Az önkritika hiánya

Kopátsy Sándor PP 2009-04-03

AZ ÖNKRITIKA HIÁNYA

Gyurcsány Ferenc gyorsan, egymás után megbukott, mint miniszterelnök, majd, mint pártelnök is.
A miniszterelnöki lemondását még lehetett úgy értelmezni, hogy a kétségbeesett helyzetben vigye el más a balhét, ő megmarad az utód kijelölő pozíciójában. Ez még az okos, minden általa elrontott helyzetében ügyesen viselkedő Gyurcsányt jellemezte. Abban azonban elszámította magát, már nem tudott olyan jelöltet állítani, aki alkalmas, és elvállalja. Azt még tudta, hogy kit kellene jelölni, Surányi Györgyöt, vagy Galatz Ferencet. Az előbbi a pénzügyek rendezésére mindenki másnál alkalmasabb, a másikat a közvélemény, a pártjáé is elfogadja.
Surányit pár éve még nem tartotta alkalmasnak, hogy a jegybank elnöke legyen, mert tudta, hogy nem képes szakmailag irányítani. Helyette inkább alkalmatlant ültetett oda. Surányi természetesen nem vállalta a felajánlott miniszterelnökséget, pedig őt az SZDSZ támogatta volna. Nemcsak arról győződött meg, hogy a Fidesz nem fogja támogatni, de azzal is tisztában volt, hogy az MSZP is csak félszívvel veszi tudomásul.
A katasztrofális pénzügyi helyzetben Glatz nem jelentette volna a pénzvilág elvárásának teljesítését. Őt is megsértette Gyurcsány, mert annak idején államelnöknek sem tartotta alkalmasnak. Még Sólyom Lászlót is jobbnak tartotta. Ahogy felismerte, hogy nem tud megfelelőt ajánlani, bohóckodásba csapott. Ettől elfogyott a megyei elnökök türelme, és megvonták a bizalmukat. Ezt azonban úgy tették, hogy nyíltan nem vállalták. Pedig ők hozták a párt és az ország nyakába Gyurcsányt az elnökség jelöltjével, Kiss Péterrel szemben. Sajnos az MSZP megyei elnökei ugyan tudtak puccsot szervezi, de amikor tájuk dőlt a káderük, elfelejtettek önkritikát gyakorolni. Pár nap múlva már arra is halandóak lettek volna, hogy Gyurcsányt visszaállítják, de ő már nem vállalta.
Az elnökkeresés során kiderült, hogy nem akarnak Gyurcsány liberális politikájával nyíltan szakítani. Ezt diktálja az is, hogy az ilyen nyílt szakítás olyan jelzés lenne a pénzvilág felé, ami nem engedhető meg. Annak ellenére, hogy Lendvai Ildikó Gyurcsány fő támasza volt mindabban, ami miatt megbukott, elnöksége a választásig elfogadható. Úgy látszik, hogy tanult Gyurcsány bukásából, és nem akarja sem Kiss Pétert, sem Szekeres Imrét, akik nem liberálisok, akiket nem támogatna az SZDSZ, félreállítani.
A Gyurcsány által a pártjára és az országra hagyott csődhelyzetben a lehető legjobban határoztak. Ez ugyan nem garancia arra, hogy kihúzzák a képviselők mandátumának lejártáig, de megtették, amit még megtehettek. Még abban sem vagyok biztos, hogy túl tudják élni az egy évet úgy, hogy a közvélemény támogatása nem lesz még kisebb. Az időhúzást azonban meg kell érteni, mert a hatalom egy éves birtoklása az érintettek részéről természetes. Azt ne várjuk el egyetlen kormánytól, hogy előbb lemond a hatalomról, mint az elkerülhetetlen.
Az a nagy baj, hogy nemcsak Gyurcsány, de az MSZP sem gyakorol önkritikát. Úgy tesznek, mintha ők nem hibáztak volna, hanem az ellenzék volt könyörtelen, és beütött a pénzügyi világválság.
A demokrácia egyik nagy előnye, hogy az ellenzék a kormány megbuktatásán munkálkodik. El sem tudom képzelni, hogy még meddig nem rohant volna Gyurcsány és csapata a még nagyobb válság felé, ha nem kellett volna félni egyrészt az egyre népszerűbb Fidesztől, másrészt a pénzügyi világ türelmének fogyásától. A Fidesz obstrukciója és a berobbant válság fékezte a pénzügyek csődbe rohanását. Senki sem gondolhatja azt, hogy nem lett volna még karakterisztikusabb a liberális gazdaságpolitika, még nagyobb az ország és a lakosság devizaadóssága, ha nem kell félni a Fidesztől, és nem robban ki a pénzügyi világválság. Azok közé tartozom, aki örült volna, ha hat évvel korábban kiderül, hogy a bankvilág elszakadt a reális valóságtól. Ha akkor kell észre térni, tized ennyi lakossági, és fele akkora állami devizaadósság szorított volna bennünk. Akkor talán még senkinek nem jutott volna eszébe, hogy az MSZP élére állítsa az angolszász liberalizmus milliárdos hívét, Gyurcsány Ferencet.
A jelenlegi válságos helyzet abból fakadt, hogy az MSZP megyei elnökei puccsot szervezetek az elnökség javaslatával szemben. Ez a puccs ugyan már nem volt váratlan, mert Gyurcsányt ekkor már rá rakták arra a vágányra, ami a hatalomra jutásához vezetett. Furcsa volna, ha egy öreg nyugdíjas mesélné el az illetékeseknek, hogy miből látta előre, hogy Gyurcsány lesz az MSZP és az ország vezetője. Még furcsább volna, ha bizonyítnám, hogy a bukását is már akkor láttam.
Nem kellett volna nagy jóstehetség, hogy Magyarországon, a polgárhiányos fél-periférián csődöt fog vallani a baloldali párt olyan vezetővel, aki az angolszász szociáldemokrácia, újgazdag apostola. Ebbe még a liberális kis párt is bele fog bukni. Most éppen azt láthatjuk, hogy a sok évszázados polgársággal rendelkező angolszászok is belebuktak. Ennek meg az a csúcsa, hogy a konzervatív Antall József örökségét ápoló MDF a hazai liberalizmus legszélsőbb zászlóvivőjét állítja a listája élére. A liberalizmus szélsőségén politikai sikert hajszolók azon csodálkoznak, hogy a liberálisnak indult Fidesz miért olyan népszerű. Azért, mert feladta a liberalizmusát.
Nem jó politikus az, aki a saját elveire akarja átformálni az országot még akkor is, ha ebbe belebukik. Ebből fakad, hogy az a politikus, vagy párt, amelyik megbukik, gyorsan gyakoroljon önkritikát, keresse, miért hagyták cserben. Tanulja meg, hogy soha nem a választók a hibásak, a politikusok pedig bölcsek, hanem mindig fordítva van.
Ma már nem vitatható, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ megbukott, mégsem hallani az önkritikát. Mindkét párt akkor fog észre térni, amikor már tudomásul kell venni a súlyos választási vereségét. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy az előbb utóbb sorra kerülő választáson a jobboldal, azaz a Fidesz kétharmados többséget szerez, az MSZP-nek fele ennyi képviselője sem lesz, az SZDSZ és az MDF pedig nem éri el a bejutási küszöböt. Ezt, amikor Gyurcsány hatalomra került, egyik párt sem tudta elképzelni. Most meg az nem jut az eszükbe, hogy ezt, önhibáiknak köszönhetik.
Az MSZP megszűnt baloldali párt lenni. Ezt a bázisát már a rendszerváltás után elhagyta, és akkor sem ért vissza, amikor abszolút többségbe jutott. Horn Gyula azzal kezdte, hogy a többség birtokában partnerének felkérte az SZDSZ-et, sőt elvárásait teljesítette. Elég arra gondolni, hogy Bokros Lajosra bízta a Pénzügyminisztériumot, és kötelezővé tette a magánnyugdíj pénztárakat. Bokros ugyan akkor is, ma is alkalmas arra, hogy megteremtse a pénzügyi egyensúlyt, de csak úgy, hogy hatására az ellenzék kétharmados többségre bekerüljön. A baloldali pártnak azonban tudni illene, hogy nem nehéz a szegények rovására, a gazdagok érdekében pénzügyi egyensúlyt teremteni, de szerencsére, demokrácia van, az ilyen egyensúly az ellenzék politikai győzelmét hozza magával.
Baloldali pártnak a gazdasági egyensúly, nem liberális szaktanácsadókkal kell megteremetni, hanem az emberek munkájával. Bűnünk, hogy a rendszerváltás során, hirtelen óriási munkanélküliséget hoztunk létre, amin húsz év alatt semmit nem javítottunk. Sőt tátott szájjal, az emberi jogokról való papolással leszoktattuk a munkaerő alsó minőségi harmadának többségét a munkáról, és hagytuk, hogy munkátlanul is valahogy megéljen. Az ország mai válságának az oka, hogy kevesen dolgoznak, még kevesebben járulnak hozzá az állami terhek viseléséhez. Az ország alsó harmada társadalom kívüli helyzetbe kényszerült, az erkölcse ma már a kisemberek anyagi biztonságérzetét rombolta le.
Ma ugyan már ott tartunk, hogy mindent megelőző feladat a pénzügyi egyensúly, és ennek érdekében azoknak is áldozatot kell vállalni, akik a rendszerváltásnak nem nyertesei, de áldoztai. De azt nem fogják eltűrni, hogy a kisemberek fizessenek, a milliárdosokká emelkedettekhez pedig nem szabad hozzányúlni. A kormányzásra jelentkezők azonban egyelőre csak a lakosság áldozatairól beszélnek, a gazdagok bezsebelt jutalmairól pedig szó sincs. Az angolszász világban a legtöbb szó arról esik, hogy mennyi jutalomban részesültek a válságot okozó bankok vezetői. A mi angolszász liberalizmusunkban erre még célzást sem tesznek.
Le sem merem írni, hogy Petőfinek és Adynak mi lenne ebben a helyzetben a tanácsa.
Én, csak káromkodok és fütyörészek.