Hőseink

Kopátsy Sándor EH 2009-04-09

HŐSEINK
1848-2009

Kossuth Lajost nemzeti hősünknek és a polgárosodás bajnokának tartjuk. Máig azt tanítjuk, hogy Kossuth csak az orosz katonai beavatkozás hatására vesztette el a jó ügyet, az ország szabadságát. Nem valljuk be, hogy irreális célokat tűzött ki, és ezért eleve reménytelen háborúba vitte a magyar népet. Nem mérte fel, hogy a Habsburg Monarchiára az európai erőegyensúly szempontjából szükség van. Ráadásul az orosz cárral az osztrák császárnak katonai szerződése van arra az esetre, ha trónja válságos helyzete kerül. Azt, hogy a Habsburg Monarchia már akkor társadalmi hulla volt, Kossuth érthette meg a legkevésbé, hiszen olyan Magyarországot akart, ami miatt a Monarchia már szétesésre volt kárhoztatva.
A Monarchia azért volt már életképtelen, mert sok olyan népet, kultúrát, fejlettségi színvonalat, vallást akart egyetlen politikai egységként működtetni, amelyek féltucatnyi országgá akartak válni. Azt, hogy a több etnikumot magában foglaló Magyarország csak akkor élhet tovább, akkor sem máig, ha az állami létre igényt tartó etnikumok számra autonómiát biztosít. Kossuth azonban azért akart állami önállóságot, hogy az etnikumok jogait védő császár befolyásától megszabadulhasson.
A Szabadságharc bukása után, Kossuth az emigrációban Dunai Föderációt akart. Magyar vezetés alatt. Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nem a Nyugat, hanem a Balkán felé akarja vinni az országot, a magyar társadalmat.
Kossuth azonban nem tudott elkövetni annyi stratégia hibát, hogy ne tekintse az utókor a magyar szabadság és a polgári haladás tragikusan elbukott bajnokának.
Deák Ferencet a bölcsesség szimbólumának tekintjük ma is. Amit nem tartunk Kossuth végzetes hibájának, a Habsburg Monarchia felrúgását, Deák végre korrigálta. Deák bölcs, mert mérsékelte Kossuth hibáját. Vagyis Kossuth nem hibázott, de Deák bölcs volt, hogy hibáját javította.
Deák azonban a császárral való kiegyezés révén azt érte el, hogy szabad kezet kaptunk a kisebbségek elnyomásában, azaz Trianon előkészítésében. Hiába volt Deák még a kisebbségi kérdésekben is viszonylag liberális, az arisztokrácia és a nacionalista úri középosztály gyorsan félreállította, hogy kiélhesse az asszimilációs buzgalmát.
Deák másik hibája a pánszlávizmustól való beteges félelme. Neki, mint viszonylag liberális polgárnak Látnia kellett volna, hogy a polgári fejlődés érdekében csak az osztrák és cseh polgárságra számíthattunk. Azt még kevésbé értette meg, hogy a csehek sokkal nyugat-európaiak, csak annyiban szlávok, amennyire nem érzik magukat a Monarchia egyik királyságának. Ferenc József cseh koronázását nem hisztérikusan akadályozni, hanem segíteni kellett volna.
A két férfi politikai szerepének megértéséhez kulcs annak belátása, hogy az ország szétdarabolásának elkerülése érdekében egyrészt nekünk nemzeti érdekünk volt a Monarchia fennmaradása, másrészt a kisebbségek számára elfogadhatóbb életkörülmények teremtése. Aki ezzel ellenező irányban politizált, siettette és súlyosbította a történelmi ország szétdarabolását. Most már, nyolcvan évvel Trianon után, illett volna nemcsak a történészeinknek, de a közvéleményünknek is eljutni.
Károlyi Mihályt politikai megítélése nem olyan egyoldalúan téves, mint Kossuth Lajosé és Deák Ferencé, de az is alapvetően hibás. Őt csak akkor tehetjük a történelem mérlegére, ha belátjuk, hogy nekünk nem volt érdekünk, a veszett háború után, a béketárgyalásokon önálló államként szerepelni. Kedvezőbb lett volna a Habsburg középhatalom kereteik között horvát, szlovák, szerb és erdélyi etnikai autonómiát ajánlani. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy ennek akkor még lett volna realitása, de azt igen, hogy már 1848-ban is csak ez lett volna reális. Még az is tudom, hogy az előző évtizedek irreális nacionalizmusát annyira magáévá tette a magyar közvélemény, hogy nem lett volna politikai támogatása.
A történelemnek azonban csak akkor van társadalmi haszna, ha akkor is rámutat a helyes útra, ha annak már nem volt realitása. A magyar történelemfelfogás azonban még ma sem jutott odáig, hogy utólag rámutasson a helyes útra.
Horthy Miklós azzal követett el történelmi hibát, hogy élére állt az irreális revizionista követelések. Olyan politika eszközévé vált, amelyik minden más társadalmi, politikai és gazdasági érdeket a teljes revizionizmus ábrándjának rendelt alá. Aki ebben a holdkóros célban egy kicsit mérsékeltebb volt a legszélsőségesebbeknél, azt történészeink ma is államférfiaknak tartják. Elég a Telekit, Bethlent, Imrédyt magasztaló történészek közelmúltban publikált munkáira hivatkoznom.
Nagy Imre megítélésében sem kisebb a tévedés. Minden bizonnyal ő volt a magyar történelem legnaivabb politikai vezetője. Amikor a magyar forradalmárok egy hét alatt megvalósítottak mindent, amire a legmerészebb álmában számíthatott, tárt kaput nyitott olyan követeléseknek, ami messze túllépett azon, amit nemcsak külső támogatói, Mao ás Tito már elfogadhatatlannak tartott, és szovjet katonai beavatkozást követelt, hanem ami aláásta a moszkvai reformerők pozícióját, de amit már az Egyesült Államok sem helyeselt. Máig nem akadt egyetlen történész, aki felvetette volna, hogy mit kellett volna Nagy Imrének a forradalom során cselekedni. Megállni a reform kommunista tereinek teljesülése után. Ehhez valószínűleg már nem volt elég ereje, de számíthatott volna Tito katonai segítségére. A még élők között, nálam illetékesebb aligha van annak megállapítására, hogy ami Kádár alatt 1968 után megvalósult, annál többről Nagy Imre sem álmodott.
Ezen túl azonban nem volt semminek külpolitikai realitása. Márpedig az nem a nép, hanem a vezetőinek feladata felmérni, meddig lehet elmenni annak veszélye nélkül, hogy még az sem valósulhat meg, aminek volt esélye.
Antall József jó megoldásnak ígérkezett, de nem állta meg a próbát. Nem előre mutató, hanem az alkotmányos múltunkra rendezkedő parlamenti rendszert akart. Egy parlamentáris úr magyar társadalomra akart építeni, de az már nem volt. A magyar választók példátlan mértékben elfordultak tőle. Egyéni szerencséje, hogy elvitte a halál, nem kellett megélni a teljes politikai kudarcát. A magyar történelmi felfogásra jellemző módon. Utólag nagy államférfinak tartják. A mi államférfijaink akkor nagyok, ha lehetetlenre vállalkoznak, de ez az ábrándjukat erkölcsös alapon kergetik.
Jó százharminc éve Kemény Zsigmond már rádöbbent a mi politikai tévedésünk alapjára, ezért tanácsolta: „A történelem a tetteket ne erkölcsi alapon, hanem a következmények alapján mérje.” Jó tanácsa talán senkire nem áll jobban, mint Antall Józsefre. Ő alapozta meg Horn Gyula és az MSZP számára a kétharmados választási győzelmet.
Gyurcsány Ferenc még tévedésből sem kerül a nagy államférfiak sorába. Nem teremtette meg a jóhiszemű ítélet erkölcsi alapját. Az ő politikai utóélete azokra a bankárokéra fog hasonlítani, akik ugyan zseniálisan éltek a pénzügyi liberalizmus adta kalandorság lehetőségeivel, de kiderült, hogy nem voltak értékalkotók.