Bányásszunk újra szenet?

Kopátsy Sándor PG 2009-04-11

BÁNYÁSSZUNK ÚJRA SZENET?

Az öregség kevés szépsége közé sorolom a bölcsességet. Ez ugyan keveseknek adódik meg, hogy képesek tanulni a múltjuk tévedéseiből. Ez most annak okán jut eszembe, hogy az ÉSZAK MAGYARORSZÁG című lapban azt olvasom, hogy szakemberek felvetették néhány felkutatott bányavagyonunk feltárását. Lelkesen támogatom az ötletet.
Ha valaki azt mondja nekem 1950-ben, hogy életem olyan hosszú lesz, és az ország sorsa olyan változóan alakul, hogy bányanyitást javaslok, kinevetem.
Amikor maga Rákosi elvtárs döntött úgy, hogy a Bakonyban, Balinkán, mintabányát nyitunk, elkeseredetten bizonygattam, hogy ennél nagyobb ostobaságot aligha tehetünk. Az Országos Tervhivatalban dolgoztam, és alkalmam volt néhány nemzetközi forráshoz hozzájutni. Ezek alapján állapítottam meg, hogy ostobaság a hazai széntermelés erőltetése, hiszen a lengyelek és ukránok felénél is olcsóbban termelik. Nekik élelmiszer és gép kell, vegyük tőlük a szenet. Azon pedig elborzadtam, hogy Ausztráliában olyan külszíni fejtések vannak, ahol tizedébe sem kerül az egységnyi kalóriaértékű szén, és hajón, ideszállítva is csak a negyedébe kerülne. Természetesen arra nem gondolhattam, hogy devizánk volna a szénre, de neki szomorodtam, hogy mi ezzel akarjuk utolérni a Nyugatot.
Aztán úgy alakult az életem, hogy évente tucatszor autóztam el Balinka mellett, és mindig a Rákosi elvtárs döntésére gondoltam.
A rendszerváltás idején úgy éreztem, hogy eljutottunk odáig, hogy a szénbányászatot gyorsan felszámoltuk. Annak ellenére, hogy a veszteséges ágazatok és vállaltok elhamarkodott leállítását, a szörnyű munkanélküliséget tragédiának tartottam, a bányákat különösebben nem sirattam. Pedig akkor már sokkal megértőbb voltam a szénbányászat fejlesztésének erőltetetésével szemben. Azt láthattam, hogy a leállított bányavidékek térségében fejlettebb a falusi társadalom. A szegén bakonyi falvak között a volt bányászfalvak nemcsak modernebbül, de jobban is élnek. A bányász modernebb, rugalmasabb ember, mint a paraszt, még akkor is, ha nagyüzembe kényszeríttették. Azt láttam, hogy a bányászfalvakban ugyan már nincsenek bányászok, mert nincsen bánya, de feltalálták magukat. Az ilyen falvakban inkább van cukrász, fodrász, benzinkút, autószerelő, többen járnak a városokba szakmunkásnak. Vagyis nagyobb a társadalmi rugalmasság.
Csak utólag mértem fel, hogy az erőszakos kollektivizálás kimozdította a falusi népet az életformájához való ragaszkodásból. Ez fokozottan érvényesült az iparban és a bányászatban. Örömmel látnák egy olyan szociológiai felmérést, ami megmutatná, hogy a földreform óta a mezőgazdaságban maradt családok és az iparba, bányászatba mentek gyermekeinek hogyan alakult a sorsa. Becslésem szerint, a második csoportból sokkal nagyobb arányban lett mára diplomás, vagy vállalkozó, azaz polgár.
A szememet azonban az elmúlt évek nyitották ki igazán, amikor azt kellett látnom, hogy az a másfélmillió ember, akitől elvették a liberális közgazdászok a munkát, mára teljesen leszakadt, nem talált, de ma már sokan nem is keresnek munkát. Nagyobb baj, hogy a kormányoknak is a szájuk jár, ezek és egyre több gyermekük nem tanul, nem válik a piacon hasznosítható munkaerővé, ma már nehezen elviselhető mértékben rontja a kisemberek vagyonbiztonságát.
A kormányok csak azon tornásznak, hogyan lehet az ország pénzügyi mérlegeit az EU számára elfogadhatóvá tenni, de az okról tudomást sem akarnak venni. A mi országunk a rendszerváltás óta olyan alacsony szinten tartja a foglalkoztatottságot, ami mellett eleve csak lemaradni lehet. Nemcsak gazdasági, de erkölcsi értelemben is egyre jobban lemaradunk. Elég egyetlen adat. A rendszerváltás előtt a munkaképes korosztály foglalkoztatása, már harminc éve, a 70 százalék felett volt, az óta 55 százalék alatt van. Akkor az EU 27 tagországa között, ebben a tekintetben az elsők volnánk, ma az utolsók vagyunk.
A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy mára olyan elsőlegessé vált az erkölcs, a munkaszeretet, hogy az erkölcsi kárral járó, tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint a veszteséges termelés.
Mint történész azt állítom.
A második világháborút követően az volt a magyar társadalomra nehezedő, a fejlődését fékező legnagyobb tehet, hogy önhibánkból elvesztettük a zsidó kisebbségünk nagy többségét, és a svábok nagyobbik felét.
A szovjeturalom alól felszabadulásunk után pedig azzal tettük lehetetlenné az egészséges, az ország lakossága képességének megfelelő eredmény elérését, hogy másfélmillió embert taszítottunk a társadalomból. Ráadásul ezekre bíztuk, hogy pótolják azt a gyermekvállalást, amint az ország erős harmada nem vállal.
Ezt a két történelmi bűnünket szenvedni fogjuk még generációkon keresztül. Ennek ellenére a munkaképes lakosság foglalkoztatását minden más feladatunk elé kell helyezni.
Ezt a hosszú bevezetést kellett leírnom, hogy érhetővé váljon, miért fogadtam lelkesedéssel a borsodi bányanyitások gondolatát.
Aki nem veszi tudomásul, hogy ma az ország előtt álló feladat között az első a munkaalkalom teremtése, azt úgysem tudom meggyőzni.
A liberálisok azt mondják, hogy ez veszteséges, drága, és most másra sincs pénz. Ők még ma sem látják, hogy a mai tragikus helyzetért, ami nemcsak pénzügyi, nem is csak gazdasági, hanem erkölcsi is, ők a felelősek.
A zöldek azt mondják, hogy megint szennyezni akarjuk a levegőt, forduljon a megújuló energiákhoz. Őket elvinnem néhány borsodi és szabolcsi faluba, hogy lássák, ma nem a budapesti levegő szennyezettsége, hanem a húsz éve leszakadt rétegek helyzete a soron következő feladat.
Azzal is tisztában vagyok, hogy sokan a bányászatnál jobb ötletekkel állnak elő. Ők kaptak húsz évet, és a leszakadt rétegek anyagi és erkölcsi nyomora csak nő.
A konkrét javaslatot szakmailag nem minősítem, de a felvetést örömmel fogadom. Ők sokkal jobban tudják, mi Borsodban a teendő, mint akik hónapok óta a kormányalakítással játszadoznak, aminek során fel sem merül, hogyan lehet az elesett rétegeknek munkát biztosítani.
Dubicsányban a bányanyitás már a rendszerváltás előtt napirenden volt. A nyitás idején 300, az üzemeltetés alatt 1200 embernek adna munkát és 1.2 millió tonna szén lenne az éves termelés.
Komjátiban a lignit külszíni fejtését javasolják. Itt egy év után indulna meg a termelés. 300 embernek adna munkát.
Záró megjegyzésem.
Ha elérjük a 70 százalékos foglalkoztatást elértük, én leszek az első, aki azt javaslom, hogy állítsuk le ezt a két bányát is, de csak akkor, ha a dolgozóknak jobb lehetőséget tudnak biztosítani.
Hónapok óta csak azon keseregtem, hogy itt minden illetékes csak a politikai hatalommegosztással foglalkozik, holott a leszakadt réteg felemelése az első politikai, gazdasági és erkölcsi feladat. Az utóbbit nem győzöm hangsúlyozni.