AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA III. Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-11-17

AZ EURÓPAI UNIÓ KRITIKJA

III.

Foglalkoztatás

Az Európai Unió legnagyobb hátránya közé tartozik, hogy kevesebb munkával, alacsonyabb foglalkoztatással is elképzelhetőnek tartja az élvonalhoz való felzárkózást.

A brüsszeli bürokrácia apró, lényegtelen formai követelményekkel irritálja a szegényebb tagországokat, a lényeges problémáknak még a felvetését is gondosan kerüli. Ebben a fejezetben az alacsony foglalkoztatásból származó hátrányt elemzem. Az Unió tagországai általában, a fél-perifériához tartozók különöse, alacsonyabb foglalkoztatással, kényelmesebb tempóval akarják utolérni a fejlettebbeket, és tartani a tempót a sokkal többet dolgozó távol-keletiekkel. Még azt sem veszik tudomásul, hogy a tagországok között a foglalkoztatás fordítottan arányos a fejlettséggel. A közösségen belül fejlettek többen, és többet dolgoznak, mint azok, akiknek a lemaradásukat kellene behozni.

A brüsszeli adminisztrátorok azonban erre oda sem figyelnek. Nem tudatosítják, hogy a felzárkózni akaróknak többet kellene dolgozni, hogy csökkenjen a lemaradásuk.

A Nyugat közgazdászainak általános hibája, hogy a fejlettekre szabható feltételeket, felépítményt általánosítják, a kevésbé fejlettekben is működőképesnek tartják. Vonatkozik ez az emberi jogokra, a foglalkoztatási feltételekre, a kívánatos inflációra egyaránt.

Az ENSZ is megfogalmazta a minden államra kötelező emberi jogokat. Ezt még a vallások dogmái megtehették, de az élet csak ott alkalmazta, ahol a kultúra azok betarthatóságát lehetővé tette. A történelem egyértelmű tanulsága, hogy a meg valósítható emberi jogok nem függetlenek a társadalom fejlettségétől. Azok határa csak a társadalom gazdagságához igazítható.

A fejlett világban a ma már indokolt emberi jogokról a múltban álmodni sem lehetett, és azok biztosítása ma is csak a legfejlettebb társadalmakban reális követelmény. Ugyanakkor bohóckodás ezek tiszteletben tartását az elmaradt világban megkövetelni. Ez olyan, mintha a történész a középkori Angliában számon kérné a jelenleg már biztosított emberi jogok betartását.

Elég a jelen témánk tükrében illusztrálni az azonos jogok abszurditását. Az ipari forradalom után a hatnapos munkahét és a 12 órás munkanap volt Nyugat-Európában általános. Általános volt a semmiféle korlátozást nem ismerő gyermekmunka is. Most az Egyesült Államok bojkottálja az olyan termékek importját, aminek előállításában gyermekmunka is van. Az nem jut eszükbe, hogy nálunk meddig volt rabszolgaság, és gyermekmunka.

Visszatérve a jelenbe, a szakszervezetek azonos heti munkaidőt, nyugdíjkorhatárt követelnek az olyan országokban is, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, és az órabér tizede sincs a fejlettekben elértnek.

Az EU apparátus nem akad fenn azon, hogy a tagországokban, a fejlettségüktől függetlenül, azonos a munkaidő, a nyugdíjkorhatár, azonosak a munkavédelmi előírások. Sőt a gyakorlatban néha fordítva arányos azzal.

A foglalkoztatás tekintetében elképesztők a különbségek. A foglalkoztatási ráta a gazdasági fejlettséggel arányos. Akik felzárkózni akarnak, kevesebben dolgoznak, előbb mennek nyugdíjba, több a fizetett ünnepük, mint a sokkal gazdagabb skandinávoknak, vagy távol-keletieknek. Számos esetben hivatkoztam arra, hogy Dél-Koreában a háború után katonai diktatúra volt, és az öt évre bevezette az évi 2.500 órás munkaidőt. Vagyis közel ezer órával többet dolgoztak évente, mint a mediterrán országokban. Az ugyan köztudott, hogy az elmúlt 60 éven Dél-Koreában nőtt a leggyorsabban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, de azt nem teszik hozzá, hogy ezt a kemény katonai diktatúrának köszönhetik, polgári demokráciával nem sokra mehettek volna.

Itt meg kell állnom. Ha valami, a liberális politika a fejlettek számára előnyös, én ugyan még ott sem tartom a legeredményesebbnek, a jóléti államok eredményesebb úron járnak, a távol-keletiek még inkább. Az elmarat országokban azonban maga a pestis, pusztító a tényleges kulturális szintjüket meghaladó liberalizmus. Ha valahol, a rendszerváltás utáni Magyarországok, ez bebizonyosodott. A magyar társadalom kultúrájánál, és gazdasági fejlettségénél erősebb liberalizálás nemcsak a liberális pártokat pusztította el, hanem az ország teljesítményét is lefokozta.

De nemcsak a foglalkoztatás botrányosan alacsony, a foglalkoztatottak ledolgozott óráinak száma is alacsony. A munkaviszonyban ledolgozott éves munkaórák száma az EU tagországokban lényegesen kisebb, mint az Egyesült Államokban, és sokkal kisebb, mint a Távol-Keleten. A jó mutató azonban az volna, ha az egy munkaképes lakosra jutó ledolgozott órákat vetnénk össze. Ebből kiderülne, hogy még nagyobb a különbség.

Japánban nemcsak magas a foglalkoztatás, kevés a munkaszüneti nap és az éves szabadság, de a legmagasabb a hivatalos nyugdíjkorhatár. Tegyük hozzá, hogy az is csak a Távol-Keleten fordulhat elő, hogy a gyakorlatban a korhatárnál is három és fél évvel később mennek nyugdíjba. Ezzel szemben az EU mediterrán országibban, az alacsonyabb korhatár ellenére, a különböző kedvezmények következtében, 5-7 évvel előbb megy az átlag nyugdíjba.

Az EU tagországokban, minél szegényebbek, a munkanélküliek száma annál magasabb. Ez sem tűnik fel a brüsszeli bürokratáknak. Ráadásul katasztrofális a tartós munkanélküliség az alacsonyan képzettek és a pályakezdők esetében. Ebben súlyos szerepet játszik a minimálbér megállapítása is. Ez ugyanis minél magasabb, annál több pályakezdő, képzetlen álláskereső nem talál munkát. Pedig a társadalom érdeke azt kívánja, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkájuk hatékonysága még nem lépi túl a minimálbéren történő alkalmazásukkal járó normatív költséget.

A Nyugat egészét jellemző hiba, hogy a közgazdaságtan nem vette tudomásul, hogy a jelenkorban, amikor a következő generáció minél jobb felnevelése az elsődleges társadalmi feladat, szinte megengedhetetlen a tartós munkanélküliség.

Márpedig minél fejlettebb a gazdaság, a munkaerőnek annál nagyobb hányada nem foglalkoztatható a munkaerő foglalkoztatás normaköltségén. Ugyanakkor a tartós munkanélküliség fenntartása annál költségesebb, és a hatása annál károsabb.

A vállalti szektor számára törvény határozza meg a munkaerő árát, de ez magasabb, mint a munkaerő alsó minőségi tizede, a képzetlenek és a pályakezdők munkájának hatékonysága. Ezért az államnak kell a képzetlen és a pályakezdők alkalmazásával járó költséget megkülönböztetetten csökkenteni. Ezt a csökkentést addig kell fokozni, amíg gyakorlatilag meg nem szűnik a tartós munkanélküliség.

Nincs akkora támogatás, ami ne javítaná a társadalom teljesítményét, és pénzügyi egyensúlyát. Ez ugyan önmagában is indokolja a tartós munkanélküliség felszámolását. Pedig az okozott kár nagyobb része nem is közvetlen gazdasági, illetve pénzügyi, hanem erkölcsi, a következő generáció minőségének romlásában jelentkezik.

A társadalomtudományok, farizeus módra, hallgatnak arról, hogy mekkora kárt okoz a tartós munkanélküliség demográfiai hatása. A tartós munkanélküliség kontraszelekciós demográfiai hatású. A jelenlegi gyermekvállalási támogatás mellett ugyanis a tartós munkanélküliek vállalnak az átlagosnál több gyermeket. Ezért ott születnek aránylag többen, ahol szinte reménytelen az eredményes felnevelés. Semmi sem árt jobban a következő generáció várható teljesítményének, mint a gyermekvállalási struktúra rossz családi háttere.

A közvélemény ugyan tudja, de a társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a gyermeknevelés hatékonyságának az átlaga elsősorban a szülői háttértől, a szülők iskolázottságától, és anyagi helyzetétől függ. Ennek ellenére nem hajlandók a kormányok feltárni az erre vonatkozó adatokat, sőt még a tények felmérését is akadályozza

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN II. Agrártámogatás

Kopátsy Sándor                EG                    2013-11-19

TEENDŐK AZ EURÓPAI UNIÓBAN

II.

Agrártámogatás

Azt, hogy az EU forrásainak aránytalanul magas hányadát fordította a mezőgazdasági termékek dotációjára, abból fakadt, hogy a közép-jobb Adenauer volt a levezénylő.

- Mint minden közép-jobb konzervatív pártnak, Adenauer pártjának is a vidék volt az erejének alapja. Otthon csak olyan, Németország számára viszonylag sokba kerülő Unió volt elfogadható, ami a vidék, a mezőgazdaság támogatására koncentrált.

- Az Európai Unió realitásénak feltétele volt Franciaország megnyerése. Ez csak akkor volt lehetséges, ha nemcsak az ország, de a latin tagországok is, igen jelentős mezőgazdasági támogatáshoz jutnak. Franciaország ugyanis egyrészt csak a mezőgazdaságban kaphatott a németeknél lényegesen nagyobb támogatást, és viszonylagos gyengeségét azzal csökkenthette, ha maga mögött érezheti a négy mediterrán országot.

- A túlméretezett agrártámogatás az Egyesült Államok ellen is irányult. Ebben egységes volt a két ország törekvése. Ha valami, az európai mezőgazdaság ugyanis támogatás nélkül nem lehetett versenyképes az amerikai importtal szemben. Márpedig, ha valamit nem akart ez a két nemrégen még nagyhatalom, az Egyesült Államoknak való kiszolgáltatottságot volt az. A németek eleve német dominanciájú Európáról álmodoztak, a franciák pedig minél nagyobb függetlenséget az Egyesült Államok túl-hatalmával szemben.

Németország stratégiájának fenti három pontja érthető a német dominancia szempontjából. A baj ott van, hogy az Egyesült Államokkal szemben a német dominancia eleve irreális. Németország csak olyan Európában lehet meghatározó, amelyik izolálódik az Egyesült Államoktól. Az ilyen, német hegemóniájú európai közösség azonban eleve nem lehet versenyképes.

Az első feladat annak megértése lett volna, hogy Európa nem lehet unió. Ehhez mind kulturálisan, mind gazdasági fejlettségben túlságosan tagolt. Eleve csak a háromszintű Unió lett volna a reális megoldás.

I. A felső szintjét a gazdag, puritán országok, az angolszászok, a germánok és a skandinávok jelentik. Ezek azonban eleve kevesen vannak Európában. Súlyuk csak a tengeren túli angolszászokkal közösen van. Ehhez az első lépés az angolszászokkal közös vámunió, angol nyelv, majd valuta, és a székhelye az Egyesült Államokban lenne.

Sokakat meglepnek a nagy távolságok. Figyelembe kell venni, hogy a tömegáruk és a konténerek felszerelt kikötők közti szállítsa bármekkora távolságon olcsóbb, mint a szárazföldön a párszáz kilométeres árumozgatás. A világ felszerelt kikötői, a szállítási költséget tekintve, közelebb vannak egymáshoz, mint a kontinensen belüli városok.

II. A másik közösségi szint a latin népeké. Ezek lényegében megmaradnak a vámunió szintjén. Már a munkaerő áramlása is csak a maguk közösségén belül lehet szabad. Tudomásul kell fenni, hogy a szabad munkaerő áramlás a világgazdaság szempontjából ugyan előnyös, de súlyosan károsítja azokat az országokat, amelyektől elvándorol a munkaerő elitje. A kiváló munkaerő áramlása ugyan nem akadályozható meg, de a liberális szabadsága fékezendő.

Amennyire hátrányosnak bizonyult a puritánok és a latinok közös valutája, annyira segítené őket a vámunió a latin-amerikai országokkal.

Ahogyan a puritánok befogadják a tengerentúli puritánokat, ugyanúgy üdvös volna az európai és az amerikai latin országok, a fél-perifériás szintjüknek megfelelő vámuniójuk, erősebb rokonságtudatuk.

III. A közép-európai és a baltikumi országok közössége lényegében a latinokéval azonos szintű, de csak európai országokból állna. Ezek későbbi csatlakozását a puritánokhoz fenn kell tartani azok számára, akik megfelelnek.

A balkáni és a kelet-európai államok tagágáról le kell mondani. Az ő beépülésük lehetősége még a közé-európai és a balti országok közösségébe is nagyon kétséges.

Az EU apparátusa tanulhatna a 20. század példáiból. Minden olyan ország etnikumaira esett szét, amelyik eltérő etnikumokból állt. Sorolhatnám az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésétől a Szovjetunió széteséséig. De még az sem lesz meglepetés, ha katalánok és a skótok is önálló államot alkotnak, ha Észak-Olaszország önállóvá válik. Tudomásul kell venni, hogy csak a nagyon hasonló kultúrák és fejlettségi szintek férhetnek meg egy államban. A közös államisághoz még a közös nyelv sem elég. Lásd Olaszországot.

A brüsszeli bürokraták számára tisztázni kell, hogy a közösségben minek, mik az előfeltételei.

Vámunió, azaz az áruk szabad mozgása szinte minden kultúra és fejlettségi szinten előnyös.

A személyek szabad utazására szinte ugyanaz vonatkozik, mint a vámunióra.

A munkaerő szabad mozgása, mivel nagyon differenciálja a fejlettségi különbségeket, csak olyan országok között liberalizálható, ahol a bérszínvonalban néhány tíz százaléknál nem nagyobb a különbség. Fékezni kell, de megállítani nem lehet.

A közös valutánál a viszonylag csekély fejlettségi különbségen kívül feltétel a közös kultúra is. Ellenkező esetben nagyon hátrányos a kevésbé fejlettek számára. A közös valuta közös inflációt jelent, ami nemcsak az eltérő fejlettség, hanem az eltérő kultúra estében is irreális követelmény. A gyengébbek súlyosan, de az erősebb is károsodik.

Ha az EU vezetői szem előtt tartották volna ezeket a követelményeket, sok veszteségtől megkímélhették volna a közösséget. Ezzel szemben az EU nem foglalkozott számos olyan problémával, aminek a megoldása minden tagját érinti.

A foglalkoztatás.

A világgazdaság egészét, de különösen a Nyugatot súlyosan érinti a gyenge minőségű, és a pályakezdő fiatalom foglalkoztatása. Ezt a kérdést ugyanis egészen másként kell kezelni, mint a tőkés osztálytársadalmakban.

Ráadásul, a foglalkoztatás kultúrától, és fejlettségtől független probléma, tehát minden tagállamot érinti.

Oktatás.

A tudományos és technikai forradalom hatására a tudásfelesleges osztálytársadalmakat felváltották a tudáshiányosak. Annak ellenre, hogy a társadalomtudományok még azt sem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a lakosság több tudással rendelkezett, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Az sem vált tudottá, hogy a jelenkori társadalmak tudásvagyona ugyan sokkal nagyobb, és sokkal gyorsabban nő, mint valaha, mégis a tudásvagyon lett a társadalom legszűkebb keresztmetszete.

Ma a tudásigény kielégíthetetlen.

Annak ellenére, hogy a keresztény kultúrában az eredendő bűn a tudásvágy, ennek okát és szerepét elhallgatták. Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történetében ugyan nemcsak technikai fejlődés, de technikai forradalmak is voltak. Ezek során azonban az adott technikai működtetetése nem több, hanem kevesebb munkaerőt és tudást igényelt.

Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom teljes fordulatot hozott. A munka hatékonysága egyre inkább a munkavégző tudásától, képességétől és erkölcsétől függővé vált. Száz éve a munkaadó még a minél olcsóbb munkavállalót kerete, jelenleg már a minél jobbat akkor is, ha sokkal drágább. Mind a társadalmakon belül, mind azok között jellemző, hogy a jövedelméhez képest a drágább munkaerő a hasznosabb. Általánossá vált, hogy a munkaerő ára a minőségtől függően egyre differenciálódott, a jó lett aránylag drágább, a gyenge minőségű pedig olcsóbb. Ennek ellenre, csak az olcsó munkaerőben van felesleg, és a drágában hiány.

A társadalom várható hatékonysága egyre inkább attól függ, milyen minőségű munkaerőt termel. Ebből fakadóan a modern társadalmak jövője egyre inkább azon múlik, milyen minőségű munkaerőt nevel fel. Ezért lett a felzárkózás elsődleges feltétele a minél jobb oktatási, nevelési rendszer.

Ezt egyértelműen bizonyítja, hogy az elmúlt hatvan év során azok az országok javítottak a helyzetükön, amelyek oktatási rendszere jobban igazodott a megváltozott követelményekhez.

Ezzel szemben, az EU munkájában százszor akkora figyelmet fordítanak a politikai liberalizmus elvének érvényesítésére, mint az oktatási rendszerek javítására.

Ha valamivel, elsősorban az oktatással lehet csökkenteni az EU tagok közti kulturális és tudás különbségeket.

Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-11-12

Az elmúlt száz év fegyverkezési versenye

Az elmúlt száz év úgy fog bevonulni a történelembe, mint az indoktalan fegyverkezés formálta század.

A fegyverkezést a fasiszták kezdték el. A gazdasági sikerük tudatában hódtani akartak, amikor annak már nem volt semmi értelme.

Mussolini, az első jelentős nagyságú ország kezdte el, mert gyarmati birodalom akart lenni. Ez minden tekintetben az ostobaság csúcsa volt. Az olaszok talán a legkevésbé alkalmasak a hadviselésre. De a gyarmatok szerzése akkor mér a legnagyobb ostobaság volt. Aki boldogulni akart, az akkor járt a legjobban, ha a nála is fejlettebbek kereskedett. Ez a fasizmusoknak azért volt kedvező, mert a munkaerejüket lényegesen jobban mozgósították, mint a tőkés demokráciák.

A fasizmusok szörnyűségei még ma is elfedik a rendszer sikereit. Máig nem készült olyan történészi elemzés, ami megmutatta a fasizmusok fölényét, a gyarmattartó, liberális demokráciákkal szemben. Pedig most is az alacsony foglalkoztatás a demokráciák legnagyobb hátránya. Ez fokozottan igaz volt a két háború között.

A fasizmusok a második világháború előtt azzal váltak a választók előtt elfogadhatóvá, hogy felszámolták a munkanélküliséget. Ezzel a fél-perifériák, de még a fejlettek második vonalába tartozó Németország és Japán valósította meg a maga gazdasági csodáját. Éppen a sikereiktől megrészegülve váltak gyarmatbirodalmat építő imperialistákká. Amibe az emberiség szerencséjére, bele is buktak, annak ellenére, hogy ez a két ország a hadviselésben is kitűnőre vizsgázott.

A fasizmusok, szemben a bolsevik marxista rendszerekkel, az érintett országok belső erejével kerültek hatalomba. Ez ugyan nehezen bizonyítható, mivel gyakorlatilag egypártos diktatúrák voltak. Az mégsem vonható kétségbe, hogy népszerűek voltak. A lakosság többsége lelkesedett a mindenkinek munkát és nemzeti büszkeséget biztosító rendszerükért. Ugyan nem is lehetett, de nem is lett volna velük szemben a többség által támogatott ellenzék.

Az ugyan tény, hogy a foglalkoztatottak jelentős hányada az imperialista céljait szolgálta közvetlenül, vagy közvetve, nem jelenti azt, hogy nem építettek infrastruktúrát, fejlesztették a tudományokat, nemcsak kiszélesítettek, de emelték is az oktatás színvonalát.

Azt kell mondani, hogy hibás, nemcsak embertelen, de idejét múlt imperialista célok jellemezték. Gyarmatbirodalmat akartak, aminek az ideje lejárt. A tudományos és technikai forradalom olyan új körülményeket teremtett, amiben nem a gyengébbek kizsákmányolása, hanem az erősek, fejlettek kooperációja volt mindkét fél számára az előnyös. Megszűntek az erőszakkal, a másik fél rovására szerezhető előnyök. Az imperializmust a nullaegyenlegű játék szabálya jellemezte. Az egyiknek csak a másik rovására lehetett előnye. A 20. század derekától pedig az a játékelmélet érvényesül, hogy minden előnyből a másik fél is nyer. A nagy nyeremények csak a fejlettek kooperációjából születhetnek.

Ennek ellenére a második világháború utáni negyven évet a hidegháború és a fegyverkezési verseny jellemezte. A hidegháború a fegyverkezési verseny elvesztésével ért ugyan véget, de a fegyverkezési kiadások mégis a történelmi mélyponton voltak.

A hidegháborúban a sokkal fejlettebb és erősebb demokráciák ugyan a nemzeti jövedelmük 4-6 százalékát fordították fegyverkezésre, ami bőven elég volt arra, hogy a bolsevik tábor a versenyben összerogyjon, de arányaiban mégis kevesebb volt, mint amennyi az osztálytársadalmat a múltban jellemezte.

A történészek máig sem mutatják ki, hogy a múltban az erőforrások mekkora százaléka ment fegyverkezésre. Becslésem szerint az erőforrások 10-20 százaléka, közvetve és közvetlenül fegyverkezésből fakadtak. Ezzel szemben ma a fejlett országokban a fegyverkezési kiadások csak a nemzeti jövedelem 1-5 százalékát emésztik fel, és az ebből fakadó halálozás a korábbinak alig százada. Az utóbbiról alig beszélnek a történészek, pedig ez volt az egyik legnagyobb halálokozó, közvetlenül és közvetve. Akkor olcsó volt az emberélet, ma drága, főleg azoké, akik a modern haditechnika hatékony alkalmazására képesek.

Az Egyesült Államok azzal, hogy a nemzeti jövedelmének 6-7 százalékát fegyverkezésre fordította, a Szovjetuniót arra kényszeríttette, hogy erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezést folytasson. A Szovjetunió számára az, hogy az Egyesült Államok a nemzeti jövedelméből 6-7 százalékot fordított a hadseregre, azt jelentette, hogy neki a versenyben maradáshoz a nemzeti jövedelmének fele sem elég, de az elérhető maximális erőfeszítés, a nemzeti jövedelmének negyede is önpusztulást jelent.

Csak a durva mennyiségi adatokat nézve. Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme a Szovjetunióénak négyszerese volt, tehát ami neki 6-7 százalék, az a Szovjetuniónak 24-28 százalék. De még ez sem jelentene versenyképességet, mert nagy volt aminőségi különbség. Az Egyesült Államok hadiipara szervesen beépült a gazdaságba, tehát annak hatékonyságára támaszkodhatott, és a hadiipar tudományos és technikai vívmányait a gazdaság egésze élvezhette. A hozzá képest elmaradt Szovjetunióban külön, erősen izolált maradt a hadiipar, annak vívmányai nem juthattak a gazdaság egészéhez.

Már többször leírtam, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, vesztette el a fegyverkezési versenyt, mert bolsevik rendszerben működött, hanem azért, mert erejét meghaladó módon fegyverkezett. A Szovjetunió akkor is szétesik a fegyverkezési verseny okán, ha tőkés osztálytársadalom, a gazdasága pedig a piac hatása alatt működik. Elég volna kiszámolni, hogyan alakult volna a gazdaság, az életszínvonal, ha a fegyverkezési kiadások csak tized akkorák, mint amekkorák voltak. Ez reális feltételezés, hiszen egy nem fegyverkező, nem imperialista terjeszkedő Szovjetunió nem lett volna útjában a fejlett demokráciáknak. Azok számára akkor sem lett volna versenytárs.

A Szovjetunió jelenleg a nemzeti jövedelmének már csak 6 százalékát költi fegyverkezésre, vagyis arányában csak annyit, mint az Egyesült Államok. Mégsem akarja megtámadni senki. A hidegháború évtizedei alatt nem a szovjet tábor gazdasági dinamikája fenyegette a Nyugatot, hanem az imperialista célokra kiépített hadserege.

A Szovjetunió vezetésnek katasztrofális hibája volt a fegyverkezési verseny, aminek a megnyerhetősége eleve kizárt volt. A bolsevik rendszernek egyetlen vonzereje lehetett, a teljes foglalkoztatás. Ez vonzó lehetett volna a fejlettebb, gazdagabb társadalom munkanélküli, és a munkájuk elveszésétől félő tömegei számára. Akik nem fogynak, hanem gyarapodnak.

A Szovjetunió összeomlása óta egyértelmű a tapasztalat, hogy az utódállamok mindegyikének a teljesítménye csökkent, ha levonjuk az olaj és a földgáz áremelkedéséből származó bevételt, és a hadseregre fordított kiadások csökkenését.

Még az sem igazolódott be, hogy azok az eredményesebbek, akik demokratikusabbak, piacosabbak lettek. A leginkább bolsevik rendszerét megőrző Fehér-Oroszország megelőzné Oroszországot, ha nem volna többletbevétele a nyersolajból és földgázból.

A hidegháborúban a szocialista országoknak egyetlen előnyük volt, a magas foglalkoztatás.

A politikusok és főleg a gazdaságpolitikusok nem hajlandók tudomásul venni, hogy milyen fontos a lakosság biztonságérzete.

Erre épített mind a fasiszta, mind a bolsevik rendszer. Ennek köszönhették a sikerüket. A siker azonban a fejükbe szállt, és imperialistákká lettek. Az lett a vesztük. Kiderült, hogy a munkanélküliség a diktatúrák felé hajtja az embereket, de ha megvan, akkor gyorsan demokraták lesznek.

A diktatúrák pedig, legyenek azok jobb-, vagy baloldaliak, megrészegülnek a sikerüktől, és imperialistákká válnak, amiben aztán elvéreznek. 

Kína magyar szemmel

Kopátsy Sándor                PA                   2013-11-11

Kína magyar szemmel

A vidék felemelése

Kína jelenleg a szegény, elmaradott, lassan változó vidék, és a fergetegesen gazdagodó város országa. Ekkora különbség talán sehol nincs ma a világban. Ezért várható, hogy napirendre kerül a vidék, mindenek előtt a mezőgazdaság modernizációja.

Kevés szó esik arról, hogy a kínai reform tulajdonképpen a mezőgazdaságban kezdődött. Nem technikai előrelépéssel, sőt ebben a tekintetben inkább hátralépésről beszélhetünk, mert a nagyüzemeket osztották fel törpe gazdaságokra. Az eredményt az hozta, hogy az egyéni érdekeltség fölényt jelentett az érdekeltséget nem biztos óriásüzemekkel szemben. Ez ahhoz volt hasonló, amit nálunk a Kádár-rendszerben a háztáji és a kalákába épített ház jelentett.

A nagyobb érdekeltség eredménye azonban nem jelenthet nemzetközi versenyképességet, magas életszínvonalat. Reform volt az érdektelenségben. Ennek a sikere is óriási volt. 1961-ben a kínai import 25 százaléka volt élelmiszer, jelenleg 2 százaléka. Japán és Dél-Korea gabonákban csak 27 százalékos önellátó. Jelenleg Kína 95 százalékban. Az importja döntően szója, vagyis növényi fehérje. Ennek nagy része közvetlen emberi táplálkozást szolgál.

A fergetegesen gazdagodó Kínában szükség van arra, hogy a mezőgazdaságuk is versenyképes, és vidéken élők számára jómódot biztosító legyen.

Kína, az elmúlt száz év biológiai forradalma előtt, évezredeken keresztül a világ leghatékonyabb öntözéses gabonatermelője volt. Most azonban ezen a téren messze elmarad a Nyugat öntözéses gazdaságai mögött. Sokkal kisebbek a hozamok, és sokszoros az egységnyi termelési értékre vetített vízfogyasztásuk. A kínai város és az ipar szupermodern, a falu és a mezőgazdaság középkori.

A biológiai forradalomnak, és a kínai parasztok szorgalmának köszönhetően várható a kínai mezőgazdasági csoda is.

A biológia először a természetes csapadékra épülő, vagyis a nyugati fejlett mezőgazdaságban, a gabona és a baromfitermelésben hozott csodás eredményeket. Jó tíz éve azonban megindult a biológiai forradalom a vizek művelésében. Ami most folyik, annak a jelentőségét fel sem mérhetjük. Fajunk annak köszönhetően nőhetett a létszámának hússzorosára, hogy megtanultuk a föld művelését. Most kezdtünk csak hozzá a vizek megműveléséhez. Mára már nyilván való, hogy felmérhetetlen lehetőségek vannak a vizekben élő növények és állatok biológiai fejlesztésében. Ennek a leglátványosabb jele a tengeri farmok teljesítménye. Példával élve, ötven éve a baromfi még az udvarokon kapargált, ma battériákban él, és a növekedése sokkal hatékonyabb és rövidebb időt igénylő. Ma az ilyen battériás baromfi jelenti a legolcsóbb húst és tojást. Ennél hatványozottan nagyobb eredményt hoz a tengeri farmokban, halastavakban termelt hal, rák, kagyló. Ezek óriási szaporasága a fajfejlesztés eredményét is tört részre képes zsugorítani. Elképesztők az eredmények, amelyekről a közvélemény alig szerez tudomást. Pedig elég volna néhány példa az illusztrációra.

- Ma a lazac tizedébe kerül, mint harminc éve. De csak azért, mert a farmokba tized annyiba kerül.

- Vietnámban tíz éve évi 15 százalékkal nő a haltermelés. A tengerben és a rizsföldeken. Megoldódott a több évezredes fehérjehiány.

- Kínában ma ötször annyi halat fogyasztanak, mint húsz éve.

Arról fogalmunk sem lehet, hol fogunk tartani húsz év múlva.

Ehhez egyetlen megjegyzés kívánkozik. Az EU tagországok között nekünk vannak a legjobb adottságaink az édesvízi haltermelésre.

Kínának azonban százszor nagyobbak a lehetőségei, és ha valami mindig nagyon hiányzott, az állati fehérje volt az.

Az előző írásaimból mindig az derült ki, hogy mi előbb kezdtük, de alig vittük valamire. Kína később ébredt, de megváltoztatta a világot. Minden bizonnyal e tekintetben is az lesz.

A világ még mindig nem vette tudomásul, hogy Kínában háromszor annyi ember él, mint az EU 28 országában, és ott a lakosság legalább annyira puritán, szorgalmas, takarékos, mint Északnyugat Európában. Most még hozzánk képest is szegények, de a század végére nagyon gazdagok lesznek.

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Kopátsy Sándor                 PO                   2012-11-17

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Az ELTE kérésére a TÁRKI ezer embert kérdezett meg a magyar-orosz viszonnyal kapcsolatban. Maguk az adatok nem leptek meg, mert előzőleg is az volt a magyar történelem, és az irodalom oktatásáról a véleményem, ami a felmérésből is kiderül.

A felmérést egy hasonló előzte meg tíz évvel korábban.

Ebből kiderül, hogy a magyar lakosság félretájékoztatási állapota számottevően nem változott.

A magyarság számára legkárosabb befolyása a törököknek, és az oroszoknak volt.

A kártékonyak sorrendje utánuk: német, tatár, osztrák és az amerikai.

Történészként az a véleményem, hogy a tatároktól eltekintve minden nép hatásának egyenlege pozitív volt.

A terjedelem okán az oroszok hatásával nem kívánok foglalkozni, megelégszem a kijelentéssel: a második világháborút követő megszállás sokkal több eredményt hozott, mint amennyi kűrt okozott.

Az Oszmán Birodalom népszerűtlensége diákkorom óta irritált. Csak ott volt vallásszabadság, ahol ezt a szultán elvárta. Csak a Hódoltságban és Erdélyben volt vallásszabadság. Ennek ellenére még a reformáció hívei sem tudják, hogy a török uralom nélkül nem volnának jelen országunkban ezek az egyházak.

Arról a szakma sem vesz tudomást, hogy a Hódoltságban ugyan nem maradtak főpapok és földesurak, de a jobbágyok ennek csak örültek. A szultáné volt minden föld, a lakosság nem jobbágy, hanem adóalany volt, méghozzá nem egyénileg, hanem település tagjaként. A jobbágyfelszabadulás előtt csak ott alakult ki magyar polgárság, ahol minden föld, és minden települések ura a szultán volt, akinek az adózója nem az egyén, nem a család, hanem a település volt. Ezért lehetett nálunk először a magyar is polgár. Debrecen, Szabadka, Szeged, Kecskemét, csakhogy a nagyokat említsem magyar polgárok által vezetett városok voltak. A Királyi Magyarország területén 1847-ben még nem volt olyan város, ahol a magyarság a legnagyobb etnikum lett volna.

A német és osztrák népé mutatta számunkra az utat a nyugatosodás felé. Elég volna reálisan ismerni első királyunk és a német lovagok szoros szövetségét.

Az orosz történelem és irodalom ismerete is elszomorító, pedig a megkérdezett ezer főnek jelentős hányada még olyan iskolában tanul, amiben azt tanították, hogy minden jó először Oroszországban jelent meg.

A számunkra legkedvezőtlenebb hatású népek sorrendje a törökök és az oroszok után: németek, tatárok, osztrákok és az amerikaiak. Ebből csak a tatárok szerepelnek indokoltan a listán.

Nálam a legjobb hatású népek listáján a németek, az osztrákok és a csehek vannak az első három helyen. Tőlük tanulunk a legtöbb puritanizmus, szorgalmat, takarékosságot, azaz legtöbbet ahhoz, hogy a Nyugathoz tartozónak érezhessük magukat.

Képzési reform

Kopátsy Sándor                  PO                  2013-11-12

Képzési reform

Száz év múlva az oktatás elmaradottságával, a pedagógusok szelekciójával, és a fizetésével fogjuk a jelenkor butaságát illusztrálni. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy a nemzeti vagyonon belül, annak a fontosabb eleme, a tudásvagyon növelésében a pedagógusoknak fontos szerepük van, de azokat mégis a teljesítményüktől független azonos és alacsony bérrel fizetjük.

Azt sem vitatja senki, hogy ezzel iszonyú kárt okozunk, mert a következő generáció teljesítménye elsősorban a tudásvagyontól függ. Mégis minden marad a régiben.

Ha egy mondatban kellene jellemezi az elmúlt ötven év társadalmi változását, azt mondanám: Évezredeken keresztül a társadalom egyik alapvető feladata volt a tudásvágy elfojtása, most az elsődleges feladat ennek gerjesztése, gyarapítása. Ezt ugyan nem vitathatja senki, mégis az oktatási rendszerünk ezzel ellentétes módon működik. A klasszikus érelemben vett vállalkozói szektorban spontán és következetesen meg valósult a teljesítménnyel arányos bérezés. Ennek következtében a munkajövedelmek olyan m értékben differenciálódnak, hogy a társadalom progresszív adózással kénytelen mérsékelni azok differenciáltságát.

Ezzel szemben a legfontosabb értéktermelést, az oktatás, a társadalom tudásvagyonának növelését nem értéktermelésnek, hanem fogyasztásnak minősítik. Az oktatást a fogyasztási szférába sorolják. A pedagógus, és a munkaképes korú tanuló nem értéktermelő, az utóbbi még foglalkoztatottnak sem minősül.

Mindez azonban csak a jelenkorban, a tudományos és technikai forradalomnak következtében vált anakronizmussá. Az osztálytársadalmak működését még meg lehetett érten akkor is, ha a szellemi vagyon alakulását figyelmen kívül hagyták. Még az sem tudatosult, hogy az osztálytársadalmakban tudásfelesleg volt. Sőt az a technika fejlődésével párhuzamosan egyre nagyobb lett. Vagyis minél fejlettebb lett a technika, a foglalkoztatott munkaerő nagy többsége esetében, annál alacsonyabb szellemi vagyon, képzettség kellett annak működtetéséhez.

Ez a nyilvánvaló tény azért nem derült ki, mert a technika fejlődése során egyre nőtt a társadalom ismeretanyaga. Egyre fejlődött a tudomány.

Ezt látva nem tűnt fel, hogy a fejlettebb technika működtetése egyre kevesebb képzettséget igényelt. Észrevételen maradt, hogy fajunk történetében az életképességhez egyre kevesebb tudásra volt szükség. Az életrevalósághoz a legalacsonyabb tudásigénye az ipari forradalom utáni tőkés társadalomban volt szükség. A gyűjtögetéshez az egész életen keresztül szerzett tapasztalatokra volt szükség. A 20. század elején a munkaerő nagy többsége pár heti munkavégzés után már munkaképessé vált. A kor hadseregében az analfabéta katonák is harckések voltak.

Az oktatásra először a vallásnak, aztán a közigazgatásnak volt szüksége. A gazdaságban elég volt a munkaerő néhány százalékának képzettsége.

Mivel minden osztálytársadalom tudásfelesleges volt, szükséges volt az ember rendkívül fejlett agyának féken tartása. Azért üldözte minden vallás a tudásvágyat.

A keresztényégben, a Nyugat vallásában ez volt az eredendő bűn. Senki sem volt kíváncsi rá, miért. Azon sem akadtak fenn, hogy ugyanakkor a vallás volt a tudás fő terjesztője, igaz csak a dogmákat tanították, a kételkedést, mint eretnekséget, üldözték. De nemcsak a kereszténység, minden kultúra minden vallása betegesen vigyázott arra, hogy a dogmák, a tradíciók sértetlenek maradjanak.

A tudományos és technikai forradalom azonban a társadalom tudásigénye tekintetben mindent megfordított. A tudásvágy, a kíváncsiság pozitív tulajdonság lett. Ennek ellenére, a tudásvagyon gyarapítóit teljesítményüktől függetlenül kezelik.

A fordulatot sem a közgazdaságtudomány, sem a politika, de még a pedagógia sem, a szülők azonban annál érzik. Gondot fordítanak arra, hogy a gyerekeik minél jobb képzést kapjanak. Gondosan válogatják az iskolákat. Ehhez azonban az állam nem ad segítséget, sőt magának tartja fenn a jogot arra, hogy ki, hol, milyen iskolában tanulhat.

A mi államunk még azt is jónak tartja, ha a tanulócsoportok képesség, adottság, minőség tekintetben minél kevertebbek legyenek. Ezzel akarják kiegyenlíteni a családi háttérből fakadó különbségeket. Azt azonban nem veszik tudomásul, hogy szülői háttértől és a tanulócsoportok összetételétől hogyan függ a képzés hatékonysága.

A pedagógia addig sem jutott el, hogy felismerje, mitől függ a tanulás eredménye. Pedig szerintem: A vele született képességtől, a szülői háttértől, a tanulócsoport színvonalától, a pedagógus teljesítményétől. Ezekhez képest az oktatási módszer, az oktatott anyag, az iskola felszereltsége, másodlagos.

A tudásvagyon nagysága

Jó negyven éve az egyének társadalmi értékét, mint a tehetség, a tudás és az erkölcs szorzatát határoztam meg.

Tehetség

Látszólag ezzel van a legkisebb probléma. Vagy van, vagy nincs. Ez velünk születik. Ez is tévedés. Az ugyan igaz, hogy velünk születik, de ha nem nagyon korán veszik gondozásba, hamar meghal.

Ez a sportban derül ki a legmarkánsabban. Van néhány fizikai képesség, ami csak akkor fejleszthető ki magas szintre, ha korán kezdik.

- Úszás esetében ma már az van, hogy az élet első néhány hónapjában kell megszerezni a vízben való otthonosságot.

- A labdaérzést is már kora gyermekkorban kell elkezdeni fejleszteni. Az egyensúlyérzék, a tériszony, a tapintóképesség is hasonló korai fejlesztést kíván. Ezek fejlesztését nem lehet elég korán kezdeni.

- A zenei tehetség már a magzati korban fejleszthető.

Felnőtt korban az ösztönös képességek fejleszthetősége már nagyon kicsi.

A magzati korban való felkészítés jelentőségét jól fel lehet mérni Finnországban, ahol nyolcvan év óta rögzítik a születéskori fizikai méreteket, vagyis a magzat kihordásának fizikai minőségét. Ezek életútját rendszeres időszakokban ellenőrzik. Kiderült, hogy a születéskori fizikai állapot jelentősen kihat az életteljesítményekre. A jobban kihordott gyerekek magasabb iskolázottak, jobban keresők, több adót fizetők, kevesebbet betegek lettek.

Ezért elemi társadalmi feladat lenne az anyák jutalmazása, nemcsak nem szülés ténye, de a kihordás minősége alapján történő jutalmazása is.

A hívatásos művészek és a sportolók képzési rendszere.

A modern társadalom oktatási igényét a hívatásos művészek és sportolók esetében megoldották. Ekét területen ugyanis már az osztálytársadalmakban is egyértelmű volt az öröklött képességhez igazított képzés. A társadalomnak csak át kellene venni az ott alkalmazott módszert.

Nem véletlen, hogy e két képzés sokkal eredményesebb, mint az oktatási rendszerünk általában. Magyarország a zenében és a sportban a világ élvonala közelében van, sokkal előbb, mint az ország gazdasági fejlettsége.

Tanuló csoport

Szinte említést sem teszünk arról, hogy a tanulás eredményében milyen szerepe van a tanulócsoport színvonalának.

A kelet-ázsiai oktatási rendszer fölényének egyik kulcsa: A hasonló képességűek minél homogénebb tanuló csoportja. A képesség tekintetében homogén tanulócsoportot sokkal könnyebb oktatni, és a képességhez igazodó követelmény jobb eredménnyel is jár. A konfuciánus kultúrában ez természetes követelmény. Szinte évenként alakítják a homogén képességű csoportokat. Ez a négy angolszász, tengerentúli országban erősen terjed.

Ennek a világszenzációt jelentő példájával találkoztam a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, ahol a kikeresztelkedett zsidó nagypolgárok, és a vidéki lutheránus értelmiség gyermekei alkották a tanulóközösséget. A nagyvárosi zsidó értelmiség találkozott a vidéki, nemzeti értelmiséggel. Az eredmény: A világ azt tartja, hogy a századfordulón ott születtek a Mars lakók, a Nobel-díjasok.

A homogén csoportok kialakítása a hívatásos művészek és sportolók oktatásában is következetesen megvalósul.

Erkölcs

A tudomány és technika forradalma olyan mértékben felértékelte az erkölcs társadalmi szerepét, hogy száz éve fejlett ország már csak az lehet, ahol a lakosság viselkedése puritán, vagyis a Nyugaton protestáns, a Távol-Keleten konfuciánus. Ez markánsan bizonyítást nyer abban, hogy mind a világ legfejlettebb, mind a leggyorsabban fejlődő húsz országában a lakosság vagy puritán, vagy konfuciánus erkölcsű. Ezzel szemben nincs felzárkózóban egyetlen olyan ország, amiben a lakosság viselkedését nem a puritanizmus jellemzi.

Tehetség, tudás és erkölcs

A lakosság társadalmi értékét kifejező szorzat, első két tagja a tudás és a tehetség természetüknél fogva csak pozitív szám. Ezzel szemben a szorzat harmadik tagja, az erkölcs lehet negatív is. A rossz erkölcs tehát eleve negatív társadalmi értéket eredményez.

Szülői háttér

Annak ellenére, hogy minden pedagógus tudja, hogy milyen jelentős szerepe van a szülők hozzáállásának, az oktatáspolitika tudomást sem vesz róla.

Ez korábban megengedhető volt, hiszen a társadalom, főleg a gazdaság nagyon szerény tudásigényt támasztott, a középfokon és azon felül a tanulók szülei az úri középosztálya, a polgárságba tartozók voltak. Az én időben az osztály kilenctizede ezekből került ki, és tizedét alkották a parasztok és munkások felső harmadából szelektált legjobbak. Ma, nyolcvan évvel később, tízszer annyian tanulnak a középiskola után, mint akkor a középiskolában. A képzés minden szintjén jelen van a társadalom egésze. Ebből kell minél homogénebb képességű tanulócsoportokat szervezni.

Kiből lesz pedagógus

Száz éve még a generáció legjobb egyetlen százalékából lett pedagógus. Ma a többségük a gyengébb feléből kerül ki. Elég egyetlen adat. Jelenleg a világ három legeredményesebb iskolarendszere Szingapúrban, Finnországban és Dél-Koreában működik. Ezekben a pedagógiai pályára az érettségizettek felső harmadából mennek. Az Egyesült Államokban az érettségizettek gyengébb feléből lesznek pedagógusok. Nálunk sem sokkal jobb a helyzet. De mi nem készítünk ilyen felméréseket. Pedig indokolt volna.

A tehetséges fiatalok nem mennek olyan pályára, ahol nem lehet sem anyagi, sem erkölcsi diadalt aratni. Aki bízik magában, nem szívesen megy olyan pályára, ahol nem mérik a teljesítményt. Márpedig a pedagógusok teljesítményét nem mérik, ezért őket nem is lehet ezért jutalmazni.

A két legfontosabb szakmában, az orvosok, és a pedagógusok estében életre szól a diploma. Az előbbiben legalább van lehetőség a szakmai és az anyagi kiemelkedésre. A pedagógus fizetése legfeljebb a szolgálati idejétől függ.

Nem csoda, hogy ebben a szakmában szinte teljes a szakszervezeti tagság. A jövedelmük nem a munkájuktól, hanem a szakszervezeteik erejétől függ. Ezzel szemben, ahol a jövedelem a teljesítménytől függ, szinte kihalnak a szakszervezetek.

Egy nyugati közgazdasági lapban olvastam: A pedagógus szakmának három jellemzője van: Rövid munkahét, nyári szabadság és a felelősségre nem vonhatóság. Ezért a jogokért azonban súlyos árat kell fizetni: Nincs anyagi és erkölcsi sikerük.

A legjobb pedagógust a legtehetségesebb tanulókhoz.

Annak még nyomát sem találtam, hogy a legjobb tanuló csoportot a legjobb pedagógusokra kell bízni. Pedig a művészetek és hivatásos sportolók esetében ez már régen elfogadott. Vagyis az adott tanulók közössége akkor ér el legnagyobb összeredményt, ha a tanulócsoportok, és a tanárok azonos rangsora van összeállva. A kiváló képességű diákokat, kiváló képességű pedagógusokra kell bízni. Világsikerek csak akkor kerülhetnek ki az oktatásból, ha a nagyon tehetséges diákok közösségét a legtehetségesebb pedagógusok tanítják. Ezért minden megyének, városnak koncentrálni kell a legjobb tanulókat és a legjobb pedagógusokat.

Szingapúrban ez a rendszer szinte folyamatosan működik. Jelenleg ott vannak a világ legjobb középiskolái, ahol a legjobb tanárok fizetése eléri a tanári fizetések tízszeresét is. Ezek előtt a diákok előtt nyitva állnak a világ legjobb egyetemei, és a tanulásokat az állam fizeti. Mind a tanárok, mind a nyertes diákok a sajtón keresztül közismertekké válnak.

A versenysportokban és a zenei iskolákban a világ legjobb tanárok, trénerek a szakmában közismertek. Az országok legjobbjai áramlanak ezekbe, a nemzetközi közösségekbe.

Megjegyzések a foglalkoztatási mutatóhoz

Kopátsy Sándor                    PG                2013-11-08

Megjegyzések a foglalkoztatási mutatóhoz

Évtizedek óta a foglalkoztatási mutatót tartom a legkevésbé rossznak, annak ellenére, hogy ez is szenved a közgazdaságtudomány egyik hibájától. A szellemi vagyonképzés nem tartja érék termelésnek, ezért a munkaképes korukban tanulókat a munkanélküliekkel közös csoportban tarja számon.

Azt ugyan a közgazdaságtan sem vonja kétségbe, hogy a jelenkor fejlett társadalmainak tejesítő képessége elsősorban a tudásvagyon nagyságától függ. Ennek ellenére a tudásvagyon gyarapítását nem tekinti értéktermelésnek.

Most, hogy Dél-Korea adatait böngészem került a kezembe egy olyan statisztika, ami a foglalkoztatás korcsoportokra osztva is közli. Ez leleplezi a panaszomat, és Dél-Korea sikerének titkát.

A 15-19 éves korosztályban csak 8 százalék a foglalkoztatottak aránya. Elsősorban azért, mert ebben a korban még a korosztály kilenctizede még tanul.

A 20-24 éveseknek már az 55 százaléka dolgozik, de még sokan tanulnak.

A 25-29 évesek a legmagasabban, 70 százalékban foglalkoztatottak. Ez azt mutatja, hogy az iskolarendszerűk egyre jobb minőségű munkaerőt bocsát ki.

A 60-64 éveseknek még mindig 52 százaléka munkaviszonyban van. Ennek a korosztálynak, véleményem szerint, Görögországban tizede sem dolgozik.

A 65 év felettiek 22 százaléka még munkaviszonyban van.

Az adatok magyarázata is érdekes. Megállapítják, hogy a jól képzett fiatalokkal az idősebb korosztályok nem képesek versenyben maradni, ezért gyakori, hogy alacsonyabb képzettséget vállalva dolgoznak tovább. Vagyis a nagyon jó iskolarendszer nem kedvez az idősebbeknek, ha nem tartanak lépést a szakmájuk fejlődésével. Ott természetes ezek visszaminősítése.

Egy másik statisztikán pedig azért akad meg a szemem, mert az alacsony, 5 százalék alatti m unkanélküliségen belül üres a tartós munkanélküliek rovata. Kiderült, hogy ebben az országban ilyen nincs is. Aki nem talál képzettségének megfelelő munkát, az, 6 hónap után mindent elvállal, mert a munkanélküliséget a saját családja sem nézi el.

Ezt Európában még a kevésbé fejlett országok közvéleménye sem fogja el. Inkább lemaradnak, minthogy rangunkon aluli munkát vállaljanak.

Hódit a síneken való közlekedés

Kopátsy Sándor                 PG                  2013-01-11

Hódit a síneken való közlekedés

A 19. század második felében a vasút volt a személyek és áruk szállításuk mozgatásnak fő eszköze. A hatalmát azonban a 20. század második felében visszaszorította mind a személyek, mind az áruk mozgatásában a közút. A 21. században a városokon belüli személyszállításban a földalatti, a városok közt pedig a vasút fejlődik a legdinamikusabban.

A jelenég mögött azt látom, hogy a világ egyre inkább a sokmilliós nagyvárosok hálózata felé mozdul el. A lakosságon belül, száz éve még elképzelhetetlen mértékben, a nagyvárosokban él és dolgozik. Háromszáz éve a földünk népességének 90 százaléka még falvakban, vagy kisvárosokban élt, azt ritkán hagyta el, azok mindegyike nagyon magas fokon önellátó volt. Kicsi volt az onnan más településekbe utazó, oda érkezők, sőt még az elköltözők aránya is. Ez vonatozott az árukra is. Az államok lényegében egymástól zárt elkülönült települések mozaikja volt. Ezen először a vasúthálózat kiépítése változtatott. Ennek a változásnak már száz éve, de még mindig nem mértük fel világtörténelemre, és a tudtunkra gyakorolt hatását. Sokszor emlegetem, hogy ezt a mi Petőfink az első látásra felmérte. Talán azért is, mert sokat utazott vándorszekereken.

Száz éve még nem tudtuk elképzelni, hogy a vasutat kiszoríthatja a közúti közlekedés, a személy- és a teherautó. Erre is először egy költőzseni, Ady Endre hívta fel a figyelmemet már akkor, amikor még nem is ültem autóban. Felismerte, hogy az autó azért fog győzni a vonattal szemben, mert háztól házig szállít. Azt csak évtizedek múlva éltem meg, hogy a közúti teherszállítás is azért győzött a vasútival szembe, mert háztól házig, méghozzá percnyi pontossággal.

Azt olvasom egy szaklapban, hogy a nagyvárosokon belüli személyszállításban gyorsan nő a földalatti vasút részaránya. Ezt megpróbáltam Petőfi és Ady fejével magyarázni. A többmilliós nagyvárosokban a felszíni közlekedés drága, a csúcsforgalmakban gyakori a dugó, tehát időben nem gyors és nem biztonságos, valamint drága a telek.

Az utóbbi húsz évben több metró épült, mint előtte száz év alatt, és a következő tízben pedig ennél is többet fognak üzembe állítani. A példát ebben is Kína mutatja. Pekingben van már ma is a legtöbb, 440 kilométer, de 2020-ban már ezernél is több lesz. Sanghaj a második, 420 kilométerrel. A tíz leghosszabb metróúttal rendelkező város fele Kínában van.

A nagy sebességű távolsági vasútvonalak kiépítése, illetve modernizálása is Kínában a legnagyobb. Ott ismerték fel először, hogy 1000 kilométernél kisebb távolságon a vonattal a repülőgép sem versenyezhet. A repülőtér nehezen elérthető, a be- és kiszállás időigényes végül az úti céltól távol érkezel meg. A vasútállomások viszont a városközpontban vannak, nincs ki- és beszállási procedúra, és utazás közben is lehet dolgozni.

Még nem számolta ki, senki, hogy mennyi költséget okozott a repülőkön való utazásnak a terrorveszély elhárítása. Máig százszor annyi kárt, többletköltséget, mint amennyi kárt okozott a merénylet.

Egyelőre sínen való közlekedés kiépítésének technikája nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan a vele szemben támasztott igény. A piaci kereslet gondoskodni fog róla. 

Kínában összeül a párt Központi Bizottsága

Kopátsy Sándor                EH                   2013-11-08

Kínában összeül a párt Központi Bizottsága

Meghirdették az állampárt Központi Bizottságának ülését. Ezt a The Economist azonnal címlapon és vezércikkben közli. Ők tudják, hogy ez nemcsak az évenként megismétlődő esemény lesz, mi tudomást sem szerzünk róla. Ahogyan azt is kevesen tudják, hogy 35 éve, 1978-ban, két évvel Mao halála után ült össze a Központi Bizottság, és bízták Tengre a párt és az állam vezetését. Ezt a KB ülést tartom a második világháború óta a legjelentősebb történelmi eseménynek.

Teng vezetésével indult meg az a változás, aminek következtében az utóbbi hetven év, de talán több ezer év legnagyobb történelmi eseménye vette kezdetét. Ez az állításom nagyképű hőbörgésnek hangzik, de cáfolni nem lehet.

Annál, ami a kínai gazdaság piacosítása, és a népszaporulat leállítása következtében történt, aligha van párja a történelemben.

- Kínában 1978 óta az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 200 dollárról 6.000 dollárra nőtt. Ekkora és ennyi ember érintő változás példátlan a történelemben. Még hasonlót sem ismer a történelem.

- Kína lakossága, ha nem fékezik meg a gyermekvállalást, amerikai demográfusok szerint, ma 5-600 millióval több volna. Ekkora létszám növekedés esetén szó sem lehetett volna hasonló fejlődésről. De az is elég, ha kiszámítjuk, mint jelentene, ha az emberiség létszáma ma ennyivel nagyobb volna.

- Az, ma még nem dönthető el, hogyan alakul a világpolitika és a világgazdaság, ha nem jelentkezik az Egyesült Államok mellett egy másik gazdasági szuperhatalom. Kína ugyan ma még nem szuperhatalom, főleg katonai erejét tekintve nem. Az azonban már ma is elkönyvelhető, hogy a század közepére az lesz, és az is, hogy kettejük vetélytársa, ezen a poszton, nem lehet más. A feltörekvő, BRICs országok között még olyan sincs, amelyik a század során közelebb kerülhet a két óriáshoz.

Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy mit hoz ez a KB ülés, de az, hogy jelentős lesz, várható. Teng halála óta nem volt Kínában egyik vezetőnek sem ennyire egyértelmű a hatalma. Most van újra.

Aztán azt is látni kell, hogy a kínai csoda máig csak a lakosság kisebb felét érintette. Az ország lakosságának fele még ma is szinte változatlan falusi életformában maradt, és döntően a mezőgazdaságból él. A városi lakosságának jelentős hányada még mindig nem egyenjogú városi lakos. Kína nagyobbik fele tehát még nem lépett túl a társadalmi forradalmán.

Ahhoz, hogy Kína társadalmi és gazdasági értelemben valódi szuperhatalom legyen, még meg kell oldani a lakosság egészének a társadalomba való beépülését. Ez, ha megvalósul, nem kisebb lendületet ad a világgazdaságnak, mint az elmúlt harminc év kínai forradalma. Mintegy hétszázmilliárd lakossal, mintegy negyedével nő a világgazdaság dinamikus, nagyon gyorsan növekedő része.

Kínáról ma azt mondhatjuk, hogy az egyik fele már fél-periféria, mintegy tízezer dollár egy lakosra jutó jövedelem szintjére emelkedett. A másik fele azonban még szegény, és elmaradott, de nagyon szorgalmas. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem országos átlaga, vásárlóerő paritáson mintegy hatezer dollár. Az egyik felén tízezer felett van, a másik felén pedig ötezer alatt. A fejlett felében húsz év múlva már harmincezer, fölé emelkedik. A birodalom másik fele ekkor már nem maradhat ennek tört része alatt. Ezek felemelését kell a kínai vezetésnek megoldani. Ilyen tempójú fejlődés azonban csal a Távol-Keleten képzelhető el. Ha ez sikerül, 2050-ben a fejlett világ fele a Távol-Keleten, négyötöd részben Kínában lesz.

A Nyugat ma csak Kína bámulatos növekedésére bámul, de még fel sem mérte, hogy mit köszönhet a világgazdaság Kínának. A világgazdaság tömegáru fogyasztása fergetegesen nőtt annak köszönhetően, hogy a Kínában gyártott tömegáru olcsóbb lett. Még nem láttam olyan felmérést, ami kimutatta volna, hogy milyen volna a világgazdaság fogyasztói kosarában a tömegáruk aránya, ha nem jelennek meg a sokkal olcsóbb kínai termékek.

Mivel a tömegáruk árcsökkenése elsősorban a szegényebb rétegeket érinti a kínai gazdasági forradalom elsősorban a szegényebbek jövedelmét növelte. Jelentősen nagyobbak lennének ma a világban az országokon belül, és az országok között a jövedelemkülönbségek, ha nem lennének ilyen olcsók a kínai tömegáruk.

A kínai áruk behozatala az érintett országokban jelentősen csökkentette a tömegáruk árát, ezzel az inflációt. Valami olyan történt a világgazdaságban, amit a 80-as években nálunk, kicsiben a lengyel-piac jelentett. Annak köszönhetően a kiskeresetű tétegek jutottak a kiskereskedelmi áraknál olcsóbban egy sor iparcikkhez.

A kínai import jellemzőjének látom azt, hogy évente tízmilliós számokban megy az olcsó kerékpár Afrika szegényeinek. Ott ugyanis most még nem gépkocsira, hanem előbb csak kerékpárra, aztán robogóra van szükség. De a gyaloglás után forradalom a kerékpár, és újabb forradalom a moped.

Ma a világkereskedelem egyik legnagyobb komparatív előnye abból származik, hogy Kínából jönnek az olcsó tömegáruk.

Nem vagyok Kína-szakértő, de tudom, hogy ami ott történik, fontos a világnak. Márpedig ott, a fontos döntések nem a piacon, hanem a pártjuk vezetőinek tanácsokozásán születnek. Ezért tartom fontosnak a hírt, hogy decemberben összeül pár napra a pártjuk Központi Bizottsága.

Nem a vallás a döntő

Kopátsy Sándor                    PH                2013-11-05

Nem a vallás a döntő

Kevés tudós hatott jobban közgazdasági személetemre, mint Max Weber. Annak is az a zseniális felismerése, hogy a protestáns etikájú népek hatékonyabban működtetik a kor társadalmát. Ez máig is az egyik iránytűm a világban annak ellenére, hogy a protestáns helyett azonnal puritánt írtam. Az angolszászok, a germánok, a skandinávok, a csehek és általában az alpi népek, ha nem is tértek át valamelyik protestáns egyház vallására, puritán népek. Akkor is egyértelmű volt a számomra, hogy ezek a népek sokkal korábban már puritánok voltak, minthogy megjelent a római katolikus, vagyis a nyugat-európai mediterrán kereszténységgel szemben kialakították a maguk puritán kereszténységét. Az történt, ami a 11. században, amikor a kiscsaládos és a nagycsaládos kereszténység vált szét.

Mai fejemmel azt mondanám, hogy a reformáció során a kiscsaládos, rövid és enyhe telű népektől elváltak a keménytelűek. A tél hosszától függően a nyugati népek takarékosabbak, beosztóbbak, szorgalmasabbak lettek, mint azok, akiknek nem kellett a télre elkészülni.

Számomra az államukban összegyűlt zsidóság a jelenkori példa.

A nyugat-európai zsidók és utódjaik, a világ leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma. A közel-keleti zsidók pedig szinte az ellenpólust képviselik.

Zsidó környezetemben gyakran hallom, hogy a zsidók különbek, mint az államalkotó fajok. Vagyis ők az isten választott népe. Ebből az ugyan igaz, hogy az európai zsidóság joggal tartja magát az isten választott népének, de a közel-keleti és az észak-afrikai zsidók nem lehetnek ilyen büszkék. Betegesen ortodoxok a nyugati zsidók rendkívüli rugalmasságával szemben.

Azt is tudom, hogy a sötét középkorban az arab kultúrában élő zsidók döntő szerepet játszottak a Nyugat újjászületésében. Vagyis Andalúziában és Konstantinápolyban ók jelentették Európa számára a modernséget. De akkor az arabok is előttünk jártak.

Az európai zsidóság akkor nőtt ki a környezetéből, amikor az ipari forradalom, mindenek előtt a vasúti közlekedés Közép- és Kelet-Európában is elindította a polgárosodást. Ebben a térségben gyakorlatilag nem volt az államoknak saját etnikumú polgárságuk. A politikai hatalmat birtokló nemesség lenézte a vállalkozó polgárt. Ebben a beteges polgárhiányságba léphettek be a keresztény államok által kiközösített zsidók. A lendületük példátlan volt a történelemben.

Ezt irigyelték meg a térség urai, és a fejlődés elől elzárt nép is.

A zsidóságot még a saját ambícióinál is jobban a gazdaságra kényszeríttette az üldöztetésük. Ha azonnal befogadják őket, talán nem is lettek volna ilyen példátlan sikeresek.

Sokszor leírtam, hogy jelenleg a világ társadalmi élvonalába jelenleg csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei kerülhetnek. Ezek mindegyike a mérsékelt égövben helyezkedik el. Két kivételt van Az egyik Izrael, a másik Szingapúr, az egyiket a nyugati zsidó diaszpóra, a másikat a távol-keleti kínai diaszpóra működteti.

Szingapúr a szerencsésebb, mert politikai és kulturális semleges térségben működik. Izrael a szerencsétlen, mert az arab darázsfészek közepébe, az őshazájába települt. Nem tudok elképzelni olyan jövőt, amiben ott valaha nyugta lehet.

Nálam kevesen csodálhatják jobban az európai zsidóság csodáját nemcsak Európában, de az őshazájában is. A csodát nem az isten által választottságukkal, hanem a vasút századában Európa keleti felén történtekkel magyarázom.

Néhány éve, Koestler A tizenharmadik törzs címmel megjelent könyve óta hiszek abban, hogy az európai zsidóság többsége nem júdeai, hanem kazár eredetű. Ha őket is az isten választotta, az sem zavar. Arról meg vagyok győződve, hogy az európai múltú zsidók óriási fölényt éleznek a júdeaiakkal szemben.

Izrael annak köszönhetően került az élcsportba, mert a Nyugaton élt zsidóság, a világ legfejlettebb etnikuma alapította. A nem nyugati zsidók ugyanis a közel-keleti szinten ragadtak.

Számomra a két kultúrában élt zsidóság közti különbség nagyobb, mint köztem és zsidó barátaim között. Az Izraelben hazát talált két szidóság közti óriási különbség a legjobb bizonyítéka annak, hogy nem a vallástól függ a kultúra, hanem a kultúrától függ a vallásis. A zsidóságból csak azok lettek az isten választott nép, akik a Nyugatra kerültek. Akik ottmaradtak a sémita kultúrában ott is ragadtak.

A mi 20. századunk

Kopátsy Sándor                EH                    2013-11-01

A mi 20. századunk.

A két háború között.

A két háború között szinte azonnal eldőlt, hogy Trianon sors felett kétségbeesett úri középosztály, azaz a nemesség fél-feudális utódja alakítja a választási eredményeket. Egyrészt a szavazati jog még korlátozott és a többség számára nyílt volt, másrészt akkor már az úri középosztály, gyakorlatilag a hívatásos és tartalékos tisztikar befolyásolta a megcsonkított ország nagy többségbe került magyar etnikumának, finoman fogalmazva, nacionalista véleményét.

Ezt ismerték fel az elcsatolt területekről elmenekült magyar arisztokraták, élükön a legokosabbakkal, élükön Bethlen Istvánnal. Ezek számára csak a megcsonkított országban maradt élettér. Nemcsak a tömegbefolyást megnyerni képes, de a tényleges katonai erőt, a Gömbös Gyula vezette szélsőségesen nacionalista, úri középosztálybeli katonatisztek jelentették. Így jött létre nagyon gyorsan Szegeden a társaság, amiben, a politikai tapasztalatot a főleg Erdélyből származó, és ott vagyontalanná váló arisztokraták, jelentették. Szegeden a Bécsből hazajött Bethlen István képviselte az arisztokraták politikai tapasztaltságát, Gömbös pedig az úri középosztályt.

Bethlen gyorsan felismerte, hogy a két réteg között a közepet a nem is egészen arisztokrata, de azért a Bécsi Udvarban is tekintélyes Horthy felel meg a vezér szerepének. Ő hozta le Kenderesről, a birtokára visszavonult Horthy Miklóst Szegedre. Az ő személye még elfogadható volt nemcsak az arisztokratáknak, de a tiszti karnak is. Hamar kialakult az arisztokrácia és az úri középosztály szövetsége.

Ez az osztályszövetség uralkodott egészen a háborúvesztésig. Akkor is csak azért szűnt meg, mert mind a magyar arisztokrácia, mind a magyar úri középosztály nem mérte fel a Szovjetunió Jaltában kapott szerepét. Rövid, legfeljebb néhány éves átmeneti tényként könyvelték el a szovjet befolyás uralmát. Ezért meg sem kísérelték Sztálinnal az egyezkedést. Nekem az a meggyőződésem, hogy Sztálint elsősorban a hatalma megszilárdítása érdekelte, nem a legyőzöttek ideológiája. A finnek példája mutatja, a finn legfelső katonai vezetést jobban respektálta, mint a Moszkvából hazatérő kommunistákat.

Állításom igazolását láttam abban, amikor Sztálin a Rákosi által ajánlott moszkovitákkal szebben, a kereszténydemokrata Szegfű Gyulát kérte moszkvai nagykövetünknek.

Mint minden diktátornak, neki is imponáltak a múlt nagyjai, ha hajlandók voltak tárgyalni vele. De ez már mese. Akiben azonban nem bízhatott, azokat felszámolta.

De az ilyen feltevések realitását a történészek feladata lenne elemezni.

A szovjet megszállás alatt

Aki az egy pártrendszerben átélt kort a párt történetének feltárása nélkül akarja megérteni az ország történetét, lehetetlen feladatot vállal. Márpedig mi ezt tesszük.

Amennyire érthető, hogy a Jaltai Szerződés és az azt követő hidegháború rideg valóságát a megszállt országokban nem tudták megérteni, annyira botránkozni lehet azon, hogy most sem értik meg.

Nem találtam olyan magyar, nem kommunista értelmiségit, aki a háború után felismerte volna, hogy számunkra jó időre be van zárva a szovjet megszállás alóli menekülés útja. Először 1947 tavaszán mondta el Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt főtitkára, hogy kivándorol, mert nem látja értelmét a belső szabadságharcnak. Őt a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságban szerzett tapasztalatai győzték meg. Elmondása szerint, a nyugati hatalmak képviselői nem emeltek szót, a Szovjetuniót képviselő Vorosilov véleményével szemben.

A következő hat évben nem is érezhettünk változást, Moszkva Rákosira és társaira bízta az országot.

Ezért aztán bombaszerű meglepetést okozott, amikor Rákosit és Nagy Imrét, néhány pártvezetővel együtt, kihívták Moszkvába,  és Rákosi kemény kritikát kapott, az általa félreállított Nagy Imrét nevezték ki Miniszterelnöknek, a pártvezetésbe pedig beállítottak néhány fiatal, nem moszkovita, a NÉKOSZ-ban nevelkedett kádert. (Ezek közül csak Ácsot ismertem meg később, de be kellene írni a neveket.)

Nagy Imre azonnal új káderekkel a falvak és mindenek előtt a mezőgazdaság reformjai elkészítéséhez fogott.

A Párt irányítás azonban Rákosi kezében maradt. Ezt abból állapíthattam meg, hogy a miniszterelnök Gerő kezében maradt a gazdasági tárcák irányítása, kivéve a mezőgazdaságot. A Nagy Imre két első reformja is a mezőgazdaságra korlátozódott, amit szigorúan izolált környezetben, a Szabadsághegyen végeztünk. A munkabizottság tagjain kívül csak Nagy Imre, Hegedűs András, Dobi István, Edei Ferenc és Vas Zoltán látogatott meg viszonylag rendszeresen. Rákosi, Gerő azonban még hivatalos kapcsolatot sem tartott. Számunka egyértelmű volt, hogy Nagy Imrére bízták a mezőgazdaságot, és mellékesnek tekintették, ami a mezőgazdaságban történt.

Ennek a veszélyére 1954 nyarán, Vas Zoltán jóváhagyásával, aki a miniszteri rangban a titkárság vezetője volt, Nagy Imre figyelmét, hogy a népgazdaság egésze, a mezőgazdaságon kívül, nem az ő kezében van, és ott nyoma sincs a reformoknak. Erre bízott meg hármunkat, hogy készítsünk a gazdaság egészére kiterjedő reformot. Ez lett az első Mechanizmus Reform, ami felháborította Gerő Ernőt és Rákosi Mátyást, az előterjesztést megsemmisítették, Nagy Imrét pedig gyorsan leváltották.

Azt a pártörténet keretében kellene tisztázni, hogy erről Moszkvát hogyan tájékoztatták. Akkor párton kívüliként ebbe nem láthattam bele. Az 56-os forradalmat megelőző történelmünk még ma is homályban van, pedig már nincsenek elő tanuk. Az tény, hogy Nagy Imre ellen nem lehetett pert indítani, sőt még a mozgásszabadságát sem korlátozni, és a forradalmi kormányának élcsapata folyamatosan szerveződött. Ez számomra egyértelművé tette, hogy Moszkvában jelentős erők maradtak Nagy Imre és a reformfok mögött.

A forradalomról már könyvben írtam meg a véleményem

A bolsevik rendszer sztálinista formáját megreformálni akarókat az 56-os forradalom tapasztalatai sem győzték meg arról, hogy a Nyugatnak, ami gyakorlatilag az Egyesült Államokat jelentette, nem érdeke a hidegháború megszűnése, a Szovjetunió imperializmusának veresége. Ezt akkor sem értették meg, amikor már megszűnt, a hidegháborús ellenfél, szétesett a Szovjetunió.

Máig nem olvastam olyan történészi munkát, amiben kiderült volna, miért esett szét a Szovjetunió. Pedig egyszerű az ok: A katonai szuperhatalom szerepének megőrzése érdekében olyan fegyverkezési versenyt vállalt, amiben összeroppant. Ezt ugyan a Szovjetunió felső vezetésében, mindenek előtt a titkosszolgálatokban, már az 50-es évek elején felismerték, de az imperialista hangulattal szemben újra és újra alul maradtak.

Számomra 1953 nyarán, Nagy Imre kormányelnökké emelése során vált nyilvánvalóvá, hogy Moszkvában jelentős politikai erők tudomásul vették, hogy a rendszerük versenyképtelen, merevségén lazítani kell. Ezt azonban, nyilván konspiratív okokból, nem magyarázták meg Nagy Imrének.

Máig nem vált közismertté, hogy a bolsevik rendszer azért omlott össze, mert erőforrásainak elviselhetetlen nagy hányadát fegyverkezésre fordították, a gazdasági életében pedig nagyon szűk teret engedtek meg a piac erőinek.

Az utóbbit, a gazdasági életben a piac nagyobb szerepét ugyan a moszkvai vezetés jelentős hányada még elviselte, de a fegyverkezési versenyről való lemondást nem fogadta el.

Azt a történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a Hidegháborút nem az Egyesült Államok nyerte meg, hanem a Szovjetunió vált alkalmatlanná annak folytatására. Képtelennek bizonyult a katonai szuperhatalom szerepnek folytatására.

Meggyőződésem szerint, ha a Szovjetunió a nemzeti jövedelmének csak 4-5 százalékát fordítja katonai célfokra, több tíz százalékkal fejlettebb lehetett volna a gazdasága, és a lakosság életszínvonala. Azt ugyan nem állítom, hogy a harminc éve Kínában bevezetett reformok, a gazdasági élet piacosítása, és katonai kiadások elviselhető szinten tartása esetén a Szovjetunió olyan gyorsan fejlődik, mint Kína, mert erre a lakosságának kultúrája, szorgalma, takarékossága nem alkalmas, de fennmaradt volna. Az Egyesült Államoknak nem állt érdekében a Szovjetunió összeomlása, ha az nem válik imperialistává, ha Afganisztán megszállásával nem lépi túl a Jaltában rábízott hatalmi szférát.

Visszatérve a magyar történelemre.

A Szovjetunió összeomlásáig nem volt lehetőség a magyar állam szuverenitásának elnyerésére.

A bolsevik megszállás közel fél századában nem volt semmi realitása annak, hogy olyan utat járjunk, amit Moszkvában nem hagynak jóvá. Ezért volt minden olyan politika kudarcra ítélve, ami nem Moszkván keresztül kereste a járható utat.

A reformfok járható, azaz reális útja tehát nem a több pártrendszer és a demokratikus választások útján vezetett. Mivel az egyetlen párt nem jelentett választási lehetőséget, nem is volt értelme másnak, mint az egyetlen párt vezetésének befolyásolása. Erre mondja a jelen politikai elit, hogy ez már nemzetárulás volt. Nem veszik tudomásul, hogy a függetlenséggel nem rendelkező államban is bőven vannak javítási lehetőségek.

A hidegháborús magyar politikai elitről, amit ma hazaárulónak tartanak, külföldön sokkal jobb a vélemény, mint itthon. Nem találkoztam olyan nyugati véleménnyel, ami nem ismerte el, hogy abban a negyven évben nálunk jobban nem vizsgázott senki.

- A nyugati politikusok elismerik, hogy a mi 56-os forradalmunk volt a legnagyobb szovjetellenes esemény.

- Nem vitatják, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk.

- Köztudott, hogy a magyar gazdaság volt a szocialista táborban a leginkább piaci.

- Vitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdaság volt a legeredményesebb.

- A magyarok nyitották meg először a vasfüggönyt.

A többi szocialista országból érkező turisták azt érezhették, hogy már Nyugaton járnak, hiszen nem üresek a boltok.

A bolsevik megszállás alatti legnagyobb eredménynek azonban a gazdasági mechanizmust tartom. Ami harminc éve Kínában történik, azon az úton mi indultunk el először.

Annak jelét sem találom, hogy a jelenlegi rendszer elismerné, hogy a magyar társadalomban oldották meg a legjobban a szabadidő jövedelemnövelésre fordítását.

Diákkorom óta a magyarság egyik jellemző történelmi hibájának tartom, hogy a sikereinket felértékeljük, a hibáinkat pedig kicsinyítjük. A szocialista negyven évünk értékelésében azonban az ellenkező hibába estünk.

A rendszerváltás után.

Senki sem vitathatja, hogy szerencsénk, hogy nem kell továbbra is a bolsevik rendszerben élnünk, hogy szuverének lettünk. A ránk szakadt szabadsággal azonban nagyon gyenge hatékonysággal élünk.

Azt nem lehet vitatni, hogy a politikai életünk a rabságból, a barakkból kiszabadult. Ezért nehéz megérteni azokat akik, a jelen közép-jobb kormány ellen azt hozzák fel, mert kevés a politikai szabadság.

Nekem nem is annyira az új politikai szabadsággal kapott lehetőségekkel élésünkről rossz a véleményem. Azt hiányolom, hogy elvesztettük azt, amit előtte jól megoldottunk. A jót is elhagytuk, a helyett, hogy megtartottuk volna.

A rendszerváltásnak köszönhetően a társadalom felső tizede sokkal, a felső harmada lényegen nemcsak jobban él, de jobban is tejesít. A középső harmad ugyan anyagi tekintetben nem vesztett, de elvesztette korábbi biztonságérzését. A társadalom leggyengébb harmada azonban anyagiakban, szellemiekben és biztonságban sokat vesztett.

Nálunk nem a politikai szabadság kevés, hanem a munkaalkalom.

Komikusnak tartom, hogy a választási harcban a politikai ellenzék nem több munkaalkalmat ígér, hanem több politikai szabadságot követel. Ha a rendszerváltással szét vert foglalkoztatás csak a politikai szabadságunk fele szintjén volna, nem is panaszkodhatnák.

A magyar társadalompolitikai struktúrája

Kopátsy Sándor                 EP                  2013-11-01

A magyar társadalompolitikai struktúrája

Fél év múlva lesz a nyolcadik szabad választásunk. Biztos vagyok a Fidesz győzelmében. Nem vagyok Fideszes, hanem azért mert az a vágyam, hanem mert a Fidesz politikai vonala van a legközelebb a magyar társadalompolitikai súlypontjához.

Diákkorom óta tudom, hogy a magyar társadalom, ezer éve, a meg célzott nyugtosodástól eltérő struktúrájú. Szűcs Jenőnek és Győrffy Györgynek örök hálával tartozom, mert ők adtak először egyértelmű magyarázatot az eltérés okára. A magyar társadalomra, egészen a 20. század derekáig krónikus polgársághiány, és aránytalan nemességfelesleg volt jellemző.

A magyar történelem megértésnek ez a kulcsa. Kevés, és az sem magyar etnikumú, az állam politikájába való beleszólásból kizárt volt a polgárság, és sok volt a politikai jogokkal rendelkező nemezes. Aki ezt nem tartja szem előtt, nem értheti meg a Nyugathoz való felzárkózás kudarcát.

A krónikus polgársághiány volt a magyarázata annak, ami a két háború között történt. Fejtő Ferenc fogalmazta meg nekem. A protestáns Nyugat és az ortodox kelet között három államalkotó népnek, a porosznak, a lengyelnek és a magyarnak túlságosan sok volt nemessége, és hiánya volt a polgárokban.

Nagy meglepetés ért, mikor Gyilas naplójában azt olvasom, hogy Sztálin is ezt látta, amikor azt mondta, hogy két országgal lesz problémája, Lengyelországgal és Magyarországgal, mert ezekben nagyon erős a nemesség függetlenségtudata, és társadalmi befolyása. Ez be is következett.

Az alábbiakban nemcsak a rendszerváltás utáni időket elemzem annak ellenére, hogy a jövő tavaszi választás szempontjából szinte csak ennek van érelme. Korábban ugyanis nem volt soha szabad választás. A második világháború előtt egyrészt nagyon szűk volt a választásra jogosultak köre, másrészt a szavazók többsége nem szavazhatott titkosan. A második világháború után pedig a megszálló akarta a választásoktól függetlenül, érvényesült. A szovjet megszállás alatti első két választás szinte értelmetlen volt, hiszen nem azon múltak az események. Azokat Moszkvából irányították.

A fordulat éve után pedig formaság volt az egyetlen pártra való szavazás.

A szuverenitásunk birtokában.

Ezért demokratikus választások csak a rendszerváltás óta vannak.

Az alábbiakban elsősorban azt vizsgálom, mennyire fedték a választási eredmények a magyar társadalom struktúráját. Mikor, miért volt a választáson hatalomra került kormány a társadalmunk általam feltételezett struktúrájának megfelelő, illetve amikor nem, és miért.

A 80-as évek végén már egyértelmű volt az egy pártrendszer összeomlása. Én is azok közé tartoztam, akik a Kisgazdapárt várható választási győzelmére tettem. De nemcsak én, hanem Moszkvában és Jeruzsálemben is ezt feltételezték. Az utóbbit abból állapíthattam meg, hogy Schulteis és Aczél elvtársak már 1981-ben Antall Józsefet szemelték ki a Kisgazdapárt leendő vezetőjének. Ezért alapítottak részére Egészségtörténelmi Intézetet, és biztosítottak a számára a káderei kiválasztásában szabadságot. Én is elkönyveltem, hogy ő lesz az első szabadon választott kormány kisgazdapárti elnöke.

Aztán néhány évvel a rendszerváltás előtt kiderült, hogy a Kisgazdapárt nem fogadja Antallt. Ekkor merült fel, hogy akkor a másik párt vezetését, a Demokrata Fórumét kell Antallra bízni. Ezt Aczél György intézte el. Azt, hogyan, a két párt még élő szemtanúitól kell megkérdezni, illetve Csurka István erről szóló kéziratát kell elővenni. Antall iránti kegyeletből erről máig mélyen hallgatnak az érintettek.

Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy az első választás nyertese nem a Kisgazdapárt, hanem a Demokrata Fórum lesz. Bevallom, engem is meglepett, hogy a magyar társadalom a háború előttihez képest mennyire megváltozott. A rendszerváltás idejére úgy átalakult, aminek a Kisgazdapárt már nem felet meg kormánypártnak. Az új magyar humán értelmiség Lakiteleken megszervezte a maga közép-jobb pártját. Vagyis a magyar társadalom súlypontja nem változott abban az értelemben, hogy nemzeti közép-jobb maradt, de már nem az úri középosztály, hanem a humán értelmiségiek vezetése alatt.

Ezt az új közép-jobb pártot a liberális erők veszélyesnek látták, főleg az antiszemitizmusától féltek. Aczél György ezért tette az élére a konzervatív, alkotmányos Antall Józsefet.

A nép az első választáson még a lakiteleki, a „sátoros demokrata”, egyértelműen közép-jobb Fórumra szavazott. A kormány vezetése azonban a konzervatív, alkotmányos Antall József kezébe került. Aki ugyan nem érte meg a második választás katasztrofális választási vereségét, de nem a Demokrata Forum bukott el katasztrofálisan, hanem az állampárt liberális erőinek stratégiája segítségével hatalomra került úri középosztály.

Az már a történelem fintora, hogy az Antall vezette Demokrata Fórum katasztrofális vereségének volt köszönhető az MSZP, illetve Horn Gyula fényes győzelme.

Meggyőződésem szerint, ha az állampárt liberálisainak politikai stratégiája, Antall Józsefnek az MDF élére ültetése nem sikerül, és az eredeti Demokrata Forum kerül hatalomra, több cikluson keresztül kormányon marad. Az eredeti Fórum ugyanis éppen olyan közép-jobb volt, amilyen lett az Fidesz, mindkettő olyan, mint a magyar társadalom többsége.

A demokráciának az érdeme, hogy végül a politikai hatalom szinkronba kerül a társadalom karakterével. Ez nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált a következő választáson Horn Gyula megbukott, és az eredeti Demokrata Fórum cipőjébe lépő Fidesz nyerte meg a választást.

A Fidesz győzelme ugyan nem maradt tartós, a következő választáson győzött a sokkal nagyobb politikai tapaszalttal és kapcsolati tőkével rendelkező szoclib koalíció, és minimális többséggel két cikluson át kormányon maradt. De úgy lejáratta magát, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak megfelelő Fidesz elseprő győzelmet aratott a 2010-es választáson. Ezt ugyan kétharmados győzelemnek hívják. De a második világháború óta nem volt példa arra, hogy az ellenzék nyeri meg a választói körzetek 99 százalékát.

Ehhez a fölényhez a szoclib koalíció és az MDF ostobaságára is szükség volt. Ekkora győzelem ugyan még egyszer nem várható, de a kormányon maradása kétségtelen. Nemcsak azért, mert a Fidesz közép-jobb politikája felel meg a legjobban a magyar társadalom többségének, hanem azért is, mert az ellenzék teljesen hibás választási stratégiát követ.

A demokrácia azért a legjobb politikai rendszer, mert mindig annak a pártnak van nagyobb esélye, amelyik jobban igazodik a választók elvárásihoz. Magyarországon ma már olyan a társadalom, hogy óriási esélye van annak a pártnak a győzelemre, amelyik jobban igazodik a közép-jobb társadalom elvárásához. Az lehet, hogy néha nem az esélyesebb nyer, mert az ellenzéknek jobb a vezetése. De ez is csak rövid siker, végső soron a választók elvárásához való jobb politikai igazodás győz.

Orbán személyes érdeme, hogy egyedül ismerte fel, milyen politika teszi lehetővé a legtöbb választó megnyerését. Arra az útra tért, amelyikről sikerült az Antall előtti Demokrata Forumot a szoclib baloldalnak eltéríteni.

A jövő évi Fidesz győzelemben is vastagon benne lesz az ellenzék. Egyik részvevője sem vette tudomásul, hogy a közép-jobbnak nem lehet egyik párt sem esküdt ellensége. Egyelőre, Magyarországon az okos politikusoknak mindig a közép irányában kellene a saját vonalától közeledni. Ezzel szemben mindegyik ellenzéki erő az elsőszámú gonosznak a közép-jobb Fideszt tartja. Nem azért kellene a közép-jobb felé hajló stratégiát követni, mert valóban nem a közép-jobb a fő ellensége, hanem azért, mert ez a saját sikerének feltétele.

A jelen magyar társadalomban azért lett az SZDSZ a legjobban elutasított párt, mert a magyar társadalom eleve a liberális politika ellen van, hanem azért, mert a liberálisok voltak a leginkább türelmetlenek a magyar társadalom liberalizmus hiányával szemben, mert a tényleges liberalizmushiányt erőszakosan akarták bepótolni.

Nagyon érdekes volna a liberális pártnak a rendszerváltás utáni pályáját értékelni. Az SZDSZ volt Európában az első két választáson a legerősebb liberális párt, annak ellenére, hogy tőlünk nyugatra nincs is ilyen liberalizmusban szegény társadalom. A győzelmük azonban a fejükbe szállt, és úgy viselkedtek, mintha ők lettek volna a legerősebbek. Antallt lekezelték, átverték. A négyszer annyi képviselői helyet szerzett MSZP-mégis úgy kezelték, mintha kiskorú lenne. A sok okos vezetőjük közül nem akadt egy, aki felmérte volna felszámolódásuk okait.

Nem tudom, hogy Amerikában ki találta ki a Bajnai miniszterelnökségére épített stratégiát, de végzetes hibát követett el. Nem azért, mert Bajnai képessége alkalmatlan, sőt szakmai szempontból egy elképzelt országban, minden bizonnyal jó lett volna, hanem azért, mert képzeletbeli országnak nem lehet jó miniszterelnök jelöltet állítani. Bajnai csapata, a bukott szoclib a magyar választók elvárásainak legkevésbé megfelelő csapata akkor is, ha szakmai tekintetben jobb az ellenfelénél általános elutasítást élvez.

A magyar választásokon szerepelni akarónak abból kell kiindulni, hogy a magyar választásokon, a szoclib programnak mekkora lehet a maximális támogatottsága.

Hogyan is néz ki a magyar választók politikai összetétele?

A közép-jobb pártprogramra a magyar társadalom 40-60 százaléka fogékony. A szociáldemokrata baloldalra 20-30. A szélsőjobbra 5-10 százalék. A liberálisra legfeljebb 5 százalék, de az, biztos. A kemény baloldal eleve nem számíthat a küszöb átlépésre.

Bajnai szoclib csapata ugyan egy stabil 5 százalékos szavazói támogatást jelent, de ugyanakkor a baloldal számára a vele való szövetség, ennél nagyobb veszteséget okoz. Azt látni kellett volna, hogy a miniszterelnök jelöltségének nemcsak realitása nincs, de többel rontja a második legerősebb politikai erő, az MSZP szavazói támogatottságát, mint amennyi szavazót hoz. Bajnainak tehát eleve azzal kellett volna vállalni a választási szövetséget, hogy ő lesz a gazdaságpolitikáért felelős miniszter.

Ha nemcsak azzal számolnak, hogy ki mennyi szavazatot hozhat, hanem azzal is, hogy mennyit vesz el, kiderült volna, hogy nincs értelme az olyan szoclib koalíciónak, amiben a liberálisok adják a miniszterelnököt.

2014-ben a szoclib koalíció kevesebb szavazatot várhat, mint amennyi szavazója az MSZP-nek egyedül volna. A baj az, hogy az MSZP nincs megelégedve a Fidesz mögötti második hellyel, és csak olyan szövetségeseket találhat, mint Bajnai, és Gyurcsány, akik támogatásukért nagy árat kérnek, és kevesebbet hoznak, mint amennyi elveszik a keményebb baloldaliak kiábrándulása következtében.

Az 2010-es választásokból nem tanult a szoclib baloldal. Abból ugyanis az vált világossá, hogy a liberálisok támogatottsága maximálisan 5 százalék, tehát csak a negyedik választási erő a Fidesz, az MSZP, a Jobbik mögött. A Bajnaitól remélt 5 százalék jobban csábítja az MSZP-t, mint amennyit ér, mivel a választók nagy többsége számára a liberálisok a legjobban elutasított politikai erő. Aki a liberálisokkal szövetkezik, többet veszít, mint nyer.

Az a tény, hogy a magyar választók számára a liberális politika a legnagyobb arányban elutasított, nem azt jelenti, hogy nem volna rájuk szükség, hiszen a magyar társadalom betegesen liberalizmus hiányos. A liberálisok már a bolsevik időkben is sokkal többet vállaltak, mint amennyit elviselt a magyar közvélemény.

Hogyan is nézett ki a liberális erők szerepe?

A Rákosi rendszerben a számarányuknál többszörös szerepet játszottak. Ezt ugyan a javukra írom, mert sokkal rosszabb lett volna a Rákosi rendszer, ha a magyar zsidóság nem támogatja. Ezért ezt a szerepüket is pozitívnak tartom. Ezzel szemben a magyar közvéleménnyel, amelyik a Rákosi rendszer hibáiért őket teszi felelőssé. A sztálinizmus a zsidóság túlzott szerepvállalása nélkül még több hibával működött volna.

A Kádár rendszerben is ők jelentették az élcsapatot. A falu- ás az agrárpolitikától eltekintve, a magyar zsidóság volt a reformok élcsapata. Nyers Rezső történelmi eredményeket elért csapatának nagy többsége ugyanis zsidó volt. Nemcsak a jelenlegi rendszer, de közvélemény is, ezt a pozitív szerepüket is negatívnak minősíti.

A rendszerváltás utáni öt kormányból négyben ugyancsak a liberális zsidóság szerepe a szavazói támogatottságuk sokszorosa volt. Antallt az óránál fogva vezették. A három szoclib kormányban is nagyobb szerepük volt, mint a sokkal nagyobb támogatást évező MSZP-nek. Erről a szerepükről azonban már rossz a véleményem. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy erejüket sokszorosan felülmúló befolyásuk ellenére felszívódtak, a megmaradt erejük is szétforgácsolódott.

A 2010-es Fidesz győzelme után. A magyar liberálisok a Fideszben ellenséget látnak. Ez azért is meglepő, mert a magyar zsidóság, százötven éven keresztül következetesen együttműködött a hatalommal. Lehetett az a Trianon előtti a fél-feudális Monarchia, a két háború között az operett királynélküli királyság irreális revizionizmusa, Rákosi vad sztálinizmusa, Kádár vidám barakkja, Antall úri középosztálya, Horn Gyula reálszocializmusa, Gyurcsány liberális kalandozása, mindegyikkel együttműködtek. 2010 után a kétharmados hatalomra került Fideszben azonban a társadalomra közveszélyes ellenséget láttak.

E azért meglepő, mert a magyar zsidóság számára a felsorolt rendszerek mindegyikét sokkal nehezebben elfogadhatónak tartom, mint a jelenlegi Fidesz uralmat.

A Monarchia langyos társadalmi elmaradottsága ugyan nagyon megfelelt az ügyes és okos szidóság boldogulására, de már látni kellett volna a rendszer tarthatatlanságát. A magyar zsidóság képességeinek ugyan megfelelt az álmos, romantikus Magyarország, de már minden délibábra épült. Ezt azonban csak a Kommün alatt ismerték fel, azt is lelkesen támogatták, nem látva annak a társadalmi irrealitását az úri középosztállyal szemben. A kommunista uralomban játszott szerepük, amit pozitívnek tartok, lejáratta őket a Horthy rendszer idejére.

A Horthy rendszer vad antiszemitizmusa ellenére elfogadott lett a magyar zsidóság szánmára. Az első zsidótörvények és az egyre jobban kibontakozó antiszemitizmus ellenére, megdöbbentően rendszerhűek maradtak egészen munkaszolgálatba hurcolásukig, a gettókba telepítésükig, internálásukig. Naivitásukat máig nem tudom megérteni.

A Rákosi rendszerben túlzott szerepvállalásukat megértettem. A magyar társadalom várható antiszemitizmusától betegesen féltek. A magyar antiszemitizmus feléledése ellen, az átéltek után, érthetően a sztálinizmusba kapaszkodtak. Azt, hogy az oroszok nálunk is antiszemitábbak, csak lassan értették meg. A magyar közvélemény azonban a Rákosi rendszerben a magyar zsidóság szerepében csak a negatívumot látja, az eredményeit nem. A rosszért pedig a zsidóságot teszi felelőssé. Addig még nem jutottunk el, hogy az a rendszer egyrészt elkerülhetetlen volt, másrészt még rosszabb lett volna a zsidóság szerepe nélkül.

Ezek alapján vontam le a tanulságot. A magyar zsidóság minden rendszerrel, függetlenül annak minőségétől, együttműködik.

Az Antall kormány alatti együttműködésüket az antiszemitizmustól való, a reálisnál lényegesen nagyobb félelmükkel magyaráztam.

A Horn kormányban vállalt koalíciójukat tudomásul vettem azzal, hogy megörültek a választási eredményükhöz képest aránytalan hatalom felajánlásának. Nem mérték fel, hogy ez a hatalom nem lehet tartós.

A Fidesz gyors hatalomra jutásának az okát nem értették meg. Ez volt az első kormány a magyar zsidóság történetében, amit az ellenség győzelmének minősítettek, és elzárkóztak a kapcsolatkereséstől. Ez óriási hiba volt, ami az óta csak halmozódik. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy az egymással való szembenállást ki, mivel kezdte, de azon nem, hogy a Fidesz kormány nem antiszemita. Nemcsak azért, mert nem az, de azért is, mert nem lehet az. Európában az antiszemitizmus lehet népszerű zászlaja egy kis pártnak, de nem a hatalomra joggal pályázónak.

Aki elfogadta Horthy úri középosztályával való együttműködést még akkor is, amikor az már a Hitlerrel való szövetséget jelentette, az nem mondhatja, hogy a Fidesszel nem lehetett volna együttműködni.

A magyar zsidóság azonban a hisztérikusan Fidesz ellenes SZDSZ-be és az MSZP-be épült be. Nem akarta tudomásul venni, hogy Magyarország minél demokratikusabb lesz, annál inkább közép-jobb pártot fog kormányba választani. A magyar zsidóság azonban következetesen Fidesz ellenes. Semmit sem látott előre abból, amit a 2010-es választás hozott, de az akkori vereségéből sem tanult.

2010-es választás után egyértelművé vált, hogy a magyar társadalom többségét a közép-jobboldalúság jellemzi. Aki a közép-jobboldalt ellenségnek tekinti, nem számíthat hatalomra. Aki pedig fél attól, hogy a közép-jobb a szélső jobb támogatására szorul, egyetlen stratégiát választhat, a közép-jobbal való szövetséget. Ez az én logikám.

Nem kell sokat várni, a 2014-es választás bizonyítani fog. Nyilvánvalóvá válik, hogy a közép-bal pártokra verség vár mindaddig, amíg nem a közép felé közelednek.

A magyar liberálisoknak, köztük a magyar zsidóságnak egyrészt azt kell tudomásul venni, hogy a magyar társadalom közép-jobb, ezért a többség közép-jobb kormányt választ, másrészt az antiszemitizmustól kevésbé kell félni, mint valaha. Ez nem a mi érdemünk, hanem a Nyugaté, hogy az olyan kormányok izolálódnak a nemzetközi környezetben, akik antiszemiták. Ezért a politikai karrieristák sem lehetnek antiszemiták. A magyar zsidóságnak nem a magyar antiszemitizmustól kell félniük, hanem a magyar közvéleményben való izolációtól.