A tudományos és technikai feklesztéshez

Kopátsy Sándor EK 2009-04-08

HOZZÉÁSZÓLÁS: A TUDOMÁNYOS ÉS TECHNIKAI FEJLESZTÉSHEZ
KOMMENT.HU blogon Tallián Miklós ezen a címen jelentette meg e témában a véleményét.

Annak ellenére, hogy nem szeretem a tudásvagyon kifejezést, mert ennél sokkal többről, a szellemi vagyonról van szó, ami a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, az alábbiakban megmaradok a tudásvagyon használatánál azzal, hogy ez szinte csak a tudományos zsenik esetében fejezi ki a szellemi értékük nagyságát.
A tudomány nagyjait a tudásuk tette naggyá, a művészetek és sportok nagyjait, a tehetségük, a kereszténység szentjeit az erkölcsük. Tallián a tudósokról beszél, így a tudásvagyon kifejezés elfogadható, azzal, hogy a társadalmi teljesítmény szempontjából hasonló jelentősége van a tehetségnek és az erkölcsnek. Magyarországon, jelenleg a társadalom alsó harmadában elvesző képességekkel, és az erkölccsel általában, van a nagyobb baj. Ennek ellenére az általa felvetett probléma sem másodlagos.
Abban tökéletesen igaza van, hogy a modern társadalom tudásalapú. Ez azt jelenti, hogy minden modern társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, mekkora az egy laksora jutó tudásvagyona.
Az is igaz, hogy a legjobbak tudásvagyona az átlag sokszorosa, vagyis a legkiválóbbak járulnak a legnagyobb tudással az átlagos tudásvagyonhoz. Ezért minden társadalomnak érdeke, hogy felkutassa a legnagyobb tehetségeket, de bármekkorák is ezek az egyedi hozzájárulások az átlag ennél sokkal nagyobb mértékben függ attól, hogy mennyi ember tudásvagyonát tárja fel a társdalom.
Tallián elsősorban a tudomány nagyjainak kibontakoztatását hangsúlyozza. Tény, hogy minden elveszett tudományos érték, olyan kincs, amire társadalmi kötelesség nagyon vigyázni. De képes lehet-e Magyarország vigyázni a legnagyobb tehetségire, illetve alkalmas hely-e arra, hogy az kibontakozhasson.
A jelenkor, és a belátható jövő még inkább azt jelzi, hogy a tehetség egyre inkább olyan, mint a vasszemcse a mágneses térben. Márpedig a mágnese térnek egyre kevesebb pontja válik centrummá, ami vonzza a tudomány nagyjait. Ennek a vonzásnak pedig az alapja, hogy minden tudományos tehetség értéke hatványozottan attól függ, hogy milyen közel van a szakma centrumához.
- Egy elméleti fizikusnak a tudományos teljesítménye attól függ, hogy mennyire fogadja be a világ három nagy részecske gyorsítójának közössége.
- Egy olajkutató geológus zseni teljesítménye azon múlik, bekerülhet-e a néhány nagy olajtársaság egyikének a közösségébe.
- Egy zseniális gyógyszerkutató annyira viszi, amennyire a legnagyobbak egyike foglalkoztatja.
De nem is folytatom a példákat, mert ez nemcsak a tudományos Nobel-díjasok, de így van ez a sportokban és a művészetekben, de akár a menedzserek esetében is. Ha nem egy kis ország, hanem az emberiség érdekét nézzük, akkor egy kis ország erkölcsi kötelessége az emberiséggel szemben, hogy a tudományos zseniket nemcsak engedje, se segítse is odaszállni, ahol a tudásvagyonuk legjobban hasznosul.
Ez ellen nagy a hazai felháborodás, siratják az ország számára elveszett értéket. Arra nem gondolnak, hogy semmi sem ösztönzi a tehetségeseket több munkára, mint a minél nagyobb szakmai karrier vonzereje. Ha egy magyar tudós kimegy az Egyesült Államokba, és ott lesz Nobel-díjas, minden tehetséges szakmai társa igyekszik követni a példáját. Nyilván nem mindenkinek sikerül, így végeredményben több tudományos zseni marad az olyan országban, ahonnan néhányan sikeresen mehettek oda, ahol igazán nagyra vihetik.
A legkiválóbb tudástulajdonosok sem ellensúlyozhatják azt a veszteséget, amit a sokak képzetlensége, tudáshiánya okoz. Márpedig az átalagos tudásvagyon a társadalom teljesítménye számára a döntő. Tehát a politikának nagyobb feladata a leszakadók mennyiségének csökkentése, mint a csúcs növelése. A kutatás és fejlesztés ugyan fontos társadalmi feladat, de ennél is lényegesen fontosabb a leszakadók felemelése.
Jelenleg a magyar társadalom tragikus helyzetének nem a legjobbak elvesztése, illetve nem elég hatékony hasznosítása az oka, hanem a nagyon gyenge hatékonysággal működő alsó harmad, ahol a tehetségek nagy hányada alig kerül feltárásra, és a katasztrofálisan leszakadó tízed, ahol mind a tudás, mind a tehetség, mind az erkölcs még szinten sem tartható.
A magyar társadalom tragikus helyzete az alacsony foglalkoztatásból, és annak is rossz struktúrájából fakad.
A magyar foglalkoztatási ráta a legalacsonyabb az EU országok között. Ez eleve nem tartható, mivel a társadalom teljesítményének legfontosabb mutatója a foglalkoztatási ráta. Az elmúlt napokban elemeztem 17 európai ország 1890-2000 közti teljesítményét. Az derült ki, hogy a legjobb teljesítményben, vagyis az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem egymáshoz viszonyított nagyságában az élen a négy skandináv ország és Svájc áll, a közös jellemzőjük, hogy ebben az öt országban volt a legmagasabb a foglalkoztatási ráta, a legkisebb a jövedelmek differenciálódása. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy ebben az öt országban volt a legkevésbé jellemző az angolszász gazdasági liberalizmus. Ez különösen hangsúlyossá válik, ha a viszonylagos sikereseknél figyelembe vesszük az elmúlt száz év néhány fontossá váló előnyét.
Írország sikerének titka az angol nyelv, a legnyugatibb EU fekvés, és az ország lakosságának tízszeresét kitevő emigráció, amelyik ír maradt.
A mediterrán országok esetében a gazdag északi szomszédok turizmusra, náluk elköltött pénze. Ez a tényező, Svájcot kivéve, a skandináv országok esetében negatív.
Magyarország helyzete e száztíz év alatt lényegesen nem változott, keveset, az utóbbi húsz évben jobban romlott.
A magyarázat:
A rendszerváltás óta nálunk romlott a leginkább a foglalkoztatási ráta, és érvényesült a leginkább az angolszász politikai és gazdasági liberalizmus. Ennek hatására nem annyira az élvonal maradt le, mint az alsó harmad.