Kiegészítések Europa nyugati fele 1890-2000 között

Kopátsy Sándor EH 2009-04-12

KIEGÉSZÍTÉSEK
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT

A fenti címen írt anyaghoz még számos kiegészítés szükséges. Ennek egyik első kísérlete az alábbi.
A rendelkezésre álló statisztikák csak az érintett államok mai területére vonatkoznak, nincsenek tekintettel a kulturális és gazdaságföldrajzi különbségekre, márpedig ezek sokkal fontosabbak annál, hogy mellőzhetők lennének.
A tőkés osztálytársadalmak híveinek elég lenne látni, hogy a vizsgált első hatvan évben, 1890-1950 között, harmad olyan volt a növekedés, mint a háborút követő ötven év alatt. Az utóbbi fél évszázad alatt kialakult jóléti államok növekedése háromszor gyorsabb volt a tőkés osztálytársadalmaké. Akkor szabadabb volt a piac, kisebb az állam szerepe, nagyobbak a válságok, soksorosa a tömegnyomor és jogtalanság, ami a döntő, sokkal lassabb volt a növekedés.
A fajunk történetében a legnagyobb társadalmi változást, legalább annyira minőségit, mint mennyiségit, a tudományos és technikai forradalom hozta meg. Ötven év alatt tört részére csökkent a jogtalanságban élők aránya, megszűnt a tömegnyomor, a jelenlegi pénzügyi válság nem lett volna válság 1950 előtt, és többször gyorsabb a fogyasztás növekedése.
Pedig a nagy csoda nem is Európa nyugti felén, hanem Észak-Amerikában történt. Ma már világos, hogy a még ennél is nagyobb csoda, ami kétszer annyi embert érint, és kétszer gyorsabb fejlődést mutat, mint a nyugati kultúrköré.
Ha megvizsgálnánk az észak-amerikai és a távol-keleti adatokat, még a skandinávok sem nagyon dicsekedhetnének. 1890-ben Észak-Amerika még lényegesen szegényebb volt Nyugat-Európánál, ma gazdagabb. Japánban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem sokkal kisebb volt, mint Norvégiában. Kína gazdasága, még harminc évvel ezelőtt is, sokkal elmaradottabb volt, mint a Szovjetunió. Harminc éve pedig háromszor gyorsabban növekszik, mint ami valaha előfordult Nyugaton az elmúlt századok során. Kínában az egylakosra jutó nemzeti jövedelem húsz éve évenként tíz százalékkal nő. Most, hogy a Nyugat minden fejlett államában csökken ez a mutató, Kínában még mindig nyolc százalékkal nő
A közgazdászoknak azonban eszükbe sem jut, hogy miért, mitől vannak az óriási különbségek a növekedés sebességében. Az ugyanis vitathatatlan, hogy nem azok a szabályok fontosak, amiket ők fontosnak tartanak.
De maradjunk a táblázaton szereplő 17 országnál.
A négy skandináv ország kiemelkedő sikerére már utaltam. Néhány kiegészítést azért teszek. A sikerük elsődleges okára, jó húsz éve írt, Nyugat felé címen megjelent könyvemben már utaltam.
Európa történetírói sem keresik annak az okát, hogy 2500 év alatt milyen okokból vándorolt a kontinensen a társadalmi és gazdasági csúcs a Földközi Tenger keleti medencéjéből a közepére, majd a nyugati részére, aztán a mai Hollandia, Belgium és Anglia térégére, végül a kontinensünk észak-nyugati részre, a skandináv államokra.
Ha időben újabb száztíz évet lépnénk visszafelé, akkor azt látnánk, hogy abban az időszakban Anglia, Hollandia és Belgium fejlődött a leggyorsabban. A skandinávok, az alpi népek, vagyis a mai gazdagok még szegények voltak.
A négy skandináv ország kiemelkedő teljesítménye csak 1920 után kezdődött. Vagyis, amikor már a tudományos és technika forradalom felértékelte, sőt elsődlegesé tette a munkaerő minőségét. Nemcsak a szorgalmát, de az iskolázottságát és az erkölcsét még sokkal inkább.
Máig nem ismerték fel a történészek, hogy az ipari forradalom technikai bázisán a munkaerő gyorsan szaporodott, a kínálata nagy volt, a minősége pedig, az árához képest másodlagos volt. A tudományos és technikai forradalom bázisán azonban megállt a népszaporulat, a munkaerő minősége vált kielégíthetetlen társadalmi igénnyé.
Ha volna olyan térkép, amelyeik a munkaerő kihasználtságát, iskolázottságát, és erkölcsi magatartását mutatná, egyértelmű volna a skandináv államok fölénye, annak ellenére, hogy az ára ott a legmagasabb.
Bármennyire egyértelműen igazolódik, hogy az egyes államok gazdasági eredménye elsősorban a munkaerejük minőségétől és munkára fogottságától függ, a közgazdaságtan még mindig csak a pénzügyi egyensúlyt, a piac szabadságát, és a minél kevesebb adót tartja a gazdasági siker elsődleges feltételének.
Ezzel szemben a legsikeresebb országok mindegyikében magas a foglalkoztatás, az adó és drága a munkaerő. A tények azonban nem zavarják a közgazdászokat.
A munkaerő minőségnek döntő szerepére a legjobb illusztráció az alpi népeké. Öt államban élnek, négy nyelven beszélnek, de ma már szinte egyformán jól élnek. A nyelvük különböző, de az életvitelük, az erkölcsük azonos. Amíg meg nem szólalnak, nem tudhatod, melyik országban vagy. Olaszországban a leggyorsabb fejlődés Dél-Tirolban volt, Ausztrián belül pedig Észak-Tirolban, Jugoszlávián pedig Szlovéniában.
Egyértelmű tény, hogy az elmúlt öten évben a skandináv és az alpi népek sikere volt a legnagyobb. Nem sokkal maradnak le az észak-olaszok és az észak-spanyolok, ezek sikere egyenértékű a skandinávokéval.
A siker fő oka, hogy az integrálódott térségekben, a megnőtt szabadidő és a légkondicionálás hatástára a termelőerők, a nyugdíjasok és a turisták délre áramlanak. E két ország idegenforgalma százszorosára nőtt. A turisták több pénzt vittek oda, ezzel több munkaalkalmat teremtettek, mint amennyit a világpiaci tőkeáramlás. Mindkét országnak a déli felén, a tengerparttól távolélők, önerőből gyengén szerepeltek volna. A dél-olaszok előbb a Marshall-segélyből, aztán az országos költségvetésükből, végül az EU támogatásokból mindenikinél sokkal többet kaptak. Csak becsülni tudom, de a vizsgált 17 országban nem volt olyan térség, amelyikben az egy lakosra jutó támogatás tized annyit volt, mint a dél-olaszországi tartományokban. Spanyolországban is egészen más északon a lakosság viselkedése, erkölcsi magatartása, mint délen, más a tengerparton, mint attól távol. A Pireneusokban élők viselkedése, ezért sikerük is, az alpi népekéhez, a katalánoké lombardokéhoz hasonló.
A germán népek közül csak 1950 után csak az Alpokban élők voltak igazán sikeresek. Első látásra meglepő, hogy az osztrákok jobban szerepeltek, mint az NSZK lakói. Elég azonban arra gondolni, hogy Ausztria óriási nettó turizmusélvező, az NSZK pedig a legnagyobb külföldi költekező. Kevesen tuják, hogy 1890-ban Tirol és Szlovénia a legszegényebbek közé tartoztak. Ma Tirol a leggazdagabb, és Szlovénián sem látszik, hogy a kommunista Jugoszlávia tagköztársasága volt.
Az NSZK még a 6., 2000-ben már csak a 13. Az ipari forradalom három éllovasához képest azonban nem romlott a helyzetük. A lemaradásukat részben magyarázza a háborús emberveszteségük, amit ugyan a keletről betelepültek jórészt pótoltak. Érdekesebb az NSZK-ban élő németek növekedése közötti szóródás. Az Alpok északi oldalán élők, a bajorok és a svábok, nemcsak behozták a kezdeti jelentős elmaradásukat, de az élre kerültek. Ennek is több oka van, két ok legfontosabb, hogy a tudományos és technikai forradalom és a jólétben töltött szabadidő felértékelte a dél-németeket. .Az ipari forradalom fegyelmezett munkát igényelt, nem értékelte a szellemi individualitást. Ezt ma azzal illusztrálom, hogy az északi németek népautót, a dél-németek luxusautót tudnak hatékonyan gyártani.
Egyértelműen lemaradó a három közép-európai ország, amelyik a szovjetmegszállás alá került. Ma divat ezt a bolsevik rendszerrel, a függetlenség hiányával magyarázni. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de két tényezőnek nagyságrenddel nagyobb szerepe volt, és van a lemaradásunkban. A legfontosabb ok, hogy a három nép, különösen a lengyel és a magyar, nem polgári, hanem nemesi nemzet volt. Elég arra gondolni, hogy e népek országában sok volt a nemes és kevés a polgár, és azok közti is a többség idegen etnikumú volt. A magyar történelem megértésének egyik kulcsa: Egészen a 18 század végéig, Lengyelországban és Magyarságon a lakosság 5-8 százaléka volt nemes, és 1 százalék a polgár, az is más etnikumú. Ezzel szemben a nyugt-európai feudális államokban fordított volt az arány, hatszor több polgár, mint nemes, és a polgárság államalkotó etnikumú volt. Az 1950 utáni gyenge teljesítményünknek a másik oka a zsidó és német etnikumok felszámolása. E három országban, 1890-1935 között, a zsidó és germán kisebbség volt a társadalmi, a gazdasági és a tudományos motor. Lengyelországban és Magyarországon a két etnikumban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem jelentősen meghaladta az országos átlag kétszeresét. Csehországban is lényegesen nagyobb volt. Ebből a második világháború utánra szinte semmi nem maradt. Az is csak becsülni tudom, hogy mennyivel többre mentünk volna, ha ezek Közép-Európai hazájukban maradnak. Annyival többre, amennyivel többet értek el a közepes eredményű országok. Az NSZK esetében hivatkoztam a nagy háborús veszteségre, amit a németek hazatelepítése nagyrészt pótolt. Lengyelország relatív vesztesége még a németekét is meghaladta, ehhez járult, hogy mintegy hárommillió zsidót elvesztettek, és három millió németet kitelepítettek. A csehek és a magyarok etnikai vesztesége is óriási volt. Ezeket még száz év múlva is érezni fogjuk a felzárkózás kudarcai során.
Aligha vitatható, hogy a három volt csatlós ország lakosságának kultúrája a legkevésbé felel meg a kor követelményeinek, ráadásul fekvésük is izolált.
Csehország az inkább polgári társadalom, éppen ezért a legkevésbé felelt meg az erőszakos bolsevik társadalmi modellnek. Ebben az országban rombolt a legtöbbet a polgárgyűlölő ideológia, és itt volt kevesebb abból, amit ideje volt felszámolni.
A tengerhez való közelség az utóbbi ötszáz évben egyre fontosabb gazdaságföldrajzi előnnyé vált. A jelenlegi világgazdaságban a szilárd nyersanyagok, a szállítási távolságtól függetlenül, olcsón csak tengeren szállíthatók. Márpedig ezek az anyagok olcsón csak távoli kontinensekről szerezhetők be.
De térjünk vissza a táblázatunk adataihoz.
A tisztánlátás érdekében vizsgáljuk külön az első hatvan, és a második ötven év eredményeit.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem alakulása
1890-1850 1951-2000 1890-2000
Ország index ssz index ssz index ssz
1 Egy. Királyság 173 10 286 15 494 16
2 Belgium 159 13 380 9 600 13
3 Hollandia 180 9 360 10 650 12
4 Svájc 295 4 243 17 892 9
5 NSZK 168 11 436 7 735 11
6 Dánia 295 4 331 11 920 7
7 Ausztria 157 14 542 3 823 10
8 Franciaország 272 6 400 8 918 8
9 Írország 155 15 638 2 989 5
10 Norvégia 307 2 446 6 1371 2
11 Svédország 323 1 302 12 974 4
12 Olaszország 210 8 535 4 1124 3
13 Spanyolország 135 17 698 1 940 6
14 Csehország 233 7 244 17 587 14
15 Finnország 307 2 478 5 1465 1
16 Magyarország 168 11 288 16 485 17
17 Lengyelország 151 16 295 13 562 15

A skandináv országok növekedése már 1890-1950 között felgyorsult. Magyarázatra szorul Csehország jó szereplése. Ezt magyarázza, hogy az első világháború végéig a Monarchia elmaradott térségének az ipari műhelye volt. Ettől eltekintve ez a hatvan év a vasút diadala volt. Ennek köszönhetően, az idők során először, az ezer kilométeren belőli szárazföldi munkamegosztás versenyképessé vált. Az imperialista korban minden ország igyekezett az ipari nyersanyagokat, ami akkor elsősorban a szén és a vasérc volt, saját forrásokból beszerezni. Csehország területe is azon közép-európai térségekhez tarozott, amelyekben egymáshoz közel volt szén és vasérc.
Ebben a hatvan évben a vasúti szállítás előnyeit hasznosították az európai országok is. A gazdaság motorját jelentő iparosítás két nyersanyagra épült. A vizsgált 27 ország mindegyike a saját szénre és vasércre törekedett. Ez a magyarázata, hogy a szénbányák közelében a vasútra épültek a legnagyobb ipari centrumok.
1950 után azonban a tengeri szállítás lehetővé tette, hogy a nyersanyagokat, bármekkora távolságra, nagyon olcsón lehetett szállítani. Ma már sokkal hatékonyabb sok ezer kilométerről hajón, mint szárazföldön párszáz kilométerről szállítani. 1950 előtt a nyersanyagigényes iparok a bányák, napjainkban a piacokhoz közeli kikötőkre épülnek. Az elmúlt ötven évben szint minden szén- és vasércbányászat megszűnt Európa nyugati felén. Kína nyersanyagéhségéről beszélünk, holott Európa nyugati fele sokkal inkább a távoli kontinensek nyersanyagaira építette fel a hatékony iparát. Halvány remény sincs arra, hogy Európa csökkentheti nyersanyagigényét.
Itt most nincs hely arra, hogy bizonygassam, az EU mai formájában sem lehet versenyképes sem Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel.
Végül nézzük meg, hogyan differenciálódott az elemzett 17 ország között az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a leggazdagabbhoz viszonyítva.

Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem differenciáltsága

Ország 1890 1950 2000
1 Egy. Királyság 100 77 81
2 Belgium 86 60 85
3 Hollandia 83 66 89
4 Svájc 80 100 90
5 NSZK 63 47 77
6 Dánia 63 77 94
7 Ausztria 61 41 83
8 Franciaország 59 58 89
9 Írország 56 38 90
10 Norvégia 44 60 100
11 Svédország 52 74 83
12 Olaszország 42 39 77
13 Spanyolország 41 24 63
14 Csehország 38 39 35
15 Finnország 35 47 83
16 Magyarország 37 27 29
17 Lengyelország 32 27 29

1890.
A számok világosan mutatják, hogy 1890-ben az élen álló Egyesült Királyságtól húsz százaléknál kevesebbel lemaradva csak két ország, Belgium és Hollandia, volt. Hét ország volt a csúcs feléig jutott. Az utolsó, Lengyelország 32 százalékon volt.
1950.
Ez az időpont nem szerencsés. A társadalmi átalakulást ugyan lehet ettől számolni, de a háborús károk helyreállítása még nem fejeződött Ezt bizonyítja Svájc egyedüli kiemelkedése. Húsz százalék közelségben még senki nem volt hozzá. Nyolc ország, köztük az NSZK még a felét sem érte el. A három sereghajtó Spanyolország, Magyarország és Lengyelország pedig a negyedén volt.
A vizsgált hatvan év során Európa nyugati felén, a vizsgált 17 országban minimum ötven, maximum 220 százalékkal lettek gazdagabbak az emberek, vagyis évente ennyivel többet oszthattak szét. Ez világrekord volt fajunk történetében. Ennek ellenére úgy emlékszünk erre a korra, mint a tőkés osztálytársadalmak kudarcára.
2000.
Ekkor már nagy többség tömörült a vezető Norvégia mögött. Tőle 23 százaléknál sokkal jobban lemaradva csak a három, volt csatlós ország, és alig valamivel Spanyolország volt. Az azonban gyorsan felzárkózott.
A második évezred utolsó ötven éve pedig az előző világrekord megsokszorozódását hozta. A legszerényebb eredményt, a jövedelmek két és félszeresét a szovjetmegszállt Csehország hozta. A nyugti országok között a háromszoros lés a hétszeres növekedés jött létre. Vagyis az előző világrekordot megkétszereztük. Ha valaki ezt jósolja, mindenki bolondnak tartották volna. Az ezredforduló végén mégsem gondolt erre senki, és nemcsak egyre többet várt, hanem követelt is.
Senki nem gondolt arra, hogy ebben az ötven évben a fejlett világon belül nem volt háború, megkétszereződött az iskolákban töltött idő, és ötven százalékkal nőt a várható életkor.
1890-2000.
A száztíz év alatti leglassabb növekedése a négy korán iparosodott, és a három volt csatlós országé. A leglassabbak sorrendjében: Magyarország, az Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország, Belgium, Hollandia és az NSZK. Vagyis az öt korán iparosodott, és két agrár ország. Öt polgárosodott, már, 1890-ben leginkább polgárosodott, és két a legkevésbé polgárosult agrár ország. Az előbbiek azért lettek lassabbak, mert már előtte gyorsak voltak, az utóbbiak pedig azért voltak lassúk, mert szinte reménytelen hátránnyal indultak.
Mi várható a harmadik évezred elején?
A vizsgált 17 országban legalább ilyen gyors lesz az egy laksora jutó jövedelem növekedése, de ezzel is jelentős lesz a lemaradás Észak-Amerikához, és óriási a távol-keleti térséghez képest. 2000-ben még csak 500 millió ember élt olyan országokban, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, Gheary-Khamis dollárban mérve, felül volt a 20 ezer dolláron. 2050-ben ezek száma 2,000 millió felett lesz. Több ember fog jómódban élni, és több nemzeti jövedelmet termelnek Kelet-Ázsiában mind a Nyugat országaiban. Minden valószínűség szerint, ez a becslés is közel olyan szerénynek fog bizonyulni, mint amit 1890-ben jósoltak volna.
Néhány általános észrevétel.
Az elemzés alapját képező táblázat még mindig csak pénzben számol, holott az, nélkülözhetetlen, de egyre kisebb szerepet játszik.
Néhány meglepő eredményhez juthatnánk, ha nemcsak a nemzeti jövedelmet, hanem a várható életkort és az iskolázottságot is figyelembe vennénk.
Az élet hossza az elsődleges társadalmi cél. Talán a közgazdászok is eljutnak egyszer odáig, hogy az élet célja maga az élet. Az élet sem lehet ugyan csak években mérni, mint ahogy a boldogságot sem lehet csak pénzben, de már az is nagy fordulat, hogy években mérjük.
Az iskolázottság pedig a gazdasági eredmények sokkal fontosabb alapja, mint a pénzügyi egyensúly. Ennek felismerése felé, a jelenlegi pénzügyi válság után, teszünk egy kis lépest.
A klasszikus közgazdaságtan még mindig nem vette tudomásul, hogy a megtermelt érték, a nemzeti jövedelem alakulása mellett figyelemmel kell kísérni az egy laksora jutó nemzeti vagyon alakulását is. Ez például az Egyesült Királyság és Írország esetében feltűnő. Az előbbiben mind az állam, mind a vállalati szektor, mind a lakosság egy főre vetített vagyona sokkal nagyobb, mint az utóbbiban. A folyó jövedelemtermelésben azonban Írország már megelőzte az Egyesült Királyságot.
A súlyos hibát, hogy a nemzeti vagyonban nem veszik figyelembe tudásvagyont, azzal mérsékelhetnénk, ha az iskolázottságot társadalmi eredményhez számolnánk el.
Természetesen egy ilyen elemzésben nem lehet minden szempontot értékelni, figyelembe venni, de ennyi is tanulságos.
Egy mondatban.
Száztíz éve még a korán polgárosult országok voltak gazdagabbak, ma azok, ahol az emberek munkája a legtöbbet ér.