A TÁRSADALOM IRÁNYÍTÁSÁNAK MINŐSÉGE

Kopátsy Sándor                EE                    2013-01-10

A TÁRSADALOM IRÁNYÍTÁSÁNAK MINŐSÉGE

Mániám, hogy Kínára figyelni kell. Az utóbbi hatezer évből csak az utóbbi félezerben keresztül nem tőle lehetett a legtöbbet tanulni. Ennek az okát csak most kezdem megérteni.

Negyven éve, amikor felmerült a Szovjetunióban is a gazdaság megreformálása, örömmel fogadtam, hogy a próbálkozást ránk bízták. Abban ugyan nem kételkedtem, hogy ez a Nyugaton nem jelenthet fölényt, legfeljebb lassabb lemaradást. Azt a kelet-ázsiai csodákat látva, meg éreztem, hogy a Távol-Keleten, Kínában a Nyugatot is legyőzheti. Ezt megmagyaráztam azzal, amit száz éve Max Weber még nem vehetett észre, hogy a távol-keleti kultúra, viselkedési mód még a nyugati protestáns etikánál is puritánabb.

Aztán megéltük a kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer bukását, vele párhuzamosan a távol-keleti formájának szédítő sikerét. Kiderült, hogy a társadalmi siker nem a módszertől, hanem annak alkalmazóitól függ. A puritánok Nyugaton, a konfuciánusok Távol-Keleten az ideológiájuk rendszerétől függetlenül sikeresek, akik pedig nem ilyenek, bukásra vannak ítélve.

Negyven éve még inkább csak éreztem, mert bíztam benne, hogy az a rendszer győz, amiben az emberek szorgalmasabban tanulnak, és dolgoznak, vagyis puritánok. Pár éve Fukuyama könyvét olvastam, abból jöttem rá arra, hogy Kína fölényét jelentős részben a mandarin rendszernek köszönhette. Ez volt az egyetlen olyan társadalom, melyikben kezdettől a jelenkorig a gondosan szelektált vezetés volt a jellemző.

A történelemtudomány ugyan gondosan minősítette a jó uralkodók, vezetők szerepét, de nem foglalkozott azzal, hogyan szelektálódtak, kikből, hogyan lettek a vezetők. Pedig nagyrészt erről függött a sikerük. Hatezer éve, minden osztálytársadalomban egy szűk rétegre korlátozódott azok köre, amiből a végrehajtók kikerülhettek. A szűk kör Kínától, és néhány évszázadra az Oszmán Birodalomtól eltekintve, nagyon zárt maradt. Vagy vérségi, vagy vagyoni alapon öröklődött. A mandarinok által történő irányítás csak Kínában volt, és maradt jellemző.

A Nyugaton az ipari forradalom technikai eredménynek köszönhetően kialakult tőkés osztálytársadalmak voltak az elsők, amiben az uralkodó osztály, a tőkéseké, a teljesítmény alapján szelektálódott. Nemcsak képességet jelzett a tőkéssé válás, de az oda kerültek egymáshoz viszonyított helyzete, a rangsoruk is képességtől függően változott. Azt is figyelembe kellene venni, hogy a tőke működtetésének hatékonysága is egyre inkább a működtető képességétől függővé vált annak következtében, hogy milyen nagy volt a tőkehiány, és milyen gyors a technikai fejlődés. Kezdetben, amikor nagyon nagy volt a tőkehiány, és nagyon lassú a technikai fejlődés, a gyenge képesség mellett is jellemző maradhatott a jövedelmező működtetés. Ezért volt általános, hogy generációkon keresztül egy család vagyona és vállalti profilja öröklődhetett.

Ez olyan, amit ugyancsak nem tanít a történelem, a lassan fejlődő társadalomban az uralkodó és apparátusának képessége alig hatott a teljesítményre. Nem találtam példát arra Európa történelmében, hogy egy ország attól ért volna el jobb eredményeket, hogy jobbak voltak az uralkodói. Sokkal inkább azt láttam, hogy az uralkodók, és az apparátusok minősége attól függ, milyen a lakosság minősége. Minden országnak olyan a vezetése, amilyen a vezetettek képessége. Ebben ugyan lehetnek egyedi különbségek, de az átlagot az irányítottak minősége determinálja.

A tudományos és technikai forradalom hatására megsokszorozódott a társadalmak növekedési potenciája, és azok közt a szóródás. Csak az nem változott, hogy a végeredmény továbbra is az irányítottak minőségétől függ. Sőt sokkal inkább, mint valaha. Ezt bizonyítja a tény, hogy csak olyan országok vannak a társadalmi fejlődés elitjében, ahol a lakosság puritán. Ahol nem az, lehet bármilyen zseniális a vezetés, a lemarók közt maradnak.

Ennek ellenére a vezető, és az apparátusának a szelekciója marad az a tényező, amire hathatunk. Azonban erről is az derül ki, hogy jó szelekció is csak a puritán társadalmakban lehet. Ennek ugyanis feltétele, hogy legyen a tudásnak tekintélye. Elég volna megnézni, hogy melyik társadalomban a szülő mennyire tarják fontosnak a gyermekük iskoláztatását, mennyire segítik annak eredményességét. A távol-keleti családok ebben ugyanis még a nyugati puritánokat is messze megelőzik. Még nem találtam olyan felmérést, ami ne azt mutatná, hogy a távol-keleti szülők költik az idejük, a jövedelmük nagyobb hányadát a gyermekük iskoláztatására, az iskola megválasztására, a minél magasabb szintű képzettség elérésére.

Ez azonban az oktatás társadalmi támogatására is vonatkozik. A távol-keleti országokban kap az oktatás a legtöbbet a költségvetésből.

Márpedig, ahol az oktatásnak, a képzettségnek nagy a rangja, ott a szelekció is jól működik. A rendszerváltás előtt gyakran idéztem a Lenin és Sztálin közti minőséget. Lenin jelszava a tanulás, a villannyal ellátás, Sztáliné az ideológiai hűség és az atombomba volt. A Lenin vezette Népbiztosok Tanács tagjaiból állt a legokosabb kollektíva, Brezsnyevé pedig a leggyengébb. Ma pedig azt hiszem, hogy a kínai felső vezetés színvonala messze megelőzi bármelyik nyugati országét.

A fejlett Nyugat politikai elitje viszonylag leértékelődött. A tőkés polgárok jobban szelektálták, kik legyenek a kormány tagjai, mint a közvéleményt képviselő általános, és titkos választók.

A mandarin rendszerben a mandarinok maguk közül szelektáltak. A demokráciákban az átlag, amiben többséget jelentenek azok, akik képtelenek racionálisan dönteni, akik érzelmük alapján döntenek.

A vallások klérusainak vezetői ugyan a saját szelekciójuk alapján kerültek pozíciókba, de nem a társadalmi érdek volt a szelekció, hanem a dogmához való hűség, megbízhatóság, aminek nem sok köze volt a társadalmi érdekhez.

A tudományos társaságok vezetői már jobb szelekciót jelentenek, de az sem a társadalom, hanem a tudomány érdekében történik.

Minden osztálytársadalomban az anyagi elismerés a hatáskörrel arányos volt. A hatalommal arányos volt a jövedelem. Ez így volt a mandarin rendszerben is, de abban a hatalomból fakadó jövedelem nem válhatott örökölhető vagyonná. Akárcsak a vallási vezetők esetben.

A nyugati társadalmakban a legnagyobb vagyonúak, jövedelműek nem is vállalnak politikai pozíciót. Ezt meghagyják azoknak, akik politikai halalomra vágynak.

GYŐZELEM A MELEG FELETT

Kopátsy Sándor                EH                   2013-01-09

GYŐZELEM A MELEG FELETT

Nyugdíjasként írt első könyvem, NYUGAT FELÉ, lényegében arról szólt, hogyan és miért ment egyre északnyugatra az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra. Akkor még csak a folyamatot írtam le, a legújabb könyvemben már általánosan is megfogalmazom, hogy miért él fajunk élcsapata egyre hidegebb vidéken, és ez tendencia miért indult meg visszafelé a jelenkorban.

Fajunk súlypontja azért vándorolt egyre hidegebb térségek felé, mert könnyebb volt védekezi a hideg, mint a meleg ellen.

A meleg két hátrányai:

- A csökkent fizikai munkavégző képesség. Elég volna meggondolni, hogy naponta hány órán keresztül lehet kemény fizikai munkát végezni 10 fokos, illetve 40 fokos melegben.

- Melegben megoldhatatlan feladat volt a higiéniai feltételek biztosítása, a betegségek elleni védekezés. Nem találok adatokat arról, hogy mekkora volt a 20. század előtt a városokban a halandóság a vidéken élőkkel szemben meleg és hűvös éghajlaton. Köztudott, illetve mindenki elhiszi, hogy nagy, de a történészeket nem érdekli.

- Melegben az állati fehérjék tárolása nem, vagy csak drágán és nagy veszteséggel volt megoldható. Elég volna arra gondolni, hogy a gyűjtögető, vadászó társadalmakban a zsákmány szinte csak azonnal volt fogyasztható. Ezzel szemben a hidegben szinte korlátlan ideig elállt. Ezért takarékosak az északi népek, és a beosztásra képtelenek a trópusiak.

- A hideg ellen lakással, fűtéssel, ruházattal lehetett védekezni, a meleg ellen nem volt lehetőség. Ezért aztán a hideg éghajlaton érdemes volt szorgalmasnak, beosztónak lenni. A melegben az általános védekezés a semmittevés.

Az a helyzet csak a hűtés technikájának köszönhetően változott.

Az elmúlt száz év legfontosabb, legnagyobb változást hozó találmányai alig említjük a hűtőképet és a légkondicionálást. Pedig történelemformálók lettek.

A változást jól jellemzi, ahogyan megfordult a fűtés és hűtés energiaigénye. Negyven éve még negyvenszer annyi energiát fogyasztott a fűtés, mint a hűtés. 2011-ben pedig már a hűtés fogyasztott 50 százalékkal többet. Ezért aztán negyven éve senki sem foglalkozott komolyan a napenergiával, most pedig előtérbe került. Az energiaigény csúcsa nem télen, hanem nyáron van. Ráadásul a fűtés energiaigénye a téli hónapokban magas, de a napszakoktól független. A légkondicionálás csúcsa csak meleg napon, azoknak is a délkörüli óráiban van, amikor a naperőművek csúcsra termelnek.

Néhány adat.

Az Egyesült Államokban, 1950-ben a nagyvállatok 90 százaléka a légkondicionálást tartotta a termelékenység növekedés okának.

A légkondicionálás tette lehetővé, hogy a jómódú nyugdíjasok a déli államokba költözzenek. Ennek hatására az északi államokban gyengült, a déliekben erősödött a Republikánus Párt támogatottsága.

Az ENSZ adatok szerint, az északi népek egy órára jutó teljesítménye az egyenlítői országokénak 12-szerese. Ennek ellenre egyetlen közgazdász sem veszi figyelembe az éghajlat és a gazdasági eredményessége közti összefüggést.

A légkondicionálás és a hűtőszekrény jelentős szerepet játszik az egészségügyben. Drasztikusan csökkenti az érrendszeri okból történő halálozásra.

Kínéban 1995 és 2004 között 8 százalékról 70 százalékra nőtt a légkondicionálást használó lakások aránya. Ez mennyivel fontosabb hír, mint az egy párt uralma!

Kétségtelen, hogy a légkondicionálás mai technológiája károkkal is jár, de azok, beleértve a felmelegedés okozását is, legfeljebb néhány százaléka az eredménynek. A technikai forradalom e téren is zajlik. Bőven elég volna az elért eredmény egyetlen százalékát a károkozás csökkentését célzó kutatásokra fordítani.

A feni eredmények ugyan történelemformálók, de eltörpülnek a várható eredmények mögött. A legnagyobb javulás ugyanis a meleg éghajlaton várható, ahol nemcsak a szegénység a legnagyobb, de a népszaporulat is. A jelen, és a jövő legnagyobb problémái ugyanis ott vannak, és még inkább ott lesznek, ahol a meleg legyőzése a legnagyobb feladat.

A legjobb befektetés a nyelvtanulás

Kopátsy Sándor                 PO                   2013-01-11

A legjobb befektetés a nyelvtanulás

Jelenleg közel 18 év iskolázottság szükséges ahhoz, hogy átlagos körüli képességgel a felső kereseti harmadba kerülhet valaki a saját országában. Ez azt jelenti, hogy a középfok felett mintegy 6 év további tanulást kell befektetni ahhoz, hogy valaki arra számíthasson, hogy anyagi gondok nélkül élhet. Általában, ez a 6 év kétszer magasabb jövedelmet hozó befektetés, mint ami az előző 12 éves tanulástól várható. Ezért joggal lehet állítani, hogy az átlagos iskolázottságot meghaladó tanuló évek a tőkehozamoknál lényegesen jobb befektetésnek bizonyulnak.

Ezért a kor parancsa:

A gyermekeidre ne vagyont hagyj, hanem képzettséget.

Annak ellenére, hogy minél magasabb a képzettség, annak hatékonysága annál inkább képességtől függ, az átlagos hatékonyságnövekedésről el lehet mondani, hogy minél messzebb megy a képzés, annál jobban növekszik a képességtől függő hatékonysága. Ennek alapján lehet állítani, hogy mindenkit arra kell képezni, amire képessége van.

A pedagógia máig nem veszi tudomásul, hogy az oktatás hatékonysága elsősorban a tanuló képességétől függ. Ehhez viszonyítva az oktató képessége, és az oktatás módszere másodlagos. Az átlagos tanuló közösségben a tanított anyag elsajátítása, befogadottsága, minimálisan 1:10 arányban szóródik. Ez jellemző még akkor is, ha a tanár erőfeszítésének nagyobb hányadát azokra fordítja, kiknél az elsajátítás alacsony. Ezt ugyan senki sem vitathatja, mégsem veszi tudomásul az oktatáspolitika, hogy hatékonyan tanítani csak a viszonylag homogén képességű közösséget lehet. Ebből ugyanis az következik, hogy a tanuló közösségeket minél homogénebb képességűvé kell tenni. Vagyis úgy kell a tanulók közösségét folyamatosan alakítani, hogy azok tudásában, képességében minél kisebb legyen a szóródás.

Ennek örvendetes jeleivel találkozhattam az angolszász országok oktatási rendszerében, és megdöbbentő eredményeket látok a távol-keleti országokban.

Annál jobban elkeserít, ami ma nálunk történik. Erőltetik a minél heterogénebb közösségek közös oktatását. Ez az ostobaság abból a jó szándékból fakad, hogy látva a társadalmi, szülői háttér elseprő kedvező és kedvezőtlen hatását, ezt akarják közömbösíteni. Ennek érdekében azonban a legrosszabb módszerhez ragaszkodnak. Egyetlen megoldás helyett az ostobaságot erőltetik. Nem a cigánygyerekeket kell összeültetni a középosztály szorgalmas gyerekeivel, hanem a tehetségeseket a tehetségesekkel. Ilyenek a cigányok között is éppen úgy vannak. Ahogy ez kiderül azonnal át kell ültetni a tehetségesek közé.

Egyetértek azzal, hogy a társadalomnak kötelessége a képesség kibontakoztatásában csökkenteni a családból és az előző iskolából hozott különbségeket. A tanuló közösségek összeállításában az elsődleges szempont a képességek hasonlósága legyen. A tanulókkal hozott előnyök és hátrányok ugyanis a tanulás évei alatt, viszonylag gyorsan kiegyenlítődnek. Ennek érvényesítését segíti a tanuló közösségek folyamatos korrigálása.

Ennek kidolgozott rendszere működik Szingapúrban és Dél-Koreában. Nem kell nekünk kitalálni, vegyük át a sikeresnek bizonyult módszereket.

A magyar pedagógia nagyon elmaradott a képességfeltárásban. Számos fontos képesség feltárásának hatékonysága elsősorban attól függ, milyen korán kezdik meg a kifejlesztését. Már sokszor leírtam, hogy képességhez szabott képzését elég átvenni a művészeket és hivatásos sportolókat képző iskoláktól, és tapasztalatot, és azokkal cserélni a tapasztalatokat. Tanulni kell a dél-koreai és szingapúri képesség feltáró bizottságok munkáiból.

Ebbe az írásba azért fogtam, hogy oda lyukadjak ki, hogy minden tudás kétszer, vagy még többször annyit ér a nemzetközi munkaerő piacon, ha angol nyelvtudással párosul.

Középiskolás koromban tetettem fel a kérdést a történelemtanárunknak: Hol tartana az ország, ha II. József elvárásának megfelelően elfogadtuk volna hivatalos nyelvként a németet? A kérdésemen is megbotránkozott. Az óta is, számos esetben feltettem magamnak ezt a kérdést. A közben eltelt 75 év során egyre keményebb lett a véleményem, hogy talán semmivel sem vesztettünk annyit, mint a német nyelvtudásunk hiányával.

Senki sem vetette fel, hogy a Trianon előtti Magyarország élen járt azok olyan országok között, ahol a lakosság az anyanyelvén kívül más nyelvet is használt. Kisebbségi vidékeken, és ilyen volt az ország nagyobbik fele, a lakosság képes volt a saját nyelve mellett más nyeleken is kommunikálni. Az óra Európa talán leginkább csak az anyanyelvet beszélők, a világnyelvek egyikét sem beszélők országa lettünk.

A csehek, akik nem zárkóztak el II- József által erőltetett német nyelv elől, nem vesztették el a saját nyelvüket, és ők még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben, iskolázottságban még az osztrákokat is megelőzték.

Nem vonom kétsége a magyar nyelvújítás jelentőségét, de szerelmes vagyok az előtte használt magyar nyelvbe. A csehek sem veszették el a nyelvüket azzal, hogy az első világháború végéig a felsőoktatásuk nyelve a német volt. A szlovákoknak sem ártott meg, hogy Trianon előtt diplomához csak magyar vagy német nyelven juthattak. Soha nem éreztem, hogy ennek okán lemaradtak volna mögöttünk.

Ma már abban sem kételkedek, hogy a német nyelvet általános ismerete esetén nem maradtunk volna el az osztrákok mögött.

A rendszerváltás óta pedig az a meggyőződésem, hogy a német nyelvet is szélesen ismerő Magyarországra még egyszer ennyi német tőke jött volna.

Mint mindennek, ennek is lettek volna hátrányai. Minden bizonnyal előbb megindult volna az értelmiség kivándorlása, de mégis sokkal több maradt volna.

Nem így történt 1790-ben, de nem lehet megállítani, hogy a magyar értelmiség néhány évtizeden belül ne tudjon németül és angolul. Ahogy teljesen eredménytelen maradt a bolsevik 45 éves erőfeszítése, hogy mindenki tudjon oroszul, úgy lesz megállíthatatlan, hogy 25 év múlva minden diplomás boldoguljon e két nyelv legalább egyikével. Ezt nem lehet megakadályozni, mert alapvető személyes érdekké vált. Ma szinte minden szakmunkás, vagy annál képzettebb az angol nyelv birtokában világpolgár, lehetősége van arra, hogy az övénél sokkal fejlettebb országokban vállaljon munkát az ott jellemző jövedelemért.

Ez azt jelenti, hogy legalább 12 iskolában sikeres év kell ahhoz, hogy valaki a saját országában elérje az átlagkeresetet, de egy világnyelv elsajátítása esetében lehetővé válik számára, hogy fejlettebb országokban vállaljon munkát. Ez lefordítva a magyar gyakorlatra. Németül beszélő szakmunkás Németországban és Ausztriában háromszoros bérért vállalhat munkát.

Elég volna arra gondolni, hogy már a nyelvrokonság milyen előny. Romániából egy millió képzelten munkás dolgozik a latin nyelvű országokban, a fiatal orvosok, ápolónők még nagyobb arányban vállalnak külföldön munkát. Magyarországon az utóbbi csak most kezd kibontakozni. Jelenleg az orvosi egyetemre a többség elve azzal a szándékkal megy, hogy valamelyik fejlettebb EU országba vállaljon munkát. Ezért kezdettől fogva angolul, vagy németül tanul. Konkréten tudom, hogy ma egy orvosi diploma a legtöbbet a norvég nyelvvel ér. Azonnal ötször akkora keresetet jelent, mint amennyi itthon volna. Ez nemcsak azért ilyen előnyös, mert ott a legmagasabbak a bérek, hanem mivel a norvég orvosi karban sokan vannak olyanok, akik az angolnyelű magyar egyetemeken szereztek diplomát.

E példák alapján joggal lehet állítani, hogy ugyan a tanulásba fektetett munkának a legmagasabb a hozadéka, de ezen belül is kiemelkedik a nyelvtanulás hatékonysága. Egy nyelv felsőfokú elsajátítása maximum annyi tanulási órát jelent, mint bármelyek iskolában töltött év.

Ha 12 iskolai év kell az átlagkeresethez, akkor ennek egy éves nyelvtanulással való megfejelése nagyobb jövedelem kilátást jelent, mint a 12 év. Ugyanez az orvosok esetében: A 17 év, tanulástól várható jövedelem a diploma érdekében, háromszorosára nő, ha angol, német, vagy éppen norvég nyelvtudással fejelik meg. Egy világnyelv elsajátítása a szakmunkás esetében szükséges 12 éves, a diplomások esetében 16-18 év tanulás értékét háromszorozza meg.

Eddig csak a nyelvtanulás gazdasági értékét vizsgáltam. Azt, hogy mennyivel nő az egyén mozgásszabadsága, ha idegen nyelvet is tud, sok esetben az anyagiaknál is többet jelenthet. Szélső példát veszek. A párválasztás sok lehetősége nyílik meg a nyelvtudásnak köszönhetően.

Ma már működnek ezek az előnyök, ezért állíthatom, hogy néhány évtizeden belül az egynél több nyelven beszélők száma sokszorosa lesz a jelenleginek. Ahogyan a középkorban a diplomások tudtak latinul, a jövőben a dolgozók angolul is tudni fognak. A középkorban tízezreknek volt közös nyelvük a latin, a jövőben milliárdoknak lesz közös nyelvük az angol.

Erre talán egyszer a politikai is ráébred, annak ellenére, hogy a nacionalista érdekével ellenkezik.

Móricz Zsigmond jelmondata: Ne politizálj, építkezz!

A jövőé: Ne politizálj, tanulj, főleg nyelveket! Akkor nem kell politizálni annak, aki boldogulni akar.

AZ ENERGIAPOLITIKA

Kopátsy Sándor                PP                    2013-01-13

AZ ENERGIAPOLITIKA

A sajtó alig foglakozik a legfontosabb gazdasági döntésekkel. Ennek klasszikus példája, hogy az Európai Unió legnagyobb ostobaságát, a mezőgazdaság agyontámogatását szinte nem is érintik. A Közösség tízszer annyit költött, és ugyan csökkenő arányban, költ ma is a mezőgazdaság támogatásra, mint tudományos kutatásra, és oktatásra együttesen. Pedig a fordított arány volna indokolt.

Az energiapolitika is jó példája a józanész hiányának. Most ezt elemzem.

Ötven éve a két, és húsz éve egyesült Németország hisztérikusan támogatta a napelemek gyártását és alkalmazását. Mint mindent, ezt is ott kell fejleszteni, ahol értelme van a felhasználásnak. Így van ez a napenergia felhasználásban is. Ezt az energiát ott kell fejleszteni, ahol sok a napfény, tehát egységnyi kapacitással sok energiát lehet termelni, magyarul, ahol sok a napsütés. Másrészt, akkor kell az energia, amikor süt a nap. Németországában a két előfeltétel mindegyike hiányzik. Kevés és bizonytalan a napsütés, az energia fogyasztás csúcsa pedig nem az eseteges napsütéses órákban van. Vagyis egységnyi kapacitással kevés áramot, és azt sem jókor termel. Az olcsó és hatékony energiatárolás technikája pedig valahol a távolban van.

Erre az energiaforrásra csak ott van szükség, ahol elsősporban a meleg ellen kell védekezni, ahol nem a fűtésre, világításra, hanem a hűtésre fordítják a legtöbb energiát. Egyre több olyan térség van, ahol már a nagy fogyasztási csúcsok a nyár meleg óráira esnek. Ehhez nemcsak sok napsütés kell, hanem fejlett gazdag is, ahol a kényelemre vágyó, és a munkaerő hatékony kihasználásra törekvők élnek. Ma ilyen elsősorban Kalifornia, de az ilyen térségek gyorsan terjednek. A napenergiának tehát van jövője, de nem Németországban. Még nem találtam arra adatot arra, hogy Németországban mennyit költöttek a napelemek kutatására, gyártására, beépítésére, és a velük termelt energia dotációjára, de biztosan sok százmilliárd eurót.

A német energiapolitika ennél is sokkal nagyobb ostobasága az atomerőművek leállítása. Ez is százmilliárd eurókba fog kerülni. Az őszi választásokig senkinek sem lesz bátorsága felvetni, hogy ez mennyibe kerül. Pedig az atomerőművekkel szembeni hisztériából a kezdeményező Japánban már kijózanodóban vannak.

Európa most a szénfelhasználás növelésével lép be egy újabb ostobaságba.

A második világháború után a kijózanodást láttam abban, hogy Európa nyugati felén felismerték, hogy Európában nem lehet olcsó szenet termelni. Egyrészt olcsóbb a szenet importálni, másrészt olajjal, gázzal is olcsóbb, mert hatékonyabb, pótolni. Ezzel ugyanis a klímaváltozást is lassítják.

A közelmúltban pedig az válik egy nyilvánvalóbbá, hogy Európa nyugati fele egyrészt az indokoltnál sokkal drágábban vásárolja a gázt, másrészt visszatér a szénfogyasztás irányába.

A fordulatot az indította le, hogy az Egyesült Államokban, ahol nem írták alá a levegőszennyezés csökkentését célzó Kiotói Egyezményt, felfedezték a gáztermelés újabb, hatékonyabb fogmáját, és ezzel a szénfelhasználás gyors csökkentésének módját, a nagyon sok térségben rejlő, a földgázzal közel azonos mennyiségű, olcsó shale-gázt. (A magyar nevét nem is tudom.) Gyorsan százmilliárdokat fektettek a feltárásába, és ez példátlan gyorsasággal szorítja vissza a szénnel történő energiatermelést.

Az EU térség jövője szempontjából nagyon fontos versenytényező, hogy ez a gáz harmadába kerül, mint az orosz import. Észak-Amerikában gyorsan csökken a szénfogyasztás, ugyanakkor azonban szinte mindenütt a világon nő. Nő Nyugat-Európában is.

Az Egyesült Államok ugyan parancsra nem vállalta a szénfelhasználás korlátozását, de ahogyan ez anyagi éreke lett, jelenleg már gyorsan csökkenti. 1988-ban még a villamos energia 60 százalékát, a múlt évben már csak 42 százalék termelték szénnel. Ennek hatására a szénbányái jelentősen csökkentett áron exportálják a szenet, főleg Kínába, de Európába is.

Jó volna látni, hogy mennyibe kerül az EU tagországainak a drága orosz gáz, és a német atomerőművek leállása. Minden bizonnyal sokkal többe, mint mennyi pénzt kidobnak az ablakon annak érekében, hogy a mediterrán országok benn maradhassanak az euró övezetben.

A BUTASÁGOT NEM LEHET KIIRTANI

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-01-14

A BUTASÁGOT NEM LEHET KIIRTANI

A The Economist jó ötven éve a heti olvasmányom. Ez azét van, mert a legjobb közgazdasági hetilapnak tartom. Rengeteget köszönhetek neki. Egyetlen ostobaságból ez sem képes kigyógyulni. Az országra, és nem az egy lakosra vetített jövedelem alakulását kíséri figyelemmel.

A múlt heti számában a statisztikai oldalon a tíz leggyorsabban növekvő ország GDP-jének növekedését állítja szembe az EU átlagával és tucatnyi lemaradóval.

Az EU átlag 1 tized százalékkal csökken. A tíz leggyorsabb általa pedig 9 százalék.

Ha értelmezni szeretném az adatokat, a legjobb, ha eldobom.

A tíz leggyorsabban növekedő ország között csak Kína említésre méltó, a többi a perifériához tartozó, és a lakossága az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik. Ez azt jelenti, hogy a 8 százalékos növekedés sem elég ahhoz, hogy az egy lakosra vetített vagyon nem növekedhet, tehát nem gyorsan növekedő, hanem lemaradó ország. Ezzel szemben Kína az egyetlen, ahol a 9 százalékos GDP növekedés mellett a vagyon is gyorsan növekszik.

A sok adatból csak egy világos. Kínában mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind a vagyon példátlan gyorsasággal növekszik, az EU 27 országában pedig e két mutató alapján közel fél százalékos a csökkenés. Ezen belül nagyon lassú a növekedés a fejlett, puritán kultúrájú országokban, és nagyon gyors a lemaradás a mediterrán tagországokban. A gyorsan lemaradók között szerepel Irán és Szíria. E két országban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a gyors népességnövekedés okán, évi 5-6 százalékkal csökken. Ezekkel csak Görögország sorolható egy kategóriába.

Az EU mediterrán tagországai e mellett gyors vagyonvesztésben vannak. A külső államadósságuk gyorsan nő, mer még a kamatok fizetése is, felmérhetetlen távolságban van.

A világgazdaságról jobb képet ad, ha közöljük, hogy a pénzügyi vállság óta a Nyugat puritán országaiban ugyan lecsökkent a fejlődés, de nem állt meg. A távol-keleti országokban továbbra is nagyon gyors a növekedés. A szakmai véleménnyel ellentétben, Japánban is nő mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon, mert csökken a lakosság száma.

Az emberiség kétharmada azonban olyan országokban él, amelyekben a GDP növekedés ellenére is csökken az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

Elég annyi ahhoz, hogy az ostobaság közlése többet árt, mint használ. Aki látni akar, nem az adatokat, hanem a tényeket nézze.

Gyengül a forint, erősödik a gazdaság

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-01-13

Gyengül a forint, erősödik a gazdaság

A Népszabadság tegnapi számában arról ír egy tőzsdés szakember, hogy nő a veszély, gyengül a forint. Ami alatt azt kell érteni, hogy drágul az euró, általában a valuták. Ez kétségkívül rossz, akiknek devizatartozásuk van, és forintban jutnak a jövedelemhez. Márpedig devizaadóssága mind az országnak, mind a lakosságnak sok van. A kettő között alapvető azonban a különbség. Az ország csak a külkereskedelmi mérlegének egyenlegéből tudja az adósságát törleszteni. A lakosságnak azonban csak forint bevétele van. Azon tehát nem lehet vitatkozni, hogy a devizahiteles lakosságnak fáj, ha gyengül a forint. Az ország azonban csak akkor tudja fizetni az adóssággát, de még annak a terhét is, ha gyenge a forint.

Ezt már a klasszikus közgazdaságtan is tudta. Ha egy ország el van adósodva, akkor le kell értékelni a valutáját. De nemcsak akkor, hanem akkor is, ha kevésbé fejlett, mint az exportpiacait jelentő országok.

Kezdjük az utóbbival. A magyar egy főre jutó nemzeti jövedelem harmada sincs, mint azok többségének, akik tőlünk vásárolnak. Ebből fakadóan nálunk a pénzük belső vásárlóerejéhez viszonyítottnál lényegesen magasabb áron kell tartani a külföldi devizákat. Magyarul, leértékelve tartani a forintot. Vagyis a forint legyen leértékelve a hazai vásárlóerejéhez képest. Ennek a kívánatos mértékét csak a külkereskedelmi mérleggel lehet mérni. Ennek az igénynek a leértékeltség akkor felek meg, ha a külkereskedelmi mérleg, egyensúlyban van. Vagyis, ha nincs egy ország eladósodva és harmada az egy főre jutó nemzeti jövedelme, mintegy ötödével leértékelt valutát kell tartani. Emellett egyensúlyban lehet a külkereskedelmi mérlege.

Más a helyet a nagyon eladósodott országban. Márpedig Magyarország ilyen. Nemcsak az adóssága nagy, hanem annak a kamatterhe is. Az ilyen ország oda jutott, hogy az adósság szinten tartásához is mintegy ötödével leértékelt pénzre van szüksége. Ha pedig törleszteni is akar, akkor még egy másik ötödre is szüksége van.

Hat éve azt mondtam, hogy a forintot nem szabad 300 forint per euró szint alatt tartani. Most már ott tartunk, hogy inkább 320-at mondok. Ha ennél keményebb marad a forint, szó sem lehet adósságtörlesztésről.

Ezzel szemben a fennemlített írás szerezője a 300 forint már a lélektani határ.

Ha a tőzsdések érdekei az elsődlegesek, akkor romlik a forint, ha az ország jövője az elsődleges, akkor a kívánatos felé közeledik. Meggyőződésem szint a 320-as árfolyam előtt nem volna szabad megállni. Ez ugyan rossz hír a devizában eladósodottaknak, de jó hír az exportálóknak. Az ország érdeke az utóbbiakéval azonos. Nekünk arra van szükségünk, hogy a nyugati tőke érezze jól magát, és ösztönözve legyen az export, fékezve az import. A pénzügyi szektor liberális lovagjainak is az volna az érdekük, hogy harmadával legyen olcsóbb a munkaerő, és a belső beszállítás, és drágább az import.

A mezőgazdaságnak, általában a falusi lakosságnak is az érdeke, hogy dráguljon az élelmiszerek importja.

Mindet akkor is meg kell tenni, ha ezzel, nő az ország és a lakosság forintban mért adóssága. De nőnek azok a források, amivel meg lehet szabadulni az adósságtól.

Ideje volna a gyengülő és erősödő forint helyett a jó és a rossz irányban változó forintról beszélni.

A LIBERALIZMUS HANYATLÁSA

Kopátsy Sándor               PP                     2013-01-09

A LIBERALIZMUS HANYATLÁSA

Az első választás után mondtam a liberalizmustól aggódó barátomnak. Ne aggódj, nálunk sokkal liberálisabb nyugat-európai országokban nem lehet tartósan erős egy liberális párt. Az is ritkaság, hogy bejuthat a palamentbe. Ennyi szerepe is csak annak köszönhetően lehet, hogy az értelmiség legrugalmasabb része van a vezetésében. Magyarországon az is természetellenes, ha bejutnak a parlamentbe. Ott ugyanis mindig túlnyüzsgik magukat, és ezért aztán népszerűtlenek lesznek. Ha a politikai vezetők értelmiségi indexét 100-nak vesszük, akkor az SZDSZ szintje 300, a többi pártoké maximum ennek a harmada. Ennek ellenére minél demokratikusabb lesz a magyar társadalom, annál inkább kibuknak a liberálisok.

Ezzel a legkevésbé éppen ők vannak tisztában.

Húsz év kellett ahhoz, hogy az SZDSZ kibukjon a parlamentből. A letűnésüket gyorsította, hogy a nyugati társadalmakat súlytó pénzügyi vállság felerősítette a liberalizmus ellenes politikai erőket.

A jelenlegi ciklusban a német liberális párt erős középpártként része a konzervatív párttal való koalíciónak. Jelenleg azonban olyan alacsony a támogatottsága, hogy kérdéses a parlamentbe kerülése.

Angliában sem jobb a liberálisok helyzete. 2008-ban 25 százalék felett volt a támogatottságuk, mára a felére csökkent.

Mindezzel Bajnainak is számolni kellene, hiszen jelenleg az SZDSZ volt tagsága jelenti az élcsapatát.

Ui. Most olvasom az újságban, hogy Németországban a liberális párt támogatottsága 2 százalékra esett. 

A HORTHY RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

Kopátsy Sándor                  PH                  2013-01-07

A HORTHY RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

A HVG újságírója Ungváry Krisztiánnal közöl beszélgetést Horthy Miklós változó megítéléséről.

Mivel felnőttként éltem meg Horthy rendszer bukását, átéltem az egész történelmét. Az ítéletem nem változott. A két háború közti magyar társadalom még az utódállamoknál is feudálisabb rendszer volt. Európa keleti felén nem volt nálunk feudálisabb társadalom, annak ellenére, hogy nálunk hátrább indultak. Márpedig a történésznek annak alapján kell megítélni minden államfőt, milyen rendszert vezetett, és megtett-e minden tőle telhetőt, hogy a feudális állapotok fennmaradjanak. Ezt a fennmaradást pedig úgy képzelte el, hogy vissza lehet állítani a háború előtti, vagyis a Kárpát Medence egészét uraló Magyarországot. Ha kell fegyveres erőszakkal is.

A Szegeden összegyűlt ellenzéknek eleve ostoba és irreális célja volt.

A Horthy családja az arisztokraták közelébe emelkedett dzsentri volt. Ezt jól jellemzi, hogy az arisztokrácia számára fenntartott tengerésztiszti akadémiába iratkozott. Tisztté avatása után a császári udvar udvaronca lett. Ott sikerült úgy bevágódni, hogy alig egy évtizednyi szolgálat után, számos rangsorban megelőző arisztokratával szemben, a flotta parancsnoka lett. Tehát az udvarnál úgy ítélték meg, akiben mindenki másnál jobban megbízhatnak.

Személyes befolyásának is köszönhetően, a császári flotta legnagyobb, legmodernebb csatahajóját első királyunkról nevezték el. Ez, a flotta büszkesége, Horthy parancsnoksága alatt, úgy lett elsüllyesztve, hogy egyetlen lövést sem adott le.

Apósom, aki tengerész volt, csak azt tartotta fontosnak, hogy a forrongó tengerészek közé lövetett.

Én meg azt jegyeztem meg róla, hogy társaságban azt mondta, hogy ő a lázadó nyilasok közé örömmel, de fájó szívvel lövetne, a kommunisták közé azonban örömmel.

Ungváry által visszakívánt Bethlen valóban a legokosabb arisztokrata politikus volt. Horthy neki köszönhette kormányzóságát. Ő javasolta a szegediek vezérének, és utazott fel ért Kenderesre. Aligha választhatott volna jobbat, a szegedi gondolatot megvalósítani akarók élére. Az arisztokrata Bethlen számára, az ellenforradalmi tisztek ugyanis forrófejűek voltak. Ezek, élükön Gömbös Gyulával, már akkor a zsidóság visszaszorítását egyik első feladatuknak tekintették. Bethlen szemében, ezek között Horthy mértéktartó úriembernek számított, aki stílusosan akart a magyar zsidóságtól megszabadulni.

Ungváry sem számol azzal, hogy aki teljes revíziót akart, annak antiszemitának kellett lenni. A háborúvesztést csak a zsidósság viselkedésével lehetett maguktól elhárítani.

Közben, Ungváry képtelen a nélkül történészi véleményt mondani, hogy ne bökje meg ellenlábasát, a nála sokkal jobban elfogadott Romsics Ignácot. „De abban Romsics Ignácnak, szerintem nem volt igaza már 1992-ben sem, hogy Horthy személyiségről egy kész, kialakult kép élt volna, hiszen a vele kapcsolatos tények közül sem volt feltárva sok.”

Én még annál is sokkal kevesebb részletet ismerek Horthy életből, mint amennyit 1992-ban ismertek, de egy ország kormányzósáról, aki negyedszázadon keresztül a vezér szerepét játszotta, elég a lényeget látni. Előttem egyértelmű ítélet van nemcsak Horthyról, de Rákosiról, Nagy Imréről és Kádár Jánosról is. Nem tudok elképzelni olyan új adatot, ami okot adhatna arra, hogy a véleményem róluk megváltozzon.

Horthyról Ungváry ugyan sokkal több részeltet ismer, mégis hibás a végkövetkeztetése.

„Én a kettétépést csak úgy értettem, hogy 1944. Május 19-ig Horthy szerepe alapvetően pozitív, még akkor is, ha a mai kor normáival nem egyeztethető össze az, ahogyan ő politikusként viselkedett. Nem kérdés, hogy antiszemita volt, de bárcsak olyan antiszemitákból állt volna a magyar vezetés, mint ő: akkor nem lettek volna deportálások. Csak nem olyanokból állt, hanem nála sokkal rosszabbakból.”

Az idézetből, csak az utolsó rövid mondat, amivel egyetértek. Ungváry nagy szolgálatot tesz a magyar történelemírásnak azzal, hogy kimondja, a tényleges vezetőknél is rosszabb volt a többség. Horthy antiszemitizmusát mégsem lehet azzal menteni, hogyha rajta múlik, a vidéken élő magyar zsidóságot nem deportálják a nácik gázkamráiba. Ez nem jelenti azt, hogy nem felelős azért, hogy kényszerhelyzetbe navigálta nemcsak saját magát, de az országot is.

Ha, valaki, én az ország egészének bűnét nem csökkentem azzal, hogy hitvány vezetői voltak. A vezetők között pedig nem mentem fel azokat, akik ugyan hitványul viselkedtek, de voltak náluk is hitványabbak.

Ungváry nem látja be, hogy a magyar politikai elit kártékonysága Szegeden kezdődött. Ott kötött az úri középosztály élcsapata, a katonatiszti kar és az Erdélyből menekült, vagyonától megfosztott arisztokrácia szövetséget. A szövetségük alapja a teljes revízió volt. Felismerték, vagy csak ösztönösen megérezték, hogy ezzel maguk mögé állíthatják a magyar közvéleményt. Valljuk be, ez tökéletesen sikerült.

Ungváry felismerése jelentős. A magyar politikai közvélemény az antiszemitizmusban nemcsak Bethlentől, de Horthytól is jobbra állt. Azt azonban nem teszi hozzá, hogy ez nemcsak az antiszemitizmusban volt így, hanem a teljes revizionizmusban még sokkal inkább.

A Szegeden összegyűlt katonatisztek és erdélyi arisztokraták azt is felismerték, hogy a közvélemény többségének megnyeréséhez arra van szükség, hogy a háborúvesztésért elhárítsák magukról a felelősséget. Azt a magyar zsidóságra kell hárítani. Jó politikai ösztönükre vall, hogy a magyar nép antiszemitizmusára lehetett építeni. Szinte általános volt az a tévhit, hogy azért nem sikeresek, mert a zsidóság ellopta előlük a jó alkalmakat. A földbirtokos arisztokráciától az úri középosztályon keresztül a falusi szegényekig jellemző volt a hiedelem, hogy azért nem boldogulnak, mert a zsidók éltek az alkalommal, és kihasználták a lehetőségeket. Pedig e három réteg egyike sem volt alkalmas a vállalkozásra, és csak annak örülhettek volna, hogy a zsidóság legalább kihasználta, és az ország egészének érekében hasznosította a polgárosodás lehetőségét.

Példaként azt hozom fel gyakran, hogy a háborúvesztést a zsidóságra kenték, holott a magyar hadsereg erejét leginkább a zsidó iparosításnak, és kereskedelemnek köszönhette. A hadsereg felszereltsége mögött a zsidó polgárság állt.

A magyar történészek felelősek azért, hogy a háborúvesztésért való felelősséget máig nem tisztázták. Nem mondták meg, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyság éppen olyan anakronizmus volt, mint az Osztrák-Magyar Monarchia. Elég volna arra gondolni, hogy a magyar hadsereg legénységének fele nem érezhette magát a magyar államért elkötelezettnek. A technikai felszerelését nagyészt azok a cseh gyártották, akiket éppen mi tagadtunk ki a Monarchiából. A nemzetiségi jogok, autonómiák nélkül nemcsak 1914-ben, de már 1848-ban is politikai anakronizmus volt Magyarország.

Ezt, 1849 tavaszán a Császári Udvar, amelyik a Bécsi Forradalomtól megrémülve a cseh Olmützben felismerte. Ott, 1849 tavaszán fogalmazták meg az Olmützi Alkotmányt, amely az egész Monarchiában, mindenek előtt a Kárpát Medencében, bevezették az etnikumok autonómiáját. Ennek az alkotmánynak az ismerete azért volna elsődleges, mert lényegében hetven évvel megelőzte Trianont. Márpedig aki ismerte ezt az előzményt, annak agyrém a teljes revízió, még akkor is, ha 1920-ban már nem a Habsburg Monarchia belső reformja volt, hanem a háborúvesztés után beállt nemzetközi erőviszonyok kényszeríttették ki.

Ahhoz, hogy a két háború közti politikai stratégiát minősíteni lehessen, szükség volna arra is, hogy Kossuth 1848-49-es szabadságharcát kalandorságnak minősítsük. De még azt is be kellene vallani, hogy Kossuth is csak politikai kalandor volt, aki azt tette, amivel a magyarságot maga mögé lehetett állítani. Tehát Kossuth mentségére is el lehetne mondani, amivel Ungvári menti Horthyt. A magyarság óriási többsége még Kossuthnál is többet akart.

Deák Ferenc által levezényelt kiegyezésről is meg kellene állapítani, hogy azt is elhibáztuk. A Csehország egyenrangúságának elismerése, és a kisebbségek autonómiája nélküli kiegyezés csupán meghosszabbította a Magyar Királyság archaikus állapotát, és felerősítette a Monarchia leginkább polgárosult Csehország elszakadási törekvését.

A Monarchia szétesése tehát az Olmützi Alkotmány félre tételével, és az osztrák-magyar kiegyezéssel elkerülhetetlenné vált. A háború elvesztése csak a pecsét volt a hibás politikai eseményekből fakadó szükségszerűségre.

A szegedi gondolat, a realitáshoz képest, agyrém volt. Márpedig ezt az agyrémet Bethlen is elfogadta, vele együtt az antiszemitizmust is. Annak ellenére, hogy ő nem volt antiszemita, mint ahogyan Horthy egyértelműen az volt, de felismerte, hogy az antiszemitizmussal nyíltan szembeszállni nem lehet annak, aki miniszterelnök akar lenni. Még keményebben fogalmazva: A magyar arisztokrácia csak azon az áron lehetett az úri középosztály szövetségese, ha nem áll ki a zsidóság védelmében.

Bethlen bölcsességére vall, hogy Horthyt javasolta vezérüknek. Szegeden csak Horthynál is sokkal rosszabbak jöhettek volna szóba.

Ungváry úgy említi, hogy Gömbös leváltását ő is csak azért nem sürgette, mert már halálos beteg volt. De ehhez hozzá kell tenni, hogy Bethlen vitte a kormányába hadügyminiszternek Göböst. Vagyis a revizionisták élcsapatának számító katonatisztek vezetőjének. Gömbös pályáját tehát ő alapozta meg. Azt már nem tudom, hogyan lett Bethlen lemondása után Gömbös a miniszterelnök, de nem kételkedem, hogy Horthy ebben is kikérte a véleményét. Annak ellenére, hogy politikai tekintetben Horthy sokkal közelebb állt Gömböshöz, és sokkal nagyobbra értékelte a hadügyminiszteri posztot, mint Bethlen, az utóbbi felelőssége is fennáll.

Annyit még hozzá kellene tenni, hogy Gömbös ugyan hamarosan meghalt, de nagy szerepe volt abban, hogy a magyar honvédség tisztikara már Horthyval szemben is bizalmatlan lett, amikor véget akart vetni a háborúnak. Nem sok részanyag ismerete kell ahhoz, hogy Horthy sokkal komolyabban vette, hogy a hadsereg fővezére, minthogy az ország kormányzója. Ennek ellenére a hadsereg vezetése mégis cserbenhagyta.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Bethlen és Gömbös között a feszültség abból fakadt, hogy Gömbös felismerte, hogy bizonyos földosztás nélkül nem lehet erős a nemzeti jobboldal. Ha nem is radikális, de ő is földreformot akart. Vagyis Gömbös nemcsak a nácikhoz, de a nyilasokhoz is közeledett.

Nagyon egyetértek Ungváry véleményével, hogy a jelenlegi Horthy kultusznak mi a lényege. „Ebből a képből minden kritika kimarad, ez egy viktimológiai Horthy-kép, ami a magyar választó számára azt akarja bemutatni, hogy az ország történelme áldozathozatalok sorozata: míg mi szenvedünk, mások támadnak minket.” Diákkorom óta a legégetőbb történészi feladatnak tartom, a magyar közvélemény meggyőzését arról, hogy ne érezze mindig áldozatnak magát. Ez nemcsak a jelenlegi kormány divatja, hanem a magyar közvéleményhez való igazodás. A politikusnak még megbocsátható, ha azt hirdeti, ami népszerűvé teszi, a történésznek azonban nem. A közvéleménynek tálalt magyar történelem azért vált kártékonnyá, mert nem ismerte fel az önkritika hiányát. Mint minden nép történelme, a magyarságé is, tele van vezetési és magatartási hibákkal, de mi erről említést sem teszünk. Ungváry ezt, legalább Horthy kultuszával kapcsolatban, megfogalmazza. Az egész interjúja azonban a két háború közti politikai elit mentegetése. Legalábbis a náci megszállásig. Azt pedig az alkotmányunk is kihagyja a történelmi naptárunkból.

Amivel ugyancsak nem értek egyet. Ez is 1944. május 19. előtti időszakra vonatkozik. „Volt egy politikai elitje, ami ma is nagy segítségre lehetne ennek az országnak, én például sokat adnék érte, ja gróf  Bethlen István újra megjelenne a magyar politikában, és hozzá hasonló emberek határoznák mg azt, hogy mi a „polgári” és „jobboldali”. Bethlennek, Kállai Miklósnak, de akár Horthynak is komoly érdemei vannak 1944. május 19.-ig.”

Ungvárynak hasonló a véleménye, mint Antall Józsefnek volt. Szerencséjére, meghalt, mielőtt nem csak a magyar, de a demokráciák legsúlyosabb választási vereségét szenvedte el a politikai koncepciója, ami az arisztokráciával szövetkező úri középosztályt akarta feltámasztani. Aztán, húsz évvel később mégis akad egy történész, aki azt a világot szeretné visszahozni. Bethlen képességét nem becsülöm le, de jó kétszáz évet késett, akkor még az önálló Erélyben elment volna érdemesként. De Erdély kétszáz éve is kétszáz évvel a kora mögött stagnált.

Azt pedig megérteni is nehéz, hogy ezeket a középkorba illő arisztokratákat valaki ma is kívánatosaknak tartja. Már említettem, hogy számomra Horthy is megmutatta magát azzal, hogy tengerésztisztnek készült egy tenger nélküli országban. Bethlen sem volt a korának gyermeke, hiszen huszártisztnek ment el az ipari forradalom után kétszáz éve. Őt személyesen egyszer láttam, amikor egy időben, egy helyen mentünk át a fronton. A falu jegyzője büszkén mutatta, hogy az a huszár ezredes egyenruhás úr, aki hintót kapott a továbbutazáshoz, gróf Bethlen István, volt miniszterelnök.

Számomra a két háború közti hadsereg felső vezetésnek ostobaságát semmi sem jellemezte jobban, mint a Szovjetunió elleni hadüzenet, ahova a hadügyminiszter azzal küldte a II. hadsereget, hogy őszre hazatérnek. Ennek a hadseregnek a büszke vezére volt Horthy Miklós a tengerész admirális. A II. hadseregben pedig ott voltak a huszárok és a kerékpáros alakulatok, akiket a szovjet tankok ellen küldtek. Az egész hadsereget nyári felszerelésben.

Ennyi baromsággal a kabaréban lehet nevetést aratni.

Amivel azonban messze egyetértek. „Ha a magyar parlamenten múlt volna, akkor már 1941-ben megszavazzák a zsidók deportálását.” Ezért az egy mondatért is érdemes volt elolvasni Ungváry nyilatkozatát. Jó lett volna, ha ezt azok is tudják, akik a jelenlegi alkotmányt megfogalmazták. Rájöttek volna, hogy 1944 májusa előtt sem nagyon más volt az ország, mint utána. Legfeljebb a korábbi bűnöket nem lehetett a náci megszállókra hárítani. De a saját véleménye alapján Ungváry sem írhatja le, amit leírt. „… 1944. május 19.-ig Horthy szerepe alapvetően pozitív,…”

Aki tudja, hogy a magyar társadalom nem többsége antiszemita volt, az nem mondhatja, hogy a zsidók deportálásáért nem a magyarság felelős, azt a megszállók parancsára tettük.

Nagyon fontos Ungváry másik megállapítása. „Bethlen akkor azt mondta: ahhoz, hogy egy országban általános és titkos választásokat lehessen tartani, a következő dolgok kellenek: egy kormányzattól független, viszonylag népes és anyagilag nem kiszolgáltatott középosztály, és az, hogy az ország legszegényebb egyharmada se mélyen a létminimum alatt éljen. Ezek a tényezők kísérteties módon ma is fenn állnak, és a magyar választási rendszer anomáliái ugyanúgy igazolják vissza Bethlen szavait. Vagyis ebből a logikából kiindulva ez az ország nem lenne alkalmas az általános és titkos választásokra – hacsak nem gondoljuk azt, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere ma jól működik.”

Ungváry álláspontja nagyon egyezik az enyémmel. Azzal a különbséggel, hogy a fékek és egyensúlyok erejében nem bízok. Ezeket a liberálisok találták ki. Demokrácia csak akkor működésképes, ha ebben a választói akaratot nem akadályozzák a fékek.

„Abban a pillanatban, mikor a rendszer nyitottabbá akarta tenni saját magát, katasztrofális következmények jelentkeztek, mert a nyilasok, ahol elindultak, megkapták a szavazatok 40 százalékát.” Nem teszi hozzá, hogy a két háború között csak a nyilasok követeltek földreformot. A kétszáz éve archaikus nagybirtokrendszer fenntartása mellett azért sem lehetett demokrácia, mert a vidéki lakosság, a választók kétharmada földreformot akart. Erről azonban a nagybirtokos arisztokrácia hallani sem akart.

Ungváry és Bethlen logikájával egyetértek, ezért azt mondom, hogy demokrácia csak ott lehet, ahol a társadalmi akarat megfelel a társadalmi érdeknek. Ahol a lakosság harmada iskolázatlan, nyomorban és munkátlanságban él, ott a demokrácia sem működőképes. Ezt azonban nemcsak a liberálisoknak, de az ENSZ-nek is meg kellene érteni. Ők a szegény és elmaradott társadalmaktól is elvárják, hogy mindenki számára érvényesüljenek az emberi jogok, legyen általános és titkos választás, ahol több párt szabadon versenyezhet.

A bolsevik rendszer alatt felrótták Bethlennek, hogy a szociáldemokrata Payerrel paktumot kötött, ami alapján csak a városokban, de bevezették a titkos választást. Bethlen ezzel gesztust tett a baloldal és a zsidó polgárság felé. Neki elég volt, ha ott nincs titkos választás, ahol az arisztokrácia szerzi a mandátumokat. Tehát okos arisztokrata volt, de nem visszavágyott politikus.

Ungváry nagyon bölcsen ítéli meg a szélső-jobb helyzetét. „Nem reális, hogy a Jobbik hatalomra kerüljön, erre most egyszerűen nincs lehetősége a mai helyzetben. Más kérdés, hogy nem várhatom el attól, akinek a nagypapáját a Duna partra vitték, hogy olyan higgadt tárgyilagossággal kezelje ezt, ahogyan én teszem.” Zsidóként, én sem tudnák tárgyilagos lenni. Meg kell érteni őket.

„Azt a szimbólumrendszert, amit ma a Fidesz használ, a Horthy rendszerben részben börtönnel büntették volna, mivel az a rendszer elkötelezett volt a nyugat-európai kultúra felé.” Engem is irritál a Fidesz-KDNP szimbólumrendszere, de ettől még ezerszer inkább nyugat-európai, mint a Horthy rendszer volt. Egy történész nem lehet ennyire elfogult, még akkor sem, ha őt, személyesen nem hívják meg egy tudományos összejövetelre.

Végül, amire én allergiás vagyok.

„Ma neves történészek dolgoznak azon, hogy Auschwitz és a Gulág igenis együtt legyen az európai emlékezet része, és én ezzel teljesen egyetértek, hiszen ez nem alapulhat csak egy diktatúra emlékezetében. Ez a két rendszer ugyanis egymástól elválaszthatatlanul gyilkolt.”

A történésznek tudni kell, hogy a múltban minden rendszer gyilkolt. Vagy nemzeti, vagy vallási, de soha nem faji alapon. Márpedig ami a múltban jellemző volt, annak fel kell tárni az okát.

Ami a vallások híveinek üldözését illeti.

Az indoklásba nem megyek bele, mert messzire vezetne. Elég talán annyi, hogy a krisztusi kereszténység volt a világtörténelem legtöbb embert üldöző, gyilkoló vallása. Ennek ellenére a Nyugat sokat köszönhet neki.

Ami a nemzeti hovatartozást illeti.

A történészeknek ez az egyik túlhangsúlyozott témája, amiben azonban a tudományos tárgyilagosság teljesen hiányzik. Különösen hiányzik a magyar történelem oktatásában, és még inkább a politikában. Az ellenfélnek soha nincs igaza.

A 20. század első felében a zsidóüldözés, közte a miénk is azonban példátlan. Nem tekinthető vallásüldözésnek, amivel elég volt egy nagyszülő faji zsidósága a megsemmisítésre. A zsidóság sok üldözést átélt, de azok lehetővé tették a kikeresztelkedést, a kivándorlást. Azt is hozzá kell tenni, hogy ezek nem fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban voltak.

Egy középkori történelmi jelenséget nem lehet azonos nevezőre hozni egy jelenkorival, egy fejlett, gazdag és iskolázott népét a koldus és elmaradottéval, a németet az orosszal, az ideológiai alapút a faji alapúval. Különösen nem szabad a darabszám alapján ítélni.

Sztálin bolsevik rémuralma egy kelet-európai kultúra ideológiai türelmetlenségén alapult. Nem faji, hanem ideológiai, azaz vallási alapú volt. A hívei között is szedte az áldozatait. Akárcsak az inkvizíció. Elég volna, ha Ungváry arra gondolna, hogyan ítéli meg az orosz nép a bolsevik, és hogyan a német nép a náci múltját.

Még nagyobb történészi hiba, ha csak az embergyilkolások, sőt a lágerekben szenvedők száma alapján mond ítéletet. Mind a náci, mind a szovjetrendszer a példátlan mértékben adott munkát, ezért népszerű lett. Igaz, hogy nem lehetett másik pártra szavazni, de mindkét rendszer példátlanul népszerű volt, a többség olyan mértékben támogatta, amire a demokráciák történelmében nem volt példa. A második világháborúban hősiesen védték a rendszert. Igaz, hogy csak egyetlen pártra lehetett szavazni, de üres lappal mégis kevesen szavaztak.

Ungváry ugyan megemlíti, hogy a két háború között a lakosság harmada nem kapott lehetőséget arra, hogy munkából tartsa el magát. A társadalomtól pedig nem kapott semmit. Ezt, mint szükségszerűt veszi tudomásul. Az összemosott két diktatúra esetében azonban meg sem említi, hogy azokban nem volt munkanélküliség.

Ő is olyan történész, aki csak a politikai szabadságjogokkal foglalkoznak. Azt, hogy az emberek miből és eddig élnek figyelmen kívül hagyja.

Számomra a társadalom minőségének legjobb mércéje a testmagasság alakulása. E tekintetben a magyar bolsevik rendszer messze jobb volt, mint a két háború közti.

Ezer éves történelmünkben a bolsevik diktatúra volt az egyetlen időszak, amiben mindenkinek volt munkája, a leggyorsabban nőtt a testmagasság, a várható életkor, az iskolázottság.

Ezek a mutatók sem jelentik azt, hogy jó rendszer volt, sőt lehetett volna sokkal jobb. Történelmünk más rendszereivel összevetve azonban a legkevésbé rossz volt. Legalábbis az általam legfontosabbnak tartott mutatók alapján.

Végre egy józan hang

Kopátsy Sándor                PG                    2013-01-07

Végre egy józan hang

Évtizedes mániám az ostobaságok elleni hadakozás. Ezek között is kiemelkedő ostobaságnak tartom az államadósságot. Ez csak azzal vetekszi, hogy a rövid és a tartós munkanélküliséget összeadjuk.

Örömmel olvastam tehát Paul Krugman neves amerikai közgazdász rövid, egyetlen gépelt lapnyi írását a The New York Timesben, Debt in a Time of Zero cím alatt.

A kérésre ad választ: Az állam miért nem pénzteremtéssel fedezi a törvényhozás által jóváhagyott költségvetésen fedezetlen maradt költségeket?

A szituáció eleve abszurd. A törvényhozás jóváhagyhat olyan költségvetést, aminek hiányos a fedezete. Márpedig az nem kivétel, hanem szinte általános. Ugyanakkor nem dönthet arról, milyen módon lehet a hiányt fedezni.

Azt, hogy csak az állam teremthessen pénzt a 20. század egyik zseniális találmányának tartom. Ez nem azt jelenti, hogy az államnak ezt a jogát kemény feltételekhez kell kötni, mert a kormányoknak nagy a kísértésük, hogy így fedezzék a kiadásaikat. A kormányra bízzák, kitől kér kölcsönt. Erre elvileg három módja volna.

- Kinyomtatja a hiányzó összegnek megfelelő bankjegyet.

- Belföldi forrásokból vesz fel hitelt.

- Külső hitelezőkhöz fordul, kifelé adósodik el.

A forrásbiztosítás negyedik módját elvileg sem volna szabad megengedni, de általánosan élnek vele. Pénzt teremtenek azzal, hogy megkönnyítik a bankok hitelezési feltételeit. Ez két módon történhet. Vagy külföldi valutában osztogatják a hiteleket, vagy az ingatlanárak emelkedését hitelfedezetnek tekintik, és ugyanarra, de megdrágult ingatlanra több hitelt adnak. Ez esetben nem az állam, hanem a lakosság külső adóssága növekszik.

Itt jutunk el az ostobaság magasabb szintjére. Nem az állam adósodik el kifelé, hanem a lakosság, ami már nem az állam adósságának rovatába kerül.

Néhány középiskolás fokú elvet, ideje volna a közgazdaságtudománynak is tudomásul venni.

- A belső, és a külső adósságot nem szabad összeadni. Mindkettő fontos adat, de nem összeadhatók.

- A lakossági hitelt a lakossági betéttel, illetve a vagyonnal kell szembeállítani.

- A külső hitelt pedig a külső követelésekkel, illetve a kint működő vagyonnal kell szembeállítani.

- A pénzteremtés felett csak a törvényhozás rendelkezzen. A jegybank ennek csak a végrehatója. A jegybank függetlensége abszurdum. Annak felügyeleti szerve, munkáltatója ugyanúgy a törvényhozás, ahogyan a kormányé. Az a nemzetközi pénzügyi lobby találmánya, ami a demokratikus állam szuverenitását sérti. A pénzteremtés nem a jegybank, hanem a törvényhozás joga, amit külsők nem csorbíthatnak.

ÍRORSZÁG KIMÁSZIK A PÉNZÜGYI VÁLLSÁGBÓL

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-01-09

ÍRORSZÁG KIMÁSZIK A PÉNZÜGYI VÁLLSÁGBÓL

Örömmel olvasom, hogy a The Economist is tudomásul veszi, hogy Írország várhatóan sikeresen kimászik a pénzügyi vállságból. Ebben ugyanis egy percig sem kételkedtem. Azokkal értettem egyet, akik évtizedek óta csodálták őket.

Abban, hogy melyik országot kell félteni, csalhatatlan iránytűm van. A Nyugat puritán és Távol-Kelet puritán népeit nem kell félteni. Többit pedig nem érdemes, mert reménytelenek. Ahogyan a kelet-európai népek felzárkózását hatvan éve, a mediterránokét negyven éve reménytelennek tartom, a puritán nyugati népek sikerében biztos vagyok.

Eddig még nem találkoztam kivétellel.

A Szovjetunióban csak az észteket tartottam puritánnak. Történhetett velük bármi, ők fel fognak zárkózni, hiszen kultúrájukban skandinávok, akárcsak a finnek. A körülmények ellenük fordultak, de végül győznek.

A közép-európai népek között csak az osztrákok és a csehek puritánok. Az osztrákoknak sikerült kicsúszni a csatlós sorsból, ezért a gazdagok közé emelkedhettek.

A csatlós országok között, csak a kelet-németek, és a csehek voltak puritánok. A kelet-németeket elképesztő anyagi áldozattal magukhoz emelték a nyugat-németek. A csehek önerőből, ezért lassabban, de fel fognak emelkedni. Rajtuk kívül csak a szlovének alpi népek, azaz puritánok. Most ők is bajban vannak, de nem féltem őket. Az összes többi alpi nép ugyanis már gazdag.

A mediterrán országok jelenlegi pénzügyi vállsága nem lepett meg. Személyes tapasztalataim alapján tudom, hogy az észak-olaszok és a katalánok saját államukban gazdagok lehetnének. A déli honfitársaik azonban menthetetlenül lehúzzák őket. Azok olyanok, mint a portugálok és a görögök, tehát eleve alkalmatlanok a felzárkózásra. Ezért aztán nem lepett meg, hogy nem fértnek be az euró övezetbe.

Írország vállsága meglepett, de nem aggódtam. Az óriási sikerüktől kissé megszédültek. Az elmúlt tíz évben ugyanis az EU leggyorsabban növekvő országa voltak. Felzárkóztak Angliához.

A sikerüket nemcsak az angolszászokéhoz hasonló kultúrájuk, hanem néhány kivételes adottságuk is gyorsította.

- Angolul beszélnek. Az angol nyelv óriási gazdasági vonzerőt jelent a nemzetközi tőke számára. Még egyik nemzeti állam nem merte bevallani, hogy lényegesen gazdagabb lehetne, ha angolul beszélnének.

- A lakosságukhoz viszonyítva nekik él legtöbb honfitársuk az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezek azért maradhattak az új hazájukban is írek, mert otthon maradt rokonaik is angolul beszélnek.

- A szigetországuk a legnyugatibb Európa, vagyis Amerika felől a kapu. A tengeri szállítás a múltban is óriási előnyt jelentett, de jelenleg még nagyobbat, mert Európa alig termel bányaércet és szenet, a darabáru pedig konténerekben olcsó lett.

A The Economist abban azonban súlyosan téved, hogy az írek kilábalását jó jelnek tekinthetik a mediterrán népek, és az őket pénzükkel megmenteni akaró gazdagok is. Én abban nem kételkedek, hogy a mediterrán országok fizetésképtelenek maradnak. A nekik adott pénzt feneketlen zsákba szórták.

Vádirat hat év után

Kopátsy Sándor                  PH                2013-01-04

Vádirat hat év után

Paul Lendvai ezen a címen írta le a véleményét Debreczeni József közíró legújabb „A 2006-os ősz” könyvéről. Amit, természetesen, a Népszabadság azonnal leközölt.

Paul Lendvait a közel száz éve szétesett Monarchia nyugati térsége egyik legjobb publicistájának tartok. De ő, nekünk, magyaroknak még mindig sok volt és marat. Sok, ahogyan Gyurcsány is az volt. Ezen nem a politikusi minőségét, hanem csupán a stílusát értem.

Ezzel a véleményem is elmondtam.

Lendvai legalább időben felismerte, hogy az ő stílusa Bécsben sikeres lehet, de Budapesten nem. Aki Magyarországon olyan liberális akar lenni, mint Lendvai, vagy Gyurcsány, mennyen nyugatabbra. Nálunk bukásra vannak ítélve. Ezt Lendvai tudta, Gyurcsány nem. De Gyurcsány Bécsben sem lett volna olyan sikeres politikus, mint amilyen publicista Lendvai lett.

Lendvai téved, amikor Debreceni bátorságát értékeli. Debreczeni ugyanolyan bátor közíró, mint amilyen bátor politikus volt Gyurcsány 2006-ban, Öszödön. A tudomány és a művészet nagyjai esetében nem baj, ha olyan bátrak, mint e két férfiú volt, hogy belebuknak, mert az igazságukat el fogja fogadni az utókor. A bátorságával megbukott politikus azonban olyan, mint a cigány vak lova, hogy fejjel megy a falnak. Mind a jó politikust, mind a jó közírót, csak a győzelme minősíti, nem a bátorsága.

Azon nem csodálkozom, hogy Debreczeni könyvében fel sem merül, hogy Gyurcsány bukásának az volt az oka, hogy fejébe szállt a dicsőség, és nyegle módon úgy kezelte még a saját pártjának legfelső közösségét is, mint buta emberek gyülekezetét.

Abban ugyan nem kételkedek, hogy Lendvai is örülne Orbán bukásának, de azon botránkozom, hogy az SZDSZ megsemmisítő, valamint az MSZP katasztrofális vereségét, a Fidesz kétharmados győzelmét, a Jobbik harmadik párttá emelkedését valamiféle összeesküvéssel lehet magyarázni. Ez nem annyira bátorságot, mint butaságot jelent.

Lendvainak, mint okos pesti zsidó polgárnak illene tudni, hogy az otthagyott országában a szavazókat a közép-jobb, konzervatív, klerikális politikával a legkönnyebb megnyerni, mint a túlzott liberalizmussal. Ez a magyar politikai múltunkra és jelenünkre egyaránt jellemző.

Az első választáson az MDF azért győzött, mert a választók közép-jobb pártot láttak benne. Aztán, ahogyan kiderült, hogy az a párt már nem a Lakiteleken alapított népi, közép-jobb párt, hanem az úri középosztály pártja lett, el is fordultak tőle. Annál még a kis embereket támogató MSZP-t is jobbnak ítélték.

Közben azonban, Orbán Viktor felismerte, hogy milyen pártot kíván magának a választók többsége, ezért közép-jobb párttá építette át a liberális Fideszt, és megnyerte az 1998-as választást. De még túl korán.

A sokkal erősebb hazai és külföldi támogatást élvező szoclib koalíciónak még sikerült két ciklusban megszerezni a többséget. A szoclib koalícióban azonban, főleg Gyurcsány Ferencnek, sikerült annyira liberálissá tenni az MSZP-t is, hogy egyre inkább elfogadhatatlanná vált.

2006 után nem kellett összeesküdni a Fidesz győzelme érdekében, elég volt várni, amíg a Gyurcsány vezette szoclib politika végleg lejáratja magát.

A Fidesz kétharmados győzelme nem csupán annak köszönhető, hogy Orbán élt a felkínált alkalommal, hanem sokkal inkább annak, hogy az MSZP elzavarta a számára nem elég liberális Medgyessyt, és odaállt a liberális, az SZDSZ-be inkább való Gyurcsány mögé. Neki aztán elég volt egy esztendő, hogy Öszödön úgy kezelje az őt megválasztó, magukat király-csinálóknak tartó Központi Bizottságot, mint hülye gyerekeket.

Debreczeni politikai elvakultságát még megértem, Lendvaiét nem.

Debreczeni botránkozik Sólyom László köztársasági elnöki szerepén, de nem teszi hozzá, hogy csak az általa jó ideje istenített Gyurcsány mesterkedésének volt köszönhető, hogy nem Szili Katalin, hanem Sólyom lett a köztársasági elnök. Az erejét és befolyását túlértékelő Gyurcsánynak nem volt elfogadható, hogy azok közül legyen valaki a köztársasági elnök, aki őt nem javasolta pártelnöknek. Gyurcsánynak nem volt elég intelligenciája ahhoz, hogy felismerje, az MSZP szavazótáborának erejét nem a liberálisok adják. Nem vette tudomásul, hogy az MSZP választótábora még utódpártot jelent.

Debreczeni nem bátor, hanem nyegle, amikor Kiss Jánost és Tamás Gáspár Miklóst leminősíti. Mindketten nála magasan értelmiségiebbek. Lehet valakinek a tőlük eltérő véleménye, de ez nem indok arra, hogy ő minősítse le őket.

Röviden.

Magukat minősítik azok, akik a politikai események alakulása mögött összeesküvést látnak.

Orbán azért győzött, mert olyan pártot formált a kis liberális Fideszből, amilyent a többség támogatni fog. Győzött.

Gyurcsány azért bukott meg, mert olyan liberális hatalmat akart felépíteni, ami csak a magyar választók kis hányada szavazatára számíthat. Megbukott.

Ezt a különbséget egy közírónak kellene a legjobban látni.

MIT KELL ELVÁRNI A JEGYBANK ELNÖKÉTŐL

Kopátsy Sándor                 PG                  2013-01-04

MIT KELL ELVÁRNI A JEGYBANK ELNÖKÉTŐL

Az egyik slágertéma: Ki lesz a Nemzeti Bank elnöke?

Véleményem szerint nem a személye, hanem a politikai hovatartozása a fontos. Kevés nagyobb népbutító ostobaságot ismerek, mint a jegybankok kormánytól való függetlensége. Ez a dogma és gyakorlat súlyosan felelős mindazért, ahova a demokráciák világgazdasága jelenleg jutott.

A liberálisok kezébe került pénzvilágnak, élükön az IMF-el, hogy a pénzügyek alakítása a Jegybankok felügyelte alá került. Ez azt jelentette, hogy a minden demokratikus államra azonos pénzügypolitikát sikerült rákényszeríteni. Közel azonos legyen az inflációjuk, a költségvetési hiányuk, függetlenül attól, milyen a kultúrájuk, és a viszonylagos fejlettségük. Ennek a célnak a szolgálata a kormányzattól független jegybankoknak feladata lett.

A demokratikusan megválasztott kormánytól megvonták azt a jogot, hogyan teremtsen pénzt.

Azt már korábban elérte a nemzetközi liberalizmus, hogy minden kormánnyal szemben elvárás legyen a több pártrendszer, a választáson dőljön el, milyen kormány alakulhat, és annak is figyelembe kell venni az ellenzék véleményét még akkor is, ha egy párt kétharmados többséget élvez. Ennek érdekében vált általános elvárássá a bírósságoknak a törvényhozástól való függetlensége, a sajtószabadság. Vagyis nem az ebben az irányban történő haladás vált az általános politikai elvárássá, hanem a politikai rendszer a kultúrától, viszonylagos fejlettségtől független kötelező norma lett.

Ez is kártékony ostobaság, mert a politikai struktúrát a kultúrától és a viszonylagos fejlettségtől független követelménynek tekinti. Minden történelmi tapasztalat ennek az ellenkezőjét mutatja. A társadalmak a múltban is nagyon eltérők voltak annak ellenére, hogy a fejlettségi szintjükben, egészen az ipari forradalomig alig volt különbség. Az utóbbi háromszáz évben a Nyugat a többi kultúra fölé nőtt. Az utóbbi száz évben pedig nagyon megnőtt a kultúrák fejlettsége között a különbség. Most a nagyon eltérő kultúrájú, és a még jobban eltérő gazdasági fejlettségű társadalmaktól elvárni az azonos társadalmi felépítményt, logikai ostobaság. Nagyon fokozza a legerősebbek fölényét, ha a gyengébbekre is ugyanazt a felépítményt rá tudják kényszeríteni.

A hidegháború alatt legalább még megvolt a lehetőség arra, hogy a két kényszer között választhassanak az államok. Most megszűnt a ránk erőltetett rendszerek közti választás lehetősége is.

Az egységes elvárás kikényszerítése a leginkább a pénzügyi szektorban sikerült. Ez érthető, hiszen a pénzpiacokon olyan összegek mozdulhatnak meg akár perecek alatt is, mivel szemben még a legnagyobb, legerősebb államoknak sincs ereje védekezni. Ehhez elegendő technikai feltételt jelentett, ha a jegybankokat kivonják az államok törvényhozásának felügyelete alól. A bankároknak eleve érdekük a hazai liberális politika, és ha nem állnak az állam kemény felügyelte alatt, igazodnak a fejlett világra szabott szabályrendszerhez.

Az államoknak, minél fejlettebbek, és minél puritánabb a lakosságuk, annál kisebb inflációra van szükségük. Még markánsabban igaz az, hogy minél távolabb van egy ország az élvonaltól, és minél kevésbé puritán a lakossága, annál nagyobb az érdekének megfelelő infláció.

Ezt az állítást nehezen lehet elméletileg igazolni, de elég megnézni hogy az elmúlt ötven ében hol volt kisebb, illetve nagyobb az infláció. Európában a fejlett és puritán, azaz a germán, angolszász és skandináv népek országaiban az elmúlt ötven ében alig harmad akkora volt az infláció, mint a kevésbé fejlett és nem puritán mediterrán és a pravoszláv népek országaiban. Erre ugyan azt mondhatják a liberális közgazdászok, hogy az összefüggés fordított, azok az országok maradtak le, ahol megengedték a nagyobb inflációt. Ezeknek akkor volna igazuk, ha akadt volna egy olyan nem puritán, illetve nem konfuciánus lakosságú ország, amelyik azért zárkózott fel, mert alacsony volt az inflációja.

Állításom legjobb bizonyítéka az euró övezet jelenlegi vállsága. Azonos valutát vezettek be a puritán és a mediterrán országokba. Az eredmény: A mediterránok egyre jobban lemaradnak, évtizedekre eladósodtak. Egyelőre senki sem meri kimondani, hogy mi lesz ennek a szükségszerű következménye. Még tíz v múlva is folytatódik a lemaradásuk fokozódása. Soha nem fogják kifizetni az adósságukat, és a fejlett puritánokhoz képest többször tíz százalékokkal lesz nagyobb a lemaradásuk, mint az euró övezetbe lépésük idején volt. Ez a lemaradásuk annál nagyobb lesz, minél később jönnek rá Brüsszelben, hogy nem illeszthetők az euró övezetbe, és a jelenlegi abszurd állapotot minél később számolják fel, annál nagyobb lesz az okozott kár.

A Nyugat gazdag országai bölcsen felismerték, hogy a kevésbé fejlett országokban sokkal inkább számíthatnak a bankárokra, és újságírókra, mint a nép által választott törvényhozókra, és azokat képviselő kormányokra. Ezért aztán megelégedtek azzal, hogy legyen a választott törvényhozástól független a sajtó és a jegybank.

Az sem zavarja a liberálisokat, hogy a demokrácia alapelve a többség akaratának érvényesítése. Ebből az következne, hogy a jegybank és a sajtó is olyan legyen, mint amilyent a választók akarnak. Ezzel szemben a liberálisok olyan demokráciát akarnak, amiben a pénz és a sajtó irányítója ne a népakarat, hanem a liberálisok szentnek tartott, dogmái legyenek érvényesek. Elég okosak ahhoz, hogy ha a pénz és a sajtó felett ők uralkodnak, a népakaratot is manipulálhatják.

A jegybank függetlensége azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikában meg van kötve a kormány keze, abban Washingtonban és Brüsszelben van az irányítás.

Azok közé a kevesek közé tartozom, hogy a kormány csak akkor lehet úr a gazdaságpolitikában, ha a gazdasági és a pénzügyi tárca egy kézben van, és teljes az összhang a gazdasági csúcsminiszter és a jegybank elnök között.

Ami pedig a Magyar Nemzeti Bank munkáját illeti.

Óriási felelősség terheli elsősorban két kérdésben.

1. A forint árfolyama.

A magyar kormány ugyan megúszta a közös valutát, de a jegybankunk gondoskodott arról, hogy a forint váráslóereje az euróéhoz igazodjon. A 240 forintos euró mellett a magyar valuta keményvalutának számított, a vásárló ereje megfelelt a hazainak. A magyar turisták jól érezhették magukat külföldön, nem jártak rosszul a beváltáskor.

A MNB elnökének nem volt annyi pénzügyi tapasztalta, hogy mi olyan közösségnek vagyunk a tagjai, amelyikben a mi egy főre jutó nemzeti jövedelmünk harmada a fejlettekének, vagyis a fő exportpiacunkat jelentőknek. Márpedig ez esetben csak akkor lehet külkereskedelemi aktívumunk, ha a valutánk a hazai vásárlóerejéhez viszonyítva, legalább 30-40 százalékkal le van értékelve. Ezzel szemben mi paritáson tartottuk. Nem merte senki kimondani, hogy számunkra eladósodást jelent a 300 forintnál olcsóbb euró.

A hazai liberális közgazdászok a bérjárulékkal emelt béreket tartották magasnak. Azt elhallgatták, hogy a 300 forintos euró mellett a magyar bérszínvonal negyedével alacsonyabb lenne.

Elég lett volna, ha megnézik a sikeresen külkereskedő Dél-Korea és Kína devizájának leértékeltségét. A fejlett nyugati országok minden politikusa és közgazdásza tudja, hogy azért olyan nagy e két ország külkereskedelmi bevétele, mert leértékelt a valutájuk.

Korábban a 300 forintos eurót javasoltam, ma már inkább a 320-at mondanák, mert a nagy adósság terhe és törlesztése ennyit indokolna.

2. A devizában való eladósodás.

Az állam kifelé történő adósodása az előző pontban kifejtettből fakadt. Ebben a fejezetben a lakosság, a közigazgatások és a vállalkozók svájci frankban történő eladósításával foglalkozom.

Ebben elsősorban a pénzügyminiszterek és a jegybankelnök szerepét tartom büntetendőnek. A lakosság és a bankok is felelősek, de azok megkapják a maguk büntetését.

Mind a kormány, mind a jegybank azzal, hogy kemény forintér adhassa el az államkölcsönöket, kénytelen volt magas befödi kamatszintet tartani. A jegybanki alapkamat többszöröse volt nemcsak a svájci frankénak, hanem a nyugati fejlett országok államkölcsöneinek is. Ebből fakadóan, hogy a hazai forinthitelek a deviza hitelekhez képest elviselhetetlenül drágák, szinte megfizethetetlenek voltak.

Az erején felül költekező állam és a jegybank ráállt a devizahitelek ömlesztésére. Ehhez a bankok olcsó devizához, mindenek előtt svájci frankhoz jutottak.

A számviteli szabálykért felelős pénzügyminiszterek bűnvádi felelősek azért, hogy látva a bankok ügybuzgalmát, nem írt elő azonnal kockázati tartalékképzési kötelezettséget a devizahitelek után. Elég lett volna 30 százalékos tartalékképzést előírni, és fel sem merül a devizában történő eladósodás veszélye. De nem tették, mert többségüknek nem volt kellő szakértelme, mindnyájuknak bátorsága hozzá.

Az MNB vezetői pedig csak azt látták, hogy ezzel a kalandor eladósodással megnyugszanak a hiteligénylők is, meg a bankok is, mert úgy érzik olcsó hitelhez jutottak. Azt is tudták, hogy csak így tudják eladni külföld felé az államhiteleket.

A jegybanki döntéshozók többsége esetében nem is annyira a szaktudáshiánya, sokkal inkább a korány levárásainak teljesítése volt a döntő.

A kormányzati felelősség elsősorban abban volt, hogy olyan elnököt ültettek a jegybank élére, akinek nemcsak a nemzetközi pénzügyekben nem voltak tapasztalatai, és tekintélye, de belpolitikai súlya sem. Ő a szakmában oda fog süllyedni, ahol patrónusa, Gyurcsány Ferenc került a politikában.

Ha csak szakmai elvárások volnának a jegybank elnökkel szemben, akkor egyetlen személyt, Surányit tartanám jónak. Ő nemcsak a nemzetközi bankvilágnak, hanem a hazai közgazdászok többségének is tetszene. A jelenlegi és a várható belpolitikai helyzetben, amikor az EU gyengébb országai pénzügyi vállságban vannak, és itthon is példátlanul feszült a belpolitikai harc, azonban elsődleges szempontnak azt tartom, hogy olyan elnöke legyen a jegybankunknak, aki a Fidesz bizalmát élvezi, gazdaságpolitikájával egyetért.

Bárki legyen, nem lesz irigyelendő a feladata.

A minőség forradalma

Miért vonult az ember a hideg felé? 3

A négy évszak nevelő hatása 3

A Nyugat rejtélye. 3

Amit a múltból tanulhatunk. 3

A túlnépesedés leállítása. 3

Milyen osztálytársadalomra van szükség. 3

Nem minden osztálytársadalom hatékonysága azonos. 3

Differenciálódik a világ. 3

Az egyre jobb munkaerőt termelése. 3

A vele született képesség kibontakozása. 3

A családi környezet. 3

A képességhez igazított képzés. 3

Gyermeknevelési támogatás. 3

Kopátsy Sándor                   EE                 2012-12-27

A MINŐSÉG FORRADALMA

Mint értelmiségi Németh László, mint közgazdász Max Weber tanítványa vagyok. Azt, hogy mindkettő azonos pályára vezetett, csak öreg koromban tudatosult. Az előbbi, íróként, az utóbbi politológusként ugyanabban az irányban mutatott utat.

Máig nem tudom, hogy miért vettem meg középiskolás diákként azonnal a megjelenése után Németh László MINŐSÉG FORRADALMA címmel megjelent esszégyűjteményét. Akkor már a népi írók lelkes könyvtári olvasója voltam, de könyvet még nem vásároltam tőlük. Nem is annyira egyik, vagy másik írása nyűgözött le, mint sokkal inkább a témagazdagságuk. Csupa olyan témákban olvashattam a korábbinál nemcsak színvonalasabb, de egyénibb véleményt. Felismertem, hogy a világ dolgai közti eligazodáshoz nagyon széles műveltsége van szükség.

E kötettek hatása alatt, elhatároztam, hogy polihisztor leszek. Azt ugyan egyre inkább felismertem, hogy a jelenkorban már nem lehet senki polihisztor, mégis megtanultam, hogy a sok területen való ismeret, még inkább a tapasztalat óriási érték.

Németh László a MINŐSÉG FÖRRAADALMA címet egy spanyol filozófus, Ortega A TÖMEGEK LÁZADÁSA című könyvére adott válasznak szánta.

Abban ugyan egyre jobban kételkedem, hogy Németh László a harmincas évek elején úgy, és olyan okokból látta volna a minőség forradalmának eljövetlét, ahogyan ma már látni lehet, de érzékenysége rávezette, ráérzett.

Jó tizenöt évvel később, már közgazdász pályára sodortan, került a kezemben Max Weber könyve, ami számomra már reális indoklást adott arra, hogy ami korunkban folyik az miért a minőség forradalma. Ő, mint politológus arra a felismerésre jutott, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt ugyan a tényekkel egyértelműen bizonyította, nem vonta le a végkövetkeztetést.

Egyrészt protestánst írt, holott puritánt kellett volna. Még ő is azon a véleményen volt, hogy a puritán magatartás a protestáns vallás tanításának következménye. Ezzel idealista magyarázatot adott arra a társadalmi jelenségre, aminek ennél sokkal mélyebb kulturális alapja volt.

Meggyőződésem szerint, az északnyugati indogermánok eleve puritánok voltak, ugyanúgy, mint a mediterránok individualisták, a kelet-európai konzervatívok. Nem a reformáció tette a germánokat, az angol-szászokat és a skandinávokat puritánná, hanem azért választottak maguknak puritánabb kereszténységet, mert a reformáció felelt meg jobban a kultúrájuknak.

A vallásoknak kell alkalmazkodni a kultúrához, és nem a vallás alakítja a kultúrát. Annyi formája alakult ki a kereszténységnek az elmúlt kétezer év során, ahány kultúrában gyökeret vert. Ez a múlt században megmutatkozott a marxizmusban is. Száz év alatt annyi marxista vallás alakult ki, ahány kultúrában gyökeret vert. A puritán Nyugaton a társadalmat békésen építő szociáldemokrácia, az ortodox keresztény világban bolsevizmus, a latin népek körében eurokommunizmus, a Távol-Keleten a mandarinok sikeres diktatúrája. Ebben csak az utóbbi vált különlegessé azzal, hogy csak ott alkotott tartósan sikert.

- A puritán Nyugaton elvesztette célját, megszűntek a tőkés osztálytársadalmak. A tudományos és technikai forradalom diadalmasan túllépetett azon. Valami sokkal több spontán megvalósult abból, amiről Marx álmodott. A puritán népek társadalma sokkal puritánabb lett annál, amit Marx célnak tekintett. Elég elképzelni, hogy milyen életszínvonalat, jólétet, egyenjogúságot képelhetett el Marx a 19. század második felében. Annál sokkal több vált valósággá a puritán Nyugaton.

- A mediterrán és ortodox Európában az emberek viselkedési kultúrájáról azonban kiderült, hogy az még a tőkés osztálytársadalomnál is alkalmatlanabb a versenyképességre. Ezek körében nemcsak a marxizmus, de a polgári demokrácia sem lehet versenyképes. Ez most válik nyilvánvalóvá, amikor a polgári demokráciákkal kínlódnak.

Amire Weber még nem gondolhatott, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a nyugti puritánoknál is puritánabbak. Ezt akkor még csak jelezte a tény, hogy Japán a pravoszláv Oroszországgal szemben megalázó katonai győzelmet aratott. Az akkor még csak azt jelentette, hogy a kelet-ászai népek a kelet-európaiakkal vannak fölényben. Azt, hogy még a nyugati puritánokkal szemben is megállhatják a versenyt, sejteni sem lehetett. Ez csak a 20. század második felében bizonyosodott be.

Az ezredfordulóra azonban egyértelművé vált, hogy a tudományos és technikai forradalom igényének csak két kultúra felelhet meg, a nyugati puritán, és a távok-keleti konfuciánus. Ezért száz évvel később Weber zseniális felismerését már úgy lehet megfogalmazni, hogy a kor követelményeinek csak a puritán és a konfuciánus népek viselkedése felel meg.

Annak ellenére, hogy ezt nem lehet cáfolni, a társadalomtudomány, mindenek előtt a közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni. A tények azonban egyértelműen mutatják, hogy fejlett és gyorsan fejlődő társadalmat csak e két kultúra képes elérni. Ha a fejlettségi rangsort három mutató eredője, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson mérve; a várható életkor; valamint az iskolázottság, alapján mérjük, akkor kiderül, hogy sem a legfejlettebb, sem a leggyorsabban fejlődő tizedben, csak ez a két kultúra népei kerültek.

Márpedig a társadalomtudományokban is el kell fogadni, hogy ami általános, a mögött objektív ok áll. Ha tény, hogy az utóbbi száz évben csak azok az országok voltak sikeresek, amelyek a két kultúra egyikéhez tartoznak, akkor el kell fogadni, hogy a társadalmi teljesítmény elsősorban a lakosság viselkedési kultúráján alapul. Ebből azonban az következik, hogy a társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtan, elsősorban a kulturális megfeleléségével foglalkozzon. Ez annál inkább igaz, minél fejlettebb a társadalomban a tudományos, és technikai színvonal.

Mi következik abból, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban azon múlik, mennyire puritán a lakosság hozzáállása.

A történelemtudomány szinte nem is foglalkozik azzal, hogy mi alakítja a lakosság viselkedési kultúráját, pedig ma már elsősorban annak megfelelésétől függ a társadalmak teljesítménye.

Egyik első könyvemnek az volt a tárgya, hogy milyen okai voltak annak, hogy a közel-keleti önözéses kultúra eredményeinek tovább épülése, egyre magasabb szintre emelkedése miért vándorolt egyre inkább észak-nyugatra. Vagyis egyre hűvösebb térségbe. Mi volt az oka annak, hogy a mezopotámiai és nílusi eredeti magas kultúra ugyan szinte minden irányban hatott, de csak egyetlen úrirány, az észak-nyugati jelentett emelkedést. Sem szülőföldjén, sem más irányban önerőből nem ment többre.

Az óta sok oldalról kiegészült előttem az összefüggés. Ma már azt is állítom, hogy nem véletlen, hogy fajunk ugyan Afrika déli harmadában jelent meg, és ma a világ legfejlettebb tíz országa között az első Norvégia, négy a skandináv, a másik hat is puritán. A jelenlegi világgazdaság négyötöde a négy évszakos mérsékelt égövben van.

Az még mindig, sajnos, az én titkom, hogy az első munkával eltartott társadalom jó 25 ezer éve, vagyis húszezer évvel korábban, a sarkkörön túli rénszarvas pásztoroké volt.

Miért vonult az ember a hideg felé?

Azt, hogy az ember miért vonult a hideg felé a 60-as években ismertem fel. Firenzétől délre ébredtem fel a hálókocsiban, és meglepődve láttam, hogy minden település a dombok tetején van.

Abban a pillanatban kivilágosodott előttem a görögség hanyatlásától a sötét közékor égéig tartó ezerötszáz év történelme.

Mint falusi gyerek tudtam, hogy milyen sok nehézséggel jár ott lakni ahol nincsen kút. Ilyen áldozatot csak ott vállalnak, ahol nem lehet ott élni, ahol könnyű kutat ásni.

Annyit már tudtam, hogy Itália területén csak a két háború között sikerült lecsapolni a mocsarakat. Azt az ott töltött félév során láthattam, hogy a népes görög városok romjai csak akkor kerültek elő, amikor a mocsarakat lecsapolták. Vagyis kétezer ötszáz évig vártak a mocsarakban.

Az is köztudott, hogy a görög városállamok azért alapítottak gyarmatokat a Földközi Tenger nyugati felében, hogy gabonát termelhessenek. Vagyis ott, ahol volt öntözővíz és kikötő. De ezek a gyarmatok lakatlanokká váltak, amikor megjelent a szúnyogok által terjesztett malária.

A görög kultúra politikai alapján jelentő városállamok tehát azért pusztultak el, mert megjelent, és pusztított a malária mindenütt, ahol szúnyog van. Márpedig szúnyog csak ott van, ahol mocsár, vagy éppen önözött gabonaföld van. Itt jegyzem meg, hogy még nyomát sem találtam annak, hogy tanították volna, hogy a görög és római kultúrában a búzát és árpát, vagyis a kenyérgabonát önözött földön termelték. Ezt a két gabonát természetes csapadékkal csak az első évezred végén, csak az Alpoktól északra termelték. Pedig ennek figyelembevétele nélkül Európa utóbbi kétezer ötszáz éve nem érthető meg.

Azt ugyan tanultuk, hogy Rómát hét dombon alapították, de arról szó sem volt, hogy miért a dombokra, és miért nem a völgyekben, ahol könnyű lett volna az iható vízhez jutás.

Az ugyan köztudott, de a jelentőségét nem hangsúlyozzák, hogy a Római Birodalomban a kenyérgabonát Észak-Afrikából és a Közel-Keletről importálták. Ahogyan ezzel az importtal behozták a fertőző betegségeket, kipusztult a városok lakossága. A városi lakosság és a hadseregek pusztulását nem a szúnyog, hanem a gabonaimporttal behozott betegségek elleni védekezés megoldhatatlansága okozta.

Ezt is megtudtam, hogy Itáliában az időszámításunk körüli századokban elképesztő áldozatok árán, szinte minden szőlőtelepítési lehetőséget kihasználtak. Sok száz piramist lehetett volna építeni abból a kőből, amivel a szőlők számára teraszokat építettek. A bortermelés azért vált létkérdésé, mert a borral kevert vizet meg lehet inni.

A Római Birodalom elképesztő erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy legyen a lakosságnak ivóvize.

Egy amerikai egyetem könyvtárban kipróbálva a számomra újdonságot jelentő elektronikus katalógust, olyan római törvényt, amelyik megbüntette az olyan rabszolga tulajdonost, aki olyan vizet adott a rabszolgáknak, amiben nem volt legalább ötödrész bor.

Ha valaki egyszer kalkulációt készítene arról, hogy milyen költségekkel járt az italról való gondoskodás, akkor eszébe sem jutna, hogy a római Birodalom bukását erkölcsik, vagy katonai okokkal magyarázza.

A Római Birodalom azért bukott meg, mert nem volt képes fenntartani az urbanizációját.

Nemcsak a Római Birodalom bukott meg, de ezer évre megszűnt a mediterrán térség urbanizáltsága. Márpedig városok nélkül nincs magas-kultúra. Elég volna tanítani, hogy mekkora volt a Földközi Tenger társégében az urbanizáció az időszámításunk első, és a 10. századában.

A magyarázat is egyszerű. Az Észak-Afrikából, és a Közel-Keletről olyan bacilusokat és baktériumokat hoztak be, amelyek nem viselik el a hideget. Ezek, ahol fagyos tél van, elpusztulnak. Tehát elsősorban egészségügyi oka volt annak, hogy az európai urbanizáció súlya áttevődött az Alpoktól északra. Ott akkor jelentek meg a járványok, amikor a hideg keleti sztyeppéről érkeztek a fertőzések.

Csak akkor szűntek meg a járványok, amikor a városokat közművesítették, a kórokozók ellen a védőoltások, és az alsóruhák használata elterjedt.

Az emberi fajnak a hideg felé húzódásának az elsődleges oka azonban az volt, hogy eszközeivel jobban le tudta győzni a hideget, mint a meleget.

Ebben a kórokozókon kívül szerepet játszott az, hogy a tápláléka csak a hidegben volt tartósítható. Az állati termékek, vagyis általában a fehérjék melegben gyorsan megromlanak. A halászat és vadászat csak ott lehetett tartós táplálék, ahol hideg volt. Arra, mint vadász és halkász gyorsan rájöttem, hogy melegben mennyire megoldhatatlan a zsákmány beosztása. A húst, halat órákon belül el kell fogyasztani. Nem is szólva arról, hogy ahol búja a növényzet, hogy sok a ragadozó, gyakran perceken belül megjelennek a dögön. Vagyis melegben nem lehet a zsákmányt beosztani. Márpedig ahol nem lehet, sőt nem kell beosztani, ott ez nem is válhat emberi tulajdonsággá.

A nagyon hideg éghajlatnak a legnagyobb előnye, hogy ott ugyan nagyon kevés szárazföldi állat él meg, de sarki körülmények jelentették a lőfegyverek nélküli vadászok számára a legjobb vadászterületet. Lényegében a fóka az egyedüli nagyobb állat, ami bunkóval is elejthető. Ráadásul egyetlen fóka agyonverése az egész család számára jelent elegendő, ráadásul az egész évben beosztható élelmet.

Az sem véletlen, hogy a tengeri halak többsége a zord északon rakja le az ikráit, ott ahol a legkevesebb a zsákmányra éhes állat. A halak ikrája pedig az ember számára is ideális táplálék. Az ívás idején könnyű volt az ott élő embernek összeszedni az ikrát, és tárolni tudta az egész éven át. Az köztudott, hogy az északi medvék is az ikrákon híznak fel a hosszú téli álmuk előtt, de azt is tudni kellene, hogy a medve populáció nagyon ritka. Mintegy száz négyzetkilométerre jut egy medve, de a meleg és csapadékos éghajlaton százszor nagyobb a húsevő állatok sűrűsége. A lazacok azért váltak az északi folyókban ikrázó fajjá, mert ott volt a legkevesebb állat az ikrák felfalásához.

Vagyis nemcsak az ember, a lazacok számára is a zord, nagyon kevés állatot eltartó klíma volt az ideális élettér. Tegyük hozzá, hogy ott domesztikálódott az első két faj, a kutya és a rénszarvas.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy történelmünk korai, az írás előtti szakaszát jobban megértjük a természetismeret, mint a tudomány alapján.

Azt nem tudom, hogy mennyi idő kellett ahhoz, hogy az ember eljusson az északi tundrára, ahol a jégkorszakban a mainál is zordabb volt az éghajlat, de világos számomra, hogy csak ott alakulhatott ki az ember beosztó lénnyé, ahol a keveset kellett, és lehetett beosztani.

A négy évszak nevelő hatása

Amennyire örültem, amikor felismertem, hogy az első munkából élő, eltartó pásztortársadalom a magas-kultúrát hordozó földművelés és pásztorkodás előtt közel húszezer évvel kialakult a tundrán. Ebből a kultúrából lényegében csak a kutyát örökölték a többi társadalmak. Miért nem fejlődött ez tovább. Néhány tízezer ember ma is ugyanúgy pásztorkodik a rénszarvassal. A különbség, hogy motoros szánokkal közlekednek, és lőfegyverekkel védik a csordát.

Az a tény már sokkal korábban elgondolkodtatott, hogy minden kultúra lényegében megfeneklett, ami azokban változott, azt a Nyugattól vette át. A nyugat volt az egyetlen kultúra, ami külső hatás nélkül a feudálisból átalakult tőkésé, és a tőkésből az elmúlt száz év során kialakította az első össznépi társadalmakat. Néhány száz éve minden kultúrában csak az hoz változást, amit átvesz a Nyugattól.

Ezért kerestem annak az okát, hogy miért a nyugati az egyetlen olyan kultúra, amelyik belső okokból fejlődik.

Az első, amire gondoltam, hogy miben volt speciális a nyugati feudalizmus.

Szinte minden magas-kultúra ott alakult ki, és csak ott lettek puritánok az emberek, ahol egy évben négy évszak van. A legtöbbre az a termelési mód vitte, ahol négy élvszakos, természetes csapadékra épülő mezőgazdaság.

Magam is meglepődtem, amikor arra gondoltam, hogy gyermekkorom pusztáján, falujában évente négy különböző módon kellett élni, vagyis az éghajlati lehetőségekhez alkalmazkodni. A négy évszakban négyféle, jelentősen eltérő módon kellett élni. Mindegyik évszak ugyan illeszkedett a másik háromhoz, csak a négy együtt volt az egész, de mégis mindegyik évszakban másként kellett élni. Korábban nem gondoltam arra, hogy ez a tagolódás a többi ágazatban ismeretlen. A bányász, az iparos, a katona, a tisztviselő, vagyis a jelenlegi munkaerő 90 százaléka számra nincsenek évszakok. Legfeljebb az öltözködésüket kell az éghajlathoz igazítani. Korábban azonban a munkaerő 90 százaléka a mezőgazdaságban élt, az éghajlathoz igazodott.

A négy évszakos klímában fajunk óriási többsége évente négyszer alkalmazkodott. Az köztudott, hogy a távolsági kerekedők voltak mindig a legmodernebb emberek, hiszen nekik szinte folyamatosan kellett a környezetükhöz igazodni.

Azt is Webertől tanultam, hogy milyen tudatépítő hatása van, ha valaki a faluból városba, még inkább, ha Amerikába költözik.

Emlékszem, egyszer a rádióban azt mondtam, hogy nem jó az, ha a diákok egyre nagyobb hányadát már autóval viszik az iskolába, a pedagógusok pedig villamoson járnak. Ezen a legjobban a pedagógusok háborodtak fel, hogy én azt hiszem, hogy alaki attól kevesebb, hogy nincs autója.

Annak ellenére, hogy a magas üzemanyagárakat jó adónak tartom, elismerem, hogy az amerikai emberek modernsége az olcsó autózásuknak is köszönhető. A nagyobb térbeni mozgás tudatformáló hatása ugyanúgy tagadhatatlan, mint az akadálymentes és olcsó kommunikációé.

Egyelőre még fogalmunk sem lehet arról, milyen hatása lesz annak, hogy ma már több milliárd embernek van mobiltelefonja, sőt rövidesen számítógépe is.

Korosztályom ritka rugalmas hányadába érzem magam, de megdöbbent, mennyire el vagyok maradva a tizenévesek mögött.

Gyerekkoromban Gőtét, Széchenyit a zsenialitásuk mellett azért is irigyeltem, pedig én már nálunk sokkal többet utaztam a világban, és ma már a huszonévesek túl vannak azon a világjáráson, amit én 80 évesen elértem.

Ami pedig ötven év múlva lesz elérhető, arról még annyik fogalmam sincsen, mint nekem volt a máról harminc évvel ezelőtt.

Sok buta tudós a felmelegedéssel ijesztget, de eszébe sem jut, hogy a klímaváltozásnál ezerszer nagyobb hatás fogja érni az emberiség egészét, mint amivel jár majd a néhány fokkal melegebb klíma, és a néhány méterrel magasabb tengerszint. Arra azonban még egyikük sem gondolt, ha 6-8 ezer éve nem emelkedik meg a hőmérséklet, és 70 méterrel a tengerszint, még mindig gyűjtögetésből élnénk, és nem volnának tudósaink.

Mint minden fejlődésnek, az emberének is, a rúgója a megváltozott környezet. Változatlan környezetben nincs fejlődés, áll a biológiai óra.

Korunkat az utókor azzal fogja jellemezni, hogy az ember annyira megváltoztatta a környezetét, ami egy a korábbinál sokkal magasabb szintre emelte.

A Nyugat rejtélye.

Nagyon régen izgatott a kérdés, minek köszöneti a Nyugat, hogy minden más magas kultúra fölé emelkedhetett.

Jó tizenöt éve találtam meg az egyik kulcsát. A nyugati feudális társadalom volt az első, és szinte a jelenkorig az egyetlen, ahol a gyermekvállalást a felére csökkentő mechanizmus működött.

Erre csak akkor döbbentem rá, amikor már tudtam, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a népszaporulat csökkentése volt. Ezt ugyan minden társadalom valahogy megoldotta, de a többinél lényegesen jobban, csak a nyugat-európai feudális társadalom oldotta meg. Azt már számos alkalommal kifejtettem, hogy a Nyugat felemelkedése elsősorban a kiscsaládos jobbágyrendszerének köszönhető.

Ma azt mondanám, hogy az első ezredforduló végén Nyugat-Európában valami ahhoz hasonló alakult ki, ami harminc éve Kínában működik. Sikerült a gyermekvállalást felére csökkenteni azzal, hogy csak annak lehetett legális gyermeke, akinek már volt jobbágytelke.

Semmi nyoma nem található annak, hogy valaki felismerte volna a társadalom érdekének megfelelőnél sokkal gyorsabb spontán népszaporulat megfékezésének veszélyét, spontán, minden termelésre épülő kultúrában olyan osztálytársadalom alakult ki, amelyik ezt a feladatot megoldotta. Minden osztálytársadalom alapvetően azonos eszközökkel növelve a halálozást. Ezzel sikerült a népesség számát még elviselhető szinten tartani.

A születések számának csökkentése azonban sehol nem valósult meg. Minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy a halálozást növelje. Ezzel minden kultúrában a társadalom számára még elviselhető szinten lehetett tartani a népesség számát.

Az osztálytársadalmak hatezer éves történetében az egyetlen volt a nyugat-európai feudális társadalom, amelyik létrehozott egy olyan szervezeti formát, ami a születések számát csökkentette a felére. Ez is spontán történt. Nyoma sem található annak, hogy valaki ezt a zseniális módszert azért javasolta, hogy csökkenjen a túlnépesedési nyomás. A központi akarat hiánya ellenére, az első ezredforduló környékén, alig kétszáz év alatt, minden nyugat-európai társadalomban bevezetésre került a kiscsaládos jobbágyrendszer.

Az idejét magyarázza a tény, hogy ekkor robbant be a nyugat-európai agrárforradalom, aminek következében az élelmiszertermelés egységnyi területen mintegy felével megnőtt. Ehhez sem több munkaerőre, sem több tőkére nem volt szükség.

- A búza és az árpa fagyállóvá szelektálódott,

- Megjelent a hidegtűrő gabona, a rozs és a zab. Ezzel megszűntek a keményebb telekkel járó kifagyások, biztosabb lett a termés.

- Azonos szántóföldön, a hármas vetésforgónak köszönhetően a parlag a feléről a harmadára csökkent.

- A talajforgató eke használata jelentősen megnövelte a hozamokat.

- A patkó megsokszorozta a lovak teljesítményét, kevesebb idő kellett a szántáshoz, a betakarításhoz, az áruszállításhoz, és megsokszorozta a lovas katonák harci erejét.

- A földművelők munkanapjai, eszközeik kihasználtsága felével megnőtt.

Az Alpoktól északi Európában létrejött az első természetes csapadékra épülő földművelés, amire már magas-kultúra épülhetett. Ebben a térségben először vált egyértelművé a földművelés fölénye a pásztorkodással szemben.

Ennél is nagyobb csoda, hogy a földesurak birtokai nagyobb részét kiscsaládos jobbágyokkal műveltették. Az még természetesnek tűnik, hogy a nagyüzemnél hatékonyabb volt a családok érdekeltségére építeni, hiszen a technika nem tette lehetővé a munkafolyamatok ellenőrzését. Annál nehezebb megérteni, hogy miért bízták a kiscsaládokra. Európa keleti felén ugyanis a nagycsaládokra bízták. Ami az időnkénti újraosztást igényelte.

Az egységes méretű jobbágytelek ugyanis csak akkor tartható, ha a család munkaereje viszonylag állandó. Ennek a zseniális felismerésnek azonban a nyoma sem található, mégis általános alkalmazásra került Európa nyugati felén.

A kiscsaládos jobbágyrendszernek az előnye nemcsak az, hogy állandó a jobbágytelek, hanem még sokkal inkább az, hogy ezzel szabályozni lehetett a gyermekvállalást. Csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek volt. A földesúrnak az volt az érdeke, hogy akkor legyen a telek, amit a szülők, ketten meg tudtak művelni. Ha ennél kisebb, kevesebb elvonható jövedelem marad.

Ha nőtt a népesség, egyre jobban kitolódott a házasság. Márpedig nőtt a népesség, ennek következtében azonban a házasulandóknak egyre többet kellett várni, hogy telekhez jussanak. Ennek következtében, Nyugat-Európában már a 13 században a húszas évek második felére tolódott ki a házasság. Ez pedig azt jelentette, hogy a nemi érettség után jó tíz évvel kezdődhetett meg a gyermekvállalás.

A középkori Európa történetét azzal kellene kezdeni, hogy amíg minden kultúra osztálytársadalmaiban a nemi érettséggel kezdődött a gyermekvállalás, a nyugat-európai középkorban ennél mintegy tíz évvel később. Ennél fontosabb adat ugyanis nincsen. Ez azt jelentette, hogy a nők legtermékenyebb korában mintegy 3-4 szülés kiesett. Ennek volt köszönhető, hogy Nyugat-Európában 5-7 évvel hosszabb lehetet a születéskor várható életkor akkor is, ha a lakosság növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket.

Sajnos, a történelemtudomány százszor annyit foglalkozik a politikával, mint a demográfiával, holott az indokoltságuk fordítottan arányos.

A kiscsaládos jobbágyrendszer önmagában nem volt elég. Ehhez is számos további feltételre volt szükség.

Annak sem találtam nyomát, hogy a keresztény vallás hogyan segítette a kiscsaládos rendszer működését.

A nyugat-európai kereszténység, vagyis a pápaság szinte spontán alkalmazkodott a kiscsaládos rendszerhez.

- A jobbágy fiatalok házasságát nem a szülők, hanem a földesúr engedélyéhez kötötte. A telek nélkül kötött házasságot és az abból született gyerekeket nem fogadta be, nem keresztelte meg, nem temette el. Ezzel nem is válhatott a társadalom tagjává.

- A szüzességet mennyei erénynek nyilvánította. Ezzel igyekezett a szexuálisan érett fiatalok vágyait féken tartani.

- A második, tehát jobbágytelekre nem számítható fiúkat vitte el a biztos hálált jelentő keresztes háborúkba. Az elindultaknak ugyanis legfeljebb néhány százaléka térhetet haza.

Ezek mögött a nyilvánvaló módszerek mögötti nyilvánvaló célt azonban soha nem fedték fel, nemcsak ők, de a mai történészek sem. Még nem tette fel senki a kérdést: Mi lett volna a sorsuk azoknak, akiket elvittek a keresztes háborúkba, ha itthon maradnak?

Arra sem adnak a történészek magyarázatot, hogy miért ment a középkorban annyi fiatal szerzetesnek, apácának. Azért, mert nem volt más jövő előttük. De ez a módszer számos más civilizációban is jellemző volt. A szerzetesek nagy száma jellemző Délkelet Ázsiában, Tibetben is. A szerzetes nők azonban sehol nem voltak jelentős számúak, még kevésbé jelentős szerepűek, csak Európa nyugati felén.

Akárhova nyúlok, mindenütt demográfiai okokba botlok.

Arra sem figyeltek fel, hogy a középkori városokban miért nem jelentkeztek azok a problémák, amelyek vidéken. Azért, mert a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy még a létszám megtartása is csak külső forrásból, bevándorlásból volt biztosítható. Ebből következik, hogy a városok társadalmában nem volt belső túlnépesedési nyomás, mint a társadalom egészében. Ha ezt szem előtt tartjuk, magyarázatot találunk arra, hogy miért lehetett viszonylagos demokrácia a görög, vagy az újkori Európa városállamiban.

A városoknak a vidék túlnépesedő államával és a túlnépesedő vidék bevándorlóival szemben kellett védekezni.

A túlnépesedő állam számára az uralma alatt tartott város jövedelemforrást jelentett. Sajnos nagyon gyér az állami bevételek forrásmegosztására vonatkozó adatok.

A nyugat-európai feudális társadalomról vannak ismereteim arról, hogy a feudális állam bevételi forrása eleinte az uralkodó vagyonából származtak. Az uralkodó földbirtokos osztály tagjai adót nem fizetettek, de a katonai kötelezettségeket ők látták el.

Az állam adóbevételeinek többségét a városi polgárság fizette. Ezért a városok bizonyos önkormányzati önállóságot kaptak. A városállamoknak azonban kifelé nem volt ilyen kötelezettségük. Ezért lehettek a saját polgárságuk számára demokráciák. A görög városállam a rabszolgatartó osztály, a feudális városállam a tőkés polgárok demokráciája.

Ezért volna nagyon tanulságos a városállam társadalmainak bővebb ismerete. Az volt az első olyan osztálytársadalom, amiben nem kellett a túlnépesedés ellen védekezni, és a belső rangsor ugyan tőkearányos volt, de a képességtől függően rugalmasan változhatott.

Amit a múltból tanulhatunk.

A jelenkori fejlett társadalom nem túlnépesedő és a hatékonysága a minőségi szelekción múlik. Egyelőre csak olyan társadalom sikeres melyikben leállt, vagy erőszakkal leállították a népszaporulatot, és a lakosság viselkedése puritán, illetve konfuciánus. Ez a népesség kétötödét érintette. Ugyanakkor az emberiség másik háromötöde, ahol e két előfeltétel hiányzik, elképesztő mértékben szaporodik.

Ezért minden olyan jelenkori társadalomnak, amelyikben nem növekszik gyorsan az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, és iskolázottság, két elsődleges feladata van. Egyrészt ne szaporodjon, másrészt a lakosságát minőségre szelektálja. Ezt értem én a minőség forradalma alatt.

Ezzel szemben a társadalomtudományok még fel sem ismerték e problémát, nemhogy tennének ellene. A gazdag Nyugat sokkal inkább ez ellen dolgozik.

Nem veszi tudomásul, hogy minden gyorsan szaporodó társadalomban szükségszerű az osztálydiktatúra. Nemcsak az elmúlt hatezer évben, hanem a jelenben is, minden társadalom csak osztálydiktatúra alapján működött, és működhet, amelyikben a spontán népességnövekedés meghaladja, vagy meghaladná a néhány ezreléket. Márpedig a jelenlegi emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol a népesség spontán növekedése egy nagyságrenddel gyorsabb, mint amennyi az elmúlt hatezer ében előfordult volna.

Az is bebizonyosodott, hogy a népszaporulat leállása nem elegendő feltétele a sikernek, a lakosság életvitelének is puritánnak kell lenni. A puritán viselkedés alatt azt kell érteni, ahogyan a nyugati protestánsok, és a távol-keleti konfuciánusok viselkednek.

Max Weber ugyan már száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez sokkal inkább bebizonyosodott a 20. század második fele óta. Weber idejében még csak jelentős fölényben voltak a puritán erkölcsű népek a mediterránokkal szemben. Jelenleg azonban már más kategóriában vannak. Ez Európában is beigazolódik, de Ázsiában sokkal markánsabban jelenik meg.

Európában jelenleg azért van pénzügyi vállság, mert az EU brüsszeli bürokratái közös valutát vezettek be a már gazdag puritán tagállamok és az eleve kevésbé fejlett mediterrán számára. Kiderült, hogy e két viselkedési mód között olyan minőségi különbség van, ami eleve kizárja a pénzügyi közösséget.

A két Amerikában egyre nagyobb különbség mutatkozik a két észak-amerikai ország, a volt angol gyarmatok, és a latin-amerikai, vagyis spanyol-portugál, vagyis latin gyarmatok utódállamai között. Ott szerencsére, már tisztában vannak vele, hogy nem lehet egymással szoros gazdasági, pénzügyi közösséget szervezni.

Ausztrália és Új-Zéland még meggyőzőbb példája annak, hogy a puritánok bárhova, bármilyen gazdaságföldrajzi környezetbe kerülnek, közel azonosan eredményesek.

Ma már nincs olyan puritán lakosságú állam, bárhol legyen is az, amelyik nem gazdag, nem tartozik a világ élvonalába.

Ugyanakkor a másik két európai viselkedési mód, a mediterrán, és a kelet-európai ortodox európaiak között nincs egyetlen sikeres.

Vagyis a siker elengedhetetlen előfeltétele a puritánság.

Ázsiában még nagyobbak a kulturális különbségek.

Japán már Weber idejében jelezte, majd a második világháborúban egyértelműen megmutatta fölényt még a konfuciánus kultúrán belül is. A második világháború után aztán megmutatta a világnak, hogy még a nyugati puritánoknál is többre képes. A 20. század első gazdasági csodája a japán csoda volt.

Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan és Dél-Korea, nem kis részben a hidegháborúnak köszönhetően, gyorsan utolérték Japánt. Számomra Szingapúr a jelenkor élcsapata. Az egyetlen trópusi nagyon gazdag városállam. Egy nagyon szegény, de nagyon kedvező adottságú kikötővárosból lett a világ egyik leggazdagabbja. Hozzáhasonló csak Panama lehetne. Ott azonban latin-amerikaiak élnek. Ott az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem húszada a szingapúrinak.

A történelem két legnagyobb kultúrájának a szembeállítása a klasszikus példa.

Kína harminc éve még szegényebb volt, mint India. Az óta Kínában az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, iskolázottság és a várható életkor kétszer, háromszor gyorsabban növekedett. Kína a század közepére gazdag szuperhatalom lesz, India pedig szét fog esni, és a periféria szintjén marad. Mindennek két oka van.

- A kultúrája nem puritán.

- A népesség növekedése elviselhetetlen.

Vagyis a siker mindkét előfeltétele hiányzik.

Ezekhez képest eltörpül, hogy az értelmisége angolul beszél, a természeti adottságai pedig jobbak.

Van még két általános megjegyzésem.

1. Ahol a történelem során nem volt magas-kultúra, ott teljesen reménytelen a siker.

2. A közel-keleti, észak-afrikai eredeti magas-kultúra, és az abból kisarjad görög-római és a kelet-európai is reménytelen.

A túlnépesedés leállítása.

Hatezer éven keresztül soha, sehol nem sikerült a szükséges szinte elcsökkenteni a népszaporulatot, mindenütt az osztálytársadalomnak kellett kikényszeríteni a társadalom számára elviselhető népességnövekedést. Voltak olyan járványok, háborúk, természeti katasztrófák, amikor a népesség a kívánatos szint alá csökkent, de ilyenkor a népesedés gyors növekedése hamar pótolta a hiány, és a fékezése újra szükségessé vált. Az ilyen időleges emberhiányos térségekbe azonnal beáramlottak a túlnépesedő pásztortársadalmak. Azoknak vonzóbb volt a földműves élete.

Azt már kifejtettem, hogy a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, amiben alacsonyabb volt a gyermekvállalás. Ez sem jelentett azonban megoldást. A túlnépesedés nyomása csak akkor esett le, amikor a Nyugat élettere megtízszereződött, és kizsákmányolhatóvá vált az egész világ, végül megoldottá vált a fogamzásgátlás.

A társadalomtudományoknak végre tudomásul kellene venni, hogy a túlzott népszaporulat leállítását semmiféle társadalmi forma, módszer nem tudta volna megoldani, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy fajunk társadalomtörténetét nem lehet megérteni, a fogamzásgátlás szerepe nélkül. Ma sincs olyan társadalom, amelyikben ilyen alacsony volna a gyermekvállalás akkor is, ha nem volna megoldva az egyszerű, olcsó fogamzásgátlás és terhesség megszakítás. A fajunk szexuális ösztönének megfelelő fogamzás ugyanis ma, és mindenhol az elviselhetőnél több gyermeket eredményezne.

A családtervezés lehetetlen a technikai megoldhatósága nélkül. De ez sem elég, ha nincsen megfelelő kulturális, és gazdasági háttér. Ezért állítom, hogy a fogamzásgátlás mellé alacsony életszínvonal és iskolázottság esetén szükség van a politikai erőszakra is. Ami Kínában történt, és történik, azt bizonyítja, hogy még ma is aligha van olyan társdalom, ahol politikai erőszak nélkül a kívánatos szinte fékezhető a gyermekvállalás.

Ebből azonban az fakad, hogy az emberiség négyötöde még mindig olyan társadalmakban él, amiben a túlnépesedést csak osztálytársadalom képes megfékezni. Ezt azonban nemcsak a nyugati kereszténység, mindenek előtt a római katolikus, de a nyugati társadalomtudomány és politika sem képes megérteni. Márpedig a családtervezés megoldatlansága százszor nagyobb károkozó, mint amivel a klímaváltozás járhat.

Milyen osztálytársadalomra van szükség.

Minden termelésre épülő társadalom túlnépesedett volna, ezért ezeknek szükségszerűen osztálytársadalmak voltak. Mivel a spontán, állami erőszak alkalmazása nélküli gyors népességnövekedést csak ez a társadalom képes féken tartani. Ez továbbra sem változott. Még ma is az emberiség ötöde él olyan társadalmakban, ahol a népesség növekedést csak erőszakkal lehetne féken tartani. Mivel a 20. század során az osztálytársadalmak klasszikus rendszerét, vagyis azt a formáját, ami hatezer éven keresztül minden osztálytársadalmat jellemzett, szétverte a fejlett Nyugat spontán hatása, és tudatos beavatkozása. Ezért, mintegy száz éve az emberiség nagy többsége, jelenleg is mintegy öthatoda példátlanul gyorsan szaporodott, és háromötöde ma is elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.

A 20. század során, előbb Európa nyugati felén, majd a fejlett lelet-ázsiai országokban létrejöttek azok a feltételek, amelyek mellett elállt a túlnépesedési nyomás. Ezek többségét a gazdag puritán és konfuciánus népek alkotják. Ötöde azonban olyan dél- és kelet-európai társadalomban él, ahol a lakosság nem puritán. Ezekben, ennek okán, továbbra is csak az osztálytársadalom biztosítja a stabilitást.

Az ezred fordulóra minden puritán nyugati társadalomban megszűnt az osztálytársadalom indokoltsága. Gyorsan ezekhez csatlakoztak a kelet-ázsiai már gazdag országok. Ezzel az emberiség mintegy ötöde számára megszűnt az osztálydiktatúra szükségessége.

Az emberiség négyötöde azonban még az ezredforduló kezdetén is olyan társadalmakban élt, ahol objektív szükségszerűség maradt az osztályuralom.

A múlt század nyolcvanas éveiben azonban csoda történt fajunk demokráciai történelmében. Az emberiség mintegy ötödét jelentő Kínában sikerült erőszakkal korlátozni a születések számát. Ezzel létrejött egy olyan társadalom, ahol a még nagyon gyors volt a népszaporulatot a politikai hatalom erőszakkal tudta megállítani.

Ezt megelőzően minden osztálytársadalomban sokkal többen születtek, mint amennyit a társadalom el tudott volna tartani, ezért minden társadalom stabilitása érdekében arra kényszerült, hogy növelje a halálozást. A születések korlátozására ugyanis nem volt lehetőség. Ezt kikényszeríteni is csak akkor lehetet, amikor megoldottá vált a fogamzásgátlás.

Amíg nem volt megoldva az egyszerű, olcsó és biztonságos fogamzásgátlás, addig a túlnépesedést csak a halálozás fokozásával lehetett féken tartani.

Ezt az új lehetőséget a kínai vezetés ismerte fel, és mintegy harminc éve bevezette a szabályozott gyermekvállalást. Az ország azon túlnépesedett területein, ahol a lakosság nagy többsége él, az egynél több gyermek vállalását anyagi és erkölcsi módon büntették.

Mivel ezt a módszert nem lehet a közvéleménnyel elfogadtatni, csak a nagyon centralizált politikai diktatúrában alkalmazható. Kínában ezért sem kerülhetett sor a gazdasági liberalizálásával párhuzamos politikai liberalizációra.

Annak ellenére, hogy Kínában a gyermekvállalás korlátozása példátlan sikert eredményezett, más társadalmakban nem alkalmazható.

Ismereteim szerint, az osztálytársadalmak történetében csak nagyon ritka volt az olyan, amelyikben a központi hatalom képes lett volna, a gyermekvállalás korlátozására. Erre még a szülők sem voltak képesek.

Ezt megtapasztaltam a Baranya-megyei, egykéző református falvakban. Állandó veszély volt a nem szándékos terhesség. Ott ugyanis szinte társadalmi kiközösítéssel járt az egynél több gyerekes család. A vele járó anyagi büntetés is szigorú volt, hiszen fele örökség várta a gyerekeket.

Azt pedig az életem során tapasztaltam meg, hogy mennyi gondot okozott a nem akart terhesség, pedig már voltak eszközök a fogamzásgátlásra, és még az abortuszra is.

Nem minden osztálytársadalom hatékonysága azonos.

A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy az osztálytársadalmak különböző formáinak, különböző körülmények között, különböző volt a hatékonysága.

Max Webertől olvastam először, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága jelentősen függött attól, milyen a lakosság erkölcse. Számomra ez a megállapítás adott csapást először a marxizmusra. Ha Webernek igaza van, akkor nemcsak a marxizmus, de a közgazdaságtudomány is súlyos tévedésben él, hiszen a társadalom teljesítményének egyik fontos befolyásoló tényezőjét figyelmen kívül hagyja.

Történelmis, és közgazdasági felismeréseimnek kulcsa lett: Nem az a legfontosabb, hogy milyen ideológiát, módszert alkalmazunk, hanem az, hogy milyenek a végrehajtók.

A finnekkel és a nyugati zsidókkal én is többre mennék, a görögökkel, vagy az arab világban élt zsidókkal és is kudarcra lennék ítélve. A keleti szlávokkal nemcsak a marxizmus, de a tőkés liberalizmus is csődöt vallott, a távol-keletiekkel pedig mindkét rendszer csodára képes.

Számomra érthetetlen, miért talált süket fülekre Weber zseniális felismerése. Szinte mindenre magyarázatot kapunk, ha a lakosság viselkedési kultúráját elsődlegesnek tartjuk.

Az ugyan egyértelmű, hogy a társadalom tagjait jellemző viselkedés az osztálytársadalmakban nem volt jelentős, hiszen az egyének szerepe elhanyagolható volt. A tőkés osztálytársadalom előtt elég volt az uralkodó osztály viselkedési kultúrájának megfelelése. De ezzel sem foglalkoztak.

Először a Fukuyama könyvében olvastam az értelem alapján szelektált uralkodó osztály előnyéről. Ennek azért örültem, mert szinte diákkoromban felismertem az oszmán társadalom kormányzási előnyét. A szultán birodalmában ugyanis a hatalom akaratának végrehajtása lényegében a mandarin rendszernek megfelelően szelektált apparátus segítségével működött. Nemcsak a vallási, de az állami és katonai apparátust is az iskolarendszer szelektálta ki. Az államapparátusban és a hadseregben nem volt öröklés. A legnagyobb méltóságokat is olyanok töltötték be, akik nem ismerték a szüleiket, a származásukat, akik lényegében a szultán nagyhatalmú rabszolgái voltak.

A katolikus klérus szelekciós rendszerétől csak annyiban tértek el, hogy volt családjuk, gyerekeket is nevelhettek, de azok a vagyont nem örökölhették.

A magyar történészek szinte szót sem ejtenek arról, hogy az Oszmán birodalomban nem volt öröklött arisztokrácia, hogy minden posztra csak az érdemek alapján lehetett jutni. De ott csak a szultán bizalmát élvező maradhatott. A Birodalomban minden úr a szultán rabszolgája volt.

Azt azonban Fukuyama sem hangsúlyozza, hogy minden feudális társadalom között az volt az eredményesebb, ahol a mandarinrendszer működött. Ez csak akkor vesztette el a fölényét, amikor az ipari forradalom a tőkések uralkodó osztályát igényelte. Azt pedig a gyakorlat szelektálta.

Marx is arra építette az elméletét, hogy a tőkés osztálypozíció örökletes, mert a tőke örökletes. Az ugyan igaz, hogy kezdetben a tőke működtetése alig kívánt képességet. De az osztályba kerülés már egyértelműen képesség alapján történt. A tőkésosztályt ugyan kicsi volt a be- és a kikerülés jellemezte, de azon belül szinte folyamatos volt az átrendeződés. Minél nagyobb volt a tőkehiány, annál kisebb a tőkevesztés súlya, és a nagy tőkés családok szinte szelektált apparátussal működtek. A Mediciek, a Fuggerek, a Rotschieldok szinte sok generációt átélő kollektívák voltak.

Óriási jelen tősége volt annak, hogy az uralkodó osztály hogyan, és mennyire szelektálódott.

Ennek ellenére az ipari forradalom után háromszáz évvel mér alig maradt szerepe a nagyvállalatok irányításban a tulajdonosnak. Külön szakmává vált a nagyvállat vezetőnek kiválasztása. Egy-egy sikertelen vezetőválasztás gyorsan kiderül, és félreállítják. Ahol nem történik meg, óriási tőkeveszteséggel kell számolni. A nagyvállatoknak sok ezer tulajdonosa van, akik demokratikusan döntenek arról, kire bízzák a tulajdonukat.

Visszatérve a mandarin rendszerre.

Számomra példát mutatott az orosz és a kínai bolsevik rendszer pályája.

A bolsevik rendszert azonnal a klérus uralkodásának tekintettem. A felépítési elve a vallásokéval azonos. A hithez, a dogmához való hűség alapján szelektált elit uralma. Azzal a különbséggel, hogy a társadalom életének egésze felett uralkodik.

Azt csak később ismertem fel, hogy a bolsevik rendszeren is rajta ült a kelet-európai kultúra minden jellege. A kelet-európai kultúrára szabott marxizmus volt.

Ezzel szemben a bolsevik rendszer Kínában kínai marxizmus lett. A történelem leghatékonyabb rendszere, ami sikeresen oldja meg azt, amit még egyetlen más rendszernek sem sikerült, egy periféria szintjén lévő, kontinensnyi méretű birodalomból száz év alatt fejlett társadalmat épít. Méghozzá közel másfél milliárd ember számára épít olyan társadalmat, amire még nem volt példa.

- A 19. század közepén győzött a marxista forradalom. Ez nemcsak mennyisségénél, de az emberiség hányadában kifejezetten is világtörténelmi rekord.

- Harminc évvel később leállította a túlnépesedést. A Nyugatnak száz évre volt szüksége, hogy fele ennyi népességű térségben megszűnjön a túlnépesedése.

- A következő harminc évben az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és vagyon, az iskolázottság, valamint a várható életkor növekedése háromszor gyorsabb tempóban nőtt, mint a fejlett Nyugaton, és közel tízszer gyorsabban, mint a perifériákon.

- Várhatóan a forradalom századik évfordulóján a fejlett társadalmak sorában kerül. Ennél gyorsabb eredményt csak a távol-keleti kis tigrisek értek el. Az a tény, hogy az utóbbi ötven évben a leggyorsabb fejlődést a távol-keleti, konfuciánus társadalmak érték el, azt jelzi, hogy amit Weber a 20. század közepén megállapított a protestáns etika, vagyis a puritán életvitel fölényéről, még jobban igaz a konfuciánus felfogású lakosságra. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ kultúrái között megszűnik a puritán Nyugat egyértelmű fölénye, és a belátható jövőben a súlypont egyre inkább a Nyugatról kelet-Ázsiára tevődik át.

A 15. századig Kína, illetve a Távol-Kelet volt a világ legfejlettebb kultúrája. Ez a fölény azonban nem sokat jelentett az emberek többségének jövedelme, képzettsége, várható életkora tekintetében.

A 15. és a 21. század között a puritán Nyugat fölénye volt a jellemző. Kezdetben ez sem sokat jelentett a lakosság többsége számára. A 19. század derekáig az emberek többsége a Nyugaton sem élt sokkal jobb módban, tovább, és több ismerettel, mint a többi magas-kultúrában. Csak a világ meghódításának, a két Amerika és Ausztrália betelepülésének és a tudományos és technikai forradalomnak volt köszönhető, hogy a 20. század végére a Nyugat puritán kultúrájában élők szinte összessége lényegesen nagyobb szabadságban, sokszorta nagyobb jövedelemmel, vagyonnal rendelkezett, több évvel iskolázottabb volt és évtizedekkel tovább élt, mint a többi társadalomhoz tartozók.

Alig hangsúlyozzák, hogy fajunk történelemben csak a jelenkorra vált jellemzővé, hogy a fejlett országokban szinte a lakosság egésze sokszorosan nagyobb jövedelmű, tovább tanul és tovább él, mint a világ átlaga.

Differenciálódik a világ.

Fajunk eddigi történetét lényegében két részre oszthatjuk. Az emberiség eddigi történelmének 95 százalékában gyűjtögetésből élt. Csupán az elmúlt hatezer évben tért át egyre nagyobb többsége a termelésből való életre.

A gyűjtögető életmód annyiban volt speciálisan emberi, csak a homo sapiensre jellemző, hogy az ember nem szelekcióval, hanem a rendkívül fejlett agyának köszönhetően minden természeti környezethez képes volt alkalmazkodni. A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember volt az első olyan élőlény, amelyik tudatosan alkalmazkodott a környezetéhez.

Méghozzá nagyon gyorsan. Talán ezerszer gyorsabban, mint amennyi időre a szelekciónak lett volna szüksége. Néhány tízezer év alatt az ember a földünk minden természeti környezetébe képes volt berendezkedni.

Minden természeti környezetben nagyon eltérő módon kellett az életfeltételeket megteremteni. Ez azonban egymástól függetlenül viszonylag tökéletesen sikerült. A mai ember sem tudna annál jobb életmódot az akkori ismeretek birtokában kialakítani. A tökéletes megoldást az bizonyítja, hogy a gyűjtögető életmódnak nem volt történelme mivel nem ismerte a változtatást.

A történelem lényegében csak az utóbbi hatezer évvel foglalkozik. A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés fajunk életterének nagy részén olyan változásokkal járt, ami a korábbi életmód folytatását lehetetlenné tette. A korábbi nagyon alacsony eltartó képesség lecsökkent, illetve gyakorlatilag megszűnt. Néhány térségben azonban lehetővé vált a termelésre való áttérés.

Az önözéses növénytermelésre való áttérés elsőkét Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában, valamint Mezopotámiában és az Egyiptomban, a nagy folyamok síkságain alakult ki.

Ugyanennek a felmelegedésnek a hatásra, a szántóföldi művelésre alkalmatlan térségekben, létrejöttek a néhány állat domesztikációjára épült pásztortársadalmak is.

A két Amerikában, ahol nem volt lehetőség erős igavonó állat domesztikálásra, csak néhány ezer évvel később jelentek meg a magas kultúrák, amelyek megragadtak a kapás földművelésnél. Máig nincs feltárva, hogyan juthattak el az amerikai kultúrák a csillagászat, a naptárkészítés az építkezés, az írás területén az eurázsiai magas-kultúrák színvonalára.

Mivel tapasztalatcsere nem lehetett, csak egy magyarázat van: az ember agya hasonló kihívásra tapasztalatcsere nélkül is, ösztönösen hasonló megoldást talált. Ezért jogosan feltételezhetjük, hogy ma a tudomány által még nem ismert problémamegoldások ösztönösen megvalósulnak.

Azt azonban tudjuk, hogy a jelenkor technikája nem több, hanem jobb munkaerőt igényel. Azok a társadalmak lesznek sikeresebbek, amelyek jobb minőségű munkaerőt termelnek. Már nem a minél több ember fizikai képessége jelent fölényt, hanem a minél jobb. Akkor is, ha ez darabra egyre kevesebb lesz. A jelenkorban a társadalmi fölényt a munkaerő minősége jelenti, és a jövőben még inkább az fogja jelenteni. Ezért a társadalom elsődleges célja a minél jobb munkaerő termelése. Ennek a hogyanját kell megtalálni.

Az előre egyértelmű, hogy a munkaerő minőségében nagyságrendekkel nagyobb különbségek lesznek, mint a fizikai adottságokban voltak. Ezért van ma már többször tízszeres különbség a fejlett és az elmaradt társadalom között. Ez a korábban elképzelhetetlen differenciáltság egyre gyorsabban fog növekedni. Elég arra gondolni, hogy fajunkat a viszonylag gyenge fizikai képességei, és a kimagaslónak fejlett agya jellemzi.

Az ember a jelenkorig szerszámkészítő képességnek, azaz a fejlett agyának köszönhetően minden fizikai képességét minden fajénál messzebb vitte. Minden faj, a technikai felszerelései segítségével ével, minden fizikai képességét magasabb szinte emelte. Erősebb, gyorsabban legyőzi a távolságot, tökéletesebben lát, kommunikál. Ennek köszönhetően fizikai képességeivel minden biológiai lénynél tökéletesebb lett. Ezek a fizikai képességek nyitottak utat az emberi agy nagyon alacsony kapacitáskihasználásának bővítésére.

Arra, hogy ez mit fog jelenteni, rávilágít a tény, hogy az ember kénytelen volt fizikai képességeit szinte teljesen mozgósítani, azaz kapacitását magas fokon kihasználni. Ezzel szemben az emberi agy kapacitását elég volt néhány százalékában hasznosítani. Sőt az eddigi életünk során minél fejlettebb volt a technikai eszköztár, az emberek agyának annál alacsonyabb kihasználására volt igény. Minél fejlettebb technikát produkált a szellemi elit, annál kisebb szellemi képessége volt szükség azok működtetéséhez.

Máig nem tudatosult, hogy a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerő agyának átlagos kihasználtsága. A társadalom tudásvagyona nőtt, de annak hasznosítása egyre kevesebb szellemi erőfeszítést igényelt.

Ez a vadászatban a leginkább nyilvánvaló. Minél elmaradottabb a vadász technikai felszerelése, annál nagyobb szellemi képesség és tapasztalt kell annak alacsony eredményességéhez is. Ez azonban általános szabály. A rendkívül bonyolult szövegszerkesztő gépen sokkal könnyebb tudományos könyvet írni, mint lúdtollal pergamenre.

De nem is tudok arra példát, hogy a fejlettebb eszköz nem könnyítette meg a munkavégzést.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Mind a gyártási, mind a felhasználási folyamatokban egyre képzettebb szakemberre van szükség.

Elég arra gondolni, hogy száz éve a tőke még a minél olcsóbb munkaerőt kereste, most csak a minél jobb lehet jövedelmező. Ez minél igényesebb a termék, annál inkább igaz. Természetesen, ha a jó munkaerő olcsó is, még vonzóbb.

Jellemző, hogy a világkereskedelem két vezető országa Németország és Japán, ahol a munkaerő nagyon drága. Az egyedi, vagy nagyon igényes gépeket ott gyártják, ahol drága a munkaerő.

A legáltalánosabb bizonyítékot azonban a munkaerőpiac adja. Minden országban hiány van a minőségi munkaerőben, és felesleg a gyenge minőségűben. Az általános annak ellenére, hogy az elmúlt száz évben az átlagnál jobb munkaerő drágább, a gyenge minőségű pedig olcsóbb lett. Ma húszszor annyi műszaki diplomás van, mint száz éve, mégis hiány van belőlük. Ugyanakkor negyed annyi a képzetlen, mint száz éve, mégis ők adják a tartósan munkanélküliek nagy többségét.

Az egyre jobb munkaerőt termelése.

Mivel a társadalom elsődleges igénye a minél jobb munkaerő, az elsődleges társadalmi feladat ennek a megvalósítása lenne. Ezzel szemben a minőségi munkaerő, a tudásvagyon növelése még nem is szerepel az értéktermelési feladatok között.

A közgazdaságtan nem tekinti vagyonnak a tudásvagyont, annak az újratermelése nem értéktermelés, a növelése pedig nem vagyonnövelés. Az a szakma még ma is ott tart, hogy a társadalom elsődleges feladata a fizikai tőke maximális növelése.

Ezen a teljesen hibás elméleti alapon annak ellenére nem változtat a közgazdaságtudomány, hogy nem vonja kétsége a szellemi vagyon egyre nagyobb szerepét. Ennek ellenére a nevelést, képzést fogyasztásként veszi figyelembe. Márpedig amíg a társadalom elsődleges célját a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, nem töltheti be hivatását.

A vele született képesség kibontakozása.

Már a fele született képesség is hibás megfogalmazás. A fogamzáskor determinált képességet kell mondani. Az ugyanis biológiai törvény, hogy a genetikai adottságokat ért hatások a fejlődés korai fázisában sokkal erősebben működnek.

Azon nincs vita, hogy a születés után így van, de azt figyelmen kívül hagyják, hogy a magzatban töltött idő a legfontosabb. Pedig ebben sincs a biológiai szakmán belül vita.

Már többször kifejtettem, hogy a kihordás minőségének hatását Finnországban a harmincas évek vége óta figyelik, és már a várható életkor egészére való hatása rendelkezésre áll. A közölt adatokból kiderül, hogy csupán a születéskori fizikai mértek nagyobb hatással vannak az életteljesítményre, mint az ország politikatörténete. A nagyobb testsúly, testhossz tekinteten a felső tized iskolázottsága, keresete, adófizetése tekintetében tíz százalékokkal felette van az átlagnak. Az adatokból az derül ki, hogy a jó kihordás jelentősen kihat a következő generáció értékére.

Mivel ezek az adatok évtizedek óta rendelkezésre állnak, a finn tapasztalatok kontrollja minden országban utólag is elvégezhető lenne.

Meggyőződésem, hogy a jövőt segítő leghatékonyabb társadalmi befektetés a kihordás minőségének ösztönzése.

Itt jegyzem meg, hogy falusi élményem maradt, hogy az állapotos asszonyok minden kívánságát teljesíteni kell. Ez is egy kitűnő illusztrációja annak, hogy az ember ösztönösen is felismer olyan bölcsességeket, amelyeket még nem ismer a tudomány. Ma már bizonyított, hogy a magzatkori gondoskodás a következő nemzedék érdekében mindennél hatékonyabb befektetés, de ezzel még nem élnek sehol.

Bármennyire mellőzött szempont, a társadalom jövője elsősorban a következő nemzedék minőségén múlik. Ezért a társadalom kötelessége volna ösztönözni, mindent, ami ebben az irányban jó hatással jár. Súlyos bűnt követel az a társadalom, amelyik nem fordít gondot a magzatkihordásra, azt nem jutalmazza erkölcsi és anyagi módon.

Aligha lehet a fajelmélet ellen jobb bizonyítékot felhozni annál, hogy az ember értékékében a genetikai, azaz a faji különbségek is számíthatnak, de az csak a megtermékenyülés előtt, és a hatása eltörpül az élet során szerzett hatások mögött.

Ezt bizonyítja a következő fejezet is.

A családi környezet.

A Nyugat pártatlan sikerét jelentős részben azzal magyarázom, hogy a kiscsalád jobb gyermeknevelő volt, mint a nagycsalád. Ez nem azt jelenti, hogy nagy nevelőereje van annak is, hogy a gyerekek minél előbb beépüljenek a szülők és a testvérek közösségénél nagyobbakba is. Az első években a szülőkkel való szoros kapcsolat azonban ennél is fontosabb.

Az oktatáspolitika már felismerte, hogy az iskola előtti közösségekbe való beépülés fontosságát.

A bölcsődére, nem annyira a gyermek fejlődése, mint az anyák karrierje szempontjából van szükség. Az is fontos társadalmi érdek, hogy a diplomás anyák szakmai fejlődése, a gyermekvállalás okán, minél kevésbé sérüljön.

A társadalomtudomány képtelen megérteni, a családi környezet jelentőségét. A tények tanúsága ugyan egyértelmű, a tudomásulvétele azonban nagyon gyenge. A tények alapján egyértelmű, hogy a képzett és jómódú családok gyermeknevelésével a szegényebb, és kevésbé képzett családok nem képesek a gyermeknevelésben versenyezni. Minden társadalomra jellemző, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke, jövedelme, iskolázottsága semmitől nem függ jobban, mint a családi körülményektől. Az ebből fakadó hatékonyság annyira különböző, hogy a politika nem is meri vállalni az ismertetését.

Elég volna megnézni, mi lett a társadalom felső és alsó tizedébe tartozó családokban felnevelt gyerekekből. A legfejlettebb társadalmakban, az alsó tizedben született gyerekek átlagos felnevelési szintje alig jobb lesz, mint a perifériákon az átlag. Viszont a perifériákon a felső tizedben születettek olyan szintre emelkednek, hogy a fejlett államok munkaerőpiacán is keresettek lesznek. Ebből fakad az a jövő, hogy a munkaerő áramlás egyre inkább lefölözi a kevésbé fejlettek elitjét. A jó munkaerő egyre inkább világpolgár lesz.

Évtizedek óta figyelem a középiskolák teljesítményét. Hazánkban azok az iskolák, ahova az értelmiségi elit gyerekeit iskoláztatják be, világszínvonalon teljesítenek, ahova pedig a tartósan munkanélküli családokból kerülnek sokan, a perifériák átlagos szintje alá süllyednek.

A pedagógia csak az oktatás és az oktatók minőségét hangsúlyozza, a beiskolázott közösség minőségét alig veszi figyelembe. Pedig az utóbbinak sokkal nagyobb jelentősége van. Még nem találkoztam olyan szakmai írással, amelyik bevallotta volna, hogy a rendszerváltás óta elsősorban azért csökkent az oktatás szintje, mert a beiskolázott diákok minősége romlott.

Dicsérik a két háború közti oktatási rendszert. Az ugyan sokkal jobb volt, mint amilyen volt a társadalmunk politikai és gazdasági szintje, de elsősorban azért volt jó, mert már a középfokon is nagyon szelektált minőséget képeztek.

Nekem elég arra gondolni, hogy én azért jártam jó középiskolába, mert a diákok kilencven százaléka az úri középosztályból, illetve a zsidó etnikumból került ki. A tizedég pedig a paraszti rétegből szelektált elit alkotta. De elég volna a korabeli adatokat ismertetni. A harmincas években a fiúknál a korosztály 4.2 százaléka végzett középiskolát. Ezeket a hadseregben is, mint katonatisztté válóknak alkalmasnak minősítették. Ennek a nagyon szűk rétegnek a kétharmada pedagógus, pap, vagy köztisztviselő lett.

A lányoknál még nagyobb volt a szelekció. Csak 6 ezrelékül szerzett érettségit. Többségük nem vált alkalmazottá, csak az úri középosztályban elvárt műveltségre vágyott.

Anyám idejében még nagyobb volt a szelekció. A tanítóképzőben a lányok negyede arisztokrata és nagypolgári családokból származott. Az osztály nagyobbik fele a diploma után nem is ment el tanítani.

A diplomások háború előtti összetételét már én is megélhettem. A műegyetemre akkor már négyszer annyi diákot vettek fel, mint előtte tíz évvel. Tudomásunk szerint azt Hitler várta el a Győri Programtól. A németek ugyanis felismerték, ami mindmáig oktatáspolitikánk gyenge oldala: Sok törekszenek humán, nagyon kevesen műszaki pályákra.

A nők beiskolázásáról pedig elég annyi, hogy az 500 diák között csak két leány volt, egy építész és egy vegyész.

A korosztálynak 1.2 százaléka szerzett egyetemi diplomát.

Most azért lázong a fiatalság, hogy az éves 70 ezer születés mellett 25 ezret iskoláznak be az egyetemekre.

Be kellene látni, hogy a magas képzettségnél nincs hatékonyabb befektetés, de azt is illene látni, hogy ennyi diplomást nem leszünk képesek megfizetni úgy, hogy itthon maradjanak.

Ide kívánkozik, hogy kíváncsiságból megnéztem, miért volt olyan példátlan sikere a Fasori Gimnáziumnak. Azért, mert példátlanul jó diákokat képzett.

Mint evangélikus iskola, azért alapították, hogy a vidéken élő evangélikus papjainak a gyerekei számára legyen egy jó, pesti gimnázium.

Mivel akkor már működött a numerus clausus, a világon is talán a legnagyobb zsidó közösség aggódott a gyermekei beiskoláztatása okán. Az egyetemekre nagyon nehezen jutottak be a zsidók, mivel a törvény a korábbi arányuk negyedre korlátozta a létszámukat. Ezért az j evangélikus iskolában szerződést kötöttek, ami szerint a kikeresztelkedett zsidókat magas arányban befogadják. Ennek megfelelően kaptak anyagi támogatást. Ennél is sokkal nagyobb szerepe volt a sikerben annak, hogy vidéki lutheránus értelmiség és a pesti zsidó nagypolgárok gyerekei hogyan hatottak egymásra. Ez előbbiek népi, nemzeti kulturális örökséget hoztak, az utóbbiak pedig nagypolgári nyitottságot az új iránt. Ennek a két diákrétegnek a találkozása volt a magyarázata annak, hogy ebből a középiskolából került ki a legtöbb Nobel-díjas, illetve világhírű tudós. Nem vitatom az iskolavezetés és a tanárok érdemeit, de ezek a tanárok diákok közössége adta.

Az elmúlt évben tanulmányoztam, miért Szingapúrban működik a világ leghatékonyabb oktatási rendszere. Azért mert itt kap a legnagyobb hangsúlyt a képességek folyamatos mérése, és az ehhez való beiskolázás folyamatos beiskolázási korrekció. A Szingapúrban alkalmazott módszerhez nagyon hasonló a dél-koreai is. Ebből az következik, hogy Szingapúr azért lett a világtörténelem leggyorsabb sikerű városállama, mert a legjobb az oktatási rendszere. Dél-Korea pedig azért lett a világtörténelem leggyorsabban fejlődő állama, mert átvette a Szingapúrban bevált képzési módszert. Azt is néhány éve tudtam meg, hogy Mao, a kulturális forradalom ideje alatt Tenget Szingapúrba küldte, tapasztalatszerzésre. Ott lehetett megtanulni, hogyan lehet a politikai diktatúrában a gazdaságot liberalizálni. Harminc éve azt látjuk, hogy Kína a világtörténelem legnagyobb gazdasági csodáját alakítja.

Nálunk még senkinek nem jutott az eszébe, hogy mindig a legeredményesebbektől lehet a legtöbbet tanulni.

A képességhez igazított képzés.

Az osztálytársadalmaknak nem tehetségekre, hanem politikai hűségre és tekintélyre volt szükségük. Ezért aztán minden osztálytársadalomban erre a kettőre koncentráltak. Nem véletlen, hogy a mandarin társadalmaktól kezdve, minden vallási kléruson keresztül, a bolsevik rendszerig az első volt a megbízhatóság.

Az is kiderült, hogy a tekintélyhez gazdagság és tudás kellett. Ezért aztán minden társadalom az apparátus vezetőit jól megfizette. Ez a fáraók főpapjaitól, az arisztokratákon keresztül, az úri középosztályig általános jellemzője volt a hatalmasoknak. A ranggal járó gazdagság vagy vagyonöröklésből, vagy megfizetésből származhatott. A feudális társadalmakban, mivel nem volt az irányítókkal szemben magasabb képességigény, a legegyszerűbb megoldás, a vérségi öröklés volt.

Az ideológia szilárdságáért felelősekkel szemben azonban nélkülözhetetlen volt a tudás. Ezért iskoláztatáson keresztül szelektáltak. Ez volt a jellemző nemcsak a vallások klérusában, de az öntözéses társadalmakban, a politikai hatalomban való részesedés esetében is.

A tőkéseké volt az első uralkodó osztály, amibe képesség alapján lehetett bejutni. Amíg lassú volt a technikai fejlődés, és nagy a tőkehiány, ez az osztály is viszonylag zárt maradt. Nehéz volt bekerülni, de könnyű volt ott maradni.

Ez a tudományos és technikai forradalom hatására, és a kielégíthetetlen tudás- és képességigény következtében egyre inkább megszűnt. Megszűnt, mert a tudást és a tehetséget nem lehet sem vagyon, sem származás alapján szelektálni. Ez csak az oktatási rendszeren keresztül történhet.

Az oktatás hatékonysága elsősorban a befogadó képességétől, szorgalmától és idejétől függ. Ezt tudják a profi művészeket és sportolókat képzők, de nem tudják azok, akikre a munkavégzők, és társadalomirányítók képzése van bízva.

A művészeket és sportolókat képzők tudják, hogy az első feladat a képességek minél korábbi felismerése, és ennek fejlesztésére koncentrált képzése. A munkaerő újratermelését szolgáló oktatás, vagyis a munkaerő 99 százalékának oktatása azonban még mindig nem a képességfeltárással kezdődik.

A versenyképes oktatás egyrészt az a gazdasági ágazat, amiben a szegényebbek is versenyképesek lehetnek, másrészt a leghatékonyabb beruházás. Ennek eléréséhez két faladatot kell előtérbe állítani.

1. A családok elsőrendű társadalmi feladatévá kell emelni az eredményes gyermeknevelést. Ennek érdekében, olyan családi pótlék szükséges, mai nem annyira a gyermekek számát, hanem a felnevelésük minőségét jutalmazza.

- A családi pótlék nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függjön. Nagyobb gyermeknevelési támogatást kapjon az a család, amelyik egy-vagy két diplomás gyermeket nevel, min az, amelyik hatot, de iskolázatlant.

- Az öregkori ellátás is a gyermeknevelés hatékonyágával legyen arányos. Magasabb nyugdíja legyen annak, aki két diplomás gyermeket nevel fel, mint annak, aki hat képzetlent.

Gyermeknevelési támogatás.

Jelenleg minden társadalomban olyan családi pótlékot kapnak a szülők, ami a gyermekek számával arányos, gyakran azzal progresszíven növekedik. Vagyis olyan rendszer működik, amelyik nem a minél jobb munkaerő újratermelésére, hanem a minél több állampolgárra ösztönöz. Fajunk utóbbi hatezer évében minden társadalom annak következtében volt embertelen, hogy többen születtek, mint amennyit a társadalom érdeke megengedett. Történt ez egészen a múlt századig, annak ellenérre, hogy a társadalom semmilyen gyermeknevelési támogatást nem adott.

A társadalom által elviselhetőnél több gyermek azért született, mert a szülők öregkori ellátását a gyermekektől remélhették. Ennél is sokkal több pedig azért született, mert nem volt normális módja a fogamzásmenetes szexuális életnek.

A társadalom csak úgy tudta az érdekét jelentősen meghaladó népszaporulatot féken tartani, hogy maga vált az egyik fő halálokozóvá.

Ahogy javultak az életkörülmények, megnőtt a várható életkor, ennek okán csökkent az a gyermekszám, ami a lakosság számának viszonylagos stabilitása megengedett volna. Ezzel szemben minél több szülésképes évet éltek meg a nők, a megoldatlan fogamzásgátlás okán, annál többet szültek. Az elmúlt hatezer évben, ha lassan is, nőtt a munka hatékonyága, javultak az életkörülmények, egyre nőtt a szülésszám. Ezért a fejlődéssel párhuzamosan, társadalmaknak egyre nagyobb feladatot jelentett az emberpusztítás.

Megdöbbentő módon, a társadalomtudomány mindmáig nem ismerte fel, hogy az osztálytársadalom, a többség nyomora, kizsákmányolása, butítása, a termelt érték jelentős hányadának elpusztítása, a lakosság többségének mesterségesen létrehozott nyomra, a túlnépesedési nyomás elleni egyetlen védekezési módszer volt. Az osztálytársadalom megszűntetésének előfeltétele a gyermekvállalás jelentős csökkenése lett volna.

Ennek a felismerésnek azonban a nyomával is alig találkozunk.

A 19. században a világ népességének ötödét kizsákmányoló Nagy Britanniában jelent meg Malthus nevű papnak a túlnépesedés veszélyét felvető könyve.

Igaz, annak a színvonala nem ütötte meg a kor követelményeit, és csupán az élelmiszertermelés korlátolt voltára épített, ami éppen a szerző országában a legkevésbé volt reális, de lapvető mondanivalója az emberi faj történelmében a leindokoltabb volt. De a szerzője, nemcsak akkor, máig nem kapott elégtételt a téma felvetéséért. Pedig az óta az emberiség létszámának robbanása százszor nagyobb, nehezebben kezelhető, költségesebb probléma lett, mint a klímaváltozás.

A 20.század második fele óta olyan mértékben nőtt meg a várható élet hossza, hogy a létszám tartásához szükséges szülések száma a felére esett.

A történelem megértéséhez talán az egyik legszükségesebb adat volna az, hogy milyen életkorhoz hány szülésre van szükség a létszám megtartásához. Ennek ellenére még nem találkoztam ilyen adattal. Fajunk utóbbi hatezer évében az volt a legfontosabb társadalmi feladat, hogy ne növekedjen gyorsan a népesség, mert nincsenek biztosítva az eltartásuk feltételei.

Jelenleg egyetlen társadalomban sem indokolt az átlagosan két gyermeknél több vállalása. Ezért olyan gyermektámogatásra volna szükség, amely azokat a szülőket részesítené a legnagyobb öregkori támogatásban, akik legalább két diplomás gyermeket neveltek fel.

A két gyermek vállalása esetén az egyre lassabban növekedő várható életkor mellett, lassú lakosság növekedés történne, ami az emberiség egésze számára ideálisnak tekinthető, mivel az emberiség közel kilenctizede az optimálisnál nagyobb népességű társadalmakban él.

Jelenleg a hétmilliárdos létszámunk már jelentősen meghaladja az eltarthatóság optimumát. Száz éve még csak kétmilliárdnyian voltunk. Minden bizonnyal az a létszám volna közelebb az optimálishoz. Annak esetén nem volna probléma a környezetszennyezés, a vízhiány, a nyersanyagok kimerülése. Ezt azonban senki sem meri kimondani.

Amennyire igaz, hogy nemcsak erkölcsi okokból, de technikailag is nem megoldható a lakosság néhány ezreléknél gyorsabb csökkenése, a jelenleg még megállíthatatlan néhány milliárd növekedés százszor nagyobb problémát fog szülni.

Tekintettel arra, hogy ma százszor annyi ember vándorolna a fejlettebb országok felé, mint amennyit azok befogadhatnak, a fejlett ország számára az ideális megoldás a belső lakosság fogyásának jó minőségű munkaerő befogadása. Minél fejlettebb a táradalom, annál drágább a munkaerő felnevelése. Ezzel szemben a hazai átlagnál jobb minőségű munkaerő befogadása annál előnyösebb.

A fejlett országok számára megengedhető luxus a kevesebb gyermek felnevelése. Számukra adva van a jó minőségű munkaerő importja. Az ilyen országokban tehát egyértelmű, aminél kevesebb gyermek, de minél magasabb szintre nevelése.

A kevésbé fejlett országokban azonban a minőségi nevelés támogatása azért fontos, mert számolni kell azok elvándorlásával.

Fajunk történetében először fordul elő, hogy a fél-perifériákon és még inkább a perifériákon, fel kell készülni a minőségi munkaerő elvándorlására. Érthetetlen módon, ez a probléma fel sem vetül, pedig már ma is jelentős, és a jelentősége gyorsuló ütemben növekedni fog. Annál inkább, mert ezt nem lehet megállítani. Minél fejlettebb lesz a világ, annál inkább világpolgár lesz a társadalmak tudományos és szakmai elitje.

Visszatérve a túlnépesedettség problémájára.

Az emberiség létszáma a század derekára meghaladja a kilenc milliárdot. Azon lehet vitatkozni, hogy az általam gondolt kétmilliárd, vagy annál több lenne a jelenlegi szinten optimális népesség, de azon nem, hogy milliárdokkal kevesebb. Azért nem, mert a kilencmilliárdos létszám mellett nem lehet szó az általunk okozott klímaváltozás megállításáról, a tiszta levegőről, az elegendő ivó és a termeléshez szükséges vízzel való ellátásról, számos faj megmentéséről, de mindenek előtt arról, hogy nem legyen milliárdok számára erkölcsileg elviselhetetlen szegénység.

A biológia törvény, hogy a túlnépesedett fajok szenvedésre vannak ítélve, az emberi fajra fokozottan igaz. Hatezer éven keresztül azért élt a nagy többség nyomorban, azért pusztítottuk magunkat, mert gyorsabban szaporodtunk, ezért többen voltunk a kívánatosnál. Pedig korábban soha nem voltunk ennyivel többen. Ma már azonban a tények bizonyítják, hogy a viszonylagos társadalmi igazságosság, egyenrangúság csak ott lehetséges, ahol leállt a népszaporulat. Ez azonban legfeljebb az emberiség tizedében valósult meg. A fajunk négyötöde még olyan szinten tart, ahol a népszaporulat sokszorosa a korábbinak. Egyötödében, Kínában ugyan erőszakkal meg lehetett állítani, és ez példátlan sikert hozott, mégsem vált elfogadhatóvá nemcsak a már fejlett ötödben, de még sokkal inkább az elmaradt háromötödben.

A jelenkori társdalom feladata.

A lakosság száma lassan, néhány ezreléknél nem gyorsabban, a társadalom érekéhez igazodjon.

A társadalom tudásvagyonának növelése legyen az elsődleges feladat.

Jelenleg mind a politika, mind a társadalomtudományok, azon belül a közgazdaságtan nem e két cél szolgálatában áll. A célt nem ismerik, ezért a módszerét sem keresik.