Az urbanizáció útjai.

Kopátsy Sándor                 PG                  2014-03-30

Az urbanizáció útjai.

Európában az urbanizáció két vonalon történt. Az első, a görög római lényegében városok társadalma volt. Közel ezer éven keresztül szinte minden, ami fontos a városokban történt. Rövid ezer év után azonban a malária, majd a keltről behozott betegségek ellen képtelen védekezés okán a városok jó ezer évre szinte elpusztultak, és a mediterrán térség elvesztette vezető szerepét a kis kontinensen.

Ezt követően az Alpoktól északra alakult ki feudális társadalom, aminek a városeltartó képessége alacsony volt. Az urbanizáció lassan történt, elsősorban azért, mert a vidéken élő lakosság nagyon magas hányadban öneltartó volt. Iparcikkekre szinte csak a földbirtokos osztály tartott igény, illetve volt ehhez vásárlóereje. Ráadásul, még ebben a térségen is nagy volt a városokban. A római provinciákból örökölt városok is magas fokon önellátók a voltak. A városi polgároknak is voltak földjeik, ahol gabonát termeltek, és még a városi házaikban is tartottak állatokat.

A több-kevesebb önkormányzattal rendelkező városok maguk korlátozták a bevándorlást. A városkapukon belül nem aludhattak idegenek. A többmilliós lakosságú államokban 10-20 százalékos volt az urbanizáció. Az ipari forradalom előtt nem is volt ennél nagyobbra szükség, mert a mezőgazdaságiból élt a lakosság nagy többsége, és ezek alig szorultak áruvásárlásra. Az ipari áruigényük többségét a földműves családok maguk, részben a falusi iparosok elégítették ki.

Az ipari forradalom előtt, a falusi lakosság mintegy huszada volt iparos, a szükséges ipari termékek nagy többségét a házipar állította elő. A falvak áruigényét lényegében a só és a mezőgazdasági felszerelésük vasigénye jelentette. A vasúthálózat kiépítése előtt még bőven elég volt a 10 százalékos urbanizáció a belső piacok ellátásra. A vasút előtt szinte csak a dohány, a gyufa, a tű, a cérna, a népviselethez szükséges szalagok, festőanyagok jelentették a falusi nép vásárlási igényét.

A falvakban termeltekből is csak az vált áruvá, amire a városnak szüksége volt. A gazdaságtörténészek sem helyeznek hangsúlyt arra, hogy a városok élelmezésének nagy részéről a városok maguk gondoskodtak. A városi lakosságnak volt földje, ahol a kenyérgabona, a zöldség, a gyümölcs, a bor nagy része megtermett, a családi ház udvarán pedig állatot tartottak. A város kenyérgabonát, takarmányt, vágóállatot vásárolt a falusi lakosságtól vagy közvetlenül, vagy kereskedőkön keresztül.

Már sokszor leírtam, hogy a falvak csak akkor váltak önellátókból, árutermelőkké, amikor a szállítást megoldotta a vasút. A vasút előtt a város és a közeli falvak közti áruforgalom jelentéktelen maradt.

Azt ugyan a történészek is hangsúlyozzák, hogy Európa keleti felén a polgárosodás csak a 19. század második felében kapott lendületet. De azt nem teszik hozzá, hogy ez a lendület a vasútnak volt köszönhető. A lakosság és az áruk nagyobb távolságról történő gyors és olcsó mozgatása először csak a vasúton történhetett.

A vasút előtt egy napi járófölnél nagyobb távolságra még a nagyon gazdagok is csak ritkán, nagy fáradsággal és drágán juthattak el. Ez alól kivételt csak az értékes áruk szállítása és a lábon elhajtott állat jelenthetett. A távolsági kereskedelem, a sótól eltekintve, csak a keskeny gazdag réteg igényeinek kielégítését szolgálta.

A vasút előtt az olcsó tömegáru, a fa, a gabona, az építőkő forgalma csak vízi úton történhetett. A magyar történészeknek kellene hangsúlyozni, hogy a mezőgazdasági termékek jelentős távolsági kereskedelme a szárazföldön csak a lábon hajtott élőállat lehetett.

A 10-20 százaléknál nagyobb urbanizáció csak a vasúthálózatra épülhetett. Európának tehát volt ideje, hogy felkészüljön az urbanizációra, aminek az óceánok meghódítása és a belföldi vízi utak, csatornák adtak további lendületet. Az átlag feletti urbanizáció ezért sokáig csak a kikötők térségében történhetett meg.

Mindennek ellenére a 18. század végére az európai urbanizáció már milliós nagy városokat hozott létre, amelyekben politikai forradalmak születtek. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy a nagyvárosokba történő bevándorlás nem volt szabályozott. Az egészségügyi vívmányoknak köszönhetően, Európában népesdési robbanás következett be, amivel nem tarthatott lépést a munkahelytemetés. A munkaalkalmat reménytelenül keresők a nagyvárosokba menekültek, ahol nyomornegyedek alakultak ki. Ezek lettek a forradalmak melegágyai.

A tudományos és technikai forradalom egészen más urbanizációs utat alakított ki a négy tengerentúli angolszász országban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezek eleve nagyon magas fokon urbanizált, nagyon gazdag társadalmak lettek.

A sikerüknek két fő oka volt.

- Viszonylag lakatlan nagy és kedvező adottságú területen rendezkedhettek be.

- A betelepülők többsége angolszász, puritán volt, akikhez alkalmazkodhattak a betelepülők. A puritán angol társadalom elég hatékonynak bizonyult arra, hogy a jelenkor következményeinek megfelelő magas urbanizáció történt. Ebben a négy országban a nyugat-európainál is magasabb urbanizáció alakult ki. Elsősorban Kanadában és Ausztráliában. A nagyvárosok gazdagok, nincsenek bennük munkát nem találó, képzetlen nyomornegyedek.

Ezzel szemben, a spanyol és portugál gyarmatok esetében más úton történt az urbanizáció.

- A betelepülők kincsvadászok és térítők voltak. Nem földművesek akartak lenni.

- A viszonylag nagyobb számú őslakosságot szinte kiirtották az odavitt betegségek. Az ültetvények munkaerőigényét Afrikából behozott rabszolgákkal elégítették ki.

A latin-amerikai országok óriási városait a lakosság jelentős hányadát kitevő nyomornegyedek jellemzik. A társadalom számára elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat a nyomornegyedeket táplálja.

A latin-amerikai urbanizációnak a hatványa Afrikában van, és még inkább várható. Ott vált katasztrofálissá a túlszaporodó népességet felvevő, de munkájukról, városi életmódjukról gondoskodni képtelen óriás városok hálózata. Ezek a több tízmilliós városok jövője reménytelen. A történelem legnagyobb emberpusztításai nem a 20. század világháborúi lesznek, hanem a túlnépesedett afrikai városok forradalmai.

A napokban hivatkoztam egy afrikai demográfiai tanulmányra, ami szerint Afrika lakossága 2050-ig másfél milliárddal fog szaporodni. A népszaporulat jelentős hányada a nagyvárosokba menekül. Ezt jól jellemzi a tanulmány azzal, hogy 26 év múlva tucatnyi afrikai városnak lesz 10 milliónál több lakosa. Lagosnak 50 millió. Ezek jövője reménytelen.

Lényegében, ha nem is afrikai mértékben, de hasonló várható Dél-Ázsiában is.

Egyetlen kivétel Kína lesz. Csak ott van biztosítva a megoldás két feltétele.

- A puritán lakosság.

- A népszaporulat leállítása.

Kína és Vietnám az a két jelentős ország, amelyik lakossága puritán és még nem elég gazdag és iskolázott ahhoz, hogy a fejlettek közé tartozzon. 2050-re ezek is gazdagok lesznek. A világgazdaság egésze szempontjából Kína szerepe döntő. Sem a történészek, sem a közgazdászok nem hangsúlyozzák, hogy az 1.3 milliárd lakosú Kína példátlanul gyors fejlődése mit jelent az emberiség egésze szempontjából. Kína mind a lakosságának mennyisége, mind az utóbbi 25 éven mutatott növekedése tekintetében példátlan. Hatezer éve csak az ipari forradalom során fordult elő, hogy egy magas-kultúra térségében a fejlődés sebessége lényegesen meghaladja a többiekét. Az azonban csak az emberiség tizedét érintette, és az éves növekedési sebessége is alig tizede volt a kínaihoz képest. A kínai csoda során az egy lakosra jutó teljesítmény közel tízszer gyorsabban nő, mint az ipari forradalom után a puritán Nyugaton, és a köven ötszörösre nőtt emberiség ötödét érinti.

Száz éve Max Weber még csak a Nyugat puritán lakosságának fölényét ismerte fel. Mára egyértelművé vált, hogy a Távol-Keleten háromszor annyi puritán ember él, mint Európában és a négy tengerentúli angolszász országban összesen. Ráadásul, és ezt még nem írta le senki, hogy a távol-keletiek még keményebben puritánok, mint a nyugati protestánsok.

Ezt bizonyítja a távol-keleti puritán társadalmak nagyobb fejődési sebessége. Ma már nem lehet azon vita, hogy 1950-2050 közti száz év legnagyobb világtörténelmi változása az, hogy a világgazdaság súlypontja a Nyugatról áttevődött a Távol-Keletre. Ráadásul a nyugati kultúrkörön belül a súlypont egyre inkább áttevődik a tengerentúli puritánokra.

A Nyugatnak egyetlen nagy előnye maradt. Nem túlnépesedett, a népessége még messze az optimális eltartó képesség alatt van. Elsősorban a tengerentúli négy angolszász országban, de még Európában is, a távol-keleti térséghez viszonyítva ritka a lakosságuk.

Az is kiderült, hogy egyelőre a túlnépesedési folyamatot megfékezni csak a puritán népek képesek. Ahogyan Kínának sikerült erőszakkal csökkenteni a gyermekvállalást, az Latin-Amerikában, Dél-Ázsiában és Afrikában lehetetlen.

Kína abban is az első, ahogyan szabályozza az urbanizációt. Arról csak halvány fogalmunk lehet, hogyan alakul Kínában az urbanizáció, ha nem csökkentik a gyermekvállalást. Amerikai demográfusok szerint, ha nincs a gyermekvállalás korlátozása, 500 millióval több lakosa lenne az országnak.

A nyugati társadalomtudósok, politikusok és közgazdászok csak botránkoznak a gyermekvállalás Kínában történt módszerén, és tragikusnak tekintik annak várható következményeit. Ezzel szemben, a kínai csodáról szó sem lehetne, ha 500 millióval többen volnának. Nincs olyan kínai eredmény, ami akkor is bekövetkezik, ha változatlan szinte marad a gyermekvállalás.

Kínában jelenleg az urbanizáció 53 százalékos, tehát körülbelül 600 millióan élnek a városokban. Ebből közel 100 millió a nem teljes jogú városlakók száma. Az elmúlt 15 ében az utóbbiak száma nőtt gyorsabban. Vagyis. Kína még az 52 százalékos urbanizációt is csak azon az áron tudta elérni, hogy a városlakók közel harmada nem teljes jogú. A teljes jogú városlakók száma ugyanis az elmúlt 15 évben 25-ről 38 százalékra nőtt. Ez az urbanizáció még mindig nagyon alacsony. Alacsony akkor is, ha a nem teljes jogúakat is hozzá számítjuk.

A kínai vezetés az urbanizációt úgy akarja 2020-ig 60 százalékra emelni, hogy a nem teljes jogúak aránya felére, számuk harmadával csökkenjen. Elgondolni is képtelenség, mi lenne, ha ma Kínának nem 1.3, hanem 1.8 milliárd lakosa volna. A nyugati ember erkölcsével összeegyeztethetetlen, hogy a város lakosságának közel harmada az alapvető társadalmi ellátásból ki van rekesztve. De arra nem gondolnak, hogy mi lenne akkor, ha Kínnak 500 millióval több lakosa volna, és a népszaporulat a korlátozás előtti 2 százalék felett maradna. Vagyis évente mintegy 30 millióval több lakos felneveléséről, oktatásáról, és 20 millióval több munkahely teremtéséről kellene gondoskodni. Ez azt jelentené, hogy az egy lakosra jutó felnevelési és vagyonigény a nemzeti jövedelem mintegy 15 százalékát jelenten ahhoz, hogy az egy laksora jutó jövedelmet és vagyon, valamint a foglalkoztatási szintet tartani lehessen.

Egy ilyen kalkuláció meggyőzően bizonyítja, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés még a puritán társadalmak számára is elviselhetetlen. A nem puritán kultúrájúak pedig még akkor sem képesek javítani viszonylagos helyzetükön, ha nem szaporodnak.

Végül látni kellene azt is, hogy a nem puritán országokból a lakosság szeretne a puritánokba áttelepülni. Ezek száma mintegy százszorosa a gazdagok által befogadhatónak. A lehetséges egy százalék azonban egyre inkább a minőségi elitre korlátozódik. A fejlettebb társadalomba való áttelepülés ugyanis nemcsak összegében, de még arányában is annál nagyobb anyagi előnnyel jár, minél értékesebb a bevándorló. A világ népességének négyötöde viszonylag szegény országokban él, és a népesség növekedés szinte csak az elmaradott háromötödben van. Márpedig a bevándorlás lehetősége egyre inkább csak a munkaerő minőségi elitje számára elérhető. Ezek egyre inkább világpolgárok lesznek. A nemzetek közti mozgásuk nem lesz megakadályozható. A már gazdagok érdekeltek a befogadásukban, a viszonylag szegények pedig egyre képtelenek lesznek a kivándorlásuk megakadályozásában.

A tudományos és technikai forradalom olyan világot teremtett, amiben a munkaerő olyan világpiaci árú lett, aminek értéke a szellemi vagyonától és a befogadó ország fejlettségétől függ. Egy generáción belül a minőségi munkaerő lesz a legmobilabb árú a világpiacon, ráadásul ez az áru önmozgó, az érdeke mozgatja.

A tőkés osztálytársadalmakban a tőkeáramlás volt a világgazdasági erőviszonyok alakulása szempontjából a legfontosabb, a jelenben és még sokkal inkább a jövőben a minőségi munkaerő áramlása lesz az elsődleges.