A társadalom elsődleges feladata

Tartalom

A képesség felismerését és a képzést korán kell kezdeni. 1

Hol kezdődik az állampolgárok értékének az alakulása. 3

Gyermekvállalás. 3

Házasság. 3

Beiskolázás, pályaválasztás. 3

Kopátsy Sándor                  EE                2015 01 30

Társadalomszemléletem

A társadalom elsődleges feladata

(Kézirat)

A The Economist január 24. száma kedvemre való tanulmányt és adatokat közöl America’S new aristocracy címmel. Az írás témája, ami azt bizonygatja, hogy a diplomás és gazdag szülők gyerekei behozhatatlan előnyt élveznek, nem annyira fontos a számomra, mint ennek az ellenkezője, mennyire értéktelenné válnak azok, akik az alsó ötödben születnek. A leírtak azonban számos véleményemet megerősítették.

Az számomra természetes, hogy az értelmiségi és vagyoni elit szinte újratermeli magát. Ennek örülni kellene, és tanulni abból, minek köszönhetik a kimagasló eredményt.

Két kérdésben azonban a véleményem megerősítéséhez új muníciót is kaptam.

A képesség felismerését és a képzést korán kell kezdeni.

A művészeket és a hívatásos sportolókat képző pedagógusok egyetértenek abban, hogy a sikerük jelentősen függ attól, milyen korán kezdik el az adott képesség kifejlesztését. Minél előbb, annál jobb az eredmény érhető el az adottság továbbfejlesztésében. A zenetörténészek és a zenepedagógusok véleménye szerint már a magzati korban is előnyös a zenehallgatás.

Az úszómesterek pedig tudják, hogy a születés utáni első néhány hónapban tartja meg a gyerek a magzati állapotban átélt ösztönét, hogy folyadékban ösztönösen nem vesz levegőt. Ismerősem tapasztalata pedig ezt be is bizonyítja. A néhány hetes csecsemő, ha víz alá nyomják, nem vesz levegőt. Ha ezt az ösztönét csecsemőkorban megőrzik, felnőttként is megtartja.

A tériszonyt is néhány óra alatt örökre le lehet győzni, ha ezt éves korban begyakorolják. Elég az éppen járó gyereket felállítani az asztal, vagy a szekrény szélére, és arra bíztatni, hogy nézzen meg egy tárgyat a padlón.

A tapintóérzék is egy-két éves korban egy életre elsajátítható. Ebben a korban a gyerek órák alatt megtanulja, hogy a csukott szemével felismerje az egy és a két papírpénz közötti különbséget, vagy a különböző textilanyagokat.

Azt pedig a labdajátékok trénerei tudják, hogy a labdaérzék is nagyon korán kifejleszthető.

Arra azonban senki sem gondol, hogy a matematikai érzék esetében is óriási előny, ha korán kezdik. Sakkozásban a 6-10 éves gyerek is elérhet jó eredményeket.

Első elemista voltam, amikor a faluban járó kötéltáncostól megkérdeztem, hogyan lehet ezt megtanulni. Azt válaszolta, hogy én már erről lemaradtam. Előbb kell ezt elkezdeni.

Sajnos a gyakorlatban legfontosabb képességek korai felismerését az erre nem képzett pedagógustól várja el az oktatási rendszer, illetve tőlük sem várja el. De munkájuk közben látják, hogy az osztályukon belül milyen óriási képességkülönbségek vannak. Nem csak sokféle, de ugyanakkor sokszintű képességű tanulócsoporttal nem lehet eredményt elérni.

Óriási oktatási vívmány volna, ha képességfelismerő szakemberekre legalább azt rábíznák, hogy melyik gyereknek van inkább matematikai, esztétikai, gyakorlati érzéke, és ezeket a képességüknek megfelelő tanulócsoportokba osztanák. Pedagógia tapasztalataim alapján állítom, hogy eredményesen képezni csak a homogén képességű tanulócsoportokat lehet.

Azt már hallottam, hogy az Egyesült Államokban a háromévesek számára is általánossá teszik az óvodát. Most ezekből az írásokból arról értesültem, hogy ezen a szintű képzésben is megjelent a nagyon igényes magánszektor. A képzés megkezdése is abba az irányba megy, ami a sportolók és a művészek képzésében általános.

Az Egyesült Államokban széleskörű felmérésekkel vizsgálják, hány éves korban hány szóval találkoznak, illetve, hány szót használnak a gyerekek. Ebből kiderül, hogy a diplomás és gazdag családokban a 4 éves gyerekek 32 millióval szót hallanak, mint a szegény munkanélküli családban élők. Egyelőre az ilyen számok jelentőségét felmérni sem tudjuk. De jobban megértjük a tények okát. A tény, hogy a családok felső iskolázottsági és jövedelmi tizedében született gyerekek százszor nagyobb valószínűséggel lesznek értékes állampolgárok, mint az alsó tizedben születettek. Ennek a tapasztalatnak alapján látom, hogy alapvető társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a gyermekvállalás ott legyen magas, ahol a felnevelési kilátások kedvezőbbek, és ott legyen kisebb, ahol a kilátások eleve nagyon reménytelenek.

Sokszor leírtam, hogy az ország jövője elsősorban azon múlik, hol születnek a gyerekek, kik nevelik fel a következő korosztályt. Magyarország 50 év múlva háromszor gazdagabb lenne, ha a családok felső iskolázottsági és jövedelmi harmadában születne annyi gyermek, mint az alsó harmadban, és az alsóban pedig csak annyi, mint jelenleg a felsőben. Tudom, ez istenkáromlásnak hangzik, pedig könnyű volna állításom bizonyítani. Fel kellene mérni, hogy a harminc éve született gyerekek iskolázottsága és jövedelme hogyan alakult a szüleik iskolázottságától és jövedelmétől függően. Egy ilyen felmérésből még számomra is megdöbbentő különbségek derülnének ki.

Az ilyen felmérésből ma, és még inkább örven év múlva még nagyobb különbségek derülnek ki. Ugyanis a társadalom fejlettségével hatványozottan nő az egyedek társadalmi értékének differenciáltsága. Sajnos erről sem készített senki felméréseket.

Jó ötven éve, az állampolgárok értékét három tényező eredőjével, leegyszerűsítve a szorzatával határoztam meg. Ezek szerint az állampolgárok annyit érnek, mint a tudásuk, a tehetségük és az erkölcsük szorzata. Ez a mérték ugyanis leleplezi az erkölcsi magatartás jelentőségét. A szorzat első két tagja ugyanis értelménél fogva csak pozitív szám lehet. Az erkölcsi magatartás azonban lehet negatív is. A szorzat előjele tehát az erkölcs előjelétől függ. Ezzel alátámasztja az utóbbi száz év tapasztalatát, és Max Weber felismerését, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amit hatékonyan csak a puritán erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni.

Ezt az utóbbi száz év egyértelműen bizonyítja. Jelenleg az ENSZ húsz legfejlettebb, és az elmúlt száz évben leggyorsabban növekvő tagállama kivétel nélkül protestáns nyugati, vagy konfuciánus távol-keleti. Aki ezt a tényt megérti, eligazodik a világgazdaságban. Ennek ellenére a társadalomtudományok figyelembe sem veszik az államok lakosságának erkölcsi magtartását.

Hol kezdődik az állampolgárok értékének az alakulása.

A hivatkozott írások azt bizonyítják, amit a közvélemény világosan lát, hogy az állampolgárok várható értéke jelentősen függ a családjuk társadalmi értékétől. Ezt ugyan mindenki tudja, sőt a közvélemény még túl is értékeli, a társadalomtudósok azonban figyelemre sem méltatják. Ha az új generáció értéke elsősorban attól függ, milyen családi légkörben nőttek fel, akkor nem elég ezen háborogni, de úgy viselkedni, mintha ez nem is volna probléma, klasszikus ostobaság. Ennél csak azok ostobábbak, akik arra hivatkoznak, hogy ez olyan erkölcstelen, hogy figyelembe se kell venni. Ez jellemző a társadalomtudományokra, és a liberális politikusokéra Magyarországon. Elintézik azzal, aki ezt fel akarja tárni, vagy éppen tenni akar ellene, a társadalom fasiszta ellensége. A politikai hatalom ugyan megpróbál tenni ellene, de az már nem zavarja, hogy intézkedéseinek nincs semmi eredménye. Az eredménytelenséget ezért igyekszik eltitkolni. Közel ötven éve vágyom egy olyan felmérésre, amit most az Egyesült Államokról olvashatok, hogy milyen szülői háttérből az ott születetteknek melyen érvényesülése várható. Ebből ugyanis egyértelművé válik, hogy a jövőnk elsősorban attól függ, milyen a születések mögötti családi háttár. Ebből meg az következik, hogy a társadalom elsőrendű érdeke a gyermekvállalást ott támogatni, ahol a legnagyobb eredmény várható.

Ez még nem jelenti azt, hogy a képességek csak a családi háttértől függenek. Tehetség ugyanis minden családi háttérben hasonló arányban születik. Ezért a kívánatos ideális társadalom az volna, amiben a képességek kibontakozásának esélye a szülői környezettől függetlenül mindenütt megvan. De mivel egyelőre nincs ilyen társadalom, akkor azzal kell megelégedni, hogy megteszünk mindent annak érdekében, hogy minden képesség kibontakozhasson, de amíg ezt nem érhetjük el, élünk az elérhető lehetőségekkel, azokat fordítjuk a társadalom hasznára. A még elérhetetlen célok szolgálata még a közömbösségnél is kártékonyabb. Csak az elérhető célok között szabad válogatni.

Gyermekvállalás.

Mivel az tény, hogy a gyerekek jövője elsősorban attól függ, milyen szülői környezetben nőnek fel, ezért azt kell támogatni, hogy minél több gyermek szülessen ott, ahol a legnagyobb társadalmi haszon, előny várható. Ezért tartom a társadalmi érdek szolgálójának az olyan támogatást, ami a szülők iskolázottságával és jövedelmével arányos. E mellett azonban megkülönböztetett támogatást kell adni azoknak a családoknak, aki a gyermeküket a sajátjukénál magasabb szintre emelik. De csak azoknak, mert a tények tanúsága szerint az iskolázatlan és tartósan munkanélküli szülők gyerekeinek többségéből negatív értékű állampolgár lesz. Ha azonban az ilyen családok diplomás gyermeket nevelnek, kapjanak ezért annál is nagyobb jutalmat, mint amekkora kedvezményt a diplomás és gazdag szülők kaptak. Ez ilyen támogatási rendszer mellett a szegény családok nem minél több gyermeket, hanem csak egyet akarnak, de annak képzését mindennél fontosabbnak tartják. Ez ugyan érhető, mégis ez ellenkezője történik. A leszakadt családok érdeke a minél több gyermek, és azok felnevelési eredménye katasztrofális.

Farizeusok vagyunk. Nem vesszük tudomásul, hogy nem a létszámunk növelése, hanem a minőség javítása az elsődleges társadalmi cél.

Vegyük sorba a gyermekvállalás és nevelés lépéseit.

Házasság.

Azt, hogy a társadalom érdeke, aminél jobb generáció felnevelése a házassággal kezdődik, köztudott, de eddig még soha nem ezzel kezdtem. Erre a fent idézett írás hívta fel a figyelmem. Az amerikai szellemi és anyagi felső százezer döntően a saját körén belül, hozzá hasonló párt választ, és a húszas évei közepén házasodik, csak ezek után vállal gyermeket, és ritkán vállnak. Vagyis az érdeküknek megfelelően cselekszenek.

Ezzel szemben a faluban töltött gyermekéveim arról győztek meg, hogy a házasságok nagy többségét a szülők, vagyoni érdekük alapján döntötték el, az ellen lázadoztam. Ezért lepett meg, amikor a tízes éveimben olvastam a megsokasodott válásokat vizsgáló francia felmérést, amiből az derült ki, hogy a legkevesebb vallás az olyan házasságok esetén van, amiket a házasságkötő irodák tanácsára kötöttek. Ezt ugyan nehezen fogadtam el, de tudomásul vettem, hogy a szakmai felkészültség még a legszemélyesebb problémákban is hasznosak. A fiatalok érzelmi alapon döntenek, a szülők pedig elfogultak a gyerekükkel szemben. Most a hivatkozott írás győz meg arról, hogy a társadalom felső szintjén a racionális szempontok mennyire megfelelnek a társadalom érdekének.

Azt történészként tanultam meg, hogy a korai párválasztás természetes faji tulajdonságunk. Ezzel szemben a sok gyermekvállalás sérti a társadalom érdekét. Ezt az ellentmondást fajunk történetében csak a nyugat-európai feudális kiscsaládos rendszere oldotta meg azzal, hogy csak annyi társadalmilag és egyházilag elfogadott házasság jöhetett léte, amennyi jobbágytelke volt a földbirtokosoknak. Ezzel magyarázom Nyugat-Európának az összes többi társadalom fölé emelkedését. Ebben a társadalomban a házasságok a nem érettség után mintegy tíz évvel kitolódtak, ezzel a gyermekvállalás felére csökkent. Ez a zseniális rendszer azonban a jobbágyrendszer megszűnése és a munkásosztály megsokszorozódása következtében megszűnt.

A tudományos és technikai forradalom azonban változást, legalábbis annak létrejöhetőségét biztosította azzal, hogy egyrészt a fogamzásgátlás lehetővé tette a fogamzásmentes szexuális életet, másrészt a társadalom elitjéhez jutáshoz, és az ott maradáshoz felsőfokú képzettségre van szükség. Vagyis a munkaképessé válás csak a húszas évek közepén érhető el.

Ezt bizonyítja az amerikai felmérés, a felső százezrek között a hők is diplomások lesznek. Ezért későn házasodnak, és még későbben vállalnak első gyermeket, és utána már keveset, mert a karrierjük hátráltatja a gyermekvállalás. Vagyis önző érdekből a társadalom érekének megfelelően viselkednek.

Az emberi faj természetes szaporodása sokkal gyorsabb annál, ahogyan az optimális eltartó képesség növekedhet. Ebből fakadt aztán, hogy minden társadalomnak a halálozást kellett növelni. A születések számának csökkentése viszonylag is csak a kiscsaládos társadalmaknak sikerült Nyugat-Európában, a középkorban azzal, hogy a házasság lehetőségét jó tíz évvel a nemi érettség utánra kitolták.

A születések csökkentése csak akkor vált lehetségessé, amikor a tudományos és technikai forradalom megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet. Ez tette először lehetővé, hogy a normális szexuális élet mellett a partnereken múljon a gyermekvállalás. Ezt a római katolikus egyház képtelen tudomásul venni.

A jelenlegi magyar politikai vezetés is felismeri, hogy a sok válás káros társadalmi jelenség. Ott ugyan még nem tartanak, hogy a sok válás oka a sok rossz házasság. A társadalomnak kellene a házassági tanácsadást megszervezni, a korai házasságokat késleltetni.

A kormányzatnak kellene társadalmi helytállásra képteleneket a házasságuktól, és a gyermekvállalástól anyagi érdekeltséggel visszatartani. Az elsietett házasságnál sokkal kisebb károkozó a gyermekvállalás nélküli együttélés. Elég lenne a gyermekvállalás támogatását korhatárhoz, legalább az egyik szülő munkaviszonyához, valamint lakással rendelkezéshez kötni.

Eddig a jelenkor egyetlen kierőszakolt születéskorlátozást ismer, a kínait. Az általánosan egyetlen gyermekvállalást enged meg. Ez így elég ostoba, de a sok gyereknél mégis százszor jobb megoldás. De jó az volna, ha az első gyermek vállalását is feltételekhez szabnák. Ugyanakkor a diplomás, jó anyagi helyzeten nincs szükség a korlátozásra. Azok ugyanis eleve később kezdik, és keveset vállalnak. De több gyerek hatékony felnevelését is biztosítani tudják.

Az a tény, hogy sem a politikusok, sem a papok nem képesek logikusan gondolkodni, nemcsak a családpolitikát jellemzi, hanem szinte általános. Bizonyítékul nem is kell a családpolitikát felhozni, hanem elég arra gondolni, hogy köztudott ugyan, hogy a társadalom legfontosabb vagyona a kiművelt emberfő, mégis a képzést nem vagyonlétrehozóként, hanem fogyasztásként veszik figyelembe.

A témánk szempontjából pedig a legjobb illusztrációja az ostobaságnak, hogy a lakosok társadalmi értékében egyre nagyobb a különbség, mégis darabra számolnak velük.

Tekintettel arra, hogy a lakosság egyedei között nemcsak egy az ezerhez különbség is van, hanem az értékük előjele is lehet negatív, elemi iskolás fokon sem szabad az érékük összegét a számukkal kifejezni.

Átélem a bolsevik rendszer első éveit, amikor, szovjet mintára, a termékek értékét a termelésükkel járó költséggel fejeztük ki. Így fordult elő, hogy az erdészetben a felhasogatott tuskó drágább volt, mint a hámozási rönk, aminek a világpiaci ára százszor nagyobb volt. Ennek ostobaságát még a legkeményebb bolsevikvezetők is ostobaságnak tartották. Ennél is nagyobb ostobaság a gyermekek társadalmi érékét a számukkal mérni. A társadalom szellemi és gazdasági elit családjaiban született gyerek várható értéke nagyobb, mint a súlyának megfelelő arany. Ezzel szemben a születések jelentős hányada olyan családokban történik, ahol a gyermekek társadalmi értéke negatív lesz, jó részük többe fog kerülni a társadalomnak, mint a súlyuknak megfelelő arany ára.

A gyerekek várható értéke a családi hátterük, az étékük alakulása pedig az iskolai eredményük alapján is elég biztonsággal megállapítható. Ennek ellenére ettől független mértékben támogatjuk a családjukat. Aztán csodálkoznak majd az utódaink ötven év múlva, hogy nem felzárkóztunk, hanem egyre jobban lemaradunk.

Beiskolázás, pályaválasztás.

A velünk született képesség értéke attól függ, mennyire sikerült jó iskolát, jó szakmát választani. Azt mindenki tudja, hogy muzsikusnak, sportolóknak csak azokat érdemes képezni, aki arra alkalmas adottságokkal született. A gyerekek 95 százalékát mégis úgy képzik, mintha mindenre, vagy semmire sem alkalmas volna. Ezek jó esetben a középiskola előtt szelektálódnak néhány nagy csoportba. A fontosabb döntést aztán az érettségi után hozzák meg. De akkor is legfeljebb a tanárait hallgatják meg.

Megnéztem, hogyan történik ez Dél-Koreában, abban az országban, amelyik az elmúlt ötven év során a leggyorsabban fejődött. Ez az egyetlen olyan ország, amiben nincs tartós munkanélküli és egy dolgozóra évente 200-al több ledolgozott óra jut, ahol a Koreai Háború után évi 2600 óra ledolgozása volt kötelező, és a vásárnapokon és a szabadágon kívül csak egy munkaszüneti nap van. Ezen a napon tartják az érettségi után tovább tanulók szakmai tanácsadását. Ezeknek a bizottságuknak a tagsága nagy társadalmi kitüntetés. Minden szakmai javából vannak válogatva.

Eléjük a diákok úgy kerülnek, hogy csak a nevüket ismerik, nem tudják milyen családból jöttek, milyen iskolába játak és milyen eredménnyel végeztek. Tehát nem hoznak pontokat. Ezek aztán a meghallgatás alapján pontoznak. Csak az átlag felettiek mehetnek államköltségesen egyetemre. A legjobb ötöd ösztöndíjat is kap. A legjobb egy százalék pedig a világ bármelyik egyetemén államköltséggel tanulhat. Vagyis minden leérettségizett diák tiszta lappal kerül e bizottságok elé.

Ebben a már gazdag országban költenek a szülők legtöbb pénzt és időt a gyermekük iskolán kívüli képzésére.

Meg is van az eredménye. Az egy főre jutó mutatókban, jövedelem, iskolázottság és a várható életkor tekintetében, megelőzik a háború előtti gyarmattartójukat, Japánt.

Nem ártana, ha a magyar kormány néha megnézné, milyen módszerekkel érnek el nálunk sokkal jobb eredményt.