SPETIAL REPORT THE FURURE OF EUROPEAN UNION

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 11

SPETIAL REPORT

THE FURURE OF EUROPEAN UNION

E címmel jelent meg a The Economist múlt heti számában egy 15 oldalas tanulmány. Az első reális bizonyítéka annak, hogy az EU hatvan évig folyamatosan sikertelen úton járt. Az EU brüsszeli főhadiszállására szegénységi bizonyítvány, hogy ott még soha nem készült hasonló felmérés a saját munkájukról. Pedig hatvan év után illett volna elkészíteni a működésük mérlegét.

A The Economist tanulmánya is erősen jóindulatú, mert fel sem veti az EU teljesítményének az összevetését a két versenytársával, a négy óceánokon túli angolszász, protestáns országgal, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal, valamint a puritán Távol-Kelettel. Az EU szellemi atyja, a francia Jeat Monnet, és a két tényleges alapító atya, a német Adenauer és a francia De Gaulle az országaik világhatalmi szerepének vesztése után kerestek egy olyan megoldást, amivel egy mesterségesen létrehozott egységes Európa szuperhatalmi szerepének a vezetői lehetnek. Az volt az elképzelésük, hogy az Európai Unió elég erős lehet a szuperhatalmi szerepre, az országuk pedig ennek az új szuperhatalomnak a vezetői lehetnek. Nagy Britanniát ugyan nem zárhatták ki, de a szerepét igyekeztek korlátozni. Ez olyan sikeres volt, hogy hatvan év után ez az ország volt az első kilépő.

A két alapító atya nem is annyira Nagy Britannia, mind az Egyesült Államok és a másik három óceánokon túli angolszász ország súlyától félt. A felett pedig nagyvonalúan eltekintettek, hogy Európa, de még annak nyugati fele is annyira heterogén, hogy a fejlettebb, protestáns államokkal hatékony közösséget nem alkothatnak. A hat alapító tag között már két latin kultúrájú ország volt, Franciaország gazdasági fejlettsége ugyan megfelelt a közösség igényének, de a lakosságának viselkedését nem lehetett puritánnak tekinteni. Az első kakukktojás a nemcsak latin, de azon belül mediterrán Olaszország volt.

A vámunió még az a szintje a közösségnek, ami eltűri a kulturális és fejlettségi különbséget. De ez is csak addig, amíg a tagországoknak saját valutájuk van, és annak értékének alakításában szuverének.

Az EU két alapítója, Adenauer és De Gaulle katolikusok voltak, akik kitalálták, hogy a tagállamokat összetartó erő a kereszténység. Az ugyan igaz, hogy a germánok akkor is puritánok, ha katolikusok maradtak, de azt hinni ostobaság volt, hogy a mediterrán katolikusok is megférnek egy viszonylag szoros közösségben a protestánsokkal. Az még fokozta a hibát, hogy az EU tagoknak, a protestánsoknak és a mediterrán katolikusoknak azonos adórendszerük, költségvetési hiányuk, inflációjuk és foglalkoztatási szabályozásuk legyen. Elég lett volna megnézni, hogy az EU tagságuk előtt mekkora volt a tagországokban az infláció, a költségvetési hiány, és a foglalkoztatási ráta. Márpedig ezeknek a gazdaságokat jellemző mutatók hasonlósága sokkal fontosabb a közösség tagjai számára, mint a keresztény egyházuk rokonsága.

Az európai történészek is felelősek abban, hogy túlhangsúlyozták Európa kereszténységének egységét. A kereszténység összetartó ereje soha nem volt jellemző. Amerikában senkinek sem jutna az eszébe, hogy a protestáns Egyesült Államok és Kanada a latin amerikai országokkal alkosson egységet azon az alapon, hogy keresztények. Az Egyesült Államok soha nem fogja kiheverni, hogy az ültetvényekre afrikai rabszolgákat hozott be, és hogy korábban nem épített a latin amerikai katolikusok beáramlását megakadályozó magas kerítést. Ugyanakkor a puritán Kanadával szemben fel sem merül a gondolta a kerítésnek.

Adenauer és De Gaulle azzal is hibázott, hogy az EU tagjaiból kizárják az eleve szuperhatalom Egyesült Államokat, illetve a másik három óceánon túli angolszász országot.

Az ma már elfogadott cél, hogy az EU tagországait több szintű közösségbe kellene megosztani. A felső szintbe a fejlett protestánsok és Franciaország kerülne. Addig azonban még senki sem jutott el, hogy a négy óceánokon túli angolszász protestáns országnak is ebben a felső csoportban volna a helye. Vele szemben még a vámmenteség gondolatát is elutasították. Pedig nem kellene nagy fantázia, hogy az akárhány tagú EU is törpe lenne nemcsak lakossága számában, katonai erejében, de a gazdasági erejét tekintve is a Távol-Kelettel szemben. Márpedig ez lesz az igazi vetélytársa a jövőben. Ezt sajnos, sem Németország, sem Franciaország nem hajlandó tudomásul venni, mert az Egyesült Államok túlsúlyától jobban félnek, mint a sokkal veszélyesebb versenytárstól, a Távol Kelettől.

A közvélemény az EU megítéléséről.

Az Európai Unió megítéléséről nemcsak az első hat alapító, de szinte minden európai ország jelentős eredményt várt, de nemcsak akkor, hanem még 1990-ben is a közvélemény többsége eredményt várt a közösségtől. Jellemző, hogy az EU az olaszok számára 80 százalékos támogatást élvezett, jelenleg pedig már csak 30 százalékot kapott. Érhető a laikusok megítélése, hiszen a másoknál is nagyobb inflációjuk után stabil és kemény pénzt élvezhettek.

A lakosság optimizmusáért a közgazdászok is felelősek, akik máig a valuta felértékelését erősödésnek, a leértékelődését értékvesztésének tekintik. Az elméletileg helyes értékítélet az volna, ha a valuta optimális értékének közeledéséről és távolodásáról beszélnék. A felértékelt valutának leértékelését jónak, a túlságosan leértékeltnek pedig felértékelését az árfolyam javulásának kellene tekinteni.

Az euró övezet.

Az idézett The Economist tanulmány alcímében azt írja, hogy „az Euró-zóna tagok egyetértenek abban, a közös valutának több integrációra van szüksége, de nem érnek egyet abban, hogyan.” Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy a 19 közös valutás országnak nemcsak lehetséges, de előnyös a közös valutájuk. Ezzel szemben közös valuta csak az azonos kultúrájú, azonos fejlettségű, és azonos eladósodottságú országoknak nem kártékony. Ilyen ország nem csak Európában, de kettő sincs a világon. Ebből fakadóan, még Németországnak és Franciaországnak is kártokozó a közös valuta, mert a germánoknak és a franciáknak jelentősen eltér a kultúrájuk, nem egyforma a lakosságuk puritánizmusa sem. Egészen más a külkereskedelmük egyenlege, a lakosságuk takarékossága, a költségvetési fegyelmük, az foglalkoztatás feltételi és nagyon más a külkereskedelmi mérlegük.

Ez a különbség sokkal nagyobb a négy mediterrán ország esetében. Ezek és a németek közös valutája nemcsak kártékony, de kabaréba való. Ha nem is ennyire abszurd, de működésképtelen a három balti állam és Szlovákia, Szlovénia, Ciprus és Málta tagsága is. Vagyis a 19 tagállam nagyobb felének eleve kártékony.

Ezt a The Economist szerzői is elismerik, amikor egy külön ábrán bemutatják, hogyan alakult Németország és a négy mediterrán ország külkereskedelmi egyenlege 2009-2016 között. Induláskor Németország külkereskedelme 200 milliárd eurós aktívumú, a négy mediterrán országé pedig közel egyensúlyban volt. Az első négy év után Németország pozitív egyenlege már 600, a múlt évben pedig 800 milliárd euró lett. Nem emlékszem, hogy volt-e már hasonló példa, hogy a világkereskedelem egyik legfontosabb szereplőjének a külkereskedelmi aktívuma elérte a nemzeti jövedelmének 9 százalékát. Ezzel szemben a négy mediterrán ország külkereskedelmi passzívuma ugyancsak 800 milliárd euróra emelkedett. A változás oka, hogy a német márkával szemben az euró keménysége majdnem a felére csökkent, vagyis ennyivel leértékelődött, a négy mediterrán ország nemzeti valutája pedig hasonló arányban keményebb lett.

Németország számára főnyeremény volt az euró övezet, a mediterránok számára több évtizedre szóló tragédia. Ráadásul az euró övezeti tagság a gyengébb és kevésbé puritánok számára olyan csapda, amiből szinte lehetetlen kimászni. Ezért az euró övezetet azonnal meg kellene szüntetni. Erről azonban a fő nyertes hallani sem akar, mert ez leleplezné valutájának leértékeltségét, ugyanakkor a négy mediterrán ország államötvényeinek a leírását jelentené. Ez néhány ezermilliárd euró értéktelen, behajthatatlan követelés a német bankokat, pénzintézeteket, biztosítókat érintené. Ezt ugyan Németország még elviselné, de a közvélemény úgy fogná fel, hogy nekik kell a mediterrán államok könnyelműségét megfizetni.

Az euró leértékeltsége azonban az Egyesült Államok új elnökét is irritálja. A leértékelt eurónak köszönhetően az ő állama is hozzájárul a világrekorder Németország külkereskedelmi bevételhez.

A munkaerő szabad áramlása.

A közgazdaságtudomány máig úgy kezeli a munkaerőárut, mintha nem is áru volna. Márpedig már ma is nagyon fontos áru, és ezen egyértelműen a fejlettek nyernek, a gyengék vesztenek. A meg nem fizetett bevándorlást az alulnépesedett Amerika és Óceánia ötszáz éven át élvezhette.

A meg nem fizetett munkaerő beáramlása azonban csak az olyan munkaerőre igaz, amelyik néhány év után a befogadó ország munkaerejének átlagánál jobb minőségű lehet.

Mivel az EU eleve elismerte a munkaerő belső áramlásának szabadságát, a magas bérű tagországok számára megkülönböztető előny, az alacsonyabb bérűek számára jelentős hátrányt jelentett és jelent továbbra is. Amíg a vámmentesség az áru esetében árukon cserél országot, a munkaerő megfizetése nélkül áramlik ki és be az ország között. Ezen mégsem akadt fel senki Brüsszelben. Kivéve, amikor a dél-keleti tagországokból a segélyekre számító cigányok mentek a gazdag országokba. Az EU-ba kívülről jövő munkaerővel addig nem volt probléma, amíg legfeljebb néhány százezer külső bevándorló volt, vagyis 2015-ig. A probléma akkor vált tragikussá, amikor a bevándorlók már politikai menekülteknek minősültek, akiket az EU alkotmánya szerint, humanitárius alapon be kell fogadni. Ez jogcímet adott a gazdasági bevándorlónak arra, hogy politikai menekülteknek minősítsék magukat. 2015-16-ban a számuk évente már meghaladta az egymilliót. Ezek azonban nem általában az EU országokba mentek, hanem szinte kizárólag a gazdagokba. A többségük a befogadó ország jóléti ellátásával is megelégedett.

NATO tagok.

Az EU megalapítói a Szovjetunió fenyegető árnyékában még természetesnek vették a tagállamok NATO tagságát. A Szovjetunió szétesésével a hidegháború is megszűnt. Oroszországtól veszélyeztetve szinte csak a Szovjetunió utódállamai és Lengyelország érezhetik magukat. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az európai országok közül csak négyen költik a hadseregre a nemzeti jövedelmük 2 százalékát. A négy között csak Nagy Britannia nem közvetlenül veszélyeztetett. A többi európai ország hadikiadása csupán 1 százalék. Nem meglepő, hogy az Egyesült Államok új elnöke, tűrhetetlennek tartja, hogy a NATO védelmére szorult államok aránytalanul keveset fordítanak a haderejükre.

Az EU szerepét a választók is másodlagosnak tartják.

Ezt jól bizonyítja tény, hogy az Európai Palament képviselőinek megválasztásában sokkal kevesebb választó vesz részt, mind a saját törvényhozóinak a választásain. Ez fakad abból, hogy az EU fontos kérdésekben a tagállamok vezetői, és nem az Európai Parlament képviselői döntenek. Ezt a tagállamok kormányai is így látják, Brüsszelbe és az Európai Parlamentbe súlyos politikusokat eleve nem is küldenek. Az EU vezetői között még nem volt olyan, akinek a hazájában jelentős politikai súlya volt. A választók nagyon kis hányada ismeri, hogy kik az Európai Parlament vezetői, ki képviseli hazájukat a testületben.

A két renitens.

Az EU tagjai közül a legtöbb vita Lengyelországgal és Magyarországgal van. Számomra ez a tény kísérteties. Még nyugdíjazásom előtt került a kezembe egy francia történész megállapítása. Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak viszonylag tízszer annyi nemese, mint Franciaországnak, de csak tized annyi városi polgáruk volt. Ebből fakadt, hogy ez a két nép történelmét komolyabban vette, mint a gazdaságát. Húsz évvel később olvastam Gyilasnak a Sztálinnal folytatott beszélgetéséről írt naplóját. Sztálin azt mondta, neki két néppel lesz több problémája, a lengyellel és a magyarral, ezeknél az úri középosztály úgy viselkedik, mintha nemes volna, és a függetlenségét még a gazdasági érdekénél is komolyabban veszi. Most pedig az olvasom a The Economist tanulmányában, hogy az EU bürokratáinak ezzel a két országgal van a legtöbb vitájuk.

Rugalmasság vagy szétesés.

Az elemzés készítői az euro övezet 19 országában látják a magját annak a rugalmasabb EU-nak, amit én a legnagyobb tévedésének tartok. A jelenlegi 28 tag között kettőt nem tartok olyannak, akik számára a közös valuta előnyt jelentene. Minden valutaközösség esetében vannak nyertesek és vesztesek, ezért a közös valuta nem összehoz, hanem differenciál. A közös valuta puha, ezért kedvező lesz a fejletteknek, és kemény, ezért kedvezőtlen a kevésbé fejletteknek. Ezt történt és történik az euró övezetben is. Az abszolút nyertes Németország, a kisebb puritánok is jól jártak. A kevésbé fejlettek és kevésbé puritánok azonban menthetetlenül eladósodtak. Brüsszelben azonban úgy látják, hogy az euró övezetben mindenki jól járt. Ezt azért láthatják, mert a vesztesek reménytelenül eladósodtak, ezzel többletforráshoz jutottak, amiből rövidtávon gazdagodtak, de az adósság terhe és törlesztése során menthetetlenül lemaradnak.

Az euró övezet talán a valuták történelmének legnagyobb ostobasága volt, ami egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Minél nagyobb lesz a világkereskedelem súlya a nemeztek jövedelméhez képest, annál nagyobb szükség lesz arra, hogy minél több szuverén állam maga szabályozza a valutájának a keménységét.

A tanulmány zárófejezete Voltaire egy ragyogó idézetet közöl Nagy Károly birodalmáról: „Nem szent, nem római, és nem birodalom.” Az EU is így fog szerepelni a jövő történelmében. „Nem volt reális, nem volt európai, többet ártott, mint használt.”  

Szellemi vagyon

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 01

Szellemi vagyon

Ma kicsit megpihentem, nem kaptam friss adatokat. Elővettem tehát az elmúlt tíz évben félretett irodalmat, kitépett lapokat, amiket nem dolgoztam fel. Így került a kezembe a The Economist egy kitépett lapja, amin tíz jelentős ország nemzeti vagyonának a 2012-es megosztása volt, szellemi vagyon, természetes vagyon, és a fizikai vagyon. Erről azonnal akartam írni, de elkallódott. Annyi azonban megmaradt bennem, hogy Japánban ez egy lakosra jutó vagyon másfélszer nagyobb, mint az Egyesült Államokban. Ezzel a problémával, 22 évvel korábban találkoztam Ausztráliában. Ott derült ki, hogy egy hasonló lakás Papában közel tízszer annyit ér, mint Ausztráliában. Vagyis ráébredtem, hogy a vagyonban szegény ország vagyonértékben gazdag. Az Egyesül Államokban még egyszer akkorák a lakások, ötször nagyobbak a telkek, mégis a japán ház tulajdonosa a gazdagabb.

Ez óta megtanultam, hogy Japán olyan túlnépesedett ország, amelyikben hatékony a lakosság csökkenése. Ennek volt köszönhető, hogy ebben az országban jelentkezett először a gyermekvállalás olyan mértékű csökkenése, amit a világon legmagasabb várható életkor sem tudott ellensúlyozni. Az azonban újdonság volt a számomra hogy az egy lakos szellemi értéke Japánban is alig volt nagyobb, mint az Egyesült Államokban pedig az átlagos japán munkaerő lényegesen hatékonyabb, de alig értékesebb.

A vagyonnövekedés indexe pedig egyértelműen megmutatja, hogy a vagyonnövekedés ritkán érheti el az 1 százalékot, ami arra figyelmeztet, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés mellett nehéz az egy lakosra jutó vagyont szinten tartani. Az egy lakosra jutó vagyon ugyanis négy-ötször nagyobb, mint a jövedelem.

Az már közel száz éve megjelent a közgazdasági irodalomban, hogy az iparosodott országokban kétszer-háromszor nagyobb az egy laksora jutó vagyon, mint a jövedelem. Ez győzött meg, már az 50-es években arról, hogy a lakosság minden 1 százalékos növekedése az egy főre jutó vagyon újratermeléséhez 2-3 százalékos felhalmozási igényt jelent. Az óta kiderült, hogy ez a mutató annál magasabb, minél magasabb a képzettség, ennek következtében a munkaképessé válás, és minél hosszabb a nyugdíjban töltött évek száma. Ehhez járul még az, hogy a képzettebb munkaerő számára a munkahelyteremtés annál nagyobb tőkét igényel. Ebbe ugyanis beleszámítandó, hogy csökken a munkaviszonyban töltött évek száma, ugyanakkor a diplomások várható nyugdíjban töltött éveinek a száma is nő.

Érdemes volt elővenni a tíz éve kitépett lapot.

Az EU, és még inkább az euró övezet csapda

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 01

Az EU, és még inkább az euró övezet csapda

Azt azonnal felismertem, hogy az euró övezet csapda, azt csak most vettem tudomásul, hogy az Európai Unió is az. Nagy Britanniának mintegy 60 milliárdot kell fizetni a kilépése után olyan kötelezettségek vállalásáért, amiket a tagsága idején tudomásul vett.

Kártékonynak tartok minden olyan közösséget, amibe könnyű belépni, de szinte lehetetlen kilépni. Néhány napja az EU megalakulásának 60. évfordulóját ünnepelték, senkinek nem jutott eszébe, hogy a katasztrofális válságban szenvedő euró övezettel mi legyen, hogyan lehetne ettől megszabadulni. Abban ugyanis nem lehet senkinek kétsége, hogy a mediterrán államok külső államadóssága kifizethetetlen, annak egyetlen feltétele lenne a kilépés és a legalább harmadával leértékelt, ugyanakkor Németországban pedig egy harmadával felértékelt nemzeti valuta bevezetése.

Ezt a folyamatot Magyarország az euró övezeten kívül megéli. A magyar pénzügyi vezetőket is elvarázsolta az inflációtól megszabadult euró, és az eladósodás alacsony kamatai. Nálunk a pénzügyi vezetők gyorsan felismerték, ha nincs eurónk, adósodjunk el svájci frankban. Az csak fokozatosan derült ki, hogy ugyan nagyon kényelmes svájci frankban eladósodni, de elviselhetetlenül nehéz a létrejött adósságot visszafizetni. A magunknak ásott veremből, szerencsénkre, magunk kárán ki lehetett mászni. Visszatértünk a nemzeti valutánkhoz és megindulhatott annak a leértékelődése. Mára a forint értéke az euróhoz képes mintegy harmadával csökkent, és ezen a szinten már megindulhatott a külkereskedelmi egyenlegünk javulása, hiszen harmadával többet kaptunk az exportunkét, és ennyivel lett drágább az importunk. Ugyanez történt a turizmusban is. Ma harmadával olcsóbb a külföldiek itt tartózkodása, és harmadával drágább nekünk a külföldön való tartózkodás. E tényeknek a kormány is örül, de nem veti fel senki, hogy ennek az előfeltétele volt a forint leértékelése. Ezen felül a nyugti tőke harmadával kevesebb valutáért fektet be itt, ráadásul lényegesen hatékonyabban működik. Mégsem akad senki, hogy amit elértünk, annak a kilábolás elindulásának feltétele a saját valutánk leértékelése volt.

Még így is nagyon mesze vagyunk attól, hogy megszabaduljunk az adósságunktól.

Arról pedig még senki sem szólt, hogy az euró övezet a tagjai számára olyan csapda, amiből csak államcsüddel lehet kimászni. Végső megoldást pedig az euró övezet tejes felszámolása jelenthet. Mert a jelenlegi viszonyok között Németország a leértékelt valutával aránytalanul gazdagodik. Ennek a gazdagodásnak azonban jelentős hányada az eladósodott mediterrán államok magas kamatozású állampapírjaiban van, aminek behajtása ugyan reménytelen, de belpolitikai tekintetben a leírása elviselhetetlen. A német közvélemény szerin a mediterrán államok azért adósodtak el, mert könnyelműen költekeztek. Ez ugyan igaz, de a könnyelműségüket az euró övezeti tagságuk tette lehetővé. Még nem írta le senki, hogy a négy mediterrán állam azért adósodott el, mert az állampapírjait magas kamattal megvásárolhatták az euró övezet erős tagjai.

A német pénzügyi alapok, bankok, nyugdíjpénztárak a hazainál magasabb kamattal, euróban mediterrán államkötvényeket, aminek ugyan nemcsak a törlesztését, de még a kamatait is hiába várják. E tény ellenére, mivel az euró övezetből nem lehet kilépni, a soha be nem hajtható követelések azonban maradnak a hitelezők mérlegeiben.

Most a szaksajtó tele van, hogy milyen sokba kerülhet Nagy Britanniának a kilépés, de az fel sem merül, hogy az euró övezetben eladósodott mediterrán országok adóssága viszonylag mintegy ötvenszer nagyobb. Ráadásul ez csak nő, mert amíg a négy mediterrán országnak euró a valutája, az eladósodásunk megállíthatatlan. Az eurótól való megszabadulás egyelőre lehetetlen.

Azt feltételezni sem merem, hogy az euró övezetet kitaláló bankárok előre látták, hogy mennyire felszámolhatatlan csapdát építettek, de ma már látni kellene, hogy ennek működése szükségszerűvé teszi, hogy az EU tagállamai közti különbségek nem csökkennek, hanem nőnek.

Human Development Report 2010 The Real Wealth of Nation Pathways to Human Development ENSZ kiadvány

Tartalom

Az egy lakosra jutó jövedelem. 2

A születéskor várható életkor. 2

Az iskolai végzettség. 2

Az egy főre jutó vagyon. 2

Foglalkoztatottság. 2

Az objektív mérce. 2

Összefoglalás. 2

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 02

Human Development Report 2010

The Real Wealth of Nation

Pathways to Human Development

ENSZ kiadvány

Néhány év után ismét a kezembe került egy hatalmas, 220 oldalas ünnepi ENSZ jelentés. Az aláhúzásokból láttam, hogy a többségét elolvastam, aláhúztam, megjegyzéseket tettem, aztán közbe jött valami, és az elemzése elmaradt. Ma került véletlenül a kezembe.

1980-as évek eleje óta nagy érdeklődéssel kísértem az ENSZ erőfeszítését arra, hogy a nemzetek társadalmi fejlettségét komplexebben, a jelenkor követelményeihez igazodva mérje. Az óta is rendszeresen használom az ENSZ tagjainak rangsorát. Nem tartom ugyan tökéletesnek, mégis minden előzőnél lényegesen jobbnak. Jobb híján ennek alapján rangsorolom a világ országainak társadalmi fejlettségét.

Azt én is hamar felismertem, hogy az országok nemzeti jövedelme több okból nem felel meg a reális jelenkori összevetésnek. Az emberiség a 20. század elejéig úgy élt, hogy minden osztálytársadalmában a lakosság létszámának átlagos növekedése 1-2 ezrelék közelében ingadozott. Ezért a kultúrák és országok növekedése és annak egy lakosra vetített értéke között nem volt lényeges különbség. Az adatok mérhetőségének a hibahatáránál közelebb voltak egymáshoz.

A történészek a nélkül számoltak be az egyes országok évszázados történelméről, hogy a lakosság számának alakulását figyelembe vették volna. A lakosság létszámának alakulását szinte meg sem említik, ha mégis igen, hasra ütés, vagy nemzeti érzelmük alapján.

Az adózás érdekében azt lehetett tudni, hogy mennyi jobbágytelek volt, annak alapján lehetett következtetni mind a létszám nagyságára, mind annak alakulására. De még ezt az adatot sem közölték következetesen. A számosállatban mért állatállomány számát időnként felmérték, ezért ez az adat megbízhatóbb volt, mint a lakosság létszáma. Azt mégis tudomásul lehetett venni, hogyan változik a lakosság létszáma, mi az ingadozásának a súlypontja. Ez a súlypont évszázadok alatt is legfeljebb 1-2 ezrelékkel növekedett.

A 20. század óta, a tudományos és technikai forradalom, különösképpen az egészségvédelem forradalma az országok népességének növekedését nagyságrenddel meggyorsította. Ráadásul a népesség növekedésnek a gyorsasága fordítottan volt arányos a gazdasági fejlettséggel. Azt már az 50-es években a Rácz Jenő, Bródy András könyvéből megtanultam, hogy a lakosság által termelt nemzeti jövedelemmel párhuzamosan növelni kell az annál néhányszor nagyobb nemzeti vagyont is. Ezért a lakosság növekedése jelentős felhalmozási igénnyel jár akkor is, ha az egy laksora vetített szintet tartani akarják. Ez a felismerés azt jelentette, hogy az országra és az egy lakosra vetített nemzeti jövedelem jelentése között megnőtt a különbség, mert az egy lakosra vetített vagyon újratermelését is biztosítani kell.

A 20. század második felében a fejlett és puritán országokban szinte megállt a népesség belső szaporodása, az elmaradt országokban pedig 3-4 százalékos volt a lakosság növekedése. Ezt számomra Magyarország és Nigéria 1920 utáni lakosságnövekedésének összevetése illusztrálja. Trianon óta Magyarország lakossága 2000-ig 20 százalékkal, Nigériáé pedig harmincszorosára, azaz 3.000 ezer százalékkal növekedett. Ebből könnyű belátni, hogy az országokra vetített növekedések nem vethetők össze.

Nyilván ezeket a tényeket látva vetették fel svéd közgazdászok az ENSZ-ben, hogy egyrészt a társadalmi változást nem országra, hanem egy lakosára kell vetíteni, másrészt nem elég a jövedelmet, a várható életkort és az iskolázottságot is fegyelembe kell venni.

Az egy lakosra jutó jövedelem.

Ez minden bizonnyal a legfontosabb mutató. A javaslattevők itt is bölcsen korrigáltak, a jövedelmeket a belső vásárlóerő paritáson kell mérni. Azt ugyanis már a klasszikus közgazdászok is felismerték, hogy a szegényebb országokban a belső vásárlóerő viszonylag nagyobb, mint a világpénzhez mért paritás. Ennek köszönhetően az egy lakosra jutó jövedelmek közti különbségek viszonylag csökkentek.

A születéskor várható életkor.

Az is logikusnak tűnik, én mégis kihagytam volna, mert az években mért életkor nem lineáris mérce. A munkaképessé válás előtti élet csak költség. Ettől kezdve válik értékké, de a munkaképesség végén ismét költséggé válik. Egyik korhatár sem egyértelmű, sőt egyedek közt is változó. Annyi biztos, hogy az egyén számára az élete az elsődleges. A gyűjtögető társadalmakban már a 6-8 éves gyerekek is hasznosíthatók voltak. Az öregek pedig otthon a ház, a tűz vigyázásában, a begyűjtött gomba, gyümölcs feldolgozásában, szárításában hasznosultak.

A jelenkorban a következő generáció értéke 18-25 éves korig felépítés alatt van. Eddig kell felkészíteni arra, hogy képessége optimálisan hasznosuljon. Vannak olyan képességek, főleg a művészetekben, tudományokban, akik szinte életük végéig képességük csúcsához közel maradnak.

Az, hogy ki, milyen korban van a képessége hasznosítására már kiképezve, nem általánosítható.

Még bonyolultabb annak megállapítása, mi a társadalom érdeke számára az optimális várható életkor. Az ugyan vitathatatlan, hogy a társadalom érdeke nem a maximális életkor, de ez sem általánosítható.

A várható életkor növelését csak a nagyon elmaradt társadalmak estében tekintem kiemelt társadalmi célnak. Nem is szólva arról, hogy a munkaképesség felső határa is kulturális sajátosság. Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagkora meghaladja a 71, Görögországban pedig nem éri el az 55 évet, annak ellenére, hogy a várható életkorban alig van különbség.

Az iskolai végzettség.

Az iskolai végzettség a jelenkorban minden bizonnyal alapvető mérce. Ezért ezt feltétlenül megtartanám annak ellenére, hogy az oktatás hatékonyságában óriási a különbség, mert az oktatás hatékonysága nagyon eltérő. Ebben is úttörő az ENSZ. Az általa rendszeresen készült PISA felmérések szintje és a várható társadalmi és gazdasági fejlődés között ugyanis mindennél szorosabb a korreláció. Szinte minden kiemelkedő társadalmi eredményt megelőzte az oktatás eredményessége. Ezt azzal magyarázom, hogy a következő generáció teljesítménye attól függ, ki, milyen képzést kapott.

A képzés eredményessége azonban elsősorban a családi háttértől függ. Jó húsz éve egyre erősödő mániám, az oktatási rendszer talpára állítása. Az oktatás egészét át kell állítani, arra a vágányra, mi évezredek óta a művészek és a sportolók képzését jellemzi. A képességek feltárása, fejlesztése és szelektálása minél korábban kezdődjön, és mindenkit, minél korábban a képességéhez igazodó tanulócsoportokban kell képezni.

Az egy főre jutó vagyon.

Az egy főre jutó teljes vagyont kell figyelembe venni. Tehát a szellemi vagyont is, ami a nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada. Jelenleg az ENSZ felmérése szerint az emberi vagyon Nagy Britanniában a nemzeti vagyon 88, az Egyesült Államokban 75 százaléka!

A közgazdaságtan eddig csak a fizikai vagyonnal számolt, ami a fejlett, puritán államokban az egy főre jutó jövedelemnek a három-négyszerese. Ez az adat is azonnal jelzi, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat mellett kielégíthetetlen vagyonigény lép fel. Nemcsak a fizikai, de a szellemi vagyont is ezzel arányosan kell növelni. A társadalom szellemi vagyonigénye a fejlettségnél lényegesen gyorsabban nő. Ez azt jelenti, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban kell javítani a tudásvagyont még akkor is, amikor nem nő a népesség. A fejlett társadalmak elsőleges feladata a lakosság tudásvagyonának a növelése. A jelenkori emberiség többsége még jelenleg is olyan társadalmakban él, ahol az elsődleges feladat a gyermekvállalás drasztikus csökkentése.

Ennek ellenére a népesség létszámának alakításával szinte nem is foglalkoznak a történészek. Sőt, minden társadalomjobbító próféta, forradalmár csak olyan javaslatokkal állt elő, ami növelte volna a népszaporulatot. Ezen az úton Marx ment mindenkinél a legmesszebb.

Foglalkoztatottság.

Minden társadalom elsődleges feladata a lakosságának a foglalkoztatása volt, és ez maradt a jelenkori fejlett társadalmakban is. Ezért az ENSZ mértékei közt a második helyre ezt a mutatót tenném. Előtte azonban meg kell oldani ennek a mérési módját.

A tőkés osztálytársadalmak először mérték a munkanélküliséget. Ezt is leszűkítették azokra, akiket a tőkésállam és annak felépítményei, valamint a tőkés vállalkozók nem alkalmaztak. Ez az értelmezés kizárta a kisárutermelők túlnépesedettségét. Földosztóként azt kellett látnom, hogy a két háború közt, Magyarországon a felesleges munkaerő többségét azért nem tekinteték munkanélkülinek, mert a mezőgazdaságban részfoglalkozottak voltak.

A kisárutermelők nagy többségének kevesebb földje volt, mint amennyi megművelésére képes lett volna, illetve csak olyan munkája volt, ami a munkaév bizonyos hányadára jelentett munkaviszonyt. Földosztóként azt kellett látnom, hogy a földreform során ugyan minden család földet kapott, de csak sokkal kisebbet, mint amennyit megművelhetett volna. A földreform mindenkinek földet jutatott, de csak annyi, amennyi jutott. A foglalkoztatás szintje nem változott, csak a felosztása lett más.

A statisztika csak azokat tekintette munkanélkülieknek, akik az iparban és a közigazgatásban kerestek, de nem találtak munkát. Ugyanakkor a falvak munkaereje legfeljebb 50 százalékban volt kihasználva.

Jelenleg a foglalkoztatási ráta azt méri, a 15-60 év közti korosztály hány százalékának van jövedelmet adó munkája. Ez a mutató szinte értelmetlen, mivel a 15-25 éves korosztály fele tovább tanul, azaz szellemi vagyont termel, ami a társadalom számára a legfontosabb vagyontermelés. Ezért a 15 év feletti tanulókat foglalkoztatottnak kellene tekinteni.

A másik torzító adat a 60 év felettiek foglalkoztatása. Mint említettem, Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagos életkora 71 év felett van. Az is vitatható, hogy az országokként változó nyugdíjkorhatár a munkaképesség reális vége.

Az objektív mérce.

Jó hetven éve tudom, hogy a társadalmak állapotának a legjobb mércéje a 18 évesek átlagos testmagaságának változása. Az ugyan tény, hogy a testmagasság nemcsak a társadalom minőségét méri, hanem életterektől is függ. A síkvidéken magasabb, a hegyek között alacsonyabb, mivel a szintkülönbségek legyőzése az ember számára viszonylag sok energiát igényel. Ezért hegyek között eleve alacsonyabbak az emberek. A nők kisebb csecsemőket szülnek, a gyerekek alacsonyabbak maradnak. Ezzel szemben a síkvidéken azonos életfeltételek mellett is alacsonyabbak az emberek. Érdekes módon, viszont tovább élnek. A mérce tehát nem a testmagasság, hanem annak változása.

Magyarországon a testmagasság növekedése a második világháborút követő tíz évben volt. Arról csak negyven évvel később győződtem meg, hogy a politikusok és a történészek számára ez az átkosnak nevezett tíz év valóban a legnagyobb társadalmi előrelépés volt. Ezt ma már annak is tartom, holott, mint átélő én is átkosnak minősítettem. Ma már tudom, hogy ez a tíz év hozott a legnagyobb társadalmi előrelépést.

Történelmünkben először volt magas a foglalkoztatás.

A magas foglalkoztatást sem tudatos célként értük el, hanem a bolsevik ideológia által elsődleges célnak tartott erőltetett iparosításnak volt a következménye. Vitathatatlan, hogy ezt a politikai terror segítségével valósítottuk meg, de megvalósult. Történelmünkben először volt teljes a foglalkoztatás.

Történelmünkben először volt, minden falusi családnak földje.

Nem több lett több a föld, nem is termett többet, de egyenlőbben lett elosztva. A begyűjtő hatóságok emberei még a padlásokon is felseperték a talált gabonát. De a történelmünkben először volt minden családnak saját gabonája. Előtte a családok felének nem termet gabona. Ezt a kegyetlenséget ellensúlyozta a tény, hogy minden családnak volt munkajövedelme és pénzbevétele. A kenyér pedig olcsóbb volt, mint valaha. Nem volt annyi, amennyi elég lett volna a vásárolni akaróknak, de aki kapott akkor is megvette, ha a disznónak adta. Annak ellenére, hogy a boltokban soha nem volt elég a kenyér, a kenyérfogyasztás több volt, mint az óta valaha.

Becslésem szerint, előtte soha annyian nem étkeztek a munkahelyen, ott pedig a szegény többség jobb táplálékhoz jutott, mint előtte.

Az üzemi konyhán minden nap volt hús is, ami előtte a családok nagyobb felében hetente csak egyszer volt. Ha nem is volt ízletesebb a koszt, változatosabb volt, mint a szegényebb rétegek házi kosztja volt.

Az is tény, hogy a lakosság tizedét kitevő gazdagok étkezése romlott, a nagy többségé azonban javult. Gyermekkoromban magasak csak az urak voltak, kövérek pedig a gazdagok lehettek.

Az a tény, hogy az 1947-56 között születtet besorozott katonák testmagassága ekkor nőtt a leggyorsabban. Az óta is nő, mégpedig viszonylag gyorsan, mert a bolsevik táborban mi voltunk a legvidámabb barakk. A rendszerváltás óta születettek is egyre magasabbak, de lassabb a növekedés. A kiegyezés óta, tehát 150 éve mért sorozási adatok megtanítottak gondolkodni.

A Somogy megyei 44-es gyalogezred sorozási adatai azt tanúsítják, hogy Trianon után, a két háború között, gyorsabban nőtt a testmagasság, mint előtte. Ezért arról a rendszerről is romlott a véleményem. A testmagasságot gyűjtő kaposvári orvos azt sejtette a háború alatt, hogy lassan, de elérjük a nyugati országokat. Ebben ugyan tévedett, de a lemaradásunk valamit csökkent. Ez a csökkenés folytatódott, de a rendszerváltás óta a növekedés lassul, mert a lakosság jelentős hányada rosszabbul él a rendszerváltás óta, mint előtte. A Szovjetunió utódállamai és a volt csatlós államok többségében ez jellemző.

A kínai csodát az is igazolja, hogy a tankokat le kellett cserélni, mert a jelenlegi generáció nem fér el bennük.

Összefoglalás.

Dicsértem az ENSZ erőfeszítését, de végül hozzá teszem, hogy a testmagasság alakulását sem mellőzném.

Széchenyi István közgazdász szemmel

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 04 08

Széchenyi István közgazdász szemmel

Pusztai Tamás felfigyelt a történelemszemléletemre. László Gyula kettős honfoglalás elmélete. Nem az a nagy történelmi személy, aki többet akart, de semmi sem volt reális. Én a többet elérőket tartom nagynak.

Ezért Széchenyi volt a minden idők legnagyobb magyarja.

Nem voltak látványos politikai céljai, de mindeninél jobban gazdagította az országot.

Hét megyényi árterületet tett búzatermővé. A gőzhajó és a vasút tizednyi közelségbe hozta a Nyugatot. Előtte mi nagyon távol voltunk.

Csak reális politikai céljai voltak. A történelmi Magyarországot csak a Habsburg Monarchián belül tartotta reális feladatnak.

A Hitel az arisztokráciától és a főpapságtól várt társadalmi reformot. Igaza volt, de tévedett. Ez még az első és a második világháború után is naiv elképzelésnek bizonyult.

Nem voltak politikai céljai. Nem említi a jobbágyfelszabadítást, Horvátország és Erdély önállóságát, a kisebbségek önkormányzatát.

Nem vette tudomásul, hogy mi várható a modern közlekedéstől. A következő száz év gazdasági, társadalmi és tudományos sikerei a magyar zsidóság polgárosodásának volt köszönhető.

Kitért még a selyemhernyó nevelésre is. Ez inspirált engem a Kádár rendszerben a háztájira, a kalákás falusi családi házépítésre, a hobby kerekre, a prémes állattartásra, vagyis az igazán hatékony reformokra.

Akkor érhet el valaki a legtöbbet, ha csak a reális célokra koncentrál.

Megelégedettségi index. Európában az utolsók közt vagyunk.

Boldogságindex

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 04

Boldogságindex

Pár napja írtam az ENSZ által használt mutatókról. Abban említést sem tettem néhány sokat mondó mutatóról. Több általam fontos mutatót, korrupció, börtönlakók száma és a lakosság megelégedettsége, ott nem említettem. A mai helyi újság az utóbbi első tíz helyzettét közölte. Érdemes elgondolkodni felette.

A Word Heppinees Report 157 országban mért fel a lakosság megelégedettségét az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor, a társadalmi támogatás és a korrupció alapján. Az első tíz helyezettet érdemes felsorolni: Dánia, Svájc, Izland, Norvégia, Finnország, Kanada, Hollandia, Új-Zéland, Ausztrália, Svédország. Az első tízből nyolc az ENSZ rangsorban is az első tízben van. Izland és Franciaország csak itt szerepel. Izland az ENSZ rangsorban a kicsisége miatt nem szerepel. Franciaország az ENSZ rangsorban csak a 21. Ebből a rangsorból hiányzik Egyesült Államok, amit megértek.

Örömmel látom, hogy az első tízből kilenc többségen reformátusvallású ország. Franciaország az egyetlen katolikus. A jó szereplését két okkal magyarázom, a nemzeti büszkeségükkel és a viszonylag kényelmes tempójukkal. Franciaország jól jellemzi a nyugat-európaiakat, képességükhöz viszonyítva kevesen és keveset dolgoznak, kiváló az éghajlatuk, gazdag a múltjuk, büszkék a hazájukra. A latin országok között a leggazdagabbak, a legpolgárosultabbak. Nem sokon múlt, hogy nem lettek részben protestánsok. Egyetlen latin nép, amelyik az Európai Unióban is megférne a protestánsokkal egy szinten.

Elszomorító, hogy Magyarország ebben a rangsorban 91. helyen áll. A nagyon gyenge szereplésünk ugyan nem meglepő, annál inkább az, hogy nálunk ez nem téma. Még nem találkoztam olyan magyar társadalomtudóssal, aki ezt a témát felvetette volna. Pedig minden népnek megvan az oka arra, hogy vizsgája elégedetlenségének az okát. Elég volna azon elgondolkodni, hogy melyik népnek van szomorúbb himnusza, szózata. Az előbb említettem a franciák viszonylag nagyon jó szereplését. Elég volna a két nép himnuszát egymás után meghallgatni. Petőfi rabnak tartja az országát, amelyiket sokkal inkább kellene rabtartónak nevezni. Nekünk ezer éven keresztül olyan országunk volt, amiben a legnagyobb jóindulattal is a lakosság másik fele felett uralkodtunk.

Éppen egy francia történésztől olvashattam, hogy Európában két államalkotó népnek, a lengyelnek és a magyarnak volt nagyobb történelme, mint amennyinek a súlyát képes volt elviselni. E kettő között is mi vagyunk az elsők.

A szomorússágunk jelentősen megnőtt Trianon óta. Akkor ugyanis a másik végletbe estünk. Mi lettünk az a nemzeti állam, amelyiknek viszonylag a legtöbb etnikai testvére került más országban kisebbségbe. Ez ugyan ok a szomorúságra, de nem annyira nekünk, akik a saját országunkban élhetünk, mint sokkal inkább azoknak, akik nálunk is szegényebb országok kisebbsége lettek. Személyes tapasztalataim alapján mondom, hogy illene összeállítani a kik, hogyan jártak sorrendjét.

Lényegesen jobban jártak, akik Ausztriához kerültek. Ezek az óta osztrákok lettek. Gyakran emlegetem Sopront, a leghűségesebb magyar várost. Trianon előtt Sopronban úgy éltek, mint Bécsújhelyen. Ma az osztrák város lakosságának az életszínvonala kétszerese a soproniakénak.

A második világháború alatt és utána is azt kellett látnom, hogy a Csehországhoz kerültek lényegesen jobban éltek, és nagyobb arányban volt szavazati joguk, mint nekünk, az anyaországiaknak. A Jugoszláviába került magyarság a Rákosi uralom idején jobban éltek, és szabadabbak voltak, mint mi. A Romániába került magyarok lényegesen rosszabb helyzetbe kerültek. A legrosszabból az Ukrajnához kerültek jártak. De a két háború között, Csehszlovákiában töltött negyed század alatt a magyarság ott is jobban, szabadabban élhetett.

Azt is be kellene vallani, hogy a kisebbségbe került magyarság létszáma ott csökkent a legjobban, ahol jobban jártak, és a legkevésbé, ott, akiket joggal sajnálunk. Indokolt volna a kisebbségbe került magyarságot annak megfelelően kezelni, hogy figyelembe vesszük, kik, hogyan jártak.

Én azon kevés magyar közé tartozom, akik a határon túli magyarokért vállalt felelősséget nemcsak segélyezésben látjuk, hanem a jövőjük optimalizálása az első. Az ő jövőjüket nem szabad feláldozni a mi nemzeti önzésükért. Akinek nincs ott jövője, ide kell hozni.

Az országunk lakossága érdekében nem szabad a határon túliak jövőjét feláldozni.

A legsürgősebb feladat azonban az, hogy Trianont el kell felejteni, mert a Kárpát Medencében élő minden népnek joga a saját jövőjét elsődlegesnek tartani. Trianont annak kell tekinteni, hogy a Kárpát Medencében minden népnek joga volt az önállóságra, nemcsak nekünk, magyaroknak. Jellasics nem kisebb hőse a horvátoknak, mint nekünk Kossuth volt.

Mi szükség az ENSZ-re és a NATO-ra

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 06

Mi szükség az ENSZ-re és a NATO-ra

Az ENSZ szerepe.

Az ENSZ, és elődje a Népszövetség politikai szerepe nem indokolja, hogy legyen egy ilyen, politikai hatalommal rendelkező szervezet. A Népszövetségnek nem volt semmi tényleges hatalma, az ENSZ-nek is legfeljebb a vétójoga jelentett komoly akadályt arra, hogy ne történjen semmi.

A Biztonsági Tanács állandó tagjai a győztes hatalmak voltak, a vesztesek pedig kimaradtak. Franciaországnak nem sok oka volt a győztesek szerepére. Nagy Britannia is csak az Egyesült Államoknak és a Szovjetunónak köszönhette ezt a kitüntető címet. Egyértelmű győztes csak az Egyesült Államok volt. A Szovjetunió ugyan a legnagyobb áldozatot hozta, de kezdettől fogva a kultúrája és a gazdasága messze a szuperhatalmi szerephez szükséges szint alatt volt. A Szovjetunió katonai szuperhatalmi szerepére csak az Egyesült Államoknak volt szüksége. A gyarmati rendszer gyors és következetes felszámolásának az volt a feltétele, hogy a volt gyarmattartók, ne csak a vesztesek, a nyertesek is, féljenek a Szovjetunió katonai erejétől.

A Szovjetunió szétesése, 1990 után a hidegháború ugyan megszűnt, de a tőle való félelem is indoktalanná vált. Márpedig Nagy Britannia és Franciaország vétójának soha nem volt lényeges politikai szerepe.

Az ENSZ-nek katonai szerepe csak a Koreai Háborúban volt, de ott is csak papíron. A katonai erő az Egyesült Államok volt. Még az is jelentéktelen maradt, hogy a Biztonsági Tanács két tagja, a Szovjetunió és Kína az ENSZ-szel szemben a másik oldalon harcolt, illetve segített.

Az ENSZ szerepével csak az adatközlésein keresztül találkoztam. Erre a szerepére továbbra is szükség volt, és lesz. Tapasztalatim szerint, ennek a feladatának jobban is megfelelt.

A NATO szerepe.

A hidegháború jelentéktelen lett volna, ha az Egyesült Államok nem állíthatja maga mellé a demokratikus államok hadseregét. Ez akkor is így van, ha a tagállamok összesített katonai ereje is eltörpül az Egyesült Államoké mögött. Ennek azonban csak addig volt értelme, amíg a Szovjetunió és csatlósainak az ereje jelentős volt. Jelenleg azonban a marxista oldalon Szinte csak Kína jelent katonai erőt, a magára maradt Oroszország katonai ereje csak arra elegendő, hogy a hazai nemzeti büszkeséget megjátszani tudja.

A hidegháború óta a katonai kiadások súlya a tört részére zuhant. A NATO tagok hadserege eltörpül az Egyesült Államoké mögött. De a jelen világpolitikai helyzeten a fejlett világon belül nincs veszély. Kína katonai ereje legfeljebb védekezésre ér valamit. Oroszország még békében sem képes katonai erejét fenntartani.

A NATO elvesztette világpolitikai szerepét. Itt felejtették.

Hogyan mentsük meg Európát

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 05

Hogyan mentsük meg Európát

Végre a The Economist is eljutott odáig, hogy a feni címmel írta meg múlt heti vezércikkét. Hatvan év után a múlt héten még úgy ünnepelték az Európai Unió megalapítását Rómában, hogy a jelenlévő 27 fős tagság mindegyike aláírta az ünnepélyes zárónyilatkozatot, mi szerint Európa számára ünnep az egységes Európa koncepciója, növelni kellene a rugalmasságát, de áldás, hogy eddig eljutottunk. Az azonban egyetlen tagállamnak sem jutott esszébe, hogy az elmúlt száz, ezen belül az utolsó 60 évről mérleget készítsen.

Száz éve már az Egyesült Államok elnöke, Wilson, felmérte, hogy Európa rossz úton jár. Nem vette tudomásul, hogy megváltozott a világ, a gyarmattartás és a több etnikumú, vegyes kultúrájú államok ideje lejárt. A gyarmatokat fel kell szabadítani, és minden néhány milliós etnikum számára az önálló államiságát biztosítani kell. Mindkét irányban jelentős lépések történtek, de a lényeg nem változott. A soketnikumú, vallású Habsburg Monarchia, benne Magyarország elemeire esett szét. Ugyanakkor a fél tucat balkáni nép számára létrejött Jugoszlávia, a csehek és szlovákok közös állama, Csehország fennmaradt. A bolsevik marxista Szovjetunió pedig még a cári Oroszországnál is vegyesebb birodalom lett.

Néhány gyarmat is felszabadult, de a gyarmati rendszer egésze fennmaradt. A fasiszta államok pedig imperialisták, terjeszkedők, gyarmatosítók lettek. Külön említést érdemel, hogy a két háború között Japán lépett fel új gyarmatbirodalomként.

A második világháború alatt és után Roosevelt Wilsonnál is erősebben lépett fel a gyarmati rendszerrel szemben. Ennek érdekében hagyta az imperialistává váló Szovjetuniót katonai szuperhatalommá emelkedni. Azzal, hogy a Szovjetunió katonai ereje nagyobb lett, mint a volt gyarmattartóké, azok védelmük érdekében az Egyesült Államok hűséges szolgái lettek. A hidegháború tehát a gyarmatok felszámolásának fontos külpolitikai feltétele volt.

A háborút követő hidegháború viszonyai között, az Egyesült Államok vitathatatlan szuperhatalma árnyékában a két volt európai nagyhatalom, Németország és Franciaország vezetői számára az Európai Unió azért volt csábító lehetőség, mert egy erős és egységes Európa alapot ígért arra, hogy annak vezetőiként Nagyobb világpolitikai rangjuk lehet. A két katolikus vezető, Adenauer és De Gaulle számára az európai egység alapja a kereszténység volt. Azzal nem számoltak, hogy Európa három kultúrájának a három eltérő kereszténysége, a római, az ortodox és a protestáns lényegében három alapvetően eltérő kultúrához igazodó vallás, ráadásul ezek három jelentősen eltérő gazdasági szinten is vannak.

1990-ben a Szovjetunió szétesése után megszűnt a hidegháború, új helyzet állt elő.

A mediterrán államok boldogan csatlakoztak az új közösséghez. ebben Franciaország támogatására számíthattak.

A Szovjetunió katonai erejüket vesztett utódállamai és csatlósai igyekeznek a fejlett és gazdag Nyugat-Európához csatlakozni.

Jelentkezőkben tehát nem volt hiány. Az EU gyorsan 28 államból álló gyülekezet lett. A gyülekezet kifejezés találó. Szerintem ugyanis a történelemben még nem fordult elő hasonló heterogén politikai és gazdasági szerveződés.

Meg kell elégedni azzal, hogy a jelenlegi tagok a vámuniónál messzebb nem mehetnek, de az is csak úgy, ha minden tagország szuverén a saját valutája árfolyamának alakításában.

A munkaerő áramlását korlátozni nem lehet, de a felnevelési költségük megtérítése kívánatos volna.

Szuverén államok közös valutája eleve ostobaság.

Az Európai Unió számára egy közös Titkárság indokolt volna, de ennek a nyelve angol legyen. Egyetlen feladata a közösség számára statisztikai szolgáltatásadás és az adatok elemzése.

A társadalmi fejlődés feltételei

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 04

A társadalmi fejlődés feltételei

Az emberiség nagy többsége az elmúlt ötezer évben olyan osztálytársadalmakban élt, amiben az elsődleges feladat a népszaporulat megfékezése volt. Ezt minden osztálytársadalom ösztönösen tudomásul vette, és ehhez csak a halálozás fokozásával tudott elviselhető módon alkalmazkodni. A halálozás fokozása azonban nem volt elegendő arra, hogy a társadalmakat ne az optimálisnál nagyobb lakosság jellemezze.

Fajunk utóbbi ötezer évének történelme csak akkor válik érthetővé, determinálttá, ha azt tartjuk szem előtt, hogy minden osztálytársadalomnak a túlnépesedés ellen kellett védekezni.

Ennek ellenére a történészek máig sem veszik tudomásul, hogy a magukat a termelésükkel eltartó társadalmak csak azért élhették túl az elmúlt ötezer évet, mert minden társadalom ösztönösen tudomásul vette, hogy növelni kell a halálozást. Ennek érdekében mesterstégesen közvetlen és közvetett eszközökkel növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat. Ezt a fasizmusok vették tudomásul azzal, hogy az embernek, mint fajnak természetes ösztöne az ember pusztítása. Azt azonban figyelmen kívül hagyták, hogy az ember életének 95 százalékában, amíg gyűjtögetésből élt, nem volt emberölő. Azzá csak akkor vált, amikor a gyűjtögetésről áttért a termelésből való megélésre. Ez ugyanis minőségi változást hozott a fajunk életében. Az életfeltételeket munkájával biztosító ember jelentősen megjavította az életfeltételeit, növekedni kezdett a várható élet hossza.

Még soha nem olvastam arról, hogy a termelésből megélő ember az első faj, amelyik lehetővé tette, hogy a várható életkorát meghosszabbítsa. Az ember várható életkora a gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt nem változott, minden életterében a 25 év volt jellemző. Az elmúlt ötezer évben aztán folyamatosan egyre gyorsabban emelkedett. Ma már a legfejlettebb társadalmakban a most születettek várható életkora meghaladja a 80 évet, közel a négyszeresét annak, ami 150 ezer évig változatlan volt. Jelenleg az emberiség szegényebb felében fele akkora a várható életkor, mint a legfejlettebbekben.

Az viszont jelenkori jelenség, hogy a gyermekvállalás a társadalmi jólét bizonyos szintje alatt olyan mértékben csökken, ami a létszám tartásához is kevés. Ezzel szemben az emberiség szegényebb fele egész százalékokkal szaporodik. Nem véletlenül vallom, hogy a társadalmak viselkedésének megértéséhez elengedhetetlen a demográfiájuk ismerete.

Hol fejlődött a társadalom.

Ezelőtt ötszáz éve még bőven voltak ugyan óriási térségek ahol nagyon alacsony volt a lakosság létszáma, de ott is többen éltek, mint az eltartó képességük optimuma. Nem kevesen, hanem bizonyos lehetőségek, információk hiányában éltek. A Nyugat felfedezése előtt Amerika és Óceánia térségében Eurázsiához és Afrikához viszonyítva nagyon kevés ember élt. 50 millió négyzetkilométernél nagyobb lakható terület viszonylag alulnépesedett volt. De ez csak a szántóföldi gabonatermelésre épült osztálytársadalmakhoz viszonyítva volt így. Önerejéből, csak a saját ismeretei alapján, ez a gyér népesség is túlnépesedett volt.

Ezt bizonyította a tény, hogy a két amerikai kapáskultúra legalább olyan emberölő, a többség nyomorát növelő volt, mint a fejlett osztálytársadalmak. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki a maya és az inka kultúra emberölését, adóztatását indokolni próbálta volna. Pedig ez a két kultúra is túlnépesedett volt, mert önerőből nem tudott nagyobb népességet eltartani.

Amerikába is az eurázsiai magas-kultúra ismereteinek kellett behatolni, hogy a kapás növénytermelés által determinált szinten túl léphessenek. A Nyugat behatolása következtében, elsősorban a bevitt betegségek hatására, az őslakosság száma a tört részére zuhant. Mára azonban sokkal több indián él ott jobban, mint annyi élhetne ott, ha nem jelent volna meg ott a Nyugat. Jelenleg Amerikában a leggyorsabban szaporodó etnikum az indián.

Egyetlen történész sem vizsgálta annak okait, miért rekedt meg a két amerikai kapáskultúra. Kiderült volna, hogy elsősorban azért rekedt meg, mert nem voltak a szántóföldi növénytermelés szállítási és a talajművelési igényét megoldó, az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igásállatok. E két kultúra sok évezred óta rendelkezett magas termőképességű haszonnövényekkel, de hiányoztak a szántóföldi műveléshez nélkülözhetetlen szállítási és talajművelési feladatok megoldására alkalmas háziállatok. A biológusok számításai szerint a burgonya és a kukorica előbb volt kapásnövény Amerikában, mint a búza és az árpa a Közel-Keleten.

Jellemző módon, a két legfontosabb amerikai kultúrnövény a burgonya és a kukorica karriert először Európában csinált. Az európai történelem ugyanis lényegesen felgyorsult az amerikai kultúrnövények szántóföldi termelésére való áttérésnek köszönhetően. Mind a kukorica, mind a burgonya ugyanis a búzánál és az árpánál lényegesen nagyobb népességeltartó képességű kultúrnövény.

Amerika felfedezésének a jelentőségét ugyan a történészek is tudomásul veszik, de az amerikai kultúrnövények megjelenését szinte meg sem említik. A kukorica megjelenése Európában elsősorban a latin népek számára jelentett sokat. A burgonya pedig Európa fagyos telű, északabbi részén növelte meg a lakosságot eltartó képességet.

Ausztrália még inkább egyértelműen bizonyítja az elszigetelődés következményét. Ott ugyan az ember előbb, jó 40 ezer éve, megjelent, mint Amerikában, mégis a lakosság a gyűjtögetés szintjén maradt. Ennek a magyarázatát abban találtam meg, hogy Ausztráliát alig érintette a felmelegedés, ott nem volt jelentős az éghajlatváltozás. Márpedig változatlan éghajlati viszonyok között megáll a fajok fejlődése. Ezen belül az ember társadalmi fejlődése is.

Darwin ugyan felismerte, hogy a fajok a mutáció és a szelekció hatására a természeti környezetükhöz igazodnak. Azt azonban figyelmen kívül hagyta, hogy a fejfejlődésnek ez az órája nagyon lassan jár. Gyors és jelentős fejlődés csak ott történik, ahol az életkörülmények jelentősen megváltoznak. Változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés.

Az ember az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának köszönhetően, nemcsak a mutáció és a szelekció lassan járó órája szerint alkalmazkodik a környezetéhez, hanem az esze tanácsát követően, a viselkedését gyorsan igazítja a környezetéhez. Az új természetei környezetbe kerülő ember néhány generáció alatt kialakítja az új környezethez történő alkalmazkodását. Ennek során nagyon megváltozhat az életmódja, de ennek ellenére genetikailag változatlan marad.

Ehhez hasonló fajon belüli változás csak az emberhez először domesztikált állat, a kutya esetében történt. A kutyáknak mára sok szász egymástól nagyon eltérő faja alakult ki, de genetikailag ugyanaz a faj maradt. Kisebb mértékben, de hasonló történt a többi háziállat esetében is. Viszont egyetlen vadállat esetében sem találunk olyan alaki és viselkedési variációkat, mint a háziállatok esetében, ahol az ember szelektálta ezeket a céljai érdekében.

Az ember azonban nemcsak a háziállatait, de önmagát is szelektálta. Az emberi faj viselkedései között már ma is olyan óriási különbségek vannak, és ezek a különbségek egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Ez a fajok életében elképzelhetetlen. Darwin erre nem figyelt fel.

Az emberiség eddigi életében az egyetlen jelentős változást a jégkorszak megszűnése hozta. Arra a tényre, hogy az ember teremtését tárgyaló mítoszok nem az emberi faj megjelenésétől, tehát mintegy 150 ezer évtől számolják, hanem csak attól kedve, hogy fajunk nagy többsége a gyűjtögetésről áttért a szántóföldi gabonatermelésre, vagyis mintegy 7 ezer évtől. Ez jelenik meg a zsidó, ezért a keresztény és a mohamedán vallás közös bibliájában is. A biblia a paradicsomi jelenetet, vagy az ember teremtés helyét a Közel-Keleten képzeli el, ahova az ember a teremtése után sok tízezer évvel később jelent meg. Az időszámításuk is ennek felel meg. Senkinek nem tűnt fel, hogy Ádám és Éva nem az első ember, hanem csupán az elsők, akik a munkájukból élnek.

Ezt igazolja a vízözön legendája is. A tengerszint emelkedése és a fajok kipusztulásának veszélye nem az emberi faj megjelenése, hanem csupán a mintegy 7-8 ezer éves felmelegedés idejére esett.

Összefoglalás.

A fentieket azért tartottam elmondandónak, mert jelenleg a tudomány félelmet terjeszt az általunk okozott felmelegedés negatív hatásai okán. Az ugyan nem vitatható, hogy a klímaváltozás számos faj létét is veszélyezteti. A fajok történetében minden klímaváltozás fajok pusztulásával járt. De ezeknek köszönhetjük, hogy egyre fejlettebb fajok jelentek meg. Az emberi faj életében egyetlen jelentős előrelépés történt, amit a tőlünk teljesen független felmelegedésnek köszönhettünk. Ennek a változásnak a negatív hatásai ellen látszólag védetlenek voltunk. Mégis ezerszer annyit köszönhettünk a ránk kényszerült változásoknak, mint amennyit ezzel vesztettünk.

Amit az elmúlt ötezer évben elértünk, mindent az éghajlatváltozásnak köszönhetjük. Még ma is század ennyin lennénk, tizednyi színvonalon élnénk, ha a felmelegedés hatására nem kényszerülünk arra, hogy a gyűjtögetésről áttérjünk a munkával megtermelt javakból élésre. 

A távol-keleti országok adóterhe

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 10

A távol-keleti országok adóterhe

Szinte minden nemzetközi összehasonlítás során belebotlok abba a közgazdasági problémába, hogy a felhalmozást és az adóterhet az országra vetítve mutatják, pedig ennél sem volna szabad eltekinteni attól, hogy mekkora a népesség növekedése. A többlet lakosság felnevelése és vagyonnal való ellátása súlyos tehet jelent az állam számára.

A klasszikus közgazdaságtan ezt a két jelentős társadalmi és állami terhet nem vette figyelembe, ezt a szülők családi feladatának tekintette. Ezt csak azért engedhette meg magának, mert a társadalom a halálozást olyan mértékben fokozta, hogy a népesség növekedés átlaga az egyetlen ezrelék közelében maradt, amiből a társadalom és az állam szinte semmit nem vállalt. Vagyis a társadalom úgy kezelte a túlnépesedési nyomást, amit a családok viseljenek el. Máig nem tudatosítjuk, hogy a lakosság növekményének felnevelése és vagyonnal történő ellátása nem érintette sem a társadalmat, sem az államokat.

Még nem találkoztam olyan kimutatással, hogy az osztálytársadalmak és a jelenkori államok költségvetése miben különbözött.

Az uralkodó osztály elvonása.

A kivetett adók szinte egésze sokáig az uralkodó osztály jövedelme volt. fizetés nélkül látták el a közigazgatást, tartották fent a hadsereget. Ők adót nem fizettek. Az uralkodó osztálynak fizetett adók és tejesített szolgáltatások jelentősen meghaladták az indokolt eltartásuk költségét, kincseket képezhettek, közmunkákat végeztetek. Az adózás társadalmi feladata az értéktermelő lakosság nyomorának olyan szinten tartása volt, ami mellett a halálozás szinten tartotta a társadalom érdeke által megengedhető népszaporulatot.

Aki nem veszi tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt minden társadalom spontán népszaporulata nagyságrenddel meghaladta volna az elviselhető mértéket. Vagyis túlszaporodott volna, ha az osztálytársadalmak mindegyike nem növeli az értéktermelők nyomorát, és nem üldözi a tudásvágyat. Még egyetlen társadalomtudós sem tette fel a kérdést: „Hogyan alakult volna a népszaporulat, ha az értéktermelők jövedelmének és munkaidején jelentős hányadát nem vonja el az uralkodó osztály?”

Pedig egyértelmű a válasz: „Néhány generáció után elviselhetetlenné vált volna a túlnépesedés.” A túlnépesedés ellen csak a lakosság megtermelt jövedelmének lényeges elvonása, és a tudásvágy üldözése volt az egyetlen védekezési módszer mindaddig, amíg fennállt a túlnépesedés veszélye.

Ez csak a tudományos és technikai forradalom eredményének köszönhetően, a 20. század derekán, és szinte csak a Nyugat és a Távol-Kelet puritán lakosságú társadalmaiban szűnt meg. Kiderült, hogy a túlnépesedés csak ott szűnik meg, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet, valamint általánossá vált a fogamzás elleni védekezés. Ez a három feltétel csak a Nyugat, majd a Távol-Kelet puritán lakosú államaiban jött létre. Az ilyen társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, hogy a társadalom vált kénytelenné arra, hogy a gyermekvállalás állami támogatást, az iskolázás és az egészségvédelem pedig állami szolgáltatássá váljon.

Ezért a jelenkor fejlett társadalmakban az államnak olyan adóbevételt kell biztosítani, ami a három legnagyobb költségvetési terhet, a gyermeknevelési támogatás, az oktatás és az egészségügyi ellátást, sőt még az öregkori ellátást is fedezi. Az utóbbi azért lett a jóléti állam kötelessége, mert az életszínvonal emelkedése felgyorsította a várható életkor meghosszabbodását.

Mivel az elmúlt évtizedekben a Távol-Keleten volt a leggyorsabb a változás, ott vált elkerülhetetlenné, hogy az állami bevételek a létszámváltozás hatásához igazodjanak.

A közölt adatok szerint az alábbi országokban adóbevétel a nemzeti jövedelem százalékában: Kína 18, Vietnám 17, India 16, Thajland 16, Malaysia 15, Fülöp Szigetek 13, Indonézia 11 százalék. A fenti országok adóigénye inkább a fordítottja lenne. A legtöbb adót az a Kína szedi be, amelyik népessége stagnál, illetve csökken. A lakosság növekedése pedig a Fülöp Szigeteken a leggyorsabb, közel 3 százalék.

A jelenkori közgazdászoknak sem jut eszébe, hogy mennyibe kerül egy többletlakos 18 éves korig tartó felnevelése. Pedig ez óriási költség. Évente az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy négyötöde. Ezen felül vannak a vele járó állami kiadások, ami a család gyermektartásénak legalább fele. A munkaképes korig tehát a középszintű 18 éves felnevelése az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legalább ötszöröse, a diplomás 24 éves korábban pedig legalább nyolcszorosa.

Körülbelül ilyen költséget mutat az is, hogy az ENSZ Nagy Britannia szellemi vagyonát, munkaerejének értékét a nemzeti vagyon 82 százalékra becsüli. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a népesség növekedés minden százaléka legalább a nemzeti jövedelemből 3-4 százalékkal több állami elvonást kíván.

Ez a néhány költségvetési adat is egyértelműen igazolja azt az állításomat, hogy nem volt, és ma sincs olyan ország, ami egy százalékos népességnövekedés felett is biztosítani tudja a többlet lakos felnevelését és a vele járó vagyonigény biztosítását.

Nem véletlen, hogy a jelenlegi római katolikus pápa is kénytelen volt a Fülöp Szigeti látogatásakor, hogy a szülők felelősek abban, mennyi gyermeket vállalnak.

Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 08

Az Egyesült Államok és Kína külkereskedelme

A világ két legnagyobb gazdasága között a hidegháború alatt nem folyt külkereskedelmi forgalom. Az óta a semmiből 600 milliárd dollárra nőtt, méghozzá négyötödös egyenleggel Kína javára. Ez a legutóbbi választás egyik fontos témája lett. Az új republikánus elnök 45 százalékos megkülönböztetett vámmal fenyegeti Kínát.

A közgazdász szakma is a leértékelt kínai valutával magyarázza a hiányt, pedig Japán talpra állása óta minden kelet-ázsiai gazdasági csoda általános jellemzője volt a felemelkedő ország exportsikere az Egyesült Államokkal szemben. A Kis Tigriseknek is máig nagyobb az egy lakosra vetített export többlete, mint Kínának az Egyesült Államokkal szemben. Németországnak pedig a kínainál is nagyobb a külkereskedelmi egyenlege annak ellenére, hogy hogy a bérek színvonal hasonló, mert a német munkaerő jobb, mint az amerikai.

A bérek esetében máig nem jutott el a közgazdaságtudomány odáig, hogy azt is vásárlóerő paritáson kell mérni, nem a devizapiaci árfolyamon. Ha ezt tennénk, kiderülne, hogy a távol-keleti országok munkaereje a hatékonyságához képest alacsony. Természetesen, a kínai bérek nemcsak devizaárfolyamon mérve alacsonyak, hanem az értékükön még inkább azok. Dél-Koreában ma már a bérek alig alacsonyabbnak, mint az Egyesült Államokban, de az előbbi országban évente tizenöt százalékkal több órát dolgoznak, és 12 évvel később mennek nyugdíjba. Ezért aztán a dél-koreai bér ugyan tíz százalékkal alacsonyabb, de ezért 20 százalékkal több órát teljesítenek, ráadásul fegyelmezettebbek, valamint az életük folyamán 14 évvel többet töltenek munkaviszonyban. Ezért aztán a dél-koreai munkaerő ára vásárlóerő paritáson felébe sem kerül.

A legutóbbi ötven év legnagyobb világgazdasági változása az, hogy a távol-keleti, vásárlóerő paritáson nagyon olcsó munkaerő aktív szereplője lett a világkereskedelemnek.

Olcsó lett a tömegáru.

Először a szovjet megszállás alatt vettem észre, hogy a hadsereg katonái olcsón árulják az üzemanyagot, a szerszámokat a lakosságnak. Ez az olcsóság elsősorban a környékükön lakó szegények számára jelentett megkülönböztetett jövedelmet.

A Kádár rendszerben pedig a virágzó lengyel piac kedvezett a szegényebb rétegeknek. Ezen a piacon a gazdagok nem vásároltak.

Ennél ezerszer nagyobb hatása volt a távol-keleti országok tömegáruinak a megjelenése. Előbb a japán, majd a dél-koreai és tajvani, húsz éve pedig a kínai tömegáruk fogyasztói nem a gazdagok, hanem a viszonylag átlagnál alacsonyabb jövedelmű fogyasztók igényét elégítették ki. Ha volna olyan statisztika, hogy a Nyugat gazdag országaiban a lakosság milyen rétege járt jól, kiderülne, hogy az évente a gazdag országokba áramló 1.000 milliárd dollárnyi kínai export nagy többsége, vagy közvetlenül, vagy közvetve az alacsony jövedelmű rétegekhez került, méghozzá harmadával alacsonyabb áron, mintha a gazdag országokban termeték volna. Ez a jótékonysági akció évente hússzor nagyobb segítséget jelentett a rászorultabbakon, mint a Marshall-segély, és ez jó ötven éve tart. A távol-keleti országok mindegyikének a nagy export többlete a munkaerejük a minőségéhez viszonyított olcsósága volt.

Most, hogy az Egyesült Államok új elnöke felvetette a kínai import 45 százalékos vámját, az egyik nagy nemzetközi bank közölte, hogy ennek hatására, 37-45 százalékos áremelkedés várható, mert ezeknek a termékeknek a hazai termelése ennyivel lesz drágább.

Megdrágult a jó munkaerő.

A jelenkor egyik nagy közgazdasági változása a minőségi munkaerő kielégíthetetlen keresete. A tudományos és technikai forradalom alapvetően megnövelte a minőségi munkaerő keresletét. A jó munkaerőből nincs elég, a gyenge minőségéből pedig túlkínálat van.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a protestáns erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy nemcsak a protestánsok viselkednek puritán módon, hanem például a katolikusnak maradt germánok is. Az pedig akkor még fel sem merült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbul viselkednek.

A puritánok fölénye már a két világháború között a fasizmusok esetében is egyértelműen bebizonyosodott. A fasizmusok nem azért buktak meg, mert politikai diktatúrák voltak, hanem vagy azért, mert imperialista módon terjeszkedtek, vagy azért, mert a lakosságuk viselkedése nem puritán volt. Máig senkinek nem jut az eszébe felvetni, hogy a puritán németek fasizmusának és a japán katonai diktatúrának a gazdasági teljesítménye kiváló volt nemcsak a latin népek fasizmusaihoz, de a tőkés demokráciákhoz viszonyítva is. De nemcsak a gazdaságban, de háborús teljesítményükkel is élen jártak.

Még a hadtörténészek sem állapították meg a nyilvánvaló tényt, hogy a német és a japán hadsereg létszámához viszonyítva kiválóan teljesített, még a protestáns angolszászokkal szemben is. Ugyanakkor a latin és az ortodox keresztény népek katonai teljesítménye létszámukhoz viszonyítva, azokénál sokkal alacsonyabb volt. Sokat elárulnának az olyan adatok, amik megmutatják, hogy melyik fronton mekkora volt az emberveszteségek, halottak és foglyok aránya. Az észak-afrikai fronton az olaszok vesztesége halottakban és hadifoglyokban négyszer nagyobb volt, mint a németeké. Szinte ugyanezek az arányok voltak jellemzők a keleti fronton a németek és az ortodox keresztény szlávok esetében. A keleti fronton négyszer több volt a kelet-európai hadifoglyok és halottak száma, mint a németeké. A német fronton minden áttörés ott történt, ahol nem német alakulatok, hanem olaszok, románok, magyarok voltak.

Azt sem állapította meg senki, hogy az első két gazdasági csodát a háborút vesztő japánok és a németek érték el.

Máig gazdasági csodájuk csak a puritán népeknek volt. Nyugaton a protestánsoknak, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusoknak.

Még kevesebb hangot kap az a tény, hogy a puritán népek fölénye a társadalom minden területén beigazolódik.

Az oktatás csak a puritán Nyugaton és Távol-Keleten van a világ élvonalában.

A boldogság indexe, vagyis a közvélemény a társadalma teljesítményével is a puritán kultúrákban van jobban megelégedve.

Kezdettől fogva a rendszereket annak alapján értékelem, mekkora a lakosság körében az elfogadottságuk. A közvélemény csak az olyan rendszerrel van megelégedve, aminek látja a teljesítményét. A bolsevik rendszer addig volt népszerű, ameddig lényegesen magasabb foglalkoztatást biztosított, mint a tőkés demokráciák. Népszerű olt annak ellenére, hogy a társadalom teljesítménye alacsony volt. Ugyanezt láttam a fasizmusokban is. Népszerűek voltak, ameddig munkát adtak.

Mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszerek akkor buktak meg, amikor imperialisták, a demokráciák pedig jóléti államok lettek.

A bolsevik marxizmusok két okból buktak meg. Egyrészt azért, mert imperialisták lettek, másrészt a lakosság viselkedése nem volt puritán. Ugyanakkor a marxista rendszer példátlan sikeres lett Kínában, ahol a lakosság eleve puritán, a gazdaságban a piac az iránytű, és a túlnépesedést pedig megfékezték. Jelenleg már csak két marxista politikai diktatúra van, a mindenkinél sikeresebb Kína, és a mindenkinél sikertelenebb Észak-Korea. Ez a két ország bizonyítja, hogy a legalkalmasabb népre is rá lehet kényszeríteni a társadalmi abszurditást. Hatékony társadalma azonban csak a puritán erkölcsű népeknek lehet.

Visszatérve a távol-keleti sikerekre.

A második világháborút követő hetven év legfontosabb világtörténelmi eseménye a Távol-Kelet példátlan sikere.

1990 előtt, a hidegháborúban csak a demokraták oldalán álló távol-keleti országok arattak példátlan sikert. Japán és a négy Kis Tigris volt a világgazdaság és világtörténelem legnagyobb sikere. Japán, Nagy Britanniához képest, harmad annyi idő alatt lett a nagy szegénységet nem ismerő, a társadalom élvonalába emelkedő ország. A Kis Tigrisek ezt az időt is megfelezték. Kína pedig utoljára indult, de eléri a korábbiak rekordját. Kína várható sikerét értékesebbé teszi, hogy az elődeinél tízszer népesebb ország egyrészt még hátrébbról indult, másrészt ott még nem állt le spontán az elviselhetetlen túlnépesedés, a gyermekvállalást erőszakkal kellett megfékezni.

A század közepére a Távol-Kelet minden országa a fejlett társadalmak közé emelkedik. Több lesz a gazdag és kevesebb a szegény a konfuciánus társadalmakban, mint a protestáns Nyugaton.

Összefoglalás.

Az Egyesült Államok sokat fog veszíteni azzal, ha nem vállalja Kínával a szabad külkereskedelmet.

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 04 06

Az emberi faj csodái

A közgazdaságtan nagyon szegénynek azt tekinti, akinek a napi jövedelme nem haladja meg az 1.9 dollárt 2011-es árszínvonalon. Ezek száma 1990-2013 között 1.850 millióról 800 millióra csökkent. A csökkenés 90 százaléka Kelt-Ázsiában és Óceániában történt. Ennek kétharmada pedig Kínában, ahol az ilyen szegények száma 660 millióról 25 millióra csökkent. A jelenkor csodája tehát a Kínai Csoda. Ehhez hasonló csoda a fajunk életében még nem történt. Fajunk legnagyobb ajándékának eddig a jégkorszak megszűnését tartom, ami mintegy 6-7 ezer éve kiváltotta a gyűjtögetésről a termelésre térést és a haszonállatok domesztikációját talán tized ennyi népesség számára.

De még az is páratlan csoda, hogy Dél-Ázsiában az 570 millió nagyon szegények száma, negyed század alatt a felére csökkent.

Tragédia pedig az, hogy a Szahara alatti Afrikában 50 százalékkal nőtt a szegények száma. Ez a kétségbe ejtő helyzet elsősorban abból fakadt, hogy a lakosság ilyen rövid idő alatt is ennyivel növekedett. A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy ezeknek a fajunk történetét alakító adatoknak az elsődleges oka az eltérő népesség növekedés. Ami a Szahara alatti Afrikában 3, dél-Ázsiában 2, Kelet-Ázsiában 1 százalék, Kínában pedig ez idő alatt 2 ezrelék alatt volt. Ötven éve prédikálom, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat már nem viselhető el.

Megdöbbentő, hogy ezekről a mindennél fontosabb eredményekről a kommunikációs csatornák említést sem tesznek. Ezzel szemben néhány ember halálát okozó balesetről is széleskörű nemzetközi tájékoztatás történik.

A liberális közgazdászok pedig a kínai reform bevezetése óta azzal foglalkoznak, hogy munkaerőhiány lesz majd Kínában. Közben kiderült, hogy Kínában az egyetlen gyermekvállalás várható felnevelési eredménye lényegesen nagyobb, mint több gyermek esetben. Kína a gyerekvállalást korlátozó reform után 20 évvel már felzárkózott az ENSZ legjobb iskolázású országok élvonalába. Tehát minden bizonnyal a kevesebb gyermekből értékesebb munkaerő lesz, mint a többől. Hetven éve egyik kedvenc témám a magyar református falvak egykézése. Már akkor felismertem, hogy az egykéző falvak nemcsak gazdagabbak, de a gyerekek iskolázottabbak lettek. Ebből mégsem vontam le olyan messzemenő következtetéseket, ami Kínában történik.

Az is hetven éves témám, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár, mivel az egy lakosra jutó vagyonigény a jövedelemmel arányosan növekszik. Azt jóval később ismertem fel, hogy az iskolázottsági igény a jelenkorban gyorsan nő, ezzel a felnevelési költség, vagyis a tudásvagyon igénye is. Száz éve még elfogadható megoldás volt, ha a foglalkoztatási statisztika 15 éves korral határozta meg a munkaképességet. Ma már a 20 év is kevés az egyre gyarapodó diplomások esetében.

A munkaképesség felső határa 60 év volt, ami a távol-keleti országokban idejétmúltnak számít már ma is. Dél-Koreában a nyugdíjba vonulás átlagkora meghalja a 71 évet.

Melyik ország mikor számolta fel a nagyon szegénységet.

A társadalomtudományok számára sokat mondanak azok az adatok is, hogy hol, mennyi idő alatt számolták fel a nagyon szegény réteget.

Nagy Britanniában 1820-ban a lakosság 40 százaléka élt a mai nyomor szintje alatt, 1920-ban már csak 10, 1960-ban pedig megszűnt ez a szegénység.

Japánban 1870-ben még 80 százalék volt ilyen szegény, száz évvel később pedig megszűnt.

Kína, a legnépesebb ország, ahol 1990-ben 660 millió volt a nagyon szegény, mára pedig 25 millió maradt.

A világban, 1981 és 2013 között, a nem szegények száma 7 milliárd fölé nőtt. Nem szegények joggal tekinthetjük azoknak, akiknek a jövedelme meghaladja az 1.9 dollárt. Ezek többsége ugyan szegény az átlagához képest, de a 200 év előtti szegénységhez viszonyítva jól él. 200 éve még Európa lakosságának négyötöde úgy imádkozott, hogy „Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket”. Még gyermekkoromban is a férfi napszám 4, a női 2 kiló kenyér ára volt, amiből nemcsak a munkavégzőket, de a még és már nem munkaképeseket is el kellett tartani.

Az emberiség csodája az is, hogy a létszámunk 35 év alatt 4.5 milliárdról 7.5 milliárdra nőtt, ezen belül a nem szegényeké 2.5-ról közel 7 milliárdra nőtt.

Ha csak száz éve mondtunk volna ilyen mesét a mára elérhetőről, Verne Gyula fantáziáját lebecsülték volna.

Száz éve még a kövér ember csak a gazdag lehetett. Ma az emberiség kétharmada olyan társadalmakban él, ahol több a túlsúlyos, mint az alultáplált.

Nyolcvan éve kaptunk az öcsémmel közösen egy használt kerékpárt. Annak használatát technikai forradalomnak éltem meg, mivel közel tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem. Ötven éve volt saját autóm, amivel további tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem, és bejárhattam Európa sok országát.

Középiskolás koromban a logarlécet forradalmi technikának tartottam, 55 éves koromig csak kézzel írtam, utána tanultam meg géppel és vakon írni. 90 éves korban vettem nagyobb kapacitású szövegszerkesztőt.

A legnagyobb előrelépés azonban a kommunikációban történt. Száz éve csak vezetékes telefon volt, de azzal is az emberiség maximum egyetlen százaléka rendelkezett. Ma az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol az ötven éve még a szakmában is elképzelhetetlenül fejlettebb marok telefonok a családok többsége számára elérhetők.

Azt mondhatom, hogy a kevesek közé tartozom, aki lépést tartottam a technikával. El sem tudom képzelni, hol tartanák, ha koromnak megfelelően leállok. Ennek ellenére megdöbbenek, amikor valami olyan történelmi változással találkozom, amit eddig tudomásul sem vettem.

A Világbank becslése szerint 2020-ra a szegények aránya 9, 2030-ra 3 százalékra csökken. Ezek is szinte csak a Szahara alatti Afrikában élnek, vagyis ott, ahonnan 150 ezer éve elindultunk.