Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

Kopátsy Sándor               EF                  2014-01-22

Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

A társadalomtudományok tévútra léptek azzal, hogy az állam kiszolgálóivá váltak. Természetes társadalmi feladatnak fogadták el a lakosság létszámának növelését. A minél népesebb az ország, annál jobb. Ezzel szemben olyan társadalmakban született ez a tudomány is, amelyeknek elsőleges feladata volt a minél nagyobb halálozás. A társadalom érdeke volt a minél lassabb lakosságnövekedés, az egymással harcban álló államoké a minél nagyobb gazdasági, még inkább katonai erő.

A társadalom felépítménye, ösztönösen a társadalom érdekét szolgálta, ezzel szemben az állam a saját érdeke alapján cselekedett. Vagyis az állam érekét szolgáló tudomány, álszent módon, társadalomtudománynak nevezte magát. Az olyan társadalom, amelyik legfőbb feladata volt a túlnépesedés féken tartása, és ennek érdekében minél nagyobb halálozás volt, ezzel ellentétes állami érdeket szolgált.

Itt nem megyek bele annak a részleteibe, hogyan bizonyítom az állításomat, hogy minden osztálytársadalom elsődleges célja a túlnépesedés fékezése, a halandóság növelése volt, mert ezt már több alkalommal kifejtettem.

Ettől függetlenül, minden társadalom számára fontos volt, hogy a létszáma akkora legyen, amennyi lakos életfeltételei számára optimális a saját élettere. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy felvesse a társadalomtudomány, mekkora létszámú lakosság volna az optimális. Márpedig nem lehet kétségbe vonni, hogy minden élettérhez tartozik optimális lakosságszám. Ezért a társadalomtudománynak, ha nem az állam, hanem a társadalom érdekét tarja elsődlegesnek, ezt az optimumot megmutatni.

Az sem vitatható, hogy az adott természeti környezetben, azaz az állam területének, minden termelési módnak van optimális eltartó képessége. Ez ugyan a technikai fejlődés során növekszik, de sokkal lassabban, ahogyan a lakosság száma spontán növekedett.

Az emberi faj volt az első, amelyik egyrészt szinte minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, másrészt képes volt eredményesebben javítani az életkörülményeit. Ennek során azonban kiderült, hogy a jobb életkörülmények között egyrészt tovább él, másrészt több utódot nevel fel. Fajunknak ez a szaporodási törvénye gyorsabb népszaporulatot eredményezett, mint ahogyan képes volt növelni a térsége eltartó képességét. Ezzel az ember olyan csúcsragadozó lett, aminek a természetben nem volt elég ellensége ahhoz, hogy a létszáma csak olyan mértékben növekedjen, amilyen mértékben növelni képes életterének eltart képességét. Ezért az emberi fej is olyanná változott, amelyik saját fajának pusztítójává kénytelen válni.

Fajunk úgy jelent meg a fajfejlődés csúcsán, hogy a fizikai adottságai nagyon gyengék voltak, életéről csak a fejlett agynak köszönhetően tudott gondoskodni. Tűznél melegedett, ruházat alatt védekezett a hideg ellen, barlangokba vonult, védelme és a táplálék szerzés érdekében eszközöket készített. Ez az életmód azonban csak olyan várható életkor engedett meg, ami mellett nem népesedett túl. Mivel a gyűjtögethető táplálék adott volt, az éhhalál volt a túlnépesedése elleni fék.

Az emberi faj gyermekvállalása és halálozása a 20-évek első felén lévő várható életkornak feleltek meg. Vagyis fajuk természetes szaporodása és a 22-24 éves várható életkornak felel meg. Ha az ember ennél tovább él, akkor gyorsan szaporodik.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés számos térségben arra kényszeríttette az embert, hogy a gyűjtögetésről térjen át az élelemtermelésre. Ennek köszönhetően azonban néhány évvel meghosszabbodott a várható életkor, és felborult a születés és halál közti egyensúly. Nincsenek ugyan adatok arról, hogyan nőtt meg a várható életkor, de tény, hogy gyorsan növekedett, és ennek következtében megsokszorozódott fajunk spontán népszaporulata.

A túlnépesedés olyan társadalmi alépítményt jelentett, amire csak olyan felépítmény épülhetett, amelyik féken tudta tartani a túlnépesedést. Ha a történelmi materializmust felismerő Marx felvetette volna a kérdést: Milyen népszaporulat következik be, ha társadalmi jövőképe megvalósul? Azonnal letette volna a tollat. Rádöbbent volna, hogy fajunk csak azért tudott korának szintjére eljutni, mert olyan felépítményt működtetett, ami az átlagos népszaporulatot az 1-2 ezrelékre szorította le. Az osztálytársadalmak a túlszaporodó társadalmakat működőképes szinten tartó szükségszerűség voltak. Az osztálytársadalmakat csak akkor lehet felszámolni, ha sikerül leállítani a népszaporulatot. Ez azonban fel sem merült Marxnál. Pedig a legjobb helyen, Angliában, azon belül is Londonban dolgozott, ahol csak azért nem volt nagy a túlnépesedési nyomás, mert egyrészt a világgazdaság kizsákmányoló műhelye volt, másrészt a munkát nem találó lakosság jelentős hányada kivándorolt a szinte lakatlan Amerikába. Már akkor több angol élt az újvilágban, mint a hazájában. Ma négyszer több angol és skót, és tízszer annyi ír él az országán kívül, mint az őshazában. Felvethette volna, hogy milyen viszonyok lennének Angliában, ha nincs kivándorlás, ha nem áramlik be sok tőke a világ más részeiből. Több embernek kellett volna munkahelyet teremteni, és kevesebb tőkéből.

Marxnak azt is fel kellett volna vetni, hogy mivel járna az, ha megszűnik a gyarmatok kizsákmányolása. Anglia lakossága ugyanis azért él viszonylag jól, mert mások jövedelméből is részesülhetett. Marx ugyanis nem tartotta megengedhetőnek, hogy egyik ország kizsákmányolja a másikat.

Ezzel el is jutottam, a kezdeti témámhoz. Elméletileg a társadalom célja, hogy lakossága minél jobban éljen. Ennek elsődleges feltétele, hogy annyi lakósa legyen, amennyi esetén a legjobb az átlagos életszínvonal.

Ezt az elméleti megközelítést le lehet egyszerűsíteni arra, hogy minden térségnek az optimális lakossága amennyit foglalkoztatni tud. Ez a definíció ugyan sántít abban az értelemben, hogy lehet foglalkoztatni erőszakkal is. Ezt megtanultuk a bolsevik rendszerben. Ezért azzal kell kiegészíteni, hogy a munkaerő kereslete és kínálata legyen egyensúlyban. Ez esetben pedig az a probléma, hogy mikor van a kereslet és kínálat egyensúlyban. Marx szerint, ha a munkaerő jövedelme az értékével egyenlő. Ez ugyancsak szákutca, mert a kizsákmányolt munkaerő is bővítetten termelte újra magát, szaporodott. Méghozzá elviselhetetlenül gyorsan.

A hetvenes években, amikor két fiam is lehatározta, hogy Nyugatra menekül, két országot tanácsoltam. Kanadát és Ausztráliát. Egyrészt az angol nyelv miatt, másrészt mindkettő alulnépesedett. Számomra már akkor is az alulnépesedés mércéje a viszonylagos olcsóság volt. Számomra az ellenpéldát Japán jelentette. Gazdag ország, de ott minden drága, különösen a lakás, az élelmezés és az üzemanyag. Az igazi otthont jelentő lakás szinte elérhetetlen.

Az elmúlt tizenöt év azt is bebizonyította, hogy az ilyen országban nagy előny a népesség csökkenése. Erről a szakirodalom, mint beteg országról beszél, elsősorban azért, mert lassan nő az ország nemzeti jövedelme, és fogy a lakossága. Azt nem veszik figyelembe, hogy az egy laksor jutó mutatók hogyan javulnak, éppen a lakosság csökkenése következtében. A túlnépesedett országban minden a jövedelemhez viszonyítva drága, az alulnépesedettben pedig olcsó. Mindezt alkalmam volt Ausztráliában megélni.

A földreform tapasztalata.

A háború után azonnal belevetettem magam a földosztásba. Életem legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor a paraszt leverhette a birtoka határán karókat. Pedig racionális emberként tudtam, hogy közülük legfeljebb minden ötödiknek lehet egyszer egy pár lova. A kapott föld ugyanis arra nem futhatja. Vagyis megsejtettem, hogy a falvakban sokkal többen akarnak megélni a földművelésből, mint ahányan megélhetnek. Dániában közel tízszer akkora földön gazdálkodott a farmercsalád, mint amennyi nálunk jutott. Addig mégsem jutottam el, hogy egy megoldás van, amit a Rákosi-rendszer elkezdett, az erőltetett iparosítás. Abban ugyanis csak azt láttam, hogy nincs rá fedezet.

Azt csak a rendszerváltás után ismertem el, hogy az erőltetett iparosítás százszor jobb, mint a reménytelen falusi mezőgazdaság, ahol ötször annyian akarnak megélni a földművelésből, mint amennyi megélhet abból. Ma már látom, hogy az is jobb volt, mint a rendszerváltás után, amikor munkátlanul is járó alamizsnán tartanak el másfélmillió embert.

Azt, hogy Magyarország túlnépesedett, először református parasztok ismerték fel. A háború után néhány évet Baranyában töltöttem el. Ebben az etnikai és vallási tarka megyében tanultam meg azt, amit néhány évvel később Max Webertől olvashattam, hogy a társadalom sikeres működésének egyik feltétele, hogy a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemezze. Baranyában azt láthattam, hogy a sváb faluk gazdagabbak voltak, mint a magyarok, vagy a rácok. A lutheránus svábok és a református magyarok gazdagabbak voltak, mint a katolikus magyarok, és az ortodox keresztény rácok.

Látva az egykéző református magyarok jobb életét a katolikus, sok gyermekes magyaroknál, ugyanakkor ismerve a saját pártom. a Parasztpárt, és mindenek előtt annak kiemelkedő alakjának. Fülep Lajosnak a hangos egyke ellenességét, fennakadtam, és elkerültem a vitákat.

Arról, hogy igazam van, félszáz évvel később győződtem meg, értesülve arról, hogy fajunk egyötödén bevezették az egykét. Azt ugyan nagyon korán megtanultam, hála Rácz Jenő és Bródy András könyvének, hogy a társadalom maximum évi 1-2 ezrelékes népességnövekedést képes elviselni. De azt nem tudtam elképzelni, hogy a gyermekvállalást erőszakkal le lehet korlátozni a létszámot nem növelő szintre. Ezt a varanyai parasztok még megtehették, mert maguktól rájöttek, hogy  csak akkor van gyerekeiknek jövője, ha nem nő, sőt csökken a falú lakossága. Ezt könnyű volt felismerni a száz év előtti önellátó, csak a mezőgazdaságból élő falvakban. A falu adott nagyságú területén, az évszázadok során is alig változó technikai feltéttelek mellett, csak akkor lehetett jobb életre számítani, ha kevesebben osztozkodnak rajta.

De a 20. században berobbanó agrártechnikai forradalom küszöbén, ez még nyilvánvalóbbá vált. A pépeknek köszönhetően megsokszorozódott az egy család munkaerejével megművelhető föld nagysága. Tehát a technikai forradalom hatására a falvak terültén mezőgazdaságból megélhető lakosság rohamosan csökkent. A 20. század elején még a legnagyobb munkaerőt foglalkoztató a mezőgazdaság volt, a század végére azonban már a munkaerő 2-5 százaléka is soknak bizonyult.

Most, hogy leírom a mezőgazdaság lecsökkent munkaerőigényét, rádöbbenek, hogy mennyire naivok voltunk. De nemcsak ebben voltunk naivak, hanem máig abban is, hogy nemcsak a munkaerő kapacitás sok, hanem a munkaerő túlkínálata szinte kizárólag a gyenge minőségűekben jelentkezik.

Amennyire a közgazdaságtan nagy súlyt helyez arra, hogy a vállalkozások csak annyi munkaerőt foglalkoztassanak, amennyi feltétlenül szükséges, senkinek sem jut eszébe, hogy ennél százszor fontosabb, hogy csak annyi munkaerőt termeljünk újra, amennyire a társadalomnak szüksége van. Vagyis azt látjuk, hogy a vállalat versenyképtelen, ha több munkással dolgozik, mint amennyire szüksége van. Arra azonban nem gondolunk, hogy a társadalom is versenyképtelen, ha sokkal több lakosa, potenciális munkaereje van, mint amennyit hatékonyan foglalkoztatni képes.

A 20. század végére azonban nagyot fordult a társadalom munkaerőigénye. Eddig a munkaerő száma volt a döntő, most a minősége lett az. Eddig elég volt, ha nem népesedett túl a lakosság, mostantól kezdve csak a minőség számít.

A fordulat abból következik, hogy a munkaerő fizikai ereje, munkavégző képessége volt a döntő, mostantól kezdve a szellemi képessége lett az. Márpedig a fizikai erőt igénylő társadalomban lehetett darabban számolni, hiszen az egészséges, azaz a fizikai munkára képes volt a munkaerő nagy többsége.

Száz éve még a falusi lakosság jövedelme elsősorban attól függött, kinek van nagyobb, jobb földje. A férfiak és a nők között nagyon kevés volt az olyan, akinek a munkavégző képessége jelentősen eltárt az átlagtól. Az egészséges férfiak és nők között alig volt olyan, akinek a munkateljesítménye jelentősen eltért az átlagtól. Jelenleg a munkások jövedelme elsősorban a képességüktől függ. Egyre kevesebb az olyan munka, melyikben nem fontos a képesség. Márpedig a szellemi képességben nagyságrenddel nagyobb a szóródás. Minél fejlettebb a technika, annál kevésbé számít a munkás fizikai ereje, és annál fontosabb a szellemi képessége.

Ebből fakadóan, a társadalom munkaerőigényét nem lehet darabban számolni, mert annak éréke elsősorban a minőségétől függ. A jó munkaerőben kielégíthetetlen a hiány, a gyenge pedig értéktelen, a társadalom számára teher.

Ezért aztán vége annak, hogy társadalom lakosságigényét darabban lehet számolni. A munkaerő legjobb tizede az átlag sokszorosát éri, a leggyengébbnek pedig negatív értéke van. Ezzel a klasszikus értelemben vett demográfia ideje lejárt. A szellem embere darabban nem számolható. Ez nemcsak a társadalmakon belül, de a társadalmak közt is érvényes.

Minél fejlettebb a technika, a társadalmakon belül annál nagyobb az egyedek társadalmi éréke között a különbség. Vannak olyanok, akik az átlag százszorosát érik, és vannak olyanok, akiknek az értéke negatív és az átlag százszorosa. Ezért a modern társadalomnak minél jobb minőségű munkaerőt kell termelni. Az emberben sem a mennyiség számít, hanem a minőség.

Fajunk életében most fordult elő először, hogy megsokszorozódott a társadalmak átlagos teljesítményei közti szóródás.

Fajunk eddigi életében a lakosság kilenctizedének életszínvonalában alig volt különbség, ez a többség mindenütt viszonylag a létminimum közelében élt. A fejlődést csupán az jelezte, hogy szélesedett az a réteg, aki nagyon gazdagon élhetett. A gyűjtögető társadalmakban szinte nem is volt kiemelkedően gazdag. A termelő társadalmakban aztán megjelent a gazdag osztály. Sokáig ennek a gazdagsága is csak relatív volt. Az egészségvédelem, a tisztaság, a kommunikáció, a térben való mozgás nagyon korlátozott volt még a gazdag országok átlagos polgáraihoz viszonyítva is.

- A mai emberiség milliárdjának a kommunikációja ezerszerese a leggazdagabb uralkodókénak.

- Ma milliárd ember távolságlegyőzése százszorosa a vasút előtti, azaz a kétszáz évvel korábbi maximumnak.

- Az átlagember lakása, otthoni és háztól távoli tartózkodása során a környezete a közművekkel való ellátottság mindent megad, amiről az uralkodók sem álmodhatnak.

A társadalmak közti különbség is sokszorosára nőtt. A legfejlettebb országokban az egy lakosra jutó vagyon és jövedelem a legszegényebbek százszorosa. Becslésem szerint, az uralkodó osztálytól eltekintve, a lakosság 90 százalékáé, 20. század előtt háromszorosa sem volt.

Miért nőnek a jövedelemkülönbségek?

A sajtó, különösen a szaksajtó tele van az olyan adatokkal, hogy minden országban nőnek a jövedelemkülönbségek. A felső 1, illetve 10 százalék jövedelmének az aránya nő. E mögött a tőkések gazdagodását, a dolgozók szegényedését látják. Nem veszik tudomásul, hogy a jövedelemtulajdonosok és a jövedelemforrások összetétele változott.

A jelenkori fejlett társadalmak nagy jövedelműek egyre nagyobb hányada nem mint tőketulajdonos, hanem mint magasan kvalifikált jut kiemelkedő jövedelemhez. A jövedelem egyre nagyobb hányada nem tulajdonból, hanem képességből fakad.

- A nagyvállalatok menedzserei nem tulajdonosként, hanem tehetséges, nagy hatékonyságú dolgozóként jutnak mesés jövedelemhez. Ez akkor is igaz, ha a nagy jövedelmet részvényekben kapják. Tegyük hozzá, hogy a részvénytulajdon egyre nagyobb részben a menedzserek minőségén múlik. Elmúlt az a világ, hogy a tőke akkor is profitot hoz, ha gyenge tulajdonos működteti.

- A középvállalatok nagy értéke, és tulajdonosi jövedelme még inkább teljesítményfüggő. Az ugyan igaz, hogy a vagyonuk is nagy, de az inkább a jövedelmük tőkésített értéke.

- A legjobb menedzserek nagyon magas jövedelmet évezhetnek.

- A családi vállalkozások jellemző példája a farmergazdaság. A farmer lényegében családi munkaerőre épült vállalkozás, aminek ugyan magas a tőkeigénye, de a jövedelme teljesítménytől függő. Azt mondhatjuk, hogy munkával szerzett jövedelem, akárcsak a kisárutermelőé.

- A szakmai kiválóságok, a tudós, a sebész, a kutató, az ügyvéd, az adótanácsadó, a kiváló művész, az élsportoló, ha a szakma legjobb századában van, a jövedelme is hasonló.

Tehát semmi alapja annak az állításnak, hogy a felsős 1, illetve 10 százalék jövedelme profit. Elméletileg a profit a munkavégzés eredményétől független jövedelem.

Jó volna olyan felméréseket végezni, amiből kiderülne, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban mekkora a képességtől függő hányad. Ebben az esetben nagy meglepetés érné a klasszikus közgazdaságtan híveit. Kiderülne, hogy ezek már nem tőkések osztálytársadalmai, hanem a minőségé.

Három lecke Finnországból

Az soha nem érdekelt, hogy mennyire vagyunk rokonok a finnekkel. Kamaszkoromtól kedve mindig az okosabbtól, a sikeresebbektől akartam tanulni.

A legközelebbi tanítóm a magyar zsidóság volt. Egyszerűen lenyűgöztek a sikereik. A többségük száz éve sem élt Magyarországon, és háromszor vagyonosabbak, négy évvel iskolázottabbak lettek, mint az őslakosság.

A szomszédoktól kell tanulni, mert azok lehetőségei a mienkével rokonok. Középiskolás koromtól azt tartottam, hogy az osztrákokkal, csehekkel közös államunkban ettől a két néptől kellett volna tanulnunk. Ezzel szemben csak azokat tartottuk hőseinknek, akik e két néptől akartak megszabadítani bennünket. Ezek Közép-Európában mutatták meg, hogy itt is lehet nyugat-európai módon élni.

A szovjet megszállás után a finnek lettek a példa. A cári Oroszországnak az egyik legszegényebb nagyhercegsége voltak. A Szovjetunió megalakulásból független államként kerültek ki. A Jaltában megkapott szovjet befolyási övezetbe kerülő országok közül csak ők kerülték el a katonai megszállását. A század végére pedig Európa egyik leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük hatszorosa a nyersanyagokból gazdagodó oroszokénak, és háromszorosa a magyarokénak. A számomra legfontosabb szektorban, az oktatásban, amióta mérik, az elsők Európában.

Finnország azonnal megértette a Jaltai Egyezmény lényegét: A Szovjetunió tudta és beleegyezése nélkül nem történhetnek fontos állami döntések. Ezért a köztársasági elnökük, mint katona, marsall rangban és egyenruhában ment ki Sztálin generalisszimuszhoz, és megkérdezte, az új helyzetben mi lesz a kötelességük.

Sztálinnak imponált a katonatársa, és közölte a feltételeket. Nem léphetnek be a Szovjetunió ellenes katonai szövetségbe. A többi párttal azonos jogot kell biztosítani a kommunista pártnak. Minden kormányban fontos tárcákat kell biztosítani a kommunista párt számára.

A finn köztársasági elnök tudomásul vette, és a Szovjetunió felbomlásáig betartotta a feltételeket. Ezzel elkerülte a katonai megszállást. Tudom, hogy erre egyetlen más csatlós állam vezetése nem lett volna képes, akkor sem, ha felismeri a járható utat, mert a lakossága nem fogadta volna el ezt a megoldást jelentő kompromisszumot. Egyetlen másik csatlós országban nem nyerhetett volna választást az olyan kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy a mozgásszabadságát a Szovjetunióval kell egyeztetni.

A történészek feladata volna rámutatni arra, hogy az lett volna a megoldás, ha a szükségszerűséget tudomásul veszik. Ezzel szemben a magyar történészek fel sem vetik, hogy mi kellett volna, ahhoz, hogy a finn utat járhassuk, sőt azokat tartják hősöknek, akik görcsösen ragaszkodtak a lehetetlenhez.

Csodáltam, hogy a szovjet-finn háború óta, vagyis közel nyolcvan éve, mérik, majd ötévenként követik az újszülöttek adatait. Az ötven év eredményét publikáló adatok lázba hozták a szakmát. Kiderült, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre. A testméretek tekintetében legnagyobb tized lényegesen több évet végez az oktatásban, jobban kereső és több adót fizető állampolgár lesz. Ez azt jelenti, hogy a következő generáció értéke, illetve ötven év múlva az ország teljesítménye, lényegesen függ attól, az anyák hogyan hordják ki a magzatukat. Ez a megdöbbentő tény legfeljebb a gyermekorvosok oktatása során lesz megemlítve.

Közgazdászként megszállottan hirdetem, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb értéktermelő szektora az oktatás. Ezt csak az európai puritán kultúrában, azon belül is elsősorban Finnországban vették tudomásul. Számomra még ennél is sikeresebbek a távol-keleti országok. Ezt látszik igazolni a tény, hogy a legújabb PISA felmérések a távol-keleti országok fölényét jelzik. Finnország ennek ellenére az egész Nyugaton az első maradt.

A finn oktatási rendszer egyetlen gyengéjét abban látom, hogy nem elég korán szakosítja a tanulócsoportokat a képességek iránya és színvonala szerint. Ezen múlik a távol-keleti oktatás jobb eredménye. Természetesen a finn oktatási rendszer óriási fölényben van a magyarral szemben. Erről győzött meg tegnapelőtt két barátomtól kapott anyag a finn oktatási rendszerről.

Ebben szerepelt egy adat, amire hatvan éve vadászom. Az ötvenes évek elején olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvében, hogy a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, adott természeti környezetben, szinte állandó. Ennek alapján tudtam kimutatni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A bajom az volt, hogy az általuk számolt nemzeti vagyon lényegében csak a fizikai vagyont jelentette. Ez a múltban még megengedhető volt, de a tudásalapú társadalomban értelmetlenné vált. A múltban még megengedhető volt, hiszen minden osztálytársadalomban nemcsak a munkaerőből volt több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott, de a munkaerő tudásvagyona is több volt az osztálytársadalmak által igényeltnél.

Ezért a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerőt nem tekintette ugyanolyan termelési tényezőnek, vagyonnak, amit a társadalom igényének megfelelő szinte kell tartani, hanem a tudásvagyont sem tekintette nemzeti vagyonnak.

Ez vezetett arra, hogy a tudásvagyont létrehozó, gyarapító szolgáltatásokat, mindenek előtt az oktatást, fogyasztásnak, nem vagyontermelésnek tekintette. Ezért nem is találtam fogózkodót ahhoz, hogy a tudásvagyon nagyságát mérhessem. Most, ebben a finn oktatást bemutató anyagban végre találtam valami segítséget.

A finn diplomások képzésére fordított társadalmi kiadást, az óvodától, a diploma megszerzéséig, 200 ezer euróban állapítja meg. Ebben ugyan nincsen benne a család jövedelméből történő ráfordítás. De csupán a társadalmi ráfordítás is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ötszöröse. Több az egy lakosra jutó fizikai vagyonnál. Ehhez jön még számos további kiadás, például a szülők által ráfordított jövedelem és idő.

Tekintettel arra, hogy Finnországban a korosztály közel fele diplomás, a társadalom szellemi vagyona valahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek legalább ötszöröse. Ez a becslés is bőven elég ahhoz, hogy még inkább meggyőző legyen a bizonyítása annak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A több lakos esetén nemcsak munkahelyet, infrastruktúrát, de tudásvagyont is kell létrehozni.

A tudásvagyon bővítésének társadalmi érdekéből következik az, hogy a képzéssel, mint értékterelővel számoljunk. Mivel a jelenkori társadalom szűk keresztmetszete a tudásvagyon, nem tükrözheti jól a társadalom működését az olyan közgazdaságtan, amiben nem is szerel a tudásvagyon gyarapításának költségével, annak a létrehozását fogyasztásként tünteti fel.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom működése a fizikai tőke maximalizálására épült, a tudásalapú táradalomnak a tudásvagyon maximalizálására kell épülni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja, a minél jobb minőségű munkaerő bővített újratermelése. Ennek érdekében nem a több, hanem a jobb munkaerő a társadalom feladata.

A keresztény vallás számára bűn, ha nem a lakosság számát, hanem a minőségét akarjuk növelni.

Ehhez adalék a mellékelt tanulmány egyetlen mondata. „A finn törvényhozás az 1600-as években kimondta, hogy aki nem tud írni és olvasni, az ne csináljon gyermeket.”

A jelenkor egyik nagy deformációja, hogy a gyermekvállalás minden társadalomban fordítottan arányos a szülők iskolázottságával, és jövedelmével. Ott születik kevés gyerek, ahol ígéretesek a felnevelés feltételei, és ott sok, ahol szinte reménytelen. Ennek ellenére miden társadalom a gyermekek száma alapján fizeti a fix összegű családi pótlékot. Ami a szegényeknek, tartósan munkanélkülieknek viszonylag nagy összeg, a magas jövedelmeknek pedig a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, nem jelentős.

A gyermeknevelést az eredményessége alapján kellene támogatni. Azt, hogy mi a megfelelő összeg a tények tanúsítják. Olyan progressziót kell alkalmazni, ami mellett érdemesebb egyetlen diplomást felnevelni, mint tucatnyi iskolázatlant.

A hazai gyermekvállalás családi háttere mindig, de különösen a rendszerváltás óta bűnösen rossz, nem is reménykedhettem abban, hogy ebben érdemi fordulat érhető el. Ezért nagy örömet okozott, hogy Kínában legalább leállították a második gyermekvállalást. Ez önmagában is óriási lépés, mert legalább egyforma a gyermekvállalási arány.

Nálunk ugyan nem nő a lakosság száma, sőt. Mégis a legrosszabb történik azzal, hogy a kevésből is sok a reménytelen családi háttértben születettek aránya. Ennél a mindenütt egyformán kevés gyermekvállalás is sokkal jobb volna. Nálunk nem születnek sokan, de a kevésből nagyon sokan reménytelen környezetben. Ennél a mindenütt egyformán kevés is jobb eredményt hozna.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága.

Nem tudok elképzelni a politikai elit számára hasznosabb útmutatót, mint az olyan statisztikát, ami megmutatja, hogy milyen feltételek mellett hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága.

- A magzat kihordásától. Ezt már más alkalommal is leírtam. Aligha a legfontosabb tényező, de talán a legegyszerűbben kezelhető. Elég volna a sikeres kihordás felső ötödét jelentősen jutalmazni. Tudatosítani kell a sikeres kihordás kedvező következményeit: Kevesebbet lesz beteg, jobb tanuló, jobban kereső munkaerő lesz belőle, tovább fog élni.

- Az első évek gyermekgondozási eredményét jutalmazni kell. Ezt a védőnői szolgálat képes megoldani. Tudatosítani kell az első években a kedvező feltételek következményeit.

- Az iskoláskori családi pótlék nagyságát az iskolai eredménytől függővé kell tenni. Ezzel el lehetne érni, hogy a szülők ápolják az iskolával való kapcsolatot.

- A szülőkénél magasabb iskolázottságot jutalmazni kell. Tudatosítani kell, hogy szülői érdem a gyerekük náluk magasabb iskolázottsága.

A pápa az abortusz ellen

Kopátsy Sándor                PV                  2014-01-16

A pápa az abortusz ellen

Ferenc pápa éles szavakkal emberölésnek minősítette az abortuszt, a terhesség megszakítást. Félelmem beigazolódott, a római katolikus egyház vezetése képtelen megérteni az idők szavát. Ha valami elképesztő veszély fenyegeti az emberi fajt, akkor az a túlnépesedés. Az emberiség létszáma az elmúlt 113 év alatt ötszörösére nőtt. Azt még senki sem merte leírni, hogy mekkora lenne a létszámunk, ha nincs fogamzásgátlás és abortusz. Egyetlen erre utaló adatot ismerek. Az amerikai demográfusok szerint, Kína lakossága 500 millióval lenne nagyobb, ha a hatalom nem bünteti az egynél több gyermek vállalását. Tekintettel arra, hogy az emberiség ötöde Kínában él, és ott csak 34 éve vezették be a gyermekvállalás korlátozását, és a Kínára jellemző gyors népszaporulat háromszor akkora lakosságra jellemző, azt lehet mondani, hogy 1.500 millióval élünk ma többen, mintha mindenütt megfékezték volna a népesség növekedését.

Ezek az adatok azonban a 114 éves népesség robbanás idejének csak az utóbbi harmadára vonatkoznak. El sem lehet képzelni, hogy milyen volna az emberiség mai sorsa, ha a létszámunk ebben a 114 évben is csak olyan gyorsan nőtt volna, mint ami jellemző volt fajunk korábbi történelmére, azaz alig több évi 1-2 ezreléknél. Vagyis jelenleg valamivel 2 milliárd felett lennénk.

Arra sem készítettek a tudósok felmérést, kalkulációkat, hogyan élnénk, ha csak ennyi volna a létszámunk. Meggyőződésem szerint sokkal jobban, és sokkal kisebb környezeti kárt okozva.

Ezek a számok azonban még csak az átlagra vonatkoznak, arról győznek meg, hogy a szaporodásunk elviselhetetlen. Ezt a bajt fokozza, hogy fajunk kontraszelekcióval szaporodik. Márpedig a miden fajra jellemző lassú szaporodási követelmény mellett van egy másik is, a faj érdekének megfelelő szelekció. Egyetlen faj nem maradhatott fenn, amelyik szaporodását nem a fej érdekének megfelelő, vagyis pozitív hatású volt a szelekció. Ilyen szelekció volt fajunk korábbi életére jellemző. Az egyedek java jobban, a gyengébbek rosszabbul boldogultak, tovább éltek, több utódjuk maradt meg. Azaz fajunk eddigi életét a jobb irányában történő szelekció jellemezte.

Jelenleg fajunk kontraszelekcióval szaporodik.

A legutóbbi ötven évben a fejlett Nyugat és a fejlett Távol-Kelet népei, az emberiség ötöde alig szaporodott. Jó 30 éve a még szegény Kína csatlakozott a lassan szaporodókhoz. Ezzel az emberiség gyorsan fejlődő, gazdagodó kétötödében leállt a túlnépesedés, és példátlan mértékben gyors a fejlődés. Ezzel szemben a népesség növekedésének szinte az egésze a lemaradó társadalmakban történt, és történik továbbra is. Ennek a deformációnak a százaléka ugyan lassul, de még mindig az elviselhetőnek sokszorosa.

Nem kisebb baj az, hogy a kontraszelekció a nem túlnépesedő társadalmakra is jellemző. Nem ismerek olyan fejlett társadalmat, amiben a gyermekvállalás deformált abban az értelemben, hogy a társadalom felső harmadában az átlagnál alacsonyabb, az alsó harmadában pedig magasabb a gyermekvállalás. A következő generáció kontraszelekcióval termelődik újra. Azt, hogy ez a kontraszelekció hogyan hat a következő generáció értékére, senki sem merte kiszámolni.

Becslésem szerint, Magyarországon, ha annyian születnének a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában, mint az alsó harmadban, és fordítva, akkor ötven év múlva még egyszer olyan gazdag lenne az ország, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lesz.

A fenti probléma annál nagyobb kárt okoz, minél fejlettebb a társadalom. Az egyedek társadalmi értékének differenciálódása ugyanis a fejlettséggel hatványozottan nő.

Ebben a helyzetben Ferenc pápa dörgedelme iszonyú tájékozatlanságot árul el. Olyan dogmához ragaszkodik, ami a jelenkorban szakmai abszurdum.

Különösen az ott, ahol a katolikus vallás erős, és erősödő Latin-Amerika, más okok mellett, azért marad le egyre jobban a protestáns Észak-Amerikától, mert a katolikus egyház komolyan ellenzi a családtervezést, a fogamzásgátlást, az abortuszt.

Afrikában még katasztrofálisabb a túlnépesedés. Nigéria lakossága száz év alatt a húszszorosára növekedett. Ebben az országban is azt hirdeti a katolikus klérus, hogy a magzat isten teremtménye. Ez ezerszer kártékonyabb dogma, mint a föld-centrikus csillagászat.

A Vatikán még nem ismer e fel, hogy a gyorsan változó korban a dogmák is elavulnak. Ezért nem elég, ha a vezérkarába csak a dogmákhoz hű főpapokat választ a pápa. A tudományok és a kultúrák elitjéből is kellene válogatni. Sőt a hívőknek is lenne választott képviselőjük.

Sajnos, kevés a remény arra, hogy a katolikus egyház is reformálódik. Erre a belső erők nem lehetnek képesek.

Az egységes baloldal

Kopátsy Sándor                 PP                   2014-01-16

Az egységes baloldal

Három napja összeállt a szoclib ellenzék. Kiderült, hogy a kormány baloldali ellenzékének kétharmada az MSZP, a többi együtt sem több egyharmadnál. Ez ugyan a rendszerváltás óta többé-kevésbé így van, a kicsik minél gyengébbek annál hangosabbak. Márpedig a politikusok alkalmatlanságát semmi sem jellemzi jobban, mint a reális erejük túlértékelése.

A szoclib koalíció ugyan létrejött, de aligha lesz annyi szavazata, mint külön-külön volna. Ez nem azt jelenti, hogy külön indulva több törvényhozói helye nyertek volna. A jelenlegi választói törvényt a Fidesz szülte, és annak az érdekét igyekszik szolgálni. A Fidesz érdeke alatt nemcsak a választási győzelmet kell érteni, hanem Orbán Viktor érdekét is. Ő egységes pártot akar maga mögött, még akkor is, ha ennek érdekében a törvényhozói helyeknek nem az elérhető maximumát nyeri el a Fidesz.

A politológusok keveset foglalkoznak azzal, hogy mit jelent a listás helyek nagyobb aránya. A pártok sokkal nagyobb hatalmát. A listán bejutott törvényhozókat ugyanis nem a szavazók, hanem a pártjuk választja. Ha nem lett volna listás szavazás, akkor egészen mások lettek volna a korábbi, mindenek előtt az 1994-es, és a 2010-es választás eredménye. 1994-ban az MSZP 90, 2010-ben a Fidesz 99 százalékos parlamenti többséget nyer. A tavaszi választáson is meglenne a 80-90 százalékos Fidesz győzelem. Ehhez nem kellett volna más, mint az angol választási törvény.

Abban az esetben pedig, ha az Egyesült Államok választási rendszerét vezettük volna be, még nagyobb lenne a Fidesz fölénye. Ott ugyanis gyakorlatilag csak két párt között lehet választani, és aki nyer, négy évre mindent visz.

Miért nem akarnak a magyar pártok egyértelmű eredményt adó választási rendszert?

Mert abban sokkal kisebb a párt hatalma. Nincs lista, és aki győzni akar, nem szól bele abba, hogy hol ki a jelölt, az érdeke ugyanis azt kívánja, hogy minden körzetben azt jelöltet állítsák, aki a helyi szavazóktól a legtöbb szavazatra számíthat.

A listás szavazatok nem a választók, hanem a pártapparátus kedvenceit viszik be a parlament be. A demokrácia szellemének azonban nem a pártapparátus kedvenceit kell a törvényhozásba küldeni.

A listás szavazatok a pártokon belüli diktatúra, a pártvezérek érekét szolgálja. Ezt a szelleme klasszikus képviselője a katolikus és az ortodox keresztény egyház. Ezekben a klérus, azon belül a pápa hatalmának a maximalizálása érdekében jött létre.

Sztálinnak nem volt szüksége rá, hiszen egyetlen pártra lehetett gyakorlatilag kötelező volt szavazni.

Ezzel el is jutottam mondanivalómhoz.

A tavaszi választáson gyakorlatilag három választási lehetőég lesz.

- A magasan vezető közép-jobb Fidesz.

- A szoclib ellenzék egyetlen erős pátja mögé végül beállt négy kis párt. Mindegyik az 5 százalékos támogatottság környékén, vagy az alatti támogatással.

- A szélsőjobb Jobbik erős 10 százalékkal.

A választási törvény kidolgozói az induló pártok finanszírozását eleve úgy alakították ki, hogy még a reménytelenül kis pártoknak is legyen lehetőségük az indulásra. Ez a stratégia eredményezte azt, hogy sok párt akart indulni. Ami a Fidesz érdekének felet meg. Ez a taktika bevált, január közepéig tejesen megosztották az ellenzéket. Mire végre belátták, hogy az MSZP nélkül nincsen esélyük, lemondtak a pénzügyi támogatásról, és közös listán indulnak.

A kormányt leváltani akarók képtelenek voltak megérteni, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a Fidesz és a Jobbik kevesebb szavazatot kap, mint a szoclib ellenzék. Ennek azonban soha nem volt meg az esélye. Az első pillanattól kezdve attól féltem, hogy ez az ostoba stratégia egy Jobboldali koalícióhoz vezet. A Fideszt leváltani akarók fel sem vezették, hogy nekik nem elég a Fideszénél nagyobb eredmény, ha nem lesznek erősebbek, mint a Fidesz + Jobbik akkor rosszabb sors vár rájuk, mintha egyedül elég erős marad a Fidesz.

Ez a rövidlátás azért megbocsájthatatlan hiba, mert nem volt olyan felmérés, amelyik az egész jobboldal feletti győzelmet igazolta volna. Ez mindennél jobban bizonyítja, hogy a szoclib koalíció kisebb pártjai nem az ország érdekét nézték, hanem a maguk irreális álmát kergették.

Az Együtt arra épített, hogy Bajnai jobb miniszterelnök lenne, mint Mesterházi. Ezen a kívülállók vitatkozhatnak, de a kormány leváltását akaróknak azt kellett volna látni, hogy ki mögött lehet elérni több szavazatot. Az pedig egyértelmű volt, hogy Mesterházi.

Az is kiderült, hogy a pártvezérségre leginkább alkalmas alkat a Gyurcsány. Annyira jobb a többinél, hogy közveszélyes. Van 3-5 százalékos szavazói támogatottsága, de többször akkora az elutasítottsága is. Bajnai és az Együtt egésze addig ragaszkodott a rögeszméjéhez, hogy csak ők alkalmasak az ország vezetésére, hogy Gyurcsány bohócot csinálhatott belőlük.

A legnagyobb stratégiai hibát az Együtt 2014 követte le azzal, hogy Bajnai Gordon a szoclib ellenzék vezére, a közös lista vezetője, miniszterelnök akart lenni. Képtelenek voltak megérteni, hogy az MSZP ereje négy-ötszöröse az övéknek. Ráadásul az MSZP szavazóit leszerelte volna, ha nem a saját emberükre szavazhatnak. Bajnai vezetésével a két szövetséges lényegesen kevesebb kormányelleni szavazatot kapott volna külön-külön, mint közös listán.

A jelenlegi közös lista kevesebb egyéni győzelmet fog hozni, min amennyit az MSZP egyedül hozott volna. A választási szövetségbe vont pártok jelöltjei kevesebb egyéni győzelmet fognak hozni, mint amennyit az MSZP jelöltje hozott volna.

Senki sem mérte fel, hogy mennyi körzeti szavazót veszít a szövetség azzal, hogy olyan jelölt lesz a körzetükben az induló, akit a kormány ellen szavazók nem ismernek, vagy egyszerűen utálnak.

A demokrácia kicsúfolásának tartom, hogy a kormányt leváltani akarók feje felett a saját jelöltük helyett mást állítanak. A választások előtt alig száz nappal összeül az eddig egymással veszekedő pártok néhány vezetője, és eldöntik, hogy ki legyen a képviselőjelöltjük. Ennél sokkal jobb, amikor a Fidesz vezetőik felhatalmazzák az elnöküket, hogy jelölje meg, ki lesz a képviselőjük. Ebben az esetben legalább abban biztosak a szavazók, hogy Fideszesre szavaznak. A kormányt leváltani akaró szoclib szavazók közel kétötöde nem a saját pártjára fog szavazni.

A kormányt leváltóknak nem most, az utolsó napokban, hanem két éve kellett volna összefogni. A Fidesz szerencséje, hogy eddig egymással veszekedtek. Meg is kapják a büntetésüket.

25 éve mondom, hogy a magyar választók nagyobb fele jobbra szavaz, ha ezt nem torzítják el a párttok vezetői. Azonos feltételek mellett a jobboldal kétharmados fölényben van. Ennél erősebb csak akkor lehet a baloldal, ha okosabban politizál. A Fidesz szerencséje, hogy erre a választásra az ellenzék mesésen ostobán készült fel. A Fidesz megszerzi a kétharmadot, a Jobbik pedig megőrzi az erejét.

Nem is mondom tovább.

Válasz a Heti Válasznak

Kopátsy Sándor               PP                     2014-01-10

Válasz a Heti Válasznak

A Heti Válasz e heti számában az ellenzéki kerekasztal három reprezentáns szereplője, Szájer József, Fidesz, Kónya Imre, MDF, Pető Iván, SZDSZ, beszélgetnek Ablonczy Bálinttal, „Egy illúzió rabjai voltunk” cím alatt.

Sajnos, mindhárom riport alany ma is illúzió ragja, mint a rendszerváltás jelentős szereplői, hősöknek érzik magukat. Eszükbe sem jut annak mérlegelése, hogyan fogja az utókor, de akár már a jelen is értékelni a rendszerváltás első húsz évét. Csak azt látják, hogy a háborút követő 45 évben nem volt szuverenitásunk, az utóbbi huszonnégyben pedig van. Abból kellene kiindulni, hogy az sem rajunk múlt, hogy akkor nem volt, de az sem, hogy visszanyertük. Akkor nem volt jelentős mozgásszabadságunk, azóta pedig van.

A múltunk politikusait csak annak alapján szabad mérlegre tenni, hogy azért nem felelősek, amin nem lehetett változtatni, csupán annak alapján szabad értékelni, hogy a politikai vezetés mikor, hogyan élt az adott lehetőségekkel. Ezért, ha valakit okkal, vagy ok nélkül bebörtönöztek, nem lehet elvárni tőle, hogy úgy viselkedjen, mintha nem volna börtönben. A szegénytől nem lehet elvárni, hogy úgy viselkedjen, ahogyan a gazdagok megengedhetik maguknak.

Ennek ellenére a jelenlegi politikai elit úgy minősíti a barakkba zárt múltunkat, mintha azt tehettük volna, amit akkor kellett volna, amikor a mozgásszabadságunk nincs korlátozva.

Mindkét kort átéltként úgy látom, hogy a barakk kötött szabályai között minden szomszédunknál ügyesebbek voltunk, és a szabadság birtokában szomszédjainknál gyengébben szerepelünk.

Elég volna három tényt szem előtt tartani.

1. A nyugati politikusok és történészek akkor, és ma is, úgy látják, hogy a csatlós államok között mi találtuk meg a legjobban lehetőségeket. Kádárról, Hornról, Nyersről nekik jó a véleményük. Nem úgy, mint a mai hatalomnak.

2. A szocialista tábor lakói, akiknek volt módjuk megtapasztalni, a mi rendszerünket irigyelték. Márpedig nem jó demokrata az, aki az érintettek véleményére nem ad.

3. A lakosság széles rétege, ha nem is kívánja vissza a bolsevik rendszert, de nagyra értékeli, hogy mindenkinek adott munkát, létbiztonságot.

A három riportalany közül kettőnek megszűnt a pártja, a harmadik is úgy indult, ami megszűntét jelentette volna, csak azért maradt meg, és vált uralkodóvá, mert olyanná alakult, amilyen maradt volna az MDF, ha nem ültetik Antall Józsefet az élére.

Abban ugyan a szereplőknek igazuk van, hogy a demokrácia, az állami szuverenitás és a több pártrendszer minőségileg jobb társadalmi felépítmény, mint az egy párti diktatúra. De még ezt is lehet úgy működtetni, hogy a teljesítménye még a puha diktatúránál is rosszabb. Ez történt a rendszerváltás után.

Ha én kérdezhettem volna.

1. Mivel a lakosság elsődleges elvárása a társadalommal szemben, hogy mindenkinek legyen alkalma arra, hogy a munkájából élhessen meg. Milyen volt a foglalkoztatás a rendszerváltás előtt és után?

Válaszom: Minden csatlós országban magasabb volt a munkaképes korúak foglalkoztatása, mint a demokráciákban. Ez minden csatlós országban jelentősen csökkent. Nálunk a legjobban, ebben ma nemcsak minden volt csatlósnál, de minden demokrata EU országnál lényegesen rosszabbul állunk. Egyelőre reményünk sem lehet arra, hogy jelenősen javítsunk ezen.

2. A rendszerváltás előtt Európában nálunk volt a legmagasabb a szabadidőben megtermelt jövedelem aránya. Hogyan változott ez meg a rendszerváltás óta?

Válaszom: A háztáji, a magánerős házépítés, a hobby-kertek világa szinte összeomlott.

- A háztájit megölte a hisztérikus szövetkezet ellenes politika, az EU korábbi tagországainál kisebb támogatás, és a felértékelt forint következtében olcsó élelmiszerimport.

- A magánerős házépítést tizedénél is kisebbre szorította a támogatás megszüntetése.

- A több százezer hobby-kertet a tizedénél is kisebbre nyomorította a vagyonvédelmük hiánya.

3. A kivándorlás és az alacsony gyermekvállalás következtében csökken az ország lakossága. Mit tettünk ennek fékezése érekében?

Válaszom: Az EU tagságot vállaltuk, nem mérve fel annak a veszélyeit. A megkülönböztetett mezőgazdasági támogatás, és a felértékelt forint versenyképtelenné és védtelenné tette a mezőgazdaságot. A munkaerő szabad vándorlása pedig garantálta a munkaerő javának elszívását. Negyednyi bérszínvonalon szakmai ostobaság a szabad munkaerőpiac.

4. Lakásépítés a rendszerváltás előtti húsz évben példátlanul magas volt. Jelenleg példátlanul alacsony. A kevésnek is jelentős hányad felelőtlen devizahitelekből indult. Látják ennek a hátrányait?

Válaszom: A házépítő, a háztulajdonos család puritánabb, szorgalmasabb, takarékosabb állampolgár, mint a vagyontalan. A rendszerváltással uralomra került liberális gazdaságpolitika ebből nem értett meg semmit.

5. A jelenkori fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban a munkaerő képzettségén, tudásvagyonán múlik. Miért romlott az oktatási rendszerünk?

Válaszom: Elsősorban a tanulók mögötti szülői környezet romlása okán. Nemcsak csökken a beiskolázottak száma, hanem romlik a családi hátér aránya. A kedvező anyagi helyzetű és magasabb képzettségű szülők, aránylag egyre kevesebb, a tartósan munkanélküli, és segélyből élők pedig aránylag több gyermeket vállalnak. Vagyis a diákok és szüleik nem megfelelő hozzáállása az eredményromlás elsődleges oka.

Volna még kérdésem, de ez is sok.

Nem az a bajom, hogy a Heti Válasz nem azt írja le, amit én leírtam. Egy pártlaptól ez három hónappal a választások előtt politikai hiba lenne. De azt hibának tartom, amit az idézett beszélgetés sugall. 

Csökken az ország lakossága

Kopátsy Sándor                   PD                 2014-01-12

Csökken az ország lakossága

Már néhányszor leírtam, hogy minden társadalomnak az érdeke, hogy annyi lakossága legyen, amennyit képes munkával ellátni. Ez azt jelenti, hogy minden olyan társadalom túlnépesedett, amelyikben alacsony a foglalkoztatás, ahol a munkaképesek jelentős hányada nem talál munkát.  Már ha, ezt tudomásul vesszük, akkor az EU 28 tagországa közül Magyarország és Málta a legjobban túlnépesedett. Tegyük hozzá, hogy Málta is csak azért látszik alulfoglalkoztatottnak, mert a turistáknak szobakiadók nincsenek bejelentve.

Illene már egyszer bevallani, hogy a bolsevik megszállás 45 éve alatt a nagyon szűk lehetőségeket nagyon jól kihasználtuk, a függetlenségünkkel pedig ostobán éltünk. Eljön egyszer az idő, amikor a történelmünket nem annak alapján fogjuk értékelni, hogy mikor mennyire fölt független a politikai vezetés, hanem mikor mennyire éltünk a lehetőségekkel.

Történészeink büszkén hirdették, hogy a középkorban mám annyi lakosa volt az országnak, hogy Trianon előtt húsz millióan voltunk, utána pedig alig többen nyolc milliónál. Most azon sírunk, hogy évente néhány ezrelékkel csökken az ország lakossága. Arról azonban más szót sem ejtettünk, hogy ezer éven keresztül csak a bolsevik rendszerben nem voltunk sokkal többen, mint amennyi lakosnak munkaalkalmat tudunk teremteni.

Jelenleg a munkaképes korosztályoknak alig több mint a fele, 55 százaléka dolgozik. A társadalom érdeke az volna, ha 80 százalékuk dolgozna. Ez jellemző a Távol-Keleten, de az európai puritán országokban is felül van a 70 százalékon a foglalkoztatás.

Amíg nem tudjuk foglalkoztatni a munkaképesek 75 százalékát, be kell vallani, hogy többen vagyunk annál amennyit az ország vezetése foglalkoztatni képes. Az ilyen országnak az elsődleges érdeke az, hogy nem az nézze, hogyan alakul a lakosság száma, hanem hogyan tudjuk a meglévő lakosságunkat jobban foglalkoztatni. De nemcsak ezt nem nézzük, hanem még azt sem, hogy hol születnek, nevelődnek olyan gyerekek, akiknek a munkaerejére szükség lesz. Jelenleg ugyanis százszor nagyobb kárunk származik abból, hogy a gyermeknevelésre legkevésbé alkalmas családokban születnek viszonylag sokan, és a legalkalmasabbakban botrányosan kevesen.

A társadalom legnagyobb értékét az értékes emberfőt rosszul termeljük újra. Ez ma már egyértelműen megmutatkozik a romló oktatási eredményünkbe. Az igazi nagy károkozás azonban majd akkor válik egyértelművé, amikor kiderül, hogy a munkaképes korba kerülők egyre nagyobb hányada nem alkalmas arra, hogy munkát találjon.

A munkahelyteremtésnek nem az a módja, hogy építsünk korszerű munkahelyeket, hanem legyen olyan munkaerőnk, amelyiknek érdemes akár nagyon drága munkahelyet is teremteni. Ha van ilyen munkaerőnk, de nincs pénzünk a munkahelyteremtésre, nem gond, mert ezek foglalkoztatására jön ide tőke. A jó munkaerőben ugyanis világméretű a hiány, ezeket keresi a nemzetközi tőke. A gyenge minőségűeknek pedig a nálunk sokkal gazdagabb országok sem képesek munkaalkalmat teremteni, nemhogy mi.

A jelenkorban nem több lakosra, hanem jobb munkaerőre van mindenütt szükség. Amelyik ország nem képes ilyen munkaerőt kinevelni, jobban jár, ha nem nő a lakossága.

Bajnai és csapata felébredt

Kopátsy Sándor              PP                      2014-01-09

Bajnai és csapata felébredt

A rendszerváltás óta a szoclib oldal képtelen reális erejét felmérni. Változatlanul azzal hitegeti magát, hogy neki van igaza függetlenül attól, hogy egyre kevesebben támogatják. Úgy érzik, hogy ők a társadalmi érdek egyedüli képviselői, legfeljebb a társadalom még nem elég érett arra, hogy ezt elismerje. Ennek következménye, hogy a rendszerváltás óta egyre népszerűtlenebbek lettek. 2010-ben aztán a választók ki is törölték őket a parlamenti pártok sorából.

Ennek ellenére a 2014-es választásokra azzal készültek fel, hogy ők lesznek a Fideszt leváltók. Ezt sikerült elhitetni az Egyesült Államok fontos koraiban is. Ettől tovább nőtt az önbizalmuk. B1994-ben bejelentették igényüket, a választást fölényesen megnyerő kormány vezetésére. Ez az önbizalom túl ment azon is, amikor az abszolút többséget nyerő MSZP olyan koalíciós partnere lettek, amelyik az ötször erősebb kormánypártot irányító lett. Ezt ugyan nem deklarálták, nem pályáztak a miniszterelnöki pozícióra, megelégedtek azzal, hogy ők voltak a súgók.

2002-ben, amikor megnyerte a szoclib szövetség a választást, még elnézték, hogy a sokkal erősebb MSZP adja a miniszterelnököt, de nem sokáig. AZ MSZP liberális szárnyával összefogva liberális szövetségesük került előbb az MSZP elnöki, majd hamarosan a miniszterelnöki posztra. Ezzel aztán a választók előtt betelt a pohár. 2010-ben példanélküli vereséget szenvedtek.

2012-benmár újra bejelentették az igényüket a miniszterelnöki posztra. Azt figyelem kívül hagyták, hogy az MSZP mintegy négyszer nagyobb szavazói tábort élvez, őket a hátuk mögé állítva, nem lehet szó a Fidesz elleni győzelemről. A minden alapot nélkülöző igényüket akkor is fenntartották, amikor a felmérések egyre nagyobb MSZP fölényt bizonyítottak velük szemben. Bajnai még pár hete is tartotta magát ahhoz, hogy ő a miniszterelnök jelölt. Tegnap aztán tudomásul vette, hogy erre a posztra az MSZP jelöl. Ráadásul azt is elfogadták, hogy Gyurcsány pártjának a jelöltjei is szerepelhetnek a közös listán. Eddig legalább azt látták, hogy Gyurcsány ugyan hoz néhány százezer szavazatot, de ennél sokkal többet elvisz az MSZP hívei közül, akik nem akarnak még egyszer Gyurcsány vezetése alá kerülni.

Eddig sem adtam volna egyetlen százaléknyi esélyt, hogy a szoclib összefogás annyi szavazatot szerez, mint az egész jobboldal. Szerencsére, a szoclib tábor annyi hibát követett el, ami elég ahhoz, hogy a Fidesznek a Jobbik nélkül is meglegyen a többsége.

A nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya

Kopátsy Sándor               PG                    2014-01-08

A nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya

Több mint hatvan éve vártam arra a könyve, aminek megjelenését a The Economist ez évi első száma ismertet röviden.

Az 50-es évek elején, kezdő közgazdászként Olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvét, amiben foglalkoztak azzal, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya viszonylag állandó, északon nagyobb, a meleg éghajlaton kisebb a viszonylagos vagyonigény. Ez engem azonnal megragadott, végre találtam valami kapaszkodót. Azóta ez az egyik közgazdasági iránytűm, annak ellenére, hogy nem találtam hozzá irodalmat.

Most végre megjelent Thomas Piketty, a Párizsi Közgazdasági Egyetem professzora könyve franciául, és tavaszra várják az angol nyelű kiadást is. A könyv 1700-2010 között vizsgálja a fejlett országokban ezt az arányt. Ez z, amire 60 éve vártam.

A rövid ismertetésből az derül ki 1870 és 1900 között ez az arány ötszörös volt. A 20. században a négyszeres alá csökken, az utóbbi évtizedben négyszeres fölé emelkedett.

Számomra meglepő, hogy az ismertetőből nem derül ki, hogy az adatokból a népesség növekedésnek a vagyonigényre való hatását nem tekinti fontosnak, sőt. Számomra pedig ez volt midig az elődleges. Szerintem, és az ismert adatok szerint is, az egy lakosra, illetve az egységnyi nemzeti jövedelemre jutó vagyon- illetve tőkeigény, az optimális lakosságszám után növekszik. Ezt mutatja számomra, hogy a nemzeti jövedelemhez viszonyított vagyonigény a túlnépesedett országokban, például Japánban nagy, a még alulnépesedett Észak-Amerikában és Kanadában alacsony. Ez következik abból, hogy a túlnépesedett országokban a telekárak nagyon magasak.

A klasszikus közgazdaságtan egyik súlyos hibája, hogy árkon számol, és nem veszi tudomásul, hogy amiből nagyobb a kereslet, mint a kínálat, annak az ára az értéke felett van. Ahol földhiány van, ott a föld ára és járadéka magas. Ahol tőkehiány van, ott a tőke ára és profitja magas. Ahol a munkaerő túlkínálata jellemző, ott a munkaerő ár az értéke alatt van. Ebből következően a túlnépesedett országokban a vagyonok ára az értéke fölött van, a nemzeti jövedelemhez viszonyítottan magas.

De nem akarok a nem olvasott könyv bírálatába esni. Alig várom, amikor olvashatom.

Történelmi hét esztendő

Kopátsy Sándor                PH                    2014-01-01

Történelmi hét esztendő

A történelemben nyilván soha nem fordult elő, hogy hét év alatt akkora változás történik a világgazdaságban, mint a legutóbbi hét év, 2007-13 között megéltünk. Ennek ellenre nyomát sem találom. Nem ezért, mert nem rögzítik a statisztikusok, hanem azért mert nem figyelnek rá sem a politikusok, sem a közgazdászok. Az orruk előtt vannak az adatok, de nem arra kíváncsiak.

Ez alatt a hét év alatt Kínában a nemzeti jövedelem 60 százalékkal nőtt, ugyanakkor a fejlett világban, az Egyesült Államokban, az Euró Övezetben és Japánban 6 százalékkal. Az egy laksora jutó GDP hasonló arányban változott. Kínában 50 százalékkal nőtt, a fele akkora népességű fejlett világban szinte nem változott.

Annak ellenére, hogy a Kínai reform, a 800-as évek óta közismert, hogy a fejlettek növekedése lényegesen lassabb, mint Kínáé, a különbség az óta nőtt meg nagyon, amióta lelassult a növekedés a fejlett világban.

A közgazdaságtan ötven éve emelgeti a fejlődő, az úgy nevezett BRIKS országok felzárkózását, de azokból csak Kína a felzárkózó, a többiek a fejlettektől egyre jobban lemaradnak, ha nem az országok, hanem az egy lakosra jutó teljesítménnyel mérünk. Azt sem látják, hogy azok, India, Oroszország, Brazília, és néhány másik, amelyiket néha közéjük sorolnak, eleve alkalmatlanok a felzárkózásra.

2013-ban a világgazdaság 2.7 százalékkal nőtt, a növekmény kétharmadát Kína adta. Ilyen aligha fordulhatott elő fajunk történelmében, Még nagyobb biztonsággal lehet azt mondani, hogy az elmúlt mintegy hatezer éve, amióta osztálytársadalmakban él fajúnk nagy többsége. Az ipari forradalom az első száz évben csak a mintegy 150 millió lakosú Nyugat-Európát gazdagította, de ott sem fordulhatott elő, hogy néhány év átlagában 3 százaléknál gyorsabb legyen az egy lakosra jutó növekedés. Az ipari forradalom a legszélesebben kiterjedt korában is az emberiség tizede számára jelentett növekedést, de ebből is, döntően csak a felső tized élvezte a gazdagodást.

Kínában azonban 1.300 millió ember, az emberiség ötöde él. A gyors növekedés ott is elsősorban a társdalom felső ötödét érinti, de jelentősen részesedik belőle a lakosság szinte egésze.

Amit az EU tagországaiban különösen kellene hangsúlyozni, hogy Európa nyugati fele is vészesen lemarad. Állva, a mediterrán országok pedig visszacsúszva bámulják a fergetegesen fejlődő Távol-Keletet, fel sem tűnik nekik, hogy ez a csoda egy, a legszegényebb EU tagországnál is sokkal hátrábbról indult, és leszáll felettünk.

Foglalkoztatási válság

Kopátsy Sándor                  PG                2014-01-01

Foglalkoztatatási válság

A politikusok és a közgazdászok a mediterrán országok pénzügyi vállságáról beszélnek. A vállság igazából foglalkoztatási vállság, aminek csak a következménye, hogy a pénzügyek is vállságba kerültek. Az is igaz, hogy ezt a válságot felgyorsította a közös valutára még éretlen országok bevonása a közös valutába.

Az euró övezet kialakítása idején a már gazdag, puritán országokban a foglalkoztatás 70 százalék körül mozgott. A mediterrán országokban azonban 60-65 százalékos volt. Ehhez járult, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük alig fele volt. A közös valuta hatásár nem volt módjuk az inflációra, vagyis a fedezetlen pénzteremtésre, hát eladósodtak. A hitelezők nyomására az adóság kamata nemcsak egyre magasabb lett, de megtakarításokat követeltek. Ennek hatására a foglalkoztatási rátájuk 10-12 százalékkal csökkent.

Az EU brüsszeli vezetése képtelen megérteni, hogy a mediterrán országoknak nem lehet közös pénzük a gazdagabb, takarékosabb, szorgalmasabb németekkel. Ragaszkodnak az övezetben maradásukhoz, ugyanakkor szeretnék behajtani az adósságot is. Ezzel tovább rontják a foglalkoztatást, csökkentik az eleve elégtelen jövedelem termelését, ugyanakkor követelik az adósságuk csökkentését.

Szaladnak a pénzük után, de ezzel egyre jobban csökkentik az adósaik fizetőképességét.

A butaság ellen nincs orvosság.

Trianon előzményei

Kopátsy Sándor                 EH                   2014-01-06

Trianon előzményei

Trianonról már diákkoromban az volt a véleményem, hogy kárunkra döntöttek, de a két rossz közül az egész Kárpát Medence megtartása lett volna a nagyobb rossz. Ebben igazán a Jugoszláv állam szétesésével járó vérontás győzött meg. Olyan rendezést tartottam igazságosnak, ami jobban igazodott volna az etnikai határokhoz, és a Székelyföld autonómiát kap.

Valami ilyen, igazságosabb rendezés valósulhatott volna meg a második világháború után, ha nem üzenünk hadat a Szovjetuniónak. De ma már nincs kilátás semmiféle korrekcióra. Ezért ideje volna abbahagyni a siránkozást, és történészi tárgyilagossággal megvizsgálni, mikor, mit hibáztunk el. Ez azért fontos, mert nem tanultunk belőle.

Ezért örültem Romsics Ignácnak a kassai bombázást feltáró tanulmányának. Fontos lépésnek tartom a részletek tisztázását, csak azt hangsúlyoznám keményen, hogy akkor sem lett volna szabad hadat üzenni, ha történetesen szovjet gép bombázott volna. Számunkra nem a tettes megállapítása a fontos, hanem a kimaradásunk a háborúból. Ráadásul, még Hitler is ezt akarta.

Ezerszer fontosabb annak az útnak a feltárása, mai Trianonhoz vezetett.

Ki kell végre mondani, hogy alapvetően hibás célunk volt a Kárpát Medence egészének magyar nemzeti állammá változtatása. Azt ugyan egyetlen történészünk nem állítja, hogy ez reális cél lehetett volna, de hallgatunk arról, hogy a kisebbségektől megszabadulni akaró, illetve azok jogos igényeit semmibe vevő politikánk nemcsak erkölcstelen, de irreális volt. Ennek ellenére nyomát sem találjuk annak, hogy valaki keményen vitába szállt volna a magyar nemzetiségi politika irrealitásával. Még Jászi Oszkár is igyekezett tapintatos lenni. Ebben sem azok voltak azonban a hibásak, akik hallgattak, hanem azok az előzmények, amelyek miatt, jaj volt annak, aki ezt a témát felveteti.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hol, mit rontottunk el ezen a végzetes úton.

Nagyon messzire vezetnek a magyar nacionalizmus gyökerei. Csak az első megbocsáthatatlan úttévesztésig megyek vissza.

Tizenéves diák voltam, amikor Marczali Henrik könyveivel megismerkedhettem. Ő is somogyi volt. A könyvemet iskolatársamtól, Hanák Pétertől kaptam, aki már akkor elkötelezett történész volt.

Marczali könyveiből megtanultam, hogy II. József volt az egyetlen bölcs és progresszív Habsburg uralkodó. Ezt ő ugyan nem fogalmazta meg ilyen keményen, de én kiolvashattam belőle. Főleg az befolyásolt, hogy a birodalomban, Magyarországtól eltekintve, mindenütt megvalósította a jobbágyfelszabadítást. Ez nekem, a népi írók lelkes hívének elég volt ahhoz, hogy megszeressem.

A Kalapos király azzal is befutott nálam, amikor megtudtam, hogy ő sokkal előbb volt német-római, mint osztrák császár. Azt a címet ugyanis nő nem kaphatta meg. Frankfurtban, a Pál Koronáz templomban lettem figyelmes arra, hogy ő sokkal előbb volt német-római császár, mint anyjának örököse az osztrák és magyar trónon. Tehát nem kezdőként került az Osztrák Monarchia trónjára.

A másik

Ma is Mohácsnál sokkal nagyobb tragédiának, sőt bűnünknek tartom, hogy a magyar országgyűlés elszabotálta a jobbágyok felszabadítását. Ezt, mint tényt ugyan egyetlen történész sem tagadja, de egyetlen sem hangsúlyozza ennek történelmünket hibás vágányra vivő szerepét. Pedig az utóbbi háromszáz éves történelmének semmi sem ártott többet, mint a jobbágyok felszabadulásának elhalasztása. Ezt a mindennél nagyobb bűnünket máig sikerült úgy elleplezni, hogy még a történelmünk iránt érdeklődőknek sincs fogalma róla.

Az még nagyobb titok, hogy Deák Ferenc, amikor követ lett, 1830-ban beterjesztett egy javaslatot attól, hogy ha van olyan jobbágy, akinek van miből, telket vásárolhasson, olyan ellenállásba ütközött, amit látva azt toldotta be a szövegbe, hogy a lehetőség csak az olyan jobbágyra vonatkozik, aki tud magyarul. Így végül megszavazták. Azóta kutattam, hogy volt-e valahol példa ilyen etnikai korlátozásra. Aztán hamarosan megtapasztalhattam, hogy jó száz évvel később Teleki Pál kormánya olyan zsidótörvényt fogadtatott el a Tisztelt Házzal, ami a zsidóktól, vallásuktól függetlenül tagadta meg nemcsak az ingatlanszerzést, de még a nemi kapcsolatokat is mindazoktól, akiknek akár csak egyik nagyszülejük zsidó volt.

Végül, hetven évvel később, jórészt a szabadságharc elvesztésnek köszönhetően, megtörtént a jobbágyfelszabadítás. Erre máig büszkék vagyunk, holott szégyellenünk kellene, hogy ilyen késve, és ilyen sok engedménnyel hajtottuk végre.

Az felmérhetetlen, hogy az eleve magyar polgárságban nagyon szegény magyar etnikum mit vesztett azzal, hogy hetven évet késett a jobbágyok felszabadítása. Akkor is úgy, hogy Európában, nálunk maradt meg a legnagyobb arányban az arisztokraták és a katolikus klérus birtokában a termőföld.

Végül, azt is személyes tapasztaltból teszem hozzá, hogy az 1945-ös földreform sem ehetett volna ilyen kemény, ha nincs rajtunk Moszkva nyomása. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov ragaszkodott hozzá, hogy a földművelésügyi miniszter a kommunista Nagy Imre legyen.

Az első két demokratikus választás után ugyanis olyan pártok voltak a többségben, amelyek a szovjet megszállók nyomása nélkül soha nem szavaznak meg olyan földreformot, amilyent sikerült végrehajtani. Bizonyításul elég, ha Mindszenti bíboros akkori befolyására gondolunk.

Térjünk azonban vissza a magyarországi kisebbségek sorsának alakulására. Trianon után szinte minden olyan etnikum, amiben volt elszakadási vágy, a utódállamokhoz került. Jelentős etnikumot csak a zsidók és svábok jelentettek. A cigányság Trianon után a jelenleginek tört része volt, és azokat nem is vettük ember számra. A megmaradt két etnikumot pedig azért gyűlöltük, mert nálunk különbek voltak.

A zsidóság öthatodát elpusztítottuk, elpusztítattuk, elüldöztük. A megmaradt hatod a Rákosi rendszerben óriási politikai szerepet játszott. Ezt, ha nem is hangosan, felróják nekik. Alig találkozunk olyanokkal, akik megértik a zsidóság viselkedését a velük való bánásmódunk után, még kevesebben vannak olyanok, mint magam is, akik a sztálinizmust még durvábban képzelik el az okos zsidók nélkül.

A sztálinista rendszer durvább volt ott, ahol nem maradtak zsidók, mint a két országban, Magyarországon és Lengyelországban, ahol arányuknál sokkal nagyobb szerepet játszottak. Ők voltak azok, akikkel lehetett a megengedhető reformokról beszélni. Sztálin halála után is ők jelentették a párton belüli reformerek többségét. Az is meg kellene értenünk, hogy a forradalom első hete után, joggal féltek az antiszemitizmus elszabadulásától.

A 60-as évek közepétől pedig ők voltak a reformerek élcsapata.

A rendszerváltás után, a szuverenitásunk birtokában, azonban túlzott liberális vonalat erőltettek, aminek óriási és tartós Fidesz győzelem lett a végeredménye. Összegezve az hatodára csökkent zsidósság politikai és gazdasági befolyása a számarányánál ugyan nagyobb, de kisebb amekkora volt az elmúlt száz évben bármikor.

Mára egyetlen gyorsan szaporodó etnikumunk mart, a felzárkózásra képtelenné tett cigányság, aminek nagy többségét kiszorítottuk a munkaerőpiacról, és alamizsnán tartjuk. 

A választási rendszer

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-12-31

A választási rendszer

Nincs kétségem abban, hogy a Fidesz megnyugtató többséggel nyerni meg a tavaszi választásokat. Angolszász országokban magasan elérné a kétharmados többséget. A jelenlegi választási törvény ugyan jelentősen csökkentette a listás szavazatok súlyát, de így is a körzetek 90 százalékát meg kell nyerni ahhoz, hogy a parlamenti kétharmad meglegyen.

Húsz évig abban a tudatban étem, hogy az Antall-Tögyessy paktum évszázadokra lehetetlenné teszi a kétharmadot, mert annak előfeltétele, hogy egyetlen párt nyerje meg a körzetek 97 százalékát. Márpedig ilyen választási győzelmet csak Hitler fasizmusa, és a sztálini egy pártrendszer ért el. Demokráciákban még a 70-80 százalék is történelmi ritkaság volt, 97 százalék feletti győzelemre pedig nem találtam példát. Tehát nem tudtam elképzelni, hogy valaha lesz olyan tökéletes párt és olyan semmit érő ellenzék, amiben a 217 körzet 97 százalékában egyetlen párt nyeri meg a mandátumot.

2010-ben azonban a körzetek 98 százalékát nyerte meg a Fidesz, és ez is éppen elég volt a kétharmadhoz.

A Fidesz azonnal új választási törvényt hozott, ami még mindig csak akkor ad egy kormánynak bizonyos, úgynevezett sarkalatos törvények módosításához szükséges kétharmados többséget, ha a körzetek 90 százalékát megnyeri. Ez is ritkán elérhető feladat, amihez jó kormánypárt és pocsék, egyoldalú ellenzék is szükséges.

Ha rajtam múlna, csak a körzetekben nyertes képviselők lennének. Ez esetben a kétharmados többség a körzetek kétharmadával elérhető. Ez a mostani választásokon is meglesz. Vagyis 106 körzet és 106 képviselő lenne. Jelenleg nem ismerek olyan demokráciát, amiben a kétharmados győzelem született volna.

Az Egyesült Államokban az elnök 50 százalék plusz egy szavazat birtokában is négy évre elnök, azaz kormányfő, akit politikai okok alapján nem lehet leváltani. A törvényhozás két házában is elég az egyszerű többség.

Orbán Viktort azzal támadja a baloldal, hogy bebetonozza magát. Ebben ugyan lehet vitatkozni, de a választási törvényt mégis olyan hozott, hogy a kétharmados többséghez a körzetek 90 százalékában győzni kell.

Ebben már nem vagyok annyira biztos.

A sokpártú szoclib

Kopátsy Sándor                PP                    2013-12-26

A sokpártú szoclib

Mintegy három hónappal a választások előtt már karakterisztikusan kirajzolódik a várható választási eredmény. A Fidesz kényelmesen megszerzi a képviselői helyek többségét, talán a kétharmadát. A körzetek négyötödénél is többet nyer. A magát szoclib baloldal hat pártja alig nyeri el a mandátumok negyedét, és lehet, hogy az MSZP viszi el ennek kilencven százalékát. A szélső-jobb a harmadik párt, amelyiknek biztosan lesz frakciója.

A legnagyobb csalódást az Együtt fogja elszenvedni. Elsősorban azért, mert erejét sokszorosan meghaladó céllal indult a választási harcba. A legutóbbi felmérésen az MSZP 27. az Együtt 6 százalékot kapott. Ezek az adatok már bizonyítják, hogy az erejük felmérésékor sokszorosan túllépték a realitást. Ők nemcsak az MSZP-el egyenrangúnak érezték magukat, de velük szemben ragaszkodtak a miniszterelnöki poszthoz. Mára nevetségessé váltak.

Az a tény, hogy Gyurcsány Demokrata Koalíciója 3 százalékon áll, jól bizonyítja, hogy elemi hibát követett el az MSZP akkori vezetése, amikor Medgyessy Pétert lapátra tette, és lelkesen a nyugtalan liberális Gyurcsány mögé állt, majd Bajnait is elfogadta miniszterelnöknek. Vagyis a mai Együtt és a DK kezébe adta a pártot. A tavaszi választások Fidesz fölényét az is erősíti, hogy a baloldal ellen a Jobbikra számíthat.

A másik nagy változást az jelenti, hogy a liberális erőknek öt párt között kell választani. Az öt liberális párt, az Együtt is az, 15 százalékos támogatást álévez, amit minden nyugat-európai liberális csak szeretne, de lehet, hogy még frakciójuk sem lesz.

A Fidesz joggal építhetne szobrot a liberális ellenzéknek.

FELIX CULPA

Kopátsy Sándor                PV                 2012-06-14

FELIX CULPA

Ritka öröm ért, amikor ma azt olvashattam egy hetilapban, hogy a katolikus teológia Júdás bűnét, Krisztus elárulást, így minősíti. Gyerekkoromban elakadtam azon, hogy ugyan minden, ami történik, isten akaratán múlik. De akkor miért vannak bűnök. A konkrét példám, Júdás bűne, Krisztus elárulása volt. Ezt annál inkább nem értettem, hogy Krisztus azért jött a földre, hogy halálával megváltsa az eredendő bűntől az emberiséget. Krisztus elsődleges célja azt volt, hogy vállalja a halált az emberiség érdekében.

Nem értettem, hogy miért kellett ehhez Júdás árulása. Az még inkább értehetetlen volt számomra, hogy ez az árulás, ami lényegében Krisztus fő céljának elérését jelentette, miért volt bűn.

Ha Júdás nem vállalja az árulást bűnét, Krisztus nem töltheti be célját?

Kételyeimet csak fokozta, hogy Júdás árulását a zsidóság árulásának állították be. Miért csak az áruló Júdás képviselte a zsidóságot, amikor Krisztus és minden tanítványa ugyancsak zsidó volt. Számomra a zsidóság érdeme volt, hogy Krisztus zsidóként jött el a világra, hogy megváltsa az emberiség egészét.

De nem is folytatom, mert nagyon messze vezetne. Megnyugodtam abba, hogy a kereszténység érdeke volt, hogy Krisztus haláláért legyen felelős, méghozzá zsidó. Aztán ma azt olvasom, hogy Júdás árulását a teológia felix culpanak, vagyis „szerencsés bűnnek” minősíti.

Ez megnyugtatott. Nem ok nélkül álltam, gyermekfejjel Júdás védelmére.

Mandela meghalt

Kopátsy Sándor                   PP                 2013-12-11

Mandela meghalt

Meghalt a Dél-afrikai Köztársaság legendás múltú elnöke. Fekete forradalmár létére a világ egységesen gyászolja. Valóban neki köszönhető, hogy ebben a bányakincsekben rendkívül gazdag országban viszonylag simán folyt le az elmúlt negyven év. Ezt az országok szivárvány köztársaságnak nevezik, hiszen a fajok minden színe megél benne.

Ami ott történt, valóban elismerésre méltó, de senki sem meri kimondani, hogy az ország jövője zsákutca. Nemcsak féktelenül szaporodik a lakossága, de az etnikai összetétele is tovább romlik. Nincs a történelemben példa még arra sem, hogy egy társadalom elviselhet ilyen népességrobbanást. Még akkor sem, ha a lakosság csak nyugati fehérekből állna. Ebben az országban, ezek azonban egyre kisebb arányúak lesznek. Ezek a fehérek ma néhányszor gazdagabbak, sokkal iskolázottabbak jelenleg, és a jövőben még inkább azok lesznek.

Elég volna az európai zsidóság történetére gondolni, ahol a sokkal fejlettebb, gazdagabbak, iskolázottabbak voltak, mint a dél-afrikai feketék valaha lehetnek, mint a zsidó etnikumok, amelyik lelkesen asszimilálódott, mégis irtották, pusztították, üldözték őket.

Azt, hogy milyen embermészárlás lesz Dél-Afrikában, azt elképzelni sem lehet. Az ott élő fehéreknek csak egy lehetőségük marad, a kivándorlás. Szinte minden fejlett ország szívesen befogadja őket.

Nem is az ő soruk reménytelen, hanem a fejlett világ naivsága. Abban a hitben élnek, hogy Mandela valami csodálatosat alkotott, holott az kellene felismerni, hogy Afrikában egyetlen államnak sincs örömöt adható jövője. Ott érik meg egyre jobban az emberi faj történetének a legiszonyatosabb embermészárlása.

A német Nagy Koalíció példája

Kopátsy Sándor                 PP                   2013-12-17

A német Nagy Koalíció példája

A német közép-jobb pártpáros fölényesen megnyerte a választást, de néhány mandátummal kevesebbet kapott, mint az összes többi. Ezért kénytelen lett koalíciós partner keresni. A keresgetésnek a végén a második legerősebb, a közép-bal szocialisták maradtak. Mivel azok is joggal érezték, hogy egyenrangú, helyesebben azonos súlyú társak nem lehetnek, a tagjaik szavazatát kérték. Tegnap derült ki, hogy a tagság háromnegyede egyetért a kormányban való részvétellel. Így megalakulhat a kétharmados többségű kormány. Ilyen többség régen volt.

Számomra megkülönböztetett örömöt jelentett a kimenetel, mivel Magyarországon a tavaszi választások előtt példátlan távolság, szembenállás van az erős közép-jobb Fidesz, és a nem elég erős, közép-ball, szoclib koalíció között.

A választás előtt ugyan egyértelmű, hogy a közép-jobb kormány nálunk eredményesebb lesz, mint a német testvérpártja, a szoclib koalíció azonban semmi közöset nem keres a várható győztessel. Ezért előre látom, hogy semmi lényeges változás nem történhet a tavaszi választáson, marad a közép-jobb és a szoclib elkeseredett harca, amiben egyik fél sem azt keresi, ami közös, hanem azon acsarkodnak, ami elválaszt.

Ez nem is volna olyan érthetetlen a számomra, ha a magyar liberálisok százötven éves múltja nem ennek az ellenkezőjét bizonyította volna.

Ugyan ma nagyon más a közép-bal, mint a kiegyezés után volt, és nagyon más a közép-jobb is, mégis sokat mondhat a párhuzam.

A közép-jobb számomra a nemzeti, viszonylag konzervatív és klerikális. Ilyen volt az első világháború előtt, a két háború között, és ilyen a rendszerváltás óta. A bolsevik uralom alatt nem volt, mert nem is lehetett semmilyen.

A liberálisok a bolsevik rendszert jobban tudomásul vették, mint amennyit én indokoltnak tartottam volna. Ezt nemcsak a szélső, de a közép-jobb fel is rója nekik. Én ugyan a kevesek közé tartozom, akik ennek a pozitív hatását értékelem, tehát nem rovom fel nekik. Abban, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, nélkülözhetetlen volt a szerepük.

A rendszerváltást is azzal kezdték, hogy a várható győztessel, az akkor még közép-jobb Magyar Demokrata Fórummal keresték a szövetséget, kötöttek Paktumot. Ebben motiválta őket, hogy féltek a jobboldaliságától, különösen az antiszemitizmusától. Antall József odaültetésével azt ugyan elintézték, hogy az MDF ne legyen túlságosan jobb oldali, de ez olyan sikerrel járt, mai a következő választáson a katasztrofális vereségüket, ugyanakkor azonban a baloldali MSZP abszolút győzelmét hozta.

A liberálisok az MSZP győzelmét látva hirtelen vele kötöttek koalíciót. Ezt a kormányt pedig azzal buktatták meg, hogy végül túlzottan liberális lett.

Abból, hogy túlzott befolyásuk előbb a középé-jobb, majd a szoclib pártot buktatta meg, nem vonták le a tanulságot. A magyar társadalom többsége közép-jobb, ha az megbukik, a második erő kerül hatalomra, a közép-ball. Mindkettő bukásra van ítélve, ha liberális befolyás alá kerül.

Ebből csak az Orbán vezette Fidesz tanult, és a liberálisnak indult pártjából olyan közép-jobb pártot formált, aminek a legnagyobb esélye van a győzelemre. Váratlanul meg is nyerte a következő választást. De nem eléggé ahhoz, hogy egyedül kormányozzon. Koalíciót kötött a Kisgazdapárttal. Korán győzött, és a sokkal több kapcsolati tőkével, és káderállománnyal rendelkező szoclib összefogás megakadályozhatta a Fidesz kormányon maradását. A liberálisok a Fideszt azonban eleve elutasították, mint együttműködésre számításba jöhető partnert.

A kor történései máig nem hangsúlyozzák, hogy a liberálisok a történelmük folyamán először nem a hatalommal, hanem az ellenzékkel kötöttek szövetséget. Nem lehet azt állítani, hogy azok közelebb voltak hozzá, mint a liberálisból átváltozott Fidesz. Ferenc József ugyan csak konzervatív, a változásoktól irtózó, de liberális igazán nem volt.

Horthy sem sokkal okosabb a császárnál, de meggyőződéses antiszemita, és konzervatív, az arisztokráciához dörgölőző, minden liberálist ellenző volt.

Rákosi merev sztálinista volt, aki a liberálist ugyanúgy ellenségnek tartotta, mint a parasztot, mégis a megmaradt szidóság lihegő kiszolgáló módon támogatta. Moszkva mellett csak a hazai zsidóságra építhetett. Ezt a magyar közvélemény soha nem fogja megbocsátani a zsidóságnak. Én ebben a tekintetben is pozitívnak tartom a szerepüket, mert olyan rendszert szolgáltak, amin változtatni nem lehetett. Ahogy megérezték Moszkva változtató szándékát, azonnal a reformok mellé álltak.

A Forradalom bukását követő megtorlásban is főszerelők lettek. Ezt megértem, mert felismerték a forradalomban elszabadult antiszemitizmus veszélyét.

A stabilizálódás után azonban újra a reformerek élcsapata lettek. Az új gazdasági mechanizmust elsősorban nekik köszönhetjük.

A Szovjetunió összeomlásának jeleire az ellenzék élcsapata lettek, de először önállósulva, saját párttal, az SZDSZ-szel.

Ahogy sikerült Antall Józsefet az MDF és a kormány élére ültetni, velük kötöttek paktumot.

A következő választás után pedig már a baloldali MSZP-ével kormányoztak közösen.

Igazán ellenzékiek csak a Fidesszel szemben lettek, és maradtak mostanáig.

Nagyon nehéz megmagyarázni, hogy a magyar liberálisok, lényegében a magyar zsidóság, százötven év után először, miért nem keresi a hatalommal való együttműködés lehetőségét.

A Fideszre sokat el lehet mondani, de azt nem, hogy távolabb állnának a liberalizmustól, mint Ferenc József, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás. Velük, a realitást figyelembe véve, tudomásul vették az együttműködés szükségességét, Orbánnal azonban nem találnak semmi közöset.

Pedig nem kell nagy fantázia annak megértéséhez, hogy a magyar társadalomban sokkal könnyebb a politikai hatalom birtokában maradni azzal, hogy a közép-jobb sem sátán, mint ellene küldve.

Annak ellenére, hogy a magyar választóknak mintegy 5 százaléka liberális pártot akar, a 90 százaléka liberális ellenes. Aki velük szövetkezik, sokkal többet veszít, mint nyer. A következő választáson a Fidesznek semmi sem adhat nagyobb segítséget, mint az, ha Gyurcsány tagja az ellenzéki koalíciónak. De még Bajnai miniszterelnök jelöltsége is több szavazatot veszít, mint amennyit hoz. Alapvető stratégai hiba volt az ő miniszterelnökségének még a felvetése is, nemhogy az ahhoz való görcsös ragaszkodás.

Ahhoz már késő van, hogy a baloldal ne ellenséget lásson a választást megnyerő Fideszben, de talán a mi választásunk eredménye elegendő lecke les ahhoz, hogy belássuk, a közép-jobb magyar társadalomban, öngyilkosság a közép-jobban a gyűlöletes ellenzéket látni.

Nyers Rezsőtől megvonták a nyugdíja kiegészítését

Kopátsy Sándor               L. Nyers               2013-12-04

Nyers Rezsőtől megvonták a nyugdíja kiegészítését

A Fidesz kormány ugyan a magyar történelemben példátlan többség birtokában kormányoz, és semmi kétségem, hogy megnyeri a következő választásokat is. Ezért veszem tudomásul azokat a döntéseit is, amelyekkel politikai vagy szakmai szempontból nem értek egyet. A demokrácia alaptörvényének tartom, hogy a választók meghatározott többségének támogatásával mindenre van felhatalmazása. Nem értek egyet azzal a liberális logikával, hogy az ellenzéket is meg kell hallgatni, és a véleményét figyelembe venni.

A demokráciában is csak olyan ellenzéknek van joga a beleszólásra, amelyik mögött bizonyos választói támogatás van. Ezt az alkotmány biztosítja azzal, hogy bizonyos törvények meghozatalához nem elég az abszolút többség.

Most is tudomásul veszem, hogy a magyar választók többsége felelőssé teszi a bolsevik évtizedek alatt a hatalomban szereplő személyeket. Függetlenül attól, kinek milyen szerepe volt.

Azt, tehát nem vitatom, hogy a kétharmados hatalomnak nincs joga megvonni valakitől a számára korábban biztosított nyugdíj kiegészítést, csak azon szomorkodom, hogy ilyen mégis megtörténik.

Ha valaki sokkal indokoltabban kap szobrot, mint Horthy, Bethlen, Vass, Nyírő, akkor Kádár, Nyers, Fehér és Erdei azok közé tartoznak. Abban sem kételkedem, hogy a véleményem megegyezik a 20. század nyugati, és a jövő magyar történészeiével.

Ezt azért írom le, mert kötelességemnek érzem, mint a kor még élő tanúja.

A magyar történelemben még nem volt olyan négy évtized, amiben annyi fontos társadalmi lépést tettünk, pedig kezünk, lábunk meg volt kötve.

Számomra Nyers Rezső ennek a kornak az egyik legjelentősebb alakja volt. Ráadásul, nagyon szerény és önzetlen. 

Marx

Kopátsy Sándor                PE                   2013-12-06

Marx történelmi helye, az európai bolsevik rendszerek összeomlás után, rendezetlen maradt. Nyugaton szinte megfeledkeztek róla, ugyanakkor Kínában lélegzetelállító sikert arat. Nyugaton a zseniális tudós egy megbukott világvallás alapítója lett, a Távol-Keleten pedig az elmélete példátlan sikerű gyakorlattá vált. Ott sem rá hivatkoznak, csak a gyakorlatban alkalmazzák az elméletét.

Vitathatatlan, hogy Nyugaton Marx a társadalomtudomány egyik legnagyobb gondolkodója maradt. Mégsem mint tudós, hanem mint vallásalapító forradalmár fejtette ki történelemformáló hatását.

A legnagyobb dialektikus materialista gondolkodó volt, mégis elsősorrban a valóságtól elszakadt forradalmárok vallásává süllyedt a tanítása.

Ebben elsősorban ő maga, de főleg a kor forradalmárainak elvárása volt a hibás.

Zseniális tudományos felismerése volt a történelmi materializmus. Ő ismerte fel először, hogy minden társadalomnak alépítménye, alapja, és felépítménye van, amit az alapja determinál. Ehhez a felismeréséhez azonban képtelen volt ragaszkodni. Rengeteg munkával a felépítmény működését vizsgálta, és végül oda jutott, hogy lehet olyan felépítményt létrehozni, ami megváltoztatja az alapokat. Ezzel a filozófiai felismerését a feje tetejére fordította. A társadalom „bűneinek” megváltását ígérő vallás alapítója lett.

Nem vette tudomásul, hogyha az átlagosan jellemző társadalom az alépítménytől determinált, akkor objektív adottság, amit a tudomány nem minősíthet elhibázottnak, hiszen szükségszerű.

Elméletéből, ha ragaszkodik hozzá, az következik, hogy a társalom felépítése, működése determinált, azon a politika erőszakkal sem hozhat létre lényeges, tartós változást.

Mivel Marx elsősorban a társadalmat javító forradalmár akart lenni, gondosan megfeledkezett a saját elméletéről. Az életét a társadalom általa kívánatos felépítményének szentelte.

Nem vette tudomásul, hogy a korában a társadalom alépítménye még olyan volt, amire csak tőkés osztálytársadalom épülhetett. Az elméletéből éppen az fakadt, hogy ami általános a társadalom életében, az objektív szükségszerűség. Ennek ellenére az objektív szükségszerű megváltoztatására ajánlhatott boldogító megoldást, és ezzel lett vallásalapító a tudós Marxból.

Marx nem követte saját zseniális felismerésnek a logikáját.

Ha igaz, hogy a társadalom felépítménye az alépítménytől determinált, akkor nem lehet a spontán kialakuló tőkés osztálytársadalmakat elhibázott felépítménynek tekinteni. Ha az ipari forradalom által létrehozott új alépítményre tőkés osztálytársadalmak épültek, akkor azok létezése objektív szükségszerűség, amit politikai eszközökkel nem lehet megváltoztatni. Aki más, jobb társadalmat akar, annak először annak az alapjait kell megépíteni.

Marx azzal nem is foglalkozott, hogy a társadalmak történetében mikor, mi volt az alépítmény. A logikai úttévesztését próbálta elrejteni azzal, hogy a tőkés osztálytársadalom azért rossz, mert abban a tőkés magántulajon a szervezőerő. Magával is elhitette, hogy a tőkések kisajátítása, tehát a felépítmény egy fontos elemének erősszakos megváltoztatása elegendő lesz ahhoz, hogy létrejöhessen az olyan társadalom, amiben a dolgozók lesznek a politikai hatalom birtokosai. A dolgozók politikai hatalmán már szinte spontán létrejön az általa elképzelt, tökéletes társadalom. Ezzel a tudós materialista átalakult idealista vallásalapító profétává.

Tudományos felismeréséből az következett volna, hogy először bebizonyítja, hogy az ipari forradalom után miért alakult ki szükségszerűen, spontán a tőketulajdonosok gazdasági, majd politikai osztályuralma.

Azt nemcsak Marx, de a társadalomtudományok máig sem ismerték fel, hogy a tőkés osztálytársadalom maga sem volt valami egészen más, mint általában az osztálytársadalmak. Köztük a különbséget csak az jelentett, hogy más volt a fő gazdasági profilja, és más kulturális alapra épült.

Az elsődleges gazdasági profiljuk alapján voltak földművelő, állattenyésztő, illetve iparos és kereskedő társadalmak. Mindegyik gazdasági profil előfordult, ennek megfelelően más volt az uralkodó osztály, a rabszolgatartó, a földesúr vagy a tőkés.

Azonban minden osztálytársadalomnak négy közös jellemzője volt.

1. A lakosság többsége kizsákmányolt volt. Az indokoltnál sokkal többet vontak el az eleve alacsony jövedelmükből. Azaz mesterségesen fokozták a szegénységet. Ez volt minden osztálytársadalomban a legnagyobb halálozásokozó.

2. A nemzeti jövedelem nagyon magas hányadát fordították fegyverkezésre, és háborúzásokra.  Az osztálytársadalmakban a nemzeti jövedelem 10-20 százalékát emésztette fel a fegyverkezés, és a háborús károk. A hadsereg és a háborúzás nemcsak a nyomor fokozásával, de a fegyveres harcokkal közvetlenül is jelentős halálokozó volt.

3. Az elvont jövedelem jelentős hányadát luxusra, kincsképzésre, egyházi vagyonra pocsékolták el. Szinte az elpocsékolt jövedelem aránya fordított volt, a megtermelt jövedelemhez viszonyítva.

4. Üldözték az emberek tudásvágyát. Ebben a vallások jártak az élen. A zsidó – keresztény - mohamedán vallás ezt tekintette az emberiség eredendő bűnének.

Az osztálytársadalmak fenti négy közös funkciója leleplezi az osztálytársadalmak közös célját, a népszaporulat fékezését, elsősorban a halálozás növelését.

Részletes bizonyítás helyett elég arra gondolni: Hogyan alakul a népszaporulat, ha nem működik a négy fék?

Még az is egyértelmű, hogy a négy fék ellenére az osztálytársadalmak hatezer évét az állandó túlnépesedés jellemezte.

Marx alépítmény elméletéből az fakad, hogy az osztálytársadalmak felépítményét elsősorban a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége hozta létre. Aki túl akar lépni az osztálytársadalmakon, annak a túlnépesedési nyomást kell megszüntetni. Százötven éve még senkinek sem lehetett fogalma arról, mivel, hogyan lehet megszüntetni a túlnépesedési nyomást a halálozás mesterséges fokozása nélkül.

Ma már tapasztalatból tudjuk.

A népszaporulat megszűnt, ahol.

1. A tudomány megoldotta az egyszerű, biztos, és a későbbi szülést nem veszélyeztető fogamzásgátlást.

2. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem túllépte a 10 ezer eurót.

3. Az iskolázottság átlaga meghaladta a 12 évet.

Ahol a három feltétel mindegyike létrejött, megszűnt a túlnépesedési nyomás. Ahol nem, ott fennmaradt az osztálytársadalom.

Egyelőre a három feltétel csak a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag, puritán erkölcsű országaiban jött létre. A társadalmi átalakuláshoz nem volt szükség politikai erőszakra.

Ezért kell a fenti három előfeltételhez hozzátenni a negyediket-

4. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

Jelenleg az emberiség mintegy hetede él olyan társadalmakban, ahol létrejött az osztálytársadalmon való túllépés alépítménye. Az elmúlt 30 évben Kínában a politikai diktatúra állította le a gyermekvállalást, és ennek hatására példanélküli gyors fejlődés indult el a jólét és az iskolázottság megkívánt küszöbértéke felé.

Az emberiség nagyobbik felén azonban hiányzik a népszaporulat leállását biztosító gazdasági és kulturális előfeltétel. Nemcsak hiányzik, de meg sem teremthető.