A politikai hatalom minősítése a második világháború után

Kopátsy Sándor EH 2019 09 03

A politikai hatalom minősítése a második világháború után

A magyar történészek még nem vették a bátorságot arra, hogy minősítsék a második világháború utáni lényeges politikai változás hozókat. Ez azért válhatott jellemzővé, mert egyik kormányzatunk sem vette tudomásul, hogy a magyar társadalom képtelen volt az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát leváltani, és a 20. századi európai demokrácia társadalmává átalakulni.

Az első világháború elvesztése után, az ország területének kétharmadát leválasztását jelentő Trianoni Szerződést és az ezzel járó alig tízmilliós nemzeti állammá való átalakulását nem vették tudomásul. Ez azért volt meglepő, mert a Bécsi Udvar számára már 1849 áprilisán egyértelmű felismerés volt, hogy az egész Kárpát Medence nem maradhat osztatlanul a Magyar Királyság. Ezért 1848 ravaszán a csehországi Olmützbe menekült Császári Udvar leváltotta az alkalmatlanak tartott császárt, I. Ferdinándot, és utójává emelte a még kiskorú Ferenc királyi herceget azzal, hogy vegye fel a hatvan éve elhunyt, reformer József császár nevét is. Így lett a Ferencz királyi főhercegből Ferenc-József császár azzal a feladattal, hogy a Habsburg Birodalom egészének átalakításán belül, a már vesztésre álló Magyar Szabadságharc után fel kell osztani az egész Kárpát Medencét uraló Magyar Királyságot is. Az Olmützi Alkotmányt ugyan nem írta alá az ifjú császár, mivel a konzervatívoknak sok, a liberálisoknak kevés volt. Ez 1848 áprilisában történt. A Kossuth által vezetett szabadságharc csak hat hónappal később fejeződött be, közben azonban az észak-itáliai osztrák örökös tartomány elszakadt a Habsburg Birodalomtól, és létrejött az olaszok egységes Olaszország szerves részévé vált. Ezt a Bécsi Udvar úgy értelmezte, hogy a szabadságharcát vesztett Magyar Királyság feldarabolása veszélyeztetné a Habsburg Monarchiában maradását. Ezért a Császári Udvar a Világosi Fegyverletételben megelégedett azzal, ha nem a fellázadt Magyarországot ítélik bűnösnek, hanem csak császárnak tett esküjüket megszegő katonákat minősítik hazaárulóknak. Ezzel az egész Kárpát Medencét uraló Magyar Királyság egysége fennmaradt. Az Olmützi Alkotmányt elfelejtik, Kossuth pedig Magyarországban a nacionalizmus jelképe maradhat. Ez a kompromisszum nemcsak a Bécsi Udvar jól felfogott érdeke volt, hanem a magyar nacionalizmus is élvezhette a császár bizalmát.

Az annál nehezebben érhető, hogy a magyar történészek is örömmel hunytak szemet a felett, hogy az egész Kárpát Medencét uraló Habsburg császár már hetven évvel Trianon előtt, 1848 áprilisában felosztotta a történelmi Magyarországot. Az még érthető, hogy a Horthy rendszer is mélyen hallgatott az Olmützi Alkotmányról, de az érthetetlen hogy ezt teszik ma is nemcsak a magyar történészek, de a magyar kormányok is.

Az Olmützi Alkotmány felosztotta a Magyar királyságot.

A határőrvidék, a Bácska és a Bánát az osztrák Hadügyminisztérium felügyelete alatt maradt. Ez volt az országnak azon része, ami már a szabadságharc előtt nem volt a történelmi Magyarország része. Ebben szűnt meg először az analfabetizmus. Ezt sem tanítja a történelmünk.

Horvátország örökös tartománnyá válásával megvalósult Jellasics álma. Ráadásul hozzá tartozott, nemcsak Szlovénia, de az Adria partvidéke is.

Az Erdélyi Fejedelemség ugyancsak a császár alá rendel örökös tartomány lett. De az ott élő románság is egyenjogúságot kapott.

Trianonhoz képest két jelentős különbség volt.

A Felvidék, vagyis a mai Szlovákia és a Partium Magyarország marat. A Bécsi Udvar nem akarta a legfejlettebb tartományt, a Cseh Királyságot Szlovákiával még jobban megerősíteni.

Azt nemcsak a magyar közvélemény tudja, de még a magyar történészek sem tudatják, hogy a Bécsi Udvar 1849 áprilisában a történelmi Magyar Királyságot közel annyira az elemire bontotta, mint ami hetven évvel később, az első világháborút lezáró Trianoni Békeszerződésben történt. Most száz évvel később, még mindig azt tartja a közvélemény, hogy az ezer éves országuk nemzeti államokra történő felosztása váratlanul esemény volt. Ma sem tudatosítjuk, hogy előtte hetven évvel már maga a Habsburg Birodalom is idejét látta annak, hogy nemcsak a történelmi Magyarország, de még a sok etnikumot, kereszténységet, nyelvet beszélő, házasságokkal épült Habsburg Birodalom ideje is lejárt.

Nemcsak a magyar közvélemény, de a magyar történészek is azt hiszik, hogy a Habsburg Birodalomban a jelentős, néhány milliónál nagyobb létszámú etnikumai számára nem várva várt esemény volt a nemzeti államokká válás. Ez a várakozás csak a csak a szlovákok és a ruténok esetében az olmützi alkotmányban, 1889 áprilisában még nem, csak a Trianoni Szerződésben valósult meg. Az Olmützi Alkotmányt azért tartják titokban, mert annak ismeretében a trianoni megcsonkítást nem lehet váratlan eseménynek beállítani. Ez érthető volt a Horthy rendszerben, de érhetetlen lett a második világháborút követő szovjet megszállás után, és ma.

De a bolsevik Szovjetunió tudomásul vette a Trianon utáni helyzetet. A történészeink úgy állítják be, hogy Trianon váratlan, előzmények nélküli meglepetés volt, azt csak a bolsevik Szovjetunió nyomására kellett tudomásul venni.

Ez a megítélés a rendszerváltás óta sem változott.

A magyar történészek a következetes magyar földreformot ugyan természetes magyar kívánságnak minősítik, de azt fel sem vetik, hogy ez 1919-ben miért nem történt meg. Azért, mert a magyar arisztokrácia és az úri középosztály hatalma a második világháború után is fennmarad, ha nem kerülünk bolsevik megszállás alá. Semmi jele nem volt annak, hogy az arisztokraták és az úri középosztály hatalmát akkor is felszámolja a háborút követő első általános és titkos választás, ha minket is a tőkés demokráciák szállnak meg. Ezzel szemben a bolsevik megszállás és az általános és titkos szavazás ellenére is a korábbi társadalmi állapotok maradtak volna fenn. Az ország legnépszerűbb politikusa az ultrakonzervatív Mindszenty bíboros, és a legtöbb szavazatot kapó párt a következetes földosztás kerülgető Kisgazdapárt maradt. Még egyetlen magyar történész sem merte kimondani, hogy a végrehajtott radikális földreform csak azért valósulhatott meg, mert a bolsevik Nagy Imre volt a földművelésügyi miniszter, és a Jaltai Szerződés Magyarországot is azok közé az országok közé sorolta, ahol a Szovjetunió érdekei érvényesülnek. Ennek következtében a Szövetséges Felügyelő Bizottság döntései is a szovjet elnökének döntésein múltak. Ennek ellenére az első parlamenti választáson, a titkos szavazásnak köszönhetően, olyan kormány alakult, amelyiknek a miniszterelnökét a Kisgazdapárt adta. A Szovjetunió befolyása csak 1947-ben valósult meg, amikor a Magyar Kommunista Párt főtitkára, Rákosi Mátyás lett a miniszterelnök, és a baloldali blokkal, a Szociáldemokrata Párttal és a Nemzeti Parasztpárttal közös kormány alakult. A koalíciós pártok azonban gyorsan megszűntek. A Szociáldemokrata Pártot beolvasztották a bolsevik állampártba, a Nemzeti Parasztpártot pedig felszámolták. Az állampárt diktatúrája egészen a rendszerváltásig, a Jaltai Szerződés megszűnéséig fennmaradt annak ellenére, hogy a közvélemény óriási többsége nem értett ezzel egyet.

Ezt mindennél világosabban bizonyította az 1956-os forradalom, ami alig két hét alatt bebizonyította, hogy a Rákosi rendszer diktatúrájával nem értett egyet a közvélemény néhány százaléka sem. A forradalom először a bolsevik Nagy Imrét emelte a miniszterelnöknek, de ő sem a tényleges világpolitikai helyzetet, sem a lakosság óriási többségének a bolsevik diktatúra elutasítottságát nem értette meg. Ezért engedett a forradalom elvárásának, a több pártos demokrácia követelésének.

Rákosi megítélése.

Rákosi Mátyás legnagyobb érdeme az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának felszámolása volt, amit csak durva erőszakkal, és következetesen megvalósított. Ezt a feladatot talán senki nem lett volna képes megoldani, mivel az ország közvéleményének nagy többsége ezt elutasította. Rákosi csak a Szovjetunió támogatására támaszkodhatott. Ezt pedig csak úgy lehetett biztosítani, ha szinte csak az első világháború utáni proletárdiktatúra leverése után a Moszkvába menekült néhány tucat káderre támaszkodik. A magyar értelmiségben nem voltak olyan kommunista szerepet vállaló káderek, kivéve a megmaradt zsidó értelmiség biztonságot kereső értelmiségieket. Ha ezek nem vállalják el a védelműket biztosító együttműködést Rákosival, szinte képzett káderek nélkül maradt volna. Ezt látva a magyar nem zsidó értelmiség messziről kerülte a Kommunista Pártot.

Ezzel szemben én egyetértettem azokkal, akik a Parasztpáron belül a kommunistákkal való szövetség, a Baloldali Blokk híve voltak, mert egyrészt felmértem, hogy tudomásul kell venni, a Szovjetunióhoz kötöttségünket, másrészt az erőltetett iparosítást az egyetlen megoldásnak tekintettem annak érdekében, hogy a lakosságnak a mezőgazdaságból való megélésre kényszerítettek kétharmadát nagyon gyorsan az iparban és a szolgáltatásokban kell foglalkoztatni. Ezt pedig csak a Kommunista Párttól lehet elvárni. Azt a Horthy rendszer alatt megtanultam, hogy az arisztokrácia és az úri középosztály alig lép túl a hadiipar fejlesztésén, és a semmi lényeges változást nem hozó földreformon. A Jaltai Szerződés fenntartása pedig a fegyverkezési versenyben erőtleneknek bizonyult tőkés demokráciák rá voltak szorulva az Egyesült Államok katonai védelmére. Az pedig fontosabbnak tartotta a gyarmatok felszabadítását, mint a Szovjetunió erejének a korlátozását.

Ezért az Egyesült Államoknak érdeke volt, hogy a Szovjetuniónak Európában létrehozott katonai fölénye fennmaradjon. Ezt nemcsak az antikommunista értelmiség, de a bolsevik Nagy Imre sem értette meg.

Roosevelt volt az egyetlen amerikai elnök, aki felismerte, hogy a bolsevik rendszer versenyképtelenebb, mint a tőkés társadalmak, ezért az elsődleges világpolitikai feladat a gyarmatok és az elnyomott népek szabadsága, a Szovjetunió társadalma pedig eleve versenyképtelen a polgári demokráciákkal szemben. Ez ugyan csak 1990-ben a szétesése után vált a bolsevik Szovjetunió felügyelete alá rendelt országokban nyilvánvalóvá.

Ezt már a század elején felismerte Max Weber, amikor a Nyugat társadalmai között csak a protestáns kultúrájú népeket minősítette arra, hogy a tudományos és technikai forradalom alépítményét képesek másoknál hatékonyabb felépítménnyel működtetni. Ez alatt azt értette, hogy a latin népek nem elég puritánok arra, hogy a protestánsokkal versenyképesek legyenek. Ezt ő sem tette hozzá, hogy az ortodox keresztény és az arab országok erre még képtelenebbek.

A Rákosi rendszer objektív mércéje.

Diákkorom óta igyekeztem a társadalmak fejlettségnek objektív mérésére. Ezért fogadtam örömmel, amikor az ENSZ rátért a tagországainak az objektív sorrendjének mérésére. Ezt megelőzően az volt a nagyobb ország, aminek több lakosa volt. Ezt ugyan a világpolitika alakulása nem vette tudomásul, mivel a hatalmi erőviszonyokat a haderők ereje alakította, vagyis a haderő erejével történő sorrend javítása volt az elsődleges.

A közgazdászok pedig azzal mérték, az országok nagyságát, hogyan alakul az országok nemzeti jövedelme. Ez a mérce továbbra is elsősorban az országok lakosságának nagyságától függött.

Az országok társadalmi fejlettséget a lakosság azonban azzal mérte, hogy a lakosság hol érezte jobban magát, hol volt magasabb az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon. Ezt a társadalomtudományoknak is tudomásul kellett venni. Az volt a fejlettebb társadalom, ahol magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem. Ez a mérce azonban nem vált alkalmas a tényleges társadalmi erőviszonyok sorrendjére.

Ezt felismerve az ENSZ statisztikusai modernizáltak, és a tagországok társadalmi fejlettségét három adat, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság eredőjével mérik. E mutató alapján a városállamok kerültek volna az élre. Ezt azzal oldották meg, hogy a társadalmak összevetését csak 5 millió lakosúak felett veszik figyelembe. Ezzel az európai törpeállamok kikerültek, a 7 milliós Szingapúr viszont rangsorolt állam maradt.

Ez az ENSZ mutató még jobb lenne, ha az egy lakosra jutó vagyont is figyelembe vennék, az egy főre jutó jövedelmet és vagyont összeadnák.

Ez a mérce azonban leleplezte, hogy a gyorsan növekvő lakosságú országok versenyképtelenek. Ez igazán az 1990-es kínai reform után vált nyilvánvalóvá.

A Rákosi rendszer objektív felmérése.

Minden politikai hatalom reális felmérésének megvannak a módszerei.

A társadalomtudományok a demokráciákkal, vagyis az általános és titkos szavazásokon elért támogatással mérik a politikai hatalom minőségét. Ez a mérce azonban csak a fejlett polgári társadalmak minősítésére használható. Ennél minőségileg magasabb rendű, általánosabban használható mérce az említett ENSZ rangsor lett. A legáltalánosabb mérce azonban az átlagos testmagasság. Ez a mérce számomra már a középiskolás koromban megjelent. A kaposvári gimnáziumban az egyészség ügyet egy zsidó gyermekorvos tanította, akinek az érdeklődése központjában az átlagos testmagasság alakulása volt. Ezt a helyi ezred besorozási adatai alapján figyelte a Kiegyezés óta. Megállapította, hogy a 18 éves sorkatonák testmagasságának alakulásával az életminőség változása mérhető. Adatai azt bizonyították, hogy ebben a rövid időszakban példátlanul gyorsan nőtt a sorkatonák testmagassága. Ez volt az első lecke számomra abban, hogy a társadalmi fejlődés, a jólét nemcsak a politikától függ. Nem a Horthy rendszer volt jobb politikai rendszer az előzőnél, hanem az élet technikai feltételei javultak. A vasúti és a közúti közlekedésnek, a termelékenység növekedésének köszönhetően javultak az életviszonyok, nőtt a lakosság testmagassága.

Ez még inkább egyértelművé vált a Rákosi rendszerben. Nem a politikai rendszer lett jobb, hanem megszűnt a munkanélküliség, minden falusi lakosnak föld vagy ipari munkalehetősége lett. Erről győztek meg az elérhető vált háború utáni sorozási adatok. Ezek azt bizonyítják, hogy a sorozásra kerülő katonák testmagassága azoknak nőtt a leggyorsabban, akik 1946 és 1956 között születtek, vagyis a legkeményebb politikai diktatúra éveiben. Ez azt magyarázza, hogy a lakosság testmagasága a nagyobb politikai szabadság, hanem a jobb táplálkozás, az egyenlőbb jövedelemelosztás eredménye. Márpedig ezen a téren volt a legnagyobb a változás. Egyelőbb lett a jövedelmek elosztása, eltűntek a nagyon gazdagok, és megszűnt a nagyon sokak szegénysége. Ekkor volt a legtöbb családnak saját gabonája, szinte mindenkinek volt annyi jövedelme, hogy megvegye az olcsó kenyeret.

A nők egyenrangúsága.

A magyar közvélemény a leghangosabban az erőszakos kollektivizálás ellen tiltakozott. Azt pedig máig nem írta le senki, hogy a nagyüzemi mezőgazdaságban a nők és férfiak egyenrangú keresők lettek. Azt, hogy a kisárutermelő parasztcsaládokban, nálunk a családok többségében a családon belül nem volt egyenrangúság, sem Marx, sem a népiek nem vették tudomásul. Pedig a kollektivizálás ezt a legtöbb személyt érintő elnyomást számolta fel.

Számomra örök élmény maradt, amikor egy traktorossá lett fiatalasszony dicsekedett, hogy a havi fizetése nagyobb, mint a férjnek.

A Rákosi rendszer a fentiek tudata ellenére mégis irritált, és örömmel fogadtam, amikor Nagy Imrét Moszkvában emelték a miniszterelnöki székbe. Ő azonban a forradalom első két hete után szembefordult Moszkvával, és kiprovokálta a szovjet hadsereg bevonulását.

A Kádár rendszer értékelése.

Történelmünk talán legnagyobb szerencséje, hogy Kádár János elvállalta a Moszkva barát kormány vezetését. Ennél népszerűtlenebb feladat kevés volt a történelemben. A magyar lakosság 99 százaléka hazaárulónak tartotta. Ennek ellenére úgy öregedett ki a hatalomból, mint a történelmünk egyik legnépszerűbb magyar politikusa. Sikerült elhitetni a közvéleménnyel, hogy akkor a legnagyobb a politikai mozgásszabadságunk, ha azt a Szovjetunióban tudomásul veszik. Ma senki nem vonja kétségbe, hogy neki köszönhetjük, hogy országunk lett a legvidámabb barakk.

A Kádár rendszer után.

A Kádár rendszer harminc évig folyamatosan működött. Lényeges változások csak akkor kezdődtek, amikor Németh Miklós lett a miniszterelnök, és kormánya jelentős lépéseket tett. Kádár eredeti csapatából átmentette a legjelentősebb személyeket, elsősorban a gazdaság piacosításában vezető szerepet játszó Nyers Rezsőt és külpolitikai változást sürgető Horn Gyulát és Pozsgai Imrét. Felfogásom szerint, ez volt a legjelentősebb szellemi vagyonú kormányunk. Ráadásul, mintha megérezték volna a Szovjetunió széthullását és a hidegháború végét. A közelmúltban ünnepelhettük a vasfüggöny első megnyílását, azzal, hogy a kelet-német menekülteket átengedtük Ausztriába.

A rendszerválás első két kormánya.

Az első, már a Szovjetuniótól független választás igazolni látta félelmemet azzal, hogy Antall József lett a miniszterelnök, aki a Demokrata Forum elnökeként alakított kormányt a Kisgazdapárttal koalícióban. Ebben az úri középosztálynak az arisztokráciával kötött szövetséget, vagyis a két háború közti társadalom mérsékelt restaurációját láttam.

Ezt a veszélyt a szavazók is megértették, és a következő választáson csúfosan megbuktatták, és ritkán előforduló vereséget mértek a kormányra, és még ritkábban előforduló bizalmat adtak a volt állampártnak. Ezt főleg Horn Gyulának köszönhettük, aki hamar autóbaleset okán kiesett a hatalomból. Vele kifogytak az állampárt tehetséges politikusai, a vezetői a liberálisok, Gyurcsány és Bajnai lettek. Amíg a volt állampár politikusai liberálisok lettek, Orbán felismerte, hogy a magyar társadalomban maximálisan 5 százalék liberális szavazó van, akiket a zsidó értelmiség vezet. Ennek zászlóshajója az SZDSZ. Ezzel a liberális Fidesz nem versenyezhet. Ugyanakkor a közép-jobb MDP vezetői alkalmatlanok a többség vezetésére. A Fidesz csak akkor számíthat választási győzelemre, ha átalakul liberálisról közép-jobb párttá. Ezt az átalakulást eredményesen megvalósította. A kormányt alakító többségét már a rendszerváltást követő harmadik választáson megnyerte azzal, hogy koalíciót kötött a kisgazdákkal, akik többet ártottak, mint segítettek. Ezért aztán el is vesztették a következő választást, az ügyesebb bal-közép került újra a kormányra. Ezt a bal-liberális kormányt aztán olyan fölényben verte meg a Fidesz, ami talán példátlan a demokráciák történelmében, a körzete 99 százalékában a jelöltjei győztek, és ez óta a még mindig aránylag sok listán bekerülő törvényhozó ellenére is megamaradt kétharmados többsége. Ez a belátható jövően is biztosnak látszik. Ezért lehet biztosnak tekinteni, hogy Orbán Viktor lesz a leghosszabb időn keresztül szolgáló magyar miniszterelnök. Kálvinista létére a római katolikus klérus bizalmát is élvezheti. Ráadásul az EU 18 miniszterelnökei között neki van, és neki is marad a legnagyobb szavazói támogatottsága.

Az ország gazdasági sikereinek a gazdasági az alapja, hogy az euró övezetbe lépésünk sikertelen volt, és maradt. Ennek köszönhetjük, hogy közel harmadával leértékelhettük a forintunkat, javult a külkereskedelmi és a turisztikai mérlegünk, jelentően csökkent a külföldiekkel szembeni adósságunk, egyre több tőke jött az országba, egyre többen vállaltak munkát a magasabb bérű országokban, és ennek köszönhetően itthon is megszűnt a munkanélküliség, emelkedtek a reálbérek. Ennek ellenére Szlovéniában, Szlovákiában és Horvátországban magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, mint hazánkban. Ez talán ezer éve először fordult elő. Legalábbis ezt nem említik a magyar történészek. Ez legfeljebb a két világháború közti Csehszlovákiban lehetett először. Pedig az utóbbi tíz évben mi is viszonylag sikeresek vagyunk.

Ha nem volnának listáról bekerülő törvényhozók.

Az EU tagországok alkotmánya szerint nem csak azok lesznek törvényhozók, akiket a választók megválasztanak, hanem jelentős hányaduk azoknak is, akiket a pártjuk vezetése felvett a listájára. A rendszerváltás óta az EU tagországok alkotmánya a törvényhozói jelentős hányadát kiegészítette azokkal is, akiket a pártjuk vezetése felvett a listájára. Ezzel biztosítják, hogy a pártvezetők ne eshessenek ki a törvényhozók közül, akiket a körzetükben nem választottak meg. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy a pártvezetők akkor se essenek ki a törvényhozásból, aki nem nyertek, sőt esetleg nem is indultak a körzeti megmérettetésben. Ezt a választási törvényt jól jellemzi a tény, hogy 2010-ben a Fidesz megnyerte a körzetek 98 százalékát, ez mégis csak a kétharmados törvényhozási fölényt jelentette. Ez is elég tett volna a választási törvény módosítására, de ezzel az alkalommal nem élt a pártjában tejhatalommal rendelkező Orbánnak, mert ezzel elvesztette volna azt a hatalmát, hogy a pátjából kikerülő törvényhozók közül a számára legfontosabb híveit ő jelölhesse a törvényhozásba.

Az ellenzéki pártok támogatására is számíthatott, hiszen azok többsége csak a listáról számíthatott törvényhozói képviseletre. A Fidesz így is megtarthatta a kétharmados többségét, így is az EU tagországok között a legnagyobb bizalmat kapott. Orbán mégis kockáztatott, mert megtartotta így is a kétharmados többségét. Orbánnak ugyanis sikerül a kis liberális pártból olyan közép-jobb pártot létrehozni, ami garantálja a kétharmados győzelmeit. A magyar választók többsége ugyanis közép-jobb, és várhatóan száz év múlva is az marad, nacionalista és klerikális. Templomba ugyan egyre kevesebben járnak, de nacionalizmussal és a vallás üldözésével száz év múlva sem fognak egyetérteni.

Száz évet ugyan Orbán sem élet meg, ezért az általa választott utódját neki kell, megválasztani. Ez sem lesz könnyű feladat, mert az ót is túllépőt nem tud választani.