Mi méri a társadalom fejlettségét

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 10

Mi méri a társadalom fejlettségét

Harari

A második világháború után az ENSZ a tagállamok társadalmi fejlettségét három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredőjével méri. Ezt megelőzően az országokat csupán a megtermelt nemzeti jövedelmük dollárban mért nagyságával mérték. Ez óta a legjobb, általánosan használt mérce ez az ENSZ mutató. Ez már óriási előrelépést jelent. Fogyatékossága csak az, hogy a második legfontosabb mutató, az egy lakosra jutó vagyon kimaradt.

Jellemző, hogy a jelekor legrangosabb közgazdasági könyvének Piketty francia akadémikusnak, súllyal a fizikai nemzeti vagyon szerepének illusztrálása a mondanivalója.

A közgazdász pályámon elért sikeremben talán a legtöbbet Bródy András és Rácz Jenő könyvének köszönhetem, ami az egy főre jutó jövedelem és vagyon arányát vizsgálja, és megállapítja, hogy ez nem az egy főre jutó jövedelemtől, hanem a kultúrától függ, azon belül állandó. A közgazdászok nem használják, de nekem hatvan éve a csalhatatlan iránytűm. Akkor a társadalom tudásvagyonát nem mérték, de az ENSZ idézett három mutatója között az iskolázottság ezt viszonylag jól helyettesíti. Ezért az ENSZ mutatója az elérhető legjobb mércéje a társadalmak fejlettségi rangsora elkészítésére. Már sokszor leírtam, hogy ennek alapján a tíz legfejlettebb társadalmú tagország sorrendje: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Ennek is néhány fontos mondanivalója van.

Nincs közöttük Németország, Nagy Britannia és Franciaország. Mindhárom csak a második tizedbe fér be. Viszont köztük van hat viszonylag kis, de homogén etnikumú ország.

Mind a tíz a Nyugathoz tartozik. Ma már a négy óceánokon túli volt angolszász ország súlya a nagyobb. A példátlan gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom, az Egyesült Államok csak az utolsó, de a súlya nagyobb, mint a másik kilencé együtt.

Több okom van arra, hogy a várható életkort elhagynám. Ez úgy is a másik mutatók természetes következménye, mert ahol nagy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, és magas az iskolázottság, ott egyre hosszabb a várható életkor is. Ugyanakkor a munkaképességet meghaladó korúak eltartása társadalmi teher, de ez a lakosság számára nagyon fontos, hiszen mindenki szeretne minél tovább élni, és az utódok is azt kívánják, hogy az elődeik minél tovább éljenek. Az embereknek nemcsak a saját jólétük, hanem a családjuk, szüleik, azok szüleinek a hosszú élete is érdekük.

Ez bármennyire egyértelmű, a közgazdaságtan számára, hogy a jelenlegi gazdasági csodákat csak azok az államok érték el, ahol a fogamzásgátlásnak köszönhetően leállt a népesség növekedése. Ez csak a protestáns, illetve a protestáns erkölcsű országokban történhetett meg. Még egyetlen társadalomtudós sem állapította meg, hogy az elmúlt ötven évben az egy főre jutó mutatók csak ott nőhettek az átlagosnál gyorsabban, ahol a fogamzásgátlóknak köszönhetően leállt a lakosság spontán növekedése. Ez annak ellenére történt, hogy csak a jelenkori társadalmakra jellemző a gyermekvállalás társadalmi támogatása.

Az elmúlt ötven évben csak azok a társadalmak javítottak a már elért helyükön, ahol a lakosság puritán erkölcsű, ahol a természetes népszaporulat leállt. Ez alól nem volt kivétel. Ennek a két mutatónak az eredője is ugyanazt a sorrendet mutatná, amit az ENSZ három mutatója. Ez ad magyarázatot arra is, hogy az Egyesült Államok csak a tízedik. A másik tíz ország között ebben a legnagyobb a nem puritánok, a latin-amerikaiak és az afrikaiaknak a lakosságon belüli aránya. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élnek a puritánok a legmagasabb szinten, ott a latin-amerikaiak és az afrikaiak lehúzzák az országos átlagot. Vagyis a puritán népek ebben az országban a leggazdagabbak, a legiskolázottabbak, a lakosság közel felét kitevő nem puritánok lehúzzák az átlagot. Az Egyesült Államokban nem csak a puritánok, de a latin-amerikaiak és a feketék is jobban élnek, iskolázottabbak, mint bárhol a világon, de az országos átlag alacsonyabb, mint a kilenc előttük álló országban. Ezért azt kellene hangsúlyozni, hogy a homogénebb országok előnyt élveznek a vegyes kultúrájú országokkal szemben.

Ez különösen időszerű volna az EU jelenlegi befogadási vitájában. A lemaradó szegény országokból bevándorlók messze nem puritánok, de még nem is keresztények, tehát a munkaerejük olcsósága ellenére is drága a másságuk elviselésével járó költségekhez képest. Az EU tagországok lakosságainak fele olyan tagországokban él, ahol a bérek a felét sem érik el a fejlettebbekben elérhetőnek. Az EU puritán lakosságú, lényegesen gazdagabb országai számára tehát bőven van tényleges és potenciális bevándorló, akik keresztények és sokkal gyorsabban asszimilálódnak, mint a nem európai és nem keresztény népek. A második világháború óta történő befogadások egyértelműen bizonyítják, hogy az európaiak gyorsan asszimilálódtak, ugyanakkor az arabok és az ugyancsak mohamedán törökök erre alkalmatlanoknak bizonyultak. Pedig a törökök hazájukban is sokkal jobban szerepelnek, mint az arab országok lakosai.

A történelem fintora, hogy a két háború között a fasiszta társadalmak az idegen etnikumú lakosságot idegeneknek, kártékonyaknak minősítették. Még azokat a zsidókat is, akik a nemzetalkotó etnikumnál is lényegesen jobban szerepeltek. Ezek az országok ma az átlaguknál lényegesen kisebb értékű, sőt kártékony etnikumok befogadását is örömmel fogadják.

A jelenlegi Európában az jellemző, hogy az EU fejlett tagországaiban ugyan csökken a lakosság és az olcsó munkaerőben hiány van, de az ezer éve felzárkózni akarókban a munkaerő bére sokkal alacsonyabb. Ezekből évente több százezer vándorol a fejlett országokba. Ráadásul, minél értékesebbek annál nagyobb a lemaradásuk a gazdag országokban elérhetőhöz viszonyítva. Ezért aztán az otthon értékesek is örömmel mennek, ráadásul ezeket megkülönböztetett örömmel fogadják. Többségük angolul, németül is beszél, és keresztény.

Az európai országok között különösen nagy a kivándorlás Lengyelországból, Romániából és Bulgáriából. Romániából még a kevésbé gazdag latin országokba is örömmel mennek. Most élénk vita folyik a közel-keleti és az afrikai bevándorlók fogadásáról, de szinte szó sem esik arról, hogy a kevésbé fejlett tagországokban is többen mennének a gazdagabb tagországokba, ha ebben több segítséget kapnának. Az egyetlen kivétel a cigányság, akiknek a hazai foglalkoztatásuk is botrányosan alacsony, de azokat kezdettől fogva igyekeztek elhárítani. Ezeket sem könnyű asszimilálni, sőt a bűnözésük lényegesen magasabb, mint a befogadó lakosságé, de a közbiztonságot sokkal kevésbé veszélyeztető, mint a mohamedán képzetlen munkaerő.

Ideje volna, hogy a fasiszták türelmetlensége a más etnikumúakkal szemben kártékony volt, de az országok számára kedvező, ha a lakosságuk viszonylag puritán és homogén. Az mégis szerencse, ha az országnak olyan etnikuma is van, ami az államalkotónál puritánabb, mert ezek viselkedésének a hatása jótékony. Ennek klasszikus példája voltak az európai zsidók a viszonylagosan polgárságszegény országokban, talán leginkább Magyarországon. Sokszor büszkén mondom el, hogy az első világháború előtt Nagy-Budapesten élt a legtöbb zsidó, itt volt a világ négy legnagyobb zsinagógája közül kettő. Itt szóletett a zsidó állam gondolata, világhírű tudósaink innen indultak, kiemelt zenei város volt. Ennek ellenére elsők voltunk abban, hogy kilépünk a Monarchiából, ahol már akkor is előttünk jártak az osztrákok és csehek. Annak ellenére, hogy a nagyon kevesek közé tartozom, akinek a kisebb nemzeti állam előrelépést jelentett, de azt nem tudom, nem nagyobb veszteséget jelentett-e az osztrákoktól és a csehektől történt elszakadásunk.

1990 óta Kína bizonyítja, hogy a sikerhez nem elég a lakosság puritanizmusa annak van még két elengedhetetlen feltétele is. A gazdaságot a piac, a kereslet és kínálat egyensúlya és a népesség számának viszonylag stagnálása bizonyítsa. Az előbbit Lenin már a polgárháború megnyerése után azonnal felismerte. Ha életben és a hatalom csúcsán marad, a bolsevik rendszer is sikeresebben teljesít, és talán máig is hatalmon marad. A feltételezést azért hangsúlyozom, mert a Szovjetunió népeinek a kultúráját nem a puritanizmus jellemzi. Ott tehát az első feltétel hiányzott. Ennek ellenre Kelet-Európa és a Közel-Kelet népei viszonylag jól vizsgáztak a bolsevik uralom hetven éve alatt. Ezt tagadhatatlan lenne, ha statisztikát készítenénk arról milyen volt a bolsevik forradalom előtt, és milyen lett a kelet-európai szláv népek viszonylagos társadalmi fejlettsége 1990-ben. A cári Oroszország Európa népei között lényegesen elmaradottabb társadalmú volt, mind a jelenlegi Oroszország. Ez nemcsak hadereje és haditechnikája terén lett egyértelmű, de az iskolázottsága is kiemelkedő lett. Ezt nemcsak e kor nagyon magas nyersanyagárainak köszönhette, és köszönheti, hanem az iskolázottságának is.

Az egyértelmű következtetéseket azonban a kommunista Kína történelméből lehet levonni. Ez a birodalom a második világháború után bolsevik marxista politikai hatalom lett. Az 1990 előtt azonban két okból nagyon gyengén tejesített. A gazdasága politikai irányítás alatt működött, a lakossága pedig 3 százalékkal gyarapodott. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon lassan, Indiáéhoz hasonló ütemben növekedett. A kínai kommunista párt mikor ismerte fel a lassú fejlődésének két okát, máig sem szivárgott ki, csak sejteni lehet abból, hogy Mao már az 50-es években Tenget jelölte ki utódjának és a 60-as években Szingapúrba küldte, hogy tárja fel ennek a többségében kínai etnikumú egypártrendszernek mi volt liberális gazdaságpolitikájú városállam sikerének titka.

Az ugyan egyértelmű, hogy Szingapúr a jelen világgazdaságban a legjobb adottságú kikötő, de az máig nincs feltárva, hogyan lehetett a viszonylag vegyes etnikumú, kezdetben csak néhány millió lakosú város gyors bevándorlású lakosságát az Egyesült Államokénál gazdagabbakká tenni.

Az már a múlt század elejétől fogva bebizonyosodott, hogy a kínai bevándorlók a fejlett államokban is elit közé emelkednek, akárcsak a Nyugaton a zsidók. Még akkor is, ha a politikai hatalom üldözi őket. Ezért életem során számos alkalommal az európai zsidók, és a távol-keleti kínaiak az üldözésük ellenre elért sikerét boncolgattam. Ez a párhuzam a második világháború után úgy alakult, hogy ez a két páratlan sikerű etnikum egy kicsi, de önálló és sikeres államot építhetett megának. Az Európában üldözött zsidók őshazájukban, Palesztinában építettek vallásuknak megfelelő államot. A Távol-Keleten a kínai diaszpóra kiszakadt a kínai etnikumukat üldöző Malajziából, és a vegyes etikumok által lakott Szingapúrban kínaiak által vezetett városállamot alapított. Ebben a városállamban a jelentős maláj, és indiai etnikum, ha tízszer jobban él, mint sokkal nagyobb államú etnikai testvéreik. Szingapúr, ismereteim szerint, egyedüli állam a világon, melyik a nem puritán erkölcsű lakosságát is a világ élvonalába emelte. Ez még az Egyesült Államoknak sem sikerült. Ott a latin amerikai lakosság jövedelme harmadával kisebb, a négereké, mint pedig felével kisebb, mint a puritán nyugat-európai népeké. Igaz, hogy mindkét etnikum egy lakosra jutó jövedelme és vagyona az Egyesült Államokban a legmagasabb. Vagyis a latin és az afrikai etnikumok az Egyesült Államokban élnek a legjobban, de a puritánokhoz képest lényegesen szegényebbek. Szingapúrban viszont a malájok és az indiaiak haladni tudtak a példátlanul gyorsan fejlődő kínaiakkal, és nagyságrenddel gazdagabbak, mint ott, ahol ők az államalkotók.

Kínában 1 990 óta az egy lakosra jutó jövedelem, a vagyon, a várható életkor, és az iskolázottság sokkal gyorsabban növekszik, mint a többi puritán, már sokkal fejlettebb társadalmakban.

Az Európában hatalmukat vesztett marxisták sem hangsúlyozzák, hogy 1.300 milliós marxista Kína 1.990 óta a leggyorsabban fejlődő társadalom. Európában harmad annyi lakosú térségben megbukott a marxista ideológia, de Kínában, a világtörténelemben páratlan sebességgel fejlődik, és joggal mondhatjuk, hogy e század közepére, amikor Kína eléri az Egyesült Államok színvonalát, és a már gazdag emberiség nagyobb fele marxistának mondhatja magát. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy Marx, ha élne, a kínai rendszert marxistának minősítené. Marx említést sem tett arra, hogy a kommunista társadalomban a gazdaságot nem a politikai hatalom, hanem a kereslet-kínálat egyensúlya alakíthatja, és a lakosság túlszaporodását erőszakkal kell megfékezni.

Számomra nem Marx vélhető véleménye a fontos, hanem az, hogy az osztályuralom megszűnik, minden állampolgárnak szavazati joga van, a munkanélküliekről, az öregekről, rokkantakról, a betegekről és a gyermekvállalókról elsősorban az állam gondoskodik. Marx soha nem írt arról, hogyan fognak élni a kommunista társadalomban a munkások. El sem tudta volna képzelni, hogy a többségének már ma is van komfortos lakása, gépkocsija, a gyermekét egyetemre járathatja, külföldön nyaralhat.

A jelenlegi jóléti társadalmakban magasabb az életszínvonala a munkásoknak, amiről Marx álmodhatott.