Gyurcsány Ferenc lelépett

Kopátsy Sándor PP 2009-04-14

GYURCSÁNY FERENC LELÉPETT

Ennek az írásnak az időpontja fontos. 2009. április 14. Még reggel van, de tudom, mik fog történni ma. Gyurcsány Ferenc megszűnik miniszterelnök ellni, feláll a miniszterelnöki székből, és kisétál. Utána következik az ország megszégyenülése. 204 baloldali és liberális képviselő részben kenyérféltésből, részben a Fidesztől való páni félelmében megválasztja az ország miniszterelnökének Gyurcsány jobb kezét, a pártonkívüli vállalkozót, aki az ország gazdasági főminisztereként nem vette észre, hogy az ország pénzügyi helyzete az első széltől is összeomlik, ha az EU nem könyörül rajtunk. De nem is az a baj vele, hogy nemért a pénzügyekhez, hanem az, hogy vállalkozóként sem tanulta meg, hogy a országnak nem azért nincs elég pénze, mert magasak a nyugdíjak, mert sokba kerül a közigazgatás, hanem azért mert botrányosan kevesen dolgoznak, és még kevesebben úgy, hogy adót is fizetnének.
Mentégére szolgál, hogy azt nemcsak ő, nemcsak Gyurcsány, nemcsak az MSZP és az SZDSZ nem tanulta meg, hanem még az MDF sem. Amikor Gyurcsány hatalomra került, tisztában voltam vele, hogy ezzel katasztrofális fordulat következett be az eddig csak heterogén MSZP életében. Ebben a magát baloldalinak tartó pártban eleve erős volt a liberális közgazdászok befolyása, de azért az ereje baloldali volt. Már Horn súlyos hibát követett el azzal, hogy a gazdaságpolitikát a párton belül Bokrosra és Békesire bízta, és engedett az SZDSZ liberalizáló nyomásának nemcsak abban, hogy a nyugdíjrendszert ultra-liberális homokra építette, hanem még abban is, hogy a csapata összeállításánál az SZDSZ véleményét komolyan vette. Ennyi hiba elég volt ahhoz, hogy a következő választáson nem kapott elég szavazatot. De az MSZP véklasztási vereségének a fő oka már akkor az volt, hogy nem tettek semmit annak érdekében, hogy a munkaerő alsó harmada bekapcsolódhasson a társadalmi munkamegosztásba.
A jelenlegi politikai és gazdasági és pénzügyi válság okát mindmáig nem tártuk fel. Az MSZP megalakulásától fogva szélsőségesen liberális foglalkoztatási politikát folytatott. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vette, hogy akire a munkaerőpiacnak nincs szüksége, az nem is dolgozzon, azt tartsa el a társadalom. Ez alatt azt kell érteni, hogy akit a vállalkozói szférában a minimálbér és terhei mellett nem alkalmazzák, hasznosabb, ha segélyen él, mintha dolgozna. Ezt ugyan ilyen nyersen soha nem merték megfogalmazni, de keményen ehhez tartották magukat.
Gyurcsány jelenség.
A mai nap mégsem megyek vissza ilyen messzire, hiszen csak Gyurcsányt temetem.
Az első nap tudtam, hogy a hatalomba ültetése végzetes csapást jelent a baloldal számára. Azzal számoltam, hogy megél egy választási ciklust, megbuktatja az MSZP-t és az SZDSZ-t, aztán folyik a rendszerváltást követő váltógazdálkodás. Azonban Gyurcsány ügyességének és Orbán hibájának köszönhetően, kapott még egy választási ciklust.
Nem értek ugyan azokkal egyet, akik az MSZP és az SZDSZ választási győzelmét elsősorban Gyurcsány érdemének tartják, de neki is volt ebben érdeme. Felismerte hogy csak a két kis párt bejutása akadályozhatja meg Orbán győzelmét. Ezért ezek bejutását a háttérből segítette.
A választás mégsem Gyurcsány nyerte, hanem Orbán vesztette el. Egyrészt neki sokkal jobban kellett volna látni, hogy az MDF bejutása számára könnyebben kiaknázható előny lehetett volna, mint Gyurcsánynak. Ha ő békésen gyűri maga alá az MDF-et, és nem húzza elő váratlanul a Mikola-kártyát, fölényesen nyer Gyurcsány ügyeskedésével szemben.
Gyurcsány hatalmon maradása azonban már nemcsak a baloldalt, de az országot is tönkretette. A saját pártját azért, mert elhitette, hogy Gyurcsány győzni tud Orbánnal szemben, tehát még a korábbinál is szabadabb utat kapott.
De térjünk vissza Gyurcsány hatalomba ültetéséhez.
Annyit már az előzményekből tudhattam, hogy a karrierjét az anyósa, Apró Piroska egyengeti. Ennek köszönhetően lett Meggyesy sportminisztere, majd a Győr-megyei MSZP elnöke. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy az elnökség nem őt, hanem a baloldali frakció vezetőjét, Kiss Pétert ajánlotta. A Gyurcsányt hatalomra segítő erők azonban összefogtak, a megyei titkárok többségének a támogatásával leszavazták az elnökség javaslatát, és a kormány élére állították Gyurcsányt.
Ezzel nemcsak az MSZP elnökségét, de a baloldali szavazók nagy többségét cserbenhagyták a megyei titkárok. Ebben nemcsak az SZDSZ-re, de a pártjukon belüli liberális közgazdászokra is számíthattak.
A megyei titkárok logikája is világos volt. Ők megirigyelték a Fidesztől Orbán Viktort. Képtelenek voltak megérteni, hogy a magyar választók megnyerésében a baloldalnak csak baloldali politikával van esélye. Orbán sikere nemcsak egyéni képességén múlott, hanem azon a felismerésen, hogy a magyar választók többségét csak jobboldali, konzervatív, nemzeti és klerikális jelszavakkal lehet megnyerni. Ezért, bölcsen, a liberális Fideszből ilyen jobboldali pártot formált. A Gyurcsányt hatalomba emelők nem tanultak abból, hogy a messze legjobb káderekkel dolgozó, liberális SZDSZ fokozatosan vesztette a népszerűségét, mára már arra sem számíthat, hogy benn marad a Parlamentben. Amíg volt elegendő támogatottsága, akkor is a többség által leginkább elutasított párt volt. A lehető legrosszabb megoldás volt, hogy az MSZP megyei titkárainak többsége a saját pártjuk élére is Orbán típusú vezért akartak állítani. Öt éve tehát Orbán típusú vezér állt a két meghatározó párt élén. Ennél nagyobb szolgálatot a Fidesznek csak buta emberek tehettek. Nem lesz addig a baloldalnak stabil politikai szervezete, ameddig nem ismerik fel, hogy nekik Orbán ellen nem Orbán típusú vezető kell, hanem korrekt, szerény, a baloldalért felelős kollektíva. Nem véletlen, hogy Horn Gyula volt az utolsó olyan elnökük, aki népszerűségben a pártvezetők között az élen járt. Az ő vereségét az okozta, hogy teret engedett az SZDSZ-nek és a pártján belüli liberálisoknak.
Az MSZP jelenlegi vezetőinek szellemi és erkölcsi színvonalára jellemző, hogy a puccs aztán azonnal, szinte mindenki Gyurcsány mögé sorakozott fel. Öt éven keresztül csak sejteni lehetett, hogy kik nem örülnek a hatalmi változásnak. Ezt csak Gyurcsány tudta.
Gyurcsány nem késett meghirdetni, hogy az angolszász gazdasági liberalizmus híve, és a pártot is erre az útra fogja terelni. Az nem jutott eszébe baloldali elvtársainak, hogy az a liberalizmus talán az angolszász gazdagoknak jó, de a harmadnyi akkora nemzeti jövedelmű magyar társadalomnak, öngyilkosság. (Mára kiderült, hogy az angolszászoknak is pénzügyi csődöt hozott.)
Ha Gyurcsány államférfi lett volna, ahogyan ezt még ma is Debreczeni József közíró hirdeti, akkor a behódoló ellenfeleit, akik nála sokkal népszerűbbek, támogatja, és nem a félreállításukon mesterkedik. Ő azonban nem államférfi, hanem karrieristaként viselkedett, fejébe szállt a hatalom.
Kiss Pétert megvédte a pártjának baloldala, de csak azért maradhatott, mert türelmesen tűrte a mellékszerepét.
Gyurcsánynak az sem volt jó, hogy Szili Katalin legyen az államfő. Ehhez nagyon népszerűnek tartotta. Az SZDSZ pedig vállalta az ellentmondó szerepét. Addig mesterkedtek, amíg az Orbán politikai vonalához közel álló, a közvéleménnyel kommunikálni képtelen elnököt választott a parlamenti többséget élvező kormánykoalíció. Tőle, aztán Gyurcsány a legnagyobb pofonokat kapta.
Gyurcsány pökhendisége Öszödön tetőzött. Minősíthetetlen hangon leckéztette meg az őt megválasztó párt elitet. Az MSZP illetékesek azonban még addig sem jutottak, hogy kikérjék magunknak ezt a hangot. Szerencsére, akadt olyan elvtársa, aki a felvételt kiszivárogtatta. A jelenlegi politikai tragédiát akkor lehetett volna megállítani, ha a beszéd után Gyurcsányt azonnal leváltják, és más vezetőt választanak. Ebből a beszédből is csak Orbán húzott hasznot. A megsértett elvtársak mélyen hallogattak. A liberálisok pedig azt bizonygatták, hogy Gyurcsánynak végül is igaza volt, mindent előzzön meg a pénzügyi egyensúly, ennek érdekében fizessen az ország szegény harmada.
Közben már egyértelművé vált, hogy a Gyurcsány kormány mögül vészesen fogy a szavazói támogatás. Az MSZP vezető káderei hallgattak, a tagság pedig még mindig azon örvendezett, hogy vége Orbánhoz hasonló vezére van.
Gyurcsány későn, az egészségügyi reformja népszavazásos elutasítása után, rúgta fel az SZDSZ-szel kötött koalíciós szerződést. Megfeledkezett arról, hogy hosszú távon az SZDSZ-re inkább támaszkodhat, mint az MSZP szavazókra.
Ekkor már kapkodott. A kisebbségi kormányzása kapkodás volt. Csak azért maradhatott még pár hónapot helyén, mert a két kisebb párt léte függött az előrehozott választástól. Ezek csak addig élnek, amíg nem találkoznak a választókkal.
Gyurcsány okosságára vall, hogy amikor belátta, hogy bekövetkezett a csőd, előre menekült, lemondott a miniszterelnökségéről. Arra számított, hogy megtarthatja a pártelnöki hatalmát, ő jelölheti ki az utódját,és azt irányíthatja. Jellemző módon ezt a taktikai húzását is lelkesedéssel fogata az MSZP vezérara. Nem vették tudomásul, hogy Gyurcsánytól, meg kell szabadulni.
Még pár hétig tartott Gyurcsány miniszterelnök keresési kabaréja. Ekkor még olyan miniszterelnökben gondolkodott, akit ismernek vagy külföldön, vagy itthon, vagy a legalább a hazai közgazdászok. Kiderült, hogy ez az elképzelés komolytalan. Ezt látva az okosabb hívei is elhagyták, és a pártelnökségről is le kellett mondani. De az új pártvezetés még ekkor is pozíciót keresett neki.
Ezzel Gyurcsány ugyan eltűnt a döntéshozók éléről, de a szelleme maradt. Ha nem vállalja senki, akkor legyen miniszterelnök a barátja, a legjobb munkatársa, aki gazdasági csúcsminiszterként azt sem ette észre, hogy nagy baj van.
Kitalálták, hogy Bajnai legyen az átmeneti kormány miniszterelnöke. Állítson léte egy politikai súlytalanokból és szakmai ismeretlenekből álló szakértőkormányt. Azt, hogy ez elfogadja az MSZP vezetése, a kormányba bekényszeríttettek néhányat maguk közül. Az utolsó napig azon volt már csak vita, hogy Bajnai elfogadja, hogy a párt is képviselve legyen a saját kormányában.
Hogyan fogadhatta el az MSZP vezetése, hogy a Gyurcsány kormányánál is sokkal gyengébb garnitúra kormányozza még egy évig az országot?
Még egy évig hatalomban akartak maradni.
A magyar baloldali és liberális vezető elitre jellemző, hogy még mindig csak a maga zsebét és hatalmát, nem az ország érdekét nézte. Orbán kétharmados hatalmával ijesztgetik a táborukat, nem vallják be, hogy az ilyen bohóckormány még annyit sem ér a tőkepiacnak, mint a stabil jobboldali kormány.
Mi lett volna az MSZP feladta az elmúlt hét év során?
A tőkepiac nem nézi a hatalom ideológiáját, számára a stabil hatalom a fontos. A tőkepiacnak jó a feudális Szaúd-Arábia, az egypártrendszerre épülő Kína, ha biztosnak tartják. Ezért jelenleg egy kétharmados többséggel rendelkező Fidesz kormány stabilitása többet javít a pénzügyi egyensúlyon, mind a jelenlegi bohóckormány. Gyurcsány oda juttatta az országot, hogy a legnagyobb megtakarítási lehetőség a hét évig uralkodó liberális baloldal korányénak eltűnése.

Ennek érdekében mielőbb új választást kell tartani.
Ezen az ország csak nyerhet. Megszűnik a két kispárt.
A Fidesz megszabadul egy olyan kalandor MDF-től, ami Bokros Lajost állítja a EU választási listájának az élére. Ez a párt még azt sem vette tudomásul, hogy ma a nyugati világban az olyan liberális túlzók, mint Bokros, örülnek, ha csendben maradhatnak.
Az SZDSZ kiszorulása a parlamentből végre lehetővé teszi, hogy megszabaduljon az ország attól a liberális politikától, ami ide juttatta.
Az MSZP-t csak egy súlyos választási vereség józaníthatja ki, hogy megszabaduljon a liberálisok befolyásától. Ne a politikai hatalma érdekében hagyja cserben az ország szegényebb, az általa a társadalomból kirekesztett harmadát, hanem azok érdekit védje.
Szégyen, hogy itt a liberálisok, és az MSZP vezetése a Fidesszel ijesztgesse a választókat, amikor az ijedelem oka nem a Fidesz, hanem az ország alsó harmadának a társadalmi kirekesztettsége.
Mindent megelőző politikai feladat a munkahelyteremtés. Méghozzá nem is kevés. A cél, másfélmillió új munkahely, annak szinte az egészét a munkaerő alsó minőségi harmadában kell létrehozni. Ebből a minél gyorsabb társadalmi és gazdasági minimum egymillió lenne. E nélkül minden csak bohóckodás.
A rendszerváltás első éve óta a munkaerő alsó képzettségi harmadában ennyi munkaalkalom úgy szűnt meg, hogy nem jött helyette létre másik. Ezzel pedig olyan bevételhiányt, és szociális költségtöbbletet hoztunk létre, amit semmiféle megszorítás nem hozhat egyensúlyba. A felháborító munkanélküliséggel nemcsak a pénzügyi egyensúly lehetőségét számoltuk fel, hanem a társadalom erkölcsi állapota is olyan mértékben leromlott, amit a közvélemény már nem visel el.
Azt üzenem a Fidesztől rettegő liberálisoknak, hogy a Fidesz, még az ő fantáziájuk szerint sem képes annyit ártani a magyar társadalomnak, amennyit az általuk létrehozott reménytelen munkanélküliség árt.
A Fidesz kétharmados kormányzása elsősorban azoknak árt, akik húsz éve élvezték az erősek igényeire szabott rendszert.
Ezek most azzal rémítgetik egymást, hogy a Fidesz-kormány pereket fog indítani az elmúlt nyolc év politikai irányítóival szemben. Attól, hogy esetleg lehet fél tucat látványos per, engem sokkal kevésbé zavar, mint a másfélmillió munkátlansága. Ilyenkor az jut eszembe, hogy máig felróják a Rákosi-rendszer brutalitásait a vélt és tényleges politikai ellenségeivel szemben. Akkor azt vallottam, hogy nincs az a kegyetlenség, mi egyensúlyban lenne a Horthy-rendszer védelmezőivel szemben. Akkor sem azokat sajnáltam, akiket elítéltek, mert azok tűrték a feudális nagybirtokrendszert, a három millió koldus reménytelen helyzetét, azok küldték el a nép fiait, felszerelés és cél nélkül a Szovjetunióba, és főleg azért, amit a magyar zsidósággal szemben tettek.
Most pedig azt mondom, nincs az a büntetés, amit meg nem érdemelnek azok, akik az ország ötödét, a cigányság kilencven százalékát kizárták a munkaerő piacról, és tűrték, hogy reménytelenül alamizsnán, családi pótlékon, nyugdíjon, segélyeken és bűnözésen éljék valahogyan túl ezt a demokráciát.
Ezt mondom annak ellenére, hogy nem tudtam akkor, és nem tudok ezután sem az elveimnek megfelelő szigorral élni.
El fogom tűrni, hogy bűnösök milliárdosként, legalábbis gazdagodva éljék túl azt a rendszert, amit az ország elesett harmadának okoztak, amit másoknak kell, nagy áldozatok árán valahogy rendbe rakni.

Középiskolás fokon

Kopátsy Sándor PG 2009-04-15

KÖZÉPISKOLÁS FOKON

Az ötvenes évek elején került a kezembe egy nem is tudom már a nevét, közgazdász írása. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a népesség növekedése jelentős nemzeti jövedelemnövekedést követel meg akkor is, ha csak újra akarjuk termelni, nemcsak a folyó jövedelmet, hanem a vagyont is. Vagyis, ha a nemzeti vagyon az éves nemzeti jövedelem háromszorosa, akkor minden egy százalék lakosságnövekedés azt követeli meg, hogy a nemzeti jövedelem három százalékát vagyonnövelésre kell fordítani annak érdekében, hogy ne legyen szegényebb vagyonú a társadalom. Másként mondva nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet kell újra termelni, hanem a vagyont is.
Ez amennyire kézenfekvő, annyira érthetetlen, hogy klasszikus közgazdaságtan máig nincs erre figyelemmel.
Ötven éve tucatnyi esetben leírtam, elmondtam, tanítottam, hogy a népesség növekedése milyen plusz felhalmozásigénnyel jár. Mindenki megértette, de senki nem élt vele.
Pedig korunkban, amikor a szegény világ fajunk történelme nyomán soha nem tapasztalt mértékben szaporodik, a gazdagok pedig még a létszámukat sem tartják, nagyon aktuális.
Azt, hogy Afrika, az arab, és a latin-amerikai országok képtelenek a felzárkózásra, elsőssorban a gyors népszaporulatuk magyarázza.
A kommunikációs csatornák, évek óta a világ két legnépesebb országának gyors gazdasági növekedését hangsúlyozzák, de soha nem említik, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben már egészen más számok vannak, és az egy laksora jutó vagyonban még a változás előjele sem azonos. A mai Népszabadságban olvasom. „Kína és India jól bírja a világválságot.” Ebben az ében, Kínában évi 8, Indiában 6.6 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést várnak.
Jobb volna azt mondani, hogy az egy lakosra vetített növekedés Kínában 7.5, Indiában 4.6 százalék. Ez már nagy különbség, még akkor is, ha a kisebbik érték is magas. A különbség abból adódik, hogy Kínában évtizedek óta, durva adminisztratív eszközökkel korlátozzák a népszaporulatot, Indiában pedig képtelenek a lakosság gyors növekedését féken tartani.
De még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem is torzít, mert nincs tekintettel arra, hogy Indiában év 2.5 százalékkal növelni kell a nemzeti vagyont, ami a nemzeti jövedelem 7.5 százaléka. Ez pedig azt jelenti, hogy a 6-6 százalékos nemzeti jövedelem sem elég ahhoz, hogy ne csak a jövedelmet, de a vagyont, a lakást, az infrastruktúrát, a termelővagyont is újra tudják termelni. Kínában pedig alig nő a lakosság, tehát az egy lakosra jutó vagyon újratermelése nem emészt fel külön forrást.
Indiában évente 7.5 százalékos növekedés kell az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához, Kínában pedig 2 százalék. Ezzel szemben a gyors 6.6 százalék Indiában nem elég az újratermeléshez, Kínában pedig 2 is elég volna.
A múlt év tavaszán közölte a The Economist, hogy Japánban a lassabb nemzeti jövedelem ellenére nő az egy laksora jutó jövedelem, az Egyesült Államokban azonban csökken. Az egyszerű ok, hogy Japán lakossága évi 1 százalékkal csökken, az Egyesült államoké pedig 1.6 százalékkal nő. Addig azonban ez a rangos szaklap sem jutott el, hogy rámutasson arra, hogyan nőtt a két országban az egy lakosra jutó vagyon.
József Attila tudta, hogy a nagyon okosok sok olyant nem tudnak, amit középiskolás fokon kellene tanítani.

Kiegészítések Europa nyugati fele 1890-2000 között

Kopátsy Sándor EH 2009-04-12

KIEGÉSZÍTÉSEK
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT

A fenti címen írt anyaghoz még számos kiegészítés szükséges. Ennek egyik első kísérlete az alábbi.
A rendelkezésre álló statisztikák csak az érintett államok mai területére vonatkoznak, nincsenek tekintettel a kulturális és gazdaságföldrajzi különbségekre, márpedig ezek sokkal fontosabbak annál, hogy mellőzhetők lennének.
A tőkés osztálytársadalmak híveinek elég lenne látni, hogy a vizsgált első hatvan évben, 1890-1950 között, harmad olyan volt a növekedés, mint a háborút követő ötven év alatt. Az utóbbi fél évszázad alatt kialakult jóléti államok növekedése háromszor gyorsabb volt a tőkés osztálytársadalmaké. Akkor szabadabb volt a piac, kisebb az állam szerepe, nagyobbak a válságok, soksorosa a tömegnyomor és jogtalanság, ami a döntő, sokkal lassabb volt a növekedés.
A fajunk történetében a legnagyobb társadalmi változást, legalább annyira minőségit, mint mennyiségit, a tudományos és technikai forradalom hozta meg. Ötven év alatt tört részére csökkent a jogtalanságban élők aránya, megszűnt a tömegnyomor, a jelenlegi pénzügyi válság nem lett volna válság 1950 előtt, és többször gyorsabb a fogyasztás növekedése.
Pedig a nagy csoda nem is Európa nyugti felén, hanem Észak-Amerikában történt. Ma már világos, hogy a még ennél is nagyobb csoda, ami kétszer annyi embert érint, és kétszer gyorsabb fejlődést mutat, mint a nyugati kultúrköré.
Ha megvizsgálnánk az észak-amerikai és a távol-keleti adatokat, még a skandinávok sem nagyon dicsekedhetnének. 1890-ben Észak-Amerika még lényegesen szegényebb volt Nyugat-Európánál, ma gazdagabb. Japánban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem sokkal kisebb volt, mint Norvégiában. Kína gazdasága, még harminc évvel ezelőtt is, sokkal elmaradottabb volt, mint a Szovjetunió. Harminc éve pedig háromszor gyorsabban növekszik, mint ami valaha előfordult Nyugaton az elmúlt századok során. Kínában az egylakosra jutó nemzeti jövedelem húsz éve évenként tíz százalékkal nő. Most, hogy a Nyugat minden fejlett államában csökken ez a mutató, Kínában még mindig nyolc százalékkal nő
A közgazdászoknak azonban eszükbe sem jut, hogy miért, mitől vannak az óriási különbségek a növekedés sebességében. Az ugyanis vitathatatlan, hogy nem azok a szabályok fontosak, amiket ők fontosnak tartanak.
De maradjunk a táblázaton szereplő 17 országnál.
A négy skandináv ország kiemelkedő sikerére már utaltam. Néhány kiegészítést azért teszek. A sikerük elsődleges okára, jó húsz éve írt, Nyugat felé címen megjelent könyvemben már utaltam.
Európa történetírói sem keresik annak az okát, hogy 2500 év alatt milyen okokból vándorolt a kontinensen a társadalmi és gazdasági csúcs a Földközi Tenger keleti medencéjéből a közepére, majd a nyugati részére, aztán a mai Hollandia, Belgium és Anglia térégére, végül a kontinensünk észak-nyugati részre, a skandináv államokra.
Ha időben újabb száztíz évet lépnénk visszafelé, akkor azt látnánk, hogy abban az időszakban Anglia, Hollandia és Belgium fejlődött a leggyorsabban. A skandinávok, az alpi népek, vagyis a mai gazdagok még szegények voltak.
A négy skandináv ország kiemelkedő teljesítménye csak 1920 után kezdődött. Vagyis, amikor már a tudományos és technika forradalom felértékelte, sőt elsődlegesé tette a munkaerő minőségét. Nemcsak a szorgalmát, de az iskolázottságát és az erkölcsét még sokkal inkább.
Máig nem ismerték fel a történészek, hogy az ipari forradalom technikai bázisán a munkaerő gyorsan szaporodott, a kínálata nagy volt, a minősége pedig, az árához képest másodlagos volt. A tudományos és technikai forradalom bázisán azonban megállt a népszaporulat, a munkaerő minősége vált kielégíthetetlen társadalmi igénnyé.
Ha volna olyan térkép, amelyeik a munkaerő kihasználtságát, iskolázottságát, és erkölcsi magatartását mutatná, egyértelmű volna a skandináv államok fölénye, annak ellenére, hogy az ára ott a legmagasabb.
Bármennyire egyértelműen igazolódik, hogy az egyes államok gazdasági eredménye elsősorban a munkaerejük minőségétől és munkára fogottságától függ, a közgazdaságtan még mindig csak a pénzügyi egyensúlyt, a piac szabadságát, és a minél kevesebb adót tartja a gazdasági siker elsődleges feltételének.
Ezzel szemben a legsikeresebb országok mindegyikében magas a foglalkoztatás, az adó és drága a munkaerő. A tények azonban nem zavarják a közgazdászokat.
A munkaerő minőségnek döntő szerepére a legjobb illusztráció az alpi népeké. Öt államban élnek, négy nyelven beszélnek, de ma már szinte egyformán jól élnek. A nyelvük különböző, de az életvitelük, az erkölcsük azonos. Amíg meg nem szólalnak, nem tudhatod, melyik országban vagy. Olaszországban a leggyorsabb fejlődés Dél-Tirolban volt, Ausztrián belül pedig Észak-Tirolban, Jugoszlávián pedig Szlovéniában.
Egyértelmű tény, hogy az elmúlt öten évben a skandináv és az alpi népek sikere volt a legnagyobb. Nem sokkal maradnak le az észak-olaszok és az észak-spanyolok, ezek sikere egyenértékű a skandinávokéval.
A siker fő oka, hogy az integrálódott térségekben, a megnőtt szabadidő és a légkondicionálás hatástára a termelőerők, a nyugdíjasok és a turisták délre áramlanak. E két ország idegenforgalma százszorosára nőtt. A turisták több pénzt vittek oda, ezzel több munkaalkalmat teremtettek, mint amennyit a világpiaci tőkeáramlás. Mindkét országnak a déli felén, a tengerparttól távolélők, önerőből gyengén szerepeltek volna. A dél-olaszok előbb a Marshall-segélyből, aztán az országos költségvetésükből, végül az EU támogatásokból mindenikinél sokkal többet kaptak. Csak becsülni tudom, de a vizsgált 17 országban nem volt olyan térség, amelyikben az egy lakosra jutó támogatás tized annyit volt, mint a dél-olaszországi tartományokban. Spanyolországban is egészen más északon a lakosság viselkedése, erkölcsi magatartása, mint délen, más a tengerparton, mint attól távol. A Pireneusokban élők viselkedése, ezért sikerük is, az alpi népekéhez, a katalánoké lombardokéhoz hasonló.
A germán népek közül csak 1950 után csak az Alpokban élők voltak igazán sikeresek. Első látásra meglepő, hogy az osztrákok jobban szerepeltek, mint az NSZK lakói. Elég azonban arra gondolni, hogy Ausztria óriási nettó turizmusélvező, az NSZK pedig a legnagyobb külföldi költekező. Kevesen tuják, hogy 1890-ban Tirol és Szlovénia a legszegényebbek közé tartoztak. Ma Tirol a leggazdagabb, és Szlovénián sem látszik, hogy a kommunista Jugoszlávia tagköztársasága volt.
Az NSZK még a 6., 2000-ben már csak a 13. Az ipari forradalom három éllovasához képest azonban nem romlott a helyzetük. A lemaradásukat részben magyarázza a háborús emberveszteségük, amit ugyan a keletről betelepültek jórészt pótoltak. Érdekesebb az NSZK-ban élő németek növekedése közötti szóródás. Az Alpok északi oldalán élők, a bajorok és a svábok, nemcsak behozták a kezdeti jelentős elmaradásukat, de az élre kerültek. Ennek is több oka van, két ok legfontosabb, hogy a tudományos és technikai forradalom és a jólétben töltött szabadidő felértékelte a dél-németeket. .Az ipari forradalom fegyelmezett munkát igényelt, nem értékelte a szellemi individualitást. Ezt ma azzal illusztrálom, hogy az északi németek népautót, a dél-németek luxusautót tudnak hatékonyan gyártani.
Egyértelműen lemaradó a három közép-európai ország, amelyik a szovjetmegszállás alá került. Ma divat ezt a bolsevik rendszerrel, a függetlenség hiányával magyarázni. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de két tényezőnek nagyságrenddel nagyobb szerepe volt, és van a lemaradásunkban. A legfontosabb ok, hogy a három nép, különösen a lengyel és a magyar, nem polgári, hanem nemesi nemzet volt. Elég arra gondolni, hogy e népek országában sok volt a nemes és kevés a polgár, és azok közti is a többség idegen etnikumú volt. A magyar történelem megértésének egyik kulcsa: Egészen a 18 század végéig, Lengyelországban és Magyarságon a lakosság 5-8 százaléka volt nemes, és 1 százalék a polgár, az is más etnikumú. Ezzel szemben a nyugt-európai feudális államokban fordított volt az arány, hatszor több polgár, mint nemes, és a polgárság államalkotó etnikumú volt. Az 1950 utáni gyenge teljesítményünknek a másik oka a zsidó és német etnikumok felszámolása. E három országban, 1890-1935 között, a zsidó és germán kisebbség volt a társadalmi, a gazdasági és a tudományos motor. Lengyelországban és Magyarországon a két etnikumban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem jelentősen meghaladta az országos átlag kétszeresét. Csehországban is lényegesen nagyobb volt. Ebből a második világháború utánra szinte semmi nem maradt. Az is csak becsülni tudom, hogy mennyivel többre mentünk volna, ha ezek Közép-Európai hazájukban maradnak. Annyival többre, amennyivel többet értek el a közepes eredményű országok. Az NSZK esetében hivatkoztam a nagy háborús veszteségre, amit a németek hazatelepítése nagyrészt pótolt. Lengyelország relatív vesztesége még a németekét is meghaladta, ehhez járult, hogy mintegy hárommillió zsidót elvesztettek, és három millió németet kitelepítettek. A csehek és a magyarok etnikai vesztesége is óriási volt. Ezeket még száz év múlva is érezni fogjuk a felzárkózás kudarcai során.
Aligha vitatható, hogy a három volt csatlós ország lakosságának kultúrája a legkevésbé felel meg a kor követelményeinek, ráadásul fekvésük is izolált.
Csehország az inkább polgári társadalom, éppen ezért a legkevésbé felelt meg az erőszakos bolsevik társadalmi modellnek. Ebben az országban rombolt a legtöbbet a polgárgyűlölő ideológia, és itt volt kevesebb abból, amit ideje volt felszámolni.
A tengerhez való közelség az utóbbi ötszáz évben egyre fontosabb gazdaságföldrajzi előnnyé vált. A jelenlegi világgazdaságban a szilárd nyersanyagok, a szállítási távolságtól függetlenül, olcsón csak tengeren szállíthatók. Márpedig ezek az anyagok olcsón csak távoli kontinensekről szerezhetők be.
De térjünk vissza a táblázatunk adataihoz.
A tisztánlátás érdekében vizsgáljuk külön az első hatvan, és a második ötven év eredményeit.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem alakulása
1890-1850 1951-2000 1890-2000
Ország index ssz index ssz index ssz
1 Egy. Királyság 173 10 286 15 494 16
2 Belgium 159 13 380 9 600 13
3 Hollandia 180 9 360 10 650 12
4 Svájc 295 4 243 17 892 9
5 NSZK 168 11 436 7 735 11
6 Dánia 295 4 331 11 920 7
7 Ausztria 157 14 542 3 823 10
8 Franciaország 272 6 400 8 918 8
9 Írország 155 15 638 2 989 5
10 Norvégia 307 2 446 6 1371 2
11 Svédország 323 1 302 12 974 4
12 Olaszország 210 8 535 4 1124 3
13 Spanyolország 135 17 698 1 940 6
14 Csehország 233 7 244 17 587 14
15 Finnország 307 2 478 5 1465 1
16 Magyarország 168 11 288 16 485 17
17 Lengyelország 151 16 295 13 562 15

A skandináv országok növekedése már 1890-1950 között felgyorsult. Magyarázatra szorul Csehország jó szereplése. Ezt magyarázza, hogy az első világháború végéig a Monarchia elmaradott térségének az ipari műhelye volt. Ettől eltekintve ez a hatvan év a vasút diadala volt. Ennek köszönhetően, az idők során először, az ezer kilométeren belőli szárazföldi munkamegosztás versenyképessé vált. Az imperialista korban minden ország igyekezett az ipari nyersanyagokat, ami akkor elsősorban a szén és a vasérc volt, saját forrásokból beszerezni. Csehország területe is azon közép-európai térségekhez tarozott, amelyekben egymáshoz közel volt szén és vasérc.
Ebben a hatvan évben a vasúti szállítás előnyeit hasznosították az európai országok is. A gazdaság motorját jelentő iparosítás két nyersanyagra épült. A vizsgált 27 ország mindegyike a saját szénre és vasércre törekedett. Ez a magyarázata, hogy a szénbányák közelében a vasútra épültek a legnagyobb ipari centrumok.
1950 után azonban a tengeri szállítás lehetővé tette, hogy a nyersanyagokat, bármekkora távolságra, nagyon olcsón lehetett szállítani. Ma már sokkal hatékonyabb sok ezer kilométerről hajón, mint szárazföldön párszáz kilométerről szállítani. 1950 előtt a nyersanyagigényes iparok a bányák, napjainkban a piacokhoz közeli kikötőkre épülnek. Az elmúlt ötven évben szint minden szén- és vasércbányászat megszűnt Európa nyugati felén. Kína nyersanyagéhségéről beszélünk, holott Európa nyugati fele sokkal inkább a távoli kontinensek nyersanyagaira építette fel a hatékony iparát. Halvány remény sincs arra, hogy Európa csökkentheti nyersanyagigényét.
Itt most nincs hely arra, hogy bizonygassam, az EU mai formájában sem lehet versenyképes sem Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel.
Végül nézzük meg, hogyan differenciálódott az elemzett 17 ország között az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a leggazdagabbhoz viszonyítva.

Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem differenciáltsága

Ország 1890 1950 2000
1 Egy. Királyság 100 77 81
2 Belgium 86 60 85
3 Hollandia 83 66 89
4 Svájc 80 100 90
5 NSZK 63 47 77
6 Dánia 63 77 94
7 Ausztria 61 41 83
8 Franciaország 59 58 89
9 Írország 56 38 90
10 Norvégia 44 60 100
11 Svédország 52 74 83
12 Olaszország 42 39 77
13 Spanyolország 41 24 63
14 Csehország 38 39 35
15 Finnország 35 47 83
16 Magyarország 37 27 29
17 Lengyelország 32 27 29

1890.
A számok világosan mutatják, hogy 1890-ben az élen álló Egyesült Királyságtól húsz százaléknál kevesebbel lemaradva csak két ország, Belgium és Hollandia, volt. Hét ország volt a csúcs feléig jutott. Az utolsó, Lengyelország 32 százalékon volt.
1950.
Ez az időpont nem szerencsés. A társadalmi átalakulást ugyan lehet ettől számolni, de a háborús károk helyreállítása még nem fejeződött Ezt bizonyítja Svájc egyedüli kiemelkedése. Húsz százalék közelségben még senki nem volt hozzá. Nyolc ország, köztük az NSZK még a felét sem érte el. A három sereghajtó Spanyolország, Magyarország és Lengyelország pedig a negyedén volt.
A vizsgált hatvan év során Európa nyugati felén, a vizsgált 17 országban minimum ötven, maximum 220 százalékkal lettek gazdagabbak az emberek, vagyis évente ennyivel többet oszthattak szét. Ez világrekord volt fajunk történetében. Ennek ellenére úgy emlékszünk erre a korra, mint a tőkés osztálytársadalmak kudarcára.
2000.
Ekkor már nagy többség tömörült a vezető Norvégia mögött. Tőle 23 százaléknál sokkal jobban lemaradva csak a három, volt csatlós ország, és alig valamivel Spanyolország volt. Az azonban gyorsan felzárkózott.
A második évezred utolsó ötven éve pedig az előző világrekord megsokszorozódását hozta. A legszerényebb eredményt, a jövedelmek két és félszeresét a szovjetmegszállt Csehország hozta. A nyugti országok között a háromszoros lés a hétszeres növekedés jött létre. Vagyis az előző világrekordot megkétszereztük. Ha valaki ezt jósolja, mindenki bolondnak tartották volna. Az ezredforduló végén mégsem gondolt erre senki, és nemcsak egyre többet várt, hanem követelt is.
Senki nem gondolt arra, hogy ebben az ötven évben a fejlett világon belül nem volt háború, megkétszereződött az iskolákban töltött idő, és ötven százalékkal nőt a várható életkor.
1890-2000.
A száztíz év alatti leglassabb növekedése a négy korán iparosodott, és a három volt csatlós országé. A leglassabbak sorrendjében: Magyarország, az Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország, Belgium, Hollandia és az NSZK. Vagyis az öt korán iparosodott, és két agrár ország. Öt polgárosodott, már, 1890-ben leginkább polgárosodott, és két a legkevésbé polgárosult agrár ország. Az előbbiek azért lettek lassabbak, mert már előtte gyorsak voltak, az utóbbiak pedig azért voltak lassúk, mert szinte reménytelen hátránnyal indultak.
Mi várható a harmadik évezred elején?
A vizsgált 17 országban legalább ilyen gyors lesz az egy laksora jutó jövedelem növekedése, de ezzel is jelentős lesz a lemaradás Észak-Amerikához, és óriási a távol-keleti térséghez képest. 2000-ben még csak 500 millió ember élt olyan országokban, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, Gheary-Khamis dollárban mérve, felül volt a 20 ezer dolláron. 2050-ben ezek száma 2,000 millió felett lesz. Több ember fog jómódban élni, és több nemzeti jövedelmet termelnek Kelet-Ázsiában mind a Nyugat országaiban. Minden valószínűség szerint, ez a becslés is közel olyan szerénynek fog bizonyulni, mint amit 1890-ben jósoltak volna.
Néhány általános észrevétel.
Az elemzés alapját képező táblázat még mindig csak pénzben számol, holott az, nélkülözhetetlen, de egyre kisebb szerepet játszik.
Néhány meglepő eredményhez juthatnánk, ha nemcsak a nemzeti jövedelmet, hanem a várható életkort és az iskolázottságot is figyelembe vennénk.
Az élet hossza az elsődleges társadalmi cél. Talán a közgazdászok is eljutnak egyszer odáig, hogy az élet célja maga az élet. Az élet sem lehet ugyan csak években mérni, mint ahogy a boldogságot sem lehet csak pénzben, de már az is nagy fordulat, hogy években mérjük.
Az iskolázottság pedig a gazdasági eredmények sokkal fontosabb alapja, mint a pénzügyi egyensúly. Ennek felismerése felé, a jelenlegi pénzügyi válság után, teszünk egy kis lépest.
A klasszikus közgazdaságtan még mindig nem vette tudomásul, hogy a megtermelt érték, a nemzeti jövedelem alakulása mellett figyelemmel kell kísérni az egy laksora jutó nemzeti vagyon alakulását is. Ez például az Egyesült Királyság és Írország esetében feltűnő. Az előbbiben mind az állam, mind a vállalati szektor, mind a lakosság egy főre vetített vagyona sokkal nagyobb, mint az utóbbiban. A folyó jövedelemtermelésben azonban Írország már megelőzte az Egyesült Királyságot.
A súlyos hibát, hogy a nemzeti vagyonban nem veszik figyelembe tudásvagyont, azzal mérsékelhetnénk, ha az iskolázottságot társadalmi eredményhez számolnánk el.
Természetesen egy ilyen elemzésben nem lehet minden szempontot értékelni, figyelembe venni, de ennyi is tanulságos.
Egy mondatban.
Száztíz éve még a korán polgárosult országok voltak gazdagabbak, ma azok, ahol az emberek munkája a legtöbbet ér.

Bányásszunk újra szenet?

Kopátsy Sándor PG 2009-04-11

BÁNYÁSSZUNK ÚJRA SZENET?

Az öregség kevés szépsége közé sorolom a bölcsességet. Ez ugyan keveseknek adódik meg, hogy képesek tanulni a múltjuk tévedéseiből. Ez most annak okán jut eszembe, hogy az ÉSZAK MAGYARORSZÁG című lapban azt olvasom, hogy szakemberek felvetették néhány felkutatott bányavagyonunk feltárását. Lelkesen támogatom az ötletet.
Ha valaki azt mondja nekem 1950-ben, hogy életem olyan hosszú lesz, és az ország sorsa olyan változóan alakul, hogy bányanyitást javaslok, kinevetem.
Amikor maga Rákosi elvtárs döntött úgy, hogy a Bakonyban, Balinkán, mintabányát nyitunk, elkeseredetten bizonygattam, hogy ennél nagyobb ostobaságot aligha tehetünk. Az Országos Tervhivatalban dolgoztam, és alkalmam volt néhány nemzetközi forráshoz hozzájutni. Ezek alapján állapítottam meg, hogy ostobaság a hazai széntermelés erőltetése, hiszen a lengyelek és ukránok felénél is olcsóbban termelik. Nekik élelmiszer és gép kell, vegyük tőlük a szenet. Azon pedig elborzadtam, hogy Ausztráliában olyan külszíni fejtések vannak, ahol tizedébe sem kerül az egységnyi kalóriaértékű szén, és hajón, ideszállítva is csak a negyedébe kerülne. Természetesen arra nem gondolhattam, hogy devizánk volna a szénre, de neki szomorodtam, hogy mi ezzel akarjuk utolérni a Nyugatot.
Aztán úgy alakult az életem, hogy évente tucatszor autóztam el Balinka mellett, és mindig a Rákosi elvtárs döntésére gondoltam.
A rendszerváltás idején úgy éreztem, hogy eljutottunk odáig, hogy a szénbányászatot gyorsan felszámoltuk. Annak ellenére, hogy a veszteséges ágazatok és vállaltok elhamarkodott leállítását, a szörnyű munkanélküliséget tragédiának tartottam, a bányákat különösebben nem sirattam. Pedig akkor már sokkal megértőbb voltam a szénbányászat fejlesztésének erőltetetésével szemben. Azt láthattam, hogy a leállított bányavidékek térségében fejlettebb a falusi társadalom. A szegén bakonyi falvak között a volt bányászfalvak nemcsak modernebbül, de jobban is élnek. A bányász modernebb, rugalmasabb ember, mint a paraszt, még akkor is, ha nagyüzembe kényszeríttették. Azt láttam, hogy a bányászfalvakban ugyan már nincsenek bányászok, mert nincsen bánya, de feltalálták magukat. Az ilyen falvakban inkább van cukrász, fodrász, benzinkút, autószerelő, többen járnak a városokba szakmunkásnak. Vagyis nagyobb a társadalmi rugalmasság.
Csak utólag mértem fel, hogy az erőszakos kollektivizálás kimozdította a falusi népet az életformájához való ragaszkodásból. Ez fokozottan érvényesült az iparban és a bányászatban. Örömmel látnák egy olyan szociológiai felmérést, ami megmutatná, hogy a földreform óta a mezőgazdaságban maradt családok és az iparba, bányászatba mentek gyermekeinek hogyan alakult a sorsa. Becslésem szerint, a második csoportból sokkal nagyobb arányban lett mára diplomás, vagy vállalkozó, azaz polgár.
A szememet azonban az elmúlt évek nyitották ki igazán, amikor azt kellett látnom, hogy az a másfélmillió ember, akitől elvették a liberális közgazdászok a munkát, mára teljesen leszakadt, nem talált, de ma már sokan nem is keresnek munkát. Nagyobb baj, hogy a kormányoknak is a szájuk jár, ezek és egyre több gyermekük nem tanul, nem válik a piacon hasznosítható munkaerővé, ma már nehezen elviselhető mértékben rontja a kisemberek vagyonbiztonságát.
A kormányok csak azon tornásznak, hogyan lehet az ország pénzügyi mérlegeit az EU számára elfogadhatóvá tenni, de az okról tudomást sem akarnak venni. A mi országunk a rendszerváltás óta olyan alacsony szinten tartja a foglalkoztatottságot, ami mellett eleve csak lemaradni lehet. Nemcsak gazdasági, de erkölcsi értelemben is egyre jobban lemaradunk. Elég egyetlen adat. A rendszerváltás előtt a munkaképes korosztály foglalkoztatása, már harminc éve, a 70 százalék felett volt, az óta 55 százalék alatt van. Akkor az EU 27 tagországa között, ebben a tekintetben az elsők volnánk, ma az utolsók vagyunk.
A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy mára olyan elsőlegessé vált az erkölcs, a munkaszeretet, hogy az erkölcsi kárral járó, tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint a veszteséges termelés.
Mint történész azt állítom.
A második világháborút követően az volt a magyar társadalomra nehezedő, a fejlődését fékező legnagyobb tehet, hogy önhibánkból elvesztettük a zsidó kisebbségünk nagy többségét, és a svábok nagyobbik felét.
A szovjeturalom alól felszabadulásunk után pedig azzal tettük lehetetlenné az egészséges, az ország lakossága képességének megfelelő eredmény elérését, hogy másfélmillió embert taszítottunk a társadalomból. Ráadásul ezekre bíztuk, hogy pótolják azt a gyermekvállalást, amint az ország erős harmada nem vállal.
Ezt a két történelmi bűnünket szenvedni fogjuk még generációkon keresztül. Ennek ellenére a munkaképes lakosság foglalkoztatását minden más feladatunk elé kell helyezni.
Ezt a hosszú bevezetést kellett leírnom, hogy érhetővé váljon, miért fogadtam lelkesedéssel a borsodi bányanyitások gondolatát.
Aki nem veszi tudomásul, hogy ma az ország előtt álló feladat között az első a munkaalkalom teremtése, azt úgysem tudom meggyőzni.
A liberálisok azt mondják, hogy ez veszteséges, drága, és most másra sincs pénz. Ők még ma sem látják, hogy a mai tragikus helyzetért, ami nemcsak pénzügyi, nem is csak gazdasági, hanem erkölcsi is, ők a felelősek.
A zöldek azt mondják, hogy megint szennyezni akarjuk a levegőt, forduljon a megújuló energiákhoz. Őket elvinnem néhány borsodi és szabolcsi faluba, hogy lássák, ma nem a budapesti levegő szennyezettsége, hanem a húsz éve leszakadt rétegek helyzete a soron következő feladat.
Azzal is tisztában vagyok, hogy sokan a bányászatnál jobb ötletekkel állnak elő. Ők kaptak húsz évet, és a leszakadt rétegek anyagi és erkölcsi nyomora csak nő.
A konkrét javaslatot szakmailag nem minősítem, de a felvetést örömmel fogadom. Ők sokkal jobban tudják, mi Borsodban a teendő, mint akik hónapok óta a kormányalakítással játszadoznak, aminek során fel sem merül, hogyan lehet az elesett rétegeknek munkát biztosítani.
Dubicsányban a bányanyitás már a rendszerváltás előtt napirenden volt. A nyitás idején 300, az üzemeltetés alatt 1200 embernek adna munkát és 1.2 millió tonna szén lenne az éves termelés.
Komjátiban a lignit külszíni fejtését javasolják. Itt egy év után indulna meg a termelés. 300 embernek adna munkát.
Záró megjegyzésem.
Ha elérjük a 70 százalékos foglalkoztatást elértük, én leszek az első, aki azt javaslom, hogy állítsuk le ezt a két bányát is, de csak akkor, ha a dolgozóknak jobb lehetőséget tudnak biztosítani.
Hónapok óta csak azon keseregtem, hogy itt minden illetékes csak a politikai hatalommegosztással foglalkozik, holott a leszakadt réteg felemelése az első politikai, gazdasági és erkölcsi feladat. Az utóbbit nem győzöm hangsúlyozni.

Európa nyugati fele 1890-2000 között

Kopátsy Sándor EH 2009-04-10

EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT

Jelenleg a világgazdaság, ezen belül is különösen a magyar, a jelenével van elfoglalva és képtelen felmérni mi áll mögötte. Pedig ez a jó alkalom a ki józanosodásra.
Egy ifjú barátom küldött egy táblázatot, ami 17 nyugati ország egy laksora jutó nemzeti jövedelmének alakulást mutatja az 1890-2000 közti időszakban. A 17 ország lényegében Európa nyugti felének országait reprezentálja. Ezt úgy is mondhatnánk, azt a térséget, ami az egyházszakadás után a nyugati kereszténységet jelentette. Van nekem egy másik kategóriám is: azokat az országokat, amelyek területén, a középkorban, a kiscsaládos jobbágyrendszerben éltek. A gazdaságföldrajzi értelemben pedig, Európának a Golf-áram által érintett térsége.
A kezdő időpont is szerencsés, mivel a vasúthálózat kiépülése utáni időt méri. Ekkora már, ha a társadalom még mindig nem, de a gazdaság már tőkés módon működött, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmét már az ipar alakította.
A táblázaton 15 év adatai szerepelnek, ezt az egyszerűbb áttekintés érdekében lerövidítettem négy, 1891, 1920, 1951 és 2000 évekre. Ezt a táblázatot elemzem az alábbiakban.
Az első húsz év, 1890-1920 lényegében még a tőkés osztálytársadalmak fejlődést mutatja.
A második harminc éves szakasz, 1920-1950 nagyon vegyes társadalmi úton járást, és a második világháború időszakát jelenti.
A harmadik szakasz már a tudományos és technikai forradalom ötven éve, amit a 17-ból 14 ország polgári demokráciában, három ország pedig jórészt a bolsevik megszállás alatt ált át.
Végül egybevontam a vizsgált 110 év eredményét.
Egy főre jutó hazai termék 1890-2000

(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index


(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562


(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562



Magyarázat.
1. 1. rovatban az országok neve rövidítve.
2. 2. 4. 7. 10. rovatban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem.
3. 3. 5. 8. és 11. rovat az országok eredménysorrendje.
4. 6. 9. 12. rovatok a két idő közti változás indexe.
5. 13. rovatban a kezdő és végső időpont közti változás indexe.
Az első megközelítésből az derül ki, hogy az 1890ben már fejlett, az iparosodást befejezett országok, Egyesült Királyság, Belgium és Hollandia álltak az élen. Ezzel szemben, a három volt bolsevik országtól eltekintve, a három ország növekedése volt a legkisebb.
Az is egyértelmű, hogy a négy skandináv kultúrájú ország növekedése volt a leggyorsabb. Ezekben, az országokban 10-15-szörösére nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem.
Az alábbi táblázat azonban jobb alapot ad az elemzésre.
Egy lakosra jutó nemzeti jövedelem növekedése 1890-2000.
Ország index sorsz, relatív
1 2 3 4
1 Egyesült Királyság 494 16 34
2 Belgium 600 13 41
3 Hollandia 650 12 44
4 Franciaország 918 8 63
5 NSZK 736 10 50
6 Austria 823 9 56
7 Svájc 692 11 44
8 Írország 989 4 65
9 Svédország 974 5 66
10 Dánia 920 7 63
11 Finnoszág 1465 1 100
12 Norvégia 1371 2 94
13 Olaszország 1124 3 77
14 Spanyolország 940 6 64
15 Csehország 587 14 40
16 Magyarország 485 17 33
17 Lengyelország 562 15 38

Hat ország nem érte el a leggyorsabban növekvő felét, az 1890-ben első három, és a három közép-európai bolsevik ország. Az utolsó kettő az akkori első, az Egyesült Királyság és Magyarország. Mindkettő harmad olyan gyorsan nőtt, mint Finnország.
Kiemelkedően jól szerepetek a skandináv országok, az 1. 2. 5. ás a 7. helyezettek. Az ok, hogy ezek a legkeményebben puritánok.
A két mediterrán ország a 3. és 6. helyezett. E két ország sikerét két tényező magyarázza.
- Egyrészt az üdülésre alkalmas országokba áramlik sok pénz és munkaalkalom a turizmuson keresztül.
- Másrészt a szabad idő kellemes eltöltésre kedvedző adottságok vonzzák a dolgozókat, és mindenek előtt a nyugdíjasokat.
Ezt mutatja az Egyesült Államokban Kalifornia, Texas és Florida felértékelődése.
Részben az a magyarázata Svájc jó szereplésének. Ebből a táblázatból nem derül ki, hogy az Alpokban élő minden nép, a svájciak után a tiroliak, a bajorok és a szlovének meggazdagodott, az utóbbi évtizedekben a szomszéd népeknél jobban növekedett.
A három, volt szovjetrendszer alatt élő ország között a csehek szereplése még jobb lenne, ha nem a szlovákokkal együtt számolták volna. E három ország gyenge szereplésének az elsődleges oka nem annyira a bolsevik rendszer, hanem az, hogy elvesztették a húzó réteget jelentő polgárságuk nagy többségét. Mindhárom ország lényegesen jobban állna, ha megtartotta volna zsidó és germán kisebbségét.
Most a súlyos pénzügyi válság idején azért a legfontosabb tanulság, hogy a háború utáni rendszer, a korábbinál nagyságrenddel nagyobb állami szerep mellett a növekedés kétszeresnél is gyorsabb volt, mint az 1890-1950 közti időben. A tudományos és technikai forradalom hatására minden országban kétszer, a sikeresekben háromszor gyorsabb volt a növekedés.
Tegyük hozzá, hogy Észak-Amerikában és a Távol-Keleten ennél is sokkal gyorsabb növekedés következett be.
Az emberiség fejlettebb kétötödében megállt, vagy lefékezték a túlnépesedést, és a történelemben valaha tapasztaltnál sokkal gyorsabb volt a gazdasági növekedés, az iskolázottság és az életkor kitolódása.

A szabadidő kihasználása

Kopátsy Sándor PE 2009-04-06

A SZABADIDŐ KIHASZNÁLÁSA

A tőkés osztálytársadalomban született klasszikus közgazdaságtan, érthető módon, nem veszi figyelembe, hogy mivel töltik az emberek szabad idejüket. Ez abból fakadt, hogy a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségiében, mind minőségében kisebb volt a kínálatnál. Azt, hogy a napi tizenkét óra kemény fizikai munkát végző munkás mivel tölti a nagyon rövid megmaradó szabad idejét, a gazdaság számára mellékes volt.
A 20. század második felére, a tudományos és technikai forradalom hatására a munkaidő szinte a felére rövidült, és a munkájának eredménye egyre inkább a munkavégző minőségétől, képzettségétől, képességétől és erkölcsétől vált függővé. A szabadidő pedig sokszorosára nőtt.
Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő minősége, teljesítménye egyre inkább attól függ, hogyan használja fel a szabad idejét. A társadalom teljesítménye jobban megállapítható abból, hogyan élnek az emberek a munkahelyen kívül a szabad idejükben, mint abból, milyen technikai színvonalúak a munkahelyek.
Közhelyszámba megy, hogy ugyanolyan technikával Finnországban épített hajóért többet adnak a piacon, mintha Görögországban építették.
A Volkswagen ugyanolyan autógyárat épített Németországban, Spanyolországban és Brazíliában, de a legyártott autókért a vevők nem adnak ezekért egyforma árat.
A finn és a német munkaerő nem azért hatékonyabb, mint a görög, vagy a brazil, mert kisebb a szakértelme, hanem azért, mert másként él otthon a szabad idejében.
Életem során megtanultam, hogy egy-egy társadalom teljesítő képessége, jövője sokkal inkább lemérhető azon, hogyan laknak, milyen tiszta a lakásuk, hogy néz ki az állomásokon az illemhely, milyen a piacokon a tisztaság, rend a temetőkben, a háztartások hogyan osztják be a havi fizetésük, mint azon, ha a gyáraikat látogatjuk, vagy a közölt statisztikai adatokat elemezzük.
Még meggyőzőbb az, hogy minden nép gazdag, amelyiket nyugaton a puritán, keleten a konfuciánus életvitel jellemez.
Ha belátjuk, hogy a társadalom teljesítménye milyen nagymértékben függ attól, hogyan viselkednek az emberek a munkaidejükön túl, akkor ennek nagyobb figyelmet kellene szentelni.
Kezdem azzal, hogy a tanulást értékteremtő munkának kell tekinteni. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a társadalom érekében végzett leghasznosabb tevékenység a tanulás, vagyis a szellemi vagyon gyarapítása.
A szabadidő elemzése mindenek előtt azt követeli meg, hogy az értéktermelés fogalmát terjesszük ki a szellemi vagyon gyarapítására is. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a modern társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, amit a klasszikus közgazdaságtan szellemi tőkének nevez. A társadalom szellemi vagyona azonban sokkal több annál, mint ami tőkeként működik. Ez még nagyobb hiba, mintha a nemzeti vagyon alatt csak a tőkét értenénk, és ezen az alapon a személyi, illetve a nem vállalkozásként működő infrastruktúra gyarapítását nem vennénk figyelembe.
Ha a szellemi vagyon gyarapítása értéktermelés, akkor az oktatást termelő ágazatnak kell tekinteni. Azt, amit a közgazdaságtudomány kiadásnak tekint, ugyanolyan értéktermelés, mintha gyárat, utat, lakást építünk. Nevetséges az oktatók munkáját improduktívnak tekinteni. Márpedig, azt senki sem vitatja, hogy a jó oktatási rendszer működtetése szinte minden más erőfeszítésnél jobban szolgálja a társadalom várható teljesítményét.
Aki eddig eljutott, már nem vonhatja kétségbe, hogy a már munkaképes, de még az oktatási rendszer felső szintjén tanulók sem inaktív népesség, sőt ők a nemzetékük leghatékonyabb értéktermelői. Általános tapasztalat, hogy a magasan képzettekből lesz a leghatékonyabb munkaerő. Nincs jobb befektetés, mint a tehetségek minél magasabb szintű iskolázása. Ezzel szemben a 18 évnél idősebb tanulókat a statisztika az inaktívak között tartja nyilván. Vagyis az egyik legfontosabb közgazdasági mutató, a 18-65 éves korosztályok foglalkoztatottságát rontja, ha sokan tanulnak 18 éves korúk felett.
A liberális közgazdászok szemléletére jellemző, hogy soknak tartják az egyetemen tanulók számát, a napokban pedig fényképet közölnek arról, aki már a hármadik diplomáját szerzi meg. A konkrét esetben ugyan előfordulhat, hogy valaki értelmetlenül gyűjti a diplomákat, de ennél ezerszer nagyobb és általánosabb hiba, hogy a társadalom alsó harmadában, ahol a gyerekek fele születik, azok nagy többsége a munkaerőpiac számára képzetlen marad.
Ha végiggondoljuk, hogy a közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a társadalom hogyan alakítja szellemi vagyonát, a munkaerejének minőségét alakító tevékenységeket, akkor megértjük, hogy miért nem lát előre.
A közgazdasági értelemben vett szabadidő is óriási tartalékot jelent. A hetvenes-nyolcvanas években évente hetvenezer ház épült, a többségük szabadidőben, rokoni, baráti összefogásként. Most húszezer, de jövőre annyi sem lesz. Ez nemcsak a lakásvagyont növelte, hanem a lakosság tudatára, viselkedésére is jelentős pozitív hatást gyakorolt. A házgyári mánia hívei nem voltak azzal tisztában, hogy a társadalom számára mennyivel hasznosabban tölti az idejét, aki a saját kertes házban lakik, mint aki a házgyári lakótelepen. Ez a különbség hosszú távon sokszorosa annak, ami a házgyári technika fölényéből fakad. A saját kertes házukban lakók takarékosabbak, egészségesebben és tovább élnek, mint a bérkaszárnyában lakók. Tegyük hozzá, hogy mennyivel másként vigyáznak a házuk állagának megőrzésére, a változó igények alakítására.

A tudományos és technikai feklesztéshez

Kopátsy Sándor EK 2009-04-08

HOZZÉÁSZÓLÁS: A TUDOMÁNYOS ÉS TECHNIKAI FEJLESZTÉSHEZ
KOMMENT.HU blogon Tallián Miklós ezen a címen jelentette meg e témában a véleményét.

Annak ellenére, hogy nem szeretem a tudásvagyon kifejezést, mert ennél sokkal többről, a szellemi vagyonról van szó, ami a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, az alábbiakban megmaradok a tudásvagyon használatánál azzal, hogy ez szinte csak a tudományos zsenik esetében fejezi ki a szellemi értékük nagyságát.
A tudomány nagyjait a tudásuk tette naggyá, a művészetek és sportok nagyjait, a tehetségük, a kereszténység szentjeit az erkölcsük. Tallián a tudósokról beszél, így a tudásvagyon kifejezés elfogadható, azzal, hogy a társadalmi teljesítmény szempontjából hasonló jelentősége van a tehetségnek és az erkölcsnek. Magyarországon, jelenleg a társadalom alsó harmadában elvesző képességekkel, és az erkölccsel általában, van a nagyobb baj. Ennek ellenére az általa felvetett probléma sem másodlagos.
Abban tökéletesen igaza van, hogy a modern társadalom tudásalapú. Ez azt jelenti, hogy minden modern társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, mekkora az egy laksora jutó tudásvagyona.
Az is igaz, hogy a legjobbak tudásvagyona az átlag sokszorosa, vagyis a legkiválóbbak járulnak a legnagyobb tudással az átlagos tudásvagyonhoz. Ezért minden társadalomnak érdeke, hogy felkutassa a legnagyobb tehetségeket, de bármekkorák is ezek az egyedi hozzájárulások az átlag ennél sokkal nagyobb mértékben függ attól, hogy mennyi ember tudásvagyonát tárja fel a társdalom.
Tallián elsősorban a tudomány nagyjainak kibontakoztatását hangsúlyozza. Tény, hogy minden elveszett tudományos érték, olyan kincs, amire társadalmi kötelesség nagyon vigyázni. De képes lehet-e Magyarország vigyázni a legnagyobb tehetségire, illetve alkalmas hely-e arra, hogy az kibontakozhasson.
A jelenkor, és a belátható jövő még inkább azt jelzi, hogy a tehetség egyre inkább olyan, mint a vasszemcse a mágneses térben. Márpedig a mágnese térnek egyre kevesebb pontja válik centrummá, ami vonzza a tudomány nagyjait. Ennek a vonzásnak pedig az alapja, hogy minden tudományos tehetség értéke hatványozottan attól függ, hogy milyen közel van a szakma centrumához.
- Egy elméleti fizikusnak a tudományos teljesítménye attól függ, hogy mennyire fogadja be a világ három nagy részecske gyorsítójának közössége.
- Egy olajkutató geológus zseni teljesítménye azon múlik, bekerülhet-e a néhány nagy olajtársaság egyikének a közösségébe.
- Egy zseniális gyógyszerkutató annyira viszi, amennyire a legnagyobbak egyike foglalkoztatja.
De nem is folytatom a példákat, mert ez nemcsak a tudományos Nobel-díjasok, de így van ez a sportokban és a művészetekben, de akár a menedzserek esetében is. Ha nem egy kis ország, hanem az emberiség érdekét nézzük, akkor egy kis ország erkölcsi kötelessége az emberiséggel szemben, hogy a tudományos zseniket nemcsak engedje, se segítse is odaszállni, ahol a tudásvagyonuk legjobban hasznosul.
Ez ellen nagy a hazai felháborodás, siratják az ország számára elveszett értéket. Arra nem gondolnak, hogy semmi sem ösztönzi a tehetségeseket több munkára, mint a minél nagyobb szakmai karrier vonzereje. Ha egy magyar tudós kimegy az Egyesült Államokba, és ott lesz Nobel-díjas, minden tehetséges szakmai társa igyekszik követni a példáját. Nyilván nem mindenkinek sikerül, így végeredményben több tudományos zseni marad az olyan országban, ahonnan néhányan sikeresen mehettek oda, ahol igazán nagyra vihetik.
A legkiválóbb tudástulajdonosok sem ellensúlyozhatják azt a veszteséget, amit a sokak képzetlensége, tudáshiánya okoz. Márpedig az átalagos tudásvagyon a társadalom teljesítménye számára a döntő. Tehát a politikának nagyobb feladata a leszakadók mennyiségének csökkentése, mint a csúcs növelése. A kutatás és fejlesztés ugyan fontos társadalmi feladat, de ennél is lényegesen fontosabb a leszakadók felemelése.
Jelenleg a magyar társadalom tragikus helyzetének nem a legjobbak elvesztése, illetve nem elég hatékony hasznosítása az oka, hanem a nagyon gyenge hatékonysággal működő alsó harmad, ahol a tehetségek nagy hányada alig kerül feltárásra, és a katasztrofálisan leszakadó tízed, ahol mind a tudás, mind a tehetség, mind az erkölcs még szinten sem tartható.
A magyar társadalom tragikus helyzete az alacsony foglalkoztatásból, és annak is rossz struktúrájából fakad.
A magyar foglalkoztatási ráta a legalacsonyabb az EU országok között. Ez eleve nem tartható, mivel a társadalom teljesítményének legfontosabb mutatója a foglalkoztatási ráta. Az elmúlt napokban elemeztem 17 európai ország 1890-2000 közti teljesítményét. Az derült ki, hogy a legjobb teljesítményben, vagyis az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem egymáshoz viszonyított nagyságában az élen a négy skandináv ország és Svájc áll, a közös jellemzőjük, hogy ebben az öt országban volt a legmagasabb a foglalkoztatási ráta, a legkisebb a jövedelmek differenciálódása. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy ebben az öt országban volt a legkevésbé jellemző az angolszász gazdasági liberalizmus. Ez különösen hangsúlyossá válik, ha a viszonylagos sikereseknél figyelembe vesszük az elmúlt száz év néhány fontossá váló előnyét.
Írország sikerének titka az angol nyelv, a legnyugatibb EU fekvés, és az ország lakosságának tízszeresét kitevő emigráció, amelyik ír maradt.
A mediterrán országok esetében a gazdag északi szomszédok turizmusra, náluk elköltött pénze. Ez a tényező, Svájcot kivéve, a skandináv országok esetében negatív.
Magyarország helyzete e száztíz év alatt lényegesen nem változott, keveset, az utóbbi húsz évben jobban romlott.
A magyarázat:
A rendszerváltás óta nálunk romlott a leginkább a foglalkoztatási ráta, és érvényesült a leginkább az angolszász politikai és gazdasági liberalizmus. Ennek hatására nem annyira az élvonal maradt le, mint az alsó harmad.

Az MSZP folytaja, amit egy éve abba kellett volna hagyni

Kopátsy Sándor PP 2009-04-09

AZ MSZP FOLYTATJA, AMIT EGY ÉVE ABBA KELLETT VOLNA HAGYNI

Az MSZP-nek hét év alatt sikerült olyan pénzügyi válságba vinni az országot, amiben már a politikának nem maradt játéktere. Az úgy nevezett baloldal már csak rövid túlélésre játszik. Ez még nem volna rossz döntés, ha feltárnák a pártjuk, a baloldal és az ország tönkretételének okát, és megjelölték az okozóit. De fel sem meri senki vetni, hogy kik, és mit követtek el, kik és mivel jutatták ide az országot.
Gyurcsány Ferencnek eszébe sem jutott, hogy ő esetleg hibázott. Hibás volt az ország, mert nem őt követte. De nemcsak ő hárította magáról el a tévedés vádját, hanem az MSZP egész garnitúrája. Sőt ők még addig sem jutottak el, hogy Gyurcsányt időben lecseréljék, amikor már jó két éve a vak is láthatta, hogy vele csak veszteni lehet, hogy ő a Fideszt kétharmados többségre juttatja a következő választáson. Amikor Gyurcsány önszántából dobta be a miniszterelnöki törülközőt, vagyis megtette, amit az MSZP illetékes szerveinek másfél évvel korábban kellett volna megtenni, örömükben lelkesen erősítették meg a pártelnöki székbe.
Kezdjük az elején. Gyurcsányt a kulisszák mögötti erők ültették ellőbb a miniszterelnök, majd a pártelnöki székbe. Ő volt a magyar baloldali pártok történelmében az első, aki puccsal került az élre. Akik őt erre a posztra kiszemelték, okosnak érezték magukat. Saját vezérüknek is egy Orbán Viktor típusú tehetséget keresetek. Így lett az ország két nagy pártjának egyaránt vezére, aki okos, gyorsan kapcsol, feltalálja magát minden helyzetben.
Arról is van képem, mikor és hogyan kezdődött meg Gyurcsány vezérré emelésének előkészítése, de ez most mellékes. Elég annyi, ha ezt nem vették észre az illetékesek naivok.
Az MSZP második vonala, döntően a megyei pártszervezetek vezetői, az elnökség javaslatával szemben megválasztották a maguk Orbán Viktorját. Első lépősben megelégedtek a miniszterelnök pozícióval, és maradhatott a szerény humánpolitikus az elnöki székben, akitől bárikor, könnyen meg lehet szabadulni, sőt készségesen átadja a helyét.
A Gyurcsányt megtalálók nem tévedtek abban, ha vezérre van szükségük, akkor a lehető legjobbat választották. Okos, taktikus, gazdag, sikerre éhes és nincsenek ideológiai korlátai. A vezérválasztók azonban súlyosan tévedtek, amikor azt hitték, hogy nekik, a baloldalnak is Orbán típusú vezére van szüksége, illetve Orbán a baloldal élén is meg tudta volna nyerni a választók bizalmát. Orbán vezérnek született, de a többséget maga mögé állító vezére csak a konzervatív, nemzeti és klerikális szavazóknak lehet. Márpedig ezek vannak többségben. Orbán tehát zseniálisan döntött, amikor a liberális fiatalok pártjából egy ilyen közép-jobb pártot formált. De súlyosan tévedtek azok az MSZP-s káderek, akik azt hitték, nekik is ilyen jellegű vezérre van szükségük.
A magyar társadalomban egyelőre csak olyan baloldalnak van jövője, amelyik mind a Fidesz populista, mind az SZDSZ angolszász liberális vonalától elhatárolja magát. A Fidesztől való elhatárolódás nem veszély, mert Orbán számára létkérdés ennek megvalósulása. A liberálisoktól való elhatárolódást azonban az MSZP akkor sem teszi meg, ha a vele való koalícióra semmi szükség nincsen. Horn Gyula is azzal buktatta meg a pártját és kormányát, hogy kiszolgáltatta magát az SZDSZ-nek. A belső liberálisaira bízta a gazdaságpolitikát annak ellenére, hogy ez vörös posztó volt nemcsak a választón nagy többsége, de még a saját párttagsága számára is. Horn Gyula a kétharmados többség birtokában liberális gazdaságpolitikát folytatott, az SZDSZ nyomására, a saját baloldali tagtársait kizárta a hatalomból. Végzetes politikai hiba volt Bokros Lajos szerepeltetése. Az évtizedekre ható bűn pedig a magán nyugdíjpénztárak kötelezővé tétele volt. Ebben még minden angolszász liberális rendszeren is túltettünk. Máig nem ismeri be az MSZP, hogy végzetes hiba volt az SZDSZ-szel vállalt indoktalan koalíció. Az MSZP azonban elfelejtette levonni a tanulságot, sőt már nemcsak koalíciót vállalt a liberális párttal, hanem maga akart liberális lenni.
Azt a politikával nem foglalkozók is tudják, hogy a liberális politika ugyan viszonylag erős Budapesten, és ott is elsősorban értelmiségi körökben, de a pártjuk a leginkább elutasított párt. Okosak, akikre hallgatni érdemes, de a javaslataik olyan túlzottak, hogy azok elfogadása politikai öngyilkossággal jár. Ezt az MSZP illetéseknek illett volna a Horn kormány bukásából megtanulni. De nem tanultak, hanem újra beugrottak.
Meggyőződésem szerint még az is hiba volt, hogy a 2002-es választás után koalíciós kormányt alakított az MSZP. Az SZDSZ támogatására akkor is számíthattak volna, ahogyan most is számíthatnak, mert számukra politikai öngyilkosságlett volna az MSZP megbuktatása. A szocialisták nem vették tudomásul, hogy a liberális politikus nem buktathat meg egy baloldali kormányt anélkül, hogy magát zárja ki a parlamentből. Amit a koalíció megbukása óta látunk, világos bizonyítéka annak, hogy az SZDSZ számára az MSZP kormányon maradása létkérdés.
Ezt az okos Gyurcsány sem látta, vagy annyira elvakította a sajt angolszász liberalizmusa, hogy nyeregben érezte magát, és a baloldali politika helyett hozzá látott a nagy intézményi rendszerek liberalizálásához. Ezt az egészségügyi reformmal kezdte. Azon nem kívánok vitatkozni, hogy milyen egészségügyi ellátórendszer a jobb, mert ez szakmai kérdés, csak azt kellett volna látni, hogy mekkora a magyar társadalom, de még annak baloldalának is, ebben az irányban a befogadó képessége.
Gyurcsány az egészségügyi reformot addig erőltette, amíg a Fidesznek nem sikerült népszavazás elé vinni. Ezen aztán kiderült, hogy fejjel mentek a falnak.
Gyurcsány ugyan ezt a vereséget előre nem látta, de azonnal reagált a vereségre. Felrúgta a koalíciót, azt akarta elhitetni, hogy ez csak az SZDSZ rögeszméje volt. Nem vallotta be, hogy ő is tévedett, nélküle nem kerülhetett volna sor e reformelképzelés erőltetésére.
Eddigre azonban betelt a pohár, az öszödi-beszéd óta egyre erősödött a vád, hogy hazudik.
Gyurcsány és hívei még mindig azt igyekeznek bizonyítani, hogy minden baj oka a Fidesz. Vegyük vére tudomásul, hogy minden ellenzéki pártnak feladta, hogy a hatalmon lévők hibáit kiaknázza. Ha a hatalom feldobja a labdát, nem az ellenzék hibás, hogy leüti. A demokrácia egyik erénye, hogy az ellenzék a hatalom hibáit leleplezi, hogy a hatalom nem hibázhat büntetlenül.
Az öszödi-beszéddel nem az volt a baj, amit mondott, hanem az a pökhendi mód, ahogy lekezelte azokat, akik őt a hatalomba emelték. Ez a beszéd nem csak a Fidesznek volt ajándék, hanem megsértette a saját párja legfelső fórumát.
Az már kabaréba való, ahogy a kisebbségi kormányban naponta állt elő Gyurcsány ötleteivel. Amikor aztán elfogyott körülötte a levegő, újabb ötlettel állt elő. Lemond a miniszterelnökségről, de megmaradt annak felettesének, a párt elnökének. Az MSZP vezetés erőtlenségét jelezte, hogy örömmel fogadták a félreállását, de nem vették tudomásul, hogy az csak annyit jelentett, hogy a hatalom élén marad, de más vigye el a balhát, mit ő okozott.
Ezt követte a miniszterelnök jelölés kabaréja. Aki alkalmas lett volna, nem vállalta, aki vállalta volna eleve alkalmatlan volt. Erre jött Gyurcsány újabb trükkje. Egyedül ő vette tudomásul, hogy számára még a pártelnökség is tarthatatlan. Sorra elpártoltak még azok is, akik a hatalomra kerülésében szerepet játszottak.
Gyurcsány ismét először látta világosan a még megmaradt lehetőséget, elvállalta a Táncsics Alapítvány elnökségét, amit az illetékesek örömmel jóváhagytak.
Gyurcsány utódlása, a válság mélységéhez viszonyítva, jól oldódott meg. Lendvai Ildikó lett az új elnök. Ő felismerte, hogy sem a helyet, sem az ő ereje nem engedi meg a két belső erős ember félreállítását, és hogy az apparátus sokkal jobban ragaszkodik a még egy évig élvezhető hatalomhoz, semhogy elfogadja az előrehozott választásokat. Ezzel a párt élete egy évet nyerhet, a támogatottsága azonban még jobban lecsökken.
Mi volna a megmaradt legkisebb rossz?
Bedobni a törölközőt, hadd jöjjön a Fidesz. Most már annak sem lesz szabad keze. A legkisebb rossz lett volna, ha az egészségügyi reform leszavazása után lemond a kormány és kiírja a választásokat. Azt, hogy a magyar gazdaság már akkor is tragikus helyzetbe kerül, ha nincs nemzetközi pénzügyi válság, hiszen eladósodott az állam, a magyar bankrendszer, és a lakosság. Gyurcsány, Veress és a jegybankvezetés olyan eladósodást hozott létre, ami önmagában elegendő volt arra, hogy a felelősek álljanak félre. De a hatalomhoz görcsösen ragaszkodók nem mérték fel, hogy a legkisebb rossz lett volna, ha a Fidesz egy éve már kormányra kerül, és a nyakába varrhatják a hozzá nem értők, hogy a jelenlegi helyzetért már az új hatalom a felelős.
A magyar baloldal csak akkor állhat lábra, ha nem ragaszkodik görcsösen a halomhoz, és minél gyorsabban távozik. Az ország gazdasági állapota ugyanis sokkal gyengébb annál, mintsem egy év alatt ki lehetne lábolni belőle. Az elkerülhetetlen orvosság pedig olyan keserű, ami még jobban elfordítja a baloldali választókat.
Nem kormányozni kell a kormányozhatatlant, hanem önkritikát kell gyakorolni.
1. Be kell vallani, hogy súlyos hiba volt Meggyesy miniszterelnöksége. Olyan messze nem megyek, hogy ez esetben is fel kell tárni, ki ügyeskedték ezt össze.
2. Megbocsáthatatlan hiba volt az elnökség javaslatával szemben Gyurcsányt miniszterelnöknek kinevezni. Ez esetben már elkerülhetetlen a puccs szervezőinek megnevezése is.
3. Nem lett volna szabad a pártelnökséget is Gyurcsány kezére adni. Ezért a hibáért már a párt szinte egész vezetése felelős. Ez esetben nem puccs volt, hanem nyájszerű pártfegyelem.
4. Az előbbi hibák közös alapja, hogy az MSZP húsz év óta nem tud megszabadulni a liberális párt és a vezetésében liberális vonalat képviselők hatásától. Ezt megkönnyíti, hogy az SZDSZ lekerül a politikai porondról, az MSZP pedig távol kerül a kormányzati hatalomtól.
5. A pártnak ki kell alakítani a programját, ami első és legfontosabb feladatának tekinti a munkahelyteremtést. A jelenlegi foglalkoztatási rátával nincs kiút sem a bal-, sem a jobboldal számára.

Hőseink

Kopátsy Sándor EH 2009-04-09

HŐSEINK
1848-2009

Kossuth Lajost nemzeti hősünknek és a polgárosodás bajnokának tartjuk. Máig azt tanítjuk, hogy Kossuth csak az orosz katonai beavatkozás hatására vesztette el a jó ügyet, az ország szabadságát. Nem valljuk be, hogy irreális célokat tűzött ki, és ezért eleve reménytelen háborúba vitte a magyar népet. Nem mérte fel, hogy a Habsburg Monarchiára az európai erőegyensúly szempontjából szükség van. Ráadásul az orosz cárral az osztrák császárnak katonai szerződése van arra az esetre, ha trónja válságos helyzete kerül. Azt, hogy a Habsburg Monarchia már akkor társadalmi hulla volt, Kossuth érthette meg a legkevésbé, hiszen olyan Magyarországot akart, ami miatt a Monarchia már szétesésre volt kárhoztatva.
A Monarchia azért volt már életképtelen, mert sok olyan népet, kultúrát, fejlettségi színvonalat, vallást akart egyetlen politikai egységként működtetni, amelyek féltucatnyi országgá akartak válni. Azt, hogy a több etnikumot magában foglaló Magyarország csak akkor élhet tovább, akkor sem máig, ha az állami létre igényt tartó etnikumok számra autonómiát biztosít. Kossuth azonban azért akart állami önállóságot, hogy az etnikumok jogait védő császár befolyásától megszabadulhasson.
A Szabadságharc bukása után, Kossuth az emigrációban Dunai Föderációt akart. Magyar vezetés alatt. Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nem a Nyugat, hanem a Balkán felé akarja vinni az országot, a magyar társadalmat.
Kossuth azonban nem tudott elkövetni annyi stratégia hibát, hogy ne tekintse az utókor a magyar szabadság és a polgári haladás tragikusan elbukott bajnokának.
Deák Ferencet a bölcsesség szimbólumának tekintjük ma is. Amit nem tartunk Kossuth végzetes hibájának, a Habsburg Monarchia felrúgását, Deák végre korrigálta. Deák bölcs, mert mérsékelte Kossuth hibáját. Vagyis Kossuth nem hibázott, de Deák bölcs volt, hogy hibáját javította.
Deák azonban a császárral való kiegyezés révén azt érte el, hogy szabad kezet kaptunk a kisebbségek elnyomásában, azaz Trianon előkészítésében. Hiába volt Deák még a kisebbségi kérdésekben is viszonylag liberális, az arisztokrácia és a nacionalista úri középosztály gyorsan félreállította, hogy kiélhesse az asszimilációs buzgalmát.
Deák másik hibája a pánszlávizmustól való beteges félelme. Neki, mint viszonylag liberális polgárnak Látnia kellett volna, hogy a polgári fejlődés érdekében csak az osztrák és cseh polgárságra számíthattunk. Azt még kevésbé értette meg, hogy a csehek sokkal nyugat-európaiak, csak annyiban szlávok, amennyire nem érzik magukat a Monarchia egyik királyságának. Ferenc József cseh koronázását nem hisztérikusan akadályozni, hanem segíteni kellett volna.
A két férfi politikai szerepének megértéséhez kulcs annak belátása, hogy az ország szétdarabolásának elkerülése érdekében egyrészt nekünk nemzeti érdekünk volt a Monarchia fennmaradása, másrészt a kisebbségek számára elfogadhatóbb életkörülmények teremtése. Aki ezzel ellenező irányban politizált, siettette és súlyosbította a történelmi ország szétdarabolását. Most már, nyolcvan évvel Trianon után, illett volna nemcsak a történészeinknek, de a közvéleményünknek is eljutni.
Károlyi Mihályt politikai megítélése nem olyan egyoldalúan téves, mint Kossuth Lajosé és Deák Ferencé, de az is alapvetően hibás. Őt csak akkor tehetjük a történelem mérlegére, ha belátjuk, hogy nekünk nem volt érdekünk, a veszett háború után, a béketárgyalásokon önálló államként szerepelni. Kedvezőbb lett volna a Habsburg középhatalom kereteik között horvát, szlovák, szerb és erdélyi etnikai autonómiát ajánlani. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy ennek akkor még lett volna realitása, de azt igen, hogy már 1848-ban is csak ez lett volna reális. Még az is tudom, hogy az előző évtizedek irreális nacionalizmusát annyira magáévá tette a magyar közvélemény, hogy nem lett volna politikai támogatása.
A történelemnek azonban csak akkor van társadalmi haszna, ha akkor is rámutat a helyes útra, ha annak már nem volt realitása. A magyar történelemfelfogás azonban még ma sem jutott odáig, hogy utólag rámutasson a helyes útra.
Horthy Miklós azzal követett el történelmi hibát, hogy élére állt az irreális revizionista követelések. Olyan politika eszközévé vált, amelyik minden más társadalmi, politikai és gazdasági érdeket a teljes revizionizmus ábrándjának rendelt alá. Aki ebben a holdkóros célban egy kicsit mérsékeltebb volt a legszélsőségesebbeknél, azt történészeink ma is államférfiaknak tartják. Elég a Telekit, Bethlent, Imrédyt magasztaló történészek közelmúltban publikált munkáira hivatkoznom.
Nagy Imre megítélésében sem kisebb a tévedés. Minden bizonnyal ő volt a magyar történelem legnaivabb politikai vezetője. Amikor a magyar forradalmárok egy hét alatt megvalósítottak mindent, amire a legmerészebb álmában számíthatott, tárt kaput nyitott olyan követeléseknek, ami messze túllépett azon, amit nemcsak külső támogatói, Mao ás Tito már elfogadhatatlannak tartott, és szovjet katonai beavatkozást követelt, hanem ami aláásta a moszkvai reformerők pozícióját, de amit már az Egyesült Államok sem helyeselt. Máig nem akadt egyetlen történész, aki felvetette volna, hogy mit kellett volna Nagy Imrének a forradalom során cselekedni. Megállni a reform kommunista tereinek teljesülése után. Ehhez valószínűleg már nem volt elég ereje, de számíthatott volna Tito katonai segítségére. A még élők között, nálam illetékesebb aligha van annak megállapítására, hogy ami Kádár alatt 1968 után megvalósult, annál többről Nagy Imre sem álmodott.
Ezen túl azonban nem volt semminek külpolitikai realitása. Márpedig az nem a nép, hanem a vezetőinek feladata felmérni, meddig lehet elmenni annak veszélye nélkül, hogy még az sem valósulhat meg, aminek volt esélye.
Antall József jó megoldásnak ígérkezett, de nem állta meg a próbát. Nem előre mutató, hanem az alkotmányos múltunkra rendezkedő parlamenti rendszert akart. Egy parlamentáris úr magyar társadalomra akart építeni, de az már nem volt. A magyar választók példátlan mértékben elfordultak tőle. Egyéni szerencséje, hogy elvitte a halál, nem kellett megélni a teljes politikai kudarcát. A magyar történelmi felfogásra jellemző módon. Utólag nagy államférfinak tartják. A mi államférfijaink akkor nagyok, ha lehetetlenre vállalkoznak, de ez az ábrándjukat erkölcsös alapon kergetik.
Jó százharminc éve Kemény Zsigmond már rádöbbent a mi politikai tévedésünk alapjára, ezért tanácsolta: „A történelem a tetteket ne erkölcsi alapon, hanem a következmények alapján mérje.” Jó tanácsa talán senkire nem áll jobban, mint Antall Józsefre. Ő alapozta meg Horn Gyula és az MSZP számára a kétharmados választási győzelmet.
Gyurcsány Ferenc még tévedésből sem kerül a nagy államférfiak sorába. Nem teremtette meg a jóhiszemű ítélet erkölcsi alapját. Az ő politikai utóélete azokra a bankárokéra fog hasonlítani, akik ugyan zseniálisan éltek a pénzügyi liberalizmus adta kalandorság lehetőségeivel, de kiderült, hogy nem voltak értékalkotók.

Mi a teendő?

Kopátsy Sándor PP 2009. ápr. 2.

MI A TEENDŐ?

Hetek óta teljes a politikai zűrzavar. Az illetékesek maximálisan holnapig látnak, holott a húsz éve ránk szabadult gazdaságpolitikai liberalizmust kell felszámolni. Az ugyan igaz, hogy napi gondjaink vannak, ég a ház, a tűzet akkor is oltani kell, ha az okát még nem ismerjük. A baj az, hogy az oltásnál olyan módszert használunk, ami növeli a keletkezésének veszélyét. Ezt csak azok fogadhatják el, akiknek már nincs más gondjuk, minthogy kihúzzák a választási ciklusig.
Mi okozta a jelenlegi álságot?
A rendszerváltás átesést jelentett a foglalkoztatás másik végletébe.
Mivel akkor csak a teljes foglalkoztatás negatív hatását éreztük, ideje volna utólag reálisan értékelni. Reálian, legalábbis a liberális munkaerőpiachoz viszonyítva.
A bolsevik rendszerben teljes foglalkoztatás volt, az óta a krónikus alulfoglalkoztatás a jellemző. Akkor csak azt láttuk, hogy a teljes foglalkoztatás lerontotta a nagyobb teljesítményben való érdekeltséget, lehetetlenné tette a fejlettebbekhez való felzárkózást, vagyis a fejletteknél gyorsabb növekedést. Sztálin úgy oldotta meg a fegyelmezetlenség, az érdektelenség problémáját, hogy, aki nem megfelelő, munkatáborokban fogták munkára. Ez még Kelet-Európában sem volt fenntartható megoldás, nemhogy Magyarországon.
Ezt még Moszkvában is belátták, ezért Rákosit Nagy Imrével cserélték fel. A vezércserét ugyan végrehajtották, de a táborúkat hatalmon hagyták. Nagy Imre, már szakterületénél fogva is, a mezőgazdaságban akart több munkaalkalmat teremteni, és ezt még meg is engedték neki. Amikor azonban a reformjait az egész gazdaságra ki akart terjeszteni, leváltották. Nem kellett azonban két esztendő ahhoz, hogy a kiengedett levegő robbant, kitört a forradalom. A közvélemény azonban már nem elégedett meg a gazdasági reformokkal, többpártrendszert, nyugati demokráciát akart. Ezt azonban Moszkvában nem tűrték, és fegyverrel verték le a forradalmat. Nem a Rákosi-rendszert akarták restaurálni, hanem a reformokat a gazdasági életre korlátozni. Valami olyant tartottak megengedhetőnek, amit Lenin a polgárháború után tervezett, illetve amit Kínában, a kilencvenes években bevezettek.
A történészeink máig nem veszik tudomásul, hogy a 68-as új gazdasági mechanizmusnál több lehetetlen, kevesebb eredménytelen lett volna. 1956 és 1990 között azok voltak a leghasznosabbak, akik ezen a két határon belül maradtak. Akik többet akartak,azok ideje a rendszerváltás után jött el. Sajnos, botrányosan rosszul éltek a lehetőséggel.
Egyelőre maradjunk a teljes foglalkoztatás értékelésénél.
A liberális közgazdászok csak azt látták, és látják ma is, hogy a teljes foglalkoztatás lecsökkenti a munkaerő javának motivációját, rontja a munkahelyei teljesítményt, azt nem, hogy mibe kerül ezzel szemben a munkapiacról való kiszorítottság. Akkor érthető módon, nem láthattuk, ma azonban belerokkanunk.
A munkátlansággal járó társadalmi kár nagysága két tényezőtől függ. A viselkedési kultúrától és az iskolázottságtól.
Ami a viselkedési kultúrát illeti.
A puritán és a konfuciánus kultúrában a munkanélküliség nemcsak tétlenséget, hanem bűnt is jelent, amit jóvá kell tenni.
Elég megnézni, hogy mekkora a munkaára fogottság a skandináv országokban és mekkora a mediterránokban. Ez a mutató kontinensünkön északról délre, keletről nyugatra csökken. De nemcsak a munkára fogottság, hanem az egy dolgozó munkában töltött évi óráinak, az ünnepek számában, és a hiányzásokban is ez jellemző.
Ugyanez a tendencia, de még élesebben mutatkozik meg Észak-Amerika és Latin-Amerika között.
A konfuciánus kultúra pedig ebben a tekintetben még a puritánokat is megelőzi. Ott a legmagasabb az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma. Arról százszor annyit írnak, beszélünk, hogy mennyi tőke megy a kínai feldolgozó iparokba, de soha nem tesszük hozzá, hogy ők egy év alatt annyi órát dolgoznak, mint mi tizenhat hónap alatt. Ráadásul még intenzívebben.
Számunkra ebből az lenne a tanulság, hogy mivel mi középúton vagyunk a finnek és a dél-olaszok között, nálunk az államnak tenni kell annak érdekében, hogy magasabb legyen a munkára fogottság.
Ami az iskolázottságot illeti.
Az iskolázottság ugyan csupán egyik eleme a munkaerő minőségének, a mérhetőség szempontjából, könnyen csak ezt használom, annak ellenére, hogy a munkaerő minősége egyre jobban függ a képességtől és az erkölcstől. A tehetségtelen diplomás, vagy a fegyelmezetlen munkaerő nem keresett.
Annak ellenére, hogy általános jelenség, hogy a munkanélküliség ráta az alacsonyabb képzettségű rétegekben nagyobb, a magasan iskolázottakban kisebb, az ebből fakadó feladattal a munkaügyik politika alig, vagy egyáltalán foglalkozik. Szinte minden országra jellemző, hogy a bérek közterheit, adóját azonos százalékban állapítják meg. Vagyis nincs külön ösztönzés arra, hogy a gyenge minőségű munkaerőt alkalmazzák, amiben nagyon alacsony a munkára fogottság. Márpedig ehhez erős társadalmi érdek fűződik, hiszen a gyenge minőségű munkaerő munkátlansága okoz a legnagyobb erkölcsi kárt. Ez a kár annál nagyobb, minél gyengébb fegyelmű, és kevésé iskolázott munkaerőt érint.
Ezt nem láttam még akkor, amikor a teljes foglalkoztatást bíráltam. Ma már látom, hogy a második világháború óta a legnagyobb társadalmi kárt az okozta, hogy a rendszerváltás óta a munkaerő alsó minőséi ötödét, a cigányság nagy többségét leszoktattuk a munkára.
A rendszerváltás után hatalomra került liberális foglalkoztatási politika sokkal nagyobb kárt okozott, mint az eladósodás, ami ugyancsak a katasztrofális foglalkoztatásnak a következménye. Kevesen dolgoznak, még kevesebben adóznak. Az erkölcsi állapotunk, a kisemberek vagyonbiztonsága pedig elviselhetetlen mértékben leromlott. Ma már ott tartunk, hogy nagyon másodlagos, hogy melyik párt, milyen ideológiával került hatalomra, csak az számít, ki tesz többet a leszakadt rétegek munkára fogása érdekében.
A liberális közgazdászok és miniszterelnök jelöltek csak azzal foglalkoznak, hogyan lehet megszorításokat alkalmazni, azt is főleg a szegényebb rétegek rovására, de fel sem merül, hogy minél több munkaképes embernek legyen munkája.

Az önkritika hiánya

Kopátsy Sándor PP 2009-04-03

AZ ÖNKRITIKA HIÁNYA

Gyurcsány Ferenc gyorsan, egymás után megbukott, mint miniszterelnök, majd, mint pártelnök is.
A miniszterelnöki lemondását még lehetett úgy értelmezni, hogy a kétségbeesett helyzetben vigye el más a balhét, ő megmarad az utód kijelölő pozíciójában. Ez még az okos, minden általa elrontott helyzetében ügyesen viselkedő Gyurcsányt jellemezte. Abban azonban elszámította magát, már nem tudott olyan jelöltet állítani, aki alkalmas, és elvállalja. Azt még tudta, hogy kit kellene jelölni, Surányi Györgyöt, vagy Galatz Ferencet. Az előbbi a pénzügyek rendezésére mindenki másnál alkalmasabb, a másikat a közvélemény, a pártjáé is elfogadja.
Surányit pár éve még nem tartotta alkalmasnak, hogy a jegybank elnöke legyen, mert tudta, hogy nem képes szakmailag irányítani. Helyette inkább alkalmatlant ültetett oda. Surányi természetesen nem vállalta a felajánlott miniszterelnökséget, pedig őt az SZDSZ támogatta volna. Nemcsak arról győződött meg, hogy a Fidesz nem fogja támogatni, de azzal is tisztában volt, hogy az MSZP is csak félszívvel veszi tudomásul.
A katasztrofális pénzügyi helyzetben Glatz nem jelentette volna a pénzvilág elvárásának teljesítését. Őt is megsértette Gyurcsány, mert annak idején államelnöknek sem tartotta alkalmasnak. Még Sólyom Lászlót is jobbnak tartotta. Ahogy felismerte, hogy nem tud megfelelőt ajánlani, bohóckodásba csapott. Ettől elfogyott a megyei elnökök türelme, és megvonták a bizalmukat. Ezt azonban úgy tették, hogy nyíltan nem vállalták. Pedig ők hozták a párt és az ország nyakába Gyurcsányt az elnökség jelöltjével, Kiss Péterrel szemben. Sajnos az MSZP megyei elnökei ugyan tudtak puccsot szervezi, de amikor tájuk dőlt a káderük, elfelejtettek önkritikát gyakorolni. Pár nap múlva már arra is halandóak lettek volna, hogy Gyurcsányt visszaállítják, de ő már nem vállalta.
Az elnökkeresés során kiderült, hogy nem akarnak Gyurcsány liberális politikájával nyíltan szakítani. Ezt diktálja az is, hogy az ilyen nyílt szakítás olyan jelzés lenne a pénzvilág felé, ami nem engedhető meg. Annak ellenére, hogy Lendvai Ildikó Gyurcsány fő támasza volt mindabban, ami miatt megbukott, elnöksége a választásig elfogadható. Úgy látszik, hogy tanult Gyurcsány bukásából, és nem akarja sem Kiss Pétert, sem Szekeres Imrét, akik nem liberálisok, akiket nem támogatna az SZDSZ, félreállítani.
A Gyurcsány által a pártjára és az országra hagyott csődhelyzetben a lehető legjobban határoztak. Ez ugyan nem garancia arra, hogy kihúzzák a képviselők mandátumának lejártáig, de megtették, amit még megtehettek. Még abban sem vagyok biztos, hogy túl tudják élni az egy évet úgy, hogy a közvélemény támogatása nem lesz még kisebb. Az időhúzást azonban meg kell érteni, mert a hatalom egy éves birtoklása az érintettek részéről természetes. Azt ne várjuk el egyetlen kormánytól, hogy előbb lemond a hatalomról, mint az elkerülhetetlen.
Az a nagy baj, hogy nemcsak Gyurcsány, de az MSZP sem gyakorol önkritikát. Úgy tesznek, mintha ők nem hibáztak volna, hanem az ellenzék volt könyörtelen, és beütött a pénzügyi világválság.
A demokrácia egyik nagy előnye, hogy az ellenzék a kormány megbuktatásán munkálkodik. El sem tudom képzelni, hogy még meddig nem rohant volna Gyurcsány és csapata a még nagyobb válság felé, ha nem kellett volna félni egyrészt az egyre népszerűbb Fidesztől, másrészt a pénzügyi világ türelmének fogyásától. A Fidesz obstrukciója és a berobbant válság fékezte a pénzügyek csődbe rohanását. Senki sem gondolhatja azt, hogy nem lett volna még karakterisztikusabb a liberális gazdaságpolitika, még nagyobb az ország és a lakosság devizaadóssága, ha nem kell félni a Fidesztől, és nem robban ki a pénzügyi világválság. Azok közé tartozom, aki örült volna, ha hat évvel korábban kiderül, hogy a bankvilág elszakadt a reális valóságtól. Ha akkor kell észre térni, tized ennyi lakossági, és fele akkora állami devizaadósság szorított volna bennünk. Akkor talán még senkinek nem jutott volna eszébe, hogy az MSZP élére állítsa az angolszász liberalizmus milliárdos hívét, Gyurcsány Ferencet.
A jelenlegi válságos helyzet abból fakadt, hogy az MSZP megyei elnökei puccsot szervezetek az elnökség javaslatával szemben. Ez a puccs ugyan már nem volt váratlan, mert Gyurcsányt ekkor már rá rakták arra a vágányra, ami a hatalomra jutásához vezetett. Furcsa volna, ha egy öreg nyugdíjas mesélné el az illetékeseknek, hogy miből látta előre, hogy Gyurcsány lesz az MSZP és az ország vezetője. Még furcsább volna, ha bizonyítnám, hogy a bukását is már akkor láttam.
Nem kellett volna nagy jóstehetség, hogy Magyarországon, a polgárhiányos fél-periférián csődöt fog vallani a baloldali párt olyan vezetővel, aki az angolszász szociáldemokrácia, újgazdag apostola. Ebbe még a liberális kis párt is bele fog bukni. Most éppen azt láthatjuk, hogy a sok évszázados polgársággal rendelkező angolszászok is belebuktak. Ennek meg az a csúcsa, hogy a konzervatív Antall József örökségét ápoló MDF a hazai liberalizmus legszélsőbb zászlóvivőjét állítja a listája élére. A liberalizmus szélsőségén politikai sikert hajszolók azon csodálkoznak, hogy a liberálisnak indult Fidesz miért olyan népszerű. Azért, mert feladta a liberalizmusát.
Nem jó politikus az, aki a saját elveire akarja átformálni az országot még akkor is, ha ebbe belebukik. Ebből fakad, hogy az a politikus, vagy párt, amelyik megbukik, gyorsan gyakoroljon önkritikát, keresse, miért hagyták cserben. Tanulja meg, hogy soha nem a választók a hibásak, a politikusok pedig bölcsek, hanem mindig fordítva van.
Ma már nem vitatható, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ megbukott, mégsem hallani az önkritikát. Mindkét párt akkor fog észre térni, amikor már tudomásul kell venni a súlyos választási vereségét. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy az előbb utóbb sorra kerülő választáson a jobboldal, azaz a Fidesz kétharmados többséget szerez, az MSZP-nek fele ennyi képviselője sem lesz, az SZDSZ és az MDF pedig nem éri el a bejutási küszöböt. Ezt, amikor Gyurcsány hatalomra került, egyik párt sem tudta elképzelni. Most meg az nem jut az eszükbe, hogy ezt, önhibáiknak köszönhetik.
Az MSZP megszűnt baloldali párt lenni. Ezt a bázisát már a rendszerváltás után elhagyta, és akkor sem ért vissza, amikor abszolút többségbe jutott. Horn Gyula azzal kezdte, hogy a többség birtokában partnerének felkérte az SZDSZ-et, sőt elvárásait teljesítette. Elég arra gondolni, hogy Bokros Lajosra bízta a Pénzügyminisztériumot, és kötelezővé tette a magánnyugdíj pénztárakat. Bokros ugyan akkor is, ma is alkalmas arra, hogy megteremtse a pénzügyi egyensúlyt, de csak úgy, hogy hatására az ellenzék kétharmados többségre bekerüljön. A baloldali pártnak azonban tudni illene, hogy nem nehéz a szegények rovására, a gazdagok érdekében pénzügyi egyensúlyt teremteni, de szerencsére, demokrácia van, az ilyen egyensúly az ellenzék politikai győzelmét hozza magával.
Baloldali pártnak a gazdasági egyensúly, nem liberális szaktanácsadókkal kell megteremetni, hanem az emberek munkájával. Bűnünk, hogy a rendszerváltás során, hirtelen óriási munkanélküliséget hoztunk létre, amin húsz év alatt semmit nem javítottunk. Sőt tátott szájjal, az emberi jogokról való papolással leszoktattuk a munkaerő alsó minőségi harmadának többségét a munkáról, és hagytuk, hogy munkátlanul is valahogy megéljen. Az ország mai válságának az oka, hogy kevesen dolgoznak, még kevesebben járulnak hozzá az állami terhek viseléséhez. Az ország alsó harmada társadalom kívüli helyzetbe kényszerült, az erkölcse ma már a kisemberek anyagi biztonságérzetét rombolta le.
Ma ugyan már ott tartunk, hogy mindent megelőző feladat a pénzügyi egyensúly, és ennek érdekében azoknak is áldozatot kell vállalni, akik a rendszerváltásnak nem nyertesei, de áldoztai. De azt nem fogják eltűrni, hogy a kisemberek fizessenek, a milliárdosokká emelkedettekhez pedig nem szabad hozzányúlni. A kormányzásra jelentkezők azonban egyelőre csak a lakosság áldozatairól beszélnek, a gazdagok bezsebelt jutalmairól pedig szó sincs. Az angolszász világban a legtöbb szó arról esik, hogy mennyi jutalomban részesültek a válságot okozó bankok vezetői. A mi angolszász liberalizmusunkban erre még célzást sem tesznek.
Le sem merem írni, hogy Petőfinek és Adynak mi lenne ebben a helyzetben a tanácsa.
Én, csak káromkodok és fütyörészek.

Kik a felelősek?

Kopátsy Sándor EP 2009-04-04

KIK A FELELŐSEK

Ideje volna, hogy egyszer végiggondoljuk, kik, és hogyan juttatták ide az országot.
A rendszerváltás óta csak az ellenzék mondott egyoldalú politikai véleményt a másik félről, és minden nehézségét a másik fél hibáival magyaráztak, de a tárgyilagos elemzés máig hiányzik. A politikusok és történészek ugyan szorgalmasan munkálkodnak azon, hogy bebizonyítsák, hogy akkor minden rossz volt a maihoz képest, még arról is, ami bennünket a jelenlegi katasztrofális helyzetbe hozott. Szinte minden jelenlegi hibáért és bűnért a Kádár-korból öröklött reflexek a felelősek.
Az Antall-kormány csúfosan megbukott, de Antallt sikeres államférfinak tartják.
A Horn-kormány megbukott, pedig kétharmados többségben kormányzott, tehát nem is volt olyan ellenzéke, ami hibákra kényszeríthette volna.
Az Orbán-kormány ugyancsak megbukott a következő választáson, pedig nyerésre állt, csak ők hibázhattak.
A Fidesz elvesztette a következő két választást is, pedig neki állt a zászló. D fel sem merült, hogy ők hibáztak.
A Gyurcsány és kormánya csúfosan megbukott, de sem az ő, sem a pártja nem látja be, hogy ők hibáztak.
Húsz év után olyan válságos helyzetbe zuhant az egész magyar politikai elit. Leginkább azonban a baloldal, a szocialisták és a liberálisok. Már egy évvel a ciklus lejárta előtt elkerülhetetlennek látszik a kétpártrendszer, amiben a Fidesz kétharmados többséget élvezhet. Csak az érdekeltek nem látják, hogy a rendszerváltás óta folytatott úton nem mehet tovább, mégis az útjuk folytatásával kísérleteznek.
A csődhöz vezető húsz év elemzésével senki nem foglalkozik, pedig az ok világos. De ehhez az kell, hogy a világgazdaságot is pénzügyi csődbe kergette az angolszász liberális gazdaságpolitika. Nyugaton, még az angolszász országokban is nyíltan beszélnek arról, hogy az állam ellenőrző szerepének hiánya szülte a válságot, mi még mindig, ha nagy a baj, Bokros Lajossal kísérletezünk.
Itt Az idő, hogy kimondjuk:
A rendszerváltás óra folytatott liberális gazdaságpolitika, mindenek előtt a veszteséges vállaltok felszámolása indította el a lavinát, aminek hatása egyre erősödik.
- Akkor hozták létre azt az állapotot, amiben kevesen dolgoznak, akkor zártak ki másfélmillió embert a munkaerőpiacról.
- Az óta fizetnek abnormálisan kevesen az államkasszába, és sokat kell kivenni a munkátlanok ellátására.
- Ennek lett szükségszerű következménye a költségvetési hiány, és az erkölcsi leromlás.
Ebből fakadóan, a kilábalás első feltétele, hogy teremtsünk legális munkaalkalmat a húsz éve nem dolgozók számára. Aki nem ezzel indul, azt nem szabad a hatalomra engedni, még akkor sem, ha most, először állami pénzforrást kell teremteni, mert a pénzügyi világ bizalma nélkül tovább romlik a helyzetünk. De a pénzügyi világ megelőlegezett bizalma nem segít tartósan, ha nem fogunk szinte mindenikit munkához, ha a húsz éve járt úton megyünk tovább.


A társadalmi és gazdasági katasztrófát azok indították útjára, akik az el nem adható, és veszteséges vállalatokat felszámolták. A rendszerváltás azzal ásta alá az ország jövőjét, hogy nem vette tudomásul, hogy a veszteséges vállalatot csak akkor szabad leállítani, ha helyére gyorsan lép egy másik, amelyeik legalább ennyi munkaerő foglalkoztat, legalább ennyi állami bevételt kínál, és még nyeresége is lesz. Amíg ilyen nincs, a veszteséges vállaltot fenn kell tartani.
A klasszikus tőkés közgazdaságtanon nevelkedett közgazdászok szerint csak az a vállalkozás hasznos, amelyiknek nyeresége is van. Vagyis a tőkés számára csak az értékes, ami profitot is termel. Ez azonban soha nem volt igaz. A társadalom számára minden olyan munkavégzés hasznos, ami valamiféle jövedelmet termel. Ez a jövedelem lehet a dolgozóé, a társadalomé és a tulajdonosé, vagyis bér, adó, az avulásának térülése vagy profit. Fajunk azért maradt meg, mert minden jövedelemtermelést, és az értékvesztést mérséklő munkát elvégeztek. A múltban a társadalmak gyakorlatilag egyszerű újratermelő voltak, melyek döntően ilyen munkákat végeztek. Az volt a szerencséjük, hogy nem volt felettük olyan ostoba állam, ami az ilyen munkavégzést lehetetlenné tette. Nemcsak a múltban, hanem a jelenben és a jövőben is csak az olyan társadalom életképes, amelyik, minden olyan munkát elvégez, ami hozzájárul az újratermeléshez.
A bővítetten újratermelő társadalmakban is a munkák jelentős hányada önmagában nem volt jövedelmező. Elpusztult minden olyan társadalom, amelyikben csak olyan munkát végeztek, ami önmagában is jövedelmező, vagyis a létrehozásával járó költségeknél nagyobb értéket termelt. Márpedig nálunk a rendszerváltás után a liberális közgazdászok ilyen társadalmat hoztak létre, leállítottak minden olyan vállalkozást, felszámoltak minden munkaalkalmat, ami nem hozott l étre a ráfordításoknál nagyobb értéket.
Az egyetlen járható út, melyik lehetővé tesz minden olyan munkát, vállalkozást, ami értéket hoz létre.
Más kérdés az, hogy ez ilyen vállalkozásokat hatékonyságuk alapján rangsorolni kell. Vagyis, minden olyan vállalkozást, munkavégzést le kell állítani, amelyik helyébe hatékonyabbat lehet állítani. A mi közgazdászaink is abban gondolkodtak, hogy a leállított vállaltok helyében gyorsan létrejönnek olyanok, amelyek ezeknél hatékonyabbak. Ennek a reményüknek ugyan semmi alapja nem volt, de húsz sem hozott eredményt, ma annyian dolgoznak, amennyi a veszteséges vállaltok leállítása után maradt. Semmi okunk abban reménykedni, hogy a piac, belátható időn belül, létrehoz másfélmillió munkahelyet. Minden olyan kormányprogram csak fokozza a végső bajt, amelyik nem oldja meg a másfélmillió munkaalkalom létrehozását. Márpedig egyelőre ilyennel a kiválasztottak nem álltak elő, sőt. Jellemző, hogy a pénzügyi egyensúlyt olyan programmal akarják javítani, ami még a jelenleginél is kevesebb munkaalkalmat jelent. Egyetlen munkahelyteremtésre nem tesznek javaslatot, ugyanakkor munkahelyeket akarnak megszűntetni.
Akinek fogalmai vannak a munkahelyteremtés lehetőségeiről, az szinte csak három ágazatra, a belterjes mezőgazdaságra, a lakásépítésre és a turizmusra gondolhat. De a miniszterelnök jelölteknek ilyen gondolatai nincsenek.
Azt talán senki sem látta előre, hogy a munkanélküliség milyen erkölcsi, tudati károkkal fog járni. A szocialista viszonyok között nem ez, hanem a túlfoglalkoztatás problémái jelentkeztek. Márpedig a pénzügyeink összeomlásánál is nagyobb károk származtak, és főleg származni fognak abból, hogy ez a leszakadt réteg eleve gyenge munkamorálja még sokkal rosszabbra süllyed, hogy erkölcsi összeomlás következik be, amit a következő, gyermekben gazdag generáció fokozott mértékben örököl.
A rendszerváltással járó munkaalkalom csökkentést fokozta Kína, általában Kelet-Ázsia gyors felemelkedése, ami világméretekben óriási túlkínálatot hozott létre a tömegáruk termelésében, ezzel az ipar betanított munkaerővel dolgozó ágazataiban. Ennek következtében az ipar képzetlen és betanított munkaerőigénye a drágább munkaerővel dolgozó társadalmakban nagyon lecsökkent. Új munkaalkalmat csak a mezőgazdaságban, a lakásépítésben és a turizmusban lehet teremteni. Ezzel azonban a kormányprogramok nem foglalkoznak.
A liberális közgazdászok állandó siráma a magas adó, és bérjárulék. Ez nem magas, mert szinte egyetlen terülten nem költünk sokat, hanem az a baj, hogy nagyon kevesen fizetik be a szükséges állami bevételt, és aránytalanul sokakról kell, munkaalkalom hiányában, az államnak gondoskodni.
A liberális közgazdászok, és a kormányfőjelöltek a nyugdíjat akarják csökkenteni, mert nincs rá elég fedezet. Fel sem vetik, hogy a fedezet bőven elég volna, ha ma is annyian fizetnének nyugdíjjárulékot, mint a rendszerváltás előtt. Ha másfélmillióval többen fizetnének, felesleg keletkezne!
A rendszerváltás módjából következően a költségvetésbe befizető munkavállalók száma harmadával, a bevétel ötödével csökkent. A kiadás pedig hatodával nőtt. Létrehoztunk egy olyan államot, amiben abnormálisan kevesen dolgoznak, még kevesesebben adóznak, ugyanakkor a szociális kiadások megkétszereződtek. Az ilyen államban nem lehet az adókat annyira emelni, a szociális hálót olyan alacsony szinten működtetni, ami mellett nincs költségvetési hiány.
Ennél is nagyobb, és tartósabb, évtizedekre kiható kárt okozott a munkaerő alsó harmadának, a cigányság szinte egészének, krónikus anyagi és erkölcsi leszakadása. Ezt a kárt ma még megbecsülni sem lehet.