Hogyan nevezzük a jelenkori fejlett társadalmakat

Kopátsy Sándor                 EE                 2015 02 19

Történelemszemléletem

Hogyan nevezzük a jelenkori fejlett társadalmakat

(Kézirat)

Annak ellenére, hogy jelenleg az emberiség ötöde már olyan társadalomban él, amit nem lehet osztálytársadalomnak nevezni, mégse de szakadjunk el nagyon a társadalomtudomány által használt fogalmaktól.

A társadalomtudomány az utóbbi hatezer év termelésre épülő társadalmait joggal osztálytársadalmaknak minősítette. Már azt sem nagyon boncolta, hogy mit értsünk osztály alatt.

Osztály alatt viszonylag zárt társadalmi helyzetűek közösségét kell érteni. Logikai értelemben, osztály csak az lehet, amiben a többség beleszületik, és viszonylag kicsi az onnan kikerülők, és az oda bekerülők aránya. A többség vagy vérségi, származási alapon, vagy a vagyon öröklése alapján kerül és marad benne. Ma már illene tudomásul venni, hogy ez az osztálytársadalmi modell csak Európában és a mediterrán kultúrák óta jellemző.

A két legnagyobb kultúra társadalmaiban, a kínaiban és az indiaiban nem ez volt jellemző.

A kínai társadalomban a császár korlátlan hatalmát megvalósító apparátus volt. Ezeket nem lehet osztálynak minősíteni. A minőségi szelekciójukra kiépített oktatási rendszer szolgált. A mandarinok társadalmi helyzetét nagyhatalommal, és jövedelemmel felruházott rabszolgáknak lehet tekinteni. Hatalmunk kizárólag a császár bizalmától függött, nemcsak azt, de a vagyonukat a gyermekei nem örökölhették. A mandarinná válásnak egyetlen módja volt, a képzésük szelekciója.

A kínai kultúra az ipari forradalom követelményeihez azonban képtelen volt igazodni. A tudományos és technikai forradalom követelményéhez annál inkább. Száz éve Max Weber még joggal nem említette a távol-keleti kultúra, erkölcs, viselkedési mód megfelelését, mert a tőkés osztálytársadalomnak a vállalkozói szellemre volt szüksége, ami a Távol-Keleten, főleg Kínában soha nem volt erős. Mindent képesek voltak másoknál jobban megcsinálni, de az új iránti affinitásuk meg sem közelítette a nyugat-európai polgárokét.

A távol-keleti konfuciánus erkölcs csak a tudásalapú társadalomban vált kiemelkedő jelentőségűvé. Ezért Max Webernek száz éve még igaza volt, az csak a század második felében derült ki, hogy a munkaerő minősége fontosabb, mint az ára.

A Közel-Keleten is a kínaihoz hasonló hatalmi apparátus működött. Alig találni arra utaló szöveget, hogy Mohamed próféta a keresztény vallással ellentétben, egyértelműen az oktatásra, a szellemi teljesítményre építette a hatalomgyakorlásra történő kiválasztást. Ennek utolsó, és leginkább karakterisztikus formája volt az Oszmán Birodalom. Ebben külön iskolarendszere volt a vallási és külön a katonai és közigazgatási pályára történő felkészítésnek.

Mohamed vallástörténelmi szerepe két téren tért el a kereszténységétől. Egyrészt sokkal következetesebben egyistenhívő volt, másrészt a tudásvágyat nem eredendő bűnnek, hanem erénynek tartotta.

A kereszténység, azon belül annak európai formája is, a saját klérusának képzését ugyancsak fontosnak tartotta, de abban a dogmákhoz való feltétlen hűség volt az elsődleges, a tudományos újtól szinte izolálta magát. Ugyanakkor a politikai és gazdasági hatalomból bőven részt követelt magának.

A keresztény és a mohamedán vallásnak a tudományokhoz való hozzáállását jól jellemzi a görög kultúrához és a matematikához való viszonyuk. Európa és a kereszténység a reneszánsz előtt szinte tudomást sem vett a görög kultúra örökségéről. Ezt az araboknak kellett megőrizni, és visszaajándékozni Európának.

Az indiai kultúra társadalma sem a nyugati értelemben vett osztálytársadalom volt, mert ott a társadalom funkcióira felosztott kasztok voltak. A kaszthoz való tartozás nem érdemi, hanem származási alapon történt. Annak ellenére, hogy ez a kultúra a művészetek és a tudományok tekintetében, egészen az ipari forradalomig, a világ élvonalába tartozott, akárcsak a kínai, az ipari forradalom által támasztott követelményekhez képtelen volt alkalmazkodni.

Mivel az ipari forradalomig a társadalom legnagyobb feladata az élelmiszer ellátás és a mezőgazdasági eredetű nyersanyagok biztosítása volt, aminek alapját a termőföld szűkössége jelentette, az uralkodó osztály minden társadalomban a föld tulajdonosaiból állt.

Nagyon keveset foglalkozunk azokkal a társadalmakkal, amelyekben minden föld az isteni eredetű uralkodó tulajdonában volt. Ilyen volt a kínai és az oszmán társadalom. Ezekben a társadalmi helyzet nem alapulhatott örökségen. A hatalom és a jövedelem nem származáson, hanem az uralkodó bizalmán múlt. Ezekben a társadalmakban az uralkodó osztály túlszaporodása nem jelentett veszélyt. Ezzel szemben a földesúri uralkodó osztály túlszaporodása is sértette a társadalom érdekét. Ez ellen igyekeztek a nyugat-európai feudális társadalmak védekezni. Ezt az örökösödés szabályozásával oldották meg. A tényleges örökös az elsőszülött fiú volt. Ennek öccsei előtt csak a katonai és a papi pálya maradt nyitva. A katonákat a nagy halandóság jellemezt. Nemcsak az ellenség, de fertőzéseknek való kitettségük okán. Ezt a tényt, hogy a 20. század előtt a távolsági kereskedők, a katonák és a tengerészek között magas volt a halandóság, elsősorban a sokféle emberrel való érintkezés, és a zárt közösségi élet okán. A hajók és a kaszárnyák zsúfolt közösségében szinte robbantak a betegségek. Az arisztokraták fiai a hadseregben alig számíthattak vagyonos feleségre, földbirtokhoz jutása, mivel nem számíthattak hozott örökségre. A papnak menteknek pedig nem lehettek gyermekei. Véleményem szerint jobban jártak azok a vagyon örökléséből kizárt arisztokrata fiúk, akik papnak mentek, mint akik katonának. A tények tanúsága szerint a főpapok többsége az arisztokrata családok fiaiból került ki. Ezek életmódja és társadalmi rangja főúri volt.

A földesurak lányai sem voltak sokkal kedvezőbb helyzetben. Köztük ugyan nem volt keményen meghatározott sorrend, de általában közülük is csak egy számíthatott arra, hogy földesúr felesége lesz.

Lényegében a földesúri családban született gyerekek jövője ugyanúgy volt determinált, mint a jobbágyoké. Az arisztokrata családok birtokainak többsége hitbizomány volt, aminek egyetlen örököse lehetett. A családi birtokok száma ezért aztán csak kivételes esetekben nőhetett.

Mivel gyakorlatilag a jobbágytelkek száma sem változott, a fiúgyerekek közül ott is csak az első számíthatott arra, hogy telkes jobbágy lehet. A lányok közül is csak egy számíthatott arra, hogy jobbágy felesége lehet.

A történészek nem foglalkoznak a családtagok jövőjével, kilátásaival, pedig azok számára ez, és nem az uralkodók öröksége volt az elsődleges. Még az irodalomban sem lehet sokat találni arról, hogy a családon belül milyen érdekellentétek voltak, milyenek érdekek ütköztek a gyerekek között.

Amennyire párhuzam volt a földbirtokos és a jobbágy családok tagjainak érdeke tekintetében, egészen más volt a helyzet a polgárok és a munkások családjaiban. Az alapvető különbség az volt, hogy a vidéken élők túlszaporodtak, a városokban élők fogyatkoztak. Ez elsősorban a városi élettel járó nagyobb halandóságból fakadt. A betegségek terjedési sebessége ugyanis a lakosságsűrűséggel hatványozottan nőtt. Ez ellen egészen a 20. század derekáig, a városok közműveinek, és egészségvédelmi hálózatának kiépítéséig, nem volt védekezési mód. Ez az elmaradt társadalmak nagyvárosaiban ma sem oldható meg.

A történészek alig fordítanak figyelmet arra, hogy a múlt minden társadalmára a városi lakosság természetes fogyása, a vidéken élők túlnépesedése volt jellemző. Ez a tény akkor vált számomra sokatmondóvá, amikor tudomásul vettem, hogy csak a lassan változó népességű társadalom lehet hatékony. Ezért minden társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Csak az a társadalom lehetett sikeres, amelyikben a népesség száma nagyon lassan változott.

Arra azonban szinte senki sem figyelt fel, hogy a túlszaporodó társadalmon belül a vidéken élő többség szaporodott, a városok lakossága minden társadalomban fogyott, azt folyamatosan kellett a vidékről betelepedőkkel pótolni.

A 20. század előtt a társadalmak lakosságának nagy többsége vidéken, közvetlenül, vagy közvetve a mezőgazdaságból, egészségesebb természeti környezetben, és egészségesebben táplálkozva élt. Ott gyorsan, évente egész százalékokkal szaporodott. A városlakó kisebbség azonban fogyott. A vidék túlszaporodása azonban nagyságrenddel nagyobb volt, mint a városi lakosság fogyása. Ezért minden társadalom egészében túlnépesedő volt, de éppen a legprogresszívebb réteg, a városlakók fogytak. Ez annyira köztudott volt, hogy a járványok idején, aki megtehette, vidékre kötözött.

Minden társadalom azért volt osztálytársadalom, mert védekeznie kellett a túlszaporodása ellen.

Ez is megváltozott a jelenkorban. Az egészségügy legyőzte a városok magas halandóságát. A városokban egészségvédő infrastruktúrát, közműveket épített, és az egészségvédő hálózata is ott volt erősebb.

Korunkban azonban az elmarad világban elszabadulhatott az urbanizáció. Minél nagyobbak a városok, annál gyorsabban növekednek. A leggyorsabban épen a gyors népszaporulatuk alapján lemaradó a sokmilliós nagyvárosok lakossága gyarapodik. Egy francia tudományos felmérés azt jósolja, hogy Nigéria fővárosa, Lagos lakossága 2050-re 42 millió lesz.

Ezekben a megavárosokban nem az egészség, hanem a politikai anarchia lesz a fő halálokozó.

Ebben a tekintetben is Kína az egyedüli példamutató. Ott a gyors urbanizáció nem annyira a lakosságot, hanem sokkal inkább a munkahelyeket koncentrálja. Kína nagyvárosai viszonylag rendezettek. Elsősorban a példátlanul gyors munkahelyteremtésnek, és a városba település kemény fékezésének köszönhetően a gyors urbanizációjuk sem kezelhetetlen.

Az urbanizáció fékezésének a kínai módja is forradalmi újítás. A vidékről a városokba költözők munkahelyet kapnak, de társadalmi gondoskodást, lakást, oktatást, egészségügyet csak alacsonyabb szinten. Ezért lett megfontoltabb a városokba költözés. A városi munkahelyekre járás érdekében azonban példátlan mértékben fejlesztik a kötött pályás közlekedést. Több korszerű vasutat és metrót építenek, mint a világ másik négyötödén összesen.

A hiányra koncentrált társadalmak

Marx ugyan zseniálisan megfogalmazta, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja, de azt már nem kereste, hogy mi volt a múltban, és a korának társadalmak alépítménye.

Állításom szerint, a túlnépesedés, és az ebből fakadó hiány. Amíg minden társadalmat jellemzett a túlnépesedés, a hiány, a szűk keresztmetszet az idők folyamán változott. Az általánosan jellemző hiány a termőterület és az élelem volt. Nagyon ritka volt ahol a lakosság egészének az élelmezése nem volt probléma. Az élelmezés szűkösségét mindennél jobban bizonyítja az alacsony testmagasság és a korai halálozás. Volt, és ma is van ugyan néhány síkvidéki, enyhe éghajlatú térségben élő marhapásztor nép, amelyikben a lakosság viszonylag magas volt.

Annak ellenére, hogy a testmagasság elsősorban az elegendő és nem egyoldalú táplálkozáson múlik, vannak ezt hátrányosan módosító egyéb hatások is.

A hegyvidéken élő népek kisebbek. Az ember ugyanis a magasságkülönbségek legyőzésére kevéssé alkalmas faj. A magasságok legyőzése ugyanis nagy energiaigényt támaszt, ami kis testsúlyt, és kemény izomzatot alakít. Elég volna megnézni, hogy milyen sportban, milyen testalkat a jellemző. Ha eltekintünk attól, hogy maga a sport milyen testalkatnak kedvez, például a kosarasok, a magasugrók magasak, a maratonit futók a legkisebbek, a legkönnyebbek, a sprinterek pedig viszonylag nagyok és nehezek. A vízipólósok nemcsak nagytestűek, de a magasságukhoz képest súlyosak. A magas hegyekben élő emberek kicsik, a síkságokon élők nagyobb testűek. A hideg éghajlaton élt népek végtagjai rövidebbek.

A múltban az emberek táplálkozása nagyon ritka esetben volt kívánatos összetételű. A pásztorok sok húst, kevés szénhidrátot ettek. A szegények eleve szűkös táplálkozása eleve fehérjehiányos volt. Ezért nem értettem meg a gyermekorom böjtjeit. Egy héten általában egyszer ettünk húst, a vallási okból böjtnek tekintett pénteken az egyébként is ritkán látott hús hiánya volt a böjt, a hét egészében alig látott húst pénteken sem láthattuk. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy a pásztorkodó zsidók az ünnep előtti napot azzal tisztelték meg, hogy azon a napon már nem a mindennapi húst, hanem a ritkán látott kenyeret ettek. A szidók számukra egészségi oka volt annak, hogy kevesebb húst és több kenyeret egyenek. Ráadásul a Közel-Keleten a hús is nagyon más volt, fehérjében szegény, aminek okán népbetegség volt az érrendszer tönkremenése. Az ő életükben nem a kecske combja, hanem a kenyér volt a ritka étel.

A tej és tejtermék fogyasztás történelemformáló szerepét öreg koromban értettem meg.

Fiatal koromban azt hirdettem, hogy az ókori Európa múltját a bortermelők alakították. A 19. század sikeres iparosítását azonban a sörivók oldották meg jobban.

Nyugdíjas koromban arra tanított meg egy iskolatársam könyve, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb reformját, a nők családon belül megnőtt szerepét a tejtermelő tehéntartásnak köszönhettük. A tej fogyasztása szüntette meg a magyar népbetegséget, az angolkórt, a csontritkulást. Azt csak a közelmúltban tettem hozzá, hogy jelentősen csökkentette a legnagyobb halálokot, a csecsemőhalandóságot. A megfelelő tisztaság és a tejhiány miatt többen halak meg csecsemőkorukban, mint a háborúkban. Ilyenekre mégsem hívja fel a történelemtanítás a figyelmünket.

Történészként azt ismertem fel, hogy az ipari forradalom utáni Európában az erőviszonyokat a burgonyatermelés tolta át északabbra.

A közelmúltban pedig egy tejfogyasztásról készült tanulmányból azt tudtam meg, hogy az eredetileg marhapásztor népek, a germánok, az angolszászok és a skandinávok terjeszkedésüket jórészt a tejfogyasztásuknak köszönhették. Ennek volt köszönhető a legnagyobb haláloknak, a csecsemőhalandóságnak a csökkenése.

Nem véletlen, hogy a testmagasság figyelemmel kisérése életem egyik mániája lett. Azt, hogy a testmagasság változása az életviszonyok legjobb mércéje, a volt egészségügyet tanító tanárom, Véli György bizonyította először tudományosan. Ez ugyan a nemzetközi szakmában közismert, szinte minden a testmagasságot boncoló szakember tudja, hogy ennek első kutatója a tanárom volt. Olyan magyar történésszel mégsem találkoztam, aki hallott volna világhírű hazánk fiáról.

A jelenkori fejlett társadalom tudásalapú.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a szűk keresztmetszet a munkaerő tudása. Ezt ugyan a társadalomtudományok sem vonják kétségbe, azzal azonban, hogy ez milyen társadalmi felépítményt követel, senki sem foglalkozik. Még azzal sem, hogy a tudásvagyonnak mik az elemei, hogy milyen tudásra van szüksége a társadalomnak.

Erre már jó harminc éve kísérletet tettem, de visszhangot nem találtam. Véleményem szerint, az ember tudásvagyona három tényező eredője. Ezek a tudás, a tehetség és az erkölcs.

Ezeket a fogalmakat nagyon nehéz számszerűsíteni, ennek ellenére a szorzatukkal fejezem ki.

A három tényező első két tagja természeténél fogva pozitív. Az is kézenfekvő, hogy nem összeadni, hanem szorozni kell. Egymást értékeli fel. A több tehetséggel rendelkező tudás felértékelődik, és fordítva, a tudás tehetség hiányában alig hasznosul. Pedagógusi tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a tudás átadása is a tehetségtől függ. Csak a tehetséget lehet hatékonyan tanítani, tudással felvértezni.

Az első két tag tehát csak pozitív lehet.

A harmadik tag azonban lehet negatív is. A rossz erkölcs az, ami nagy kárt okoz a társadalomnak. Vagyis a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzatának az előjelét az erkölcs előjele határozza meg. A társadalom számára a legkártékonyabbak a rossz erkölcsű magasan képzett nagy tehetségek. Nem a kis szürkék, hanem a csillogó képességű erkölcstelenek.

Az erkölcs alatt soha nem az egyházi dogmákhoz, hanem a társadalom erkölcséhez történő igazodást értem. Ezért zavarta meg az örömömet, amikor Max Weber zseniális felismerését olvastam, hogy a protestáns erkölcsű népek hatékonyabban működtetik a tőkés osztálytársadalmakat, mint latin katolikusok, illetve az ortodox keresztények. Ő a vallással magyarázta a viselkedést, szerintem viszont a vallás alkalmazkodott a hívei kultúrájához. Annyi keresztény vallás van, ahány kultúrában meggyökerezett a kereszténység. Az csak Mint minden vallás, a kereszténység is csak ott gyökeresedhetett meg, ahol dogmáit, szertartásait a hitét befogadók erkölcséhez igazította.

Mivel Európában már a kereszténység előtt három egymástól eltérő kultúra, viselkedés alakult ki, a kontinensen három eltérő karakterű kereszténység alakult ki.

Krisztus tanítása idején Európában csak a latin, mediterrán, görög-római kultúra állt az egyistenhit elfogadásának színvonalán. Szent Péter ehhez a mediterrán kultúrához igazította a krisztusi tanítást, a kemény egyistenhitű kereszténységet. Tudományosan aligha vitatható, hogy a Római Birodalom népei által elfogadható kereszténység számos tekintetben engedményt tett a görög-római kultúra sokistenes vallásainak. Ez a kereszténység addig maradt Európában egységes, amíg a családforma egységesen nagycsaládos volt. Nem eléggé hangsúlyozzuk, hogy a görög-római kultúrában is, mint minden kultúrában a nagycsalád volt a jellemző. Ezt ugyan a római jogban oktatjuk, de a történészektől még semmit sem találtam arról, hogy mikor, és miért váltotta fel a nagycsaládot a kiscsalád.

A családforma változása a mezőgazdaságban történt. A Római Birodalomban a földbirtokos a földjét rabszolgákkal műveltette. A feudális Nyugat-Európában viszont már csak a telkükön gazdálkodó, a földesuruknak adót fizető, és szolgáltatás teljesítő kiscsaládos jobbágyok vannak. A nyomát sem találtam annak, hogyan, mikor tértek át a rabszolgákkal történő művelésről, a kiscsaládoknak életre szóló bérbeadásra. Pedig Európa minden későbbi sikerének ez volt a kulcsa.

Az első ezred utolsó századaiban kibontakozó agártechnikai forradalom sikere a kiscsaládos jobbágyrendszer sikerével magyarázható.

A kiscsaládok közvetlen érdekeltsége nélkül aligha alakulhattak volna ki az agártechnikai forradalom technikai vívmányai. Ugyanakkor a kiscsaládos jobbágytelkek jelentették fajunk életében az első születést korlátozó rendszert.

A kiscsaládos jobbágyrendszer működtetése merőben más társadalmi felépítményt követelt, mint a nagycsaládos. A 11. századi egyházszakadást úgy kellene tanítani, mint a kis és a nagy családos társadalmak eltérő kereszténységét. Ez érthetővé tette volna, hogy miért vált ketté az európai kereszténység. Ezzel szemben, főleg a római pápaság képtelen volt megemészteni a kereszténység kettéválását. Konstantinápoly oszmán elfoglalása után, a római pápák úgy érezték, a görög szertartású kereszténység azzal, hogy elvesztette székvárosát, fejetlen maradt, és újra egyesülhet a két egyház. Pedig éppen az ellenkezője történt. Eddig a görögkeleti egyház súlypontja a Balkánon volt, most áttevődött a keleti szlávok északabbi térségére, Kijevre és Moszkvára. Még nagyobb lett a kulturális szakadék a kis és a nagycsaládos kereszténység között.

Közel ötszáz évvel később már a két nyugat-európai kultúra vált annyira egyenrangúvá, hogy megértett a szakadás a két nyugati kultúra, a latin és a puritán észak-nyugati között. Európa nyugati felén a súlypont átkerült a germán, az angolszász és skandináv népek térségébe. A mediterrán, latin népek kereszténysége már nem felet meg a puritán erkölcsű népek igényének. A puritán kultúrájú népek igényének már nem felelt meg a latin népek kereszténysége. Ekkor a nyugat-európai kereszténység azon az alapon vált ketté, hogy a mediterrán és a puritán kiscsaládos feudális társadalomnak a saját erkölcsének megfelelő kereszténységre volt igénye.

Weber nyomán ekkor mondhattuk, hogy az angolszász, a germán és a skandináv népeknek a puritanizmusukhoz közelebb álló kereszténységük lett. Ezeknek a népeknek már nem felelt meg a görög-római kereszténység pogány elemekkel teli világa, hanem jelentősen visszanyúltak az ószövetségi, a zsidó egyistenhite irányába, a kevesebb szereplős túlvilághoz, a kevesebb csodához, csodatevő ereklyéhez, a templomok puritanizmusához, vagyis a latin népek kereszténységét átreformálták puritánabb vallássá. Ezzel a háromkultúrájú Európához igazodott a három kereszténysége is.

Számomra beigazolódott, hogy nem a vallás alakítja a kultúrákat, hanem a kultúrákhoz igazodnak a vallások is. Ez nem azt jelenti, hogy tagadom a vallások fontos társadalmi szerepét, hanem azt, hogy minden kultúrának más vallás felel meg jobban. A puritán germánoknak, angolszászoknak, skandinávoknak, mivel eleve puritánok, lényegesen puritánabb kereszténységre van szükségük, mint a mediterrán latinoknak, és még másabb, mint a kelet-európai, balkáni nagycsaládos népeknek.

Max Weber zseniális felismerését tehát úgy fogalmaznám át, hogy a jelenkori társadalmakat, a tudásalapúakat még inkább, mint a tőkés polgárok tőkés osztálytársadalmait a puritán erkölcsű népek hatékonyabban működtethetik, mint a többi kultúrához tartozók. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy kivéve a konfuciánusokat.

Ezért tartom a reformációt világtörténelmi jelentőségűnek, mert olyan vallást adott Európa puritán népeinek, ami a kor követelményeinek jobban megfelelt.

A tudományos és technikai forradalom egyrészt elérte mind a jólétben, mind a képzettségben azt a szintet, ami mellett, ha megoldott a fogazásgátlás, spontán, erőszak nélkül is megszűnik a túlnépesedési nyomás, ezzel a halálozás fokozásának szükségessége is.

Ahol az egy lakosra jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskolázottság átlaga pedig a 12 évet, a szülők már annyi gyermeket sem akarnak, amennyi a népesség szinten tartásához szükséges.

Azzal, hogy a jelenkor fejlett társadalmai elérték azt a szintet, amin felül a szülők még a szinttartáshoz szükséges születést sem vállalnak, megszűntek a halálozást okozó osztálytársadalmak alépítményi feltételei.

Ezt a szintet azonban a jelenkorig csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus fejlett társadalmai érték el. Ezek a társadalmak azonban még két nehézséggel állnak szemben.

-       A spontán népességnövekedésük csökken. Ez ellen is két védekezési mód kínálkozik. Egyrészt a társadalomnak kell anyagilag ösztönözni a családok gyermekvállalását anyagilag, másrészt a túlnépesedő világból kell szelektált bevándorlókat befogadni. Egyik sem probléma. A fejlett államok számára nem jelent elviselhetetlen pénzügyi terhet a gyermekvállalás támogatása, másrészt, mivel az emberiség nagyobb fele sokkal gyorsabban szaporodik, mint amennyi új lakosra van szüksége, ezért százszor annyi a fejlettekbe bevándorolni akaró ember van, mint amennyi befogadására a fejlettek képesek.

-       A fejlett társadalmakban a gyermekvállalása kontraszelekcióval történik. A gyermekvállalás fordítottan arányos a családok felnevelési hatékonyságával. Ez a kontraszelekció egyrészt a fajunk szaporodási törvényéből, másrészt a gyermekvállalás állami támogatásának a társadalmi érdeket sértő módjából fakad. Ezen könnyen lehet segíteni, ha a politikai elit megérti, mekkora kárt okoz a kontraszelekciós gyermekvállalási támogatás.

A tudományos és technikai forradalom hatására a minőségi munkaerőben szinte korlátlan lett az igény. A munkaerő alsó minőségi harmada pedig a normatív árán nem foglalkoztató. A közgazdaságtudománynak azt kell feltárni, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban a gyenge minőségű munkaerő felesleg, ami akkor okoz nagyobb kárt, ha munka nélkül eltartják. A kárt csak azzal lehet csökkenteni, ha a vállalti érdekből nem alkalmazottakat is foglalkoztatják. Ezért a munkanélkülieket akkor is dolgoztatni kell, ha kevesebbet termelnek, mint amennyibe a foglalkoztatásuk kerül. A gazdaságpolitikának tudomásul kell venni, hogy az eltartott munkanélküli sokkal nagyobb károkozó, mint amennyibe a foglalkoztatása kerülne.

A gyenge minőségű munkaerő azért nem találhat munkát, mert a foglalkoztatással járó költségek magasak. A minimálbér alkalmazása azt jelenti, hogy legálisan csak azt lehet foglalkoztatni, aki a munkaadójának több értéket termel, mint amennyi költséggel jár az alkalmazása. Ezzel szemben a társadalom érdeke, hogy minden munkaképes dolgozzon. Ez azzal lehetne nyilvánvalóvá tenni, ha felhagynánk a munkanélküliség mérésével, mert az csak azt mutatja, mennyi lakos van a munkaképes korosztályú lakossághoz viszonyítva alkalmazásban. Ez nemcsak értelmetlen, de félrevezető mutató. A társadalom érdekét tükröző mutatóra volna szükség.

Ennek érdekében a munkaképes korosztály számából le kellene vonni a munkaképes korukban tanulókat, és a munkaképteleneket. A társadalomnak nem érdeke azoknak a foglalkoztatása, akik még tanulnak, hogy még értékesebb munkaerővé váljanak. A munkaképtelenek foglalkoztatása pedig nem gazdasági, hanem erkölcsi kötelesség.

A foglalkoztatottakon belül is megosztást kellene alkalmazni. Külön kell választani a normatív foglalkoztatási feltételek költségénél értékesebbeket, és a normatív költséggel munkát nem találókat. Ebbe a második csoportba tartoznának a tartósan munkanélküliek és a munkaerőpiacra képzetlenül érkezettek. Ezek foglalkoztatását kedvezményekkel kell biztosítani. A kedvezmények legegyszerűbb módja lehet a bérjárulék mérséklése, illetve elengedése, és a felmondásuk megkönnyítése.