Kopátsy
Sándor EH 2014-04-20
TÖRTÉNETÍRÁSUNK KÉRDŐJELEI
Csukás Máté
ezzel a címmel irt tanulmányt az új EGYENLÍTŐ legutóbbi számában. Írása Száraz
Györgynek 1985-ben a Magvetőben megjelent történelmi esszéjére épül. Mivel jelenleg
egy RÖVID MAGYAR TÖRTÉNELEM megírásával foglalkozom, kapóra jött. A cím nekem
megtévesztő, mert nem a magyar történelemírás, hanem a magyar társadalmi fejlődés kérdőjeleivel szeretnék foglalkozni.
Közel 50 éve,
amikor közgazdász akartam lenni, hiszen ezt a pályát választottam, nagy örömmel
olvastam a fiatal magyar történészek felismerését arról, hogy a magyar államalapítás során a
nyugat-európai társadalmaktól lényegesen eltérő társadalmat hoztunk léte azzal
a céllal, hogy Nyugat-Európához igazodjunk. A marxista filozófiával
felfegyverzett fiatal történészek rámutattak arra, hogy a magyar társadalom
ugyan a nyugati kereszténységre és a feudális társadalomra épült át, de nagyon fontos karakterében alapvetően más
lett, mint a nyugat-európai példaképei. Eleve nem volt, és nem is lett
polgársága.
Minden magyar
történelmet azzal kezdenénk, hogy a
magyar társadalomnak aránytalanul sok nemese volt, de nem volt polgársága. Attól
kezdve, hogy Győrffy György erre vonatkozó adatait elolvastam, egészen más lett
a történelemfelfogásom. A középkori francia társadalomban, amit joggal lehet a
nyugat-európai feudális társadalom megjelenítőének tekinteni, a nemesek a lakosság egyetlen százalékot
jelentették. Vagyis ekkora volt az uralkodó osztály. Ezzel szemben, a városi polgárok hatszor annyian voltak,
mint a nemesek. Mind a nemesek, mind a polgárok zömmel franciák voltak. Ezzel szemben a magyar társadalomban 6
százalék volt a nemes, és egyetlen százalék a polgár. Ráadásul a magyar
etnikumú lakosságban 10 százalék volt a nemes. Az eleve nagyon kevés polgár között szinte nem is volt magyar. A
sokkal gazdagabb francia társadalomban hatod annyi volt a nem adózó nemes,
akiknek nagy többsége anyagi tekintetben is úr lehetett. A francia
társadalomban, aki nemes volt, az eleve a gazdagok közé tartozott.
Magyarországon,
a vidéken élő lakosság 6, a
magyar etnikum 10 százaléka nem lehetett gazdag. A magyar feudális társadalomban tízszer többen tartoztak az uralkodó
osztályba, mint amennyi gazdag lehetett volna. Ezek a számok adnak
magyarázatot számomra a magyar történelem ezer éves útjára.
Ismereteim
szerint, a magyarhoz hasonló csak a lengyel társadalom volt. Ez már önmagában
is magyarázza a közös sorsunkat.
A társadalmunk krónikus polgársághiánya minden
másnál nagyobb szerepet játszott a magyar történelem alakulásában. A
lakossághoz képest, hatod annyi polgárunk volt, mint a franciáknak, de azok
között sem voltak magyarok. A polgárhiányt látva, a királyaink Nyugatról
telepítettek be, többségében germán polgárokat, akik azonban eleve olyan
autonómiát élvezhettek, hogy nem is keveredtek a magyar etnikummal, etnikai
zárványok maradtak.
A történelem fontos
eseményei nem köthetők évszámokhoz.
Csókás Máté is
követi a magyar történészek által járt utat, a fontos történelmi eseményeket évszámokhoz,
konkrét eseményekhez köti, a mondanivalója szempontjából 1514, 1814 és 1944
évet említi. Amennyire tudomásul veszem, hogy a vallások ünnepe naptárhoz
igazodnak, annyira meggyőződésem, hogy a nagy történelmi folyamatok, nem lehet
azokat konkrét évhez, naphoz kötni.
Történészként
marxista vagyok, a történelmi események a lassú folyamatok során kialakult
alépítmény következményei. Ezért, ha a létrehozó okokat meg akarjuk érteni, az
alépítmények létrejöttének folyamatát kell feltárni.
A Dózsa György által
vezetett jobbágylázadás nem magyar társadalomban megérett változás előzménye
volt, hanem a Nyugat-Európában megérlelt és a reformáció által felhevített
reformok kísérőjelensége. A kezdeményezői nem is a jobbágyok, hanem a vallás
újítója az alsópapság volt. Ha valahol, akkor a magyar társadalomban egyáltalán
nem érett meg a helyzet a jobbágyfelszabadításra, mivel sok volt a nemes és
kevés a polgár. Elég arra gondolni, hogy ezt a nagyon széles nemesi osztály még
a 18. század végén, a császár parancsára sem fogadta el.
A magyar társadalom nem a
jobbágyfelszabadításra, hanem a reformációra volt érett. Még a protestáns
történészek sem rétnek ki arra, hogy a reformáció győzelméhez a földbirtokosok
támogatása is kellett. A jobbágytartó földesuraknak is érdekül volt a magas
egyház adó felszámolása. Az a tény, hogy a földesúrnak járó tizeddel azonos
adót szedett be a katolikus egyház is. Márpedig a földesurak könnyebben szedték
be a maguk tizedét, ha nem kellett a kilencedik tizedet az egyháznak adni.
Ráadásul a földesurak nemzeti érzelmét is sértette, hogy az egyházi adó
jelentős hányada Rómába, külföldre vándorolt.
A jobbágyok
számára még nagyobb adókedvezményt jelentett a református vallásra való
áttérés. A kilencedik tízed elmaradt. A protestáns egyháznak fizetett adót maga
az egyházközség állapította meg, és helyben került felhasználásra. Ismereteim
szerint ez volt a történelem talán legnagyobb adóreformja. Ennek tudatában
értettem meg, hogy azért győzött elseprő
fölénnyel Magyarországon a reformáció. A földesurak és a jobbágyok fontos
anyagi érdeke volt.
Annál kevésbé
értem azt, hogy miért nem tudatosult a reformációval járó adóreform.
Ennél is nagyobb
talány, hogy a protestáns egyházak vezetői sem hangsúlyozzák, hogy nemcsak a
Magyarországon megmaradt reformáció, de még a reformáció gyors győzelme is az
Oszmán birodalom katonai nyomásának köszönhető.
Itt újra
elmondom, Luther Márton Werbőczynek kifejtett véleményét. Valamikor a 70-es
években olvastam a történelmi közleményekben Werbőczy naplójának a Lutherrel
folytatott beszélgetését. Werbőczy, mint a Királyi Magyarország követe vett
részt az egyik birodalmi gyűlésen. Luther ment oda hozzá, és megmagyarázta,
miért nem érti a magyarok teóriáját arról, hogy ők a kereszténységet védik a
pogány törökkel szemben. Ők a nyugat-európai protestánsok aligha győzhettek
volna, ha a katolikus spanyol-osztrák Habsburg Birodalom nincs elfoglalva az
Oszmán Birodalom terjeszkedésével.
Nem találtam
olyan református püspököt, papot, aki tudott volna erről a naplóról. Jó húsz
évvel később derült ki, hogy ez a napló Budapesti Református Teológiai
könyvtárában van. Ráadásul van egy négy évvel későbbi napló is, amelyikben már
a katolikus Werbőczy keresi meg Luthert.
E példa jól
jellemzi, hogy a magyar történelem még mindig mennyire a katolikus klérus
befolyása alatt áll.
Az 1514-es dátum
nem azért fontos, mert akkor volt a jobbágylázadás, hanem a század egésze
azért, mert a 16. században vert gyökeret a reformáció.
Csókás Máté is
úgy emlékszik meg a Dózsa György által vezetett parasztlázadásról, mint valami
jelentős történelmi fordulat lehetőségéről. A magyar társadalomban azonban nem
volt semmi esélye az Európán végigvonuló parasztlázadásoknak, mert a magyar
társadalomban a nagybirtokos arisztokrácia a jobbágyokkal szemben erős támogatást
élvezhetett a nagyszámú, szegény nemességtől. A magyar feudális társadalom azért volt erős a haladó eszmékkel
szemben, mert a kevés nagybirtokost a sok kisnemes támogatta. Ehhez járult,
hogy nem volt a haladás élcsapatát jelentő polgárság. Dózsa seregében a vezető
elitet a szegény szerzetesek jelentették.
Jobbágyfelszabadulás.
A magyar társadalomban először csak a 16.
században és csak a Hódoltságon történt meg a jobbágyok bizonyos mértékű felszabadulása.
Nem nyugat-európai módon, hanem az oszmán kultúra keretei között.
A magyar
történészek alig érintik az oszmán társadalom különleges formáját. Abban ugyan
senki nem volt szabad, mindenki, a legnagyobb rangú, a leggazdagabb is, a
szultán rabszolgája volt. Mivel minden föld a szultán tulajdona volt, a jobbágyok
csak bérlők lehettek. De az egyetlen, sok ezer kilométerre élő tulaj nem olyan
veszélyes, mint a hegyben lakó, akinek egyetlen bevétele a jobbágyaitól
behajtott adó, óriási különbséget jelentett a volt jobbágyok számára, hogy
bérlői státusba kerültek. Ráadásul az adójukat nem családonként, hanem a
település közös adójaként, a szpáhinak fizették. Viszont szabadon költözhettek,
kereskedhettek, vehettek ingatlant. Ezek a kedvezmények ugyan csak ritka
kivételnek jelentettek érvényesülést, de népük történetében a Hódoltsági
településeken indulhatott meg a parasztpolgárosodás.
A nagyra duzzadt mezővárosokban létre jöttek
a parasztpolgárosodás feltételei. Erről készített Erdei Ferenc alapos
feltárást. A történészeinknek azonban ez
is elkerülte a figyelmét. Szinte semmit nem tanítunk a magyar parasztság
polgárosodásáról.
Az 1847-es
népszámlálás adatai tették számomra egyértelművé, hogy magyar etnikumú polgárok tömegesen csak a Hódoltság térségében volt.
Kisebb mértékben néhány erdélyi magyar városban is. Csak a szultán befolyásának
köszönhetően.
A Királyi Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás
előtt, szinte semmi nem történt a magyar polgárság kialakulása érdekében.
Amennyire a
Dózsa-lázadás reménytelen kísérlet volt, annyira jelentős szerepe lett a Hódoltságon bevezetett társadalmi
átalakításnak. A Hódoltságból elmenekültek a földesurak és a főpapok, a
társadalmi és vallási haladás elleni erők élcsapata. Ugyanakkor megszűnt a földesurak
jobbágysága. Minden föld a szultán tulajdonába került, és azt a jobbágyok bérbe
művelhették. Arról sajnos, nincsenek adataink, hogy mekkora volt a bérleti díj.
Minden bizonnyal magas, de nagyobb mozgásszabadságot biztosított, mint a
földesúr uralma alatt. Szabad volt, nemcsak a költözködés, de a kereskedelem és
ezzel a vagyonszerzés is. Ugyan szó sem lehetett valamiféle általános jólétről,
de megindulhatott a kevesek meggazdagodása. Néhány tőzsér, marhakereskedő
nagyon gazdag lehetett. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Debrecen, Szabadka, Szeged városi önkormányzatait már parasztpolgárok irányították.
Talán még
nagyobb történelmi hatása volt annak, hogy Királyi Magyarországon a reformáció
nem törte meg a katolikus egyház politikai túlsúlyát. Azt ugyan történelmi
tényként elfogadjuk, hogy a reformáció elseprő sikert aratott a Kárpát
Medencében, de arról szó sem esik, hogy milyen következményei lettek volna
annak, ha a lakosság nagy többsége a protestáns egyházak híve marad.
A magyar társadalom egyik súlyos
hiányossága, hogy a lakosság viselkedése nem eléggé puritán. A tudományos
és technikai forradalom korábban elképzelhetetlen mértékben felértékelte a lakosság
puritán viselkedését. Az óta egyre nő a puritán kultúrájú népek fölénye. Ezt
Max Weber jó száz éve felismerte. Az összefüggés ugyan fordított ahhoz képest,
ahogyan ő látta. A puritanizmust nem a protestáns vallásoknak köszönhetjük. Az összefüggés fordított, mert az eleve
puritán katolikusok tértek át a puritánabb keresztény vallásra. Ennek
ellenére a protestáns vallás is szerepet játszott a puritán erkölcsök
megerősödésében.
A többségében
katolikus Magyarországon nem szabad még a történészeknek sem bevallani, hogy a keresztény világon belül egyre nő a
protestánsok fölénye a katolikusokkal szemben. A katolikus vallás egyre
inkább a latin kultúrájú népek vallása lesz. Nemcsak a történészek, de még a
magyar protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció csak azért élte
túl a Habsburgok türelmetlen ellenreformációját, mert a Hódoltságban és az
Erdélyi Fejedelemségben a szultán védelmét élvezhették.
Ahogy Dózsa jobbágyfelszabadítását
politikai kalandnak tartom, II. József jobbágyfelszabadításának elszabotálását
a legnagyobb nemzeti bűnünknek tekintem. Erről azonban a magyar történészek
még ma is mélyen hallgatnak. A
történelmünk jelentősen másként alakulhatott volna, ha a 18. század végén
megtörténik a jobbágyság felszabadítása. Ennek hatvan éves késedelme az egyik
legnagyobb bűnünk.
Helyünk a Monarchiában.
Az ország felszabadítása után azonban a
Hódoltság térségében is helyreálltak a feudális viszonyok. A Habsburg
Monarchiában Ausztria, Csehország és az észak-olasz tartományok voltak lényegében
nyugat-európai színvonalúak. Hozzájuk viszonyítva a Császári Udvar konzervatív,
reakciós volt. Magyar Királysághoz képest azonban haladó.
Trianon elkerülésének egyetlenútja lehetett
volna, a kisebbségek autonómiája. Ebből fakadt a monarchiás tagságunk egyik
ellentmondása. A császároknak szükségük volt az osztrákok, csehek észak-olaszok
modernizációjának a féken tartásához a náluk is konzervatívabb Magyar
Királyságra. Ennek a ténynek az elhallgatása is a nacionalista magyar
történészek felelőssége, akik még ma is
azt hangsúlyozzák, hogy a nemzet nagyjai azok voltak, akik a császároktól való
függetlenséget tartották elsődleges politikai célnak. Ez a népszerűsítésük azért
sikerült, mert a kisebbségek kezelésében a magyar etnikumú lakosság nem akart
tudni a kisebbségek jogairól. A császárok a magyar nacionalizmussal ellentétes
álláspontot képviseltek. Bárcsak a
császárok nagyobb sikerrel védték volna a kisebbségek jogait.
A 19. század második felében a
jobbágyfelszabadítás és a vasúthálózat kiépülése hatására végre felgyorsult a
polgárosodás. Ennek nemcsak a minőségét, de a többségét is a magyar
zsidóság jelentette. Ez volt az első
eset, amikor a nem magyar etnikumú városi, nyugat-európai értelemben vett polgár
magyar akart lenni.
A gyorsan
gyarapodó zsidó etnikum a magyar városokat, mindenek előtt Budapestet nyugati értelemben
polgárivá tette. A zsidó polgárság
sikere felkeltette a nemesség társadalmi szerepébe lépő úri középosztály
irigységét. Trianon nélkül azonban aligha kerülhetett volna arra sor, hogy az
első világháború után az úri középosztály megkaparítsa a hatalmat. A közigazgatás és a hadsereg ugyan korábban
is a kezükben volt, a gazdaságban azonban nem volt szerepük. Legfeljebb azt
hitték, hogyha nem foglalják el a zsidók a gazdaságot, akkor ők lehettek volna
a gyárosok és bankárok, azaz a gazdagok.
Az úri
középosztály a magyar zsidóságot okolta az első háború elvesztésért, ennek
köszönhetően lett népszerű. Holott a háborút nem a zsidók akarták, és abban a hadsereget
sokkal jobban ellátták, mint az urak tehették volna.
Csukás Máté is
beleesik abba a hibába, ami szerint, ha nincs első világháború, nem kerülhetett
volna sor Trianonra. Valami számomra érhetetlen okból a magyar történészek nem
hajlandók tudomásul venni, hogy a Kárpát Medence nem maradhatott egy ország. Ez
csak akkor maradhatott volna, ha a kisebbségek már évszázadokkal korábban
autonómiát élveznek.
Az elmúlt száz
évben szinte minden többnemzetiségű állam szétesett. Kivétel csak Svájc és
Belgium maradt. Ebben a két országban soha nem volt etnikai elnyomás.
Közép-Európában Erdély lehetett volna, de ezt mi magyarok tettük lehetetlenné.
Ezzel szemben szétesett, sőt kegyetlen belháborúba zuhant Jugoszlávia.
Szétesett Csehszlovákia. Darabjai hullott a Szovjetunió. Ezek mindegyike
kevésbé volt elnyomó az etnikumaival szemben, mint Magyarország.
Jó volna
tanítani Trianon előzményeit. Az első világháború elvesztése előtt jó hetven
évvel, 1849 tavaszán megszületett
Olmützi Alkotmányt. Erről azért uralkodik csend, mert ennek tudatában összedől
a háborúvesztés és az ország felosztása között hangsúlyozott összefüggés. 1849 tavaszán, fél évvel Világos előtt,
ugyanis már megtörtént Magyarország felosztása. A bécsi zavargások elől a
Császári Udvar ugyanis Csehországba, az Olmützbe, az érseki palotába menekült.
Akkor már egyértelmű volt a magyar szabadságharc katonai veresége. Ezért
elhatározták, hogy a Magyar Királyságot
is beépítik az osztrák örökös tartományok rendszerébe. Ennek érdekében
önállósítják Horvátországot és Erdélyt, valamint a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságot.
Ez a felosztás csak annyiban különbözött a Trianonban kötött békétől, hogy a többségében
szlovákok által lakott térség a Magyar Királyság része marad. Ezt a Trianont
nem az első világháborút megnyerő hatalmak, hanem a Habsburg Monarchia Császári
Udvara találta ki, és a császár írta alá.
Ennek fényében tudománytalan állítás az
1914-es évet történelmi szempontból határkőnek tekinteni, az a látszatot
kelteni, hogy Magyarország felosztása a háborúvesztés következménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése