részéről sem. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a magyar zsidó polgárokat a közvélemény sem tekintette magyaroknak. A másodlagos ok pedig az volt, hogy a győztes hatalmak részéről a történelmi Magyarország fenntartása fel sem merült. Ebben a helyzetben egyetlen racionális megoldás az lett volna, ha a magyar kormány Trianon előtt kimondja a népszavazással történő elszakadás jogát. Ez azonban a magyarság egésze számára elfogadhatatlan volt.

Ez a tény ma is olyan egyértelmű volt, hogy érhetetlen a fel sem merülése. A béketárgyaláson ugyan a magyar fél rendszeresen felvetette, hogy magyar többségű területek is az utódállamokhoz kerülnek, de egy ilyen népszavazásos megoldás fel sem merülhetett.

Ennek nyomát sem lehetett megtalálni, a Szegeden összegyűlt urak gyülekezetében.

De nemcsak akkor és Szegeden, de jelenleg is a második legerősebb párt, a Jobbik a 63 megyés Magyarországban gondolkodik. A kétharmados, a választási körzetek 90 százalékát megnyert kormánykoalíció sem veszi tudomásul, hogy a határokon túli magyarságnak is az országunkban volna a helye. Ezt ugyan szomorúan veszik tudomásul, hogy fogy az ország lakossága, de arról hallani sem akarnak, hogy befogadjuk a határokon túl, nálunk is sokkal szegényebben élő honfitársunknak itt volna a helye. Ezt azonban a kormány sem képes vállalni, mert a magyar közvélemény többsége hazaárulásnak, Trianon elfogadásának tekintené.

Az első világháború előtt Magyarország viszonylag gyorsan fejlődő ország volt, ezen belül Nagy Budapest gazdasági és kulturális tekintetben Nyugat-Európa színvonalán volt. Mégsem merült fel annak gondolata, hogy mit kellene tenni az ország fenntarthatósága érdekében. Nyomát sem találtam annak, hogy a nemzetiségi kérdést kellene elsősorban megoldani. Pedig az fel sem merülhetett, hogy a történelmi Magyarország fennmaradhat a kisebbségek autonómiája nélkül. Ez volt az egyetlen járható út, mégsem vetette fel senki. Az ugyan érthető, hogy a horvátok, a szlovákok, a szerbek és a románok elszakadni akartak, hiszen a magyar állam részéről az ilyen gondolat is elképzelhetetlen volt.

Széchenyi István óta sem javult a helyzet, a liberális Budapesten sem merült fel Magyarország legnagyobb társadalmi problémája, az etnikumok, kultúrák, vallások között ezer éve meg lévő különbségek tudomásul sem vétele. A 20. század elején minden valószínűség szerint a Galilei-kör volt az egyik leginkább haladók társasága. Ott is tabutéma volt ezeknek a különbségeknek az egységes társadalmi felépítményre történő kényszerítése. Én, az ötvenes évek óta abban az értelemben marxista vagyon, hogy azonos felépítményt csak azonos kultúrára, azonos politikai és vallási közösségre, és azonos fejlettségű közösségre lehet rakni. Ennek alapján ismertem fel, hogy a Kárpát Medence egészét eredményesen csak olyan országra lehet bízni, ami az itt élő népek sokféleségéhez képes igazodni. Ezért eleve csak olyan ország lehet e térség egészének a birtokosa, amelyik ehhez a követelményhez sikeresen igazodik.

Ezért volt sokáig mintaképem Svájc, ahol többnyelvű és többvallású népek élnek nemcsak békességben, és sikeresen. Olaszországi tartózkodásom azonban arról győzött meg, hogy még a közös nyelv és vallás sem elég, mert az elsődleges a közös viselkedési magatartás. Ezért fogadtam lelkesedéssel Max Weber felismerését: A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire hatékony felépítményt csak a protestáns erkölcsű népek építhetnek. Arra hamar rájöttem, hogy Weber hibásan fogalmazott, amikor puritán erkölcs helyett protestáns erkölcsöt követelt meg.

A tények ugyanis azt bizonyították, hogy nem a protestáns vallások formálták puritánokká, hanem az eleve puritán erkölcsű népek többsége tért át a nem puritán kereszténységről, egy puritánabb kereszténységre. Az pedig csak a 20. század második felében derült ki, hogy a távol-keleti népek a protestánsoknál is puritánabbak.

A 20. század első felében aztán másik három tanítómestereim, Ady Endre, Móricz Zsigmond és Németh László lépett Széchenyi mellé a legnagyobb magyarok közé.

Ezek már nem elégedettek meg az arisztokraták, a főpapok és a tudósok kiművelésével, hanem széles, a társadalom minden rétegéből szelektált értelmiséget akartak.

Ady Endre állt a legközelebb hozzám, mert magamat liberális magyarnak tartom. Ebben pedig nála nagyobb nem volt, és az óta sem lett. Diákkoromban értetlenül állam az elől, hogy a Horthy antiszemita és revizionista országában, hogyan lehetett az én Adym érettségi tétel. Ady ugyanis az ellenpólusa volt annak, ami a Horthy rendszer volt. Ahogyan azt sem értettem, hogy Ady zsenialitásának első felismerője, az általam is tisztelt Filep Lajos idősebb korában konzervatív, megkeseredett református pap lett egy kis baranyai faluban, Zengővárkonyban.

Nemcsak több tucat Ady verset tudtam középiskolás koromban, de a Kádár rendszerben megjelent prózai írásait nemcsak elolvastam, de két sikeres könyvben méltathattam. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa Ady prózáját is, mert ezzel kulcsot kap a nehezen érthető lírájához is.

Móricz Zsigmondot az Erdély aranykorát dicsőítő regénye alapján tartottam a legnagyobbak egyikének. Újságát, a Kelet Népét is nagyon szerettem, de a legjobban azért tartom nagynak, mert a jelmondatát, életem iránytűjének választottam. Ne politizálj, építkezz! Erdély megkülönböztetett szeretetéből ugyan kijózanodtam. Megtanultam, hogy a székelyek, a szászok és svábok, valamint a románok eleve alkalmatlanok arra, hogy közös országuk Svájc lehessen. Svájc azért sikeres ország, mert ugyan három hivatalos nyelven beszélnek, két kereszténységen osztozkodnak, de ezek ellenére egyformán nemcsak svájciak, de minden alpi néppel azonos módon viselkednek.

Sokszor mondom, hogyha éjszaka helikopterrel tennének le, kivilágosodva tudnám, hogy az Alpokban vagyok. Öt nyelven beszélnek, két kereszténységen osztoznak, de egyformán élnek. Muskátlisak az ablakot, tiszta az udvar, a téli tüzelő példás rendben van rakva, a legmeredekebb lejtőt is szépen lekaszálják, az egyházi ünnepeket egyformán megtartják.

Németh Lászlónak köszönhetem, hogy polihisztor lettem. Az ő Minőség forradalma című esszégyűjteménye lenyűgözött. Ismereteim szerint ő ismerte fel először, hogy a fejlett társadalmak nem a tömegek érdekéhez igazodnak, hanem annak az értelmiség lesz az arisztokráciája. A tudományos és technikai forradalom világában ezt ő fogalmazta meg először.

Szerencsés voltam abban, hogy a minőséget nála szélesebb körben értelmeztem. A nagy igazságokat a praktikus dolgokban kerestem. Ez nálam talán a leginkább egyértelműen a kerékpárhoz jutásomkor jelentkezett nálam. Megszédített a gondolat, hogy a kerékpárnak köszönhetően egy nagyságrenddel könnyebben győztem le a távolságot. A néhány kilométerről hatvan kilométerre nőtt az eljuthatóságom. A város lakójából a megyénk lakója lehettem. Ennek alapján értetem meg a lovagkort, a patkónak köszönhetően. Nyugat-Európa azért is lehetett a többi kultúránál rugalmasabb, mert a szarvasmarhánál, a bivalynál sokkal gyorsabban és sokkal nagyobb távolságot tudtak a patkolt lovakkal legyőzni.

Ezért értékeltem forradalmi változásnak a tényt, hogy Kína a 90-es évek óta évente 150 millió olcsó kerékpárt ad el

Afrikában. Ott még nem a motorkerékpár, vagy az autó jelent forradalmi változást, hanem a kerékpár, majd utána a moped, jelenleg pedig a mobil telefon, és a napelem.

Ők, hárman már a széles, a táradalom minden rétegéből szelektált értelmiség hatalmáról álmodoztak. A vasúthálózat kiépítése ugyanis először tette a Kárpát Medencét egyetlen nép állama számára reális gazdasági élettérré. A magyar nemzeti érzelem ugyan a múltban is ideális élettérnek tekintette a Kárpát Medencét, pedig nem volt az, a hegyekről az Alföldre folyók patakok csak lefelé jelentettek használható utat, de felfelé járhatatlanok voltak. A Kárpát Medence gazdasági élettérré csak a vasúthálózat kiépítésével vált. Ennek hálózatát Baross Gábor zseniálisan úgy alakította ki, hogy minden irányból vonalak vezettek a fővárosba, és ezeket két körgyűrű kötötte össze. Ennek volt köszönhető, hogy végre politikai, gazdasági, kulturális főváros lehetett Budapest. Előtte ugyanis nem volt az országunknak rangos fővárosa. Budapest rövid félszázad alatt Európa egyik leggyorsabban fejlődő rangos fővárosa lett.

Budapest sikere nemcsak a vasúthálózat hatásának volt köszönhető, hanem még inkább annak, hogy a magyar zsidóság viharos polgárosodott. A korábban gettókban élő zsidóság két generáció alatt példátlanul gyorsan meggazdagodott és polgárrá vált, élt azzal a lehetőséggel, hogy a vasút megtízszerezte a piacok gyors és olcsó elérését jelentő távolságot. Ennek köszönhetően a 19. század második felében az ország bel- és külkereskedelme megtöbbszöröződött. Ezzel a lehetőséggel szinte csak a zsidók éltek. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály rangon alulinak tartotta az ipart és a kereskedelmet.

Azt a tényt, hogy Európa keleti felében Magyarország volt a kereskedelem fellendülése a zsidóság számára a legjobb lehetőség, jelezte, hogy a szomszédságunkban élő zsidók jelentős száma is hozzánk vándorolt. A 19. század végén az ország zsidósága elérte a 6 százalékot. Ennyi, és ilyen dinamikus polgárságra más külső vagy belső forrásból nem számíthattunk.

Gyakran idézem, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban eleve 6 százalék volt a városi polgárság, a magyar társadalomban azonban a vasút előtt az 1 százalékot sem érte el. Ezt megelőzően ugyanis a zsidóknak is csak kis hányada volt városi polgár, távolsági kereskedő vagy tőkés iparos. A vasút előtt a gettókban élő zsidóság szamárral járva csak a falvak elemi, a helyi háziiparával ki nem elégíthető igényét elégítette ki.

Becslésem szerint, egyetlen generáció alatt a falvak eladható árutermelése és a gyáripar által termelt áruk falusi piaca megtízszereződött. Ezt a példátlan vidéki keresletigényt a Kárpát Medencében kizárólag a zsidóság elégítette ki. Ebből fakadt a magyar zsidóság példátlan meggazdagodása. Ezt az arisztokraták és az úri középosztály olyan meggazdagodási lehetőségnek tekintette, amit ők is elérhettek volna, ha nem halássza el előlük a zsidóság. Annyi önismerete az uralkodó osztálynak sem volt, hogy ők a magyar zsidók által elvégzett munkára eleve alkalmatlanok voltak.

Ady ugyan még Trianon előtt meghalt, de fel sem merült nála, hogy a kisebb, de döntően magyar lakosságú állam lényegesen jobb életteret jelenthetne a magyarság többsége számára. Ezzel szemben Ady ugyan megérezte, hogy a történelmi Magyarország működésképtelen, de ennek az okát mégsem abban látta, hogy nem lehetünk képesek az ország lakosságának nem magyar felét kezelni.

Ez nemcsak Adynál, de a Trianont megélt Móricnál és Némethnél sem merült fel. Ők sem látták meg, hogy a megmaradt magyar nemzeti állam önmagában többre megy, mint a Kárpát Medence egésze felett uralkodva mehetett. Ugyan nem álltak be a teljes revíziót mindenek elé helyező hivatalos politika mögé, de említést sem tettek arról, hogy a kisebb, de nagy többségben magyar lakosságú országban jobban élhetünk, mind az egész Kárpát Medence lakossága felett uralkodva.

Ezt akkor sem vették tudomásul, amikor már a második világháború alatt szétváltak a csehek és a szlovákok. Aztán a szovjet megszállás után ez megismétlődött. Pedig nincs a közös államban élésre egyetlen alkalmasabb példa, mint e két közép-európai, nyugati keresztény szláv nép.

A Szovjetunió szétesése viszont érthető volt annak ellenére, hogy ott a lakosság politikai terror alatt élt, de a sok etnikumuk viszonylag önálló lehetett.

Jugoszlávia szétesése volt számunkra az igazi kijózanító példa. Ez etnikai, a nyelvi és az vallási tarkaságuk ellenére példát mutattak arra, hogy együtt élhetnek. Ennek ellenére az ott élő népek példátlan kegyetlenséggel ölték egymást, amikor lehetőséget láttak a nemzeti önállóságra.

Nekünk, magyaroknak azonban ez sem volt elég arra, hogy belássuk, mi a történelmi országunk szétdarabolását viszonylag békésen átélhettük. Ennek ellenére máig nem találtam egyetértő társat abban, hogy nekünk nem Trianon revíziójával, hanem a magunk államával kellene foglalkoznunk.

A reformáció 500 éves

Kopátsy Sándor                  PV                  2017 02 04

A reformáció 500 éves

Ötszáz éve van puritán kereszténysége Európa puritán népeinek. Ez nem véletlenül esik egybe az óceánok meghódításával. Eddig hajózás nagy többsége a Földközi Tengerre koncentrálódott. Még Afrika megkerülése is elsősorban a spanyolok és portugálok érdeme. De Amerika felfedezése után, az Atlanti Óceán északi medencéjébe tevődik át a hajózás súlypontja. Ezzel az európai népek állnak a társadalmi fejlődés élére, mindenekelőtt a britek és a németalföldiek. Nagykorúak lettek Európa puritán népei, a britek, a germánok és a skandinávok. Ezek erkölcsének már idegen lett a mediterrán kultúra kereszténysége, puritánabb kereszténységre volt igényük.

A római katolikus pápaság érteteül állt ezzel a modernebb, kevesebb pogány elemet akaró kereszténységgel szemben. A vita eleve túlságosan a keresztény klérus tagjai között dogmákról folyt. Sokkal inkább a római katolikus egyházi gyakorlatot, mint a kereszténység krisztusi tartamát érintette. Nem véletlenül a reformáció zászlója, emblémája a nemzeti nyelvekre lefordított biblia volt.

A történész számára a reformáció a puritán népekre szabott kereszténység megjelenése volt.

Szent Pál a krisztusi tanítást, ami szerintem eleve puritán volt, a pogányság minden formáját keményen megtagadó volt, annak érdekében, hogy ez az egyistenhit elfogadhatóbb legyen a mediterrán népek számára, engedményeket tett a több istenhívők felé. Nem véletlen, hogy a reformációnak semmi gondja nem volt sem a zsidó bibliával, sem Krisztus tanításával, sőt ahhoz tért következetesen vissza.

A puritán népek számára sok volt a túlvilági szereplők száma, a római katolikus egyház fényűzése, felhalmozása, a templomok pompája, a szentek túlvilági szerepe és evilági tisztelete, nem is beszélve az ereklyék túlértékeléséről. Katolikus létemre hiszem, hogy Krisztus inkább protestáns lett volna a reformáció oldalára állva.

A mondandóm lényege, hogy a protestáns vallások jobban megfeleltek a krisztusi tanításnak, annak ellenére, hogy ő a nem puritán zsidók vallásának a megreformálója volt.

Társadalomtudósként tehát nem a teológusok vitáját akarom fordítani, csak azt bizonyítani, hogy a protestánsok kereszténysége puritánabb, mint a latin keresztények katolicizmusa. Ebbe az írásba is azért fogtam, mert elém került egy statisztika arról, melyik országban, mekkora a korrupció. Kiderül ebből, hogy a katolikusok és a protestánsok teológiája között nincs akkora különbség, mint a híveik korruptságában.

Jelenleg hazánkban is azon folyik a vita, hogyan értelmezi a két keresztény egyház a misét. Sokkal inkább azon kellene vitatkozni, hogy melyik egyház hívei viselkednek inkább keresztényi módon. Ezen azonban nem lehet vitatkozni. Minden protestáns vallású országban 60-90 százalék felett van a gazdasági erkölcs minősítése. Ezzel szemben a latin, azaz a katolikus népek minősítése 40-50 százalék között mozog. A mohamedán országok minősítése viszont 10-20 százalékos.

A mohamedán országok korrupciója sem Mohamed tanításán, nem a vallásdogmáin, hanem a népek kultúrája miatt olyan erős. A mohamedán vallás dogmáiban ugyanis kevesebb a pogány elem, mint a latin népek kereszténységében. Ezért mindig hevesen tiltakoztam az ellen, ha a mohamedánokat pogány vallásúaknak minősítették. A vallásukban és a vallási szertarásaikban kevesebb pogány elem, és nagyobb vallási türelem volt, mint a magyar kereszténységben.

Ezért a bolsevik uralom alatt is sokszor mondtam, ha Krisztus és Marx feltámadna, kevesebb vitája lett volna a baloldallal, mint a katolikus egyház hangadóival, például szentnek szánt Mindszenty bíborossal.

A nők felértékelődnek

Kopátsy Sándor                  ES                  2017 02 05

A nők felértékelődnek

A nők egyenjogúságának első feltétele csak korunkban válik megvalósíthatóvá. Fajunkban egészen a jelenkorig több okból a nemek egyenjogúsága nem volt megvalósítható.

Biológiai elődeink esetében ennek elsődleges feltétele az volt, hogy a hímjeinek csak akkor volt szexuális vágyuk, ha érezték a nőstények megtermékenyülésének lehetőségét. Ez évente egyszer néhány hétig volt. A szelekció azt biztosította, hogy a születések lehetőleg a felnevelésre legalkalmasabb évszak viszonylag egy időben történjenek. Ezért a szexuális ösztön csak rövid időre zavarta meg a fajok számár a nemi ösztönhöz való alkalmazkodással a kialakult életritmust. Az ember az egyetlen nagytestű emlős, amiben a hímek nemi ösztöne szinte folyamatos.

Ugyanakkor a nők az év folyamán szinte havonta több napig termékenyek, amit a férfiak nem vesznek tudomásul, tehát a két nem közötti szexuális ösztön szinte folyamatosan működik. A megtermékenyülés lehetőségét egyik nemünk sem érzi. A folyamatos szexuális életből fakadóan a megtermékenyülés lehetősége mindig fennáll, de mindig bizonytalan. Ebből fakadóan akkora a szaporaságunk, ami a 25 év körüli várható életkor környékén biztosítja a létszámuk újratermelését. Mivel a gyűjtögetés mellett a várható életkor a 25 év körül ingadozott a fajunk a gyűjtögető életmódban alig szaporodott. Mivel a gyűjtögethető táplálék mennyiségére az embernek nem volt befolyása, az évenként jelentősen ingadozott, jellemzők voltak az éhhalálozások, és az ilyenkor jellemző kirajzások.

A táplálékhiány okán törtnő kirajzások az ember esetében azonban egészen más módon történtek, mint a biológiai elődeink esetében.

Azt Darwin már felfedte, hogy az újfajok, ha lényegesen más életkörülmények közé kerültek, nagyon lassan a mutációjuknak és a szelekciójuknak köszönhetően új fajokká változtak át. Azt azonban Darwin sem ismerte fel, hogy az ember esetében az új környezethez történő igazodás nem a mutáció és a szelekció útján, új fajjá alakulva történt, mert az ember fejlett agyának és ügyes kezeinek köszönhetően, nem változott új fajjá, hanem a nélkül a viselkedésével alkalmazkodott a környezetéhez. Az ember lett és maradt az első faj, amelyik a nagyon különböző természeti környezetekben nagyon eltérő módon rendezkedett be, nagyon eltérő életmódot alakított ki, a nélkül, hogy biológiai értelemben új fajjá változott volna.

Ezzel az ember lett az egyetlen olyan új faj, ami nagyon eltérő életmódjai ellenére egyetlen faj maradt. Az elmúlt száz évben megjelent fajelméletek arra épültek, hogy a különböző természeti és kulturális körülmények között eltérő fajjá változott volna az ember. Ebből következően lettek különböző szintre jutott fajok. A fajunkon belüli kulturális különbségeket eltérő fajoknak minősítették.

A fajunk életének 95 százalékát gyűjtögető életmódban élte.

Ebben az életmódban csak nagyon lassú és csak extenzív módon, új életterekben történő lassú szaporodásunk történt, mert életereink eltartó képességét alig tudtuk növelni.

A gyűjtögetéssel töltött közel 150 ezer évben is volt csak az emberre jellemző fejlődés, de nagyon lassú. Ezzel a fejlődéssel alig foglalkoznak a társadalomtudományok, mert fogódzkodókat is alig találtak. Ezért fajunk történelmében a gyűjtögetésről a termelésre történő áttérést tekinti választóvonalnak. Az ugyan igaz, hogy az életmódunkban a nagy minőségi változást az önözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja hozta. A gyűjtögető életmód minőségi megváltozását a termelésre történő áttérés jelentette.

A modern tudományok azonban sorra vetik fel az előzményeket.

A kutya és a rénszarvas domesztikációja.

A felmelegedés előtt jó tízezer évvel már megjelent a kutya és a rénszarvas domesztikációja, a termelés felé tett első jelentős lépés. A biológusok egyértelműen megállapították, hogy a kutya és a rénszarvas az emberre támaszkodó állatok voltak. Éppen az ember által lakott legmostohább éghajlati feltételek mellett jelent meg először, és a klímaváltozástól függetlenül a termelésre történő megélés felé tett első lépés.

Az, hogy az ember számára a rénszarvasokkal és a kutyákkal való együttélés először úgy biztosította a megélését, hogy nem kellett gyűjtögetni, ugyanakkor a rénszarvasok és a kutyák is jobban és többen élhettek, mert évezhették az emberrel való együttélést. Ez az együttélés is egy más domesztikáció volt, mint jóval később az összes háziállaté. A domesztikáció jelentése az ember lakhelyéhez való ragaszkodást. Ez esetben mind az ember, mind a kutya a rénszarvasok életteréhez kötődtek. Nem volt lakhelyük, hanem a rénszarvasokkal együtt vándoroltak, nem azok kötődtek az ember lakhelyéhez, hanem az ember lakott ott, ahol a rénszarvasok megpihentek, éjszakáztak. Ugyanezt tették a kutyák is.

Ez egészen más életmód volt, mint a sokkal később megjelenő pásztorkodás. Ebben a nyáj élte az évmilliók alatt kialakult vándorlását a számukra életet jelentő takarmányt adó helyekre. Az útjukat ösztönösen járták, az emberek és a kutyák csak követték őket. A pásztorkodásban azonban az ember volt a döntéshozó, oda vitte a nyáját, ahol takarmányt és vizet tudott, vagy remélt. Az előbbiben az ember kötötte a sorsát a nyáj ösztönéhez, az utóbbiban a nyáj az ember eszére, gondoskodására bízta magát.

A kapás növénytermelés megjelenése.

A jelenkori biológiának köszönhetjük, hogy megállapíthatóvá vált az első kultúrnövények megjelenésének az ideje. Kiderült, hogy a burgonya, a kukorica, a köles, a rizs, a búza és az árpa sok ezer évvel a felmelegedés, illetve a szántóföldi termelése előtt, háztáji, kapásan termelt kultúrnövény volt. A növénynemesítőknek sem tűnt fel a tény, hogy ezek a kultúrnövények milyen hirtelen jelentek meg. A modern genetika sem képes a vadon termő növényeket gyorsan kultúrnövényekké szelektálni. Ma is Irakban megtalálható a nedves, mocsarak réteken termő vad őse a búzának. Szerencsém volt, hogy megmutathatták. Rövidebb szárú, kisebb kalászú fő volt, aminek magjait ki sem lehet verni a kalászaiból. Ma sem volna könnyű feladat ebből a növényből az emberi faj élete szempontjából legfontosabb gabonát kiszelektálni.

Erről kellett valami több évezres szelekciót kitalálni. A teóriám: Mezopotámiába élő emberek a gyűjtögetés mellett vadászatból is éltek. A kor fegyvereivel csak közelről, kőhegyes dárdával, nyíllal, hurokkal, veremmel, vagyis a vad odacsábítása után volt elejthető. Ezt csak a források, illetve a takarmány felkínálásával lehetett elérni. Erre a célra jó tápláléknak bizonyult a magvas kalászokat tartalmazó vadbúza szalmája. Az alkalmas leshelyekre évezredeken keresztül hordták a vadbúza szalmáját, amiből kieshetett a kivételesen lazán kötődő szemek egy ezreléke. Ezek a szemek már csak a madaraknak adtak táplálékot, aminek kis hányada mégis ott maradt és a következő évben kikelt. Ez a nem tudatos és nagyon esetleges szelekció végül oda vezetett, hogy a növény magjait ki lehetett verni, csépelni, megtörni ételt készíteni. Ezért évezredeken keresztül a búzát a lakhely közelében kiegészítő táplálékként kapásan termelték. Tehát a vadnövények néhánya már évezredek óta kapásan termelt haszonnövény volt.

Ezt a szelekciós folyamatot bizonyítja a burgonya és a kukorica sok száz párhuzamosan megjelenő fajtája. Tehát sok párhuzamos spontán nemesítés történt.

Az is elgondolkodtató, hogy a burgonya és a kukorica volt a két legkorábban megjelenő kapásnövény, ami az európai telepesek megjelenéséig csak háztáji kapásnövény maradt. Ugyanakkor a rizs, a köles, a búza és az árpa a felmelegedés során gyorsan és általánosan szántóföldön, önözésessel termelt gabonákká váltak. Ez is megmagyarázható. A szántóföldi öntözéses gabonatermelésnek ugyanis három előfeltétele van.

Egyrészt legyen már önözéses növénytermelésre alkalmas kultúrnövény és legyen a szántóföldi gabonatermeshez elengedhetetlen igavonó háziállat. Ilyen Amerikában nem volt.

Másrészt legyen olyan folyam, aminek síksága gravitációs módon öntözető volt a két kultúrnövényük szomszédságában. Amerikában a kontinens csendes óceáni oldalán voltak a folyamvölgyek, az atlanti óceáni oldalán pedig a síkságok.

Harmadrészt legyen igavonásra alkalmas háziállat. Ilyen sem volt Amerikában.

Ezt mindennél jobban bizonyítja az a tény, hogy az egyenlítő közelébe, és a tengerek mélyében, ahol nem voltak környezetváltozások, áll nemcsak az emberi faj, de a fajok fejlődésének az órája.

Tehát az öntözéses szántóföldi gabonatermeléshez szükséges három előfeltétel közül kettő hiányzott Amerikában. Tegyük hozzá, hogy Ausztráliában mindhárom feltétel hiányzott, ott a felfedezők több tízezer évvel korábbi múltjukat találták. Ott még kapás kultúrájú növényt sem találtak. Ausztráliában, mivel fajunk életében nem volt jelentős éghajlati változás, az odakerült ember nem változott, illetve oda változást csak a települt fejlett ember vitt.

Az öntözéses szántóföldi gabonatermelésnek a feltételit nem az ember, hanem az attól teljesen független csillagászati változás teremtette meg. Ha nem történik felmelegedés, még ma is gyűjtögetnénk.

A történelemtudomány máig nem ismerte fel annak szerepét, hogy a szántóföldi gabonatermelés alapvetően megváltoztatta a fajunk spontán szaporaságát. Azzal, hogy a természet ajándékaiból élő embernél lényegesen tovább él a munkájával teremti meg magának az életfeltételeit, lényegesen tovább él. A tovább élő faj ezzel lényegesen szaporább lett. Ami az elmúlt hatezer évben velünk történt, az elsődleges oka, hogy szaporábbak lettünk. Ebből fakadt, hogy a nők társadalmi szerepe leértékelődött. Többet szültek, neveltek fel, mint amennyit képes volt eltartani a társadalom. Márpedig a túlnépesedő társadalom csak akkor maradhat működőképes, ha növeli a halálozást és üldözi a tudásvágyat.

A túlnépesedő társadalom felszámolhatósága.

A halálozást nem fokozza az olyan társadalmi alépítmény, ami biztosítja a gyermekvállalás spontán korlátozhatóságát, és hiány jelentkezik a minőségi munkaerőben.

Ennek az elsődleges technikai feltétele a fogamzásmentes szexuális élet, és a minőségi munkaerőt igénylő technikai színvonal. Mindkettő megvalósult a jelenkor puritán társadalmaiban.

A tudományos és technikai színvonal olyan képzett és olyan fegyelmezett munkaerő kívánt, amit a társadalom csak a nemi érettség után közel tíz évvel lehet elérni. Aki tehát a társdalom által igényelt munkaerővé akar válni, annak a házassága kitolódik a húszas évek második felére, vagyis mire a társadalom igényének megfelelővé válik, két-három szülést ki kell hagyni. De nemcsak későn kell vállalni az első szülést, hanem azok számát is minimális szinten kell tartani. Ez a szint jelenleg csak ott jön létre, ahol a lakosság viselkedési erkölcse puritán, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer, a vagyon pedig a 60 ezer dollárt, a születéskori várható életkor a 80 évet és az iskolázottság átlaga a 16 évet.

Az 1990-es kínai reform tapasztalata azt bizonyítja, hogy a puritán lakosságú társadalom ezt előbb is megvalósíthatja a születés erőszakos korlátozásával.

Ezt bizonyítja a tény, hogy jelenleg minden puritán társadalom elérte, hogy megszűnjön a túlnépesedése. Érdekes módon, azt a tényt jó száz éve Max Weber német politológus már felismerte és megfogalmazta annak ellenére, hogy definiálta volna a puritanizmus fogalmát, és tudta volna mely népek a puritánok. Ő azt állította, hogy csak a protestáns erkölcsű népek képesek a jelenkor társadalmait hatékonyan működtetni.

Tévedett abban, hogy csak a protestánsok a puritánok. Vagyis a britek, a germánok és a skandinávok azért puritánok, mert a kereszténységük puritán. Az összefüggés fordított. Ezeknek a népeknek a többsége azért lett protestáns, mert a puritán viselkedésüknek egy puritánabb kereszténység jobban megfelelt. Vagyis ezek a népek ezer évvel a reformáció előtt is puritánok voltak, és amikor fejlettségük meghaladta a nem puritán mediterrán, latin népekét, elég nagykorúnak érezték magukat arra, hogy a kereszténységüket a saját erkölcsükhöz igazítsák. Helyesebb lett volna azt mondani, hogy az Alpoktól északra és a Visztulától nyugatra élő népek és azok Amerikában és Óceániában élő leszármazottai puritánok. Pontosabban fogalmazva, az alpi népek kereszténységüktől függetlenül is puritánok.

Még súlyosabb, de megbocsáthatóbb hibája volt Webernek, hogy megfeledkezett a Kelet-Ázsiában élő puritánokról, a konfuciánusokról. Ezek egyrészt kétszer annyian vannak, mint a nyugati puritánok, másrészt puritánabbak is. Száz éve ez még nem tudatosodott, de mára egyértelművé vált. Ezért Weber felismerését az elmúlt tapasztalatai alapján át kell fogalmazni. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a puritán népek képesek másoknál lényegesen hatékonyabban működtetni. Minél puritánabbak, annál inkább.

A fogamzásgátlás megoldása társadalmi fordulatot hozott.

Az a törvény, hogy minél több év a nők termékeny éve, annál gyorsabb a népszaporulat, tovább is fennállna, ha nem vált volna általánossá a fogamzásgátlók használat. A társadalomtudományok egyik súlyos hibája, hogy nem tudatosítják, hogy minden korábbi társadalmat is jellemezte a kívántnál nagyobb gyermekvállalás. Ezt bizonyítja a tény, hogy ahol elterjedt a fogamzásgátlók használata, mindenütt csökkent a gyermekvállalás. A létszám tartásánál nagyobb számú születés a múltban elsősorban azért volt általános, mert nagyon magas volt a gyermekkori, illetve a termékeny kort megelőző halál.

A család nevét, vagyonát, foglalkozását, az idős szülőkről történő gondoskodást a fiúk vették át. Ez csak volt viszonylag biztosnak tekinthető, ha két fiút vállaltak. Valószínű csak ebben az esetben, hogy lesz a jobbágyteleknek, szakmának folytatója. A két fiú vállalása általában négy születés vállalását jelentette. De ez a kalkuláció is bizonytalan volt.

Az orvostudomány mára már azt is biztosította, hogy a magzat neme korán felismerhető, amikor a magzat elhajtása, vagy az abortusz még lehetséges. Ez vezetett oda, hogy szinte általánossá, világjelenséggé vált a leány magzatok megölése. A fajukra jellemző megoszlás, hogy 100 lány születésére 105 fiú jut. Ez azért vált faji tulajdonságunkká, mert ennyivel nagyobb volt a szülővé válás valószínűsége. Ez az arány a fenti okokból 110-re néhány országban, és etnikumban 120 fölé emelkedett. Ezt mind a politika, mind a társadalomtudomány deformációnak tekintette.

Ezt én közgazdászként örömmel fogadtam, mert semmi sem nagyobb biztosíték a nők társadalmi egyenjogúságára, mint a hiányuk.

Ebbe az írásba azért fogtam, mert a The Economist legutóbbi számában két írás azt jelzi, hogy megnőtt a lányokat várók aránya. A fejlett társadalmak között a fiúk választása először Dél-Koreában jelentkezett. Most egy állami felmérés azt a meglepetést hozta, hogy a szülők jelentős többsége inkább lányt választana.

Egy ilyen fordulatra pár éve vártam, amikor azt olvashattam, hogy az Egyesült Államokban a szingli nők kétszer nagyobb arányban vásárnak, mint a szingli férfiak. Ennek az okát abban láttam, hogy a szingli nők azonos jövedelemből könnyebben meg-élnek, többet takaríthatnak meg. Vagyis rádöbbentem arra, hogy a szingli nők takarékosabban megélnek, mint a szingli férfiak. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét elfogadtam, de arra nem gondoltam, hogy az egyenlő bérnek a szingli nők kezében nagyobb a vásárló értéke, mint a szingli férfiakéban.

Ehhez most a koreai vélemény alapján azt teszem hozzá, hogy a lányok felnevelése is olcsóbb, és kevesebb gonddal jár, mint a fiúké.

Egyik legjelentősebb felfedezésem az volt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer azzal vált az utolsó ezer évben a leginkább humánus magas-kultúra, hogy a házasságot a jobbágytelekhez jutáshoz kötötték, ami viszonylag stabil, lassan növelhető korlát volt. Ebből fakadóan a házasságkötések mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak. Ezzel a nők gyermekvállalási 2-3 szüléssel kisebb marat, ezért a nyugat-európai feudális társadalmakban sokkal kisebb halálokozás vált szükségessé. Ezt jó hetven éve tudom. Ezért fogadom a jelenkor fejlett társadalmakban a házasságok, még inkább az első szülések kitolódását. És ebben is a nők a kezdeményezők. Az említett írásban is azt találtam magyarázatnak, hogy Dél-Koreában az érettségi után a lányok kétharmada, a fiuknak a fele megy egyetemre. Ezt az arányt tovább növeli az a tény, hogy a diplomás apák karrierjét alig sérti a feleség gyermekvállalása, az anyák szakmai karrierjét, életkeresetét, várható nyugdíját annál inkább. Sajnos olyan statisztikát nem találtam, hogy a gyerekek iskolázottsága mennyire függ az apákétól és mennyire az anyáktól. De biztos vagyok benne, hogy lényegesen jobban az anyákétól. Ez pedig azt jelenti, hogy a következő generáció iskolázottsági valószínűsége kontraszelekciós.

Évtizedek óta mindig ilyenkor idézem egyik tanácsomat.

Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, ott pedig csak annyi, mint a felsőben, a következő nemzedék kétszer annyit érne, mint a jelenlegi gyermekvállalás mellett. Ehhez most az teszem hozzá, hogy nem kisebb eredmény volna attól, ha az anyák gyermekvállalása az iskolázottságukkal volna arányos.

Széchenyi javaslatát: Több kiművelt emberfőt! Kiegészítem: Minél több képzett anya vállaljon gyermeket.

Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 02 03

Foglalkoztatás

A munkaképes lakosság foglalkoztatottságát a munkanélküliség százalékával mérik, pedig az a mutató nagyon bizonytalan. Legfeljebb a változást mutatja, az állapotról nagyon keveset mond. Korunkban a műszaki tudományok a milliméterek milliomod részt is mérik, a közgazdaságtan pedig továbbra is bizonytalan adatokkal dolgozik. A munkanélküliséget mi különösen sajátosan mérjük. Ez azért bosszant, mert e téren vagyunk a legjobban lemaradva, annak ellenére, hogy javulunk, az EU tagjai között az utolsók között maradunk.

Elismerem, hogy az egyik legnehezebben mérhető adatuk. Ezért kellene többet foglalkozni, a mérhetőségének javításáról. Inkább használom a foglalkoztatási rátát, annak ellenére, hogy az is hibáktól hemzseg. A foglalkoztatási ráta a 15-60 év közti, munkaképes korú lakosság foglalkoztatási százalékát fejezi ki. Az is két oldalról vérzik.

A 15 éves korral kezdődő munkaképesség a fejlett társadalmakban anakronizmus. Ebben a korban a korosztály egésze még munkaképtelen, képzetlen arra, hogy foglalkoztassák. 18 éves kor előtt a fiatalok nagy többsége még azért tanul, hogy munkaképes legyen. 18-25 év felettiek fele pedig azért tanul, hogy diplomás, vagyis még értékesebb munkaerő legyen.

A klasszikus közgazdaságtan még olyan társadalomban született, amikor a lakosság 90 százaléka 6 évnél kevesebbet töltött az iskolában. Az ipari forradalom utáni első száz évben a nagy többség már 12 éves korában munkásként dolgozott. Ezért a közgazdaságtan foglalkoztatottként tartotta őket számon. A tőkés osztálytársadalom technikája ugyanis minimális képzettséget követelt meg a munkaerő 90 százalékától. A munkaerő iskolázottságára, szakképzettségére csak a felső huszadnak volt szüksége. A munkaerő kínálata több és minősége jobb volt, mint annyit a társadalom igényelt. A munkavégzéshez inkább szükség a fizikai erőre, mint a képzettségre volt szükség.

A gyűjtögetésről a termelésre térés óta nem nőtt, hanem csökkent a tudásigény. Hatezer éven keresztül nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Máig nem tudatosítja a társadalomtudomány, hogy az előző mintegy hatezer éve alatt a termelés, a gazdaság munkaerővel szemben támasztott igényének átlaga egyre csökkent.

Csupán néhány ágazatban, közigazgatásban, vallás klérusában, művészetekben és a hívatásos spotokban volt minőségi igény. Az első kettőben azonban a dogmákhoz, a törvényekhez, a parancsokhoz való ragaszkodás volt a kemény követelmény. A kádereitől a dogmák, a törvények, a parancsok szentségének tiszteletére volt a társadalom szüksége. A társadalmi és anyagi elismerés csak azoknak járt, aki a társadalom törvényeit és a vallás parancsait kételkedés nélkül elfogadták. Ezért a közigazgatást és a vallást zárt osztályra kellett, és lehetett bízni. A vallási klérus ugyan nem beleszületésen alapult, de a már kiképzett klérusát külön osztálynak tekintették, társadalmi helyzetük, kiképzésük után életre szóló tagok lettek, saját jogrendszerükbe különültek el, megkülönbözető volt az öltözetük.

A művészetekben és a versenysportban azonban a képesség fejlesztés volt a társadalmi érdek. A társadalom csak ezekben az ágazatokban igényelte a képesség fejlesztést, és az oktatást. Kezdetben, a művészetekben és a sportokban is szigorú formai követelmények voltak, de ezek egyrészt folyamatosan lazultak, másrészt ezen belül az értékrendet a teljesítmény minősítette.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudáságyat. Annak az okát kerestem, miért volt minden osztálytársadalomban bűn a tudásvágy, miért volt követelmény a tradíciók, a dogmák vitathatatlansága. Csak nagyon lassan jutottam odáig, hogy a tudásvágyat azért üldözte minden osztálytársadalom, mert az alépítményét a túlnépesedés, a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata determinálta. Az osztálytársadalmak stabilitását csak olyan felépítmény garantálhatta, ami növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat.

Az alépítmény minőségi változását csak a 20. században a tudományos és technikai forradalom hozta. A világ fejlett, puritán ötödében nemcsak megszűnt a lakosság, azon belül a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése, sőt a szinten tartásához is társadalmi, állami támogatásra lett szükség. Ezekben a társadalmakban csak akkor történhet meg a létszámot biztosító gyermekvállalás, és a társadalmi igénynek megfelelő minőség, ha az állam támogatja mind a gyermekvállalást, mind azok iskoláztatását. Százötven éve a forradalmárok még csak arról álmodozhattak, hogy a jövő társadalma támogatni fogja a gyermekvállalást és azok felnevelését. Ma ezeknek a költségeknek a többségét az állam fedezi.

A legfontosabb változás azonban a dolgozók jobb megfizetése lett. Marx sem tudta elképzelni azt a jólétet, amiben ma a fejlett országok dolgozói élnek. Több szobás, közművekkel ellátott lakásban élnek, gépkocsit tartanak, külföldre járnak nyaralni, 38 órát dolgoznak hetente, ha elveszik a munkájukat, segélyt kapnak, néhány hetes szabadságukat külföldön is tölthetik, megélhetést biztosító nyugdíjra számíthatnak, a gyermekeik között nem ritka, hogy diplomát szereznek, szüleiknél magasabb társadalmi szintre emelkedhetnek.

Ebből fakad aztán az, hogy a világ egyötöde olyan szinten él, amit az emberiség háromötödében csak a felső húszad érhet el. Jelenleg Nyugat-Európa fejlett államaiban legalacsonyabb bér, de még a munkanélküli segély is jobb életfeltételeket jelenet annál, ahogyan kétmilliárd ember az elmaradt világban megirigyel. Ennek azonban egyetlen ezreléke olyan, amire a fejletteknek nemcsak szükségük volna, de befogadásukat is képesek megoldani.

Jelenleg a fejlett társadalomban csak a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag tizede él.

Az elmúlt 25 évben az emberiség másik ötöde, Kína, a puritán erkölcsű lakosságának köszönhetően erőszakkal leállította a túlnépesedését, és piacosította a politikai diktatúrájában a gazdaságát. Ezzel létrejött a világ páratlan társadalmi csodája, az emberiség kétötöde, Kínának köszönhetően, a század közepén a fejlett társadalmak között lesz.

Ugyanakkor az emberiség háromötöde gyorsan szaporodik, és ennek okán egyre jobban lemarad. Mivel ezek a társadalmak ugyan százalékban csökkenően, de továbbra is elviselhetetlenül túlnépesednek, a felépítményük csak halálozást okozó és a tudásvágyat üldöző lehet. Az emberiségen belül a részarányuk nő, a jövedelmük azonban viszonylag egyre alacsonyabb lesz. A jövőjükkel szemben közömbös a fejlettek társadalomtudománya. Egyelőre nyoma sincs annak, hogy számukra keresnék a megoldást.

A fejlett világon belül is vannak különbségek.

A legnagyobbak éppen a foglalkoztatásban. Ebből fakad, hogy az egy lakosra vetített jövedelem, vagyon és iskolázottság példátlanul gyorsan nő a Távol-Keleten, fele sebességgel a négy óceánokon túli angolszász országban, és negyed sebességgel az Európai Unióban. Ha ez marad, a század közepére óriási lesz a Távol-Kelet fölénye és ma elképzelhetetlen Nyugat-Európa lemaradása.

A puritán társadalmak három sebessége elsősorban a foglalkoztatásuk és képzésük eltérő szintjéből fakad.

A távol-keleti országokban a dolgozók évente 2.500 órát dolgoznak.

A négy óceánokon túli angolszász országban 2.000-et.

Nyugat-Európában pedig 1.500-at.

Ezek a különbségek még több tíz százalékkal nőnek, ha azt is megnézzük, e három térségben hány éves korban mennek nyugdíjba. Dél-Koreában 72.9, Japánban 69.3, az USA-ban 65.9.

Franciaországban 59.4. Görögországban a válság előtt 51 év volt! Ráadásul a brüsszeli bürokrácia ilyen adatokra nem figyel. Akiknek ez sem elég arra, hogy tudomásul vegyék a növekvő lemaradásunkat.

Ugyanakkor a szakma legjobb hetilapja, a The Economist, azon rágódik, hogy melyik országban hány százalékos munkanélküliség mellett lehet azon elmélkedni, hogy az már optimális-e a foglalkoztatás?

Minden fejlettségi szinten és minden kultúrában más foglalkoztatási feltételek indokoltak. Másképpen kifejezve, ha egy társadalomban több etnikai kultúra van, az egységes foglalkoztatási szabályok nem lehetnek hatékonyak.

A közelmúltban vizsgáltam az USA 5 százalékos munkanélküliségi rátája mögötti etnikai bontást. A távol-keletieknél 1, a puritán európaiaknál 3, a latin amerikaiaknál 8, a feketéknél 13 százalék. Magyarországon a cigányok és a nem cigányok munkanélkülisége érdekelne. Ez szigorúan titkos, illetve mérése is az. A szakmához közelállók a cigányokét háromszor, négyszer nagyobbnak becsülik.

Még nagyobb probléma az egységes havi fűzetés. Nem véletlenül a háború előtt csak a tisztviselőket havonta, a munkásokat hetente fizették. Ismerek egy hazai példát. Kisélet képen a cigányokat hetente fizették, és közel harmadával nagyobb lett a teljesítmény és kevesebb a hiányzás. De ezt titokban kell tartani, mert ez faji megkülönböztetés.

Pedig nemcsak a társadalom, de az érintett dolgozók érdeke is, hogy az eltérő viselkedési kultúrájukhoz igazodjanak a foglakoztatási feltételek. Évek óta javasolom, hogy a cigányokat és a tartósan munkanélküli képzetleneket bérjárulék fizetése, és felmondási feltételek nélkül lehessen alkalmazni. Ez az érintetteket segítené a munkához jutáshoz, és a munkakultúrába beépülésre.

Ha csak ennek a hatását vesszük figyelembe, érthetővé válik a teljesítmények közti különbség. Az egy órára jutó termelési értékek pedig közel hasonlók, ha az EU tagállamok közül csak a protestánsokat nézzük.

Ennyi is bőven elég annak bizonyítására, hogy a Nyugaton, különösen pedig Nyugat-Európában botrányos.

Az iskolarendszerük átlagos hatékonyságában is hasonlók a különbségek. Minden kultúrának és minden képzettségi szinten más oktatási anyagra, és homogén tanulócsoportra volna szüksége.

A cigánygyerekeknek kezdetben csak a saját közösségükből álló tanulócsoportokra, és oktatási anyagra, módszerre volna szükségük. Ezt követően, akik erre képessé váltak, a képességüknek megfelelő etnikai közösségben képezhetők tovább.

A jelenlegi világgazdaság

Kopátsy Sándor                  EG                  2017 02 05

A jelenlegi világgazdaság

A The Economist múlt heti számában négy oldalas vezércikk értékeli a jelenlegi világgazdaság helyzetét a nemzetközi óriás vállaltok helyzetére koncentrálva. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a globalizáció lendülete csökken. Ez ugyan vitathatatlan tény, de ennek két elsődleges oka van.

Kína nyersanyagigénye csökkent.

Kína túljutott az iparosítás alapjainak megteremtésén, ezzel jelentősen kisebb lett a világgazdaság történelmében példátlan nyersanyagigénye, ami az árak jelentős csökkentésével jár. A múltban hasonló arányú nyersanyagár csökkenés még nem volt. Tegyük hozzá, hogy nem is lesz. Nincs a világon olyan jelentős térség, ahol hasonló iparosítás történhet. Az ipari forradalom óta, de különösen a jelenben és a belátható jövőben gazdasági csodára csak a puritán népek lehetnek képesek. Jelenleg még csak két puritán kultúrájú nép nem tartozik a társadalomfejlődés élcsapatába, Kína és Vietnám. Ma ebben a két országban példátlan mértékben növekszik az egy lakosra jutó jövedelem és vagon, az iskolázottság és a várható életkor. Ez a két ország a század közepére a világ élvonalába kerül, ezzel a világ várhatóan mintegy kilencmilliárdos létszámának puritán kultúrájú kétötöde nem szaporodó népességű és gazdag társadalomba kerül.

Az emberiség nagyobb fele azonban nem puritán, és továbbra is elviselhetetlen gyorsasággal szaporodik. Vagyis ezek a felzárkóznak egyik előfeltételével sem, rendelkeznek, ezért nem felzárkóznak, hanem még jobban lemaradnak. Nincs tehát olyan jelentős nagyságú ország, amelyik a belátható jövőben nagy nyersanyag fogyasztó lehet. Ezért a nyersanyagok árai nem lehetnek magasak.

A nyersanyagok ára alacsony marad.

Az említett tanulmány egetlen mondatban említi meg a nyersanyagárak csökkenését, ezt is elsősorban az olaj és a földgáz esetében. Pedig sokkal alaposabb oka is van a nyersanyagárak csökkenésének.

A tengeren, általában az álló vizeken és csövön történő szállítás nagyon olcsó lett. Ezért a világ minden nyersanyagforrása mindenki számára elérhető lett. Ez azt jelenti, hogy a világ minden kikötőjébe nagyon olcsón eljuthatnak a nyersanyagok, ezzel minden állam olcsón hozzá juthat a legkedvezőbb geológiai adottságok mellett termelt nyersanyaghoz. Nem kellenek ahhoz kedvező nemzeti geológiai adottságok, hogy az olcsó nyersanyaghoz hozzá lehessen jutni. A tengeren való szállítás a távolságtól függetlenül nagyon olcsó. Ennek köszönhetően szinte minden ország számára elérhetők az olcsó nyersanyagok.

A közgazdászok sem vették tudomásul, hogy mit jelen az ömlesztet anyagok és a konténerekbe csomagolt darabáruk olcsó tengeri szállítás. Gabonát, szenet, olajt, földgázt és konténerekbe csomagolt darabárut olcsóbban lehet felszerelt kikötőkből kikötőkbe szállítani bármennyi ezer kilométerről, mint ezrednyi távolságra vasúton és közúton. Ez a tény ezerszer nagyobb hatással van a globalizációra, mint a munkaerő ára, vagy a nyereség adózása. Ennek köszönhetően nemcsak a nyersanyagok kitermelése egyre inkább a legjobb, a legolcsóbb geológiai adottságokra koncentrálódnak, de még a tömegáruk gyártása is oda vándorol, ahol arra a legkedvezőbbek az adottságok. Száz éve még természetesnek tekintették, hogy olyan szénbányák is működjenek, amelyekben a kitermelés tízszer nagyobb, mint a világ legjobb bányáiban. Ma természetes, hogy Kína Ausztráliából hozza a szenet, Brazíliából a vasércet, mert ez a legolcsóbb.

Az olaj és a földgáz árcsökkenése.

A közelmúltban az olaj és a földgáz ára harmadára csökkent. Ennek ugyan nem szállítási oka volt, hanem a papolaj és a palagáz kitermelésének megoldása. A 150 dollár/hordó olajár olyan magas volt, hogy Észak Amerikában érdemesé vált a 40-50 dolláros áron is kitermelhető olajvagyon kitermelését megoldani. Ennek köszönhetően, alig tíz év alatt, az Egyesült Államok olyan szinten oldotta meg a palaolaj és a palagáz kitermelését, hogy a legnagyobb importőr önellátó lett. Tekintettel arra, hogy ez az olaj- és gázkincs akkora készet kitermelését jelentheti, mint a fúrótornyokkal való kitermelés- az 50 dollárnál lényegesen drágább ár esetén ez a kitermelési forma is belép. Tehát soha sem térhet vissza a 150 dolláros olajár.

Ugyanakkor a megújuló energiák termelésének a technikai fejlődése is szédületes. Ma tizedébe sem kerül az egységnyi kapacitású napelem, ami főleg a száraz és meleg éghajlaton, a szélenergia pedig a szeles tengerpartokon. Ugyanakkor ma már 300-nál több atomerőmű működik a világban.

A legnagyobb világgazdasági esemény a bányajáradék csökkenése.

A világgazdaság legnagyobb eseménye, a bányajáradékok példátlan csökkenése. A klasszikus közgazdaságtan a föld- és a bányajáradék okát a föld és a bányakincsek hiányával elintézte. Azzal nem foglalkozott, hogyha valaminek hiánya járadék formájában jövedelmet hoz, akkor az áru keresletének hiánya jövedelmet von el. Ugyanakkor a kínálatát meghaladó kereslet jövedelmet hoz. Ez a munkaerő árura is igaz, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete, kizsákmányolják, ha pedig a kereslete nagyobb, mint a kínálata, a munkaerőt értéke felett fizetik meg. Ahol a munkaerő áru, az árát a keresletének és kínálatának aránya, és nem a munkaadó társadalmi státusza, tőkés volta határozza meg. Ennek a felismerésnek a hiánya az osztálytársadalmakban nem okozott problémát, hiszen minden osztálytársadalomban a lakosság túlnépesedése, és a technika alacsony minőségű igénye okán a kínálata nagyobb, a minősége pedig jobb volt az igénynél.

A klasszikus közgazdaságtan megelégedett azzal, hogy a rabszolgatartó azért zsákmányolja ki a rabszolgát, mert rabszolgatartó, a tőkés pedig azért, mert tőkés. Az nem zavarta az elmélet tudósait, hogy a magyarázatuk nem ütötte meg a logikai mértéket.

Az emberiség nagyobb fele elviselhetetlenül túlszaporodó.

A tudósok hisztérikusan sokat sápítoznak a felmelegedéssel járó problémákkal, de a százszor nagyobb problémát okozó túlnépesedés káros hatása senki nem érdekel.

Nyugat-Európa gazdag jóléti államai és az Egyesült Államok a hazájukban reménytelen helyzetben lévők bevándorlása ellen kerítésekkel védekezik. Azt senki sem akarja tudomásul venni, hogy a kerítés sem megoldás, de más megoldás sincs a láthatáron.

Hatezer éven át minden társadalom a túlnépesedés ellen halálokozással és a tudásvágy üldözésével védekezett. Ma az emberiség ötödében megszűnt a túlnépesedési nyomás, a halálozás fokozását felváltotta az élet meghosszabbítása, a fejlett világon belül nincsenek háborúk, a tudás üldözését felváltotta a tudást növelő oktatás társadalmi támogatása.

Egy másik ötödben, Kínában erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, ennek káprázatos fejlődés lett a következménye.

Az emberiség nagyobb felében azonban tízszer, százszor nagyobb a népszaporulat, mint a múltban valamikor is lett volna, de ennek megfékezése fel sem merül.

Kopátsy Sándor                  PE                  2017 02 06

A dohányzás alakulása

Mindig háborgok azon, hogy még a legigényesebb televíziós csatornák is ontják magukból a rossz híreket, a jókat pedig figyelembe sem veszik.

Az első látványos csökkenés az Egyesült Államokban történ. Ott 2000-ben már csak fele akkora volt a dohányosok aránya, mint Európában, most pedig harmadannyi van. Utána Európában történt hasonló mértékű csökkenés, 25 év alatt a dohányosok aránya 37 százalékról 25 százalékra csökkent. Hasonló változás volt a Távol-Keleten is. Ez azt jelenti, hogy a már gazdag, illetve nagyon gyorsan gazdagodó, puritán népek száma alig változott, a dohányzók száma és aránya harmadára csökkent.

A pólus másik oldalán van a gyorsan szaporodó, de viszonylag elszegényedő Afrikában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten ötven év alatt kétszeresre-háromszorosra nőtt a lakosság száma, és megkétszereződött a dohányosok aránya. Vagyis a puritán, gazdagodó, egyre iskolázottabb népek dohányzása csökkent, a lemaradó többség pedig egyre nagyobb arányban dohányzik. Összességében a dohányzók száma viszonylag stabil, 1.1 milliárd.

A felnőtt lakosság halálozásának 11 százaléka a dohányzás következménye. Tehát évente mintegy 10 millió ember azért hal meg korábban, mert sokan dohányoznak. Ezek nagy többsége a gyorsan szaporodó túlnépesedő világban, ahol a népesség évente 70 millióval nő.

Mióta tudom, hogy az elmúlt hatezer ében azért kellett növelni a többség nyomorát, fokozni az erőszakos halálozást, és üldözni a tudásvágyat, mert a spontán népszaporulat nem volt elviselhető. Az osztálytársadalmak halálozás fokozása ellenére, nem találtam olyan osztálytársadalmat, ami nem lett volna gazdagabb, nem élhetett volna jobban, ha csökken a lakossága. Ennek ellenére nem akadt olyan társadalomtudós, aki rámutatott volna arra, hogy a múlt társadalmi jobban éltek volna, ha kisebb a lakosságuk.

A lakosság növekedésének csökkentését csak a kevesebb születés oldotta volna meg humánusan, de mivel ez nem volt megoldható, minden osztálytársadalomnak csak a halálozás fokozásával és a tudásvágy üldözésével lehetett féken tartani a túlnépesedését.

Ezért aztán a túlnépesedő, ezért lemaradó világban virágzik az emberölő dohányzás, a már nem túlnépesedő, gyorsan gazdagodó világban pedig szorítják vissza.

Az még egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, hogy az élvezeti cikkek nagyobb halálozásokozók lehettek, mint a háborúk.

Létre jöttek az első osztálynélküli társadalmak.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 03 10

Kiegészítő gondolatok az ÚJ KÖZGAZDASÁGTANHOZ

IV.

Létre jöttek az első osztálynélküli társadalmak.

Jelenleg a fajunk történetében három igen jelenős változás van folyamatban.

A puritán társadalmak osztálynélküliek lettek.

Ezt már sokszor leírtam, ezért röviden. A Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag, magasan iskolázott és piacos gazdaságú, puritán kultúrájú társadalmaiban spontán, minden erőszak nélkül leállt a túlnépesedés. Valamint a még szegény és iskolázatlan Kínában a politikai diktatúra piacosította a gazdaságát és erőszakkal lecsökkentette a gyermekvállalást. Ezzel párhuzamosan a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen igény támaszt a minőségi munkaerővel szemben. Ezzel ezekben nemcsak megszűnt az osztálytársadalmakat létrehozó túlnépesedési nyomás, de hiánycikk lett a minőségi munkaerő. A jelenleg mintegy 7.5 milliárdos emberiség kétötödében megszűnt az osztálytársadalmakat létrehozó alépítmény, és példátlan mértékben növekszik a jólét, a várható életkor, az iskolázottság.

De csak a puritán erkölcsű társadalmak léphettek túl az osztálytársadalmi felépítményen. Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom vívmányai is beszivárogtak az elmaradt és túlnépesedő háromötödbe, és ezek korábban elképzelhetetlen mértékben felgyorsították az eleve is elviselhetetlen népszaporulatot, és ennek következtében még szükségszerűvéggé vált a halálozást fokozó, a tudásvágyat üldöző osztálytársadalmi felépítmény. Ezt azonban a fejlett világ katonai és gazdasági túlereje nem engedi érvényesülni. Hadereje megakadályozza a belső és az egymás közti háborúkat, a beáramló technikai vívmányok és az anyagi segítség pedig elviselhetőbbé teszik a túlnépesedésüket. Ennek következtében az elmaradt társadalmak lakossága száz év alatt ugyan a tízszeresére nőtt, de ennek ellenére javult a táplálkozás, nőtt a várható életkor és az iskolázottság. Mintegy harminc éve ugyan lassult a népszaporulat százaléka, de csak annyira, ami mellett a növekmény nagysága alig változott, továbbra is tizenöt évenként egy milliárddal nő, és elviselhetetlen maradt. Ezzel szemben a mintegy 5 milliárdos lemaradó emberiség számára a lassú, évenként néhány ezrelékes létszám csökkenés volna kívánatos.

Az emberiség optimális létszáma.

Megmagyarázhatatlan, hogy a társadalomtudományok miért nem foglalkoznak azzal, hogy az élettereinkben az adott technikai szinte mekkora volna az optimális népesség. Ez alatt értve, hogy mekkora népesség mellett volna az egy főre jutó jövedelem, vagyon, várható életkor és az iskolázottság eredője a legnagyobb. E helyett a társadalomtudományok a politika és a vallás szolgálójaként a lakosság számának növelésével, legfeljebb a gazdaság nagyságával mérik a fejlődést.

Még a nyomát sem találtam annak, hogy egy társadalomtudós felvetette volna, az adott technikai szinte mekkora volna az optimális lakosság. Eddig Malthus, az angol pap sem merészkedett el, csak azt vetette fel, hogy a lakosság növekedése egyszer túllépheti az élelmezést kielégítő létszámot. Kapott is a fejére nemcsak a vallások klérusaitól, és a politikai elittől, de még a forradalmár Marxtól is.

Ez most sem merül fel, amikor a tudósok kedvenc témája lett a klímaváltozás negatív hatásaival történő rémisztgetés. Pedig, ha valaminek, a felmelegedésnek az elsődleges oka, a száz év alatt ötszörösére nőtt létszámunk. A tudósok ezrei foglalkoznak a felmelegedéssel, de egy sem akadt, hogy mi lenne akkor, ha az elmúlt száz év alatt is csak annyival nőtt volna a létszámunk, mint amennyivel múltunkban történt. Pedig egyértelmű, hogy az egy lakosra jutó környezetterhelés nem nőtt, hanem körülbelül a felére csökkent. Történt ez annak ellenére, hogy az egy lakosra jutó fogyasztás háromszorosára nőtt. Elég arra gondolni, hogy száz éve az energia felhasználás ugyan háromszorosa lett, de azon belül a szán aránya csökkent, a fajlagos szennyezések pedig csökkentek. A talajerő javult, mert javításában előbbre jutottunk, jobb fajokat termelünk.

A környezetünk védelmére, óvására egy lakosra vetítve is többet költünk, hatékonyabb módszereket alkalmazunk. A környezetvédők leginkább azzal irritálnak, hogy a környezet változásnak csak a negatív hatásait vizsgálják, holott életem egyik nagy felismerésének éppen azt tartom, hogy a fajok csak változó környezetben fejődnek, változatlan környezetben áll a fajfejlődés órája. Ez fajunkra fokozottan vonatkozik. Ha nem lett volna ezelőtt 6-8 ezer éve felmelegedés, még ma is gyűjtögetésből élnénk. Minden, a mit az elmúlt hatezer évben elértünk, a tőlünk független klímaváltozásnak köszönhetjük. Most, ezerszer annyi eszköz áll rendelkezésünkre, mint akkor, mégis pánikot keltenek.

Felgyorsult tudományos és technikai fejlődés.

A társadalomtudományok máig sem ismerték fel, hogy a kommunikáció, a közlekedés és a szállítás forradalma ötven év alatt mennyire felgyorsította az ismeretek, a személyek és az áruk távolságot nem ismerő cseréjét. A tudományos és technikai forradalom vívmányainak jelentős része szinte minden szegény társadalomban is általános használatú lett. Ezek az eszközök olcsók és könnyen kezelhetők lettek. Ma a szegény és iskolázatlan emberek számára is elérhető információk néhány évtized alatt jobban elterjedtek, mint annak idején az iránytű, a zsebóra, a könyv, a telefon, a rádió, a kerékpár, a motorkerékpár és a gépkocsi.

Korunk megértésében sokat segítene, ha a gyorsan elterjedő tárgyhoz oda írnánk, hogy hány napi bérbe került, mennyibe került a használata, és mennyi idő alatt vált széles körben elterjedté. Kiderülne, hogy a rangsort a mobil telefon vezeti. Ötven éve még el sem tudtuk képzelni, hogy ilyen eszközünk is lehet, ma pedig már az elmaradt, szegény társadalmakban is szinte minden családban ott van, hatékonyan használható.

Előtte az iránytűt tartottam a bajnoknak. A vagyont érő hajó értékét ez a kis mágnes megsokszorozta. Nélküle a ködös tengerek és az óceánok meghódítása meg sem történhetett volna, velük pedig szinte minden hajó teljesítménye, veszélyeztetettsége harmada sem lenne. Egészen másként alakult volna a fajunk történelme iránytű nélkül, mint iránytűvel.

Nálam a szövegszerkesztő a bajnok. 25 éve annyira remeg a kezem, hogy nem tudok kézzel írni. Szerencsére, a gépen tudok. Az óta mintegy 50 ezer oldalt írtam, sajnálnám, ha ezeket nem írhattam volna le.

A jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak.

A 20. század végén az emberiség puritán kétötöde egészen más, a korábbiaknál sokkal gyorsabban fejlődő társadalmakban él. Fajunk eddigi életében előbb csak egyetlen jelentős változás történt, de azt sem mi, emberek hoztuk létre. Ez a gyűjtögető életmódról a termelésre való áttérés volt, amit egy nem is nagyon jelentős klímaváltozás okozott.

A föld történetében a jégkorszak megszűnése nem is tekinthető jelentősnek. A fajok földi történelmében számos olyan éghajlatváltozás volt, amiben a fajok jelentős hányada kipusztult, és utána jelentősen más, fejlettebb fajok jelentek meg. A jégkorszak megszűnése ugyan néhány jelentős emlőst elpusztított, illetve domesztikálódásra kényszerített, de ismereteim szerint, új fajok nem jöttek létre. Ez a klímaváltozás jelentős változást csak az ember életében hozott, a gyűjtögetésből áttérést a termelésből való megélésre.

Az ember által domesztikált fajok sem pusztultak volna ki, csupán ritka fajokká váltak volna. Hiszen minden háziállatnak számos rokona ma is él. A kutya és a rénszarvas sok ezer évvel előbb az emberrel együttélést választotta a nagyon mostoha életteret jelentő tundrán. A kutya aztán a vadászok és később a pásztorok segítőtársa lett. A szarvasmarha, a bivaly, a birka, a kecske, a disznó, a szamár és a ló vadon is megmaradt, de viszonylag sokkal kisebb létszámban. Az első kettő, a szántóföldi kultúrák igavonó állata lett. Nélkülük egyetlen magas-kultúra létre sem jöhetett volna. A domesztikált szárnyasoktól is hasonló mondható el. Kicsit más a helyzet a macska és a tengerimalac esetében. Ezek azért maradhattak számosak, mert az emberi lakóhelyek jelentették számukra az ideális életteret. A domesztikált állatok történelemformáló szerepével mostohán bánnak a történészek, pedig sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint az uralkodók és hadvezérek.

A siker kulcsa.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire csak a puritán viselkedésű népek lettek képesek hatékony felépítményt építeni. Ez először jelentkezett fajunk történetében. Eddig minden osztálytársadalom közel azonos hatékonysággal működött függetlenül attól, milyen volt a lakosság viselkedési kultúrája. Minden osztálytársadalomban a lakosság nagy többsége a létminimumnál alig magasabb szinten élt. Mások voltak az urak, de a többség hasonlóan élt. A már iparosodott gyarmattartó államokban a munkások és a parasztok nagyon hasonló szinten éltek.

Ezen először a gyarmatosítás változtatott valami keveset. A gyarmattartó országok külső forrásból is jelentős jövedelmet élvetek. De ezt a többletjövedelmet ellensúlyozta az a tény, hogy jó kétszáz évig a megnövekedett városi lakosság jobb életfeltételeit nem lehetett biztosítani. A vidéken élő jobbágy, illetve paraszt egészségesebb környezetben élt és dolgozott, mint a városi proletár. Ezt bizonyította két tény.

A városi munkások testmagassága kisebb volt, mint a jobbágyoké. Valamint rövidebb volt a várható életkoruk is. Ez azt jelentette, hogy a városi társadalmakra egészen a 19. század végéig, lakosságot vesztő társadalmak voltak, vagyis mindig bevándorlókra szorultak. A falvakban, pusztákon jellemző túlnépesedés jelentős részét a városok vették fel. Ismereteim szerint, az minden kultúrában a városok lakosságvesztők voltak. Ez néha katasztrofális volt, és az átlagos csökkenés sokkal nagyobb volt ott, ahol nem voltak fagyos telek. Ennek ellenére a történészek alig fogalakoznak a városi lakosság nagyobb halandóságával.

Ez a jelenség ugyan a közművek kiépítésével, az egészségügyi hálózat kiépülésével megszűntek, de előtte nagyon fontos társadalmi szerepet játszottak.

Az urbanizáció.

Az európai, még inkább a magyar történelem megértéséhez nagyon fontos adat volna az urbanizáció, és annak etnikai és lakosságuk nagysága szerinti összetételének nyomon követése. Számomra a magyar történelem megértéséhez a legtöbbet az adta, amikor az ötvenes évek során a fiatal magyar marxista történészek először publikálták a nyugat-európai és a magyar feudális társadalmak összetételét. Kiderült, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban a politikai uralkodó osztály a nemesség, a lakosság egyetlen százalékát is alig lépte túl, vagyis a nemesek csak a földesurak voltak. Ezzel szemben egy nagyságrenddel nagyobb volt a politikai nemesség aránya, de ezek tizede sem volt jobbágytartó földesúr. A nagy többségük csak jogi értelemben volt nemes, valójában szegény úr. A nemesség aránya a legmagasabb a magyar etnikumon belül volt, és meghaladta a tíz százalékot.

Még nagyobb volt a különbség a polgárok esetében. Nyugat-Európában a városok lakossága sokkal inkább megmaradt, élte túl a sötét középkort, mint a mediterrán réségben. Ezért ott alakosság mintegy hat százaléka volt a városok polgára. Ezzel szemben a Kárpát Medencében még a viszonylag kevés római város is kipusztult. Az Árpádok alatt az urbanizáció alig érhette el az egy százalékot, de ezek sem magyarok voltak.

A magyar történelem kulcsa tehát egészen az Oszmán Hódoltságig a vészesen alacsony urbanizáció volt. Magyarok által lakott város szinte nem is volt. A néhány távolsági kereskedő és bányász városban magyarok nem is laktak.

Az Oszmán Hódoltság területén azonban megindult a parasztpolgárosodás. A tanyák és a favak óriási parasztvárosokká alakultak át. Ezek parasztpolgárok önkormányzatai voltak, akiknek azonban az országos politikába alig volt beleszólásuk.

Magyarul beszélő polgárság csak a vasúthálózat kiépülése során polgárokká emelkedett zsidóság volt, a lakosság mintegy hat százaléka, az arányuk ennek kétszerese volt a városokban, és négyszerese Nagy-Budapesten, ami ennek köszönhetően már nyugat-európai értelemben vett főváros lett.

Az első világháború elveszése után Magyarország a Kárpát Medence területének harmadán szinte nemzeti állam lett. De a politikai hatalom az arisztokraták és az úri középosztály kezében maradt. Ezek politikai hatalmát csak a Szovjetunió megszállása számolta fel. Ennek közel félszázada alatt azonban egyre inkább felnevelődött, és a politikai hatalmat átvevő, de történelmi múlttal és tapasztalatokkal nem rendelkező munkás- és parasztszármazású értelmiség. Ez lettünk 2010 után.