A közös munka gyümölcse

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-24

A közös munka gyümölcse

A Népszabadság mai számában Marosán György a fenti című írásában, mérlegre teszi az elmúlt 30 évet. A címnek abban igaza van, hogy a múltért közös a felelősségünk.

Abban azonban súlyosan téved, hogy a WGI adati alapján rangsorolni lehet a társadalmak működésének hatékonyságát. Ez a mutatócsokor csak azt mutatja, hogy milyen fokon elégíti ki a társadalom a liberális politika követelményét. Azt azonban semmi nem indokolja, hogy a teljesebb liberalizmussal a társadalmak hatékonysága mérhető. Sőt az élet éppen azt igazolja, hogy a liberalizmus optimális mértéke alapvetően függ a társadalom kultúrájától, és relatív fejlettségétől. Vagyis, a liberalizmusból is megárthat a sok. Az a liberalizmus, amivel a WGI mér a Nyugat legfejlettebb, és puritán társadalmai számára optimális, de ezeken kívül ebből egyre kevesebb liberalizmus kell.

Az a politikai liberalizmus, amit WGI megkövetel fajunk múltjában soha nem fordult elő, vagyis semmi okunk nem lehet arra, hogy ezt a követelmény olyan államok politikai rendszerére is rákényszerítsük, amelyekben az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság és a lakosság kultúrája köszönő viszonyban sincs a Nyugat puritán, gazdag és iskolázott társadalmaiban eredményesen működő politikai felépítményhez.

Marosán György nemcsak nem jó tudós, hanem rossz demokrata is. A demokrata a politikai felépítményt csak a lakosság támogatásával mérheti. Nem demokrata az, aki a lakosság véleményét figyelmen kívül tartja. Jelenleg az amerikai közvélemény kutatók szerint a lakosság legnagyobb támogatását a kínai vezetés élvezi. Nincs senkinek joga, hogy a világ legnépesebb országától megtagadja a jogot, hogy olyan politikát folytasson, amit a lakosság sokkal nagyobb arányban támogat, mint bármelyik demokráciában. Most, Magyarországon joggal dicsekszik azzal a Fidesz, hogy az EU 28 tagország között nekik van a legnagyobb lakossági támogatásuk. Az elsőző választási győzelmük pedig a történelemben ismeretlen mértékű volt.

Ilyen helyzetben előszedni a WGI mutatói alapján készült jellemzéseket, kabaréba illő. Magamat ugyan nemcsak a Fidesznél, de a csúfosan megbukott baloldali választási szövetségnél is sokkal inkább baloldalinak tartom, mégsem veszem a bátorságot, hogy a Fidesz győzelmét kétségbe vonjam. Sőt elismerem, hogy Magyarországnak még nem volt olyan koránya, ami a magyar társadalom elvárásainak jobban megfelelt volna. Nem nekem, de az országom lakosságának.

Ahhoz még kevesebb bátorságom van, hogy Kínát sikertelennek minősítsem, annak ellenére, hogy a WGI rangsorban megelőző országoknál többször gyorsabban növekedik.

Van ajánlatom arra is, hogy az én módszerem szerint minősítsék az országok teljesítményét, hogyan javul, illetve romlik az ENSZ rangsorában a helyezésük. Az ENSZ három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredője alapján rangsorol. Vagyis a liberális elvárásoknak megfelelést figyelmen kívül hagyja. Ennek alapján egyértelmű a távok-keleti országok fölénye, őket követi a négy tengerentúli protestáns ország, aztán jönnek a nyugat-európai puritán országok, és ezzel lényegében ki is tartozik a sikeres országok az elitjébe.

Mi tehát az elitbe sorolás alépítményi feltétele?

1. Csak a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus országai lehetnek sikeresek.

2. Azok is csak akkor, ha a belső népszaporulatuk nem több plusz-mínusz néhány ezreléknél.

Az elmúlt harminc év legsikeresebb négy országa Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan és Kína. Vagyis egyik sem olyan ország, amelyik a WGI szempontjai szerint előkelő helyen állna.

Vagyis a társadalmi sikernek semmi köze nincs ahhoz, amire Marosán, és a WGI rendszer súlyt helyez.

Ami pedig a címben kijelölt, és a zárófejezetben hangsúlyozott feladatot, a közös munkát illeti. Ebből éppen az ellenkezője következne annak, amit Marosán írása sugall. Nem a többségnek kell az ellenzékhez, hanem az ellenzéknek a többséghez igazodni.

Ha valamit a párokra lehet bűnként vetni, hogy eddig minden ellenzék azt akarta kikényszeríteni, hogy többség igazodjon hozzá.

Az én elvárásom, bármennyire nehéz, jobban vegye tudomásul az ellenzék, hogy példanélkülien kicsi a támogatottsága. Minden pártnak csak annyi oka van a kormány támadására, emennyi támogató áll mögötte. Jó volna feladni azzal a politikai gőggel, ami a rendszerváltás óta minden ellenzéket jellemzett, hogy az igazának az ereje sokszorosa annak, mint amennyi szavazó áll mögötte.

Talán az EU választások eredménye meggyőzi az ellenzéket arról, hogy ő az EU 28 tagállama között a leggyengébb ellenz