A legnagyobb népvándorlás

Kopátsy Sándor                 EE                  2015 02 03

Társadalomszemléletem

A legnagyobb népvándorlás

(Kézirat)

Ami Kínában az elmúlt negyed század során történt, sok tekintetben a történelem során először történik. Ennyi ember élete ilyen gyorsan soha nem történt meg. Eddig a fajunk történelmében két eseményt tartok a legnagyobbnak.

A felmelegedés, a klíma változás hatására az emberek élettere jelentősen megváltozott. Mintegy 5 fokkal nőtt az átlaghőmérséklet, és mintegy 70 méterrel emelkedett a tengerek szintje. Ez volt fajunk történelmében a természeti környezet első, tőle független megváltozása. A megváltozott környezethez való igazodás kényszeríttette fajunk jelentős hányadát arra, hogy a gyűjtögetésről álljon át a termelésre. Ezt az eseményt örökíti meg az özönvíz, ami csak a jelenből tűnik messzire, de a fajunk megjelenése utáni idő utolsó 5 százalékában történt. Semmi okunk nem lehet arra, hogy a jelenünkig való rövid, de az általa okozott, a fajok történelmében elképzelhetetlenül gyors és nagy változásnak akárcsak a tizedét is e nélkül megtehettük volna.

A felmelegedésnek köszönhetően kis kontinensünk, Európa négyötöde sem lenne lakható a mai értelemben. Az Alpok feletti rész olyan volt előtte, mint ma a sarkkörön túli rész. Európa addig legfeljebb néhány tízezer ember számára jelentett életteret. A mai Nagy Britannia nem volt sziget, és a Fekete Tenger térségén legfeljebb egy kis édesvízi tő lehetett.

Múltunk szempontjából érdekes még, hogy a Nílus sebes folyású, árterület nélküli folyam, Mezopotámia déli része, a mai Perzsa Öböl pedig mocsaras síkság volt. Ez a két völgy csak annak következtében vélt öntözhetővé, hogy a Nílust, valamint a Tigrist és az Eufráteszt a felemelkedő tengerszint 70 méterrel felduzzasztotta. Lényegében ilyen visszaduzzasztás történt Kelet és Dél Ázsia folyamain is.

Ezeken a visszaduzzasztott folyóvölgyekben jött léte a két messze legnagyobb kultúra mai nevükön a kínai és az indiai. Szinte a jelenkorig ez a két kultúra jelentett az emberiség nagyobb fele számára életteret. Ezt azért illene tudni, mert ez jelentett fajunk szánmára életforma változást, áttérést a gyűjtögetésről a termelésre. Ha nincs igen jelentős felmelegedés fajunk még ma is gyűjtöget, létszáma a jelenleginek a százada, a várható életkora harmada a jelenleginek.

A 20. században már az ember által okozott felmelegedést éljük, de ez alig érheti el az előzőnek a tizedét, mivel elolvadó jég tized annyi sincsen.

A 18. században az emberiség létszáma elérte az egymilliárdot.

A másik, már fajunk okozta változást az ipari forradalom hozta. Európa észak-nyugati térségében gépek erejével működtethető ipari termelés, szárazföldi és tengeri szállítás alakult ki, és feltárhatóvá vált Amerika és Ausztrália. Az utóbbi jelentősége eltörül az előbbiéhez képest. A két Amerika önmagában négyszer akkora potenciális életteret jelent, mint a két legnagyobb kultúráé, a távol-keletié és a dél-ázsiaié, tízszer akkorát, mint a közel-keletié vagy a nyugat-európaié.

Amerika meghódításának a fajunk történetében játszott szerepe nem az, amit ott találtunk, hanem az, hogy a már iparosodott Nyugat élettere tízszeresére nőtt.

A fogamzásgátlás.

A 20. század küszöbén a létszámunk a kétmilliárd közeléig nőtt, és a század során közel ötszörösére ugrott. Ez következett abból, hogy az életfeltételek javultak, a tudomány pedig a népbetegségeket vissza nem szorította. A növekedés motorja azonban a várható életkor folyamatos hosszabbodása volt. A felmelegedés idején, a gyűjtögető életmód mellett a várható életkor valahol a húszas évek második felében volt. Ez a 20. századra a fejlett világban közel a háromszorosára, az elmaradottban a kétszeresére nőtt. Még nem találtam adatot arra, hogy mekkora várható életkor mellett mekkora a népszaporulat, ha nincs fogamzásgátlás.

A növekedés megállíthatatlan volt mindaddig, amíg a tudomány meg nem oldotta a fogamzásgátlást. Becslésem szerint mintegy kétmilliárd születéssel történt kevesebb születés a fogamzásgátlásnak köszönhetően. Adatom csak Kínáról van, ott amerikai kutatóintézet mérése alapján, ha nem történik erőszakos születésszabályozás, marad az 1990 előtti szaporulat, ma 500 millióval többen lennének.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Kínában fele ilyen gyors növekedés sem történhetett volna. A másik tény, hogy Indiában ugyan a kormány törekszik a fogamzásgátlás terjesztésével, a fogamzásmentesé tevéssel, mégis 500 millióval nőtt a népességük. Ezzel Kínánál is népesebb országgá váltak, és az egy lakosra vetített fejlődés Kínában háromszor gyorsabb, mint Indiában. Ezért állíthatom, hogy a kínai csoda kulcsa a születéskorlátozás. De nemcsak az, a csoda másik kulcsa a gazdaságuk piacosítása volt.

Ezzel jutottam el a csoda harmadik kulcsához, az urbanizációhoz. Három évtized során 500 millió lakos költözött a városokba. A világtörténelemben még tized ekkora urbanizáció sem fordult elő nem egyetlen országban, de még egyetlen kontinensen sem. Ezzel elérték az 56 százalékot. De Kína jelenlegi fejlettségi szintjén a 70 százalék a jellemző. Ennek érdekében, a következő 35 év során további 300 millióval tervezik növelni a városban lakók számát.

Ez a fergeteges urbanizáció azonban merőben más, mint a Kínához hasonló szintről induló országokban, de még a latin-amerikai országokban is. Az ellenpéldám Nigéria, ahol nemcsak a népszaporulat tombol, de az urbanizáció is. Lagos lakossága 1914-ben 50 ezer volt, most négymillió, de a francia tudósok 2050-re 42 milliót jósolnak. Ezekben az óriás városokban a lakosság nagy hányada elképesztő nyomornegyedekben él. Kínában ezt a problémát is újszerűen oldották meg. A városba kötözők számát azzal fékezi, hogy ezek nem kapnak a többi lakossal azonos ellátást, mindmáig másodrendű lakosoknak kezelik. Ezért csak 500 millióval nőtt a városlakók száma. Ezt a módszert is elítélik a nyugati liberálisok, mert nem gondolják meg, mi történik ott, ahol nem korlátozzák a városokba költözést. Ez, mióta városok vannak, mindig korlátozott volt annak ellenére, hogy a 19. századig még a gazdag nyugati városokban is negatív volt a belső népesedés, mert nagyon magas volt a halálozás.

Az urbanizáció pozitív szerepét, parasztpárti voltom okán rosszul értékeltem. Sajnáltam a néhány elnéptelenedett falucskát, akárcsak a politikusok és a közvélemény. Csak a 70-es években döbbentem rá, hogy ez az egyedetlen útja a falusi lakosság foglalkoztatásának.

Életem egyik felejthetetlen élménye volt, amikor Erdei Ferencet megdöbbentettem azzal, hogy a falusi lakosság jobbléte érdekében nem mi, parasztpártiak, hanem Rákosi és Gerő tett sokkal többet. Pedig a kommunistákat köztünk talán ő értette meg a legjobban. A túlzott iparosítás a falusi lakosság felének, másfélmillió embernek adott munkát. Ezek kétharmadának házgyári lakást. Azt, hogy a jelenkori feltételek között a mezőgazdaság a munkaerő húszadának adhat munkát, náluk pedig a háború után a lakosság nagyobb fele a község határában akart megélni.

Kína ugyan huszonöt éve nagyszer gyorsabban növeli a gazdaságát, mint az EU, mégsem volt képes a falusi lakosság foglalkoztatását megoldani. Ezt jól megmutatja a tény, hogy még ma is a kínai falvakban ötöd annyi föld jut egy lakosra, mint hazánkban. Ráadásul, nálunk is kétszer annyian szeretnének megélni, mint amennyi elég volna a műveléshez.

A kínai várostervezők használnak egy számomra ötven éves álmot kifejező egységet, a megavárost. Még a tervhivatali munkám során tanultam meg, hogy az igazán szerves, egészséges gazdasági egység az, aminek legalább tízmillió lakosa van. Európában ilyennek tekintem a Ruhr-vidéket, Dél-Angliát, a Glasgow-Liverpool tengelyt, Németalföldet, a Párizsi Medencét, a Pó völgyet. Közép-Európában ilyennek kínálkozik a Bécs Budapest tengely. Szerintem ezen kívül Közép-Európában, a tengerhez vízi úttól távol, nincs is ennél jobb lehetőség.

Később akadtam rá, hogy már a 18. század közepén is ebben a térségben látták a Monarchia szívét. Ezért építették ennek a centrumába, Komáromba a legnagyobb várat.

De ennek az álmomnak sem voltak megértői, sőt ezt azzal csökkentették, hogy nem építettük meg a Nagymarosi Gátat.

Ma a várostervező 30 ilyen megavárost tartanak nyilván, ebből hat van Kínában. Shanghai 23, Peking 19.5, Chungqing 13, Guanghou 12, Shenzhen 11, és Tianjin 11 millió lakossal. Néhány éven belül Wuhan lesz a hetedik.

A kínai nagyvárosok elsősorban ipari, kereskedelmi és közigazgatási centrumok, az ott dolgozók jelentős hányada a vidékről jár be. A bejárást elsősorban kötött pályákon, vonattal, villamossal és metróval akarják megoldani. Ezt jellemzi, hogy több kilométer 250 kilométernél gyorsabb vasút és metróvonal épül Kínában, mint a világon összesen. De ez sem képes fékezni a közúti járművek növekedését. Tíz év alatt tízszeres lett a személygépkocsik száma. Azon is csak csodálkozni lehet, hogy ez év őszén már a hetedik, hatpályás körgyűrű fejeződik be. Az lesz a külső. 25-250 kilométer sugarú. Vagyis a területe fél Magyarország, a lakossága pedig négyszer nagyobb.

Azt pedig, hogy a kínai kultúra urbanizációja mennyire más, mutatja, hogy a félmillió lakos alatti települések lakosságsűrűsége mennyivel már. A világ településein a lakosságsűrűség egy négyzetkilométerre vetített nagysága egyre nő, a kicsiken 5 ezer, a 10 millió felettiekben pedig 25 ezer lakos. Ezzel szemben Kínában szinte egyforma, azaz a település nagyságától független, mintegy 15-20 ezer lakos.

Még valamiről beszámolok.

Pár hete olvasom, hogy Kína megpályázta a 2022-es téli olimpiát. Nem vettem komolyan, pedig ők mindent komolyan vesznek. Őket nem zavarja, hogy Pekingben nincsenek hegyek, és nagyon kevés a hó. Most olvasom, hogy a Pekingi Olimpiát tulajdonképpen nem Pekingben, hanem attól észak-keletre 250 kilométerre, Chongli városkában rendeznék. Ott ugyan már hegyek vannak, ha nem is havasok, de a szintkülönbségek elfogadhatók. A baj, hogy itt is kevés a téli csapadék, a havat is csinálni kell. Az pedig még Kína számára is kidobott pénz, ha hó csak az olimpiára lesz. A mesterséges havon való víz drága, azt csak ott lehet gazdaságosan üzemeltetni, ahol több millió gazdag ember él. Ha Peking megaváros 20 millió lakosának kell több vizet biztosítani, akkor ebbe belefér az is, hogy a hegyekben legyen a sízni akaróknak havuk.

Kínában ezzel is számoltak. Számura hét év is sokat hozhat. Egy kanadai sítúrákat szervező iroda szerint, tíz éve még csak 10 ezer pekingi lakos vásárolt sífelszerelést, tavaly már 5 millió. Az olimpiai pályázatban pedig 2022-re 20 milliót várnak.

Ideje volna a nyugati embereknek is megtanulni, kínai ódon gondolkodni, mert végül a nyugatiaknak is kínai módon kell cselekedni.

s= � o m 0� p� 'text-align:justify;line-height:150%'>Amikor elmeséltem, hogy az 50-es években még mindennek az volt az ára, amennyit az előállítása során ráfordítottak. Így lett a nehezen felvágható tuskó drága, az egybehagyott diófa rönk olcsó. Ezt aztán a százszor értékesebb diófa törzsét is elégették. De ezt még a bolsevik rendszert hűségesen követő vezetők is megértették.

A kor követelményeinek legjobban megfelelő módszereket a Távol-Keleten alkalmazzák.

A művészek és a sportolók képzésének eredményes módszereit vezették be minden oktatási intézményben a Távol-Keleten. Meg is lett az eredménye. Az ENSZ által támogatott oktatás minőségi felmérések alapján minden távol-keleti ország az élen van. Szingapúr volt a tudatos úttörő. Ott folyamatos a minél homogénebb tanulócsoportok alakítása. A 12. évre minden osztály a képesség szempontjából homogén. A legjobb matematika osztályban végzetteket a világ minden egyetemére, előzetes felmérés nélkül felveszik, a tandíjukat és vele járó költségeket az állam fizeti. Ezeknek az osztályoknak a pedagógusai az átlag többszörösét jelentő fizetést kapnak.

Ez a módszer tehát azt biztosítja, hogy a pedagógus szakmában is lehetséges a teljesítménnyel arányos erkölcsi és anyagi elismerés.

Oktatási tapasztalataim alapján mondom, hogy nem ismerek szebb szakmai munkát, mint a tehetségesek képzése. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nincs szomorúbb, eredménytelenebb munka, mint a tehetségtelen és közömbös diákok oktatása.

Az oktatási rendszerünk másik hibája, és ezt még maguk a pedagógusok is elismerik, hogy nem a legjobbak mennek a pályájukra, és az oda tévedt tehetségek, anyagi okokból, sem maradnak ott. Ennek ellenére mindig az a tanácsuk, hogy jobban kellene megfizetni őket. Ezt ugyan elismerem, mert tudom, hogy az övék a legfontosabbat, a jövő nemzedéket képző szakma, de a tehetséget egyetlen szakmára sem az átlagjövedelem, hanem a legjobbak sikerének nagyága vonzza. Szerintem az általam feldicsért két szakmában, a művészetekben és a sportokban a legalacsonyabb az átlagfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyi labdarúgó szinte semmit sem kap azért, hogy ezt a sportot űzi, sőt kiadásait nagyrészt maguk fedezik, kiderülne, ebben a legjobban irigyelt szakmában a legalacsonyabb az átlagjövedelem. Mégis ezerszer annyi fiatal akar világhírű labdarúgó lenni, mint amennyi a minimálbért sem kapja meg érte.

Az olyan pedagógus nem javít a szakmája átlagán, aki a magasabb átlagbérért választotta ezt a szakmát.

Az 50-es évek elején megdöbbenve láttam az adatokat, amik azt mutatták, hogy jobb matematikai eredménnyel menetek a testnevelésire, mint a matematikai tanári szakra. A fiatalokat tehát az a szakterület vonzotta, amiben a legjobb érvényesülés csak az ezrek közül kiemelkedők számára volt nyitva

Az Egyesült Államokról láttam egy statisztikát, ami azt mutatta, hogy a pedagógus nők férjei a legjobban keresők között vannak. Sokuk tehát nem azért ment pedagógusnak, mert ott magasak a fizetések, hanem hogy olyan állásuk legyen, aminek van rangja, és sok a szabadság.

A pályaválasztó fiatalokat nem a szakmák átlagkeresete, hanem a kiemelkedés esélye vonzza. A legjobb labdarúgó tréner sokkal ismertebb, és jobban kereső, mint a legjobb pedagógus.

Összefoglalás.

A fent kifejtett véleményem legjobb bizonyítéka a tény, hogy a magyar oktatáson belül világszinten csak a művészek és sportolók képzése áll. Az oktatás politikánk pedig egyre hátrább csúszik.

Az eddig leírtak célja annak bizonyítása, hogy az oktatásunk is ahhoz igazodjon, ahol eredményesek vagyunk. Ez azért vált általános érvényű követelménnyé, mert ma már szinte minden szaka a teljesítmény alapján fizet. A teljesítmények pedig képességfüggővé váltak.

Minden szakmának minden szintjén csak az emelkedik ki, aki a maga területén a legjobbak közé tartozik.

Ez nemcsak a művészek és a sportolók világában van így, hanem szinte minden szakmában. Ezért tanácsolom a szülőknek, adják fel a nálunk jellemző szokást, a gyermeknevelésüket ne az iskolázottság éveivel, ne a diplomával mérjék, hanem azzal, hogy a választott szakmájuk legjobbjai közé. Nincs olyan szakma, ahol a legjobb tized jövedelme, függetlensége, önbizalma nem lehet nagyobb, mint az átlagos diplomásnak.

Már ma is, de a jövőben még inkább szomorú sors vár azokra, akik a képzettségük szintjén az alsó harmadba kerülnek. Csak azok lehetnek igazán megelégedettek, akik a szakmájuk elitjéhez tartoznak. Ez nemcsak a művészekre és sportolókra, de a szakmunkásokra is igaz.

� g o 0� p� �lya a populáció gyors növekedése volt. A gyors azt jelenti, hogy a lakosság számának spontán növekedése egész százalékok között mozgott volna. Az elviselhetőt viszont a plusz-mínusz 1-2 ezreléken belül kellett tartani.

Ez a lassú változás is csak akkor nem lesz fékező erő, ha az optimálisnál nagyobb népesség ilyen mértékben csökken, az alulnépesedett társadalmakban pedig nő. A csökkenő népességű társadalmak csak más kultúrából érkező betegségek okoztak.

Az európai kultúrák esetében ilyent, kettőt tudok.

Egyik az önözéses gabonatermelő görög gyarmatok lakosságát elpusztította, illetve elmenekülésre kényszerítette a malária. Ez megpecsételte a görög városállamok önálló politikai létfeltételeit.

A másik a Nyugat Római Birodalom városi lakosságát kipusztították a Közel Keletről behozott betegségek. Ez elpusztította az indoeurópai népek által lakott városokat, felszámolta a fejlett kultúra feltételét az urbanizációt.

Sokkal jelentősebb volt az, hogy Amerika gyarmatosítása során Európából bevitt betegségek szinte kipusztították az indián őslakosságot. Ennek a munkaerőhiánynak lett a következménye, hogy behozták a négereket, akikkel felújították a rabszolgatársadalmat. Ezzel Amerika három emberi faj kontinense lett. A gyarmatosító, főleg indoeurópai többség képezi az amerikai államok mindegyikében az uralkodó osztályt. Ezért minden amerikai állam vagy spanyol-portugál, vagy angolszász testvére a mediterrán, illetve a brit, azaz angolszász európai rokonának.

Az indián őslakosság azonban eredeti térségében a leggyorsabban szaporodó etnikum. Belátható időn belül szülőföldjükön többségben lesznek. De egyelőre nem látható, hogy mennyiségi többségük alakítsa a társadalmi felépítményt.

Az Afrikából behozott fekték is gyorsan szaporodnak. Ezek növekvő mennyiségi aránya legfeljebb olyan problémákat okoz, mint Európában a cigányság és a betelepült arabok, törökök.

Amióta felismertem, hogy minden osztálytársadalom a túl népesdési nyomásának csökkenésére kényszerült, jobban megértem az elmúlt hatezer év történelmét. Minden osztálytársadalom valahogy ösztönösen megoldotta, hogy a népességének növekedése az 1-2 ezrelék környékén maradt. Az elviselhető változáshoz való közelséget minden társdalom elsősorban a halálozás növelésével oldotta meg.

A születéskorlátozásnak egyetlen példája a nyugat-európai középkori társadalom volt, amelyik a gyermekvállaló családok számát a jobbágytelkek számához kötötte. Ezzel sikerült az első gyermekvállalást a nemi érettség után tíz évvel kitolni. Ez a módszer mintegy harmadával csökkentette az egy családanyára jutó születések számát. Azt, hogy ez sem volt elég arra, hogy ne legyen túlnépesedési nyomás, bizonyítja a tény, hogy még a középkori nyugat-európai társadalmaknak is élni kellett a halálozást okozó módszerekkel. Ennek ellenére a kisebb túlnépesedési nyomás minőségi fölényt biztosított a többi magas-kultúrákkal szemben. Ennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele a többi kultúrával szemben fölénybe került.

A 20. századra azonban a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális kapcsolatokat, ezzel a születés, a gyermekvállalás a szülők akaratától függővé vált. Ezt tartom fajuk életében a legnagyobb jelentőségű találmánynak. Eddig a fajunk kénytelen volt olyan társadalomban élni, ami úgy fokozta a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulat átlaga az ezredszázalékok körében maradt. Ettől kezdve fajunk mér nem a várható életkor függvényében egyre inkább túlszaporodó lett, hanem a szülők akaratától függővé vált volt.

Kiderült, hogy a szülők jövedelmének és iskolázottságának függvényében nem egyre több, hanem egyre kevesebb gyermeket vállalnak. A gyermekvállalási fordulatot jelentő jövedelmei szint valahol a tízezer dollár/fő, és a képzettségi szint valahol a 12 iskolai év felett van. Ennek következtében a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás olyan alacsony szintre csökkent, ami mellett már csökkent a lakosság.

Ezt látva a fejlett társadalmakban általánossá vált a gyermekvállalás száma alapján progresszív pénzügyi támogatás. Ezzel ugyan sikerült a népesség számának gyors csökkenését megakadályozni, de nagyon erős kontraszelekció következett be. A gyermekvállalás nagysága a családi hátér színvonalával fordítottá vált. Fajunk életében először jelent meg a minőségi kontraszelekció. Éppen akkor, amikor a minőség vált a mennyiségnél sokszorta fontosabbá.

Évtizedek óta reménytelenül küzdök az olyan hazai felmérésre, ami megmutatná, hogy a családok jövedelme és iskolázottsága szerinti tízedekben mekkora a gyermekvállalás. Ebből kiderülne, hogy mennyire van igaza a közvéleménynek, hogy a gyermekvállalás a szülői háttérrel mennyire fordítottan arányos. A felnevelés hatékonysága még jobban felnagyítja a kontraszelekciót.

Fajunk múltjában a társadalom nagy többsége a gyermeknevelés tekintetében elég homogén volt, ráadásul egészen a jelenkorig a fejlett agyunknak köszönhetően, mindig jobb volt a munkaerő minősége annál, amennyit az adott technikai színvonal igényelt. Történelmünk nem ismerte a munkaerő minősségének hiányát. Az uralkodó osztály csak a számára kincseket alkotó művészekkel szemben támasztott minőségi igényt. Ennek mennyisége azonban még a lakosság egyetlen ezrelékét sem érte el.

A tudományos és technikai forradalom olyan magas szintre emelte a minőségi igényt, hogy a jelenlegi korosztályok felét diplomásokká kell képezni. Ezt a társadalmi igényt csak akkor lehet hatékonyan kielégíteni, ha a családok gyermekvállalása a jövedelmükkel és iskolázottságukkal arányos. Ezért a születések mögötti jelenlegi családi struktúrát meg kell fordítani. A következő generáció értéke elsősorban a mögöttük álló családi struktúrán múlik.

Már sokadszor leírtam. „Ha a családok felső harmadában születne annyi gyerek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor olyan magas lenne az egy lakosra jutó jövedelem, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”

Valami hasonló okkal magyarázom a Nyugat utolsó évezredének sikerét is. A kiscsaládos jobbágytársadalomban tíz évvel később, több tapasztalattal a szülők nevelték a gyermeküket. Ezzel szemben a nagycsaládos társadalmakban a szülők nem rendelkeztek az általuk megtermelt jövedelemmel, és a gyermekeiket sem annyira a munkaképes szülők, mint inkább a munkára nem fogható rokonság nevelte.

A nyugat-európai feudális társadalom felbomlásával megszűnt az eddig alkalmazott születéskorlátozás, de a megszerzett fölény biztosította a túlnépesedés elviselhetőbbé tételét.

Egyrészt megtízszereződött Nyugat-Európa élettere, másrészt a gyarmatosítás külső forrásból jelentős többlet jövedelmet biztosított.

Jelentőségéhez képest alig kap hangsúlyt Európa történetében, hogy egyrészt a második évezred első felében egyedüli módon sikerült mintegy harmadával csökkenteni a születések számát, másrészt az évezred második felében a viszonylag lakatlan új kontinensek felfedezésével megtízszereződött a Nyugat élettere.

Európa utóbbi ötszáz éves történelme merőben másként alakul, ha nem népesítheti be az 50 millió négyzetkilométernyi Amerikát és Ausztráliát. Fajunk történetében az volt az első, és egyetlen eset, amikor egy kultúra történelmi élettere egyáltalán jelentősen, nemhogy tízszeresére növekedhet.

Majd az ipari forradalomnak köszönhetően Európa olyan technikai fölénybe kerül, hogy az egész világgazdaságot kizsákmányolhatja. A gyarmatok kizsákmányolása gyakran felvetődik, mégsem találtam olyan tudományos felmérést, ami megmutatja a gyarmatosításnak köszönhetően mennyi külső jövedelem áramlott Nyugat-Európába. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy ez a jövedelem Nyugat-Európa nemzeti jövedelmének 10-20 százaléka volt. Ekkora külső forrásnak még a tizedét sem élvezhette egetlen másik kultúra.

Ezért kellene felmérni, hogy mekkora túlnépesedést vezetett le a kivándorlás, és mekkorát tartott el a gyarmatok kizsákmányolása.

Ezek tükrében felmérhető, hogyan volt Európa nyugati felén elviselhetőbb a túlnépesedési nyomás a második évezred második felében.

Ami az oktatást illeti.

Ezen a téren nemcsak a Távol-Kelet, de Közel-Kelet is jóval előttünk járt. A kínai oktatási rendszer több évezreden át a mandarinképzésen keresztül szelektálta a császári hatalom végreható apparátusát.

A kínai oktatási rendszer hatékonyágát a keresztény vallású Nyugat egyáltalán nem vizsgálta. Mindent, ami nem keresztény, pogányságnak, elmaradottságnak minősített.

A Közel-Kelet oktatási rendszere is, egészen a 17. századig, messze Európa előtt járt. Mohamed vallása a képzést, a tudományok ápolását nem rendelte a vallás klérusa alá. Európában az oktatás lényegében a keresztény vallás igényéhez igazodott, a tudományt fejlődését sokkal inkább fékezte, mint serkentette. Ezt csak a reformáció.

Szinte középiskolás diákkorom óta irritált, ahogyan a történelemoktatásunk a muzulmán kapcsolatunkat minősítette. Mohácsot még a magyarországi református egyházak is tragédiának fogják fel. Egy pogány, ázsiai birodalom igázta le a keresztény Magyarországot. Azt, hogy Mohács idején az Oszmán Birodalom nemcsak magasan a magyarországi, de magasan a nyugat-európai szint felett állt mind a tudományokban, mind az írás-olvasásban, mind a vallási türelem tekintetében. A kor legfejlettebb európai városa Isztanbul volt.

Ami pedig a puritanizmust illeti.

Az elmúlt száz év világtörténelmének legnagyobb tanulsága, hogy a társadalom élvonalába csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek. Ez ad különös jelentőséget a reformáció történelmi szerepének. Ez is ötszáz éve tabutéma országunkban. A történelemfelfogásunk mindmáig az ellenreformáció erőnek hatása alatt maradt.

Történelemoktatásunkban kevés említés történik arról, hogy az oszmán hódoltságnak köszönhetjük a reformáció hazai meggyökeresedését, Erdély aranykorát, a Hódoltsági Térségben a települések önkormányzatait, a paraszt-polgárosodást.

Az Oszmán Birodalom szerepét is úgy kezeljük, mint a szovjeturalomét. Csak a negatív hatásait vesszük tudomásul, a pozitíveket szinte bűn megemlíteni.

Az én történelemfelfogásom szerint nem a Mohácsi Csata elvesztése volt a nagy nemzeti tragédiánk, hanem az oszmán szultán kudarca Bécs ostrománál.

Amennyire pozitív eseménynek tartom az államalapításunk vezérlő motívumát, a Nyugathoz való igazodást, annyira negatív eseménynek tartom a protestáns Európához való csatlakozási lehetőség elmaradását. Ezt az óriási lehetőséget nem mi szalasztottuk el, hanem az európai események fosztottak meg bennünk a lehetőségtől.

Ahogyan a nép szinte megelőzte Géza fejedelem, és István király igyekezetét, mert gyorsan áttért a földművelésre és a keresztény vallásra, lényegében ez történt a reformáció megjelenése idején is. Az ország nemes urainak és jobbágyainak nagy többsége gyorsan áttért a reformátorok valamelyik keresztény vallására. Ezt csak a Habsburg császárok pápai elkötelezettsége tudta megfordítani. Ezért tartom Bécs ostromának kudarcát a reformáció kudarcának. Érthetetlennek tartom, miért nem látják ugyanígy a hazai református egyházak.

Összefoglalás.

A magyar társadalom jövőjének kulcsa két feladat megoldásán múlik.

A foglalkoztatást a 75 százalék fölé kell emelni. Ennek érdekében úgy kell a munkaerő árát szabályozni, hogy az alacsony minőségűre is legyen arányos kereslet.

A gyermekvállalást olyan formában kell támogatni, ami nem a számuk, hanem a felnevelésük eredményével arányos. Ennek egy elképzelhető módját írtam le a Kínában alkalmazott korlátozás átalakításáról.