A társadalom fejlettségének mérése

Kopátsy Sándor                EG                   2013-03-25

A társadalom fejlettségének mérése

A mióta az ENSZ statisztikák az államok társadalmi fejlettségét nem csupán az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel, hanem három mutató eredőjével mérik, csak azt a mutatót használom. A mutatójuk angol neve alapján HDI, (human development index). Az három mutató eredője. Az egy főre jutó GDP, fogyasztói áron, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság.

Ezt a mutatót néha azzal korrigálom, hogy a GDP-ből levonom a bányajáradékot, mert ez sok esetben nagyon torzít.

Most olvashatom a The Economist legutóbbi számában negyven ország HDI mutatójának emelkedését 1990 és 2012 között, mellette a GDP átlagos növekedése. (A felmérést az UNDP végezte el, és nincs a birtokomban. Ebben a közlésben csak az első 15 szerepel, erre vagyok utalva.)

A felmérést készítők azt vizsgálták, hogy milyen az összefüggés a gazdasági növekedés és a társadalmi fejlődés tempója között.

Az, hogy Dél-Korea az első, ahol az HDI mutató 64 százalékkal nőtt, nem lepett meg. Meglepett a fölényének mértéke.

Még meglepőbb, hogy a második Irán 44 százalékkal. Annyira csak a rosszat közlik erről az országról, és olyan gyorsan nő a lakossága, hogy az egy lakosra jutó mutató gyors javulását szinte hihetetlenek tartottam. Azt mindig tudtam, hogy Irán, azaz a perzsák az élen járnak. Annak pedig örülök, hogy a nép kulturális megfelelése fontosabb, mint a politikai.

Kína csak a harmadik, a dél-koreai tempó kétharmadával, 40 százalékkal. A szerző ezt az eredményt Dél-Koreához viszonyítva szerénynek tarja. Én nem, de ebbe most nem megyek bele.

Csille negyedik helye meglepett, annak ellenére, hogy Argentínával ezt a két latin-amerikai országot tartom a legkevésbé dél-mediterránnak.

A csoda országnak minősített Brazília már csak a 14. A többi latin-amerikai nyilván még hátrébb. Ezekről az országokról Amerikában is az a véleményem, mint Európában, hogy minél melegebb az éghajlatuk annál gyengébb a teljesítményük.

Törökország 9. helye ugyan nem lep meg, de a dicséretét soknak tartom. Annak ellenére, hogy a legfejlettebb mohamedán állam.

Az elemzővel messze egyetértek abban, hogy a BRICS országok többsége nem jeleskedik a mutató alapján. Ő kínára és Indiára esküszik. India helyezését nem látom, de a lemaradásában biztos vagyok.

Van azonban egy elméleti aggályom. A szerző a déliek fölényét említi. Ennek inkább az ellenkezője igaz. Ez csak azért nem derül ki, mert a HDI mutató mellőzi az egy lakosra jutó vagyon alakulását. A reális vagyonigény ugyanis a meleg éghajlaton alig fele az északiakénak. Mégis a hidegebb éghajlat előny. Egyértelműen az a nyugati kultúrákban, mind Európában, mind a két Amerikában.

Levél két barátomnak

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-03-18

Levél két barátomnak

A Népszabadság március 16.-i hétvégi számában két barátom, Lengyel László, és Hankiss Elemér irtása késztet a válaszra. Mindkettőjük minden írását elolvasom, és még akkor sem bánom meg, ha más a véleményem. Most azért reflektálok, mert nagyon reménytelen vagyok a buzgalmuk eredményességét illetően. Ez különösen Lengyelre vonatkozik.

Kedves Laci!

Elsősorban az írásod hangvétele arról győzött meg, hogy nincs nagy bajban a sajtószabadság. Túl a kilencvenen most először élhetem meg azt, hogy a legrangosabb magyar naplap ünnepi számmában vezércikként jelent meg az írásod. Azzal, amit Elemér ír egyetértek, sok minden nem úgy megy, ahogy ő, vagy én szeretném. Azzal már vitám van, hogy ami említést érdemel, az minden rosszabb, mint valaha.

Ez azért is lehet a véleményem, mert soha nem a magam elvárásihoz mértem a minősítést, hanem a népem által megéltek átlagához. Az én mércém szerint, vagyis mennyire fejezi ki a népem akaratát, ami történi, hosszú életemben csak rosszabbul működő rendszerek voltak. A jelenlegi rendszer az előzőknél jobb. Jobb, mert jobban megfelel a lakosság elvárásának. Te is vitatod, hogy a kétharmados választási győzelem nem is volt kétharmad. Az azonban nem vitatható, hogy történelmünkben nem volt ennél nagyobb győzelem olyan választáson, amelyiken több párt indulhatott, ahol a választás titkos volt.

Az sem vitatható, hogy a kormánypárt a ciklus egész ideje alatt a legerősebb maradt. Erre a hetedik ciklusban még nem volt példa.

Azon legfeljebb ketten vitatkozatunk, hogy az előző kormányok jobbak voltak, de azon nem, hogy a közvélemény ezt tartja a leginkább elfogadhatónak. Aki demokrata, nem mondhatja azt, hogy a közvélemény téved, nekem van igazam. Azt nemcsak mondhatjuk, hogy a közvélemény többségéhez viszonyítva én baloldali, de jobboldali, konzervatív, liberális, nacionalista, klerikális, stb. nem vagyok, de tudomásul veszem, hogy ezek az általam el nem fogadott felfogások, nézetek, vélemények vastagon jelen vannak a magyar társadalomban. Ezt mutatják a közvélemény kutatások, de azt is, hogy a magyar közvélemény súlypontja közép-jobb. Ezért nyert, és nyer jövőre a Fidesz.

Te ezt nem veszed tudomásul. Ez is tiszteletre méltó, de ahogy hadakozol, hadakoztok ellene, nekik fog használni.

Számomra nincs olyan párt, aminek nem adom tanácsul, amit én tartok jónak. Annak is örülök, ha megfogadják. Ez ugyan nem gyakori, de mesze több, amit valaha remélhettem.

Írásodból az érződik, hogy élvezitek a rendszer kritikáját. Ezzel nem volna bajom, ha nem érezném, sőt tudnám, hogy magtoknak ártatok vele. Ez majd jövőre, a választások után derül ki. Aligha lehet elképzelni olyan választási eredményt, amit nem a Fidesz nyer meg, és ha nem abszolút többséggel, akkor a Jobbikkal sincs meg a többsége. Mivel én más választási eredményt nem látok reálisnak, erre kellene fel a közép-balnak is felkészülni. Amit most visztek, abból csak egy olyan ellenzék kerület ki, amelyikkel nem érdemes a győztesnek tárgyalni. Ezt tarthatod erkölcsös viselkedésnek, de eredményesnek nem.

Az elmúlt közel hetven évből azt tanultam meg, hogy Nyers Rezső és Erdei Ferenc volt a két leghasznosabb politikus. Nyers lélekben ugyan szociáldemokrata maradt, de kommunistaként rá lehetett bízni a gazdasági reform levezénylését. Erdei is a vidék, a parasztság baloldali politikusa maradt, de olyan viszonyban maradt a hatalommal, hogy olyan társadalom működött a hetvenes években, amiben a falvak népe jobban élhetett, mint a városi munkások. Szerencsére, nemcsak ketten voltak, de ők voltak köztük az elsők. Gondold meg, mi lett volna a szerepük, ha harcos ellenzékként viselkednek. Én is többre mentem volna, ha több kompromisszumot kötök. De nem bántam meg, mert csak így maradhattam viszonylag porondon a rendszerváltás után. Erdei meghalt, tehát megtette a maximumot, ami az életébe belefért. Nyers pedig csendben visszavonult, mint aki lejátszotta a szerepét.

Ami a piros betűs fejezeti bevezetőidet illeti.

„Mondd van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”

El vagy szakadva a jelen világától. A szavazók legfeljebb egyetlen százaléka élte meg a hexameterek világát. Nem a hexametert kell megérteni, hanem munkaalkalmat kellene teremteni. Mi olyan hazában élünk, ahol kétmillióval kevesebb embernek van munkája, mint a bolsevik rendszerben volt.

Érdeke-e a nemzetnek az alkotmány semmibevétele?

Sajnos, a magyar szavazótábort nem érdekli annyira az alkotmány. Nem emlékszem arra, hogy a választók jelentős hányadát a pártja győzelménél jobban érdekelte volna az alkotmány szövege. A feltett kérdésedre természetesen a várt választ adják, de ez nem jelent semmit.

Érdeke-e a nemzetnek a bírói ellensúly csökkentése?

Erre a kérdésre is a várt választ kapod. De ezzel sem lehet szavazatot nyerni.

Érdeke-e a nemzetnek a Munka eltiprása?

Erre én válaszolok. A munkavállalónak csak ott van joga, ahol munkaerőhiány van. Ez a joga a bolsevik rendszerben is megvolt, mivel mesterséges hiány volt. Most meg hiába biztosít az alkotmány minden jogot, ha munkaerő felesleget teremtettek. Nem is ez a kormány, hanem a privatizáció.

Érdeke-e a nemzetnek a Tulajdon fenyegetése?

Erre a kérdése is megkapd a várt választ, de hatása nem lesz a választáson.

Érdeke-e a nemzetnek a korrupciós verseny tűrése?

Nyilván mindenki a várt választ adja. De nem a maga pártját tartja korruptabbnak. A többség ebben nem lát különbséget.

Érdek-e a nemzetnek, hogy a demokratikus világ szégyenévé váljunk?

A demokráciák erkölcsi megítélését túlbecsülöd. Az elmúlt hetven évben sok antidemokratát is meg becsültek. Az egymás megítélése az érdeken, és nem az erkölcsön múlik.

Érdeke-e a nemzetnek, hogy lemondjon minőségről és értékről?

Ez a kérdésed is költői. Mindenki nemmel válaszol, de az alamizsnát várja.

Egyáltalán nem értem a kérdéseket.

A stílus azonban megköveteli a kurucos ellenállást. Márpedig ebben a kurucokkal nem versenyezhetnek a liberálisok. Nekik egyetlen fegyverük lehet a józan tárgyilagosság.

Ennek teljes hiányát érzem.

A vitát majd a választások után lezárhatjuk.

Örülnék, ha nem lenne igazam.

Sándor

Kedves Elemér!

Mint minden írásodnak, ennek is örültem. Végre egy higgadt hangvétel.

A részletekben vannak viták. De ez természetes.

Pesszimistább vagy, mint én. Én soha nem vártam, hogy nyugat-európai stílust és utolérést. Hatvan éve megtanultam Webertől, hogy amelyik országban nem győzött a protestáns etika, az ne számítson arra, hogy felzárkózik. Már Szent István rosszul döntött, amikor a pápától kérte a koronát, nem a német-római császártól. Nem a Nyugatot, hanem a mediterrán kultúra útjára lépett. Nem a csehek útját választotta. A helyzetünk romlását az óta datálom, amióta kimaradtunk a reformációból. Ezzel véglegesen a mediterrán kereszténység táborában rekedtünk.

Ezt csak azért írom, mert az igazi szakadék, a két kereszténység között, most szélesedett ki. A világ hús legfejlettebb országa között nincs latin kultúrájú. A legjobb helyezése Franciaországnak van, a 25.

Te is a bolsevik évtizedek alatt elért helyzetünket érzed. A barakkban valóban mi találtuk jobban fel magunkat. Amikor versenyezni akarsz a csehekkel, osztrákokkal, akkor megfeledkezel az 1938-as helyzetünkről. Ők négyszáz éve előttünk járnak. Én a Bécsi döntés után jártam a Kisalföld északi oldalán. Azt éreztem száz évvel jártak előttünk. Kassa mellett Miskolc fél-feudális volt. Akkor nagyobb volt a fölényük, mint most. A Kisalföld déli oldala ma közelebb van az északihoz, mint akkor volt.

Sokat tanultam Jánosi Feri könyvéből. Az óta még világosabb a helyzet, mint amikor ő írta. A háború után a nagy gazdasági csodát Japán és Németország érte el. Hozzájuk képest a nyertesek lemaradtak.

A kudarcaink oka nem a politika, hanem a lakosság. Az ilyen párokat juttat kormányra.

Én még ma is azt mondom, hogy a lemaradásunk oka, hogy nálunk maradt meg legtovább a jobbágyrendszer, az arisztokrácia és az úri középosztály, vagyis a feudális erők politikai hatalma. Ezt szenvedtük meg 56-ban és a rendszerváltás után, és jelenleg is.

A piros betűs fejezetekhez csatolom a véleményem.

A VÁRATLAN VERESÉG SOKKJA?

Én sokkal inkább a rendszerváltás utáni liberalizmus győzelmében látom az okot.

A magyar társadalmat ugyan súlyos liberalizmus szegénységben szenvedőnek tartom, és örömmel fogadok minden ilyen irányú reformot, de azt is tudom, hogy az erőltetett liberalizáció ellenhatást vált ki. Márpedig ez jellemezte a rendszerváltást követő húsz évet. A 2010-es választási győzelemnek az volt az elsődleges oka, hogy a közép-jobb magyar társadalom fellázadt a liberális értelmiség túl hatalma ellen. Az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya nagyobb szerepet játszott a politikában, mind amennyit a magyar társadalom elviselt.

Még senki sem mutatott rá arra a tényre, hogy 1990-2010 között a liberális politikai erők nagyobb szerepet játszottak, mint bármelyi európai országban.

- A liberális erők ültették az úri középosztály markáns képviselőjét a közép-jobb, nemzeti Demokrata Fórum élére. Aki aztán paktumot kötött az SZDSZ-el. Ezt a paktumot büntették meg a választók a második választáson.

- A liberális erők aztán koalíciót kötöttek az abszolút győztes MSZP-el. Ebben a koalícióban a liberálisok, az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya uralkodott. Ezt a liberális koalíciót büntették a választók a Fidesz és a Kisgazdapárt támogatásával.

- A következő két választást szoros szoclib koalíció nyerte. Mivel a liberálisoknak nem volt elegendő Medgyessy liberalizmusa, leváltották, és saját vonalukra álltak. Ez már sok volt a magyar választóknak, és szinte felszámolták a szoclib pártokat. Ezzel jött létre, először a rendszerváltás óta, hogy olyan közép-jobb párt kapott kétharmados többséget, ami megfelelt a közép-jobb magyar társadalom súlypontjának.

Először fordult elő, hogy nemcsak a liberálisokkal szövetkező bal-közép elvesztette korábbi hatalmát. Megszűnt az MDF, nincs az alkotmányos úri középosztálynak konzervatív pártja. Ennek szavazótáborát lenyelte a Fidesz. Megerősödött a szélsőjobb parlamenti képviselete.

AZ „ÍGY MÁR NEM MEHET TOVÁBB” DÖBBENETET?

Ez a döbbenet az ország ötödét sem érintette. A négyötöd, a Fidesz és a Jobbik önbizalma soha nem volt nagyobb. Ez nemcsak a választásokon bizonyosodott be, de a következő három évben is. Ez az első olyan ciklus, amelyikben a kormányzó párt, és még ennél is inkább a jobboldal egészének támogatottsága töretlen maradt.

A döbbenet csak a baloldalt és főleg a liberálisokat jellemzi.

ALTERENATÍVÁK HIÁNYA?

Az indulás eleve el lett rontva azzal, hogy Antall József került a kormányra. Ő ugyan nem érte meg, de ő formálta át az MDF kormány arculatát olyanná, amit a választók példanélküli többséggel elutasítottak. Az ország közvéleményét fedő kormányzás az Antall - Tölgyessy Paktummal húsz évre összetört. Megszűnt a társadalom közép-jobb jellegének megfelelő közép-jobb párt. Ebbe a vákuumba lépett aztán be Orbán Viktor a Fidesszel. Ideje volna belátni, hogy a közép-jobb pártként induló MDF konzervatívvá formálása nélkül nem lett volna politikai tere a liberálisból közép-jobb párttá átalakuló Fidesz számára. Azt kellene tudomásul venni, hogy a Fidesz lépett be az MDF által üresen hagyott politikai érbe.

Ebből csak az maradt számomra titok, hogy Antall József mikor, és hogyan ismerhette ezt fel. Ő ugyanis látta, hogy Orbán lesz az utódja.

LÁNCREAKCIÓ?

A tudomány nem ismer tartós hatású véletleneket. Magyarország nem eltévedt, hanem oda került 2010-ben, ahol a történelmi helye van. Közép-jobb társadalomnak közép-jobb kormánya van. A megelőző húsz év volt hektikus, a jelen lehet sokkal számára nehezen elfogadható, de demokráciákban a végső győztes csak az lehet, amelyik a társadalom igényéhez idomul. A Fidesz azért uralkodhat, mert olyanná formálta Orbán, amilyen a magyar társadalom.

ADÓSSÁGCSAPDA?

Szakmai tévedés, mert a rendszerváltás előtti adósság nagyon alacsony, az utóbbi nagyon magas kamatozású. Nem az adósság, hanem annak a kamatterhe a baj.

EGYENLŐTLEN FEJLŐDÉS?

A jelenlegi gyenge teljesítmény nemcsak magyar jelenség, az egész EU tábor gyengén teljesít. A mediterrán országok még rosszabbul.

A VÉLETLEN?

Egyrészt még nem találkoztam olyan példával, amikor a vezetés minősége volt a siker alapja. Ezerszer fontosabb a lakosság viselkedése. A protestánsok, vagyis a puritánok vezetésüktől függetlenül sikeresek, a mediterránok pedig lemaradnak mögöttük. Ezt később te is megjegyzed. Sokkal inkább jellemző, hogy minden országnak olyan sikeres a vezetése, olyanokat választanak, amilyen sikeres a népe. A finneknek, dánoknak, svájciaknak nem a vezetés minőégétől, hanem a vezetők teljesítménye függ tőlük.

Ideje volna megtanulni, hogy a nép az úr.

A POLIP SZORÍTÁSA?

A sikerre képtelen népnek sikeresek a polipjai.

A HATALOM MÉZE?

Ebben a fejezetben bököd ki az igazságot. „…a balti államokban az évszázados szigorú, puritán protestáns magtartás-kultúra valamelyest ellenállóbbá tette a társadalmat a zabolátlan korai kapitalizmus csábításával szemben.”

Az a tény, hogy a bolsevik rendszert túlélő népek közül, csak azok szerepeltek az átlagnál sikeresebben, amelyikeket a puritanizmus jellemez. Közép-Európában a csehek, a baltiak közül az észtek, a volt jugoszlávok közül a szlovének vizsgáznak az átlagnál jobban. De ez az oka, hogy Olaszországban az északiak, különösen a tiroliak, Spanyolországban a katalánok és a baszkok sikeresebbek, pedig a megelőző ötven évet másokkal azonos vezetés alatt élték meg. A magyarázat nagyon egyszerű. A csehek olyanok, mint a németek, az észtek mind a finnek, a szlovének pedig, mint a többi alpesi nép.

HIBÁS DÖNTÉSEK?

Nagyon egyetértek azzal, hogy a privatizációs döntések jelentették a rendszerváltás utáni legnagyobb hibát. Az is, amit írsz, hiszen eladtunk, amit megvettek, akkor, is, ha értelmetlen volt. A sokkal nagyobb hibát azonban azzal követtük el, hogy a vállalti szinten veszteséges vállatokat előbb felszámoltunk, mielőtt a felszabaduló munkaerőnek más munkaalkalmat biztosítottunk volna. Aztán kiderült, hogy huszonhárom év alatt tizedüknek sem tudtunk munkaalkalmat teremteni. Az összes indokolt liberális reform nem hozott tized annyi sikert, mint amennyi kárt okozott a kétmillió munkahely megszüntetése. A magyar közgazdászok által elkövetett legnagyobb bűn az volt, hogy nem értették meg, hogy sokkal kisebb hiba a veszteséges vállalat, mint a tartós munkanélküliség. Ha valami, akkor ebben a hibában minden volt szocialista országnál sokkal nagyobb bűnt követtünk el.

Nem érzem túlzásnak azt az állításom, hogy ezer éves történelmünk legnagyobb hibája a zsidók és svábok nagy többségének eltüntetése mellett a kétmillió munkahely elsietett felszámolása volt. Mindkét bűnünket, még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Sokkal inkább ebből fakadt az általad hangsúlyozott lemaradásunk, mint az összes többi feltett kérdésedből.

- Ha megtartottuk volna a bő félmilliós zsidóságunk tizedére csökkenését, és a svábok százezreinek kitelepítését, ma közel egymillióval többen, és legalább harmadával gazdagabbak lennénk. Erről azonban még a történészeink is lapítanak.

- Ha a veszteséges vállalatok közül csak azokat állítjuk le, amelyek működése az ország számára is veszteséges volt, illetve amelyek munkaereje máshol talál munkát, rá sem ehetne ismerni az országunkra. Csupán ettől is ötödével gazdagabbak lennénk. Csak ez a veszteség az államadósságunk többszöröse.

A tartós munkanélküliség azonban nemcsak elviselhetetlenül sokba kerül, de óriási társadalmi kárral is jár.

Ebből fakad a demográfiai katasztrófánk. Nemcsak a létszámunk fogy, hanem ami ennél nagyságrenddel nagyobb hiba a születések mögötti társadalmi struktúra deformálódott. Ahol jók a felnevelési lehetőségek ott kevés, ahol szinte reménytelenek, sok a születés. Ennek kára is generációkra terjed.

TÖRTÉNELMI OKOK?

Nagyon nem értek azzal egyet, hogy a történelmi okokat a Kádár rendszerrel kezded.

Nemcsak azért, 

Tisztelet a bírónak

Kopátsy Sándor                PS                    2013-03-18

Tisztelet a bírónak

Szívemhez szóló bírói ítélet született. Pásztor Béla, talán minden idők legtartósabb, 48 áve tartó, városvezetője ellen, korrupciós vád alapján per folyt. A napokban született meg a jogerős felmentő ítélet. A felmentő ítélet önmagában nem meglepő. Hosszú életem során gyakran tapasztalhattam, hogy a politikai ellenfelek nem politikai ellenfelüket nem politikai vádakkal jelengetik. Mindig elszomorít az ilyen jelenség, különösen akkor, ha a politikai hatalomtól várták a megtorlást. A bíró indoklásának egyetlen mondata ragadott meg.

Pásztor Béla feljelentése különösen szíven ütött. Negyven éve vagyok tisztelője. A hetvenes évek végén a Pénzügykutatónál dolgoztam, és a kezembe került egy statisztika arról, hogy melyik településen hány gépkocsi van magánszemélyek tulajdonában. Abban az időben az ilyen adat is sokat elárult. Kiderült, hogy a Balaton-parti, és a fóliázó települések voltak az élen. Mindkettő oka világos volt. Három város azonban különösen felkeltette az érdeklődésem: Szentendre, Tata és Veresegyház, három alvóváros. Mindhármat megkerestem. Az első kettőben sikerült is elkészíteni a vagyonmérlegük húsz éves alakulását.

Kiderült, hogy az előbbi két város lakossága nagyságrenddel több vagyont gyarapított, mint amennyit az államtól a városok kaptak. Akkor a vállalti beruházások is állami forrásokból történtek. Beigazolódott a várakozásom, a jelenkori társadalmakban a nemzeti vagyon gyarapításának elengedhetetlen forrása a lakosság felhalmozása.

Ezt már a megelőző évtizedekben is átélhettem, amikor a lakosság kalákában, saját rezsiben 30-40 ezer igényes házat épített magának. Ezzel bőven pótolta azt a kiesést, ami az állami házépítésben, pénzhiány miatt kimaradt. Sajnos, most nincs ilyen pótlási csatorna.

Mind Szentendrén, mind Tatán kiderült, hogy a fővárosból, illetve Tatabányából a kimenekülők építkeztek. Az igényes alvóváros tehát nem csupán a tőkés társadalmakra jellemző, még a bolsevik diktatúrában is megjelenik. E két város vezetése ugyan nem ismerte fel a társadalmi szerepét, de örömmel fogadta a betelepülőket, köztük a befolyásos kádereket.

Veresegyházra is ez a kíváncsiság vezetett. Pásztor Béla, akkor tanácselnök, már tudatosan támogatta a közösséget gazdagító betelepülőket, és már akkor, vállatok becsábításának gondolatával is foglalkozott. Ő valahogy nem lelkesedett a vagyongyarapodásuk feltárásáért. Csak később érettem meg, hogy igaza volt. Így is nagy volt a sikerei miatti irigység. A barátságunk azonban megmaradt.

Kezdetben csak a vagyongyarapodás érdekelt, de egyre jobban rájöttem, hogy a szellemi vagyon gyarapodása még a szép, kertes családi házak érténél is jelentősebb. A betelepültek tudásvagyonának az értékét, a bolsevik rendszerben csak közvetett adatok alapján lehetett becsülni.

Ahogy említettem, az első adatom a személyi tulajdonban lévő gépkocsik sűrűsége volt. Ezt kiegészítettem azzal, hogy milyen nagy a diplomások, azaz a doktorok, és a lakossági telefonok aránya.

Ezekből is kiderült, hogy az én három alvóvárosom az elsők között vannak az országban.

Ma már, túl a kilencvenen, nincs esélyem az ilyen munkákra, mégis a közelmúltban dolgoztam ki a módszerét, hogyan lehet a lakosság szellemi vagyonát mérni. Engem is megdöbbentett, hogy ennek az értéke lényegesen meghaladhatja a családok fizikai vagyonáét. Talán, egyszer valaki ilyen mérlegeket is készít.

Mindezt azért írtam le, hogy kiderüljön, miért tartom Pásztor Bélát a hasznos polgárok prototípusának. Nálam ugyanis bekerült a legjobbak közé.

Akadt egy bíró, aki nemcsak a feljelentés tárgyát jelentő eseményt nézte, hanem a vádlott életteljesítményébe ágyazza be a vádat.

A kereszténység, elsősorban az enyém, a katolikus, egyik súlyos fogyatékosságának tartom, hogy annak dogmája alapján egyetlen bűn is elég az örök kárhozatra. Az én számomra legnagyobbakat ugyanis nem a bűntelenség, hanem a bűneiknél ezerszer nagyobb érdemek jellemzik. Mozart, Széchenyi, Ady nem a bűntelensége, hanem az érdemei alapján vannak a mennyországban. Az én Krisztusom mérlegel, mielőtt ítél.

Ez a bíró is krisztusi módon hozta meg az ítéletét.

Apad a Tigris és Eufrátesz vízhozama

Kopátsy Sándor                 PD                   2013-03-17

Apad a Tigris és Eufrátesz vízhozama

A tudósok megállapították, hogy a nyugati kultúra bölcsőének tekinthető Termékeny Félhold, vagyis a Tigris és az Eufrátesz vízhozama és a völgyeiben a talajvíz szinte csökken. A vízügyi vizsgálatok végzői csak a víz mennyiségével foglalkoztak, azt, hogy milyen okokból, figyelmen kívül hagyták. Ezzel sejteni engedték, hogy a fő ok az éghajlatváltozás.

Aligha lehet vitatni, hogy a felmelegedésnek is van benne szerepe. Az azonban súlyos szakmai vakság, hogy figyelmen kívül hagyták, hány ember használja a vizet.

A térség népessége az időszámításunk előtti 4. évezred és a 20. század eleje között mintegy négyszeresére nőtt. Azt nem tudhatjuk, hogy mennyi volt a jégkorszak végén, de minden bizonnyal a sok ezer köbkilométernyi jég olvad el, mire megjelent a földművelés. Többek között a jégkorszak megszűnésével járó felmelegedés okán a Perzsa Öböl térsége akkor legfeljebb mocsaras föld volt, ma tenger.

A két folyam vízgyűjtő területén a földművelés elterjedése idején már mintegy negyed annyi ember élt, mint a 20. század elején. Az utóbbi száz év alatt azonban megnégyszereződött. Vagyis az elmúlt száz éven annyiszor többen használják a két folyam vízgyűjtőjének a vízét, mint előtte négyezer év alatt.

Az egy lakosra jutó vízigény változatlansága esetén is az utóbbi száz év alatt négyszeresre nőtt. Tehát a felmelegedés hatásától függetlenül négyszer annyi vizet használ fel a lakosság, mielőtt a tengerbe ömlik a két folyam.

Ebben a probléma esetén is, mint általában, a szakbarbárok figyelmen kívül hagyják a példátlan ütemű népesség növekedését, vagyis a legjelentősebb tényezőt.

Az életkort nem lehet az évekkel mérni.

Kopátsy Sándor                   PS                 2013-03-17

Az életkort nem lehet az évekkel mérni.

Látszólag a leginkább egyértelmű az életkor években való mérése. Ezért aztán akkor sem fog megszűnni, ha eljárt felette az idő. Ez mégsem jelenti azt, hogy a közgazdaságtan egyre kevésbé használhatja. Ennek egyértelmű területe a nyugdíjrendszer. Minél tovább élünk, annál inkább ahhoz kell igazítani a nyugdíjkorhatárt. A jelenlegi nyugdíjrendszerek ugyanis egyre kevésbé igazodnak a tényhez, hogy a munkaviszonyban töltött, és a nyugdíjat évező évek számának arányához. A társadalom fejlettségével arányban egyre később történik a munkaképessé válás, és egyre hosszabbodik az életkor. Ahhoz, hogy az adott nyugdíjrendszer egyensúlya ne változzon, a munkában és a nyugdíjban töltött évek arányának változatlannak kellene maradni. Vagyis egy munkaviszonyban töltött évre változatlan nyugdíjas idő jusson.

Ennek az aránynak azonban mindegyik feltétele állandóan változik.

- Egyre jobban kitolódik a munkába lépés kora.

- A munkaképes korban való kihalások száma egyre csökken.

- Hosszabbodik a nyugdíjban töltött évek száma.

A rögzített százalékos nyugdíjjárulék csak akkor jelenthet fedezetet, ha e három állandóan változó feltétel ellenére egységnyi ledolgozott időre jutó nyugdíjas idő nem változik.

Ezt azzal lehet biztosítani, ha a nyugdíjkorhatárt folyamatosan, a feni három folyamatosan változó tényező hatásának megfelelő mértékben, korrigáljuk.

Ebből az következik, hogy a nyugdíjkorhatárt állandóan emelni kell. Ennek azonban politikai akadálya van. A nyugdíjas, illetve az arra váró szavazók ellenállnak. Nincs olyan párt,amelyik vállalná az ilyen változást. Sokkal inkább jellemző, hogy a szavazatokra számító pártok az ilyen reformmal szembeni ellenállásukat ígérik. Ezért aztán nincs is példa arra, hogy nem nő az egyégnyi ledolgozott időre jutó nyugdíjban töltött idő. Ebből azonban az következik, hogy egyre magasabb nyugdíjjáradékra van szükség, vagy egyre romlik a várható nyugdíjigény fedezete.

Ezek ismeretében javaslom, az életkorhoz kötött kötelezettségeket és jogokat nej az évek számához, hanem a várható életkor hányadához kössék. A várható életkor hányadában kell megállapítani a nyugdíjkorhatárt. Ez önmagában is igen jelentős mértében lecsökkentené a nyugdíjjárulék és a szükséges nyugdíjfedezet közti kialakuló különbség növekedését.

Az ilyen rendezésnek az teremti meg az előfeltételét, hogy a munkaképesség határa a technika fejlődésével kitolódik.

- A munkavégzés egyre kevesebb fizikai erőt igényel. A nagy fizikai erőt igénylő munkák szinte eltűntek. Ezzel szemben a minél több tapasztalatot, fegyelmet igénylők nőttek.

- A javuló életfeltételek mellett lassabban csökken a fizikai munkaképesség. Gyermekkoromban a 40-50 évesek jelentős hányada már erejében megfogyott öregnek számított a legtöbb fizikai erőt igénylő munkákhoz. Ma ez a korosztály a leghatékonyabb munkaerő. Számos olyan új munkaigény jelentkezett, amelyhez a nyugdíjas korúak többsége még nagyon alkalmas.

Véleményem szerint, a munkaképesség még a várható életkornál is több évvel tolódott ki. Ezek munkaerejének kihasználásában óriási tartalékok vannak.

Sajnos az orvostudomány sem mutat rá arra, hogy az életkornak megfelelő munka nem csökkenti, hanem növeli az élethosszát. A munkátlanság, a feladat hiány viszont rövidíti.

Alapvető társadalmi érdek volna az öregek foglalkoztatására minél több lehetőséget teremteni.

Olaszország jövője

Kopátsy Sándor                PG                   2013-03-17

Olaszország jövője

A közelmúltban tartott olasz választás további bizonyítékát adja annak, hogy a jelenkorban az eltérő kultúrák nem férnek meg nem csak az Európai Unióban, de még a közös nyelvű országban sem.

Az EU euró övezetének állsága azt mutatja, hogy a protestáns és a latin népek nem alkothatnak fejlett közösséget, még kevésbé lehet közös valutájuk.

Ezek az előfeltételek már fél évszázaddal ezelőtt is világosan jelentkeztek abban, hogy a puritán népeknek más kereszténységre volt szükségük, mint a mediterránoknak. E két európai kultúra közt a különbség azonban az utóbbi században, a tudományos és technikai forradalomnak a hatására tovább növekedett. Ez még élesebben jelentkezett Amerikában, ahol a két puritán állam fölénye a latin államokkal szemben még nagyobb, mint Európában.

Tegnap írtam Izraelről, hogy az okos zsidók sem hajlandók tudomásul venni, hogy a minden tekintetben a világ élvonalát jelentő nyugati és a közel-keleti, a világ sereghajtói szintén lévő, afrikai, ortodox zsidók között a közös vallás és nyelv nem jelenthet alapot a közös államiságra.

Ma azt írom, hogy sok tekintetben, ez áll Olaszországra is. Ebben is közös a nyelv, a vallás a közös országban élés azonban visszahúzó erőként hat mind az északiakra, mind a déliekre. Az ország két felén élő olaszok ugyanis annyira eltérő kultúrájúak, hogy egymás energiáig oltják ki.

Közel ötven éve tölthettem ötven évet Olaszországban, bejárva a csizma sarkától Tirolig. Láthattam, hogy az Északot visszahúzza a Dél támogatása, a Dél pedig egyre jobban lemarad, mert az alamizsnától csak lemaradni lehet. A háború után húsz évvel Dél-Olaszországba már közel húsz Marshall-segély összegével felérő támogatás áramlott, a nagy többsége Északról, mégis nőtt a különbség. Az Európai Unióba való belépés óta pedig, kétszeresére nőtt a támogatás.

A hatvanas években még a bolsevik bezártságból láttam a Nyugat segítségét, vágyódtam arra, hogy végre tagok lehessünk. Azt csak az elmúlt évek során értettem meg, hogy a mások segítségével nehezebb a felzárkózás, mint egyesül. Most attól félek, hogy bevezetjük az eurót. Sokat, de nem eleget, nyertünk azzal, hogy megmaradtunk a forintunk mellett, de sajnos, azt a kelleténél keményebb szinten tartottuk.

Ilyen előzmények után érthető, hogy a jelenlegi olasz helyzetet annak bizonyítékának látom, hogy Olaszország nem való nemcsak az euró övezetbe, de az Európai Unióba sem. Németország és Franciaország minden erőfeszítése ellenére, a mediterrán országok mindegyike éretlen még a közösség teljes jogú tagágára, különösképpen a közös valutára.

A mediterrán országok közül csak az önálló Észak-Olaszország, valamint Katalonia érett a teljes jogú tagságra, de ezek is csak olyan mértékben, ahogyan Franciaország is. De a mediterrán térés többi tagjai nem.

Meggyőződésem szerint, a Nyugat három nagyon eltérő kultúrára oszlik.

I. A puritánokra, ezek lényegében a protestánsok Északnyugat Európában és a négy volt angol gyarmat. Ezek kultúrája, fejlettsége, gazdagsága közel azonos. Külön-külön is, de együtt sokkal erősebbek lennének.

II. A latinok, akiknek többsége ma már a latin-amerikai államokban él. Mivel ezek kultúrája, fejlettségi színvonala közel azonos, közösségben erősebbek lennének, mint külön-külön.

III. A kelet-európai ortodox keresztények. Ezek is erősebbek lennénk együtt.

Sajnos, az európai politikai elit egységes Európát akar. Ami lehetetlen. A három európai kultúra együtt gyengébb, mint külön-külön.

A fenti állításom bizonyítéka az évek óta elmélyülő euró vállság, és a jelenlegi olasz politikai helyzet. Egyszer majd az utódok végre megértik a jelzéseket. A németnyelvű Ausztria jól érzi magát, annak ellenére, hogy kultúrája és nyelve is azonos Németországéval. Svájcot nem zavarja hogy háromnyelvű, mert közös a kultúrájuk. Minél fejlettebbek a társadalmak annál kisebb akadály az eltérő nyelv, de annál nagyobb az elérő fejlettség és kultúra. 

Szingapúr és Izrael

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-03-16

Szingapúr és Izrael

A vállalkozások számára a világ tíz legmegfelelőbb államát nézve már pár napja kifejtettem a véleményem. Annak a lényege, hogy közöttük mindegyik vagy a Nyugat puritán, vagy a Távol-Kelet konfuciánus kultúrájához tartozik. Nincs köztük még latin kultúrájú nép sem.

Közben döbbentem rá, hogy az első és a negyedik helyen lévő Szingapúr, illetve Izrael két etnikai diaszpóra. Az előbbi a Távol-Kelet, az utóbbi a Nyugat diaszpóráját képviseli. Már számos esetben leírtam, hogy a világ két legfejlettebb etnikuma a diaszpórában élő zsidó és kínai nép. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a társadalom fejlődése szempontjából előny, ha nincs olyan méretű állam, amelyik államként is jelentős akar lenni.

Ezt tapasztalhattuk a Nyugat történelmében is.

Az európaiság a Földözi Tenger kis városállamaival kezdődött. Ezektől kaptuk a betűírást, a számrendszert, és megkoronázásként a görög kultúrát.

Európában azonnal visszatért a társadalmi sötétség, a sötét középkor, amikor az urbanizáció a korábbi tört részére esett vissza.

A középkorban a magasabb társadalmi és kulturális szintet a városállamok, illetve az államokon belül önkormányzatot élvező városok jelentették. Még a tudomány és művészet történészei sem hangsúlyozzák, hogy ezek számára szinte csak a városok jelentettek életteret.

A mezőgazdaságra épülő feudális társadalom is megőrizte a római civilizáció örökségét abban a tekintetben, hogy a városok függetlensége, mindenek előtt a gazdasági megmaradt. Máig nem hangsúlyozzuk kellőképpen, hogy az európaiság abban különbözött minden más kultúrától, hogy a városok önállóak maradtak. A Nyugat ott végződött, ahol a városok felett a politikai hatalmat birtokló földesurak, és az egyház hatalma ráült a városokra is.

Jelenleg a leggazdagabb, legiskolázottabb városok a városállamok. Luxemburg a leggazdagabb városállam, ami az egyetlen puritán kultúrájú a megmaradt törpe államok között, ahol szinte semmi sem maradt abból, hogy hercegség volt.

Minderről a történelemtudománynak alig van mondanivalója, hiszen ezek katonai, állami hatalma még akkor sem jelentett sokat, amikor egyes városállamok gazdasági nagyhatalmak voltak.

Ezért különösen érdekes számomra Szingapúr és Izrael előkelő helyezése. Nem a sikerük meglepő, hiszen a Nyugat kétezer ötszáz éves történetében, ha készítettek volna ilyen ragsort, akkor az élen mindig a városok lettek volna. Különösen a társadalmi mobilitásban, a gazdaságban és a művészetekben.

Ennek ellenére, a Nyugat történészei még mindig a politikai és katonai hatalmat maximalizáló politika elődlegességét hangsúlyozzák.

Szingapúr és Izrael közösek abban, hogy mindkettőt egy nagyon sikeres diaszpóra alapította. Azonban a különbségek is nagyon sok tanulságra adnak alapot.

Szingapúrral kezdem.

A második világháború végégig az imperialista Nagy Britannia fontos stratégiai erődje volt. A birodalom felismerte, hogy kivételesen szerencsés helyen van. Ennek ellenére egészen másként kezelte, mint Hong-Kongot, amit Kelet-Ázsia csúcsára emelt. Ez a városállam, mint a Kínai Birodalom csúcsa került vissza az anyaországhoz. Szingapúr szinte csak flottabázis és kikötői pihenő maradt.

A második világháború után a gazdaságstratégiai előnye megsokszorozódott. A város vezetését átvevő kínaiak hamar felismerték, hogy el kell szakadniuk Malajziától, és a soknemzetiségű lakossággal városállamot kell kiépíteni. Eleve zseniális utat választottak, kemény politikai fegyelmet, egy párt rendszert, drákói szigorú törvénybetartást, de nagyon liberális gazdaságot. Azt valósították meg, amit a csatlós országok progresszív kommunistái, elsősorban a jugoszlávok, majd a legyelek és magyarok, évül a csehek is felismertek. A politikai diktatúrában a gazdaságot piacosítani.

Lehet, hogy ez csak az én hiedelmem, de sokáig azt hittem, hogy a kínai vezetés a gazdaság piacosításában, ugyanakkor a kemény politikai diktatúra fenntartásában a közép-európai kommunistáktól tanultak. Ebben is lehet valami igazság, de ma már tudom, hogy Mao, és nyilván több vezető társa számára a példa Szingapúr volt. Ezt most tudtam meg, hogy Mao már a kulturális forradalom előtt, Tenget Szingapúrba küldte, az ott alkalmazott módszerek tanulmányozására.

Ami tehát Kínában az utóbbi harminc évben történt, lényegében a Szingapúrban elért sikerek bevezetése volt. Márpedig, ami Kínában történt, az emberiség történetének talán legnagyobb sikere.

Szingapúr abban is példa volt, hogy a politikai élet liberalizálására csak bizonyos szint elérése után kerülhet sor. Márpedig Kína még ma is legfeljebb negyednyi szinten tart, Szingapúrhoz képest.

Szingapúrtól tehát mindenkinek bőven van tanulni valója. Ez a városállam az élen áll egy a gazdasági élet szabadságát jelentő rangsorban, amiben az Egyesült Államok csak a tizedik.

Izrael rövid története egészen más vágányon haladt.

A holokauszt borzalmai után érett meg a nyugati zsidóságban a gondolat, hogy saját országra van szükségük. A saját országuk helyét a történelmi Izraelben látták. Az azonban máig fel sem merült, hogy a közel-keleti Júdea területe milyen természeti, politikai és gazdasági adottságokkal rendelkezik. Sajnos, ez nem merült fel sem a zsidóüldözéstől félő, sem a népüket ért katasztrófát túlélők előtt.

Annak ellenére, hogy kedvezőtlenebb helyet aligha választhattak volna, azt is el kell fogadni, hogy aligha volt más választásuk.

Szingapúrhoz hasonló adottság csak egy van a földön, Panama Csatorna. Az oda település azonban aligha lehetett volna reális. Egyrészt az Egyesült Államok akkor még egészen másként állt az európai zsidóság sorsához, mint jelenleg, másrészt a saját országukra áhító zsidóságot sem mozgósította volna egy idegen térségben való letelepedés. Azt azonban, legalább utólag fel kellene mérni, hogy miért ez lett volna az ideális megoldás.

Ami az Egyesült Államok érdekét illeti.

Hatvan évvel később, már csak ámulni lehet azon, milyen előnyök származtak volna abból, ha Izrael nem a Közel-Kelet közepén, hanem a Panama Csatorna térségében van.

A második világháború végén az Egyesült Államok egyik világstratégiai célja volt a közel-keleti államok politikai stabilitása, és az olajellátás biztosítása. Ezért kötött Szaúd-Arábiával olyan szerződést, ami az ottani politikai rendszer biztosítását garantálja. Az USA ezt a szerződést óriási politikai eredményeként élte meg. Máig nem vallja be, hogy ez a garancia mennyire ellentmondott nemcsak nemzeti erkölcsének, de az állami érkének is. Máig nem akadt senki, aki legalább utólag, felismerte volna, hogy az olajtermelő arab országoknak százszor olyan fontos, hogy legyen kiknek eladni az óriási bánya járadékú olajukat, mint Amerikának kifizetni annak az árát.

Még senki sem számolta ki, hogy mibe került az Egyesült Államoknak stabilizálni a stabilizálhatatlan arab világot.

Hatvan éve még Amerika sem mérte fel, hogy mit fog jelenteni számára a Panama Csatorna biztonsága, és megfelelő kapacitásra történő kibővítése. A Csatorna zsidó állam által való kezelése óriási nemzeti érdekük lenne. Ezzel szemben iszonyú áldozatokkal jár Izrael állam biztonságának garantálása a Közel-Keleten.

Ami Izrael érdekét illeti.

Júdea térsége a zsidó állam idején ideális térség volt a kor két világhatalmai között. Előbb Egyiptom és Babilónia, majd a Római Birodalom és a Közel-Kelet között. Az óceánok meghódítása után azonban a korábbi stratégiai jelentősége lecsökkent. A vasút és a Szuezi Csatorna kiépülése ugyan felértékelte, de a régi jelentősége ettől nem állt helyre. Ennek ellenére a Közel-Kelet korábbi gazdasági jelentsége elolvadt, és a politikai stabilitása megszűnt. A hajózás technikája pedig lehetővé tette Afrika megkerülését, amivel a Földközi Tenger is csupán beltengeri rangra süllyed.

Izrael jövője szempontjából a legnagyobb veszélyt az arab ellenszenv fogja jelenteni. Ez annál erősebb lesz, minél erősebb Izrael. Az egyre jobban lemaradó, túlszaporodó arab tengerben a kis Izrael katonai, gazdasági és tudományos fölénye még jobban fogja irritálni az arab tömegeket.

A zsidók országának másik nagy problémája azonban abból fog származni, hogy a közös vallás alapján működik a két igen távol álló kultúra. A nyugati, európai múltú, demográfiai tekintetben stagnáló zsidóság, szinte minden tekintetben, a világ legfejlettebb etnikuma. A közel-keleti és afrikai, ortodox zsidóság pedig nagyon gyorsan szaporodik, és az arab térség színvonalán áll, ahonnan nagy türelemmel, óriási anyagi áldozatok árán lehet, sok generáció során, felemelni. Ez az erőfeszítés párosul még másik két óriási teherrel. A példátlanul nagy katonai kiadásokkal, és a gyorsan szaporodó arab kisebbség kezelésének problémájával. A nyugati zsidóságnak csak a nagyon fejlett politikai demokrácia jelent hatékony légkört, a fenti problémák kezelése azonban demokratikus viszonyok közt szinte megoldhatatlan.

A 20. század egyik nagy tanulsága, hogy a különböző kultúráknak különböző társadalmi felépítményre van szüksége. A különböző kultúrák, és fejlettségi szinte közös állami működtetése elviselhetetlen teherrel jár. Ezért szűnt meg a gyarmati rendszer, ezért van válságban az Európai unió, ezért okoznak óriási társadalmi terhet a fejlett nyugati államokban az államalkotóénál kevésbé fejlett etnikum. Mindezek az ellentmondások jelen vannak a kicsi Izraelben.

- Körülötte csak ellenségek vannak.

- A Nyugatról és az arab világból betelepült zsidó között óriási a kulturális, a civilizációs és a fejlettségbeli különbség. Ezt a szakadékot a közös vallás nem hidalhatja át.

- Az országban az a két elmaradott réteg, az ortodox zsidók, és az arab kisebbség az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik.

E három akadály mindegyike olyan, aminek legyőzésére még nem akadt példa.

Amíg a kínai diaszpóra Szingapúrban csodát hozott létre. A nálunk lényegesen nagyobb munícióval, potenciális erővel rendelkező nyugati zsidóság azonban a lehető legmostohább természeti és kulturális térségben, a korunkban már legkevésbé a közös állam számára alapot jelentő közös vallásra építették a saját államukat.

A világ legokosabb etnikuma nem értette meg, hogy a közös vallás idejét múlt alap a hatékony közös állam számára.

Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Kopátsy Sándor               PV                  2013-03-14

Történelmi jelentőségű pápaválasztás

Tegnap latin-amerikai pápát választott a római katolikus egyház. A Nyugat történelmében igen jelentős, távlati hatásaiban katasztrofális döntést hoztak a konzervatív többségű bíborosok.

Már a két előző pápa választása a konzervatív erők győzelmét hozta, de a két előző győzelműket időlegesnek tartottam, még volt reményem arra, hogy eljön a kedvező fordulat, a reformáció során elkövetett hiba korrekciója.

A 15. század végén még senki sem láthatta, hogy a puritán északnyugati népeké a jövő. Ha valaki látta, akkor néhány katolikus szerzetes, hogy számukra nem a mediterrán népek kereszténysége tükrözi jobban a krisztusi tanítást, a jövő kereszténységének ennél lényegesen puritánabb vallásra van szüksége. A reformátorok nem új vallást akartak, hanem a kereszténységet közelebb hozni a puritán népek életszemléletéhez, életviteléhez.

Az akkor a latin népek, mindeneke előtt az olasz bíborosok azonban nemcsak a hatalmukhoz, de a latin népek vallásigényéhez mereven ragaszkodtak, és reformátorokban esküdt ellenségüket láttak.

Amit csak sejteni lehetett ötszáz éve, mára egyértelmű ténnyé vált. A reformátorokat igazolta a történelem. Ma a protestáns hívek általában háromszor gazdagabbak, köztük tized annyi a leszakadt, munkátlan, és négy évvel tovább járnak iskolába, mint azok, aki katolikusok maradtak.

Ezek a különbségek sokkal markánsabban jelentkeznek az Európán kívüli keresztényégben. Elsősorban a két Amerikában, de még sokkal inkább Afrikában.

Mint katolikus, csak reménykedhettem, hogy végre, amikor már a napnál is világosabb a protestáns kereszténység fölénye, a római katolikusok közeledni fognak a reformáció kereszténységéhez.

A bíborosok azonban nem boldogabb, gazdagabb, tanultabb híveket akarnak, hanem a dogmák hűbb követőit. Ehhez pedig nem szakra, hanem délre kell orientálódni.

Ők csak azt látják, hogy a dogmákat tisztelő, a szertartásokon résztvevő, a szentségekkel élők, nagy többségét délen kell keresni. Az tegnap is elhangzott, hogy a lati-amerikai országokban él a katolikusok negyven százaléka. Tapintatosan nem tették hozzá, hogy a szertartásokon résztvevők, az ünnepnapokon templomba járók, a rendszeresen gyónók és áldozók, a papokkal személyes kapcsolatot tartók, az egyházi adót lelkiismeretesen fizetők többsége nem Európában él. Márpedig a bíborosok minél nagyobb számú aktív hívőt akarnak.

János Pált, a lengyel pápát azért választották, mert a lengyelekben látták a leginkább nekik tetsző kereszténységet. Az én fogalmaim szerint, a lengyel nép kereszténysége áll leginkább közel a kelet-európai ortodox kereszténységhez.

János Pál a dogmákhoz való ragaszkodásban ugyan konzervatív volt, de szeretetre méltó, a nép gyermeke maradt. Ezzel időlegesen nem okozott törést az európai és a tengeren túli kereszténységben. Szeretetre méltó volt a modern katolikusok számára is.

Halála után az ugyancsak konzervatívnak bizonyult német teológust választották. Ő azonban egy okos, német teológus volt, akit a latin, és az afrikai katolikusok nem érthettek meg. Túlságosan racionális volt a konzervativizmusa. A latin és az afrikai katolikusok ugyanis nem racionálisan, hanem érzelmi alapon tisztelik a dogmákat.

Mivel nem ismerem, nem is ismerhetem a pápaként szóba jöhető bíborosokat, de ismerem a bíborosi kar konzervativizmusát, csak abban reménykedhettem, hogy vagy egy észak-olasz, vagy egy észak-amerikai pápát választanak.

Csalódnom kellett, egy latin-amerikait választottak. Vagyis visszatértek arra az útra, amin akkor álltak, amikor lengyel pápát választottak. Az utóbbit tartom a kisebb hibának. A latin-amerikai papok ugyanis teológiai kérdésekben konzervatívak, de politikai tekintetben baloldaliak. Ebből fakadóan féltik a dogmákat, de nem félnek a politikai forradalomtól.

Az új pápát, az első benyomásom, és a névválasztása alapján sikeres választásnak tartom.

Az első szavai, a kézmozdulata arról árulkodott, hogy latin, érzelemiben közvetlen. A rómaiaknak, mint Róma püspöke olaszul, közvetlenül szólt, és jó estét kívánva búcsúzkodott. Tudta, hogyan nyerheti meg a végre olasz pápára váró olaszokat.

A távlati tragédia azonban abból fakad, hogy a latin népek gyorsuló tempóban lemaradnak.

- A belátható jövőben még inkább, mint az elmúlt száz év során nőni fog a puritán keresztény kultúra fölénye a latinnal szemben. A szakék nőni fog Európában is, de sokkal jobban Latin-Amerikában.

- A két kultúra hatékonysági különbségét pedig felnagyítja a demográfia különbség az európai és az amerikai latin népek között. Az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodó latin-amerikai országok lemaradnak, és a társadalmukban a politikai feszültség robban fog.

- A mediterrán latinok északi harmada nagyon szoros kulturális kapcsolatban van a puritán, de katolikus északi szomszédokkal. Latin-Amerikában nyoma sincs az olyan óriási kulturális különbségnek, mint ami Olaszország, és Spanyolország északi és dél fele között van.

- Az európai latinok igen jelentős turisztikai bevételhez jutnak a gazdag puritánok üdültetése és a kulturális kincsekre kíváncsiak pénzéből. Latin-Amerika nem számíthat ilyen bevételekre.

- Az európai latin országok etnikai tekintetben homogének, a latin-amerikaiak jelentős, nagyon gyorsan szaporodó, és nagyon nehezen integrálható indián, és afrikai etnikummal rendelkeznek.

A latin-amerikai társadalmak lemaradása mégis eltörpül az Afrikában és a Fülöp Szigeteken élő keresztények lemaradása mögött.

Nem véletlen, hogy az új pápa az I. Ferenc nevet választotta. Ő a szegényeket támogató Szent Ferenc által elképzelt katolikus vallást akar.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb tanulsága éppen ennek az ellenkezője. A szegénységet csak egyre hatékonyabb munkával lehet legyőzni. A könyörület nem segít, mert újra termeli a szegénységet. Munkát kell adni, és nem alamizsnát.

I. Ferenc, várhatóan, úgy fog bevonulni a kereszténység történetébe, mint a szegények pápája. Ez az egyházpolitikai azonban csak növelni fogja az alamizsnára szorulók számát.

Ötszáz éve a protestánsok fölénye lassan, de töretlenül nőtt a romai katolikusokkal szemben. Ez a különbség a következő ötven évben nagyobbat fog nőni, mint előtte az ötszáz év alatt. Ez következik abból, hogy a katolikus vallás nem közeledik a puritán kereszténység felé, hanem távolodik.

A pápát választó bíborosok képteleneknek mutatkoztak annak a megértésére, hogy ami Krisztus idejében helyes volt, az a harmadik évezred elején már nem időszerű. Az én kereszténységem szerint nem azt kell tennünk, ami Krisztus idején teendő volt, hanem azt, amit ma tenne Krisztus.

Nemcsak kétezer éve, de szinte máig az emberiség olyan sorsra volt ítélve, amiben nem nyílt lehetőség a gazdagodásra. Az emberek nagy többsége nyomorra volt ítélve. Az elmúlt ötven ében azonban, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően többel nőtt az átlagos életszínvonal, a várható életkor, és az iskolázottság, mint előtte kétezer év alatt.

A stagnáló társadalmakban a jótékonyság erény volt, a gyors fejlődésre képesekben azonban a tettet elfojtó mákony.

Ezer éve a kereszténység jól döntött, amikor Európa nyugati és keleti fele szétvált. Tudomásul vette, hogy a kelet-európai kultúra kereszténységének más vallásra van szüksége, mint a nyugat-európai kultúrának.

Ötszáz éve a nyugati kereszténység, a Vatikán vezetése alatt nem értette meg, hogy az északnyugati harmadban élő puritán népek kinőtték a mediterrán kereszténységet. A latin népeket sikerült az ugyancsak reformra szoruló kereszténységben megtartani. Ennek azt lett a következménye, hogy a mediterrán Európa északi részén élő keresztény hívek ugyan megtartották katolikus vallásukat, de a klérus befolyása és a dogmák tisztelete egyre lazult. Ugyanakkor a katolikus vallást mindenben elfogadók száma az egyre jobban lemaradó déli térségben dinamikusan terjedt.

Tegnap a pápaválasztó bíborosok úgy döntöttek, hogy a jobban szolgáló hívek után mennek. Abba az irányban engednek, ahol valóban csak az alamizsna segíthet.

Pál apostol történelmi nagysága, hogy a krisztusi tanítást adaptálta a kor társadalmi és kulturális centrumába, a Római Birodalom népeinek kultúrájához. A reformáció idején már a puritán Északnyugat Európa volt az élcsapat, a reformátorok ehhez a kultúrához kívánták igazítani a Nyugat kereszténységét, de Róma ennek ellenállt. Az idő a reformátorokat igazolta, a puritán Nyugat lett az elmúlt ötszáz év élcsapata. A fölénye soha nem volt olyan nagy, mint az elmúlt az elmúlt ötven évben, és ma már egyértelmű, hogy a puritánoké a jövő. Róma ezt nem hajlandó tudomásul venni, és inkább áthelyezi a súlypontját a még elmaradottabb térségekbe. Minél több, hanem minél értékesebb híveket akar. 

A kívánatos infláció

Kopátsy Sándor               PG                    2013-03-15

A kívánatos infláció

A 20. század egyik nagy találmányának tartom az államok fedezet nélküli pénz teremtő képességét. Mint minden fegyver, minél fejlettebb, a használta annál több veszéllyel jár, ha nem megfelelő kezekbe kerül. Így van ez a pénzrontás esetében is.

Azt, hogy a 20. század gazdasági növekedése volt a történelem legsikeresebbje, elképzelhetetlen lett volna az infláció nélkül. Ennek ellenére, a fedezet nélküli pénzteremtéssel sok volt a visszaélés. Túl könnyűvé tette a felelőtlen állami költekezést, általános jelenség volt a kívánatosnál nagyobb infláció.

Ebből azonban nem az következik, hogy elvként kimondjuk, minél kisebb az infláció, annál jobb. Az infláció teljes hiánya sokkal több kárt okoz, mint a megengedhetőnél valamivel nagyobb. Annak ellenérre, hogy általában többször volt az infláció nagyobb a kívánatosnál, mint kisebb, az fedezet nélküli pénzteremtés eredménye sokkal nagyobb volt, mint akkor lett volna, ha nem alkalmazták.

Ezért nem minél kisebb annál jobb elvét kell követni, hanem feltárni a kívánatos infláció alépítményi feltételeit.

Az állami pénzteremtés lehetőségét a tudományos és technikai forradalom teremtette meg. Ennek volt köszönhető, hogy az állam képes mérni a gazdaság reális pénzigényét.

Az ipari forradalmat követő 200 év gazdasági vállságai megmutatták, hogy a társadalom igényének megfelelő pénzteremtést nem lehet a piacra bízni. Ez csak állami feladat lehet. De a fejlett világgazdaságban az államok pénzigénye már nem csupán az államon belüli viszonyok függvénye, a világgazdaságban kialakult pénzviszonyokhoz is igazodni kell.

Ezt az igényt a második világháború után felismerték, és ezért hozták létre a világgazdaság egészét áttekintő, és beavatkozó nemzetközi pénzügyi szerveket, a Világbankot, és a Valutaalapot. A közgazdaságtudomány azonban máig nem tisztázta ezek működési feladatait. Ezek hiányában mindkét szervezet a legfejlettebb államokra érvényes követelményeket kíván érvényesíteni. Ez azonban elve nem lehet a céljának megfelelő elvi alap. A világgazdaság ugyanis már a háború után is nagyon különböző kultúrájú, és nagyon eltérő fejlettségű, államokból állt. Ez a differenciálódás az óta többszöröződött. Vagyis, az egyes államok társadalmi alépítménye egyre jobban differenciálódott, ebből következően, a felépítményük, azon belül a számukra kívánatos pénzügyi módszereik is egyre eltérőbbek lettek. Az általános követelmények realitása nem nőtt, hanem csökkent.

A történelmi materializmusból az következik, hogy minél nagyobb lesz az egyes államok társadalmi alépítménye közti különbség, annál eltérőbb felépítményre van szükségük. Ugyanakkor, minél szervesebben eggyé olvad a világgazdaság, annál nagyobb lesz az egymáshoz való illeszkedés szükségessége is. Ezt a két ellentétes irányban változó igényt kellene a nemzetközi pénzügykért felelős intézményeknek összehangolni.

A gazdasági statisztika nagy vívmányának tartom a társadalmi fejlettségnek az ENSZ által alkalmazott mérését. Ez a társadalom fejlettségét három tényező, az egy lakosra jutó, fogyasztói árú nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság, eredőjével méri. Ez mérce már jobban megfelel arra, hogy az egyes államok jelenleg hol tartanak a fejlettség fokán.

Keveset mond azonban arról, mi várható tőlük, hogyan fog alakulni a fenti három mutatójuk.

Az elmúlt század egyik legnagyobb tanulsága, hogy az átlagnál gyorsabban csak a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánusok növekednek, de azok is csak akkor, ha a lakosság belső növekedése szinte leáll.

A versenyképességnek tehát ez a két előfeltétele van. Ahol ezeknek az egyike is hiányzik, reménytelen a versenyképesség.

Állításomat csak azért nem tökéletesen igazolják a tények, mert a meg nem dolgozott, és vendégmunkásokkal termelt nemzeti jövedelmet is figyelembe veszik. Ha ezek nélkül számolnának, néhány ország egészen más helyen állna az ENSZ rangsorában. Csak két példát.

- Szaúd-Arábia a legszegényebb államok között szerepelne, hátrább állna, mint bármelyek arab ország.

- Oroszországot megelőzné a két pravoszláv testvére, Fehér-Oroszország és Ukrajna.

Elég volna tudomásul venni, hogy minden társadalomnak a potenciális gazdasági erejénél csak az általa megtermelt jövedelmet kell figyelembe venni.

Még problematikusabb a kultúrák szerepének figyelembe vétele. Bármennyire bonyolult, a figyelmen kívül hagyása megengedhetetlen.

Ennek klasszikus példáját éljük meg jelenleg az Európai Unióban. Abban a három európai kultúrához tartozó tagállamokat akarják közös nevezőre hozni.

Az infláció mértéke és a kultúra kapcsolata markánsan jelentkezett az elmúlt félévszázad során. Az EU illetékesei előbb bevezették a 17 ország közös valutáját, mint megnézték volna, hogy melyik országban mekkora volt a háborút követő 50 évben az infláció. Ebből kiderült volna, hogy a puritán, Weber szavával, a protestáns népek országiban volt kicsi, a latinoknál, annak sokszorosa, a volt csatlósoknál ugyancsak lényegesen nagyobb, de azok esetben nemcsak a kultúrájuk, hanem a bolsevik rendszer tejes foglalkoztatása is keltette az inflációt. Ha megnézték volna az előzetes adatokat, eszükbe sem juthatott volna a közös valuta. De nemcsak akkor, most sem nézik meg, és görcsösen ragaszkodnak a puritán és a latin népek közös valutájához.

Az EU pénzügyi vállságának nem lesz addig vége, amíg nem értik, hogy az eltérő kultúráknak nem lehet közös pénzük. A megtakarítási hányad, az infláció- és kamatérzékenység ugyanis, a kultúrájuktól függően annyira különböző, hogy nem lehet közös pénzügyi rendszerük még akkor sem, ha a gazdasági fejtettségük hasonló volna. Ennek klasszikus példája lesz, amikor a fejlett, puritán germánok és az ugyancsak fejlett, latin franciák közös valutája is megbukik.

Még nagyobb különbségek vannak a gazdasági fejlettségi szintek eltérése okán. Azonos kultúrájú országoknak sem lehet közös pénzük, ha néhány tíz százaléknál nagyobb különbség van az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmükben. Ebből fakad az EU másik, a pénzügyi vállságon is túlmutató problémája. Nem véletlen, hogy a pénzügyi vállságok csak azokat a tagországokat érintik, amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a fejlettekének felét sem éri el.

Ott a legmélyebb a vállság, ahol mind a kultúra, mind a fejlettség nem közel azonos.

A liberális közgazdászok kitalálták, hogyha tiltott az infláció, marad a külföldi hitel, mint forrásteremtés. Világmértekben, elsősorban Nyugaton, elszabadult a kifelé történő eladósodás. Még a statisztikusok sem tesznek különbséget a kifelé és a befelé történő hitelfelvétel között, pedig még az előjelük sem azonos. Ennek klasszikus példája, ha szeme állítjuk Japán és az EU mediterrán országainak adósságát.

Japánnak van a nemzeti jövedelméhez viszonyított legnagyobb államadóssága. Ennek ellenére kifelé a világ egyik legnagyobb hitelezője. Az államadósága ugyanis szinte kizárólag belföldi hitelezőkkel szemben van, és nagyon alacsony kamata. Ezzel szemben óriási megtakarítása van, főleg amerikai állampapírokban és dollárban. A kifelé való adóságának sokszorosa a külsőkkel szembeni követelése. Még ennél is fontosabb a hitelekkel és a követelésekkel járó kamatok összemérése. Ez Japán esetében nagyon pozitív.

Ezzel szemben a kevésbé fejlett EU országok, mindenek előtt a mediterránok államadósságának nagy többsége kifelé, és irreálisan magas kamatokkal jelentkezik. A kamatkötelezettségek összege meghaladja a költségvetési hiányukat. Tehát az államadósságuk elviselhetetlen tehet jelent. Mindezt a pénzügyi terhet fokozza, ha a lakosság, a vállaltok és az önkormányzatok is kifelé vannak eladósodva. Ennek kirívó példája Magyarországi, ahol az eladósodást a kormányzat, a jegybank és a pénzügyi ellenőrzés felelőtlenül nézte el a svájci frankban, euróban történő eladósodást.

Az EU vezetői is felelősek abban, hogy a gyengébb tagországok elviselhetetlen eladósodását bambán nézték. Ez azért is történt, mert az erős gazdaságú államok pénzügyi szektora évezte a gyengéktől megvásárolt állampapírok magas kamatját, és annak köszönhető irreális, fiktív nyereséget.

Afrika fejlődik?

Kopátsy Sándor               PG                   2013-03-13

Afrika fejlődik?

A The Economist képtelen kigyógyulni abból a mániájából, hogy a gazdasági növekedést az országok szintjén méri. Figyelmen kívül hagyja, hogyan alakul az egy lakosra jutó vagyon és jövedelem. Ráadásul, nem veszi figyelembe, hogy a jövedelemből mennyi a bányajáradék. Ennek aztán az a következménye, hogy ragyogónak látja Afrika jövőjét, holott ennek a kontinensnek a jövője a legreménytelenebb.

Hatvan éve küzdök annak tudomásulvételéért, hogy a társadalom fejlődését az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon alakulásával mérjék. Ez a mutató ugyanis tartósan csak akkor javulhat, ha a lakosság természetes növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket. De még ez a mutató is torzít, ha nem vesszük figyelembe, hogy a jelenlegi lakosság túl van már az optimális, vagy még el sem érte az optimális eltartó képességet.

Sajnos, a történészek, de még a közgazdászok sem számolnak azzal, hogy mikor, hol, milyen az egyes országokban a lakosság létszáma az optimális eltartó képességhez viszonyítva. Márpedig ennek figyelembe vétele nélkül a történelmük meg sem érthető. Fajunk történetét, a termelésből való megélésre történt áttérésünk óta, csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy sokkal gyorsabban szaporodtunk volna, mint ahogyan növelhettük térségünk eltartó képességét. Minden termelő társadalom azért volt a többséget elnyomó osztálytársadalom, mert a népesség sokkal gyorsabban nőtt volna, mint ahogyan az eltartó képesség. Ezért kellett minden társadalomnak olyan osztálytársadalommá alakulni, ami lecsapolta a túlnépesedési nyomást. Annak ellenérre, hogy minden osztálytársadalom jelentős mértékben hozzájárult a nagyobb halálozáshoz, a lakosság létszáma mindig az optimum felett volt. Vagyis, minden társadalomban több volt a lakosság, mint amennyi az adott technikai szinten optimálisan megélhetett volna. Történt ez annak ellenére, hogy évszázados átlagban az éves népszaporulat nem haladta meg a néhány ezreléket.

Arra, hogy mennyi lett volna a népszaporulat, ha az állam nem ennek leszorításán munkálkodik, jó példa volt, hogy egy-egy nagy járvány, vagy néhány kedvező időjárású év során, hogy megugrott a létszám.

A The Economist által rózsás jövőt jósolt Afrikának azonban tízszer jobban nő évente a lakossága, mint amit akár a legfejlettebb, még alulnépesedett ország elviselhetne.

Elég volna egy elrettentő példára gondolni.

Nigériának száz éve még 10 millió lakosa volt, most 180 millió, és 2050-re az ENSZ demográfusai 780 millió lakost várnak. Hasonló népesség növekedés Magyarország területére vetítve, azt jelentené, hogy a lakosságunk jelenleg 150 millió, 2050-ben pedig 600 millió lakosunk lenne. A még mindig nagyon alulnépesedett és nagyon fejlett Egyesült Államokban pedig a jelenlegi lakosság 2 milliárd, 50 százalékkal nagyobb, mint Kínáé, és 2050-ben 8 milliárd lenne.

Afrika lakosságának növekedése ugyan lassul, de még mindig 2 százalék felett van. Ilyen lakosságnövekedés mellett az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához éves 6 százalékos gazdasági növekedés volna szükséges. Ez is azonban csak stagnálást jelentene.

A The Economist lelkes írása is bevallja, hogy a növekedés harmada a bányászatból származik. Márpedig a bányajáradék az elmaradott társadalmakban nem idéz elő társadalmi fejlődést. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. A magas járadékból származó jövedelem sokkal inkább megdermeszti a társadalmi fejlődét. Vizsgálódásom alapján állítom, hogy az átlagnál fejlettebb társadalmakban a magas bányajáradék annál nagyobb áldás, minél fejlettebb a társadalom. Fordítva pedig a bányajáradék hatása annál negatívabb, minél nagyobb az elmaradottság. Az olaj- és gázmezőkből járadékot élvező Norvégia nemcsak a világ leggazdagabb, de legfejlettebb társadalmú országa lett. Ezzel szemben a még nagyobb járadékot élvező Szaúd-Arábia feudális társadalma csak azért maradhatott fenn, mert képes lekorrumpálni a lakosságát.

Az Afrika jövőjét lelkesen festegető írás mégis bevallja, hogy az infrastruktúra katasztrofálisan elmaradott, a közigazgatás korrupt, a gazdaságot bénító hatósági korrupciójú országok szinte mind, Afrikában vannak.

Ha megkérdeznék, melyik kontinens jövője a legreménytelenebb, habozás nélkül Afrikát mondanám. A világ legtekintélyesebb hetilapja mégis ennek az ellenkezőjét mondja.

Max Weber már száz éve felismerte, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődésre a protestáns etikájú népek a legalkalmasabbak. Száz évvel később a legtekintélyesebb lap tudósítója fel sem veti a kérdést: Afrika népei mennyire alkalmasak a fejlődésre. Ezt én a nélkül látom, hogy egyetlen lépést tettem volna a fekete kontinensen. Ezzel szemben a tudósító, bevallása szerint, 18 ezer kilométert utazott, főleg földutakon, mégsem a földön járt, mert nem látta meg a lényeget. Földúton nem lehet a gazdagságba eljutni.

Kiegészítő: A 13. TÖRZS

Kopátsy Sándor                  EH                  2013-03-04

Kiegészítő: A 13. TÖRZS

Arthur Koestler könyve nem hagy nyugodni. Az állítása, hogy az európai zsidóság őshazája nem Palesztina, hanem a Fekete Tenger és a Káspi-tenger közti sztyeppe, könnyen cáfolható, illetve bizonyítható. Elég az érintettek gén-vizsgálata. A szemita és a török népek közti genetikai különbség olyan nagy, hogy feleslegessé váljon a vita.

Az, hogy Izrael negyven éven keresztül nem cáfolta, holott, ha Koestler tévedett, amit cáfol, könnyen bizonyítható. Ha nem bizonyít, Koestlernek volt igaza.

Nem az okoz problémát, hogy az európai zsidók többsége a zsidó vallásra áttért kazár, hanem az, hogy Izrael olyan érvekre építette létének indokoltságát, ami nem igaz.

Nem volt igazuk a cionistáknak, amikor az őshazájukról beszéltek, nincs igaza Izraelnek, amikor történelmi örökségével érvel. Izrael térsége csak azoknak a zsidóknak őshaza, akik nem a kazárok utódai. Márpedig Izrael állam megálmodói, alapítói, és a mai politikai elit nem szemiták, nem a Biblia népei voltak, hanem csak a 8. században a zsidó vallást választó pogány türkök.

Ez nem is volna probléma, ha a cionisták, és az izraeli vezetők csak azzal érvelnének, hogy ott akarnak élni, ahol a vallásuk született. Izrael területe nem az ő, de még nem is a biblia, hanem a vallásuk szülőföldje. Ez nem kevésbé indokolja állami létüket, mint amit állítanak, de nem tudnak bizonyítani.

Számomra nem volt soha reális érv, hogy hol volt egy népnek az őshazája. A Nyugat egyetlen népe sem mondhatja, hogy őshazájában él. Még a leghosszabb ideje a jelenleg is a hazájában élő nép, a görög is bevándorló, honfoglaló volt, igaz közel háromezer éve.

Mi, magyarok pedig talán az utolsók vagyunk a honfoglalók között. Alig ezer éve ez a föld a hazánk. Arról pedig bölcsen hallgatunk, hogy akik előttük jöttek ide, mennyien maradtak. Azokról szinte szót sem ejtünk, akik utánunk jöttek ide.

László Gyula volt, aki először mutatott rá arra, hogy az avar rokonaink állama ugyan megszűnt, de a nép itt maradt. Azt nem is fejtegette, hogy mennyi avar élhetett itt a mi honfoglalásunk idején. Lehet, hogy nálunk is többen voltak. Ez ugyan nem fontos, hiszen ma már, akik itt maradtak, magyaroknak tartják magukat.

Engem még jobban érdekeltek a később betelepülők. Közöttük is a rokonaink. Ez is csak azért, mert az elmúlt száz év során csak azokat tekintettük rokonainknak, akik a magyar törzsünk rokonai voltak. Arról a magyar történelemben is kevés szó esik, hogy a honfoglaló törzsek etnikailag mennyire vegyesek voltak. Most éppen az érdekelne, hogy mennyien lehettek a kazárok. Mennyi volt köztük a finn-ugor, és mennyi a türk rokon.

Arról csak sejtelmeim vannak, hogy mennyi ázsiai rokonunk települt be az Árpádok századai alatt. Mekkora volt a besenyők, kunok magyarokhoz viszonyított száma.

Arról még mélyebb a hallgatásunk, hogy mennyi szláv nép élt itt a honfoglalás előtt, és mennyi indoeurópai, elsősorban germán betelepülőt fogadtunk be.

Ennyi is elég volt nekem ahhoz, hogy a magyarságot ne valami tiszta etnikumnak, hanem történelmi népének tekintsem, amelyikben nagyon sok nép keveredett.

A jelenlegi karakterünk szempontjából fontosnak az Oszmán Hódoltság után betelepített svábokat, és a vasúthálózat kiépülése után teret nyert zsidókat tartom. Ezeknek köszönhetjük az a sikert, amit a kiegyezés után elérhettük. Ezzel elvesztését tartom ezer éves történelmünk legnagyobb tragédiájának. Az elvesztésükkel okozott hiányt még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Most ebbe a képbe robbant be az, amit Koestler a 13. TÖRZS című könyvben írt. Amennyiben az elpusztított, kitelepült magyar zsidóság nem is szemita, hanem a zsidó vallást választott kazár nép származéka, a magyar zsidóságot, mint az utolsó, befogadott etnikai rokonunkat kell tekinteni.

Magamat azon kevés nem zsidó magyar közé számítom, aki nemcsak felismerte, de egyre világosabban látja, hogy amit a 19. század második fele óta elértünk, abban a magyar zsidóság szerepe óriási. A Trianon előtti Magyarország lakosságának alig 6, a magyar etnikumnak 12, a Trianon utáninak pedig mintegy 8 százalékát kitevő zsidóság nélkül sokkal elmaradottabb ország, társadalom lettünk volna.

Mindez csak érzelmi változást okozott Koestler könyve. Megtudtam, hogy a magyar zsidóság nemcsak a magyarság élcsapata, de etnikai rokona is volt.

Nőnapi ajándék

Kopátsy Sándor                PP                    2013-03-08

Nőnapi ajándék

Nekem a nőnap ünnep. Nemcsak örömeim, de a megértőim többsége nő volt. A legnagyobb társadalmi igazságtalanságnak a nők elnyomását tartottam.

Ebből is fakadt, hogy a fogamzásgátlást tekintem fajunk legnagyobb találmányának. A két nemünk közötti ferde értékrend kialakulásának a szexuális életben való egyenlőtlenséget tarom mindaddig, amíg a fogamzásgátlás nincs megoldva. Szerencsére, ezen végre túl jutottunk.

A történelemszemléletemet bemutató, kiadásra váró könyvemben a magyar történelem legfontosabb forradalmának a kapás növények, és az istállós tehéntarás elterjedését tartom. E kettőnek köszönhető, hogy a paraszti mezőgazdaságban megnőtt a nők gazdasági szerepe, ezzel társadalmi rangjuk. Történelmünk pásztorkodó, majd gabonatermelő korában a nőknek nem jutott kellő súlyú gazdasági szerep. Márpedig e nélkül nem lehettek egyenrangúak. A kukorica, még sokkal inkább a burgonya megsokszorozta a szerepüket a földeken, és megkönnyítette az étkeztetést. Az istállós tehéntartás pedig tisztán az asszonyok feladata volt. A tejeladás volt az első folyamatos pénzbevétel, az első havi fix. Így lehettek az asszony a család pénzügyi főnöke. A burgonya és a tej pedig nagyban megkönnyítette a család élelmezését.

A nők egyenrangúsága felé a másik nagy lépést az iskolázottság gyorsan növekedő rangjától várom. Számos, nálunk sokkal fejlettebb országban a diplomások arányában a nők megelőzik a férfiakat. Márpedig a tudásalapú társadalmakban a rangsor egyre inkább az iskolázottságtól függ.

Mi még nem tartunk eléggé itt, mert a tudatunk lassan veszi tudomásul a nők reális teljesítményét. A mai újságban mégis azt olvashatom, hogy szépen nő a nők férfiakhoz viszonyított átlagkeresete nő, közelíti a férfiakét.

A nők teljes egyenrangúságát azonban csak akkor érhetjük el, ha felismerjük a jelenkor törvényét, hogy a következő generáció hatékony felnevelése a jövő záloga. Ebben pedig övék a főszerep.