A marxizmus negyedik formája

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 12

A marxizmus negyedik formája

Harari

A Szovjetunió felügyelete alá ítélve, megállapítottam, hogy a marxizmus kelet-európai formájához lettünk besorozva. A háborút követő első május elseje megünneplése számomra azt mutatta, hogy a Szovjetunió marxizmusa az ortodox keresztény kultúrák marxizmusa. Marx, Engels, a szovjet felső vezetés tagjainak és Rákosi Mátyásnak a képei, jelszavai, döntő többségükben pedig Sztáliné uralkodtak akár egy ortodox vallás körmenetében. Ennek ellenére számomra a szovjet megszállás biztosítékot ígért arra, hogy végre felszámolhassuk a feudális társadalmi hagyományainkat, az arisztokratáknak az úri középosztállyal kötött szövetségét, mindenekelőtt a nagybirtokok felosztását. Vagyis olyan reformok megvalósítására, mire önerőből képtelenek voltunk, a nyugati demokráciák pedig aligha kényszerítettek volna bennünket erre. Beennem a marxizmussal szemben nem volt félelem, de ennek a kelet-európai típusánál sokkal jobb megoldásnak tartottam volna a puritán Nyugat-Európai marxizmusát, a szociáldemokráciát kényszerítik ránk Jaltában.

Egyre inkább kirajzolódott bennem a felismerés, hogy a fejlett nyugat-európai puritán társadalmakban a marxizmus szociáldemokrata formája válik egyre inkább a tőkés osztálytársadalmakat leváltani képes politikai erővé.

Az is egyértelművé vált, hogy a latin népek a szociáldemokratáknál keményebb marxizmust akarnak, amit akkor euro-kommunistaságnak hívtunk. Ezt ugyan a kelet-európai bolsevik marxizmusnál megfelelőbbnek tartottam volna, de akkor már Max Webertől megtanultam, hogy a puritán erkölcsű népek a kor követelményeinek jobban megfelelő felépítményt építenek, hogy azok lesznek egyre inkább a társadalmi fejlettség élcsapata.

Ezért a Rákosi rendszer bűnének tekintettem, amikor és ahogyan lenyelték a Szociáldemokrata Pártot. Azt csak jóval később vettem tudomásul, hogy ez is a szovjet megszállás alatt elkerülhetetlen szükségszerűség volt.

Aztán örömmel fogadtam, amikor a Szovjetunió bolsevik vezetői is felismerték, hogy a gazdaság pártirányítását fel kellene cserélni a piaci kereslet és kínálat hatásait figyelembe vevő gazdaságirányítással. 1953 nyarán Moszkvában leváltották a miniszterelnökségről Rákosit, és helyébe az ellenzékének számító Nagy Imrét ültették. Ez készetetett arra, hogy belépjek az állampártba, és dolgozzak a piaci hatások nagyobb figyelembe vételéért. Ezért lettem a gazdasági mechanizmus kidolgozója, Nagy Imre támogatója egészen 1956. november elsejéig, amíg koalíciós, több párti demokratikus kormányt nem alakított. Azt ugyanis láttam, hogy a magyar közvélemény óriási többsége minden liberális és baloldali politikát elutasít, inkább az arisztokrácia és az úri középosztály uralmát állítaná vissza. Az 56-os forradalmunk után a több párt közti választás esetében nemcsak gyenge, de gyűlölt ellenség is lett volna a volt bolsevik állampárt. A több párt demokráciájáról nemcsak a moszkvai vezetés, de Nagy Imre két őszinte támogatója Mao és Tito sem akart hallani. Nagy Imre és csapata nemcsak az országon belül, de a bolsevik marxisták között is elfogadhatatlan lett.

Mivel azt világosan láttam, Kádár átállását Moszkvához az egyetlen megmaradt lehetőség. Ma is úgy érzem, sokkal jobb helyzetbe kerülünk, ha Nagy Imre vállalja magára a szovjet hadsereg behívását, ami meghívás nélkül is megtörtént. Ő és környezete szinte csak a forradalom ámulatában élt, fogalmuk sem volt arról, mik a Moszkva számára elfogadható megoldások, mi történt ezekben a napokban a Szuezi Válság során, hogy az Egyesült Államok sem akarja lezárni a hidegháborús feszültséget, hiszen az tartja a védelmét elengedhetetlennek.

A magyar történészek máig nem hangsúlyozzák. hogy Münnich Ferenc, a belügyminiszter beszélte rá Kádárt, hogy menjenek át a szovjet csapatokhoz, és közölje, hogy miniszterelnöke lenne az új kabinetnek, és vállalná, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat. Kádár ehhez még azt tette hozzá, hogy Moszkva ne engedje haza Rákosit. Ez a kompromisszum a moszkvai vezetőknek is elfogadható megoldás volt.

Kádár elhatározását azonnal olyannak minősítettem, amit én nem tudtam volna megtenni, mert ez azzal járt, hogy a magyar közvélemény óriási többsége a forradalom elárulójának tartja azt, aki a győztes forradalom eltiprására behívja a szovjet csapatokat. Kádárt ezért a magyar történelem legnagyobb hősének tartottam és tartom ma is. Csak neki köszönhetjük, hogy a következő 36 évben országunk a szovjet megszállás alatt legalább a legvidámabb barakk lehetett. Ezt szinte csak a Kádár személyének köszönhetjük.

Ma is azt hiszem, hogy a szovjet megszállás ugyan továbbra is nagyon bekorlátozta a politikai mozgásszabadságunkat, de ezzel a kevéssel is minden csatlósnál jobban éltünk. A rendszerváltás óta azonban a lehetőségeinkhez viszonyítva gyengébben szerepeltünk. Jelenleg javul a teljesítményünk, de most is csak azért vannak eredményeink, mert Orbán a liberális Fideszből olyan közép-jobb pártot formált, ami tudomásul veszi, hogy a magyar választók nagy többsége közép-jobb, nacionalista és klerikális. A magyar történelemben még nem volt olyan miniszterelnök, aki három választáson megnyerte a választási körzetek 90 százalékát.

Azt már az 50-es évek óta a Bródy András és Rácz Jenő könyvéből örökre megtanultam, hogy minden kultúrában, minden etnikumban az egy éves jövedelemhez viszonyított vagyon aránya más, de a fejlettségtől független állandó. Ahol ez az arány magas, ott az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés esetén az nem tartható. Akkor végeztem először becsléseket, és azt láttam, hogy a magyar zsidóság vagyona az éves jövedelmének mintegy ötszöröse. A magyarokon belül a protestánsoké és a sváboké 3.5, a romai katolikusoké 3, a cigányoké 1 alatt van. Utoljára az Egyesült Államok adatait láttam. Ott a távol-keltiek és a nyugat-európai zsidók vagyona 4 felett van, a protestánsoké 3.5, a latin-amerikai katolikusoké 2.5, a négereké pedig 1 alatt van. Tehát szinte ugyanazokat az arányokat láttam, amit hatvan élve a tized akkora egy főre jutó jövedelmű Magyarországon felbecsültem.

Nem csodálkoztam azon, hogy 1990 előtt a kommunista Kínában az egy lakosra jutó vagyon mutatói csökkentek, a lakosság ötöde pedig a statisztikailag napi 1.9 dollár jövedelemnél kevesebből élt. Ez az óta megszűnt.

Ez a reform két feladatot oldott meg, a gazdaságuk a piaci keresletére és kínálatára igazodik, és a gyermekvállalás kemény korlátozása után az évi 3 százalékos növekedés lassú csökkenésre változott. Ezen most igyekeznek enyhíteni és a jobb módú családokban engedélyeznek második gyermekvállalást. De nem tudatosítjuk, hogy e reform előtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte stagnált, az óta pedig 6-8 százalékkal nő.

Ilyen növekedés tizede sem volt az ipari forradalom után, és ezen belül szinte stagnált a munkások reálbérét. Ez a tény serkentette Marxot arra biztatni a híveit, hogy a proletárok erőszakkal megszerezzék meg a politikai hatalmat. A 19. században fogalma sem lehetett arról, hogy a 20. század második felére a fejlett országokban megoldódik a fogamzásgátlók általános használata, és nulla környékére zuhan a népszaporulat, a minőségi munkaerővel szemben nagyobb lett a kereslet, mint a kínálat. Ezzel számukra megszűnt a kizsákmányolás. Marxnak ugyanis fogalma sem lehetett arról, hogy a kizsákmányolás nem a tőkés akaratán múlik, hanem a munkaerő túlkínálatán. Ezzel megszűnt a kizsákmányolás is. Marx erre azért nem gondolhatott, mert a kereslet és kínálat áralakítását figyelmen kívül hagyta. Ő azért nem érthette meg az osztálytársadalmak működést, mert nem vette tudomásul, hogy a munkaerő azért volt kizsákmányolva, mert a kínálatuk gyorsabban nőtt, mint amennyire növekedhetett az életterük eltartó képessége. Nem értette meg, hogy a lakosság nagy többségének a nyomora, a sok háborúzás és a tudásvágy elnyomása azért fokozta a halálozást, mert a lakosság létszáma gyorsabban nőtt, mind az élettér eltartó képessége. A halálozás fokozása ellenére minden társadalom viszonylag túlnépesedett volt.

Nemcsak Marxnak, de egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, feltenni a kérdést: Mikor mekkora volt az országok optimális lakossága?

Ezzel a kérdéssel a földreform során ütköztem szembe. A falvak lakossága a Horthy rendszerben néhányszor nagyobb volt, mint amekkora a falvak határában lévő földek megműveléséhez elegendő volna. A földosztás után, néhány rövidesen kuláknak minősített családtól eltekintve, a reform során viszonylag egyenlően elosztott földek a harmadát sem tették ki annak, amit egypár lóval meg tudtak volna művelni. A családok nagy többsége ötöd akkora földel sem rendelkezett, mint amekkora földje a korszerű gépekkel rendelkező dán farmereknek, és húszad akkora, amivel az amerikai farmerek rendelkeztek. Ezt látva csak egy kiutat láttam, ha az iparosítás a falvak lakosságának négyötödét elszívja az ipar és a közszolgáltatások. Ezért lettem az erőltetett iparosítás híve, annak ellenére, hogy az sem volt reális megoldás, mégis a kisebbik rossz. Akkor a Nemzeti Parasztpártban dolgoztam, ahol egyedül álltam ezzel a véleményemmel. Az óta is csak a Rákosi rendszernek a mezőgazdaságban is durva erőszakosságát emlegetik, de azzal máig nem találkoztam, hogy felszívta a magyar falvak lakosságának a felét. Senki sem gondol arra, mit jelentett volna, ha az erőltetett iparosítás nem szívja el a falusi munkaerő felét. Rákosi félreállítását örömmel éltem meg, de az eredményét ma sem tagadom. Az erőnket meghaladó iparosítás nélkül nem lehettünk volna a legvidámabb barakk. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy a Kádár rendszerben elért mozgásszabadságunk gazdasági alapja is csak az erőltetett iparosításra épülhetett.

Máig nem találtam olyan országot, ami nem élt volna jobban, ha 10-20 százalékkal kisebb a lakossága. Erről győzött meg az, amikor a második világháború után az első a Japán csoda volt. Ez az ország a második világháborúban mintegy 15 millió fiatal férfit veszett, és mintegy fele ennyi koreai oda vezényelt munkás haza költözött. Ehhez még hozzájárult a nők példátlanul alacsony foglalkoztatása. Ma is ez az ország a munkaképes nők ötödét foglalkoztatja, ebben az utolsó a világon.

A másik csoda a második világháború után Németországé volt. A háború mintegy 15 millió német fiatal férfi halálával járt. Ezt ugyan a keletről hazatelepített mintegy 15 millió német etnikumú lakos hazafogadása jelentősen csökkentette. Ehhez járult a közel 3 millió nagy többségében európai vendégmunkás.

Arról is keveset mondanak, hogy az Egyesült Államok jelentős részben annak köszönheti szuperhatalmi szerepét, hogy a második világháborúban 25 millió, korábban munkát nem vállaló nőt az iparban foglalkoztattak, és a háború után is munkavégzők maradtak.

Marx politikai tanácsai azért nem lehettek eredményesebbek, mert nem vette tudomásul, hogy minden osztálytársadalomban sokkal nagyobb volt a népszaporulat és ebből következően a munkaerő kínálata, mint a kínálkozó munkaalkalom. Azt nemcsak Marx korában, de még a 20. század közepén sem látta senki, hogy bekövetkezik a tudományos és technikai forradalom, ami a minőségi munkaerő keresletét mind a gazdaságban, mind a szolgáltatásokban megsokszorozza. A nyoma sem található annak, hogy valaki valamit előre meglátott volna abból, hogyan fogja a tudományos és technikai forradalom a munkaerőigényt gyökeresen átalakítani. Csak két példát ennek illusztrálására.

A 20. század első felében a bányászatban és a hajók ki- és berakásában sok fizikai munkásra volt szükség, akik csákánnyal, lapáttal termetlét az ércet, a szenet a bányákban, a kikötőkben a hátukon zsákokban, vagy talicskában ürítették és rakták meg a hajókat. Ma tized, század annyi mérnök a bányakombájnokban, és a kikötők daruvezérlő kabinjában sokkal hatékonyabban végzi ezeket a munkákat.

Azt, hogyan alakította ár a tudományos és technikai forradalom a munkaerőigényt, a legjobban az iskolázottsággal lehet felmérni. Száz éve a középfokú képzettség már diplomát jelentett, és a középiskolában a fiúk tizede, a lányok egy-két százaléka végzett. Egyetemeken a második világháború előtt a fiúk néhány százaléka, ezen belül kis hányaduk lett diplomás mérnök vagy közgazdász. Ma már diplomát csak az egyetemi végzés jelent, és abban a korosztályok közel fele végez, a többségük reálszakmában. Ebből fiatal koromban én sem láttam semmit. A műegyetemen 500-nál több fiú között csak két lány volt.

Marx korában senki sem sejthette, mi lesz száz évvel később, de azt látni kellett volna, hogy minden államban csak attól jobbak lettek volna az életviszonyok, ha néhány százalékkal csökkent a gyermekvállalás. Az osztálytársadalmakban történők igazságtalanságokon ugyan lehetett lázadozni, de meg kellett volna érteni, hogy azok mindegyike abból fakadó szükségszerűség volt, mert nagyobb volt a népszaporulat, mint amennyivel növelhető volt az életterek optimális eltartó képessége.

A minden osztálytársadalomra jellemző túlnépesedést nemcsak Marx nem látta, de Harari sem. Márpedig ennek felismerése nélkül nem érthetők meg annak hibái. Harari tévedései abból fakadnak, hogy nem vette tudomásul a túlnépesedés elkerülhetetlenségét. Az az osztálytársadalmak lakosságának elviselhetetlen növekedése következtében a munkaerejének jelentős hányadára nem volt szükség. Ezt ugyan egyetlen osztálytársadalom uralkodó osztálya sem tárta fel, legfeljebb ösztönösen próbált védekezni ellene. Az ösztönös védekezés a többség nyomorának fokozása, a háborús ember év vagyonveszés volt, de ezzel párhuzamosan megjelentek a szervezett közmunkák is. Egyetlen történész sem hangsúlyozza, hogy az osztálytársadalmakban szinte azonnal megjelentek a közmunkák. Ezek nagy többsége semmiféle racionális célt nem szolgált. A legjellemzőbbek a piramisok építése volt, ami Egyiptomban azonnal megjelent, és évezredeken keresztül tartott, de csodálatos módon megjelent Amerikában a még kapás maja kultúrában is.

Találunk ugyan racionális gazdasági célú közmunkákat is. Ennek klasszikus példája volt a Kínai Nagy Csatorna építése, aminek köszönhető, hogy a Kínai Birodalom politikai, gazdasági és kulturális egység lett, és maradhatott fenn máig is. Ennek ellenére nyoma sem található annak, hogy valaki indokoltnak találta a közfoglalkoztatások racionális célra való felhasználását.

Annak az okát, hogy Kína az egy laksora vetített mutatókkal nem volt sikeres, természetesnek tartottam, mivel nem találtam olyan országot, ami a politikai rendszerétől függetlenül sikeres lehetett volna, amelyikben a lakosság belső növekedése meghaladta volna az 1 százalékot. A kommunista Kínában ugyan 10 százalék közelében volt az ország nemzeti jövedelmének a növekedése, ugyanakkor az egy lakosra jutó jövedelem ennek tizedével nőtt. Az egy lakosra vetített vagyonról nem találtam adatot. Tehát a kommunista Kína és a demokratikus India egy lakosra vetített mutatókkal mért fejlődése alig volt eltérő. Az 1990-es reform óta azonban óriási fordulat történt, az egy lakosra vetített jövedelem példátlanul gyorsan növekedett. A vagyonváltozásról ugyan nem találok adatokat, de ténynek tekintem, hogy a stagnáló lakosság jövedelme párhuzamosan nő az ország nemzeti jövedelmével, évente közel 10 százalékkal.

1990 óta a szakmai vélemény egyértelmű abban, hogy Kínában többször gyorsabban növekszik az egy lakosra jutó jövedelem. Ezzel szemben Indiában is hasonló mértékben nő az ország nemzeti jövedelme, de mivel a lakosság száma 3 százalék körül növekszik, az egy alaksora jutó jövedelem ötöd olyan mértékben nő, mint Kínában, a vagyon pedig csökken az ország nemzeti jövedelmének 10 százalékos növekedése mellett is. Indiáról még a legkeményebb demokraták sem képzelik el, hogy a legfejlettebbek közé valaha is felzárkózhat. Kínát pedig a szakma a század közepére az Egyesült Államokkal azonos szintre várja.

Kínát nemcsak a saját politikai hatalma, de a világ is kommunista rendszerűnek látja. Kínában a hatalom nem foglalkozik azzal, hogy Marx soha nem képzelt el olyan marxista országot, amiben a gazdaságot nem marxista diktatúra irányítja, és a gyermekvállalást erőszakkal korlátozzák. Ez nemcsak a kínai marxistákat, de a Nyugaton lévőket sem zavarja.

Ezért mondhatom, hogy a hidegháború alatt a Nyugaton kialakult három marxizmus, a szociáldemokrata, az euro-kommunista és a bolsevik után Kínában egy az adottságainak megfelelő negyedik marxizmus győzedelmesedik, méghozzá sokkal nagyobb létszámúk lakost tart el, és minden fejlett országnál sokkal gyorsabban zárkózik fel.

Marxot nem kérdezhetjük meg, mi a kínai rendszerről a véleménye. A fontos, hogy a kínai vezetés marxistának vallja magát. Ez volna az európai marxisták érdeke is.

Abban biztos vagyok, hogy Marx európai szerepét az utókor nem fogja akkorának értékelni, mint a magát kommunistának valló Kína példátlan tempójú felemelkedését a világ csúcsára. Ugyanakkor a két észak-amerikai állam elhúz az EU tagországok mellett. Az EU ugyanis, minél tovább erőlködik azzal, hogy Németország és Franciaország vezetése alatt Európai Egyesült Államok legyen, annál jobban lemarad.

Közel ötven éve a 20. század legnagyobb politikusainak Lenint, Rooseveltet, Mao-t tartottam. Később Tenggel egészítettem ki a névsort. Most az világosodott meg bennem, hogy Marxot is ezek közé kellene sorolni, mert a 21. század legnagyobb politikai és világgazdasági eseménye a 19. században élő európai zsidó, marxisták diadala lesz. Pedig ma is lehetetlennek tartanám, hogy Kínában Konfucius újkori szerepét Marx fogja örökölni.

Oktatáspolitika. Szabad a példát követni Miért nem követjük Szingapúrt

Kopátsy Sándor                EO                   2018 09 04

Oktatáspolitika.

Szabad a példát követni

Miért nem követjük Szingapúrt

Harari könyvhöz

Holnapután megyek Debrecenbe, a Közgazdasági Társaság Vándorgyűlésére. Udvariasan meghívtak, és erre írtam nekik egy 15 oldalas tanulmányt arról, hogy a magyar közoktatást is ugyanúgy kell piacosítani, ahogyan mi is a művészeket és sportolókat képezzük. Ebben utalok arra, hogy tanuljunk a világelsőktől, mindenekelőtt Szingapúrtól. Tegnap megérkezett a The Economist, a világ legjobb gazdasági hetilapja, aminek hatvan éve a lelkes olvasója vagyok, és abban az általam is használt fenti címek alatt jelent meg egy tanulmány, amiből az alábbiakban idézgetek.

„Lee Kuang Yew az első miniszterelnök kijelentette, hogy mivel Szingapúr egyetlen természeti erőforrása a lakossága, arra kell építeni.” Azt kevesen tudják, hogy ez a szingapúri miniszterelnök világhírű lenne abban is, hogy az 1990-es kínai reformnak ő a szülőapja. De ezt kevesen tudják. Mao ugyanis kijelölt utódját Szingapúrba küldte azzal, hogy tárja fel, hogy mi a városállam páratlan sikerének a titka. Ezt Mao azért is megtehette, mert a szingapúri politikai rendszer is egyetlen pártnak a politikai vezetése alatt működött és működik ma is.

Az már véletlen volt, hogy mind Teng, mind Yew azonos kínai etnikumból származott. Tehát nemcsak a mandarin, hanem az etnikai anyanyelvük is közös volt.

„Ma Szingapúr oktatási rendszere az első a világon az OECD által használt mércével, a PISA mutatatóval, azaz Programme for Internaional Student Assessment, mérve.” Ezt jól bizonyítja, hogy matematikában három évvel előbb elérik azt a szintet, amit az Egyesült Államokban.

„A legtöbbet költ oktatási kutatásra.” Hazánkban szinte semmit nem mér az oktatástudomány. Nem mérjük, hogyan függ az oktatás eredménye a szülők etnikai hovatartozásától, a jövedelmétől, iskolázottságától, a nevelt gyermekek számától, az iskola minőségétől, az osztályuk társadalmi és képességi homogenitásától és a tanáruk minőségétől.

„A harmadik és legfontosabb feladat a minél jobb tanárokra való összpontosítás.” A tanárok évente 100 órát tanulják a legújabb tapasztalatokat. Az átlagos osztálylétszám 36, szemben az OECD országokéval, ahol 24. Véleményük szerint, eredményesebb a jobb tanárokra nagyobb osztályokat bízni, mint az átlagosokra 24-et. Az oktatásért felelős miniszter az igazgatók 80 százalékát névről ismeri.

A legjobb tanárok jövedelme olyan, mint a vállalati szektorban vezetőké.

Az utolsó mondat: Az oktatás más országokban is jobb lenne, ha átvennék a szingapúri tapasztalatokat.

Államosítani kell az egészségügyet

Kopátsy Sándor                EG                   2018 09 05

Államosítani kell az egészségügyet

Harari könyvhöz

1970 óta a fejlett országokban az egészségügyre fordított kiadások súlya a nemzeti jövedelemhez képest kétszeresére, az 5 százalékához a 10 százalékára nőttek. Az Egyesült Államok már akkor is 2 százalékkal, a legtöbbet költők voltak. Mára ez a különbség 7 százalékosra ugrott, de nem lett hatékonyabb. A hozzá hasonló fejlettségű európai és távol-keleti, sőt a másik három óceánokon túli angolszász ország egészségügyi mutatói mégis jobbak.

Az is tény, hogy az ország külkereskedelmei mérlege pedig aránytalanul negatív. A legutóbbi választást megnyerő elnök győzelmét annak köszönhette, ha a külkereskedelmük deficitét javítani fogja. Ennek gyorsan világkereskedelmi háború lett a következménye, ami a világgazdaság egészét károsítja.

Az Egyesült Államok gyenge világkereskedelmi szerepének, nemzetközi versenyképességének azonban nem a valutáknak a dollárhoz képesti leértékeltsége, hanem az aránytalanul nagy egészségügyi és hadikiadások az oka. A jelenlegi elnök azonban ezzel nem foglalkozik.

Az Egyesült Államok jelenleg a nemzeti jövedelmének a 4 százalékát költi a hadseregre, ezzel szemben a hozzá hasonló fejlettségű országok azonban csak alig 1 százalékot. Ez sem jelentéktelen, de ennek nagy a hozadéka. Minden demokrácia azért engedhette meg magának az ilyen olcsó hadsereget, mert az Egyesült Államok a hidegháborúban 7 százalékot fordítottak a katonai erejükre, és ennek köszönhetően akkora hadereje lett, amivel az erején felül fegyverkező Szovjetunió sem tudott versenyezni, a demokráciák szabadságát pedig az Egyesült Államok egyedül is garantálni tudta. Most is fennáll ez a katonai fölénye, alig fele akkora százalékból. Trumpnak az a követelése, hogy a demokráciák is legalább 2 százalékot áldozzanak a hadseregükre, indokolt, de nem akkora, hogy ezzel az Egyesült Államok jelentősen csökkenthetné a hadikiadásait.

A nagyobb különbség azonban az egészségügyi kiadásokban van. Ennek költsége az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének 18 százaléka, a demokráciáké pedig 10 százalék alatt marad. Vagyis a hadikiadásokban 3, az egészségügyiekben 8 százalék a különbség.

Az elmúlt hetekben az oktatás piacosítását indokolta, de ki sem tértem arra, hogy az egészségügyben pedig az államosítás volna a fontos.

Következetesen piacos egészségügy csak az Egyesült Államokban van, és a teljesítménye a ráfordításokhoz viszonyítva, a legalacsonyabb. Ott az orvosi hibák feletti jogászok egy betegre vetített költsége nagyobb, mint számos országban a betegbiztosításé.

Merre kell keresni a racionális megoldást?

Az országok egységes egészségügyi ellátási kötelességének érvényesítésébe. Ennek a technikai feltételeit éppen az Egyesült Államokban keresik. A digitális kommunikáció ma már lehetőséget ad arra, hogy a biztosítottak rendelkeznek olyan a karjukon, vagy a mellükön hordozható adatrögzítővel, amin az egészségbiztosító közvetlenül le tudja olvasni a legfontosabb adatokat. Ezzel kikapcsolható a kőrorvosok betegirányítása. Minden biztosított kérheti, illetve megvásárolhatja az ilyen adatközlőt, és elég, ha a panaszával a biztosítónál bejelentkezik. A biztosító orvosa megnézi a jelentkező adatait, és azok alapján megfelelő szakmai hellyel köti össze. Ez lesz a biztosított első elirányítója, ha az vizsgálatra jelentkezik. Ott megnézik az adatközlőt és annak alapján szakorvoshoz irányítják. Ez a fogadóhely havonta megnézi az adatokat, illetve a biztosított telefonját ehhez kapcsolják. Itt döntenek arról, hogy mit látnak indokoltnak, és azt hol javasolják elindítani. Tehát minden lépés megfelelő szakmai körben történik. Az intézkedéseket kezelők nem ismerhetik a beteg anyagi helyzetét, csak a leleteit. A körzeti orvosok feleslegesekké válnak, vagyis beépülhetnek az egységes állami hálózatba.

Ha az egészségügyi adatokat mérő, rögzítő és az illetékes hálózat által elérhető adatokat szolgáltatja, milliárdos számban igényelt műszer lesz, az ára is csökkenni fog.

A nők foglalkoztatása

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 09

A nők foglalkoztatása

Harari

A tudományos és technikai forradalom egyik legnagyobb változása a nők befogadása a klasszikus közgazdaságtan által is elfogadott foglalkoztatásba, a munkaadók által foglalkoztatottakra. Harari sem érinti a nők gazdasági szerepét, ami éppen az általa felmagasztalt gyűjtögető társadalmakban a gyűjtögetésben, a háztartásban és a háztáji kapás kultúrákban nagyobb volt, mint amennyire a társadalomtudomány ezzel foglalkozik.

A gyűjtögetés olyan megélhetési forma volt, amiben nemcsak a nők, hanem a már járóképes gyerekek is aktíven részt vettek. Saját fejlődésemben is nagyon fontos elemet jelentett a gombaszedés, amiben a gyermek teljesítménye is versenyképes. Elsős és másodikas iskolás koromban, mint a tanító néni fiacskáját elvittek a gombaszedésekre. Ott azt érezhettem, hogy a gombaszedésben a felnőttekkel versenyképes lehetek. Kevés olyan munkavégzős feladat van, amiben olyan korán versenyképes lehet a 6-8 éves gyerek is. Egy ilyen kis gyermek kevés másmunkában lehet a felnőttekkel egyenrangú munkaerő. Márpedig az életképesség fontos eleme az önbizalom, és ebben a gyűjtögetés és néhány háztartási munka ad alkalmat a korai versenyképességre, vagyis az önbizalomra. A gyűjtögetés pedig fiúknak, lányoknak egyforma lehetőség.

A háztartásban végzett munkák jelentősége a kevésbé fejlett társadalmakban a nagyobb. Más alkalommal már kifejtettem, hogy az agyfejlődésünk alapja a hatékonyabb táplálkozás volt. Ebben a húsok és magvak táplálékra való előkészítése volt a legfontosabb. A húsok és a magvak emészthetőbb étellé való átalakítása, megfőzése, megsütése, a magvak megtörése, megdarálása, élesztővel történő erjesztése, tésztává dagasztása, megsütése tette a homo sapienset Homo sapienssé, vagyis az agyunk növekedését lehetővé. A konyha volt az a hely, ahol létrehozták a hatékony táplálkozást. Abban lett a nehezen emészthető hús és gabona hatékony táplálék. A gyűjtögető táplálékok nagy többsége csak a konyhákban vált olyan hatékonyan emészthetővé, hogy az elfogyasztott kalória tápértéke nagyobb arányban hasznosult. Fajlett agyunk csak akkor alakulhatott ki, és maradt működésképes, amikor már úgy táplálkoztunk, hogy az elfogyasztott táplálék negyede az agyunk energiaigényét is fedezte. Az összegyűjtött, illetve később megtermelt nyersanyagból olyan hatékony táplálékot kellett készíteni, amivel annak negyede a testünk fenntartását biztosító kalória után marad az agyunk működését biztosító többlet is.

Harari szellemesen foglalkozik a múltunkra jellemző alultápláltsággal és a jelenben jelentkező túltáplálkozással is, de nem látja a kettő közti minőségi különbséget. Pedig a kettő szembeállítása csak akkor reális, ha az azokra jellemző várható életkorral is számolunk.

Fajunk életére szinte a 20. századig az volt jellemző, hogy a halál nagy többsége vagy már a munkaképessé válás előtt, vagy abban a korban történt. A 21. század elején pedig már ritkaságnak számítanak azok, akik munkaképes korukban halnak meg. Harari ugyan szellemesen, de nagyon tévesen egyenrangúan kezeli az alultáplálkozás és a túltáplálkozást. Pedig szinte az előjelük is más. Fajunk életében egészen a jelenkorig az alultáplálkozás okán a megszületettek többsége meg sem érhette, hogy munkavégző felnőtt legyen. A halálozás a születést követő első 5 évben volt a legnagyobb. Vagyis a megszületettek nagy hányada sokkal előbb meghalt, mint értéktermelővé vált volna. Ezzel szemben a túltáplált társadalmakban a halál csak jóval a munkaképesség elvesztése után történik. Harari még arra sem tér ki, hogy mely országokban jellemző a túltáplálkozás, a túlsúlyosság, és az milyen korban következik be. Ismereteim szerint a fiatalok túlsúlyossága minden olyan országban jelen van, ahol az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt. A túlsúlyosság ugyan lényeges hátrány, de azt még senki sem állította, hogy az a munkaképessé válást nehezíti. Az ugyan vitathatatlan, hogy a várható életkort rövidíti. A fontos, hogy a túlsúlyosoknak hol, mekkora a várható életkoruk. Véleményem szerint a várható életkoruk nekik is a nyugdíjkorhatár után van.

Elméletileg az lenne a társadalom szűken értelmezett érdeke, hogy a korosztályok minél kisebb hányada szoruljon a társadalmi eltartásra. A tények szerencsére, azt mutatják, hogy azok a társadalmak elégedettebbek a sorsukkal, ahol magas a munkaképes korukat túlélők aránya. Jelenleg Japánban a legmagasabb a munkaképes korukat meghaladók aránya. Ennek ellenére, senkinek nem jut az eszébe, hogy sajnálja Japánt, illetve az emberiség kilenctizede szívesebben élne olyan országban, mint Japán. A tudományos és technikai forradalom azonban egyre inkább hasznosítani tudja a fizikai erejükkel csökkent okosakat, mint a képzetlen munkanélkülieket. Erről győz meg a másik kelet-ázsiai ország, ahol a tényleges kivonulás átlaga 72 év. Annak ellenére, hogy ott évente 300 órával kell több munkaórát teljesíteni, mint az EU országokban.

Rajtam kívül még nem találkoztam olyannal, aki tudná, hogy a semmittevő nyugdíjasok előbb meghalnak, mint a tovább dolgozást vállalók. Az semmittevő öregek előbb meghalnak, mint azok, akik munkában maradnak.

Visszatérve a nők foglalkoztatására.

Megdöbbentő, hogy Kelet-Ázsiában milyen alacsony a nők munkára fogása. A skandináv országokban a nők foglalkoztatási rátája 80, Japánban azonban 25, Dél-Koreában pedig 22. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy gyermeket is keveset vállalnak.

Ezt a különbséget már a második világháborúban az Egyesült Államok és Japán között felmértem. E két ország háborúját hadüzenet nélkül Japán kezdte. Ezt követően, két év alatt az Egyesült Államokban 25 millió nőt vontak be a fronton harcolók ellátásának szolgálatába. Egy katonára tíz munkás biztosította a fronton harcolók ellátását. Ezzel szemben Japánban a nők munkára nem fogása változatlan maradt. Ez talán a legfontosabb oka volt a viszonylag gyors háború-vesztésüknek.

Most nézem a foglalkoztatási statisztikákat és kiderül, hogy a nyugati fejlett társadalmakban a nők foglalkoztatási rátája a két skandináv országban, Norvégiában és Svédországban meghaladja a 80 százalékot, de ez az OECD országokban csak 60 százalék. Nyugat-Európában a legalacsonyabb Svájcban, ahol csak 45 százalék. Ott azért alacsony, mert sok a mezőgazdaságban a családi vállalkozás, ahol a nők ugyan dolgoznak, de nem a családfő alkalmazottjai. Velük szemben a két távol-keleti országban, Japánban és Dél-Koreában 30, illetve 22 százalék a nők foglalkoztatása, de a férfiaké nagyon magas, és az évente ledolgozott órák száma pedig a nyugati társadalmakban jellemzőnél sokkal magasabb.

Sok tekintetben érdemes megnézni a nők arányát a törvényhozásokban és a vállalati vezetők között. Ez a mutató is a két skandináv országban a legmagasabb, 44 százalék. Csak megemlítem, hogy Magyarország is ezzel a két mutatóval gyászosan lemarad. A politikai hatalom csúcsához közel ritkán találunk nőket.

Ezzel szemben a beiskolázásban általános a nők fölénye. Sokat mondanánk azzal, hogy száz éve és most mekkora a nők középszintű és egyetemi képzettsége. Száz éve nemcsak kevés nőnek volt diplomája, de ezek többsége is pedagógus vagy a vallás klérusának tagja lett. Nemcsak a reálszakmákba, de még a közszolgáltatási szakmákba is kevesen kerültek. Jelenleg már ezekben a szakmákban is sokan vannak. A második világháború idejében, a Műegyetemen a közel ezer diák között két elsőéves nő volt csupán. Jelenleg a fele az.

Az EU országok nagyvállalatainak igazgató tanácsában 17 százalék a nő. Egy foglalkoztatási kutatóintézet becslése szerint az arányuk tíz év múlva 30 százalék lesz.

Mi méri a társadalom fejlettségét

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 10

Mi méri a társadalom fejlettségét

Harari

A második világháború után az ENSZ a tagállamok társadalmi fejlettségét három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredőjével méri. Ezt megelőzően az országokat csupán a megtermelt nemzeti jövedelmük dollárban mért nagyságával mérték. Ez óta a legjobb, általánosan használt mérce ez az ENSZ mutató. Ez már óriási előrelépést jelent. Fogyatékossága csak az, hogy a második legfontosabb mutató, az egy lakosra jutó vagyon kimaradt.

Jellemző, hogy a jelekor legrangosabb közgazdasági könyvének Piketty francia akadémikusnak, súllyal a fizikai nemzeti vagyon szerepének illusztrálása a mondanivalója.

A közgazdász pályámon elért sikeremben talán a legtöbbet Bródy András és Rácz Jenő könyvének köszönhetem, ami az egy főre jutó jövedelem és vagyon arányát vizsgálja, és megállapítja, hogy ez nem az egy főre jutó jövedelemtől, hanem a kultúrától függ, azon belül állandó. A közgazdászok nem használják, de nekem hatvan éve a csalhatatlan iránytűm. Akkor a társadalom tudásvagyonát nem mérték, de az ENSZ idézett három mutatója között az iskolázottság ezt viszonylag jól helyettesíti. Ezért az ENSZ mutatója az elérhető legjobb mércéje a társadalmak fejlettségi rangsora elkészítésére. Már sokszor leírtam, hogy ennek alapján a tíz legfejlettebb társadalmú tagország sorrendje: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Ennek is néhány fontos mondanivalója van.

Nincs közöttük Németország, Nagy Britannia és Franciaország. Mindhárom csak a második tizedbe fér be. Viszont köztük van hat viszonylag kis, de homogén etnikumú ország.

Mind a tíz a Nyugathoz tartozik. Ma már a négy óceánokon túli volt angolszász ország súlya a nagyobb. A példátlan gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom, az Egyesült Államok csak az utolsó, de a súlya nagyobb, mint a másik kilencé együtt.

Több okom van arra, hogy a várható életkort elhagynám. Ez úgy is a másik mutatók természetes következménye, mert ahol nagy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, és magas az iskolázottság, ott egyre hosszabb a várható életkor is. Ugyanakkor a munkaképességet meghaladó korúak eltartása társadalmi teher, de ez a lakosság számára nagyon fontos, hiszen mindenki szeretne minél tovább élni, és az utódok is azt kívánják, hogy az elődeik minél tovább éljenek. Az embereknek nemcsak a saját jólétük, hanem a családjuk, szüleik, azok szüleinek a hosszú élete is érdekük.

Ez bármennyire egyértelmű, a közgazdaságtan számára, hogy a jelenlegi gazdasági csodákat csak azok az államok érték el, ahol a fogamzásgátlásnak köszönhetően leállt a népesség növekedése. Ez csak a protestáns, illetve a protestáns erkölcsű országokban történhetett meg. Még egyetlen társadalomtudós sem állapította meg, hogy az elmúlt ötven évben az egy főre jutó mutatók csak ott nőhettek az átlagosnál gyorsabban, ahol a fogamzásgátlóknak köszönhetően leállt a lakosság spontán növekedése. Ez annak ellenére történt, hogy csak a jelenkori társadalmakra jellemző a gyermekvállalás társadalmi támogatása.

Az elmúlt ötven évben csak azok a társadalmak javítottak a már elért helyükön, ahol a lakosság puritán erkölcsű, ahol a természetes népszaporulat leállt. Ez alól nem volt kivétel. Ennek a két mutatónak az eredője is ugyanazt a sorrendet mutatná, amit az ENSZ három mutatója. Ez ad magyarázatot arra is, hogy az Egyesült Államok csak a tízedik. A másik tíz ország között ebben a legnagyobb a nem puritánok, a latin-amerikaiak és az afrikaiaknak a lakosságon belüli aránya. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élnek a puritánok a legmagasabb szinten, ott a latin-amerikaiak és az afrikaiak lehúzzák az országos átlagot. Vagyis a puritán népek ebben az országban a leggazdagabbak, a legiskolázottabbak, a lakosság közel felét kitevő nem puritánok lehúzzák az átlagot. Az Egyesült Államokban nem csak a puritánok, de a latin-amerikaiak és a feketék is jobban élnek, iskolázottabbak, mint bárhol a világon, de az országos átlag alacsonyabb, mint a kilenc előttük álló országban. Ezért azt kellene hangsúlyozni, hogy a homogénebb országok előnyt élveznek a vegyes kultúrájú országokkal szemben.

Ez különösen időszerű volna az EU jelenlegi befogadási vitájában. A lemaradó szegény országokból bevándorlók messze nem puritánok, de még nem is keresztények, tehát a munkaerejük olcsósága ellenére is drága a másságuk elviselésével járó költségekhez képest. Az EU tagországok lakosságainak fele olyan tagországokban él, ahol a bérek a felét sem érik el a fejlettebbekben elérhetőnek. Az EU puritán lakosságú, lényegesen gazdagabb országai számára tehát bőven van tényleges és potenciális bevándorló, akik keresztények és sokkal gyorsabban asszimilálódnak, mint a nem európai és nem keresztény népek. A második világháború óta történő befogadások egyértelműen bizonyítják, hogy az európaiak gyorsan asszimilálódtak, ugyanakkor az arabok és az ugyancsak mohamedán törökök erre alkalmatlanoknak bizonyultak. Pedig a törökök hazájukban is sokkal jobban szerepelnek, mint az arab országok lakosai.

A történelem fintora, hogy a két háború között a fasiszta társadalmak az idegen etnikumú lakosságot idegeneknek, kártékonyaknak minősítették. Még azokat a zsidókat is, akik a nemzetalkotó etnikumnál is lényegesen jobban szerepeltek. Ezek az országok ma az átlaguknál lényegesen kisebb értékű, sőt kártékony etnikumok befogadását is örömmel fogadják.

A jelenlegi Európában az jellemző, hogy az EU fejlett tagországaiban ugyan csökken a lakosság és az olcsó munkaerőben hiány van, de az ezer éve felzárkózni akarókban a munkaerő bére sokkal alacsonyabb. Ezekből évente több százezer vándorol a fejlett országokba. Ráadásul, minél értékesebbek annál nagyobb a lemaradásuk a gazdag országokban elérhetőhöz viszonyítva. Ezért aztán az otthon értékesek is örömmel mennek, ráadásul ezeket megkülönböztetett örömmel fogadják. Többségük angolul, németül is beszél, és keresztény.

Az európai országok között különösen nagy a kivándorlás Lengyelországból, Romániából és Bulgáriából. Romániából még a kevésbé gazdag latin országokba is örömmel mennek. Most élénk vita folyik a közel-keleti és az afrikai bevándorlók fogadásáról, de szinte szó sem esik arról, hogy a kevésbé fejlett tagországokban is többen mennének a gazdagabb tagországokba, ha ebben több segítséget kapnának. Az egyetlen kivétel a cigányság, akiknek a hazai foglalkoztatásuk is botrányosan alacsony, de azokat kezdettől fogva igyekeztek elhárítani. Ezeket sem könnyű asszimilálni, sőt a bűnözésük lényegesen magasabb, mint a befogadó lakosságé, de a közbiztonságot sokkal kevésbé veszélyeztető, mint a mohamedán képzetlen munkaerő.

Ideje volna, hogy a fasiszták türelmetlensége a más etnikumúakkal szemben kártékony volt, de az országok számára kedvező, ha a lakosságuk viszonylag puritán és homogén. Az mégis szerencse, ha az országnak olyan etnikuma is van, ami az államalkotónál puritánabb, mert ezek viselkedésének a hatása jótékony. Ennek klasszikus példája voltak az európai zsidók a viszonylagosan polgárságszegény országokban, talán leginkább Magyarországon. Sokszor büszkén mondom el, hogy az első világháború előtt Nagy-Budapesten élt a legtöbb zsidó, itt volt a világ négy legnagyobb zsinagógája közül kettő. Itt szóletett a zsidó állam gondolata, világhírű tudósaink innen indultak, kiemelt zenei város volt. Ennek ellenére elsők voltunk abban, hogy kilépünk a Monarchiából, ahol már akkor is előttünk jártak az osztrákok és csehek. Annak ellenére, hogy a nagyon kevesek közé tartozom, akinek a kisebb nemzeti állam előrelépést jelentett, de azt nem tudom, nem nagyobb veszteséget jelentett-e az osztrákoktól és a csehektől történt elszakadásunk.

1990 óta Kína bizonyítja, hogy a sikerhez nem elég a lakosság puritanizmusa annak van még két elengedhetetlen feltétele is. A gazdaságot a piac, a kereslet és kínálat egyensúlya és a népesség számának viszonylag stagnálása bizonyítsa. Az előbbit Lenin már a polgárháború megnyerése után azonnal felismerte. Ha életben és a hatalom csúcsán marad, a bolsevik rendszer is sikeresebben teljesít, és talán máig is hatalmon marad. A feltételezést azért hangsúlyozom, mert a Szovjetunió népeinek a kultúráját nem a puritanizmus jellemzi. Ott tehát az első feltétel hiányzott. Ennek ellenre Kelet-Európa és a Közel-Kelet népei viszonylag jól vizsgáztak a bolsevik uralom hetven éve alatt. Ezt tagadhatatlan lenne, ha statisztikát készítenénk arról milyen volt a bolsevik forradalom előtt, és milyen lett a kelet-európai szláv népek viszonylagos társadalmi fejlettsége 1990-ben. A cári Oroszország Európa népei között lényegesen elmaradottabb társadalmú volt, mind a jelenlegi Oroszország. Ez nemcsak hadereje és haditechnikája terén lett egyértelmű, de az iskolázottsága is kiemelkedő lett. Ezt nemcsak e kor nagyon magas nyersanyagárainak köszönhette, és köszönheti, hanem az iskolázottságának is.

Az egyértelmű következtetéseket azonban a kommunista Kína történelméből lehet levonni. Ez a birodalom a második világháború után bolsevik marxista politikai hatalom lett. Az 1990 előtt azonban két okból nagyon gyengén tejesített. A gazdasága politikai irányítás alatt működött, a lakossága pedig 3 százalékkal gyarapodott. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon lassan, Indiáéhoz hasonló ütemben növekedett. A kínai kommunista párt mikor ismerte fel a lassú fejlődésének két okát, máig sem szivárgott ki, csak sejteni lehet abból, hogy Mao már az 50-es években Tenget jelölte ki utódjának és a 60-as években Szingapúrba küldte, hogy tárja fel ennek a többségében kínai etnikumú egypártrendszernek mi volt liberális gazdaságpolitikájú városállam sikerének titka.

Az ugyan egyértelmű, hogy Szingapúr a jelen világgazdaságban a legjobb adottságú kikötő, de az máig nincs feltárva, hogyan lehetett a viszonylag vegyes etnikumú, kezdetben csak néhány millió lakosú város gyors bevándorlású lakosságát az Egyesült Államokénál gazdagabbakká tenni.

Az már a múlt század elejétől fogva bebizonyosodott, hogy a kínai bevándorlók a fejlett államokban is elit közé emelkednek, akárcsak a Nyugaton a zsidók. Még akkor is, ha a politikai hatalom üldözi őket. Ezért életem során számos alkalommal az európai zsidók, és a távol-keleti kínaiak az üldözésük ellenre elért sikerét boncolgattam. Ez a párhuzam a második világháború után úgy alakult, hogy ez a két páratlan sikerű etnikum egy kicsi, de önálló és sikeres államot építhetett megának. Az Európában üldözött zsidók őshazájukban, Palesztinában építettek vallásuknak megfelelő államot. A Távol-Keleten a kínai diaszpóra kiszakadt a kínai etnikumukat üldöző Malajziából, és a vegyes etikumok által lakott Szingapúrban kínaiak által vezetett városállamot alapított. Ebben a városállamban a jelentős maláj, és indiai etnikum, ha tízszer jobban él, mint sokkal nagyobb államú etnikai testvéreik. Szingapúr, ismereteim szerint, egyedüli állam a világon, melyik a nem puritán erkölcsű lakosságát is a világ élvonalába emelte. Ez még az Egyesült Államoknak sem sikerült. Ott a latin amerikai lakosság jövedelme harmadával kisebb, a négereké, mint pedig felével kisebb, mint a puritán nyugat-európai népeké. Igaz, hogy mindkét etnikum egy lakosra jutó jövedelme és vagyona az Egyesült Államokban a legmagasabb. Vagyis a latin és az afrikai etnikumok az Egyesült Államokban élnek a legjobban, de a puritánokhoz képest lényegesen szegényebbek. Szingapúrban viszont a malájok és az indiaiak haladni tudtak a példátlanul gyorsan fejlődő kínaiakkal, és nagyságrenddel gazdagabbak, mint ott, ahol ők az államalkotók.

Kínában 1 990 óta az egy lakosra jutó jövedelem, a vagyon, a várható életkor, és az iskolázottság sokkal gyorsabban növekszik, mint a többi puritán, már sokkal fejlettebb társadalmakban.

Az Európában hatalmukat vesztett marxisták sem hangsúlyozzák, hogy 1.300 milliós marxista Kína 1.990 óta a leggyorsabban fejlődő társadalom. Európában harmad annyi lakosú térségben megbukott a marxista ideológia, de Kínában, a világtörténelemben páratlan sebességgel fejlődik, és joggal mondhatjuk, hogy e század közepére, amikor Kína eléri az Egyesült Államok színvonalát, és a már gazdag emberiség nagyobb fele marxistának mondhatja magát. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy Marx, ha élne, a kínai rendszert marxistának minősítené. Marx említést sem tett arra, hogy a kommunista társadalomban a gazdaságot nem a politikai hatalom, hanem a kereslet-kínálat egyensúlya alakíthatja, és a lakosság túlszaporodását erőszakkal kell megfékezni.

Számomra nem Marx vélhető véleménye a fontos, hanem az, hogy az osztályuralom megszűnik, minden állampolgárnak szavazati joga van, a munkanélküliekről, az öregekről, rokkantakról, a betegekről és a gyermekvállalókról elsősorban az állam gondoskodik. Marx soha nem írt arról, hogyan fognak élni a kommunista társadalomban a munkások. El sem tudta volna képzelni, hogy a többségének már ma is van komfortos lakása, gépkocsija, a gyermekét egyetemre járathatja, külföldön nyaralhat.

A jelenlegi jóléti társadalmakban magasabb az életszínvonala a munkásoknak, amiről Marx álmodhatott. 

Egyre nagyobb győzelmek a meleg ellen

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 30

Egyre nagyobb győzelmek a meleg ellen.

Harari

A jelenlegi találmányok között számos olyan van, amelyek történelemformáló hatása egymással versenyezhet. Vitathatatlan, hogy már a homo sapiens néhány elődje is ismerte a tűzet, de ez is a legfontosabbá a homo sapiens számára lett. A tűznek a hideg és a ragadozók elleni védelemben volt óriási szerepe. Aligha vitatható, hogy a tűz nélkül közvetlen biológiai elődeink sem játszhattak volna fontos szerepet, terjedhettek volna el jelentősen sem térben, sem számban. Ezt tudományosan éppen a közelmúltban bizonyította be egy amerikai és egy belga egyetem kutatócsoportja. Kiderítették, hogy már fajunk megjelenése előtt, például a neandervölgyi ember kromoszómájában is megjelent egy olyan elem, ami serkenthette az agyfejlődést. Ez az elem a gyakorlatban azonban csak a homo sapiens esetben működött, annál is viszonylag későn. Csak akkor, amikor fajuk a dögök húsát a tűzzel fertőtlenítette, és könnyebben emészthetővé tette azzal, hogy megsütötte, illetve megfőzte. Az a tény, hogy az agyunk súlyához képest ötvenszer annyi energiát fogyaszt, mint a testünk súlya. A biológiai elődeink a táplálkozása nem tartalmazott annyi kalóriát az emésztés után, amire a nagyobb agynak szüksége lett volna. Ezért nem működhetett a kromoszómánk agyfejlesztő szerepe mindaddig, amíg az ember táplálkozásában nem történt fordulat. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem tudatosult a tény, hogy az ősünk, mint vadász nagyon kis hatékonyágú ragadozó volt. Százszor annyi döghöz juthatott azzal, mert a ragadozókat tűzzel el tudta zavarni a zsákmányától, mint amennyit pattintott hegyű lándzsájával elejthetett. Ősünk a dögöt sem tudta volna megvédeni a hiénáktól a tűz és a lándzsa nélkül.

A sütés és főzés hatékonyságának forradalmi kellékei voltak az agyagedények, hiszen nélkülük főzni nem lehetett, a köveken sütéskor pedig az érékes zsír égett el.

A gyűjtögetés korának történészei említést sem tesznek arról, hogy a párás melegben nem lehetett a húst tárolni. A száraz melegben a kisebb halakat és a vékony szeltekre vágott hús lehetett szárítani, de ezek emésztése után a szervezet számára kalória alig maradt.

A homo sapiens egyre északabbra vonulását is az magyarázza, hogy északon a tűzzel és az állati szőrmékkel lehetett védekezni a hideg ellen, ugyanakkor a könnyen bomló állati fehérjék lassan romlott, be lehetett azt időben osztani. A Sark-kör közelében az örökös fagyos tundrában egy gödör is biztosította az egész évre történő beoszthatóságot.

Az agyfejlődésre a kromoszómánkban megjelent agyfejlesztő elem nem jutott energiához dögök sütése és főzése nélkül.

A meleg elleni védekezés képtelensége végig kíséri a fajunk törtnetét. Harari sem foglalkozik azzal, hogy fajunk Dél-Afrikában jelent meg, és 120 ezer évig ki sem mozdult a meleg Afrikból. A homo sapiens csak akkor lett isten teremtménye, Homo sapiens, amikor a Közel-Keletre, kevésbé meleg éghajlat alá került. Csak onnan északra terjedve, alig tízezer év alatt a maga igényéhez alakította a földi élet öthatodát.

Az ember agyának a fejlődése csak ott indulhatott meg, ahol a más, északiabb éghajlati viszonyokhoz kellett alkalmazkodni, akkor, amikor a bajba jutott állatokat domesztikálni lehetett, és elkezdhette a mocsarakban élő néhány kalászos füvet kapásan termelni, és hatékonyabbakká szelektálni.

Az első lépés a pásztorkodás felé.

Fajunk eljutott még a sarkkörön túli tundrákra is, ahol a legkevesebb lehetőség volt a gyűjtögetésből való megélésre. Az ugyan korán felismertem, hogy a legsikeresebb eltartó képességű sark-köri északon a dagályos tengerbe ömlő folyók dagályjárta síkságú torkolatvidéke volt. A bunkóval és a pattintott kőhegyű dárdával rendelkező ember ellen a szárazföldön védekezésre képtelen állatok, a fókák és rozmárok, valamint az ikrájukat édes vízben lerakó halak és ikrájuk volt a fő táplálék.

A sark közeli hidegben a legnagyobb előnyt azonban az jelentette, hogy az elejtett fókák húsa és a halak összegyűjtött ikrája egész éven keresztül tárolható, beoszthatók volt. Ezeket az adottságokat tartottam a homo sapiens számára a paradicsomnak. Az ide került embernek csak a hideg és a szúnyogok ellen kellett védekezni. Ezt oldotta meg a félig földbe épített sátruk, abban a tűzzel való fűtés, és az állati bőrökbe öltözés, takarózás.

Az ember és a kutyái a rénszarvas csordákba épültek.

Ha a fókában és ikrában gazdag sark közeli térségek voltak a legjobb adottságok, akkor az ettől távoli sark közeli tundra volt a legszegényebb eltartó képességű óriási térség. A történészek figyelmen kívül hagyják, hogy az első túllépés a gyűjtögetésből éppen ebben a legmostohább gyűjtögetésre alkalmas térségében, a tundrán alakult ki. Az első domesztikált állat a kutya jó tízezer évvel megelőzte társait, mert a kutya a vadászatban nagyon kis hatékonysággal próbálkozó emberrel ösztönösen szövetségre lépett. Ahogyan az ember volt a vadászatra a legkedvezőtlenebb adottságokkal rendelkező faj, a vadkutya volt a tundrák két csúcsragadozójával, a jegesmedvével és a farkassal szemen versenyképtelen. A két tehetségtelen vadász azonban ösztönösen összefogott, és együtt már boldogulni képes ragadozókká váltak.

E szövetség bővüléséhez csak arra volt szükség, hogy a szinte folyamatosan vándorló, védekezésre képtelen rénszarvasok is megérezzék, hogy az embert és kutyáit érdemes a közösségükbe fogadni. Ebből a kényszerből alakult ki az első, már majdnem pásztortársadalom.

Ez nem volt pásztorkodás, hiszen nem az ember és a kutyái terelték a csordát, hanem a csorda tartotta el a közösségébe társult embert és kutyáit. Az ösztönösen vándorló csordákkal való együttélést választotta az ember a kutyáival.

Ennek ellenére ismertetni kellene az okát annak, hogy a domesztikáció és a pásztorkodás a gyűjtögetés számára legmostohább térségben kezdett kialakulni. Azt sem lehet bizonyítani, hogy a tartós és végül minden emberi közösségben megjelent kutya domesztikálódása kialakult volna akkor is, ha a rénszarvasok nem az emberrel közösen fogadják be őket. A kutyák ébersége, szaglása nélkül nem lehetett volna korán felismerni a nagy ragadozók közeledését. Azokat pedig csak az ember volt képes tűzzel és lándzsájával elriasztani. Az viszont nem vitatható, hogy ezek a rénszarvasokkal együtt élő emberek voltak az elsők, akik szárazföldi állatok fehérjét rendszeresen fogyasztók lettek. Ez pedig, első módja volt annak, hogy a szárazföldi háziállatok húsát fogyasztó, pásztortársadalmaknak terjeszkedése elindulhatott.

Megfeledkezünk arról, hogy a kutya nélkül az ember nem lehetett volna pásztor. Az embert hatékony pásztorrá a jelenkorig csak a kutyái képessége tette.

Ezt megelőzően az ember számára csak a dagály által visszahagyott tengeri puhatestűek, a tenger gyümölcse volt tartós fehérjeforrás.

Ezért tekintem a rénszarvas csordákba a kutyáival beépült emberek életét a pásztortársadalmak ősének. Ez talán lassan terjeszkedhetett volna akkor is, ha nem jön a felmelegedés, és indítja el szinte minden természeti környezetben az állatokról gondoskodó, pásztor társadalmakat. De ha nem jön a felmelegedés sokkal lassabb lett volna a bajba jutott állatok domesztikációja, talán még ma is ennek a lassú terjedésénél tartanánk.

A szántóföldi kultúrnövények megjelenése.

A felmelegedés beköszöntésével szinte egy időben jelent meg a szántóföldi, önözéses gabonatermelés, és az ezekre épülő, egymással párhuzamosan, a három afroázsiai magas kultúra. Senkinek sem jutott az eszébe, hogy keresse annak az okát. Hogyan történhetett ilyen gyorsan a gabonák, mocsarakban élő vad füvekből kiszelektálni az öntözött gabonatermelő kultúrnövényeket, a rizst, a kölest, a búzát és az árpát kiszelektálni. Ez a kérdés bennem akkor merült fel, amikor megtanultam, hogy Európának mekkora, ezer évig tartó erőfeszítésébe került a közel-keleti, öntözést igénylő és a fagyot elviselni nem képes búzából és árpából kiszelektálni a természetes csapadékkal megelégedő és a téli fagyokat elviselő búzát és árpát.

Az európai történészek máig sem tudatosítják, hogy a görög és római önözéssel gabonát termelő gyarmatoktól a feudális, négy évszakos Nyugat-Európa is átvehette az a búzát és árpát, ami elviselte a fagyos telet, és megelégedett az éves 500-1.000 milliméteres természetes csapadékkal. Ennek a tudomásul vétele azt jelenti, hogy a görög és a római kultúra nem európai, hanem még közel-keleti, önözéses gabonatermelő kultúra szerves része volt, akárcsak Észak-Afrika. Pedig a görögök és a rámaiak soha nem európaiaknak, hanem a Távol-Kelet részének érezték magukat. Egyiptomot és Mezopotámiát elődeinek tekintették, Európának velük közös kontinensnek. A görög városállamok soha nem tekintették magukat európainak, hanem a Közel-Kelet volt az ő világuk.

Ezért kellene tudomásul venni, hogy Eurázsia kis félszigete, az óriási kontinens területének alig a tizede sem volt, legfeljebb ennek tizedét sem jelentó mediterrán, azaz a Földöz Tenger északi vízgyűjtő része, ami a Közel-Kelet szerves része volt. Európa csak akkor lett egy új, de már alapvetően más magas-kultúra, amikor a Frank Birodalom térségében élő lakosság már megtermelte a gabonáját. Ekkor lett egyrészt a búza és az árpa négy évszakos klímát elviselő és a térség természetes csapadékával megelégedő kenyérgabona, és a földművelés igásállata a nagyobb testű és patkolt ló. Szinte azonnal megjelenik a két már eredeti európai gabona, a keményebb telet is elviselő rozs, és a lovak kenyere a zab is.

Ha valami Európát magas-kultúrává tette, akkor az nemcsak a négy évszakos térség telét elviselő, és a természetes csapadékkal is megelégedő közel keleti gabona, a búza és az árpa volt. Mellette gyorsan megjelent két új, európai gabona. Ezek együtt voltak a feltételei annak, hogy a kis Európa magas-kultúrává válhatott. A rozs lett Európa hidegebb telű részén lakóknak a kenyérgabonája. Az zab pedig az első, viszonylag gyors járó igavonója és harci eszköze a nagyobb testű, és patkolt ló.

Máig nem tudatosítja a történelemtudomány, hogy a természetes csapadékra épülő nyugat-európai gabonák potenciálisan tízszer nagyobb területű természeti környezetben termelhetők, mint az öntözésesek. A természetes csapadékon termelhető, a fagyos teleket is elviselő gabonatermelés ugyan lényegesen kisebb termésátlagokat, ezzel alacsonyabb eltartó képességet adott, mint az önözés. A termelésüket olcsóbbá tevő gabonatermelés csak Amerika felfedezése után jelent meg. A természetes csapadékkal megelégedő gabona nemcsak a hússzor nagyobb területen, de ma már sokkal olcsóbban is termelhető lett. Jelenleg a rizsnél olcsóbb búzának köszönhető, hogy az elmúlt száz évben az emberiség többségében jelentős hányadot sújtó alultápláltság, és a magas gyermekhalandóság visszaszorult.

A kapás növények történelmi szerepe.

Nyugat-Európa egyik nagy történelmi érdeme, hogy az amerikai kapás kultúrákat, mindenekelőtt a burgonyát, a kukoricát, a babot a legolcsóbb emberi táplálékká és takarmánnyá tette. Ezeknek az amerikai kapás növényeknek a szántóföldi termelését, olcsóágát, és szinte minden kontinensen megtörtént elterjedését Nyugat-Európa valósította meg.

Gyermekkorom falujában a táplálék biztonságát az Amerikából behozott kapás növények, mindenekelőtt a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom jelentette.

A történészek annak a jelentőségét sem tudatosítják, hogy Nyugat-Európában a nők társadalmi rangját a kapás növények alapozták meg. A nők ezeknek köszönhetően egyrészt a szántóföldi munkák fontos szereplőié váltak, másrészt a család élelmezésének alapját is az amerikai kapás növények jelentették. Nem véletlen, hogy a házasságban a feleség szimbóluma a kapa lett.

A jelenkor fontos szereplője a légkondicionálás.

Ezt az írást az indította el, hogy a jelenkor egyik leggyorsabban terjedő találmánya a munka és lakóhelyek légkondicionálása. Jelenleg 1.6 milliárd légkondicionáló működik. Az utóbbi 16 évben a számuk megkétszereződött. Előbb a munkahelyek és közszolgáltatások munkatereit hűtötték, de jelenleg a kétharmaduk már lakásokban működik.

A meleg elleni védekezés sikerei már jó száz éve jelentkeztek. Előtte csak a télen gyűjtött jéggel tudtak hűteni. Ez nálunk akkor vált feltűnővé, amikor a Kádár rendszerben már külföldre is lehetett utazni. Külföldről két legjelentősebb behozott áru a számítógép és a hűtőszekrény volt. Az előbbi a fiatal értelmiségiek, az utóbbi a háziasszonyok kívánsága volt. Az előbbi az agyunk, az utóbbi a gyomrunk bölcs tanácsa volt.

Számítógép nélkül sokunk életének alakulása elképzelhetetlenül másként alakul.

Az elektromos hűtőszekrények hatását is azonnal felmértem. Az ételek tartósítása ugyan fajunk történelmében az egyik nehezen megoldható feladat volt. Az ipari forradalom meghozta ugyan a konzerveket és a jéggel hűtött szekrényeket, de egyik sem lehetett a háztartások többsége számára elég olcsó, és hatékony megoldás.

Légkondicionálás terjedésének jelenlegi csodája is leggyorsabban Kínában történik. Ott, 1990-ben még ritkaságnak számított, jelenleg pedig annyi légkondicionáló működik az országban, ahány háztartás van. Ez a találmány is azok közé tartozik, amelyek viszonylag olcsók, és használatuk a meleg éghajlaton gyorsan megtérül, csupán a villamos áramhoz jutás az előfeltétele. Ezt pedig egyre inkább nem is az áramszolgáltatók, hanem a lakások napelemei biztosítják. Ezek ára pedig minden várakozásnál gyorsabban csökken. A légkondicionálás jelenleg ott oldható meg olcsóbban, ahol meleg és napos az éghajlat. Ott a működetése éppen akkor hatékony, amikor süt a nap. A meleg és száraz éghajlat mellett nincs szükség a termelt áram tárolására, mert az áram termelése és fogyasztása egy időbe esik. Ráadásul a napelem olyan áramforrás, amiben a termelés hatékonyság alig függ a kapacitás nagyságától. A legkisebb fogyasztók számára is hatékony.

A légkondicionálás gazdasági hatása a munkahelyeken volt a legnagyobb, de a családokban, a lakóhelyen méh nagyobb is lehet, legfeljebb azt még nem mérjük. Erre az figyelmeztethet, hogy az emberek társadalmi viselkedése a jelenkorig úgy alakult, hogy minél hűvösebb volt az éghajlat annál puritánabb lett az emberek viselkedése, fejlettebb a társadalmuk. Ezt az is bizonyítja, hogy jelenleg a világ legfejlettebb társadalma négy évszakos, havas telű térségben van, kivéve Ausztráliát, de ezt annak köszönheti, hogy az ott élők négyötöde telet ismerő európai telepes. Nekem a kedvenc példám pedig az, hogy az alpi népek mind fejlettebbek azon etnikai testvéreikhez viszonyítva, akik a telet ismerő hegyekben élnek.

Itt visszatérek arra, hogy a latin népek, különösen az amerikaiak társadalmi lemaradásáért elsősorban a római katolikus egyház a felelős, mert hisztérikusan tiltakozik a fogamzásgátlók, és az abortuszok terjedése ellen. Most a légkondicionálást is olyannak tekintem, ami puritánabb életvitel felé viszi a katolikus latin népeket is.

Az oktatás piacosítása

Kopátsy Sándor                EO                   2018 08 24

Az oktatás piacosítása

Bevezetés

Mintegy húsz éve egy Halm Tamás által vezetett közgazdasági vitán vetettem fel, hogy az öregkori ellátást nem a keresetarányos tőke megtakarításból, azzal arányos mértékben kellene bevezetni, hanem az a gyermekvállalás eredményével arányos. Az anyáknak valamivel több, mint az apáknak. A gyermektelenek pedig forduljanak a magánpénztárakhoz. Akkor még megkülönbözetően bosszantott a magán nyugdíjpénztárak erőltetése is. Azt kellett tapasztanom, hogy a közgazdászok is idegenül fogadják az ötletemet.

Most, hogy meghívtak a jövő héten Debrecenben rendezett Közgazdasági Vándorgyűlésre, ami meghatott, és valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen alkalom, újból elővettem az öregkori ellátási témát. Húsz év alatt szorgalmasan gyűjtöttem az érveket, amik megerősítették az érveimet. Ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi politikai körülmények között is reménytelen a javaslatom, mégis leírtam, és tájékoztatásul elküldöm a Magyar Közgazdasági Társaság elnöknek, főtitkár asszonyának és Halm Tamásnak, azzal a meggyőződéssel, hogy a téma ma sem időszerű, de idővel nem lesz megkerülhető.

Nem tőkét kell gyűjteni, hanem jobb munkaerőt.

Ahol az áránál jobb a munkaerő, oda megy a tőke, ahol van tőke, de nem jó a munkaerő ott pedig meg sem marad. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a jelenkori társadalmak legfontosabb ágazata a tudásvagyon növelése, vagyis az oktatás lett. Ebből az következik, hogy az oktatást kellene leginkább piacosítani. Tudomásul kellene venni, hogy jelenleg az oktatás a legkevésbé piacosított szektora a társadalomnak. Még az sem tudatosult, hogy az oktatás a munkaerő minőségét, tudásvagyonát növelő szektor. Ezt jól jelzi a tény, hogy a foglalkoztatási statisztika a 15 évnél idősebb diákokat, holott ezek a következő generáció szellemi vagyonát, vagyis az értéktermelő képességének gyarapítóit nem foglalkoztatottaknak tekinti. Jelenleg azok, akik 15 éves korban abba hagyják a tanulást, és munkát vállalnak, nem lehetnek a társadalom gazdagítói. Ma az emberiség ötöde olyan társadalmakban él, ahol csak azok lehetnek a társadalom hatékony építői, akik minimum 18 éves korukig tanulnak, de még ezek jobb képességű felével még diplomát is szerezzenek, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 éves korukban lépnek munkába.

Ha a munkaerő szellemi vagyonát legalább olyan következetesen mérnénk, mint a fizikai vagyont, akkor kiderülne, hogy az emberiség egyötöde ma már olyan társadalmakban él, ahol az egy lakosra jutó szellemi vagyon nagyobb, mint az egy lakosra jutó fizikai vagyon. Ennyire becsülöm a diplomaszerzésre fordított munkaidőt és költséget.

A klasszikus közgazdaságtan, mint a tőkés osztálytársadalmak tudománya, szinte csak a fizikai vagyonigényt vette figyelembe. A szellemi vagyonból csak azt, ami tőkeként működött. Ezt megtehette, mert a munkaerő óriási többsége olyan értéktermelő munkát végzett, ami még a meglévő képességénél is kevesebbet igényelt. A tőkés osztálytársadalmakban az alkalmazott technika a többségében a munkaerő szellemi vagyona több volt, mint amennyit a tőkések igényeltek, ezért a tőkés osztálytársadalmak hasznosítani tudtak. Nem véletlen, hogy a zsidók bibliája a tudásvágyat eredendő bűnnek minősíti.

A hazai közgazdasági szakirodalomban talán a legnagyobb hatást az ötvenes években megjelent Rácz Jenő – Bródy Andás könyve: A termelés tőkeigényéről, hatotta rám. Ebből tanultam meg, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel arányosan kell növelni az egy lakosra jutó fizikai vagyont is. Ráadásul, ők a képzettséggel szerzett szellemi vagyont még figyelmen kívül hagyták, de még ez a vagyonigény is minden kultúrában állandó volt. Akkor becslésem szerint, a két háború között a zsidó kisebbség vagyona az éves jövedelmük ötszöröse volt. A svábokét és a protestáns magyarokét háromszorosnak, a katolikus magyarokét és a szlovákokét kétszeresnek, a románokét és a balkáni szlávokét másfélszeresre becsültem. Az országban élt cigányság vagyona pedig az éves jövedelmüknél is kisebb volt.

Jelenleg Európában az angolszász, a germán és a skandináv népek vagyona az éves jövedelmük háromszorosa, a latin népeké kétszeres. Az Egyesült Államokban az éves jövedelemhez viszonyított vagyon arányai: A kelet-ázsiai és az európai zsidóság vagyona négyszeres, a puritánoké, azaz a protestánsoké háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a feketéké egyszeres. A világ két legnagyobb létszámú etnikumában a kínaiaké háromszoros, az indiaiaké kétszeres alatt van.

Ezekből az adatokból következett, hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem ezzel arányosan tartani kell az egy lakosra jutó vagyon arányát is.

Tehát a népesség növekedése nemcsak több fogyasztással, de több vagyonigénnyel is jár. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés elviselhetetlen vagyonigényt is támaszt.

Ebből vontam le a következtetést, hogy az osztálytársadalmak azért kényszerültek halálozás fokozására, mert a spontán lakosság növekedés nagyságrenddel több felhalmozást igényelt, mint amennyire a társadalom képes volt. Ezt máig csak Kína vette tudomásul 1990-ben, amikor nemcsak piacosította a gazdaságát, de erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan növeli az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, az iskolázottságot és a várható életkort.

Kína példátlan eredménye sem volt elég arra, hogy a lakosság növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt reálisan mérjük.

Az osztálytársadalmak vagyonigénye.

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy az osztálytársadalmak oktatása eleve két eltérő vágányon folyt.

A politikai és a vallási hatalomnak a törvények és dogmák tiszteletben tartását biztosító apparátusra volt szüksége. Ezért ennek megfelelő káderképzést épített ki. Ezt ugyan kezdettől fogva igyekezett elhallgatni. Középiskolámnak a jelmondata: Nem az iskolának, az életnek tanulunk. Ezzel szemben a mi iskolánk is a Horthy rendszer szolgálatára tanított bennünket. Az egyházak oktatása pedig az egyház dogmáinak szentségét szolgálta. Az iskolák vagy az állam, vagy az egyházak tulajdonában, a pedagógusok pedig azok alkalmazottai voltak. Akkor a szakszervezetek politikai szerepe korlátozott volt.

Jelenleg szerte a világban a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Alig kap figyelmet a tény, hogy a vállalkozói szektorokban tört részére zsugorodott a szakszervezeti tagok aránya, ugyanakkor a közszolgálati szektorokban szinte teljes lett. Ezen belül is a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Ennek az az oka, hogy a pedagógusoknak van a legtöbb szabadságuk, ezért az egyetlen szakma, ahova a jól kereső férjek feleségei örömmel helyezkednek el, akiknek nem a nagyobb kereset, hanem a több szabadság számít. A pedagógusok jövedelmét is a tulajdonos állam, illetve az egyház szabályozta. A szakmán belüli érvényesülést döntően a társadalmon belüli rangsor szabályozta. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megmutassa, hogy a főispánok, főpapok között hányszor magasabb volt az arányszámuk az uralkodó osztálynak, az arisztokráciának. Amíg a gazdaságban a vezetőválasztásban elsődleges szempont a képesség, addig a közszolgáltatásokban legfeljebb a származáson belül válogattak. A középkori egyetemek rektora mindig a teológiai kar vezetője volt. Ez csak a szakokra osztódott egyetemek elterjedésével változhatott.

A művészek és a hivatásos sportolók képzése azonban eleve a felismert és elfogadott képesség volt. Az senkinek nem tűnt fel, hogy csak ebben a két szakmában nem számított a származás, és a politikai hatalom pedig nem szólt bele a javadalmazásba.

A művészek munkáival szemben az uralkodó osztály kincsképzése óriási keresletet teremtett a művészek munkáival szemben. Ez volt a magyarázata annak, hogy a még nagyon szegény társadalmakat is óriási kincsképzés jellemezte. A hivatásos sportolókra pedig a politikai hatalomnak azért volt szüksége, mert a diktatúrák kegyetlenségeinek elfogadását a nép számára a cirkuszok biztosították.

A technika kevesebb és képzetlenebb munkaerőt igényelt.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben nem több, hanem kevesebb tudást, szellemi erőfeszítést követeltek. Ez azért maradhatott rejtve, mert magát a technikai fejlődést az egyre több ismeret tette lehetővé. A fejlettebb technikát zsenik találták fel. Azok hatékony működtetéséhez azonban egyre kevesebb képességre lett szükség. Az ipari forradalom találmányai zseniknek köszönhetők, de azok hatékony működtetése egyre kevésbé képzett munkaerőt igényelt. Az ipari forradalom előtt a céhipar munkaerőigénye több éves tanulást, gyakorlást követelt. Ez még a háziipar esetében is így volt, mert annak a minősége is nagyon függött a képességtől. Ezzel szemben a gyáriparban, a bányászatban, majd a mezőgazdaságban is, a gépekkel történő termelésre szinte mindenki a fizikai ereje arányában alkalmasnak bizonyult.

Évezredeken keresztül a technikai eredmények működtetéséhez egyre több, a korábban igényeltnél is kevesebb képességre, képzettségre lett szükség. Ez a folyamat csak a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a 20. század elején tetőzött. A munkaerő többségének csak a fizikai erejére volt kereslet. De még ezek többsége is a munkaadók igényénél is kisebb nélkülözhető volt. Azt egyetlen társadalomtudós és forradalmár sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása azért volt jellemző, mert a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata a keresleténél nagyobb volt. Nem a rabszolgatartó, nem a földesúr, és nem a tőkés vállalkozó volt szívtelen, a munkásaival szemben közömbös, hanem a rabszolga, a jobbágy és a munkás kínálata volt lényegesen több a keresletüknél. Minden rendszerben az árak nem az eladók elvárásai, hanem a kereslet és kínálat egyensúlyán alapulnak. Ezért bukott meg minden olyan rendszer, amelyik nem a kereslet és a kínálat egyensúlyára épült.

A társadalomtudósok és a forradalmárok nem ismerték fel, hogy a munkaerő azért volt olcsó, azért volt kizsákmányolható, mert még a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata nagyobb volt, mint a foglalkoztatók igénye. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem tudatosult a túlnépesedés ténye. A kizsákmányolás nem a munkaadó akaratából, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakadt. Ez csak akkor szűnt meg, amikor a tudományos és technikai forradalom lehetővé tette a gyermekvállalás feletti döntést, viszonylag egyszerűen és olcsón élni lehetett a gyerekvállalás feletti döntéssel.

Máig nem írta le senki, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek, vagyonnak, a várható életkornak és az iskoláztatásnak az elképzelhetetlenül gyors növekedése csak azért történhetett meg, mert váratlanul és gyorsan csökkent a gyermekvállalás. A olcsó és egyszerű fogamzásgátlás tette lehetővé az utódvállalás feletti döntést.

A nyugati társadalomtudósok és politikusok 1990-ben botránkoztak azon, hogy Kínában politikai erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, de arra nem gondoltak, hogy ez a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten már a megelőző ötven évben spontán megtörtént, és e nélkül a puritán népek óriási társadalmi fölénye sem alakulhatott volna ki. Máig nem tudatosult, hogy a Nyugaton, az utóbbi közel száz évben elért váratlan társadalmi siker előfeltétele az volt, hogy a szülők dönthetnek a gyermekvállalásuk felett, és azok még annyi gyermeket sem vállaltak, ami a létszámot biztosítaná.

Jelenleg az emberiség puritán kétötödében elképesztő gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ezt csak az tette lehetővé, hogy megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az emberiség háromötöde viszonylag egyre jobban lemarad, mert kulturálisan éretlenül és gazdaságilag szegényen élő népek spontán népszaporulata felgyorsult, a népessége gyorsabban növekszik, mint valaha. A mély szegénység gyors csökkenése, a jobb táplálkozás és az egészségügyi forradalom vívmányainak köszönhetően csökkent a halandóság, nőtt a spontán népszaporulat. A jelen legnagyobb történelemformáló eseménye az, hogy a gazdag puritán lakosú országokban spontán, Kínában pedig a politikai erőszakkal csökkent a népszaporulat, és ennek köszönhetően példátlan mértékben fejlődik a társadalom, nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, hosszabbodik a várható életkor és nő az iskolázottság.

Ezzel egy időben az emberiség kétharmadában tízszer gyorsabban nő a lakosság, mert csökkent a mély nyomorban élők aránya, teret foglaltak az egészségügy vívmányai. Az egy lakosra jutó jövedelem lassan, a vagyon gyorsan csökken.

Százmilliók akarnak a lemaradó világból a jóléti államokba vándorolni. A túlnépesedő, ezért lemaradó társadalmakban a lakosság nagy többsége, legalább kétmilliárd ember számára a gyorsan fejlődő országokba vándorlás az egyetlen elérhető életcél. Ezekről, még ha a fejlett államokban csak munkanélküliek lennének, akkor is jobban gondoskodna róluk a társadalom, mint amire számíthatnak a hazájukban. Ezeknek a bevándorolni akarók azonban egyetlen századát sem képesek befogadni a fejlett, csökkenő lakosságú országok, mert generációkon keresztül sem képesek asszimilálódni.

Csak egyetlen megoldás lehetséges, hogy a lemaradó országokban megszűnik a túlnépesedés, sikerül elterjeszteni a fogamzásgátlók általános használatát, és 12 év fölé emelni az iskolázottságot. Azonban amire ez elérhető, 10 milliárd embert kell eltartani a földnek.

Jelenleg az emberiség háromötöde túlnépesedő.

Amíg az emberiség háromötöde túlnépesedik, ott a társadalmi fejlődés lehetetlen. Mint említettem számukra csak a túlnépesedés megállítása jelenthet megoldást. Ezzel szemben a Fejlett Nyugat ebben a térségben csak olyan feladatokat támogat, ne legyenek ott egymás pusztító háborúk, csökkenjen a gyermekhalandóság, szűnjenek meg a járványok. Ezek a célok szinte megvalósultak. Jelenleg az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, ahol a Nyugat jótékonysági akciói hatására két milliárddal többen élnek. Az ugyan nemcsak erkölcsileg, de technikailag is elfogadhatatlan, hogy a felesleges lakosságot elpusztítsák. Egyelőre csak két lehetőség kínálkozik. A fejlett világ terjessze el a fogamzásgátlók használatát, és növelje a lakosság iskolázottságát. Csak ez a két módszer csökkenteti a gyermekvállalást, a túlnépesedést.

A kevesebb gyermekvállalás előnye.

Közgazdászként szégyelltem magam, amikor a diplomás fiatalok nagycsaládját lelkesen támogattam. Kapcsolatba kerültem az egyházi középiskola után egyetemet végzett fiatalokkal. Ezek számára megkülönböztetett nehézséget jelentett az egyetemre jutás. Arra kényszerültek, hogy ipari vállaltokban vállaljanak munkát. A kemény erkölcsük és nyelvtudásuk révén hamar felfedezték őket. Néhány év után a vállat vezetői, mint munkásokat küldték őket egyetemekre. Ott is jól szerepeltek, hiszen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Diplomájuk után a munkahelyük örömmel várta őket.

Ezek a fiatalok a katolikus egyházi dogmának megfelelően lelkes gyermekvállalók, és sikeres gyermeknevelők lettek. Ezek megőrizték a középiskolás közösséget, fenntartották a barátságukat. Először spontán jöttek össze egymás lakásában. Rájöttek azonban, hogy NACSAK, azaz Nagy Családosak Köre néven rendszeres kapcsolatuk értéket jelent. A karrierjük a privatizáció után tovább emelkedett. A külföldi beszállítók megbízottjai lettek, jól kerestek. Meggyőződésem szerint, az egyetemi társaik átlagánál lényegesen jobban megfizetettek lettek, mivel szakmai hálózatot is jelentettek.

Ennek alapján lettem a diplomás családok több gyermeket vállalásának a híve. Ezért fogadtam kétségekkel a kínai általánosan egyetlen gyermekre történő korlátozást. Ma is annak a híve vagyok, hogy a társadalom érdeke ugyan a gyermekvállalás korlátozása, de ezen belül az alacsony átlagot a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján progresszíven kellene szabályozni. A szülők felső jövedelmű és iskolázott tizede számára ne legyen plafon, az alsó tized számára pedig az egyhez is feltételt kötnék. Ennek ellenre nem vitatom, hogy egy ilyen erkölcsileg embertelen rendszer alkalmazásakor fel kell mérni ennek a közvélemény számára történő fogadtatását. Kínában is erre ébredtek, és már el is indultak a rugalmasabb alkalmazás útján.

A kínai gyermekvállalási reform azonban valamire megtanított. Az egyetlen gyereküket sokkal hatékonyabban nevelik a szülők. Jelenleg a szakma csodálkozik az egyetlen gyermekű kínai generáción. 1990 óta nemcsak a kínai társadalom fejlődése is elképzelhetetlen csoda lett. Ezen belül azonban kiderült, hogy az egyetlen gyermekek nevelése példátlanul sikeresnek bizonyult.

Azt illett volna tudni, hogy a szülőknek az egyetlen gyermekük nevelésére mennyivel több jövedelmet és szülői figyelmet fordítanak.

Jelenleg erre éppen az Egyesült Államokban figyeltek fel. Az 1990 után született generációk iskolaválasztása, egészségének védelme, képességének a feltárása példátlan eredményeket hozott. Arra egy amerikai ingatlanügynök tanított meg, hogy az iskolás gyermekes családok számára az elsődleges szempont, milyen iskola van a lakás körzetében. Kínában ez bebizonyosodott, a legjobb iskolák körzetében sokkal magasabbak az ingatlanárak.

A felmérések szerint az 1990 utáni kínai korosztályoknak a technikai új számára nagyobb az affinitásuk, mint bármelyik amerikai államban. Gyorsabban veszik át az újat, mint bárhol a világon. Ebből tanultam meg, hogy a társadalomtudományoknak mérni kellene az új befogadásának sebességét. Az nálunk is köztudott, hogy a gyerekek gyorsabban veszik át a technikai újat, mint a diplomás szüleik. Nem is szólva a nagyszülők hozzáállásáról. A nagy faj, hogy ebben a pedagógusok sem járnak az élen.

A hazai művészek és sportolók oktatása.

Nemcsak az egész ország közvéleményét, de a világ televíziós csatornáit is felébresztette a Magyar Televízió Virtuózok címen közvetített zeni versenye. Világosan bemutatta, hogy a művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a közoktatásunk egyre jobban lemarad. Bármennyire egyértelmű ennek az oka, nem vesszük tudomásul.

A művészetre és a sportra való képességeket a két ágazatban az oktatók, trénerek igyekeznek minél előbb felfedezni, és azt minél korábban fejleszteni. Ezzel szemben a közoktatásban először a középiskolákban kezdődik, de jellemzővé az egyetemeken, tehát nagyon megkésve alkalmazzák.

Az úszók esetében a vízbiztonságot a születés utáni első hónapokban kezdik. A labdaérzéket hat éves korban kezdik fejleszteni. A legnagyobb különbség azonban abban van, hogy a művészek és a sportolók képzése nem ismeri az évente három hónapos szabadságot. Nevetségesnek tűnik, ha az operaénekesek, zongoristák, atléták, labdarúgók nyáron, karácsonykor, húsvétkor, összesen három hónapra távol maradnának a szakmájuktól. A reál és a humán szakterületen azonban ez a jellemző.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy a közoktatásnak is hasonló elvre kellene épülni.

A magzati kihordás szerepe.

Erre a finnországi tapasztalok hívták fel a figyelmemet. Ott 80 éve rögzítik az újszülöttek adatait, testsúlyát, testhosszát és a koponyájuk körméretét. Ezek az adatok alapján rangsorolják az évjáratokat és öt évenként mérik az eredményt. Már az iskolai eredményekben egyértelművé vált, hogy a jó magzati kihordástól függ az eredmény. A felső tized négy évvel az átlagnál több évet tölt iskolában, és jobbak a tanulási eredményeik is jobbak. Még meglepőbb, hogy ötven éves korukban lényegesen több adót fizetnek. A várható életkorukról még nem tudtam adatot szerezni.

Ezzel szemben az egészségügy százszor annyit költ a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére, mint a jó kihordásért az anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentésére költött kiadás az indoktalan, hanem a sikeres kihordások jutalmazásnak elmaradása az. Tudomásul kellene venni, hogy a következő generáció teljesítménye jobban függ a magzatok jó kihordásától, mint a napi politika hatásától.

Nincs mentsége annak, hogy a magzat kihordásának várható eredményét nem mérjük, és az anyákat ezért nem jutalmazzuk.

Az első négy évben megszerzett szókincs.

Az Egyesült Államokban az agykutatók tanácsára négyszázezer négyéves gyermek szókincsét felmérték. A tudósokat is meglepte az első eredmény. A felső tized szókincse az alsó tized négyszerese volt. Kiderült, hogy a nagy szókincsűek közösségben éltek. Tehát nem annyira a szülők szókincséből, mint az óvodás csoporttársaiktól, vagyis egymástól tanulnak.

Néhány év után a szókincs felmérését kiterjesztették az egész évjáratra. A múlt évben már a középfokú végzettségű korosztályon bizonyosodott be, hogy a négy éves korban megszerzett szókincs nagysága az iskolai eredményekkel is szoros korrelációban van. Ezért törvénybe iktatták, hogy szülői kötelesség heti két napon óvodába vinni a gyermeküket.

Meglepő, hogy az iskolás kor előtti közösség milyen fontos az agyfejlődés szempontjából. Szerencsére, az anyák munkaviszonyának megtartása jobban hat a gyermekük életteljesítményére, mint az állandó családi környezet.

Nehezen érthető, hogy a magyar oktatáspolitika mennyire figyelmen kívül hagyja az agyfejlődésről szerzett nemzetközi tapasztalatokat. Az elmúlt évben a szingapúri oktatási miniszter levélben gratulált a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek és közölte, hogy a gyermekük a legjobb iskolába is beiratkozhat, és az angol nyelvtanulását az állam finanszírozza. Nem véletlen tehát, hogy Szingapúr az ENSZ PISA szerint még Dél-Koreát és Finnországot is megelőzi.

A közoktatás is legyen az egész évben folyamatos.

Elképesztőnek tartom, hogy a legfontosabb vagyonképző ágazat a közoktatás az egyetlen, amelyikben évente három hónapra szünetel az üzemeltetés, fel van függesztve a diákok tanulása, üresek az épületek, fűzetést kapnak a pedagógusok. Történik ez annak ellenére, hogy ezt a megszakítást valaki a szakmából indokolta volna. A művész és a sportoló számára természetes a folyamatos képzés, mert a teljesítményük lényegesen gyengébb lenne a versenyeken. Ugyanakkor nyelvek, a reál és humán tárgyak képzését évente háromszor, megszakítjuk. Ezt a nyelvek esetében ugyan a közvélemény is ostobaságnak tartja. Köztudott, hogy a nyelvtanulás legjobb módja a nyelvi környezetben való élés.

A közoktatás is homogén tanulócsoportokban történjen.

A heterogén tanulócsoport a pedagógust is megoldhatatlan feladat elé állítja. A két képességcsoport, a reál és a humán tárgyak képességei között is akkora a befogadó képességek közti különbség, hogy nem lehet olyan színvonalat találni, amit a közösség minden tagja képes befogadni. A pedagógus csak azt teheti, hogy viszonylag alacsony szintet választ, de annak a befogadása a legjobbak számára nem feladat. Csak a viszonylag homogén képességű tanulócsoportot lehet eredményesen tanítani.

Zárszó.

A legutóbbi húsz év gyűjtöttem az indokoltságot, amiket korábban nem ismertem, ezért elképzelésem csak megerősödött. Annak ellenére, hogy a megvalósíthatásának nem jöttek létre a politikai és tudati feltételei a honlapomon közölni fogom. Még egyszer köszönöm a kedves meghívást

Miskolc, 2018. Augusztus 27.           Kopátsy Sándor   

A könnyen elérhető találmányok

Kopátsy Sándor                EH                 2018 08 18

A könnyen elérhető találmányok

Harari könyvhöz

Számomra a kerékpár jelentett először nagy technikai ugrást. Ezzel a távolságlegyőző képességem, az egynapi járóföld tízszeresre ugrott. Ennek köszönhetően az életterem a kisvárosunk után mintegy 60 kilométerre ugrott. Ennek a tudatomra gyakorolt jelentőségét igazán csak utólag értettem meg. Az valami hasonló változást jelentett, mint a középkorban a patkolt ló birtoklása, ami százszor nagyobb költséggel a gyalogos nemesből lovagot emelt.

Életrajzomban szerencsémnek tartom, hogy a mozgástermek velem párhuzamosan növekedett. Anyán születtem, írni, olvasni falusi iskolában tanultam, megyeszékhelyen végzetem a középiskolát, és a fővárosban jártam egyetemre, felnőtt fejjel tanultam meg, hogy az országomat is csak a világ egészében lehet megérteni. Az életterem tehát fokozatosan tágult. Ebben a tágulásban fontos technikai szerepet játszott a kerékpár. A családunk szegénységében ez a közlekedési eszköz volt a megengedhető megoldás. Öcsémmel megosztva használhattuk közösen ezt a nem drága és ingyen üzemeltethető járművet, aminek távolságlegyőző képessége elérte egy hátaslóét, de a fenntartása nem járt költséggel, nyáron, a Dél-Dunántúl viszont bejárható volt vele. Megtanulhattam, hogy e térégben élő nemzetiségek mennyire eltérő módon élnek.

Azt már a középiskolában felmérhettem, hogy az az úri középosztálynak és a zsidó polgárságnak az igényét szolgálta, de már az alutól felemelkedni képesek számára is nyitva állt.

A térséget járva aztán azt is megtanultam, hogy a falvak között élenjárnak a svábok, de a magyarok mögött voltak a dél-szlávok. A magyarokon belül fölénybe kerültek az egykéző reformátusok. Ennek köszönhettem, hogy gyerekfejjel felismertem a kulturális, a vallási és a nemzeti hovatartozás jelentőségét. A dél-dunántúli kerékpározásomnak köszönhettem, hogy a kulturális különbségek milyen fontos tényezői a társadalmi sikernek, hogy életemre Max Weber híve lettem. Többek között az egykéző református falvakat látva, megtanultam, hogy a társadalmi boldogulás egyik kulcsa a gyermekvállalás korlátozása. A kerékpározásom pedig megtanított arra, hogy a sokak által elérhető találmányok társadalmi hatása nagyobb lehet, mint a látványos, de kevesek által elérthetők.

A patkó történelemformáló szerepe.

Azzal falusi életemben találkoztam, hogy az utakon található, elvesztett patkó szerencsét hoz. A második feleségem pedig gyűjtötte a megtalált patkókat. Történészként aztán rádöbbentem, hogy Nyugat-Európa mit köszönhet a patkolt lovaknak. Azt a történészek is tanították, hogy a középkor elején a hódító arabokat Martell Károly frank fejedelem csapatai a Poitiers-i csatában 732-ben megverte az arabokat, és ezzel vetett véget az európai hódítási szándékainak. A Martell nevet, görögül kovácsot, azért kapta, mert megpatkoltatta a hadserege lovait. Felismerte, hogy a csúszós terepen, hóban, meredek és nedves réten, sárban a patkolatlan lovak használhatatlanok. Márpedig az arabok nem használtak patkót. Ezért az arabok a meredek vizes réten képtelenek voltak a patkolatlan lovakon harcolni.

A 8. században Nyugat-Európa azért nem került arab uralom alá, mert a négy évszakos, és tagolt terepű Nyugat-Európában a síkságokon és homokon terjeszkedő arab világ számára kilátástalan volt a patkolatlan könnyű lovakkal történő hódítás. Vagyis, ha nincs patkó, akkor nemcsak a közel-keleti kereszténység, de Nyugat-Európa is arab hatalom és mohamedán vallású lehetett volna.

A lovak patkolásával egy időben szelektálódott ki az a búza és árpa, ami már elviselte a fagyos telet, és megelégedett a Golf Áram által hozott csapadékkal. Ettől kedve gyorsan terjed a szántóföldi gabonatermelés, és a marhapásztor népek keresztény hitre térítése.

Mi, magyarok holnap ünnepeljük a pásztorkodásról a földművelésre, a pogányságról a keresztény hitre térésünket. Azt gondosan elhitetjük, hogy ez akkor a mi királyunk, Szent István bölcs döntése volt. Mélyen hallgatunk arról, hogy ekkor nemcsak mi, de az Alpoktól északra élő népek mindegyike ekkor lett gabonatermelő és keresztény. A Római Birodalom északi térségein ugyanis előtte minden nép marha pásztor volt. De ahogyan megjelent a télálló gabona, és a földműveléssel a kereszténységre térés, ezeknek a népeknek az áttérése a gabonatermelésre és a keresztény vallásra térése már a honfoglalás előtt megindult nemcsak egész Nyugat-Európában, de a Kárpát Medencében is a lakosság, de a velünk rokon, honfoglaló avarok között is. Ezt László Gyula már az első világháború alatt, a Kettős Honfoglalás címen megjelent könyvében alaposan kifejtette. A politikusok és a történészek azonban felismerték, hogy ez a felfogás aláássa a romantikus magyar történelemszemléletet, tehát nem cáfolni, hanem elhallgatni kell.

Ez máig sem változott. Fenntartjuk, hogy a pásztorkodásról a földművelésre, a pogányságról a kereszténységre, nem spontán Nyugat-Európának az Alpoktól északra élő népei, hanem az első keresztény királyunk térítette a magyarságot, és mi mint államalkotók, ezt a lakosság nem magyar etnikumaira is rákényszerítettük.

Azt is tanítjuk, hogy első királyunk, Szent István bölcsen döntött, amikor a többi földművelésre és kereszténységre térő néppel ellentétben, ő a királyi koronát nem a német római császártól, hanem mi és a lengyelek, a római pápától kértük. Arról bölcsen hallgatunk, hogy a tőlünk nyugatra élő népek, nemcsak a germánok, de még a csehek is királyként a Német Római Császárság választófejedelmi címét, nem az akkor jelentéktelen hatalmú mediterrán pápa alattvalóságát választották.

Ezt Szent István azért tartotta a jobb megoldásnak, mert a pápától kapott korona a személye számára nagyobb függetlenséget jelentett. Ez ugyan nem vitatható, de illene hozzátenni, hogy csak azok a népek váltak nyugat-európaivá, amelyek a császártól kérték a koronát. Ez a leginkább a csehek sorsának alakulásával bizonyítható. A cseh király nemcsak ragos választófejedelem, de Prága évszázadokon keresztül a Német-Római Birodalom fővárosa lett, és a csehek társadalma mindig jelentősen előttünk járt, és jár ma is.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a viszonylag nehéz és patkolt lovakon harcoló lovagok forradalmi újítás jelentettek a hadtörténelemben. Az arab lovaknál sokkal nagyobb testű és patkolt lovak Nyugat-Európa számára hadi technikai fölényt jelentettek. Még egyetlen európai történész sem ismerte fel a nehéz és patkol lovak és a páncélba öltözött lovagok hadászati szerepét.

Ez világosan megmutatkozott a 11. században elindult keresztes háborúk során. A középkor elején még az arabok fenyegették Nyugat-Európát, de a középkor közepén, a római pápák keresztes háborúkat szerveztek a Közel-Kelet szívében lévő Szentföld felszabadítására. Ezek ugyan nem jártak eredménnyel, mégis azt bizonyították, hogy a nyugat-európai lovagok még az arab világban is méltó katonai ellenfelek lehettek.

A keresztes háborúk irrealitását az európai történészek mélyen elhallgatják. Nemcsak politikai, de hadászati szempontból is naiv ostobaság volt a Szentföld elfoglalása. Ezeknek a háborúknak a valódi célját máig tagadják nemcsak a római pápák, de az európai történészek is. A keresztes háborúk igazi célja nem a Szentföld megszállása, Európához csatolása, hanem az elviselhetetlenné vált túlnépesedés lecsapolása volt. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert a társadalomtudományok máig nem vallják be, hogy az európai osztálytársadalmak is elviselhetetlenül túlnépesedők voltak. A gabonatermelő és pásztor társadalom olyan életfeltételeket teremtett a gyűjtögetéssel szemben, ami egyre hosszabbá tette a várható életkort. Az életkor hosszabbodása pedig egyre nagyobb spontán népszaporulatot eredményezett. Ezzel szemben a technikai fejlődés csupán a lakosság 1-2 ezrelékes növekedését viselte el. A nemi érettség korát élő lakosság nemi ösztöne legalább tízszer gyorsabb népszaporulatot produkált, mint amit az életterek eltarthattak volna. Az elviselhető népszaporulat csak azzal volt megvalósítható, ha a társadalom akkora halálokozást hozott létre, aminek következtében a tényeges népességnövekedés átlaga 1-2 ezreléke csökkent. Ez a népességnövekedés a halálozás okozásával valósult meg.

A pásztorkodásról a gabonatermelésre térés az életfeltételben jelentős javulást jelentett. A történészek nem is érintik, hogyan alakította a földművelésre és pásztorkodásra térés a várható életkort. Az önözéses gabonatermelő társadalmakban a növényi táplálék, a kenyér, a pásztorkodó társadalmakban pedig a bőséges állati fehérje fogyasztása a várható életkort egyre hosszabbá tette. Ez pedig a korábbinál gyorsabb népszaporulatot jelentett.

Büszke vagyon, hogy felismertem, Nyugat-Európában hogyan reagált szinte azonnal a római katolikus egyház a gyermekvállalás korlátozására. Európa egyik legnagyobb történelmi találmányának tartom azt, hogy a házasságkötésre hivatott papság csak azoknak kötötte meg a házasságát, akinek a földesuruk már jobbágytelket biztosított. Ez azt eredményezte, hogy a házasságok egyre jobban kitolódtak. Alig néhány száz év után a házasságkötők életkora jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Az ösztönünknek megfelelő első 3-4 szülés elmaradt. Ezt fajunk történelmének egyik legnagyobb vívmányának kellene tartani, de még a felemlítésével sem találkoztam. Ez a nyugat-európai kultúrát a nagycsaládos társadalmaknál sokkal kedvesebb halálokozásra kényszerítette. Az ugyan tagadhatatlan, hogy ez a kiscsaládos nyugat-európai társadalom is fokozta a többség nyomorát, háborúzott, üldözte a tudásvágyat, de sokkal kisebb mértékben. Illusztrálni kellene, hogy minden nagycsaládos társadalomban mennyivel nagyobb volt a halálozás, a többség nyomra, a háborúzás ember és vagyon vesztesége, és a tudásvágy üldözése. Ez még a 20. század derekán is így volt.

A nyugat-európai középkor is kegyetlen volt, de az emberiség minden másik, még nagycsaládos feudális társadalmát a több nagyobb halálokozás jellemezte.

A késleltetett házasságkötés azonban az ipari forradalom győzelmével megszűnt. A mezőgazdaság súlya lényegesen csökkent, és nagyobb urbanizációt követelt. A feudális mezőgazdaság is tőkéssé alakult át. Ez a jobbágyok szabadságát, munkavállalási és vallásválasztási jogát követelte. Ezt a tőkés osztálytársadalom indokoltan progresszív változásnak minősítette. Arról azonban említést sem tesznek a történészek, hogy ezzel megszűnt a házasságok késleltetése, a gyermekvállalás korlátozása. Az iparosodott, urbanizált Nyugat-Európában felgyorsult a népszaporulat. Kezdetben ez ellen hatott, hogy a kor városaiban nagyobb volt a halandóság.

A városi életfeltételek javítása, a várható életkor növelése csak a 19. század derekán, a közművek kiépítése és az egészségügyi hálózatok kialakulása után valósult meg. Sokat mondana egy olyan adat, mekkora volt a falvakban és a városokban a várható életkor a 19. század közepe előtt és után a vidéken és a városokban. Ebből kiderülne, hogy az egészségügyi reformok, és közművek kiépítése előtt a vidéki élet mellett volt hosszabb. Ez megfordult, 150 éve a városi lakosság él tovább. Ez a fordulat azt jelentette, hogy a 19. század közepétől Nyugat-Európa is túlnépesedő térség lett.

A túlnépesedést levezette a lehetőség, hogy a viszonylag alulnépesedett Amerika és Ausztrália betelepülése megindulhatott. Ezt azzal kellene illusztrálni, hogy a felfedezések előtt Nyugat-Európa 5 millió négyzet kilométeres élettere tízszer nagyobb lett. A Nyugat-Európa történelmének legnagyobb változását azt jelentette, hogy az élettere tízszer nagyobb lett. Előtte a 150 millió négyzetkilométeres a századföld kevesebb, mint 4 százaléka volt, utána pedig annak a harmada lett. Harari ezt a változást meg sem említi.

Pedig a Homo sapiens életében az utóbbi félezer év legnagyobb változása az volt, hogy Nyugat-Európa élettere tízszeresére nőtt. Ezzel szemben minden más kultúra élettere változatlan maradt.

A 20. század végén a világgazdaság fejlett térségének öthatoda Nyugaton volt. Kivételt az alig 200 milliós fejlett Távol-Kelet, Japán és a Négy Kis Tigris és a Közel-Keleten a néhány milliós zsidó állam, Izrael jelentett.

1990 óta a puritán népek nagyobb felét jelentő Kína példátlan mértékben fejlődik. A 21. század közepére a világ puritán népeinek kétötöde, a társadalmi fejlődés élcsapatát, a világgazdaság négyötödét fogja jelenteni. Ez annak köszönhető, hogy Kínában piacosították a gazdaságot és erőszakkal megfékezték a túlnépesedést.

Fogamzásgátlás.

Ezzel eljutottam a fajunk történelmét minden másnál jobban átalakító találmányig, a fogamzásgátlásig. Ennél jelentősebb találmány nem történt a homo sapiens történelmében. Eddig a tudományok az embert az állatból isten teremtményévé válását azzal indokolták, hogy a gyűjtögetésből áttért a termelésre. Ez valóban minőségi változást jelentett, de nem elég nagyot. Harari pedig ezt egyenesen a homo sapiens becsapásának minősíti. Ez ugyan nagy előrelépés volt, de nem elég, mert az ember szaporodása ösztönös. azaz állati maradt. Ezért kellett a társadalomnak átvenni a túlszaporodása elleni védekezést, a halálozás szervezett fokozását.

A mitológiák és a vallások abba a hibába estek, hogy az emberteremtést a gabonatermelésre és a pásztorkodásra való átéréssel megtörténtnek, emberré válásnak minősítették. Harari pedig a hiba másik oldalára esett, mivel ezt az emberré válást az ember becsapásának minősíti.

A valóságnak az felel meg, hogy a homo sapiens ugyan sokszorosára gyorsította fel a természet felett az uralmát azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, de közel tízezer évig nem volt képes megoldani azt, hogy ne legyen a túlszaporodása elviselhetetlen. A homo sapiens csak a jelenkorban változott Homo sapiensé, állatból emberré, amikor az utódvállalását tudatosan függetlenné tudja tenni az ösztönétől. Azzal, hogy mindkét nemünknek a szexuális ösztöntől függetlenül lehetett dönteni az utódvállalásról, megoldottá vált a túlnépesedés elleni védekezés. A puritán és már fejlett társadalmakban ez a fogamzásgátlók használatának spontán általánossá válásával megoldódott. A még szegény és elmaradott Kínában az állam kényszerítette ki. Kiderült, hogy a jómódban élő, iskolázott lakosság nem akar még annyi gyermeket sem vállalni, mint amennyi a létszám fenntartásához társadalmi érdek.

Mivel a puritán, jómódú és iskolázott családok esetében nagyobb és gyorsabb volt a kevés gyermek vállalása, mint a szegény és iskolázatlanokban, kontraszelekció jött léte. A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás támogatására kényszerültek. Azzal azonban nem számoltak, hogy a társadalom érdeke olyan támogatást igényel, ami a gyermekvállalást nem szociális, hanem a társadalom érdekét szolgáló feladatként kezeli. Mivel a fejlett társadalmak elsődleges érdekévé vált a következő nemzedék minőségének a javítása, elsősorban a gazdagabb és iskolázottabb családok gyermekvállalását kellene támogatni. Ezzel szemben a választók támogatásának megnyerése érdekében olyan támogatást vezettek be, ami a vállalt gyermekek számával arányos. Ennek az lett a következménye, hogy a támogatás a szegényebb, kevésbé iskolázott szülők nagyobb, a gazdag, iskolázottak szülők viszonylag kisebb gyermekvállalását ösztönözi. Mivel a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ, a gyermekvállalások családi háttere a társadalom érdekével ellentétessé, kontra szelektívvé vált.

Minél fejlettebb a társadalom annál fontosabb érdeke a gyermekvállalás mögötti családi struktúra szelekciója, ezzel szemben minél fejlettebbek, annál inkább kontraszelektívekké váltak. Mivel a gyermekvállalás terhe és várható eredménye elsősorban az anyák iskolázottságától függ, a szelekciót az anyák termékenységi mutatója méri. Jelenleg a fejlett társadalmakban mindegyikében az anyák gyermekvállalása 1.5 alatt van, a kontraszelekció egyértelmű.

Az iránytű.

A patkó is olyan találmány, ami a felértékelő hatásához viszonyítva olcsó,és égis Nyugat-Európa történelme számára fontos alakító eszközzé vált. Számomra a fajunk történetében a klasszikus példája egy olcsó, könnyen elérhető az iránytű volt. Az iránytű is kínai találmány volt. De még azt is felismerték, hogy ennek segítségével az óceánok is hajózhatóvá váltak, és ennek tudtában megépítették az azokat hajózhatóvá tevő flottát is. Ez a flotta be is bizonyította, hogy bárhova eljuthat. Az még természetesnek is tekinthető, hogy Ázsia déli partjai közelében indultak el.

A kínai császár azonban felismerte annak a veszélyét, hogyha a flotta messzebbi vidékekre jut el, mint ahova a hatalma elérhet, ez veszélyt jelenthet korlátlan politikai hatalmára. Ezért az Afrikát, esetleg Amerikát is elérő flottája, hazatért, azt megsemmisítette és mindenféle hasonló, a birodalom határát túllépő vállalkozást megtiltott.

A történelemtudomány számára veszélyes a be nem következett, de azt vizsgálnák, hogy mi lett volna, ha a technikailag már megoldhatóvá vált feladatokat megvalósítják. Ennek ellenére, ez esetben a Kína számára megoldhatóvá vált feladat megvalósítását érdemes felvetni. Mi lett volna, ha a kínai flotta nem nyugatra, az ismert dél-ázsiai irányában megy el, és felfedezi a szinte lakatlan és óriási életterű Amerikát?

Nehéz elképzelni, hogyan alakul Amerika jövője, ha nem az akkor 100 milliós és tarka etnikumú és keresztény Nyugat-Európa népesíti be a 40 millió négyzetkilométernyi Amerikát, hanem a viszonylag homogén etnikumú Kína. Nagyon más útra tért volna a Homo sapiens története.

A fogamzásgátlás és a kommunikáció.

A tudományos és technikai forradalom két a fajunk történelmét alapvetően átalakító találmányt hozott az ezernyi sok között. A fogamzásgátlást, és a kommunikációt.

A társadalomtudományok egyik nagy mulasztása a fogamzásgátlás hatásának feltárása. Senki nem vette a fáradságot annak bemutatására, hogy mint köszönhet az emberiség puritán kétötöde annak, hogy a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatóvá vált. A már gazdag és iskolázott puritán népek azonnal éltek a lehetőséggel. Kínában pedig a még szegény puritán lakosságot erőszakkal kényszerítették az egyetlen gyermek vállalhatóságára.

Az osztálytársadalmak tízezer évét az elviselhetetlen túlnépesedés jellemezte. Ez ellen csak a nyugat-európai feudális társadalom igyekezett védekezni, de ez az sem merte bevallani. A nyoma sem található annak, ki, mikor és miért ismerte fel hogy a jobbágyrendszer számára a kiscsalád a hatékonyabb megoldás. Annak ellenre, hogy nagyon egyértelmű volt, hogy a földesurak érdeke, hogy a földjének használatát előnyösebb kiscsalásokra, mint nagycsaládosokra bízni.

A földek talajerejének megvédése, javítása csak akkor lehet a bérlő érdeke, ha tartósan van rábízva. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a telkek bérbeadása a munkaképes kor egészére biztosított. Ez csak akkor oldható meg, ha a bérlő munkaereje viszonylag változatlan. Ez a nagycsaládok esetében nagyon széles határok között mozog. Csak a kiscsalád esetében viszonylag állandó. Ezt bizonyította az általános tapasztalt, hogy a nagycsaládos jobbágyrendszerben a földesúr arra kényszerült, hogy mintegy tíz évenként a nagycsaládok munkaerejének arányában ossza fel a jobbágytelkeket.

A nagycsaládos jobbágyrendszer még nagyobb hátránya, hogy a bérbevevő általában a legidősebb, már gyakran csökkent munkaképességű férfi, a munkavégzők pedig jogtalan családtagok. Vagyis a már idős családfő az egyetlen jogi személy, a jövedelem elosztása felett rendelkező.

A nyugat-európai feudális társadalom egyedüli volt abban, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerhez kötötte a gyermekvállalást. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felismerte annak a jelentőségét a gyermekvállalást házassághoz, a házasságkötést pedig a jobbágytelekhez kötötték. Pedig fajunk történetében az volt az első, és máig egyetlen gyermekvállalási korlátozás. Ráadásul. ez volt a létrehozója a 2-3 első gyermekvállalás kiiktathatóságának. E nélkül a nyugat-európai társadalmak nem lehettek volna humánusabbak, mint a nagycsaládosak, ahol 2-3 születéssel több volt.

A nyugat-európai társadalma fölénye annak volt köszönhető, hogy két irányban történelemformáló változást hozott. Megoldotta a négy évszakos térségben a gabonatermelést azzal, hogy évszázadok során kiszelektálta a téli fagyot elviselő, és a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelést, és bevezette a kiscsaládos jobbágyrendszert.

A nyugat-európai gabonatermelés ugyan területegységen kisebb hozamot, de erre a művelési módra nagyságrenddel nagyobb területet, és olcsóbb kenyeret biztosított, mint az öntözéses. Ezt a változást jól illusztrálná annak bemutatása, hogyan oszlott meg a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelés nyolcezer éve alatt az emberiség élettere, és milyen lett, ami óra a négy évszakos területeken a természetes csapadékkal is termelnek nemcsak gabonát, de kapás növényeket is. Ma már az emberiség nagyobb fele, elsősorban a legszegényebb negyede elsősorban a természetes csapadékon termelt növényekből él. Ehhez azt is tegyük hozzá, hogy az állati fehérjék egyre nagyobb többségét az amerikai kapás növényekkel, kukoricával és burgonyával termelik. Európa ezzel százszor többet kapott, mint az ott szerzett kincsekkel.

A jelenlegi legnagyobb, az emberiség szinte egészét elérő találmánya a számítógépeknek is köszönhető kommunikáció. Az az emberiség történetének a legszélesebben, és leggyorsabban elterjedő találmánya a mobil telefon. Ez nem ismeri a távolságokat, és ezzel minden információ azonnal elérhető. Ráadásul, az új nemzedék elképesztően gyorsan befogadja a használatát. Még az elmaradt társadalmakban is szélesen elterjedt a használata. A tudatunkra gyakorolt hatását egyelőre fel sem lehet mérni.

Azt már a tények bebizonyították, hogy a felnőttkori képességeink jelentős mértékben attól függenek.

Milyen volt a magzati kihordásunk. Finnországban nyolcvan éve mérik az újszülöttek súlyát, hosszát és a koponyájának a körméretét. Ötven év adatai azt bizonyítják, hogy a felső tized iskolázottsága három évvel meghaladja az átlagot, az adófizetésük az átlag háromszorosát. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt száz évben legsikeresebb ország következő nemzedékének eredménye lényegesen függ attól, milyen volt a magzati kihordásuk. Nyilván az eredmény nemcsak ennek köszönhető, de mégis egyértelmű, hogy a magzati kihordás minőségétől lényegesen függ a következő nemzedék teljesítménye.

Az egészségügy mégis százszor annyit költ a koraszülöttek megmentésére, mint a jól kihordó anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentése felesleges, de a következő generáció értéke jobban függ a jó kihordó anyáktól, ezért azokat kellene jutalmazni. Épen a közelmúltban volt az anyatej fontosságát hangsúlyozó kampány, amivel egyetértek, de még az sem fontosabb, mint a jó kihordás.

Az az első négy év alatt megszerzett szókincs. Az Egyesült Államokban 15 éve kezdték el mérni a négy évesek szókincsét. Ezt a jelenlegi technika megoldhatóvá tette. Az adatok jelentős szóródása erősítette meg, hogy ennek az okát keressék. Megállapították, hogy a nagyobb szókincs elsősorban a gyerekek korai közösségében fejlődik. Ezért indult meg a bölcsődék és óvodák hálózatának a bővítése, és a szerepük hangsúlyozása.

Néhány év után az egész korosztály szókincsét mérik. Három éve már elkészülhetett a középfokú képzettség és a szókincs közti korreláció mérése, ami nagyon szoros összefüggést mutat. Ennek alapján a szülői kötelezettséggé tették a heti két nap óvodába járását.

E tapasztalatok ismeretében indokoltnak tartom, hogy a szülők jövedelme és iskolázottsága, valamint a gyermekeik iskolázottsága közt mekkora a korreláció. Ez az ismeret azért volna fontos, mert a családi hátér is az ott neveltek teljesítménye közti összefüggést szorosnak tartom. Ezzel szemben minden fejlett társadalomban a diplomás és jómódban élő nők gyermekvállalása az országos átlagnál is sokkal alacsonyabb. Nyilvánvaló, hogy a felnevelési adottsággal fordítottan arányos, azaz kontraszelekciós a gyermekvállalás.

Közel húsz éve éppen a Közgazdasági Társaság közgyűlésén vetettem fel, hogy az öregkori ellátás nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés minőségéhez igazított legyen. Akkor még ennek az indokoltságát alig ismertem, de tudtam, hogy a társadalom elsőleges érdele nem a minél nagyobb tőke megtakarítás, hanem a minél nagyobb érékű munkaerő. A jó munkaerőhöz megy a tőke, egy felzárkózó országba pedig csak akkor, ha ott az áránál jobb a munkaerő minősége.

A tudományos és technikai forradalom korában már nem az olcsó, hanem a béréhez viszonyítva hatékony munkaerőt keresi a tőke. Ezét mi is a béréhez viszonyítva hatékony munkaerőt termeljünk.