Öngondoskodás

Kopátsy Sándor                   PS                 2014-04-28

Öngondoskodás

A Népszabadság szombati számában F. Szabó Emese a Több sebből vérző öngondoskodásról írta le a véleményét. A szerző is darabra számolja az embereket, de még azt is hibás adatok alapján.

A közölt adatok félrevezetők. Ő is, akárcsak a munkaügyesek eleve hibás adatokkal dolgoznak. Ennek klasszikus példája a munkaképes lakosok számának a nyugdíjas korúkhoz való viszonyítása. Ezeket, bátran 2060-ig vetíti. Azelőtt 65 éve, az Országos Tervhivatalban megtanultam, hogy három évre sem lehetelőre látni. De próbálkozni azért érdemes. Ötven évre azonban ostobaság.

A munkaképes lakosság, azon felül, hogy milyen lesz a népszaporulat, két okból fog lényegesen változni: egyrészt kitoldódik a munkavállalás ideje a képzés hosszabbodása következtében, másrész változik a nyugdíjkorhatár. A legfejlettebb országokban a 15 évesek még 5-6 évig tanulni fognak. A nyugdíjkorhatár pedig kitolódik nemcsak hivatalosan, de ténylegesen is. Japánban a korhatár 68 év és a tényleges nyugdíjba vonulás ideje 71.5 év.

Egyelőre felmérhetetlen, hogyan alakul a nyugdíjkorhatár, még kevésbé, hogyan ösztönzik a korhatáron túli munkavállalást.

Az egy nyugdíjasra jutó munkaképes adata önmagában semmit nem mond. Sokkal jobb volna azt felmérni, hogy egy keresőre hány nyugdíjas jut.

Jelenleg ugyanis egy nyugdíjasra ugyanis azért is kevés kereső jut, mert sok munkaképes korú nem dolgozik, nem fizet járulékot. Hosszú távon tarthatatlan a tartósan munkanélküliek aránya. Jelenleg Magyarországon ugyan egy nyugdíjasra 3 munkaképes korú lakos jut, de csak alig kettő jutna, ha nem volna tartós munkanélküliség.

Értelmetlen azt jósolni, hogy egy dolgozóra mennyi nyugdíjas jut, amikor a potenciális munkaerőnek harmada nem dolgozik. Ráadásul, a kormány igyekszik minimalizálni azok számát, akik a nyugdíjazásuk után is dolgozni akarnak.

A nyugdíjasok eltartása azért vérzik több sebtől, mert nagyon sok munkaképes nem dolgozik. Ráadásul, sok nyugdíjas szívesen dolgozna, ha ezt lehetséges volna.

A magyar táradalom azért vérzik sok sebtől, mert az adott munkaerő jelentős hányadának nem tudunk munkát adni. Ez sokkal többe kerül, mint a nagyobb számú nyugdíjas. Nemcsak több pénzbe, de annál is több erkölcsi kárt okoz. Ezért a meglévő munkaerő foglalkoztatásának megoldatlansága a legnagyobb társadalmi kár okozója.

Mielőtt a távlati nehézségek felmérésére térnék, le kell szögezni, hogy óriási forrást veszít a rendszerváltás utáni társadalom azzal, hogy tört részére csökkent a hivatalos munkaidő után termelt jövedelem. Amíg tele van a sajtó a polgári szabadságjogok korlátozásával, szó sem esik arról, hogy a munkaidő utáni jövedelem mennyit csökkent.

A nyugdíjak fedezete azért létszik borúsnak, mert az értéktermelőket darabra számoljuk. A jövőnket nem az fenyegeti, hogy kevés lesz az értéktermelő, és sok az eltartott, hanem az, hogy nem lesznek elég hatékonyak az értéktermelők. Az, hogy mennyi lakost kell majd a társadalomnak eltartani, nagyon másodrendű ahhoz képest, hogy milyen minőségű lesz az a munkaerő, akiknek a társadalom működtetését biztosítani kell.

Már sokszor leírtam, hogy negyven év múlva a társadalom gazdagsága, teherbíró képessége sokkal jobban függ a munkaerő minőségétől, mint a számától. Csak egyetlen tényezőt ragadok ki. Ha a családok felső harmadában születne annyi gyermek, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, negyven év múlva, még egyszer olyan gazdag lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.

Elég volna arra gondolni, hogy a felső tizedben születő gyermekek társadalmi értéke az átlag több szerese lesz, az alsó tizedé pedig alkalmatlan lesz az értéktermelésre, vagyis nemcsak nem termel fedezetet a saját nyugdíjára, de még sokba is kerül másoknak.

A jövő társadalmának teherbíró képessége nem a lakosság, de még nem is a munkaképes korúak számától, hanem a minőségétől függ. Ezért, aki a lakosságot, vagy a munkaerőt darabra számolja, vakon néz a jövőbe.