Gondolatok a latin kultúra alkalmatlanságáról

Kopátsy Sándor EH 2019 09 11

Gondolatok a latin kultúra alkalmatlanságáról

A The Economist szeptember 7. száma egy általam 65 éve felismert problémáról fejti ki a latin-amerikai országokról alkotott véleményét.

Már középiskolás koromban azon botránkoztam, hogy a náci Németország korlátlanul népszerű diktátora, Hitler kiemelt partnernek választotta a fasiszta olasz diktátort, Mussolinit. A latin népek fasizmusával sem értettem ugyan egyet, de a germánokat nagyságrendekkel nagyobb potenciájú fenyegetőknek tartottam mind jóban, mind rosszban a latin olaszokhoz viszonyítva. Ezért a náci germánok befolyástól százszor jobban féltem, mint az olaszok fasizmusától.

Mivel akkor még történész akartam lenni, az ezer éves magyar történelem legnagyobb hatású döntésének tekintettem, hogy a pogány apa, Géza, és a már maga is keresztény királyként uralkodó fia, István az akkor a térségünkben terjedő két kereszténység közül, egyértelműen a nyugatit, a latint választotta. Ezzel a Kárpát Medencét nem Kelet-, hanem Nyugat-Európához csatolta. Ezzel azonos időben a háromszor nagyobb népességű szláv nép, a lengyelek királya is hasonlóan döntött. Ez lett az alapja az ezer éves lengyel-magyar barátságnak.

Mivel ekkor még nyoma sem volt annak, hogy Európa puritán népeinek a latinnál puritánabb kereszténységre, csak a két európai kereszténység között lehetett választani. Ez a lehetőség félezer évvel később kínálkozott, éppen akkor, amikor az ország kétharmada Hódoltság, illetve az Erdélyi Fejedelemség az oszmán szultán provinciája volt. Vagyis a Kárpát Medence térségének kétharmadában vallásszabadság volt. Ezzel szemben a katolikus Habsburg császárok uralma alatti Magyar Királyság üldözte a reformációt. Ekkor újra kezdődött a magyar történelem. A reformációt üldöző nagy formátumú Pázmány páternek sikerült a hithű katolikus Habsburg császárok segítségével reformációt tört részére visszaszorítani, a nevében megmaradt Magyarország hithű katolikus ország lett.

Történészeink nem ismerték fel a vasúti hálózat kiépülésének a jelentőségét a magyar történelemben. Ennek köszönhetően ugyanis egyrészt az országon belüli árucsere megtízszereződött, ugyanakkor a Kápát Medence tizednyi idejű és költségű szállítási távolságra került a fejlettebb Nyugat-Európához. Ez volt a legnagyobb változás a honfoglalásunk óta. Ezt megelőzően az országon belül csak az válhatott áruvá, ami egynapos idővel eladható, és utána még hazaérhető távolságra volt. A vasút előtt a falvakban csak az változhatott áruvá, ami egyetlen napon belül megoldható volt. Annak ellenére, hogy a legfontosabb történészi feladat annak a felmérése lenne, hogy a városi piacoktól 5-10, illetve 10-50 kilométer távoli falvakban a megtermelt javak hány százaléka válhatott áruvá, ilyen megközelítéssel még nem is találkoztam. Egy ilyen felmérés megmutatná, hogy a megtermelt jövedelem hány százaléka válhatott a vasút előtt, és utána áruvá. Csak becsülni tudom, hogy a potenciális kereskedelmi lehetőség megtízszereződött. Ennek tudomásulvétele nélkül nem érthetjük meg, hogy a vasút tízszer nagyobb kereskedő személyt és százszor több kereskedelmi tőkét igényelt teremtett. Csak ennek függvényében érthetjük meg, hogy a semmiből kellett tízszer több kereskedőt és kereskedelmi tőkét teremtenünk. Senki sem gondolt arra, hogy a gettókban élő, a lakosság 6 százalékát kitevő, eddig jelentéktelen zsidóság képes lett erre. Ugyanakkor, a magyar arisztokrácia és az úri középosztály gyorsan felismerte, hogy a magyar zsidóság győzelme az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának a megtörésével jár. Ezért lettek ösztönösen, türelmetlen antiszemiták. A Szegeden összegyűlt arisztokraták között két tehetség volt, Gróf Bethlen István, és Gróf Klebelsberg Kunó volt.

Gróf Bethlen István felismerte, hogy az ország kormányozójára a legjobb jelölt a nagyon közepes képességű tengerész altábornagy, Horthy Miklós a legalkalmasabb. Nem kell félni attól, hogy uralkodói dinasztiát alapít, ugyanakkor ösztönösen antiszemita.

Gróf Klebelsberg Kunó pedig tudomásul vette, hogy ő vállalja az első belügyminiszteri posztot, amiben a zsidóság szellemi fölényének érvényesülését állítja meg azzal, hogy a magasabb képzettség megszerezhetőségét létszámuk fölé, törvénnyel kell megakadályozni.

Mindkét arisztokrata elképzelése megvalósult.

Klebelsberg ambíciója azonban ennyivel nem elégedett meg, és a Bethlen kormányban kultuszminiszter lett. Megoldotta a tanyákon és az uradalmakon élő gyerekek iskoláztatását. Felszámolta az analfabetizmust. Itt érdemes megemlítni, hogy a6 1847-es népszámlálás adataiból kiderül, hogy a Kárpát Medencében csak a határőrvidéken volt alacsony az analfabetizmus. Vagyis csak ott, ahol az oktatás is az Osztrák Hadügyminisztérium felügyelete alá tartozott. Ezt nemcsak Kossuth Lajos, de Széchenyi István sem vette tudomásul. a magas analfabetizmusunkat csak Klebelsberg Kunó tartotta a legsürgetőbb nemzeti feladatnak, és meg is oldotta. Számomra ő a klasszikus példája annak, hogy a zsenik nemcsak nagy eredményekre, de történelmi hibákra is képesek. Ő követte el a történelmi legnagyobb hibánkat azzal, hogy törvényes korlátot állított a zsidóság polgárosodása elé, és a legnagyobb eredményt azzal, hogy felszámolta a tanyákon és az földesúri uradalmakon a gyerekek iskolázatlanságát.

Ezt a népi írók sem említik meg. Ugyanakkor először lehetett volna jelentős létszámú, és szinte példátlan minőségű magyarul beszélő zsidó polgárságunk. Ugyan korábban is volt jelentős számú és germán etnikumunk, de az évszázadokon keresztül sem tanulta meg az ország legnagyobb és a politikai hatalmat gyakorló magyar etnikum nyelvét, ezzel aztán a társadalmon belül izolált maradt.

Ezzel szemben az eddig izoláltan, gettókban élő zsidóság a vasúthálózat kiépítésének alig ötven éve alatt magyar polgársággá nőtte ki magát. Számomra a világhíres Fasori Evangélikus Gimnázium diákjainak a példája az, hogy a lutheránus vidéki papok gyermekei a már kikeresztelkedett, magyarul beszélő budapesti zsidó nagypolgárokkal az óta is a legsikeresebb találkozásnak bizonyultak. Ezt nem is annyira, mi magyarok minősítettük a földre repített marlakók megjelenésének, máig tartó világcsodának.

Arra ugyan soha nem gondoltam, hogy a római katolikus kereszténységem protestánsra cseréjem, de a reformációt mindig minőségében lényegesen korszerűbb kereszténységnek minősítettem. A római katolikus papok nőtlenségét, reverendába járását, a nőknek a klérusból kizáráságát súlyos hibának tekintettem. A latin kereszténység legnagyobb hibája azonban az antiszemitizmusuk volt. A Megváltó megölése, a liturgia szerint, az atyaisten akarata volt. Az ő akaratából ezért jelent meg a földi valóságban, hogy az eredendő bűntől halálával váltsa meg az emberiséget. Tehát azért halt meg, mert Júdás elárulta, hanem azért, mert ezzel megváltotta a kereszténységet, ez volt a küldetése. Fel sem vetik a keresztény teológusuk, hogy Krisztus halála az atyaisten akarata volt, hogy nem azért halt meg, mert elárulta Júdás, hanem azért, mert ez volt az Atyaisten akarata. A római katolikus teológiának eleve hibás volt a logikája. Ez számomra nem volt elegendő ok arra, hogy vallást váltsak. Azt ugyan tudomásul vettem, hogy a Fasori Evangélikus Gimnázium, ha katolikus vallású lett volna, nem történhetett volna meg a csodája. Úgy érzem, ha nem ezt bizonyítom a könyvemben, nem lehetnék rá büszke. Azt ugyan sajnálom, hogy ezt nem eléggé fejtettem ki.

Az sem nagyon zavar, hogy a Jelenlegi Fidesz kormány tejhatalmú vezetője protestáns, de ót sem zavarja, hogy a katolikus klérus politikai hatalmát természetesnek tarja. A keresztény egyházak közti vita gyorsan olvad.

Az európai latin népek.

Amióta a hatvanas évek közepén fél évet Olaszországban töltöttem, sokat tanulhattam abból, hogy a mediterrán népeket jobban megértsem. Azt ugyan Magyarországon megtanultam, hogy nem lehet előnyös az olyan ország, amelyben különböző viselkedésű etikumok élnek. Olaszországban ezt a felismerésemet kibővítettem azzal, hogy az sem lehet versenyképes, ahol ugyan közös nyelv, de nagyon elértő a közös nyelvet beszélő lakosság viselkedése. Az ilyen egynyelvű állam eleve nem lehet hatékony nemzeti állam. A négy európai mediterrán ország közül csak Olaszország ilyen. Spanyolország sem ilyen, mert ott a katalánok és baszkok ugyan nagyon a spanyoloktól nagyon eltérően viselkednek, de más nyelven is beszélnek és nemzeti függetlenséget is akarnak.

Az EU a tagállamok kulturális másságéra nem gondoltak.

Adenauer és De Gaulle eszébe sem jutott, hogy az európai mediterrán népek eleve alkalmatlanok a puritánokkal való közös társadalom hatékony működtetésére. Az EU vezetői problémamentesnek látták, hiszen az Egyesült Államok kulturális tagoltsága ellenére a történelemben az első, példátlan szuperhatalom lehetett, annak ellenre, hogy a lakosságának fele nem puritán kultúrájú nép, latin-amerikai és afrikai néger. A jelenkor történészei máig sem vették tudomásul, hogy az Egyesült Államok annak ellenére lett példátlan mértékű szuperhatalom, hogy a lakosságának csak a kisebb fele volt puritán. A jelenlegi elnök megválasztása előtt, többségében olyan demokrata párti elnökei voltak, amelyek szavazói többségét a latin-amerikaiak és az afrikai feketék jelentették. Ezek az elnökök abból indultak ki, hogy a latin-amerikai és az afrikai népek a lakosság egyre nagyobb hányadát fogják jelenteni, tehát ezek jelöltjei lesznek az elnökök.

Máig nem találtam történelmi felmérést arról, milyen volt az európai népek bevándorlásának etnikai, kulturális összetétele a 20. század előtt, és az óta.

A négy mediterrán európai országból szinte csak a spanyolok, és a portugálok mentek Latin-Amerikába. Harari volt az első, aki az Egyesült Államok Mexikó rovására történő 19. századi területi terjeszkedését jelentős eseménynek minősíti. Azt azonban ő sem veszi tudomásul, hogy a szuverén államként működő Mexikó gazdasági tekintetben mennyire az Egyesült Államok gyarmatává vált. Az USA demokrata párti elnökei példát mutattak arra, hogyan lehet a szomszédos latin-amerikai társadalmi és gazdasági tekintetben nagyon elmaradt Mexikót hasznos szomszéddá alakítani. Ezt a példát kellett volna az EU létrehozóinak követni. Az Egyesült Államok vámmentessé tette Mexikóval a külkereskedelmét, de az megtarthatta a dollárhoz képest leértékelt valutáját. Ennek nagyon gyorsan az lett a következménye, hogy a mexikói külkereskedelem szinte az Egyesült Államokkal való árucserére szűkölt le. Ugyanakkor megsokszorozódott nemcsak a vele történő külkereskedelme, és az onnan történő tőkebeáramlás is. Ennek a legfontosabb következménye az lett, hogy a mexikói munkaerő már elsősorban nem az Egyesült Államokba vándorol munkavállalásért, hanem a Mexikóban kiépült amerikai gyárakban vállal bedolgozást.

A vámmentesség áldás, a közös valuta azonban pusztítás.

Az Európai Uniót Németország és Franciaország vámunióként hozta léte, de szinte azonnal megkezdte Maastrichtban a tagállamok szuverenitásának lebontását, olyan szabályok bevezetését, mint a közel azonos költségvetési hiányt kötelezővé tétele, az ezt megsértők súlyos büntetése. Mindebből gyorsan következett az euró, a közös valuta bevezetése. Ezt nemcsak a puritán társadalmú és már gazdag tagországok fogadták lelkesedéssel, de az erre abszolút alkalmatlan négy mediterrán ország is, akiknek a nemzeti valutájuk értéke a fejleteknél sokkal gyorsabban gyengült, inflálódott. Minden tagország a nemzeti valutájának stabilitását várta a közös valutától. Mi magyarok is azonnal jelentkeztünk, de bennünket várakozásra kényszerítettek. Erre azzal reagáltunk, hogy a hitelezési gyakorlatunkban a svájci frankra tértünk át. Ennek néhány év alatt az lett a következménye, hogy szinte ugyanúgy eladósodtunk, mint a négy mediterrán állam a közös valutára térésük során, romlott a külkereskedelmi és turizmusi mérlegünk, és külső eladósodásunk. A pénzügyi katasztrófa mégsem tudatosult eléggé, de szerencsénkre a liberálisról közép-jobbra átért Fidesz példátlan választási sikerrel került hatalomra, és leállította a svájci frankos mániát azzal, hogy az okozott kárjelentős hányadának viselésében részt vállalt, és erre kényszerítette a bankokat és a lakosságot is. Ezzel párhuzamosan csendben, de jelentős sebességgel megindult a forintunknak az euróhoz viszonyított leértékelődése is. A Fidesz kormányra kerülése idején 260 forintos euró ára mára 330-ra emelkedett. Ennek hatására a külső hitelezőkkel szembeni államadósságunk tizedére csökkent, ugyanakkor a külkereskedelmünk és a turizmusunk mérlege is megfordult. Még ezeknél is nagyobb eredmény, hogy a rendszerváltás után kialakult alacsony foglalkoztatás is munkaerőhiánnyá fordult át. Igaz, hogy ezen belül nemcsak a hazai foglalkoztatás javult, hanem a fejlettebb államokban dolgozóink száma is megkettőzött.

Ma még kimondani is közveszélyes, hogy a mienkéhez hasonló fordulat lenne várható, ha a négy mediterrán állam kilépne az euró övezetből, és mintegy harmadával leértékelné a volt nemzeti valutáját. Ez ugyan kedvezőtlenül érintené Magyarországot is, mert kicsit romlana a külkereskedelmi, és viszonylag sokkal jobban a turisztikai mérlegünk. A turizmusunk sikere jelentős mértékben annak köszönhető, hogy a négy mediterrán ország valutája óriási változást hozna nálunk is. A mi turizmusunk ugyanis elsősorban nem azért virágzik, mert nálunk nagyobb a közbiztonság, mint a négy mediterrán országban, hanem azért, mert azok valutája az euró maradt, nálunk azonban az euró harmadával többet ér.

Más a helyzet Latin-Amerikában.

Első sorban ott ötször annyian élnek, és jelentősebb mind őslakosságuknak, mind az afrikai négerek utódainak a száma. Annak indoklásával még nem találkoztam, mért sem az olaszok, sem a görögök nem alapítottak ott gyarmatot, ennek lett ugyanis a következménye, hogy Latin-Amerika gyakorlatilag kétnyelvű, spanyol és portugál maradt.

A másik különbség a sokkal nagyobb távolság. A puritán két észak-amerikai államnak egyetlen latin szomszédja van, a spanyol gyarmatból lett Mexikó.

A harmadik különbség a történelmi örökség. A nyugat-európai jóléti államok kulturális bölcsője a mediterrán térség volt. Ezzel szemben Latin Amerikában csak két viszonylag kicsi és izolált hegyi kultúra az inkáké és a majáké volt, de azok tényleges folytatódása inkább romantika, mint valóság. E két pogány viszonyoknál messzebb nem jutott hegyi kultúrának csak Mexikóban és Peruban őrzik az őslakók utódi az emlékeit. A latin-amerikai, vagyis többségében mediterrán lakosság bizalma az államával szemben 2010 után példátlan gyorsasággal csökken. Alig tíz év alatt a latin-amerikai országok lakosságának a saját országában való bizalom, az ahhoz ragaszkodás a tört részére csökkent. Amennyire érthető, hogy a túlnépesedő, és ezért egyre jobban elszegényedő Közel-Keletet és Afrikát a lakosság közel harmada 2010 előtt is el akarta hagyni, annyira érthetetlen, hogy ezek aránya az utóbbi nyolc év alatt Latin-Amerikában 20 százalékról, harminc százalékra emelkedett. Ráadásul a latin-amerikai államok élettereinek többsége alulnépesedett maradt.

Latin-Amerikában összeomlott az államukkal szembeni bizalom.

2010-ben a latin-amerikai országok lakossága szinte a legjobban bízott az államában. Jelenleg magasan a legkevésbé. Amennyire érthetetlen volt a túlzott bizalom, annyira indoktalan ennek az ellenkezőjére fordulása. Ez talán csak Venezuela esetében képzelhető el, de a többi latin-amerikai országok esetében érthetetlen. Ennek az országnak az olajtartaléka a még egyszer magasabb olajárak mellett jelentős bányajáradékot biztosított, a jelenlegi árak mellett ez megszűnt.

Jelenleg csak két jelentős latin-amerikai országban nem katasztrofális a kivándorlás, Argentínában és Mexikóban.

Argentína száz éve is a leggazdagabb latin-amerikai ország volt, mivel már akkor is az egyik leghatékonyabb gabona és marhahús termelőnek számított, ma is az.

Mexikó stabilitása viszont magyarázatra szorul.

Az 1990-es Kínai reform után a világtörténelem legnagyobb munkamegosztása alakult ki a nagyon alacsony bérű, de kiváló tömegtermelő kínai és a nagyon drága észak-amerikai munkaerő között. Ennek a munkamegosztásnak a tőkeigényét részben a nagyon magas kínai felhalmozás, részben az amerikai tőke beáramlása biztosította. De ezzel járt az is, hogy a két birodalom közti külkereskedelem évente több százmilliárd dolláros kínai többletet eredményezett. Ennek drasztikus csökkentése éppen a jelenlegi amerikai elnöknek az egyik kiemelt feladata.

Ez az amerikai és kínai külkereskedelmi érdekütközés fontos szerepet játszott abban, hogy vámmentessé tették az Egyesült Államok és Mexikó közti áruforgalmat, és ezzel a két ország közti külkereskedelem és tőkeáramlás megsokszorozódott.

Az Egyesült Államok és Mexikó közti árucsere néhány tízmillió mexikói munkaerőt igényel, de Latin-Amerikában százmillióknak nincsen munkája. Egyelőre azonban nincs Latin-Amerika lakosságának hazája, stabil állmamai arra, hogy megszervezze a világgazdaságba való részvételét. Ez csak a nemzeti államok feladata lehetne. De semmi remény a láthatáron.