A nők foglalkoztatása

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 09

A nők foglalkoztatása

Harari

A tudományos és technikai forradalom egyik legnagyobb változása a nők befogadása a klasszikus közgazdaságtan által is elfogadott foglalkoztatásba, a munkaadók által foglalkoztatottakra. Harari sem érinti a nők gazdasági szerepét, ami éppen az általa felmagasztalt gyűjtögető társadalmakban a gyűjtögetésben, a háztartásban és a háztáji kapás kultúrákban nagyobb volt, mint amennyire a társadalomtudomány ezzel foglalkozik.

A gyűjtögetés olyan megélhetési forma volt, amiben nemcsak a nők, hanem a már járóképes gyerekek is aktíven részt vettek. Saját fejlődésemben is nagyon fontos elemet jelentett a gombaszedés, amiben a gyermek teljesítménye is versenyképes. Elsős és másodikas iskolás koromban, mint a tanító néni fiacskáját elvittek a gombaszedésekre. Ott azt érezhettem, hogy a gombaszedésben a felnőttekkel versenyképes lehetek. Kevés olyan munkavégzős feladat van, amiben olyan korán versenyképes lehet a 6-8 éves gyerek is. Egy ilyen kis gyermek kevés másmunkában lehet a felnőttekkel egyenrangú munkaerő. Márpedig az életképesség fontos eleme az önbizalom, és ebben a gyűjtögetés és néhány háztartási munka ad alkalmat a korai versenyképességre, vagyis az önbizalomra. A gyűjtögetés pedig fiúknak, lányoknak egyforma lehetőség.

A háztartásban végzett munkák jelentősége a kevésbé fejlett társadalmakban a nagyobb. Más alkalommal már kifejtettem, hogy az agyfejlődésünk alapja a hatékonyabb táplálkozás volt. Ebben a húsok és magvak táplálékra való előkészítése volt a legfontosabb. A húsok és a magvak emészthetőbb étellé való átalakítása, megfőzése, megsütése, a magvak megtörése, megdarálása, élesztővel történő erjesztése, tésztává dagasztása, megsütése tette a homo sapienset Homo sapienssé, vagyis az agyunk növekedését lehetővé. A konyha volt az a hely, ahol létrehozták a hatékony táplálkozást. Abban lett a nehezen emészthető hús és gabona hatékony táplálék. A gyűjtögető táplálékok nagy többsége csak a konyhákban vált olyan hatékonyan emészthetővé, hogy az elfogyasztott kalória tápértéke nagyobb arányban hasznosult. Fajlett agyunk csak akkor alakulhatott ki, és maradt működésképes, amikor már úgy táplálkoztunk, hogy az elfogyasztott táplálék negyede az agyunk energiaigényét is fedezte. Az összegyűjtött, illetve később megtermelt nyersanyagból olyan hatékony táplálékot kellett készíteni, amivel annak negyede a testünk fenntartását biztosító kalória után marad az agyunk működését biztosító többlet is.

Harari szellemesen foglalkozik a múltunkra jellemző alultápláltsággal és a jelenben jelentkező túltáplálkozással is, de nem látja a kettő közti minőségi különbséget. Pedig a kettő szembeállítása csak akkor reális, ha az azokra jellemző várható életkorral is számolunk.

Fajunk életére szinte a 20. századig az volt jellemző, hogy a halál nagy többsége vagy már a munkaképessé válás előtt, vagy abban a korban történt. A 21. század elején pedig már ritkaságnak számítanak azok, akik munkaképes korukban halnak meg. Harari ugyan szellemesen, de nagyon tévesen egyenrangúan kezeli az alultáplálkozás és a túltáplálkozást. Pedig szinte az előjelük is más. Fajunk életében egészen a jelenkorig az alultáplálkozás okán a megszületettek többsége meg sem érhette, hogy munkavégző felnőtt legyen. A halálozás a születést követő első 5 évben volt a legnagyobb. Vagyis a megszületettek nagy hányada sokkal előbb meghalt, mint értéktermelővé vált volna. Ezzel szemben a túltáplált társadalmakban a halál csak jóval a munkaképesség elvesztése után történik. Harari még arra sem tér ki, hogy mely országokban jellemző a túltáplálkozás, a túlsúlyosság, és az milyen korban következik be. Ismereteim szerint a fiatalok túlsúlyossága minden olyan országban jelen van, ahol az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt. A túlsúlyosság ugyan lényeges hátrány, de azt még senki sem állította, hogy az a munkaképessé válást nehezíti. Az ugyan vitathatatlan, hogy a várható életkort rövidíti. A fontos, hogy a túlsúlyosoknak hol, mekkora a várható életkoruk. Véleményem szerint a várható életkoruk nekik is a nyugdíjkorhatár után van.

Elméletileg az lenne a társadalom szűken értelmezett érdeke, hogy a korosztályok minél kisebb hányada szoruljon a társadalmi eltartásra. A tények szerencsére, azt mutatják, hogy azok a társadalmak elégedettebbek a sorsukkal, ahol magas a munkaképes korukat túlélők aránya. Jelenleg Japánban a legmagasabb a munkaképes korukat meghaladók aránya. Ennek ellenére, senkinek nem jut az eszébe, hogy sajnálja Japánt, illetve az emberiség kilenctizede szívesebben élne olyan országban, mint Japán. A tudományos és technikai forradalom azonban egyre inkább hasznosítani tudja a fizikai erejükkel csökkent okosakat, mint a képzetlen munkanélkülieket. Erről győz meg a másik kelet-ázsiai ország, ahol a tényleges kivonulás átlaga 72 év. Annak ellenére, hogy ott évente 300 órával kell több munkaórát teljesíteni, mint az EU országokban.

Rajtam kívül még nem találkoztam olyannal, aki tudná, hogy a semmittevő nyugdíjasok előbb meghalnak, mint a tovább dolgozást vállalók. Az semmittevő öregek előbb meghalnak, mint azok, akik munkában maradnak.

Visszatérve a nők foglalkoztatására.

Megdöbbentő, hogy Kelet-Ázsiában milyen alacsony a nők munkára fogása. A skandináv országokban a nők foglalkoztatási rátája 80, Japánban azonban 25, Dél-Koreában pedig 22. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy gyermeket is keveset vállalnak.

Ezt a különbséget már a második világháborúban az Egyesült Államok és Japán között felmértem. E két ország háborúját hadüzenet nélkül Japán kezdte. Ezt követően, két év alatt az Egyesült Államokban 25 millió nőt vontak be a fronton harcolók ellátásának szolgálatába. Egy katonára tíz munkás biztosította a fronton harcolók ellátását. Ezzel szemben Japánban a nők munkára nem fogása változatlan maradt. Ez talán a legfontosabb oka volt a viszonylag gyors háború-vesztésüknek.

Most nézem a foglalkoztatási statisztikákat és kiderül, hogy a nyugati fejlett társadalmakban a nők foglalkoztatási rátája a két skandináv országban, Norvégiában és Svédországban meghaladja a 80 százalékot, de ez az OECD országokban csak 60 százalék. Nyugat-Európában a legalacsonyabb Svájcban, ahol csak 45 százalék. Ott azért alacsony, mert sok a mezőgazdaságban a családi vállalkozás, ahol a nők ugyan dolgoznak, de nem a családfő alkalmazottjai. Velük szemben a két távol-keleti országban, Japánban és Dél-Koreában 30, illetve 22 százalék a nők foglalkoztatása, de a férfiaké nagyon magas, és az évente ledolgozott órák száma pedig a nyugati társadalmakban jellemzőnél sokkal magasabb.

Sok tekintetben érdemes megnézni a nők arányát a törvényhozásokban és a vállalati vezetők között. Ez a mutató is a két skandináv országban a legmagasabb, 44 százalék. Csak megemlítem, hogy Magyarország is ezzel a két mutatóval gyászosan lemarad. A politikai hatalom csúcsához közel ritkán találunk nőket.

Ezzel szemben a beiskolázásban általános a nők fölénye. Sokat mondanánk azzal, hogy száz éve és most mekkora a nők középszintű és egyetemi képzettsége. Száz éve nemcsak kevés nőnek volt diplomája, de ezek többsége is pedagógus vagy a vallás klérusának tagja lett. Nemcsak a reálszakmákba, de még a közszolgáltatási szakmákba is kevesen kerültek. Jelenleg már ezekben a szakmákban is sokan vannak. A második világháború idejében, a Műegyetemen a közel ezer diák között két elsőéves nő volt csupán. Jelenleg a fele az.

Az EU országok nagyvállalatainak igazgató tanácsában 17 százalék a nő. Egy foglalkoztatási kutatóintézet becslése szerint az arányuk tíz év múlva 30 százalék lesz.