Az utolsó vacsora

Kopátsy Sándor               EH                    2019 06 18

Az utolsó vacsora

Szombaton éltem meg az utolsó vacsorát, nem abban az értelemben, hogy valószínűleg nem utoljára vacsoráztunk, hanem azt, hogy ez a vacsora mély misztérium lett. Jó ötven éve láttam először Leonardo utolsó vacsoráját, amiben megéreztem, mit akart ez a zseni megörökíteni. Az a kis közösség, amiből a Nyugat egyistenhívő vallása, a kereszténység világvallás lett, ezek még csak zsidó résztevői, Krisztus tanítványai utoljára vacsoráztak együtt.

Véletlenül, most először úgy alakult, hogy a másik négy személy is követte a választásom, gyümölcsleves és rántott borjúláb. Nekem jó tíz éve mindig ez a választásom, ha előre nem tudjuk megrendelni a füstölt szalonnába csomagolt malaclábat. A gyümölcslevest mindnyájan megettünk, de nekem a szokásos adag harmada is elég volt, a többiek a borjúlábat is végig ették.

Az én életemet a borjúláb gyermekkorom óta végig kísérte. Olyan családban nőttem fel, amelyben ugyan minden évben disznót vágtunk, amit az évek folyamán disznót vágtunk, azt házinyulakkal és húsgalambokkal egészítettük ki. Hentestől csak borjú és malaclábat és fejet vettünk, mint a legolcsóbb választékot. Számomra ez megkülönböztetett minőséget jelentett. A borjúláb, mint viszonylag olcsó választék az egyetemi éveim alatt is megmaradt csemegének.

A bolsevik rendszerben eltűnt a borjúláb. Már viszonylag jól keresőként véletlenül jelentkezett. Újságokba gazdaságpolitikai cikkeket írtam. Egyszer megjelent nálam a Hetesek Újsága szerkesztője, megkért, hogy egy írásomat leközölhesse. Kiderült, hogy szerzetesként üldözték, ezért lett a hentesek újságának szerkesztője.  Kaptam az alkalmon, és megkértem, hogy szerezzen nemek borjúlábat, az írásaim pedig ingyen használhatja. Pár nap múlva a szerzetesből lett újságíró egy csomagban hozott vagy tíz darab szépen megtisztított borjúlábat. A barátságunk a rendszerváltásig megmaradt.

Tizenöt éve a harmadik feleségemhez Miskolcra kötöztem, de hamar felfedeztem, hogy van a városban olyan vendéglő, ahol van borjúláb. Méghozzá a kedvenc éttermünkben, és nem is a klasszikus módon, hanem kicsontozva, szeletekben tálalva. Itt az is kiderült, hogy van náluk a füstölt szalonnába sütött malacláb is. Ennek azonban olyan sikere lett, hogy csak annak készítenek, aki előre megrendeli. Mivel feleségem ágyban fekvő, egyesül mentem a meghívóimmal, két általunk összehozott kamarazenét ápoló házaspárral. Társaságomban ezek foglalják el az első két helyet. Nálunk találkoztak, és szoros barátságot kötöttek.

Sipos Misi egy kaposvári iskolatársam fia. Az apja számomra már kezdettől fogva irigylésre méltó volt. Nemcsak versimádó, de a legjobb szavaló is volt. Még inkább erősödött az irigylésem, hogy a Győrffy Kollégiumba került, ami nekem csak álmom maradt. A Misi fiát csak 90 éves koromban ismertem meg egy hangversenyen, ahol a Bartók-Kodály által kijelölt úton, véleményem szerint, a világ legjobb kis együttesének a prímása lett. Ez óta tartjuk a szoros kapcsolatot vele, és az ugyancsak népzenész feleségével. 

A másik házaspár Perényi Péter és felesége Marica. A Sárospataki Kerámiagyár tulajdonosai. Velük a véletlen hozott össze bennünket. Feleségem autodidakta kerámiás. A házaspárt jó minőségű agyagkeresés közben találtam meg. Közgazdász, akinek egyik kedvenc professzora voltam. Barátok lettünk. Lelkes kamrazene pártolók, ennek érdekében Budán, talán a legszebb kilátású telket vettek meg, ahova magunknak állom palotát építettek.

Pár éve a két házaspár nálunk találkozott, és szoros barátságot kötöttek. Büszkék vagyunk, hogy nálunk találkoztak össze.

A múlt héten jelentkeztek, hogy Miskolcon lesz egy modern magyar opera ősbemutatója, amire Misi és felesége is lejön. Előtte menjünk közös vacsorára. Így jött létre a szokott vendéglőben ötünk közös vacsorája.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az egységesen választott közös vacsora számomra misztikus jelentőségű lett.

Rádöbbentem, hogy a kereszténység mennyire ráérzett az utolsó vacsora lélektani szerepére, és azt egyetlenként Leonardo értette meg.