A marxizmus negyedik formája

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 12

A marxizmus negyedik formája

Harari

A Szovjetunió felügyelete alá ítélve, megállapítottam, hogy a marxizmus kelet-európai formájához lettünk besorozva. A háborút követő első május elseje megünneplése számomra azt mutatta, hogy a Szovjetunió marxizmusa az ortodox keresztény kultúrák marxizmusa. Marx, Engels, a szovjet felső vezetés tagjainak és Rákosi Mátyásnak a képei, jelszavai, döntő többségükben pedig Sztáliné uralkodtak akár egy ortodox vallás körmenetében. Ennek ellenére számomra a szovjet megszállás biztosítékot ígért arra, hogy végre felszámolhassuk a feudális társadalmi hagyományainkat, az arisztokratáknak az úri középosztállyal kötött szövetségét, mindenekelőtt a nagybirtokok felosztását. Vagyis olyan reformok megvalósítására, mire önerőből képtelenek voltunk, a nyugati demokráciák pedig aligha kényszerítettek volna bennünket erre. Beennem a marxizmussal szemben nem volt félelem, de ennek a kelet-európai típusánál sokkal jobb megoldásnak tartottam volna a puritán Nyugat-Európai marxizmusát, a szociáldemokráciát kényszerítik ránk Jaltában.

Egyre inkább kirajzolódott bennem a felismerés, hogy a fejlett nyugat-európai puritán társadalmakban a marxizmus szociáldemokrata formája válik egyre inkább a tőkés osztálytársadalmakat leváltani képes politikai erővé.

Az is egyértelművé vált, hogy a latin népek a szociáldemokratáknál keményebb marxizmust akarnak, amit akkor euro-kommunistaságnak hívtunk. Ezt ugyan a kelet-európai bolsevik marxizmusnál megfelelőbbnek tartottam volna, de akkor már Max Webertől megtanultam, hogy a puritán erkölcsű népek a kor követelményeinek jobban megfelelő felépítményt építenek, hogy azok lesznek egyre inkább a társadalmi fejlettség élcsapata.

Ezért a Rákosi rendszer bűnének tekintettem, amikor és ahogyan lenyelték a Szociáldemokrata Pártot. Azt csak jóval később vettem tudomásul, hogy ez is a szovjet megszállás alatt elkerülhetetlen szükségszerűség volt.

Aztán örömmel fogadtam, amikor a Szovjetunió bolsevik vezetői is felismerték, hogy a gazdaság pártirányítását fel kellene cserélni a piaci kereslet és kínálat hatásait figyelembe vevő gazdaságirányítással. 1953 nyarán Moszkvában leváltották a miniszterelnökségről Rákosit, és helyébe az ellenzékének számító Nagy Imrét ültették. Ez készetetett arra, hogy belépjek az állampártba, és dolgozzak a piaci hatások nagyobb figyelembe vételéért. Ezért lettem a gazdasági mechanizmus kidolgozója, Nagy Imre támogatója egészen 1956. november elsejéig, amíg koalíciós, több párti demokratikus kormányt nem alakított. Azt ugyanis láttam, hogy a magyar közvélemény óriási többsége minden liberális és baloldali politikát elutasít, inkább az arisztokrácia és az úri középosztály uralmát állítaná vissza. Az 56-os forradalmunk után a több párt közti választás esetében nemcsak gyenge, de gyűlölt ellenség is lett volna a volt bolsevik állampárt. A több párt demokráciájáról nemcsak a moszkvai vezetés, de Nagy Imre két őszinte támogatója Mao és Tito sem akart hallani. Nagy Imre és csapata nemcsak az országon belül, de a bolsevik marxisták között is elfogadhatatlan lett.

Mivel azt világosan láttam, Kádár átállását Moszkvához az egyetlen megmaradt lehetőség. Ma is úgy érzem, sokkal jobb helyzetbe kerülünk, ha Nagy Imre vállalja magára a szovjet hadsereg behívását, ami meghívás nélkül is megtörtént. Ő és környezete szinte csak a forradalom ámulatában élt, fogalmuk sem volt arról, mik a Moszkva számára elfogadható megoldások, mi történt ezekben a napokban a Szuezi Válság során, hogy az Egyesült Államok sem akarja lezárni a hidegháborús feszültséget, hiszen az tartja a védelmét elengedhetetlennek.

A magyar történészek máig nem hangsúlyozzák. hogy Münnich Ferenc, a belügyminiszter beszélte rá Kádárt, hogy menjenek át a szovjet csapatokhoz, és közölje, hogy miniszterelnöke lenne az új kabinetnek, és vállalná, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat. Kádár ehhez még azt tette hozzá, hogy Moszkva ne engedje haza Rákosit. Ez a kompromisszum a moszkvai vezetőknek is elfogadható megoldás volt.

Kádár elhatározását azonnal olyannak minősítettem, amit én nem tudtam volna megtenni, mert ez azzal járt, hogy a magyar közvélemény óriási többsége a forradalom elárulójának tartja azt, aki a győztes forradalom eltiprására behívja a szovjet csapatokat. Kádárt ezért a magyar történelem legnagyobb hősének tartottam és tartom ma is. Csak neki köszönhetjük, hogy a következő 36 évben országunk a szovjet megszállás alatt legalább a legvidámabb barakk lehetett. Ezt szinte csak a Kádár személyének köszönhetjük.

Ma is azt hiszem, hogy a szovjet megszállás ugyan továbbra is nagyon bekorlátozta a politikai mozgásszabadságunkat, de ezzel a kevéssel is minden csatlósnál jobban éltünk. A rendszerváltás óta azonban a lehetőségeinkhez viszonyítva gyengébben szerepeltünk. Jelenleg javul a teljesítményünk, de most is csak azért vannak eredményeink, mert Orbán a liberális Fideszből olyan közép-jobb pártot formált, ami tudomásul veszi, hogy a magyar választók nagy többsége közép-jobb, nacionalista és klerikális. A magyar történelemben még nem volt olyan miniszterelnök, aki három választáson megnyerte a választási körzetek 90 százalékát.

Azt már az 50-es évek óta a Bródy András és Rácz Jenő könyvéből örökre megtanultam, hogy minden kultúrában, minden etnikumban az egy éves jövedelemhez viszonyított vagyon aránya más, de a fejlettségtől független állandó. Ahol ez az arány magas, ott az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés esetén az nem tartható. Akkor végeztem először becsléseket, és azt láttam, hogy a magyar zsidóság vagyona az éves jövedelmének mintegy ötszöröse. A magyarokon belül a protestánsoké és a sváboké 3.5, a romai katolikusoké 3, a cigányoké 1 alatt van. Utoljára az Egyesült Államok adatait láttam. Ott a távol-keltiek és a nyugat-európai zsidók vagyona 4 felett van, a protestánsoké 3.5, a latin-amerikai katolikusoké 2.5, a négereké pedig 1 alatt van. Tehát szinte ugyanazokat az arányokat láttam, amit hatvan élve a tized akkora egy főre jutó jövedelmű Magyarországon felbecsültem.

Nem csodálkoztam azon, hogy 1990 előtt a kommunista Kínában az egy lakosra jutó vagyon mutatói csökkentek, a lakosság ötöde pedig a statisztikailag napi 1.9 dollár jövedelemnél kevesebből élt. Ez az óta megszűnt.

Ez a reform két feladatot oldott meg, a gazdaságuk a piaci keresletére és kínálatára igazodik, és a gyermekvállalás kemény korlátozása után az évi 3 százalékos növekedés lassú csökkenésre változott. Ezen most igyekeznek enyhíteni és a jobb módú családokban engedélyeznek második gyermekvállalást. De nem tudatosítjuk, hogy e reform előtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte stagnált, az óta pedig 6-8 százalékkal nő.

Ilyen növekedés tizede sem volt az ipari forradalom után, és ezen belül szinte stagnált a munkások reálbérét. Ez a tény serkentette Marxot arra biztatni a híveit, hogy a proletárok erőszakkal megszerezzék meg a politikai hatalmat. A 19. században fogalma sem lehetett arról, hogy a 20. század második felére a fejlett országokban megoldódik a fogamzásgátlók általános használata, és nulla környékére zuhan a népszaporulat, a minőségi munkaerővel szemben nagyobb lett a kereslet, mint a kínálat. Ezzel számukra megszűnt a kizsákmányolás. Marxnak ugyanis fogalma sem lehetett arról, hogy a kizsákmányolás nem a tőkés akaratán múlik, hanem a munkaerő túlkínálatán. Ezzel megszűnt a kizsákmányolás is. Marx erre azért nem gondolhatott, mert a kereslet és kínálat áralakítását figyelmen kívül hagyta. Ő azért nem érthette meg az osztálytársadalmak működést, mert nem vette tudomásul, hogy a munkaerő azért volt kizsákmányolva, mert a kínálatuk gyorsabban nőtt, mint amennyire növekedhetett az életterük eltartó képessége. Nem értette meg, hogy a lakosság nagy többségének a nyomora, a sok háborúzás és a tudásvágy elnyomása azért fokozta a halálozást, mert a lakosság létszáma gyorsabban nőtt, mind az élettér eltartó képessége. A halálozás fokozása ellenére minden társadalom viszonylag túlnépesedett volt.

Nemcsak Marxnak, de egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, feltenni a kérdést: Mikor mekkora volt az országok optimális lakossága?

Ezzel a kérdéssel a földreform során ütköztem szembe. A falvak lakossága a Horthy rendszerben néhányszor nagyobb volt, mint amekkora a falvak határában lévő földek megműveléséhez elegendő volna. A földosztás után, néhány rövidesen kuláknak minősített családtól eltekintve, a reform során viszonylag egyenlően elosztott földek a harmadát sem tették ki annak, amit egypár lóval meg tudtak volna művelni. A családok nagy többsége ötöd akkora földel sem rendelkezett, mint amekkora földje a korszerű gépekkel rendelkező dán farmereknek, és húszad akkora, amivel az amerikai farmerek rendelkeztek. Ezt látva csak egy kiutat láttam, ha az iparosítás a falvak lakosságának négyötödét elszívja az ipar és a közszolgáltatások. Ezért lettem az erőltetett iparosítás híve, annak ellenére, hogy az sem volt reális megoldás, mégis a kisebbik rossz. Akkor a Nemzeti Parasztpártban dolgoztam, ahol egyedül álltam ezzel a véleményemmel. Az óta is csak a Rákosi rendszernek a mezőgazdaságban is durva erőszakosságát emlegetik, de azzal máig nem találkoztam, hogy felszívta a magyar falvak lakosságának a felét. Senki sem gondol arra, mit jelentett volna, ha az erőltetett iparosítás nem szívja el a falusi munkaerő felét. Rákosi félreállítását örömmel éltem meg, de az eredményét ma sem tagadom. Az erőnket meghaladó iparosítás nélkül nem lehettünk volna a legvidámabb barakk. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy a Kádár rendszerben elért mozgásszabadságunk gazdasági alapja is csak az erőltetett iparosításra épülhetett.

Máig nem találtam olyan országot, ami nem élt volna jobban, ha 10-20 százalékkal kisebb a lakossága. Erről győzött meg az, amikor a második világháború után az első a Japán csoda volt. Ez az ország a második világháborúban mintegy 15 millió fiatal férfit veszett, és mintegy fele ennyi koreai oda vezényelt munkás haza költözött. Ehhez még hozzájárult a nők példátlanul alacsony foglalkoztatása. Ma is ez az ország a munkaképes nők ötödét foglalkoztatja, ebben az utolsó a világon.

A másik csoda a második világháború után Németországé volt. A háború mintegy 15 millió német fiatal férfi halálával járt. Ezt ugyan a keletről hazatelepített mintegy 15 millió német etnikumú lakos hazafogadása jelentősen csökkentette. Ehhez járult a közel 3 millió nagy többségében európai vendégmunkás.

Arról is keveset mondanak, hogy az Egyesült Államok jelentős részben annak köszönheti szuperhatalmi szerepét, hogy a második világháborúban 25 millió, korábban munkát nem vállaló nőt az iparban foglalkoztattak, és a háború után is munkavégzők maradtak.

Marx politikai tanácsai azért nem lehettek eredményesebbek, mert nem vette tudomásul, hogy minden osztálytársadalomban sokkal nagyobb volt a népszaporulat és ebből következően a munkaerő kínálata, mint a kínálkozó munkaalkalom. Azt nemcsak Marx korában, de még a 20. század közepén sem látta senki, hogy bekövetkezik a tudományos és technikai forradalom, ami a minőségi munkaerő keresletét mind a gazdaságban, mind a szolgáltatásokban megsokszorozza. A nyoma sem található annak, hogy valaki valamit előre meglátott volna abból, hogyan fogja a tudományos és technikai forradalom a munkaerőigényt gyökeresen átalakítani. Csak két példát ennek illusztrálására.

A 20. század első felében a bányászatban és a hajók ki- és berakásában sok fizikai munkásra volt szükség, akik csákánnyal, lapáttal termetlét az ércet, a szenet a bányákban, a kikötőkben a hátukon zsákokban, vagy talicskában ürítették és rakták meg a hajókat. Ma tized, század annyi mérnök a bányakombájnokban, és a kikötők daruvezérlő kabinjában sokkal hatékonyabban végzi ezeket a munkákat.

Azt, hogyan alakította ár a tudományos és technikai forradalom a munkaerőigényt, a legjobban az iskolázottsággal lehet felmérni. Száz éve a középfokú képzettség már diplomát jelentett, és a középiskolában a fiúk tizede, a lányok egy-két százaléka végzett. Egyetemeken a második világháború előtt a fiúk néhány százaléka, ezen belül kis hányaduk lett diplomás mérnök vagy közgazdász. Ma már diplomát csak az egyetemi végzés jelent, és abban a korosztályok közel fele végez, a többségük reálszakmában. Ebből fiatal koromban én sem láttam semmit. A műegyetemen 500-nál több fiú között csak két lány volt.

Marx korában senki sem sejthette, mi lesz száz évvel később, de azt látni kellett volna, hogy minden államban csak attól jobbak lettek volna az életviszonyok, ha néhány százalékkal csökkent a gyermekvállalás. Az osztálytársadalmakban történők igazságtalanságokon ugyan lehetett lázadozni, de meg kellett volna érteni, hogy azok mindegyike abból fakadó szükségszerűség volt, mert nagyobb volt a népszaporulat, mint amennyivel növelhető volt az életterek optimális eltartó képessége.

A minden osztálytársadalomra jellemző túlnépesedést nemcsak Marx nem látta, de Harari sem. Márpedig ennek felismerése nélkül nem érthetők meg annak hibái. Harari tévedései abból fakadnak, hogy nem vette tudomásul a túlnépesedés elkerülhetetlenségét. Az az osztálytársadalmak lakosságának elviselhetetlen növekedése következtében a munkaerejének jelentős hányadára nem volt szükség. Ezt ugyan egyetlen osztálytársadalom uralkodó osztálya sem tárta fel, legfeljebb ösztönösen próbált védekezni ellene. Az ösztönös védekezés a többség nyomorának fokozása, a háborús ember év vagyonveszés volt, de ezzel párhuzamosan megjelentek a szervezett közmunkák is. Egyetlen történész sem hangsúlyozza, hogy az osztálytársadalmakban szinte azonnal megjelentek a közmunkák. Ezek nagy többsége semmiféle racionális célt nem szolgált. A legjellemzőbbek a piramisok építése volt, ami Egyiptomban azonnal megjelent, és évezredeken keresztül tartott, de csodálatos módon megjelent Amerikában a még kapás maja kultúrában is.

Találunk ugyan racionális gazdasági célú közmunkákat is. Ennek klasszikus példája volt a Kínai Nagy Csatorna építése, aminek köszönhető, hogy a Kínai Birodalom politikai, gazdasági és kulturális egység lett, és maradhatott fenn máig is. Ennek ellenére nyoma sem található annak, hogy valaki indokoltnak találta a közfoglalkoztatások racionális célra való felhasználását.

Annak az okát, hogy Kína az egy laksora vetített mutatókkal nem volt sikeres, természetesnek tartottam, mivel nem találtam olyan országot, ami a politikai rendszerétől függetlenül sikeres lehetett volna, amelyikben a lakosság belső növekedése meghaladta volna az 1 százalékot. A kommunista Kínában ugyan 10 százalék közelében volt az ország nemzeti jövedelmének a növekedése, ugyanakkor az egy lakosra jutó jövedelem ennek tizedével nőtt. Az egy lakosra vetített vagyonról nem találtam adatot. Tehát a kommunista Kína és a demokratikus India egy lakosra vetített mutatókkal mért fejlődése alig volt eltérő. Az 1990-es reform óta azonban óriási fordulat történt, az egy lakosra vetített jövedelem példátlanul gyorsan növekedett. A vagyonváltozásról ugyan nem találok adatokat, de ténynek tekintem, hogy a stagnáló lakosság jövedelme párhuzamosan nő az ország nemzeti jövedelmével, évente közel 10 százalékkal.

1990 óta a szakmai vélemény egyértelmű abban, hogy Kínában többször gyorsabban növekszik az egy lakosra jutó jövedelem. Ezzel szemben Indiában is hasonló mértékben nő az ország nemzeti jövedelme, de mivel a lakosság száma 3 százalék körül növekszik, az egy alaksora jutó jövedelem ötöd olyan mértékben nő, mint Kínában, a vagyon pedig csökken az ország nemzeti jövedelmének 10 százalékos növekedése mellett is. Indiáról még a legkeményebb demokraták sem képzelik el, hogy a legfejlettebbek közé valaha is felzárkózhat. Kínát pedig a szakma a század közepére az Egyesült Államokkal azonos szintre várja.

Kínát nemcsak a saját politikai hatalma, de a világ is kommunista rendszerűnek látja. Kínában a hatalom nem foglalkozik azzal, hogy Marx soha nem képzelt el olyan marxista országot, amiben a gazdaságot nem marxista diktatúra irányítja, és a gyermekvállalást erőszakkal korlátozzák. Ez nemcsak a kínai marxistákat, de a Nyugaton lévőket sem zavarja.

Ezért mondhatom, hogy a hidegháború alatt a Nyugaton kialakult három marxizmus, a szociáldemokrata, az euro-kommunista és a bolsevik után Kínában egy az adottságainak megfelelő negyedik marxizmus győzedelmesedik, méghozzá sokkal nagyobb létszámúk lakost tart el, és minden fejlett országnál sokkal gyorsabban zárkózik fel.

Marxot nem kérdezhetjük meg, mi a kínai rendszerről a véleménye. A fontos, hogy a kínai vezetés marxistának vallja magát. Ez volna az európai marxisták érdeke is.

Abban biztos vagyok, hogy Marx európai szerepét az utókor nem fogja akkorának értékelni, mint a magát kommunistának valló Kína példátlan tempójú felemelkedését a világ csúcsára. Ugyanakkor a két észak-amerikai állam elhúz az EU tagországok mellett. Az EU ugyanis, minél tovább erőlködik azzal, hogy Németország és Franciaország vezetése alatt Európai Egyesült Államok legyen, annál jobban lemarad.

Közel ötven éve a 20. század legnagyobb politikusainak Lenint, Rooseveltet, Mao-t tartottam. Később Tenggel egészítettem ki a névsort. Most az világosodott meg bennem, hogy Marxot is ezek közé kellene sorolni, mert a 21. század legnagyobb politikai és világgazdasági eseménye a 19. században élő európai zsidó, marxisták diadala lesz. Pedig ma is lehetetlennek tartanám, hogy Kínában Konfucius újkori szerepét Marx fogja örökölni.