A szabadidő kihasználása

Kopátsy Sándor PE 2009-04-06

A SZABADIDŐ KIHASZNÁLÁSA

A tőkés osztálytársadalomban született klasszikus közgazdaságtan, érthető módon, nem veszi figyelembe, hogy mivel töltik az emberek szabad idejüket. Ez abból fakadt, hogy a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségiében, mind minőségében kisebb volt a kínálatnál. Azt, hogy a napi tizenkét óra kemény fizikai munkát végző munkás mivel tölti a nagyon rövid megmaradó szabad idejét, a gazdaság számára mellékes volt.
A 20. század második felére, a tudományos és technikai forradalom hatására a munkaidő szinte a felére rövidült, és a munkájának eredménye egyre inkább a munkavégző minőségétől, képzettségétől, képességétől és erkölcsétől vált függővé. A szabadidő pedig sokszorosára nőtt.
Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő minősége, teljesítménye egyre inkább attól függ, hogyan használja fel a szabad idejét. A társadalom teljesítménye jobban megállapítható abból, hogyan élnek az emberek a munkahelyen kívül a szabad idejükben, mint abból, milyen technikai színvonalúak a munkahelyek.
Közhelyszámba megy, hogy ugyanolyan technikával Finnországban épített hajóért többet adnak a piacon, mintha Görögországban építették.
A Volkswagen ugyanolyan autógyárat épített Németországban, Spanyolországban és Brazíliában, de a legyártott autókért a vevők nem adnak ezekért egyforma árat.
A finn és a német munkaerő nem azért hatékonyabb, mint a görög, vagy a brazil, mert kisebb a szakértelme, hanem azért, mert másként él otthon a szabad idejében.
Életem során megtanultam, hogy egy-egy társadalom teljesítő képessége, jövője sokkal inkább lemérhető azon, hogyan laknak, milyen tiszta a lakásuk, hogy néz ki az állomásokon az illemhely, milyen a piacokon a tisztaság, rend a temetőkben, a háztartások hogyan osztják be a havi fizetésük, mint azon, ha a gyáraikat látogatjuk, vagy a közölt statisztikai adatokat elemezzük.
Még meggyőzőbb az, hogy minden nép gazdag, amelyiket nyugaton a puritán, keleten a konfuciánus életvitel jellemez.
Ha belátjuk, hogy a társadalom teljesítménye milyen nagymértékben függ attól, hogyan viselkednek az emberek a munkaidejükön túl, akkor ennek nagyobb figyelmet kellene szentelni.
Kezdem azzal, hogy a tanulást értékteremtő munkának kell tekinteni. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a társadalom érekében végzett leghasznosabb tevékenység a tanulás, vagyis a szellemi vagyon gyarapítása.
A szabadidő elemzése mindenek előtt azt követeli meg, hogy az értéktermelés fogalmát terjesszük ki a szellemi vagyon gyarapítására is. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a modern társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, amit a klasszikus közgazdaságtan szellemi tőkének nevez. A társadalom szellemi vagyona azonban sokkal több annál, mint ami tőkeként működik. Ez még nagyobb hiba, mintha a nemzeti vagyon alatt csak a tőkét értenénk, és ezen az alapon a személyi, illetve a nem vállalkozásként működő infrastruktúra gyarapítását nem vennénk figyelembe.
Ha a szellemi vagyon gyarapítása értéktermelés, akkor az oktatást termelő ágazatnak kell tekinteni. Azt, amit a közgazdaságtudomány kiadásnak tekint, ugyanolyan értéktermelés, mintha gyárat, utat, lakást építünk. Nevetséges az oktatók munkáját improduktívnak tekinteni. Márpedig, azt senki sem vitatja, hogy a jó oktatási rendszer működtetése szinte minden más erőfeszítésnél jobban szolgálja a társadalom várható teljesítményét.
Aki eddig eljutott, már nem vonhatja kétségbe, hogy a már munkaképes, de még az oktatási rendszer felső szintjén tanulók sem inaktív népesség, sőt ők a nemzetékük leghatékonyabb értéktermelői. Általános tapasztalat, hogy a magasan képzettekből lesz a leghatékonyabb munkaerő. Nincs jobb befektetés, mint a tehetségek minél magasabb szintű iskolázása. Ezzel szemben a 18 évnél idősebb tanulókat a statisztika az inaktívak között tartja nyilván. Vagyis az egyik legfontosabb közgazdasági mutató, a 18-65 éves korosztályok foglalkoztatottságát rontja, ha sokan tanulnak 18 éves korúk felett.
A liberális közgazdászok szemléletére jellemző, hogy soknak tartják az egyetemen tanulók számát, a napokban pedig fényképet közölnek arról, aki már a hármadik diplomáját szerzi meg. A konkrét esetben ugyan előfordulhat, hogy valaki értelmetlenül gyűjti a diplomákat, de ennél ezerszer nagyobb és általánosabb hiba, hogy a társadalom alsó harmadában, ahol a gyerekek fele születik, azok nagy többsége a munkaerőpiac számára képzetlen marad.
Ha végiggondoljuk, hogy a közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a társadalom hogyan alakítja szellemi vagyonát, a munkaerejének minőségét alakító tevékenységeket, akkor megértjük, hogy miért nem lát előre.
A közgazdasági értelemben vett szabadidő is óriási tartalékot jelent. A hetvenes-nyolcvanas években évente hetvenezer ház épült, a többségük szabadidőben, rokoni, baráti összefogásként. Most húszezer, de jövőre annyi sem lesz. Ez nemcsak a lakásvagyont növelte, hanem a lakosság tudatára, viselkedésére is jelentős pozitív hatást gyakorolt. A házgyári mánia hívei nem voltak azzal tisztában, hogy a társadalom számára mennyivel hasznosabban tölti az idejét, aki a saját kertes házban lakik, mint aki a házgyári lakótelepen. Ez a különbség hosszú távon sokszorosa annak, ami a házgyári technika fölényéből fakad. A saját kertes házukban lakók takarékosabbak, egészségesebben és tovább élnek, mint a bérkaszárnyában lakók. Tegyük hozzá, hogy mennyivel másként vigyáznak a házuk állagának megőrzésére, a változó igények alakítására.